Petőfi Sándor összes költeményei - 04

A szemérmetes Erzsók
Ötvenöt éves lábainál.
E látványra szivét,
A tiszta szerelmü szivet,
Pokolbeli kínnak
Százharminczhatezer bicskája
Hasitotta keresztűl,
S fölgyujtá agyvelejét
A haragnak czintmasinája legott.
Mint prédájához a macska,
Zajatlan léptekkel
S szeme égő üszkével
Sompolygott a lágyszivü kántor
Háta mögé,
A ki titokban
Gyötrődő szive érzelmét
Ekkép foglalta szavakba:
»Szemérmetes Erzsók,
Koronája az asszonyi nemnek,
S kezelője a bornak
S a pálinkának!
Lesz-e engedelem számomra szivedben,
Ha lelkem tartalmát
Előtálalni merészlem?…
De nekem már mindegy, akár van,
Akár nincs engedelem számomra,
Kimondom:
Mi furja az oldalamat.
Kimondom, igen,
Nem holmi czikornyabeszéddel,
De az érzés egyszerü hangján: –
Keblem kápolnájában
A hűséges szerelemnek
Az öröklétnél
Félrőffel hosszabb gyertyája lobog
Szent lobogással.
S éretted lobog az,
Ó szemérmetes Erzsók!
S ha meg nem koppantod
A viszonszerelem koppantójával:
El fog aludni,
És vele el fog aludni
Életem is!…
Itt várom itéletemet;
Most, rögtön, ezennel
Mondja ki szűz ajakad:
A reménység zöld koszorúja
Övedze-e homlokomat,
Vagy a kétségbeesésnek,
Bunkósbotja
Üssön agyon?…«
»Én ütlek agyon…
Én vagyok a kétségbeesés«
Szólt… nem! mennydörgött egy hang,
A széles tenyerű Fejenagynak hangja;
S széles tenyerével megragadá
A lágyszivü kántor gallérját,
S fölemelte a térdepelésből,
Hogy talpa sem érte a földet,
Aztán meg letevé,
Hogy az orra is érte a földet;
»Én ütlek agyon…«
Folytatta tovább
A széles tenyerű Fejenagy,
»Én morzsolom össze
Csontjaidat,
Mint a malomkő
A búzaszemet!
Hogy mertél… de előbb
Téged vonlak kérdőre, oh Erzsók!
Mondd meg nekem azt:
A hűtlenségnek fekete posztaja
Vagy az ártatlanságnak
Patyolatlepedője takarja-e lelked?
Oh, szólj nekem erre!«
A szemérmetes Erzsók
Nem szóla reá;
De tengervízszinü szemének
Bájdús kifejezéséből
Ezt silabizálta ki mennyei kéjjel
A széles tenyerű Fejenagy:
»Oh széles tenyerű Fejenagy,
Helységünk kalapácsa
S csapra ütője szivem hordójának!
Még kétkedel?…
Ártatlan vagyok én,
Mint az izé…«
Érté e néma beszédet
A helybeli lágyszivü kántornak
Dühteljes dögönyözője,
S engesztelve sohajtott:
»Lelkem lelke, bocsáss meg,
Hogy kételkedni merék
Hűséged aczél lánczának
Állhatatosságában. –
Most pedig, oh kántor!
Téged veszlek elő;
Készülj a meglakolásra –
Rémséges leszen az,
Valamint rémséges a bűn,
Mit elkövetél.
Példádon okúljanak a késő unokák,
Hogy kell csábítni az ártatlanságot,
Hogy kell konkolyt hinteni
Két szerető szívnek
Tisztabuzája közé!«
Miután a nyelve megállott,
Két keze kezdett mozgani
A széles tenyerű Fejenagynak:
A helybeli lágyszivü kántort
Úgy ütögette a földhöz,
Mint a gyertyát mártani szokták.
A helybeli lágyszivü kántor
El kezdett bőgni, a mint még
Nem bőgött soha
Sem temetéseknél,
Sem a soksípú orgona mellett.
Bőgése zavarnak
Lett okozója
A mulatók közt.
Megbomlott a táncz;
A kancsal hegedűs,
A félszemü czimbalmos
S a bőgő sánta huzója
Feledte tovább hallatni
Hangszere égi zenéjét.
