Petőfi Sándor összes költeményei - 35

Éjjel nappal mért mutatod nekem
Gonddal borított képedet?
Örökké itt vagy, itt vagy én velem,
Úgy is látlak, ha behunyom szemem.
Tudom, kevés, mit a honért tevék,
De megtevém, a mennyi telt;
Van, a kinek nagyobb az ereje,
S mégis kevesebbet mivelt;
Kérlek, fordítsd el tőlem képedet
Csak egy időre, hazaszeretet!
Oh hadd feledjem, hogy polgár vagyok!
Itt a tavasz, virít a föld,
Virágillat s a zengő madarak
Dala eget földet betölt,
Arany felhők, e nyájas szellemek,
Fejem fölött vidáman lengenek.
Oh hadd feledjem, hogy polgár vagyok!
A költészetnek istene
Olyan kegyes hozzám; iránta én
Hálátlanságba essem-e?
Ott vesztegelni hagyjam lantomat,
Mig a bútól majd húrja szétszakad?
Oh hadd feledjem, hogy polgár vagyok!
Van ifjuságom s kedvesem,
Gyöngyökbe foglalt órákkal kinál
Az ifjuság s a szerelem,
És minden óra, mit el nem vevék,
Egy elpazarlott örök üdvösség.
Hah, mennyi tündér együtt: ifjuság,
Tavasz, költészet, szerelem!
El hagyjam őket tőlem szállani?
Utánok vágyva nyúl kezem…
Jertek hozzám… nyujtsátok karotok…
Öleljetek meg, tietek vagyok!
(Pest.)

Szülőföldemen.
Itt születtem én ezen a tájon
Az alföldi szép nagy rónaságon,
Ez a város születésem helye,
Mintha dajkám dalával vón tele,
Most is hallom e dalt, elhangzott bár:
»Cserebogár, sárga cserebogár!«
Ugy mentem el innen, mint kis gyermek,
És mint meglett ember úgy jöttem meg.
Hejh azóta húsz esztendő telt el
Megrakodva búval és örömmel…
Húsz esztendő… az idő hogy lejár!
»Cserebogár, sárga cserebogár.«
Hol vagytok, ti régi játszótársak?
Közületek csak egyet is lássak!
Foglaljatok helyet itt mellettem,
Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem,
Hogy vállamon huszonöt év van már…
»Cserebogár, sárga cserebogár.«
Mint nyugtalan madár az ágakon,
Helyrül helyre röpköd gondolatom,
Szedegeti a sok szép emléket,
Mint a méh a virágról a mézet;
Minden régi kedves helyet bejár…
»Cserebogár, sárga cserebogár!«
Gyermek vagyok, gyermek lettem ujra,
Lovagolok fűzfasípot fújva,
Lovagolok szilaj nádparipán,
Vályuhoz mék, lovam inni kiván,
Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár…
»Cserebogár, sárga cserebogár!«
Megkondúl az esteli harangszó,
Kifáradt már a lovas és a ló,
Haza megyek, ölébe vesz dajkám,
Az altató nóta hangzik ajkán,
Hallgatom, s fél álomban vagyok már…
»Cserebogár, sárga cserebogár«… – –
(Félegyháza.)