A nép oda csődült,
Karéjt képezve, holottan
A széles tenyerű Fejenagy
Példát ada a késő unokáknak,
Hogy kell csábítni az ártatlanságot,
S hogy kell konkolyt hinteni
Két szerető szívnek
Tisztabuzája közé.
A helybeli lágyszivü kántor
Bőgései közben
Ily szókkal esengett
A helység kalapácsához:
»Csak addig várjon, a míg
Egy szócskát, egy kicsi szócskát mondok –
Aztán verjen kelmed agyon,
Ha jónak látja.«
A széles tenyerű Fejenagy,
Ki már belefáradt
A példaadásnak kedvéérti
Földhözütésbe,
Ezeket szuszogá:
»Beszéljen, kántor uram!
Mentse magát,
Meghallgatom én az okos szót
Minden időben…
Mentse magát.«
S a helybeli lágyszivü kántor
Igy mentette magát,
Heverve a földön:
»Bűnös vagyok egy részt,
Nem tagadom,
Mert megszeretém
Lángzó szerelemmel
A szemérmetes Erzsókot…
De tehettem-e róla?
Oh a szerelem
Nem oly portéka, a melytől
Elzárni lehetne a szívet;
Tündéri madár ez, a melynek
Ajtó sem kell, hogy a szívbe röpüljön,
Mint bölcsen tudhatja kegyelmed. –
De szerelmemet én
Titkoltam volna örökké,
Elvittem volna magammal
A más életbe, a hol tán
Nincsen is élet –
Ha nem veszi észre Harangláb.
Ő észrevevé,
S bujtotta tüzem,
Mi okért, mi okért nem?
Arról nincs tudomásom.
Ő volt, ki, midőn ma
Az isteni tisztelet alkalmával
Kegyelmed az álomnak karjába hajolt,
Ezt javasolta nekem:
Zárjuk kelmedre az ajtót,
S így zárva levén,
Ma baj nélkűl tehetem
Hódításaimat
A szemérmetes Erzsóknál…
S én balga, szavát fogadám!«
Mind ezeket mondá
A helybeli lágyszivü kántor
A megbánásnak örömtelen hangján.
Mint megfordúl a rézkakas
A templom tetején,
Ha más tájról kezd fúni a szél,
Ugy vett más fordulatot
A széles tenyerű Fejenagynak
Lelke s irányt,
Mikor e szók érinték füle dobját.
»Mit szól kend erre, Harangláb?«
Voltak szavai,
S nem szeliden mondott szavai.
»Igazolja magát kend,
Vagy akkép vágom fültövön,
Hogy azonnal megsiketűl bele.«
Oda álla Harangláb,
A fondor lelkületű egyházfi,
S rendűletlen nézve szemébe
A széles tenyerű Fejenagynak,
Ily bátor szókra fakadt:
»Igazolni fogom magamat,
Nem, mintha remegnék
A kend fenyegetésitől.
Jobban felkösse gatyáját,
A kitől meg kelljen ijednem…
Érti-e kend ezt? –
Mind igaz, a mit kántor uram szólt,
A ki, úgy mellesleg mondva,
Gyáva, haszontalan ember,
Hogy oly pimaszúl rám vallott. –
Én bujtogatám őt,
Hogy csapja el a kelmed keziről
A szemérmetes Erzsókot,
Mert én kendet utálom,
Mint a kukoricza-gölődint.«
»Ugyan úgy-e?«
»Biz úgy ám!«
»Hát kend azt gondolja talán,
Hogy én kendet szeretem
Avval a macskapofájával?«
»Micsodával?«
»Avval a macskapofájával!«
»Macskapofámmal?
Hát te, te süldisznó?
A ki kovácsnak tartja magát,
Pedig holmi czigánytól
Tanulta meg a kalapálást…«
»Hát még mesterségemet is
Gyalázni mered?
Te hitvány templomegér…
No megállj! majd megkalapállak.«
S úgy megütötte
Öklének buzogányával
A fondor lelkületű egyházfinak orrát,
Hogy vére kibuggyant.
Erre Harangláb
Ügyesen leütötte fejéről a kucsmát,
Megkapta hajának fürtözetét,
S oly istenesen kezdette czibálni,
Mint a harang-kötelet.