Két ország ölelkezése.
És az idő eljött, bár nem hamar,
De nem is későn még, midőn
A szent imádság meghallgatva lőn,
Midőn egygyé lett mind a két magyar!…
Ki eddig a porban hevertél,
Légy üdvözölve kebelünkön, Erdély!
Oh nemzetemnek drága szép testvére,
Simúlj, simúlj testvéred kebelére,
A melyben a szív, most oly édesen ver…
Légy üdvözölve százszor, százezerszer!
Mi jól esik ölelkezésünk,
S még is milyen sokáig késtünk!…
De mindegy, mindegy, feljött végre
A győzedelmes nap az égre,
Mely összesímult arczainkra süt.
S örömkönyűket szárit mindenütt.
Oh nap, ne bántsd e könnyeket,
Melyek most pilláinkon rengenek,
A melyeket
Öröm csepegtetett;
Hagyd a világnak végeiglen
Ottan ragyogni szemeinkben,
Hagyd ott ragyogni mindég!…
Magyar szemében ez oly ritka vendég.
Együtt vagyunk és együtt maradunk
Nincs isten és nincs ördög, a ki
Ismét széjjel birná szakítni
Ölelkező karunk.
Egy volt a bölcsőnk, koporsónk is egy lesz,
Ha majd leszállunk a holt nemzetekhez…
De én nem félek többé a haláltul;
Viselje bármilyen csalárdul
A változékony sors magát,
Sebet kapunk talán, de nem halált.
Jöhetsz, most már jöhetsz, vihar,
Nem rettegjük már haragod,
Két ország egygyé olvadott,
Két élü kard lett a magyar,
Mely jobbra is vág, balra is vág,
És jobbra-balra majd érzik csapását!
S te, lelkem, szállj a Királyhágón által
Érzelmeimnek tündérvilágával,
És szórd el ott e kincseket,
Ajándékozz meg ifjat, öreget,
Hadd gazdagodjék mindenik meg,
De legszebb részét add a székelyeknek!
Csókold meg a székely fegyvereket,
Azok csókodtul tündököljenek,
S azoktól nyerj te hős-erőt,
Mely ugy tündöklik a világ előtt!
S ha bejárád a völgyeket,
Röpűlj föl s állj meg bérczeik felett,
S hogy megismerjék a rónák fiát,
Játszál szemökkel, mint a délibáb.
(Pest.)

Kis-Kúnság.
Hova szívem, lelkem
Mindig, mindenhonnan vissza-visszavágyott,
Ujra láttam végre születésem földét,
A szép Kis-Kunságot!
Bejártam a rónát,
Melyet átölel a Tisza-Duna karja,
S ölében, mint kedves mosolygó gyermekét
Az anya, ugy tartja.
Itt vagyok megint a
Nagyvárosi élet örökös zajában,
Oh de képzeletem most is oda lenn az
Alföld rónáján van;
Testi szemeimet
Behunyom, és lelkem szemeivel nézek,
S előttem lebegnek szépen gyönyörűn az
Alföldi vidékek.
Forró nyárközép van,
Kapaszkodik a nap fölfelé; sugára
Mint a lángeső oly égető özönnel
Ömlik a pusztára…
Puszta van körűlem,
Széles hosszu puszta, el is látok messze,
Egész odáig, hol a lehajló ég a
Földdel olvad össze.
Gazdag legelőkön
Visz az út keresztül; ott hever a gőböly,
Rekkenő a hőség, azért nem fogyaszt most
A kövér mezőből.
Cserény oldalánál
Szundikál a gulyás leterített subán,
Kutyái is lomhák, nem is pillantanak
Az utazó után.
Itten a lapályon
Egy ér nyúlik végig, meg se mozdul habja,
Csak akkor loccsan, ha egy-egy halászmadár
Szárnyával megcsapja;
Szép fövény az alja,
Egészen lelátni sárga fenekére,
A lusta pióczák s a futó bogarak
Tarka seregére.
Szélén a sötétzöld
Káka közt egy-egy gém nyakát nyujtogatja,
Közbe hosszu orrát üti víz alá a
Gólyafiak anyja,
Nagyot nyel, és aztán
Fölemeli fejét s körülnéz kényesen,
A vízparton pedig töméntelen bíbicz
Jajgat keservesen.
Amott egy nagy ágas
Áll szomorún, egykor kútágas lehetett,
Mellette a gödör, hanem már beomlott,
Be is gyepesedett;
Elmerengve nézi
Ez a kútágas a távol délibábot,
Nem tudom, mit nézhet rajta? hisz affélét
Már eleget látott.
Ott van a délibáb
A láthatár szélén… nem kapott egyebet,
Egy ütöttkopott vén csárdát emelt föl, azt
Tartja a föld felett.
Emerre meg gyérül
A legelő, végre a nyoma is elvész,
Sárga homokdombok emelkednek, miket
Épít s dönt a szélvész.
Nagy sokára egy-egy
Tanya tünedez fel, boglyák és kazalok,
Rajtok varju károg, itt-ott egy mogorva
Komondor csavarog.
Tenger szántóföldek
Terjednek szerteszét, rajtok áldott búza,
Lefelé hajlanak, kalászaikat a
Nehéz mag lehúzza.
A zöld búza között
Piros pipacsok és kék virágok nyilnak,
Imitt-amott sötét-vörös tüskerózsa,
Mint egy vérző csillag.
Közeleg az este,
Megaranyosodnak a fejér fellegek,
Szép felhők! mindenik ugy megy el fölöttünk
Mint egy tündérrege.
Végre ott a város,
Közepén a templom, nagy komoly tornyával,
Szanaszét a város végén a szélmalmok
Széles vitorlákkal.
Ugy szeretek állni
A szélmalmok előtt! elnézem ezeket,
A mint vitorlájok hányja, egyre hányja
A czigánykereket.
(Pest.)