Ez iszonyu látvány
Megragadá gyöngéd idegét
A szemérmetes Erzsóknak,
S a szegényke
Ájulat örvényébe bukott.
Bagarja, a béke barátja,
Fölemelte szelíden,
S ápolva tevé őt
Az ágy párnái közé.
Élettelenűl feküvék ott,
Mint a lepuskázott vadlúd
A tó közepén. –
De most jön a haddelhadd!
A midőn a vitéz Csepü Palkó,
A tiszteletes két pej csikajának
Jó kedvű abrakolója
Látá, hogy komolyabb kezd lenni
A dolog fordúlata:
Fejenagynál terme serényen,
S magát frígyestársának ajánlá.
Őt kedves kötelek csatolák
A széles tenyerű Fejenagyhoz:
Nála tanúlá tudnillik
A kovács-mesterséget
Valami két hétig. –
Hanem ekkor eleblábolt,
Mert nem volt hajlama a mesterséghez.
Vakarta i’kább a lovat,
Semmint patkolta.
De azért kedveltje maradt
A széles tenyerű Fejenagy,
S neki most is »mester uram« volt.
»Mester uram!«
Kurjanta vitéz Csepü Palkó,
A tiszteletes két pej csikajának
Jó kedvű abrakolója,
»Ne féljen semmit, mester uram,
Itt vagyok én is.«
S ezzel neki ugrék
A fondor lelkületű egyházfinak,
Hátán termett, s kezdte püfölni.
Nem bírta Harangláb
Csepü Palkónak terhét,
És összerogyott,
De véle rogyott
A helység kalapácsa is,
Mivel üstöke mindig
Marka között volt még.
Nagyszerű volt ez esés,
Igy hullnak alá a kövek
A romladozó várak tetejéről
A völgy mélységébe.
A tusázókhoz több forró vérü legény
Csatlakozék,
Két pártra szakadva.
S lett rúgás, harapás,
Fejbetörés, vérontás és a többi.
A lyányzók pedig elvonulának
A kocsmateremből,
Mint elvonul a napnak sugara,
Ha zivatar támad.
S elkotródott a lyányok után
A béke barátja, Bagarja.
NEGYEDIK ÉNEK.
Merre, Bagarja uram,
Test-épületének
Élő oszlopain,
Oh merre szalad kend
Gyors szaladással,
Mint a kugli-golyóbis?
Hát férfihoz illik
Megfutamodni a harczi veszélytől?
Lemondani a csatabajnak
Hősi jutalmáról,
A dicsőség tölgykoszorújáról?
Ne kárhoztassuk a jámbort!
A gondviselésnek
Választott embere ő,
Ki elhárítani termett
A vég pusztúlást falujáról.
Avvagy ha nem ekképen cselekednék,
Mért híná őt a világ
A béke barátjának?
Ő e nevezetnek megfelelőleg
Intézé tette irányát,
S könnyű inakkal iramlott
Az öregbírói lakáshoz,
A melynek előtte
Méltóságosan állott
A kaloda.
Bagarja, a béke barátja,
Alva találta
A kevés szavu bírót,
A bölcs aggastyánt.
Ottan feküvék ez
Testének egész hosszában
A pamlagon…
Azaz a fapadon.
Párnáúl ködmöne szolgált,
Az öregebbik,
Mert az ujat kímélnie kellett. –
Bagarja uram
Megdöfte az oldalbordáját,
Hogy az álom sűrű ködét
Szétoszlassa szeméről.
De korán sem volt ez
Oly könnyű munka, minőnek
Első látásra talán
Gondolja az ember.
Soká bajlódék véle Bagarja,
Míg fölnyílt az egyik szeme nagynehezen,
S lelki nyugottsággal kérdezte:
»Mi baj?«
»Baj van, bíró uram, és nagy baj!
Csak talpra, de gyorsan,
Ha azt nem akarja,
Hogy vége legyen helységünknek,
Vége örökre!
Kiütött a háboru, és dúl.
A szemérmetes Erzsók
Csapszéke lőn a csatatér.
Az egész falu népe
Egymást kaszabolja,
Hogy nézni iszony.
Potyognak az emberek,
Mint a legyek őszi időben.
A föld a kifutott vértől
Olyan, mint a vörös posztó.
Az enyészet gyászlobogója
Leng a szomorú csatatéren.
Tápászkodjék föl, bíró uram,
És menjünk szaporán!
Mert csak bíró uram az,
Ki követ gördíteni képes
A rohanó romlásnak elébe.«
Így végzé a csata festését
A béke barátja, Bagarja.
A kevés szavu bíró,
A bölcs aggastyán,
Fölnyitva szemének másodikát is,
E kérdést látá szükségesnek:
»Hát menjünk?«
»Pedig tüstént!« volt a felelet.
»Nem bánom«, szóla szokott nyugalommal
A bölcs aggastyán,
S miután uj ködmöne rajt’ volt,
És botja kezében:
Utnak eredtek. –
Szomszéd volt a kevés szavu bíróhoz
A hívatalában pontos kis-bíró.
Beszóltanak ehhez az ablakon által,
És mondák: jőne velök.
S szót fogadott a hívatalában
Pontos kis-bíró,
Bár nem nagy örömmel,
Mert legszebb kedvtöltésében zavarák:
Éppen feleségét verte.
Mikor a kántorlak elébe jutottak,
Az amazontermészetü Márta
Szomszédnéjával
Akkor végzette pörét,
Mely onnan eredt,
Hogy a rosz lelkű szomszédné
Egy tyúkját agyon ütötte,
Mert ez mindig az ő csirkéi közé járt
S elette előlök az árpát.
Képzelni lehet,
Hogy mekkora volt dühödése
Az amazontermészetű Mártának
Hallatlan kára miatt;
De azt már képzelni lehetlen,
Hogy mekkora lett dühödése,
A midőn a béke barátja
Tudtára adá férjének csínját.
Szólni akart,
De a szó elakadt gégéjén.
Szeme vérszinü lett
S arczúlata kék,
És reszkete minden tagja,
Valamint a kocsonya.
Szétnézett vizsga tekintettel,
Mellette hevert egy seprő-nyél,
Azt fölragadá,
S bőszülve kiálta: »Utánam!«
A midőn a kevés szavu bíró,
A béke barátja, Bagarja,
A hivatalában pontos kis-bíró
S az amazontermészetü Márta
Elértenek a csatahelyre:
Iszonyú vala a látvány látása,
A melyet láttak.
A harcz járta javában.
A béke barátja, Bagarja,
Nem füllentett, mikor azt mondá
A kevés szavu bírónak,
Hogy az enyészet gyászlobogója
Leng a szomorú csatatéren.
Ugy volt egy betüig!
A kemencze a honnan –
A kancsal hegedűs,
A félszemü czimbalmos
S a bőgő sánta huzója
Az ifjuságot tánczra vidítá
Hurjai bájos pengésével, –
A kemencze lezúzva
Ugy mered a levegőbe,
Mint valami sziklai vár
A tatárjárásnak utána.
Tört asztalnak s tört poharaknak
Romjai lepték
A véráztatta szobát,
S a vérnek közepette
Búsongva tünődött
Egy leharapott fül.
Az amazontermészetü Márta
Hős elszántsággal törte magát át
A vívó tömegen,
Mígnem férjére talált,
Ki egy szögletbe vonultan,
Kínjában most is nyögve, kuczorgott.
Oh Hamlet! mi volt ijedésed,
Mikoron megláttad atyád lelkét,
Ahhoz képest, a mint megijedt
A helybeli lágyszivü kántor
Feleségének látásán!
Egy fél-ép asztal alá bújt,
S kezeit könyörögve kinyujtá
Az amazontermészetü Mártához.
De ez nem könyörűlt.
Megfogta egyik lábszárát,
S kihúzta az asztal alól,
És addig döngette, a míg csak
A seprő-nyélben tartott.
Aztán ott ragadá meg haját,
A hol legjobban fáj,
És elhurczolta magával,
Mint a zsidó a lóbőrt;
S ekkép vígasztalta: »Jerünk csak,
Itt a világ szeme láttán
Nem akarlak csúffá tenni… de otthonn
Majd megkapod a magadét!«
S miután ura volt mindenha szavának
Az amazontermészetü Márta:
Hinni lehet, hogy most sem szegte meg azt.