A nemzetgyüléshez.
Ott álltok a teremnek küszöbén,
Melyből a nemzet sorsa jön ki majd,
Megálljatok, ne lépjetek be még,
Hallgassátok ki intő szózatom…
Egy ember szól, de milliók nevében!
Az a hon, melyet őseink szereztek
Verítékökkel s szívök vérivel,
Az a hon többé nincs meg, csak neve
Bolyong közöttünk, mint a temetőbül
Éjféli órán visszajött kisértet…
Az a hon többé nincs meg, falait
Elmorzsolák a mult kor férgei,
S az uj vihar szétfújta födelét,
S lakói most az ég alatt tanyáznak,
Mint a vadállat és mint a madár.
Mit őseink egy ezredév előtt
Tevének, azt kell tenni most ti nektek
Bármily erővel, bármily áldozattal,
Bár mind egy szálig elvesztek belé,
Hazát kell nektek is teremteni!
Egy új hazát, mely szebb a réginél
És tartósabb is, kell alkotnotok,
Egy új hazát, ahol ne légyenek
Kiváltságok kevély nagy tornyai,
Sötét barlangok, denevértanyák,
Egy új hazát, hol minden szögletig
Eljusson a nap s tiszta levegő,
Hogy minden ember lásson s ép legyen.
Nem mondom én: a régi épületnek
Dobjátok félre mindenik kövét,
De nézzetek meg minden darabot, mit
Alapnak vesztek, s a mely porhatag már,
Vessétek azt el kérlelhetlenűl,
Bármily szent emlék van csatolva hozzá,
Mert jaj a háznak, mely alapba’ gyönge,
Mert fáradástok akkor hasztalan lesz,
Egy percz jöhet, s az épület ledől,
S rosz gazda, a ki mindig ujra épit,
S ma vagy holnap, de végre tönkre jut.
Számot vetett-e mindenik magával,
Minő dologra szánta el magát?
Nagy a dicsőség, melyet mindegyik
Szerezhet itten, de tudjátok-e,
Csak nagy munkáért jár ez a dicsőség!
A kit nem égő honfiérzelem
És tiszta szándék vezetett ide,
Kit a hiúság vagy silány önérdek
Csábít e helyre, az szentségtelen
Lábbal ne lépjen e szentelt küszöbre,
Mert hogyha egyszer átlép és kijő majd,
Átok s gyalázat lesz kisérete,
Melylyel haza s később a sírba megy. –
Ti, kik szivébül bálványistenek
Ki nem szoriták az igaz nagy istent,
Kiknek szivében a honszeretet
Mint szentegyházi oltárlámpa ég,
Eredjetek be és munkáljatok,
Legyen munkátok oly nagy, oly szerencsés,
Hogy bámultában, majd ha látni fogják,
Megálljon rajta a világ szeme,
A bennlakókat vallja boldogoknak
És istenítse a kik épitették!
(Pest.)