Az alatt a kevés szavu bíró,
A bölcs aggastyán,
Nem ékesszólásánál,
De tekintélyénél fogva
Lecsillapitá a harcznak fergetegét.
A vérontásnak idője lejárt.
Meghunnyászkodtak a küzdők,
Mint a marakodó ebek,
A mikor gazdájok előjön,
S rájok bőgi: »Kimenj!«
A háboru közkatonái
Elsompolyodának.
A fondor lelkületű egyházfi
S a helység kalapácsa
Bírói parancsra előállt,
S mindkettő fölterjesztette ügyét.
A kevés szavu bíró,
A bölcs aggastyán,
Megdorgálta keményen
A fondor lelkületű egyházfit –
S a helység kalapácsát,
Mint kezdőjét a csatának,
A hívatalában
Pontos kis-bíró által
Kalodába csukatta.
Ott nyögi most fájdalmát hősünk
A kalodában.
S csak azzal vígasztalja magát,
Hogy elleneit megverte vitézűl,
S ha innen az isten megszabadítja,
Megkéri azonnal
A szemérmetes Erzsókot.
* * *
Te pedig, lantomnak húrja, pihenj!
Nagy volt a munka, s bevégzéd
Emberül e munkát.
Én is pihenek
Babéraimon,
Miket a hírnek mezején
Borzas főmre kaszáltam.
Mostan akár ma megássa
Gödrömet a sírásó,
Bánom is én!
Azért én élni fogok,
Míg a világnak
Szappanbuboréka
Szét nem pattan.
Pislogni fog a hír mécse siromnak
Koszorús halmán,
Mint éjjel a macska szeme.
Eljő az irígység
Letépni babéraimat… de hiába!
Nem fogja elérni;
Magasan függendnek azok,
Mint Zöld Marczi.
S ha sötét zsákjába dugand
A feledés:
Fölhasogatja sötét zsákját
A halhatatlanságnak fényes borotvája.

Mutató tábla,
_mely azt mutatja, hogy az_
_I. énekben_
fölébred álmából egy fogoly, s szabadulást
tervez – azonban az nincs megénekelve:
hogy ki légyen ezen szabadulást tervező,
álmából fölébredt fogoly? csupán azért,
hogy később a meglepetés annál meglepőbb legyen. – A
_II. énekben_
már több foglaltatik: kié a helység leglátogatottabb
kocsmája? mily ékes e kocsma
birtokosnéja? miben sántikál a kántor?
ki buzdítja merényének végbevitelére?
sat. – A
_III. énekben_
megszabadúl a fogoly, s börtönéből a
kocsmába megy; s a mily szörnyű dolgokat
lát: oly szörnyű dolgokat cselekszik.
Itt már az is orrára köttetik a nyájas
olvasónak, hogy a fogoly nem más, mint
a költemény hőse. – A
_IV. énekben_
a szörnyű dolgok véget érnek, s a költemény
hőse szörnyű véget ér.

1845.
* *

SZERELEM ÁTKA.
Te, vitéz Barangó, hova oly vágtatva?
Mért öltöztél fényes hadi pánczélodba?
Mért fényesebb szemed fényes pánczélodnál
S kezedben villogó kardod aczélánál?
Vitéz Barangónak leszen útja hosszu,
Azért megy sebesen, mint halálos bosszu,
De nem bosszu űzi, hanem a szerelem,
Azért a tündöklő szikra szemeiben.
Szép szeretője van vitéz Barangónak,
Híják szeretőjét a szép Ildikónak.
Ildikónak arcza szép, mint az ég boltja;
Szeme, mint a nap, a csillagot kioltja.
Barangó szerette őt véghetetlenűl,
Föl is szólította, menjen hozzá nejűl.
Ildikó felele: »Kezem neked adom,
Hogyha teljesíted három kivánatom.
Hozz nekem az égből szivárványdarabot,
Menyasszonyi ruhát majd abból varratok;
Hozz nekem rózsákat a hajnal kertébül
Koszorúnak főmre nászi ékességül;
Végső kivánságom a gönczölszekere,
Ezen űljek, hogyha megyünk esketőre.
Ha teljesíted e három kivánságot,
Férjem leszesz, veled élek házasságot.«
Im ezek valának Ildikó szavai.