Miért zárjátok el az útamat?
Miért zárjátok el az útamat?
Bocsássatok!
Előre vonnak vágyaim, de én
Használni s nem ragyogni akarok.
Veszélyben a hon, s tettre híja föl
Minden fiát,
S reményeim szikláin állok én,
Lelkemre százszoros viszhang kiált.
Szilárd reményem, mint a sziklakő,
Mely nem remeg,
Hogy helyemen majd becsület marad,
Hogy a hazáért sokat tehetek.
A tettek vágya, tettek ereje,
Mint vad patak,
Foly rajtam át, a melynek habjai
Szilaj morajjal mélybe omlanak.
Fölnézek a nyárdéli napba és
Nem fáj szemem.
Lenézek örvény fenekére és
Lenézek bátran, nem szédül fejem.
Közönséges napokban csak megáll
Más is helyén,
De majd ha minden ember tántorog,
Ottan leszek majd, s nem tántorgok én!
És jőni fognak rettentő napok,
A milyeket
Csak álmodik most holdas éjeken
Az őrülésig rémült képzelet.
Nem várok én dicsőséget s dijat
Munkáimért…
Kötelességet ingyen tenni kell,
S kötelesség munkálni a honért;
És a dicsőség? isten hírivel
Tovább mehet,
Nem kell nekem kaczér leány, midőn
Ölelhetem hű feleségemet.
Miért zárjátok el az útamat?
Bocsássatok;
Előre vonnak vágyaim, de én
Használni s nem ragyogni akarok.
(Pest.)

A gyáva faj, a törpe lelkek…
A gyáva faj, a törpe lelkek,
Kik nem szégyenlik magokat
Sápadni, ha kezemben a lant
Egy-egy merészebb hangot ad,
Ha a közelgető viharnak
Megérint hírmondó szele,
S dalom, mint elkapott madár, a
Földről magasra száll vele.
A vész csak készülőben van még,
És nem szakít le egyebet,
Mint ajkamról egy-egy hangos szót,
A fákról egy-egy levelet;
Hah, majd ha minden erejével
Fog dúlni és üvölteni,
S szivem mélyét forgatja föl s a
Fát gyökerestül tépi ki!
Mit mondotok, mit tesztek akkor,
Ha a világnak sarkai
Földindulástul, mennydörgéstül
Tőből meg fognak ingani,
Ha összevesz, mint négy vadállat,
És pusztít mind a négy elem
S én vérbe mártott lantomat majd
Véres kezekkel pengetem!
(Pest.)

A márcziusi ifjak.
Szolgaságunk idejében
Minden ember csak beszélt,
Mi valánk a legelsők, kik
Tenni mertünk a honért!
Mi emeltük föl először
A cselekvés zászlaját,
Mi riasztók föl zajunkkal
Nagy álmából a hazát!
A földet, mely koporsó volt
S benn egy nemzet a halott,
Megillettük, és tizennégy
Miljom szív földobogott.
Egy szóvá s egy érzelemmé
Olvadt össze a haza,
Az érzelem »lelkesülés«,
A szó »szabadság« vala.
Oh ez ritkaszép látvány volt,
S majd ha vénül a világ,
Elmondják az unokáknak
Ezt a kort a nagyapák.
És mi becsben, hírben álltunk,
Míg tartott a küzdelem,
De becsünknek, de hirünknek
Vége lett nagy hirtelen.
Kik nem voltak a csatán, a
Diadalhoz jöttenek,
S elszedék a koszorúkat,
Mert a szóhoz értenek.
E sereg, mely, míg a harcz folyt
El volt bujva vagy alutt,
Igy zugott a diadalnál:
Mi viseltünk háborút!
Legyen tehát a tiétek
A dicsőség és a bér,
Isten neki… nem küzdénk mi
Sem dicsőség, sem dijért.
És ha újra tenni kell majd,
Akkor ujra ott leszünk,
És magunknak bajt s tinektek
Koszorúkat szerezünk.
Viseljétek a lopott hírt,
A lopott babérokat,
Nem fogjuk mi fejetekről
Leszaggatni azokat.
Abban lelünk mi jutalmat,
Megnyugoszunk mi azon:
Bárkié is a dicsőség,
A hazáé a haszon!
(Pest.)