Barangó alig hogy hallá kimondani,
Paripáján termett s gyorsan elrobogott,
S hozott először is szivárványdarabot.
Azután berontott a hajnal kertébe,
És a legvirítóbb rózsákat letépte.
Sok bajába kerűlt mindezt végbevinni,
De vitézségének nem állt gátul semmi.
Most megyen harmadszor, a gönczölszekérért.
Magára öltötte minden jó fegyverét;
Ha szép szóval meg nem kapja a mit akar,
Erőszakkal vívja ki a fegyveres kar.
Szép Tündérországban éktelen sok a kincs,
Hanem hát a gönczölszekérnek párja nincs;
Őriztetik is ám a fenevadakkal,
Meredő körmökkel, tátongó szájakkal.
Barangó oda ér, kéri a szekeret;
De mihelyest kérő beszéde megeredt,
Végét nem is várva, neki rohantanak
Dühös méreggel az őrző fenevadak.
Esztendeig harczolt Barangó hős keze,
Mig elhullt a szekér egész őrizete,
Mig kivívta a nagy és véres diadalt,
A melybe maga is majd hogy bele nem halt.
Ekkoron Barangó nem is tett egyebet,
Az istállóból négy tátost kivezetett.
A legszebb négy tátost vezette ki onnan,
S befogta őket a szekérbe legottan.
A gyémántos gyeplőt ragadta kezébe,
Csillagsugárostort a másik kezébe,
Saját paripáját saraglyához köté,
Ugy hajtott serényen szeretője felé.
Szeretője addig, szép Ildikó, mit tett?
Gondolta Barangó, búsan várja őtet.
Gondolta Barangó: »Szivem Ildikója,
Ne marjon a bánat fulánkos kigyója!
Ne marjon a bánat fulánkos kigyója,
Közeledem immár, szivem Ildikója!
Közeledem hozzád szép gönczöl szekerén.
És boldog vagyok, mert kezed megnyerem én.«
Ne félj, jó Barangó, Ildikó nem búsul!
Vigad ő más karján kicsiny magzatostul,
Van már kis magzata, van már férje neki,
Jösz-e te vagy nem jösz? nem igen keresi.
Feledte Ildikó régen igéretét,
A jött-ment Kevének adta szívét, kezét.
Keve bírja mostan azt a boldogságot,
Melyért kezed fáradt és szived sovárgott.
Ildikó most is ott űl Keve ölében,
Egymást csókolgatják, ölelgetik épen.
A mint ezt meglátja jó Barangó vitéz,
Nincs ereje szólni, csak merőn áll és néz.
De föllázad a vér félholt nyugalmábul,
Barangónak összeszorult szive tágul,
Eszeveszett harag fut égő agyába,
Kirántja szablyáját és megindul lába.
A két szeretőnek borsózott a háta,
Mikor a vitézt így közeledni látta,
Egymás kebeléről gyorsan fölriadnak,
Megszökni előle a szilaj haragnak.
Hős Barangó erre kardját elvetette,
És ily szókat ejtett nagy gúnynyal nevetve:
»Nem érdemlitek meg, hogy ezen kar által
Ismerkedjetek meg a méltó halállal!
Nem fogja szivetek kardom hegye érni,
Te szószegő asszony, te csábító férfi!
De a mi átka van a széles világnak,
Ha isten meghallgat, mind reátok szállnak.
Mindkettőtök élte legyen halhatatlan,
Hogy szenvedhessetek örökös kinokban.
Éljetek, mig eljön az üstököscsillag,
Melytől a rengő föld sarkai bomolnak.
Kivánom: váljatok kővé mind a ketten,
Szivetek a kíntól hogy meg ne repedjen.
Te csábító férfi, a mint most kebled ég:
Azt olyan mértékben örök lángok egyék.
S te szószegő asszony, bűnbánó könnyeid
Szüntelen folyjanak a világ végeig,
És a patakba, mely szemeidből ered,
Könnyed patakjába fuladjon gyermeked.
S az én életem is legyen halhatatlan,
Hogy kínaitokat váltig kaczaghassam!«
Barangó vitéz az átkot így végezte,
Meghallgatta isten s beteljesítette.