Ismét magyar lett a magyar…
Ismét magyar lett a magyar,
Mert ekkorig nem volt a,
Hogy is lett volna? szolga volt,
S nem magyar, a ki szolga!
Ismét magyar lett a magyar,
Bilincsét összetörte,
Mint őszszel a száraz levél,
Csörögve hull a földre!
Ismét magyar lett a magyar,
Kardot ragad kezébe,
Kardján a napsugár ragyog
S a bátorság szemébe’!
Ismét magyar lett a magyar,
Lángol, piroslik arcza,
Kitűzött zászló mindenik,
A mely jelt ád a harczra!
Ismét magyar lett a magyar,
Egy szív miljók keblében,
És dobbanása rémület
Az ellenség fülében!
Ismét magyar lett a magyar,
A síkra állt vitézül,
És a világ, a nagy világ,
Csodákat látni készül!
Ismét magyar lett a magyar,
S világ végéig az lesz,
Vagy iszonyúan és dicsőn
Mind, mind egy szálig elvesz!
(Pest.)

Dobzse László.
Dobzse László ő felsége
Magyarok királya
Nem hiába hogy cseh volt, de
Hejh csehül is álla.
Parancsolni nem szeretett,
Nem is értett hozzá,
S hogyha értett vón is, szavát
Nem fogadt’ az ország.
Üres volt a feje néki,
Üresebb a zsebje,
Egy keserves polturáért
Könyökig vájt benne.
Ruháján a moly s az idő
Megrágta a prémet,
Mely szinű volt? nem lehetett
Tudni, csak ugy rémlett.
Parasztfolttal csapta pofon
Csizmáját a varga,
Rozsdás volt a sarkantyúja,
Ferde volt a sarka.
Kamrájában az egerek
Semmi kárt sem tettek,
Mert biz ott a legjobb szándék
Mellett sem tehettek.
Pinczéjében oly bőséggel
Állott a sok jó bor,
Hogy egy gyüszűnyi sem telt a
Legnagyobb hordóbol.
Ha éhezni méltóztatott
Király ő felsége,
Egyik másik alattvaló
Hítta meg ebédre.
De nem bánta ám meg, a ki
Meghivá ebédre,
Ő felsége kegyelmesen
Gróffá tette érte.
Szegény király, szegény király…
De vigasztalódjál,
Még szegényebb királyok is
Lesznek, mint te voltál. –
Dobzse László ő felsége
Magyarok királya
Nem hiába hogy cseh volt, de
Hejh csehűl is álla!
(Pest.)

A magyar nép.
Szabad a magyar nép, szabad valahára,
Kinek lánczot vertek kezére lábára,
S görbedt derekával a rabigát vonta,
Mintha csak állat és nem ember lett volna.
Szabad a magyar nép, fejét föltarthatja,
Kénye-kedve szerint kezeit mozgatja,
S mely előbb mint bilincs őtet szorította,
A vasat mint kardot ő szorítja mostan.
Szabad a magyar nép… lejárt napod, német!
Nem tánczoltatod te többé ezt a népet,
S piócza módjára nem szivod a vérét,
Megfizette isten gonoszságod bérét.
E földön legyen úr a tót vagy a német?
E földön, hol annyi vitéz magyar vérzett!
Magyar vér szerezte ezt a dicső hazát,
És magyar vér ezer évig oltalmazá!
Nincs itt urasága csak az egy magyarnak,
S kik a mi fejünkre állani akarnak,
Azoknak mi állunk feje tetejére,
S vágjuk sarkantyúnkat szíve közepébe!
Vigyázz, magyar, vigyázz, éjjel is ébren légy,
Ki tudja, mikor üt rajtad az ellenség?
Ha eljön, ugy jőjön, hogy készen találjon,
Még a félhalott se maradjon az ágyon!
Haza és szabadság, ez a két szó, melyet
Először tanuljon dajkától a gyermek,
És ha a csatában a halál eléri,
Utószor e két szót mondja ki a férfi!
(Pest.)