Kősziklákká váltak Ildikó és Keve.
Csábitó Kevéből tűzokádó leve,
Hányja magából a tüzet szakadatlan,
Mai nap is hányja s jajgat a kinokban.
És a mely Ildikó volt egykor, a hegyből
Kiapadhatatlan két forrás buzog föl,
E forrásokba fult be kicsiny magzata,
Kit isten a völgyben fává változtata.
Barangóból pedig sötét fergeteg lett,
Mely ottan borong a két átkos hegy felett.
Mig Ildikó sír és mig Keve lángol s nyög,
Reájok Barangó rettentőn mennydörög.
(Borjád.)

1846.
* *

TÜNDÉRÁLOM.
Sajkás vagyok vad, hullámos folyón,
Hullámzik a viz, reng a könnyü sajka,
Reng, mint a bölcső, melyet ránczigál
Szilaj kezekkel a haragvó dajka.
Sors, életemnek haragos dajkája,
Te vagy, ki sajkám ugy hányod-veted,
Ki rám zavartad fergeteg módjára
A csendriasztó szenvedélyeket.
Elfáradtam már, messze még a part?
Mely béfogad révébe;… vagy az örvény?
Mely nyúgodalmat szintugy ad, midőn
Mélyébe ránt, a sajkát összetörvén.
Sem part, sem örvény nincsen még előttem,
Csak hánykódás, csak örökös habok;
Hánykódom egyre a folyó nagy árján:…
Ki sem köthetek, meg sem halhatok.
De mily hang ez, mily túlvilági hang,
Mely bévegyűl a habzugás közé?
Tán szellem, égbe szálló a pokolból,
Hol büntetését már átszenvedé?…
Egy hattyu száll fölöttem magasan,
Az zengi ezt az édes éneket –
Oh lassan szállj és hoszszan énekelj,
Haldokló hattyúm, szép emlékezet!…
Nem voltam többé gyermek, s nem valék
Még ifju. Ez az élet legszebb éve,
Mint legszebb percz, midőn a hajnalégről
Az éj kárpitja félig van levéve.
Sötétség volt még egyfelől szivemben,
De másfelől már pirosan kelének,
Mint a közelgő nap szemeiből
Kilőtt sugárok, a vágyak s remények.
A mire vágytam, bírni is reméltem,
S a mit reméltem, azt el is nyerém;
Talán azért, mert nem sok volt… egyéb sem,
Mint pihenés egy hű barát ölén.
Hű volt barátom, mert hisz ilyenkor még
Nincsen kikelve a rejtett önérdek,
E mindent elrágó hernyója a
Baráti hűség virágos kertének.
Barátom hű volt; ürítgettem véle
A boldog órák édes poharát,
S a lelkesűlés égi mámorában
Sasként röpültem a világon át.
S a merre szálltam, minden az enyém volt;
A dúsgazdagság bársony pamlagára
Hajtám le főmet, melyet övezett
A dicsőségnek csillagkoronája.
Ily nagyszerűnek álmodám jövőmet,
S már hittem is, hogy ez való, nem álom…
De most egyszerre szívem, melyet a
Világgal tölték meg, tágulni látom;
Szivem tágúla, vagy tán a világ
Kisebbedett? azt nem tudom, de érzém,
Hogy kebelemben hézag támadott,
Hézag, keblemnek legmelegebb részén.
És napról-napra nőttön nőtt ez ür,
S ez ür miatt nem szállhatott már lelkem,
Félt, hogy mélyébe hull… s nem kelle többé
Mit eddig olyan lángolón öleltem,
Nem kellett kincs és nem kellett dicsőség.
Mind a kettő oly fénytelen vala!
Oly fénytelen, mint lesz az ég idővel,
Ha elkopik majd csillagfátyola.
Nem kelle semmi, még a jó barát sem,
Magam magamnak voltam terhire,
S futottam, mint kit rémek serge üldöz,
Az életzajtól messzi-messzire.
Csöndes magányban keresék tanyát,
Sötét erdő völgyébe telepedtem…
Oh e magányban milyen alakok
Lengtek körűlem s szálltak el fölöttem.
Szivembül jöttek e tündéri lények,
Szivemnek nem rég támadt üregébül,
Tündéri lények, milyenekre félig
Emlékezém a szép gyermekregékbül.