Kun László krónikája.
Fene gyerek volt az a Kun László,
Magyarország egykori királya!
Kun Lászlónak azért híták őt, mert
A kunokkal volt czimboraságba’.
Az igaz, hogy torkára forrt az a
Kun barátság, benntörött bicskája…
De ez már a vége; kezdjük elől,
Ne hágjunk rá a szép rend nyakára.
A mit mondtam, ujra csak azt mondom:
Fene gyerek volt biz ő kegyelme;
Az ördög se tudja, hogy mi volt több,
Emberség-e vagy kutyaság benne?
A koronát még kölyök korában
Nyomintották a fejére néki,
S már csatázott siheder korában,
És vala nagy az ő vitézségi.
Ottokárral, híres cseh királylyal,
Keveredett kemény háborúba,
És pediglen Ottokár alól e
Háborúban a gyékényt kihúzta.
A cseheknek nagy királya ott a
Csatatéren a fűbe harapott,
Lászlót pedig nem tekinték máskép,
Hanem csak úgy, mint egy új csillagot.
Haza ment ám, hanem otthonn bezeg
Fenekestül fölfordult az ország,
Olyan volt, mint a Csáki szalmája,
És e bajt a nagy urak okozták.
Természetes, hogy mikor a macska
Nincs otthonn, az egerek tánczolnak…
A nagyurak kapták magokat hát,
Egymással mind rútul hajba kaptak.
László király, szerelmetes öcsénk,
Már most aztán fogj erősen hozzá…
Dehogy fogott, dehogy fogott! kisebb
Gondja is nagyobb volt, mint az ország.
Neki lódul, becsap a kunokhoz,
S haza gondját eltemeti szépen
Kun legények telt kupái mellett,
Kun menyecskék dagadó ölében.
És a midőn hites felesége
Szót emelne e miatt előtte,
Egy szikrát sem teketóriázott,
Azon módon elkergette őtet.
S melege lett pap uraiméknak
Kegyetlenül szorult a kapczájok,
László király a pogány kunokat
Fosztogatni uszitotta rájok.
Meghallja ezt a szentséges pápa,
S haragjában adtateremtettéz,
És meghagyja egyik püspökének:
»Rendcsinálni magyarokhoz elmégysz!«
És el is jött azonnal a püspök,
S oda vitte jó móddal a dolgot,
Ugy szivére beszélt a királynak,
Hogy elméje javuláson forgott.
Meg is javult, istenes szándékból
Megtéríté papok veszteségét,
A kunoknak sátorát elhagyta,
S visszavette elvert feleségét.
De egyszerre más jutott eszébe…
Gyűléseztek a papok Budában…
Megunta a locsogást fecsegést,
S szétzavarta őket hamarjában.
Fenyegeti a pápa követe,
A püspök, hogy majd átkot vet rája…
Bánja is ő! galléron csípeti,
A szent embert és tömlöczbe zárja.
És a régi tivornyázó élet
Alvó zaját ujra fölkeltette,
Fölkereste a kún czimborákat,
S ott virított rózsaszínű kedve.
Megcsóválta fejét a nemzet, és
Szólt: »A mi sok, az csak sok, hiába!
Ha ez így tart, belénk üt a mennykő.«
S László komát betették fogságba.
Nem sokáig üldögélt a hűsön,
Kinyitották tömlöczét és szóltak:
»Lángban, vérben áll a haza, király,
Jer és győzd le a kún lázadókat!«
»Rajta tehát!« fölkiálta László,
»El, utánam élet és halálra!
Rég vagy, kardom, a homályban… mostan
Vess homályt a nap koronájára!«
És vezette hadát a kunokra,
S ránczba szedte őket nagy csunyául,
Kit levert a harczmezőn közűlök,
Kit pedig kiűzött a hazábul.
S megragadta a kormányt erősen,
Megmutatta, hogy ő milyen férfi,
Hogy ő nem csak a korhelykedést, de
A nemzetnek ügyeit is érti.
A gonoszok meghunyászkodának
S a királyra reszketéssel néztek,
A jók szivét pedig seregestül
Szállták meg a mosolygó remények.
De alig hogy elmosolyodott a
Nemzet, ujra lebigyedt a szája,
Mert azt vette észre, hogy istentől
Ujra elrugaszkodott királya.
El bizony, de mennyire! naponként
Veszettebbül sűlyedt a piszokba…
De még egyszer fölemelte fejét,
Fölgyúlt szíve, és égett lobogva.
A berontott kúnok és tatárok
Meggörnyedtek karja erejétül,
Még egy cserfa-koszorút hozott az
Ifju király a harcz mezejérül,
Akkor aztán jó éjszakát, erkölcs!
Bele mászott nyakig a mocsárba,
És valódi szent volt ekkoráig
Ahhoz képest, a hogy mostan járta.
Egy tivornya a másikat érte,
Sátor alatt élt, mint a czigányok,
Véle régi korhely czimborái
S véle a kún és tatár leányok.
Hanem egyszer ilyen szókat hallott:
»Laczi pajtás, meghalálozik kend!«
S három ember úgy oldalba szúrta
Ő felségét, hogy még meg se nyekkent.
(Pest.)

Respublica.
Respublica, szabadság gyermeke
S szabadság anyja, világ jótevője,
Ki bujdosol, mint a Rákócziak,
Köszöntelek a távolból előre!
Most hódolok, midőn még messze vagy,
Midőn még rémes átkozott neved van,
Midőn még, a ki megfeszíteni
Kész tégedet, azt becsülik legjobban.
Most hódolok, most üdvözöllek én,
Hisz akkor úgy is hódolód elég lesz,
Ha a magasból ellenidre majd
A véres porba diadallal nézesz.
Mert győzni fogsz, dicső respublica,
Bár vessen ég és föld elédbe gátot,
Miként egy új, de Szent Napóleon,
Elfoglalod majd a kerek világot.
Kit meg nem térít szép szelíd szemed,
Hol a szeretet oltárlángja csillog,
Majd megtéríti azt szilaj kezed,
Melyben halálos vésznek kardja villog.
Te lészsz a győző, a diadal-ív
Ha elkészűl, a te számodra lészen,
Akár virágos tarka pázsiton,
Akár a vérnek vörös tengerében!
Szeretném tudni, ott leszek-e én
A győzedelmi fényes ünnepélyen?
Vagy akkorára már tán elvisz az
Enyészet s ott lenn tart a sírba’ mélyen? –
Ha meg nem érem e nagy ünnepet,
Barátim, emlékezzetek meg rólam…
Republicanus vagyok s az leszek
A föld alatt is ott a koporsóban!
Jertek ki hozzám, s ott kiáltsatok
Siromnál éljent a respublicára,
Meghallom én azt, s akkor béke száll
Ez üldözött, e fájó szív porára.
(Pest.)