»Megálljatok! megálljatok!« kiálték,
»Oh, csak egy álljon meg közűletek,
Csak addig, míg egy csók s egy ölelés tart!«
Nem álltanak meg; mind eltüntenek.
Kerestem őket, és meg nem lelém,
Még csak nyomukra sem akadhaték;
Nyom nélkül jártak, oly könnyűk valának,
Könnyebbek, mint a szellő, mint a lég.
S minél messzebbre távozának tőlem,
Minél homályosabban láttam őket:
Annál dicsőbbek voltak, és szivem
Annál emésztőbb sovárgásban égett.
Szivem sovárgott és én sorvadék;
Társim nevettek a sápadt fiún,
Csak jó barátom, ő nem nevetett,
Fejét csóválta búsan, szomorún.
Mi lelt? kérdezte; én nem felelék,
Mert hisz magam sem tudtam, hogy mi lelt.
Szomjas valék s vizet hiába ittam,
Nem enyhité viz a tikkadt kebelt.
S meguntam ezt a földi életet,
Mely elvesztette szépségét szememben.
Föl, föl! mondám, a mennybe! a hová
Fájó szivemnek tündérnépe lebben;
Föl a mennyekbe! ha a léget szívom,
Mit ők színak: tán majd e szomj nem éget…
S ha ott is futnak tőlem? ah, utánok
Keresztülbolygom a nagy mindenséget! –
Fényes tavasz volt. A mezőn szivárvány,
Égő szivárvány százezer virágbul;
De rám oly búsan néztenek talán…
Tudták, hogy elkészűlök a világbul.
A legnagyobb hegy tetejére mentem,
Onnan tekinték föl az ég felé.
Átlátszó kék volt a felhőtlen ég…
Belé láttam… tisztán láttam belé…
Ábránd-alakjaim legszebbike
Ott volt az égben. Ajka mozgott; szinte
Hallottam hívó hangjait… de jól
Láthattam, hogy felém kezével inte.
Megyek! mondám, s a bércz szélére léptem,
A hol száz ölnyi mélység nyilt alattam.
Már-már ugrám… hátul egy kéz ragadt meg…
Eszmélet nélkül visszahanyatlottam.
Midőn eszméltem: a dicső alak,
Kit az egekben láttam az imént,
Ott állt mellettem… oh, mit érezék?
Leirhatatlan édes érzeményt!
»Ilyen közel van hát a föld az éghez?«
Zavart elmémmel ekkép gondolkodtam,
»Im a mennyben vagyok szép angyalomnál,
S elébb egy perczczel még a földön voltam.«
Ezt gondolám, de szólni nem tudék,
Avvagy talán nem mertem szólani,
Félvén, hogy majd ha ajkam megnyitom,
Keblemből a menny ki fog szállani.
És megragadtam angyalom kezét,
Hogy el ne tünjék tőlem újolag,
És derekát átövezé karom,
Átövezé, mint egy égő szalag.
S merőn szemléltem fényes arczulatját.
Most is csodálom, hogy szemem világa
El nem veszett e földöntúli fénytől,
Midőn benéztem szeme csillagába.
Sötétkék csillag volt az ő szeme,
És szemöldöke fekete szivárvány,
S vállán ugy úsztak barna fürtei,
Miként az éj egy rózsatenger árján.
Meg mertem végre nyitni ajkamat,
S beszéltem üdvről, angyalokrul, égről.
Nagyon homályosan beszélheték,
Mert ő nem értett semmit e beszédből.
»Én lyány vagyok«, szólt, »földi lyány, nem angyal;
A hol vagyunk, ez a föld, nem az ég,
S te itt a mélybe estél volna, ámde
Én mentésedre még jókor jövék.«
»Legyünk tehát a földön«, válaszoltam,
»Földön vagy égen, az mindegy nekem,
Csak oldaladnál, kedves oldaladnál;
Hisz a hol te vagy, ott az én egem.
De űlj le mellém, s engedd, hogy karom
Szorosabban fűzhessen át, oh engedd!
Ugy is sajátom vagy, tulajdonom,
Mert téged az én képzetem teremtett!«
Leültünk ott a szikla tetején,