Lenkei százada.
Koszorút kötöttem
Cserfa-levelükbül,
Harmat csillog rajta
Örömkönnyeimbül…
Kinek adnám én ezt,
Kinek adnám másnak,
Mint vitéz Lenkei
Huszárszázadának?
Ez ám csak a század,
Ezek a legények!
Ősapáink mellé
Oda illenének,
Romlatlan bennök a
Régi jó magyar vér…
Bár adhatnék nekik
E dalnál nagyobb bért!
Dicső fiak ők! s ha
Én nekem nem hisztek,
Ám nézzetek oda,
Hogy mit cselekesznek.
Én elhallgatok, az
Ő tettök beszéljen…
Százszor kiáltjátok
Majd rájok az éljent.
A Dniester vizén
Túl Mariampolban,
Lengyelország földén
Egy huszárezred van.
Szép magyar huszárok,
Fiatal legények,
Kutya bajuk… vígan
Miért ne lennének?
Vigan vannak, össze-
Verik bokáikat;
De van ott egy század,
A melyik nem vigad.
Míg világát éli
A vidám ezered,
Közűlök egy század,
Búbánatnak ered.
Miért búslakodtok,
Jó magyar huszárok?
Némelyik szeméből
Könny miért szivárog?
»Hogy ne búslakodnánk,
Hogy ne búslakodnánk,
Mikor veszélyben van
Édes magyar hazánk?
Rútul feni fogát
Rája tót, rácz, német,
Hogy az istennyila
Őket ott ütné meg!
S minket, kik a hazát
Védeni szeretnénk,
Itt idegen földön
Tart a kötelesség.«
Igy emészti őket
A bú és a méreg…
Összesúgnak-búgnak…
Vajon mit beszélnek?
Hangjaik suttogók,
Arczuk titokteljes…
Egy nagy szándékjok van,
Nagy és veszedelmes.
Milyen gonoszságot
Forralnak magokban,
Hogy nem beszélnek fönn-
Szóval, csak titokban?
Mily istentelenség
Forog elméjökben,
Hogy alattomban kell
Eljárniok ebben?
Nem istentelenség,
A mit ők akarnak:
Segítséget vinni
A bántott magyarnak,
Segítségül menni
Hazájok földére,
Melyre immár foly a
Gazda-nemzet vére.
Ez a jó huszárok
Szívbeli szándoka,
És hogy ezt titkolják,
Van annak nagy oka…
Oda jutottunk már,
Hogy csak titkon lehet
Tégedet érezni,
Szent hazaszeretet!
Éjnek éjszakáján
Kiállott a század
Od’ a partra, melyet
A Dniester áztat…
E folyónál pihent
Egykor vitéz Árpád
Mielőtt bevette
Attila országát.
E szent helyen álltak
A derék huszárok,
Itten nyílt ama szent
Esküvésre szájok,
Hogy meg fogja őket
Látni Magyarország,
Hogy Magyarországot
Védelmezni fogják!
És midőn az esküt
Elmondották vóna,
Belé ugrattak a
Dniester folyóba,
S jó paripáik az
Éji sötétségben
Általusztak velök
Szépen szerencsésen.
S jöttek haza felé,
Jöttek, jövögettek,
Hát egyszer mögöttök
Kit pillantanak meg?
Lenkei kapitány,
Az ő kapitányok,
Ez iparkodott nagy
Sebesen utánok:
»Álljatok, legények,
Forduljatok vissza,
A generális küld,
Hogy híjalak vissza!«
Hanem a huszárok
Nem fordultak vissza,
Sőt a kapitánynak
Igy feleltek vissza:
»Kapitány uram, mi
Engedelmeskedünk
Ugy, ha előre megy,
És nem hátra velünk.
Vitéz kapitány úr,
Legyen a vezérünk,
Ilyen ember kell, mint
Kapitány úr, nékünk!
Annyi szent, hogy minket
Vissza nem visz innen
Sem a generális
Sem pedig az isten.
Kötelességünkről
Ne beszéljen nékünk,
Szentebb a haza, mint
A kötelességünk!«
Tőről vágott magyar
Ember a kapitány,
Nem igen téríté
Seregét ezután,
Ment velök, nem hátra,
De szépen előre,
És elértek édes
Hazájok földére.
Itt a haza földén,
Hová vont szívetek,
Forró öleléssel
Üdvözlünk titeket,
Vitéz jó testvérek,
Üdvözlünk ezerszer…
Beszéljen akármit
A hadügyminister!
(Pest.)

Ma egy éve…
Ma egy éve… ma egy éve…
Akkor lettél jegyesem,
Ma egy éve, hogy először
Csókoltál meg kedvesem.
Édes volt a csók, a mely ott
Ajkaidról rám esett,
De ki hinné, de ki hinné?
Csókod most még édesebb.
Száll az idő, mint a pille,
Melyet a szél ragad el,
Szemlátomást fogy az élet,
Szemlátomást hervad el.
Ám hervadjon, isten néki,
Érte nem is búsulok;
Nem vesz kárba, mit az élet
Fájáról lehullatok.
A mi elhal életembül,
Föltámad mint szerelem…
Oly mértékben nő szerelmem,
A milyben fogy életem!
(Pest.)

Forradalom.
Haloványul a gyáva szavamra… dalom
Viharodnak előjele, forradalom!
Szomorúk az idők, a napok feketék,
Odahagytak atyáid, o nemzet, o nép!
Csak azért szakitád le bilincseidet,
Hogy ujabb nehezebb vas emészsze kezed.
Födi még beteg arczod az egykori por,
S ime sorsod ujonnan a porba tipor.
Nem a sors, nem a sors, de saját fiaid
Akaratja, mi újra lealacsonyit.
Ez a vétek, a mily czudar és iszonyú,
Iszonyúbb legyen érte az égi boszú!