Petőfi Sándor összes költeményei - 40

   Nézz le immár, nézz le, lelkem!
   Nézz le kissé páholyodból,
   Nézz reám szép szemeiddel,
   Egy perczig csak, irgalomból.
   Ha te tudnád – ah, ha, tudnád –
   Elbájoltál véghetetlen!
   Itten állok minden este,
   Mint bálvány merevedetten.
   Ma sem volt csak egy forintom,
   Melyet vacsorára szántam:
   S jegyet vettem rajta… még sincs,
   Nincs sympathiád irántam?
   Még sem nézesz rám?… oh nézz le!
   Itten állok közeledben,
   S akkorákat sóhajtok, hogy
   Még a kárpit is meglebben.
   Nézd, a bú mint fintorítja
   Sentimentális pofámat…
   Úgy de bánod is te mind ezt!
   ’Sz az malheuröm, hogy nem bánod.
  (Pest.)
  
  Irtóztató csalódás.
   A lelkem is sirt! és miért?
   Oh mert roppant bubánat ért!
   Fogalmatok sincs róla, mi
   Gyászos költőnek hallani,
   Hogy verse hitvány, verse rosz,
   S egy kukk dicsőséget se hoz.
   És én hallottam ezeket,
   És szívem ketté nem repedt;
   Mi több: mely verseim felett
   Mondának ily itéletet?
   Szép bordalok, jó bordalok!
   Ti rólatok, ti rólatok
   Hallottam ezt; pedig hivém,
   Hogy a hir kakasüllején
   Anakreon, Vitéz Mihály
   S Béranger már alattam áll,
   Alattam áll általatok,
   Szép bordalok, jó bordalok!
   S im szép hitem tündérhona
   A magasból lepottyana.
   Amen hát!… a mint van, legyen,
   Meghajtom a sorsnak fejem,
   És tűrök töredelmesen;
   Nem zengem többé sohasem,
   Nem zengem én a bort, csupán
   Torkomba öntöm ezután.
  (Pest.)
  
  Szinészdal.
   Minden müvészetnek
   Fején a korona;
   A mi művészetünk
   Ellen ki mondana?
   Mi szép, mi szép, mi szép
   A mi föladatunk!
   Legyünk büszkék reá,
   Hogy színészek vagyunk.
   Csak árny, a mit teremt
   A költőképzelet!
   Mi adjuk meg neki
   A lelket, életet.
   Mi szép, mi szép, mi szép
   A mi föladatunk!
   Legyünk büszkék reá,
   Hogy szinészek vagyunk.
   Miénk a hatalom
   Az emberszív felett:
   Idézni egyaránt
   Mosolyt vagy könnyeket.
   Mi szép, mi szép, mi szép
   A mi föladatunk!
   Legyünk büszkék reá,
   Hogy színészek vagyunk.
   Apostolok vagyunk
   Az erkölcs mezején,
   Apostoli szavunk
   Téged kiált: erény!
   Mi szép, mi szép, mi szép
   A mi föladatunk!
   Legyünk büszkék reá,
   Hogy színészek vagyunk.
   De a mit szinpadon
   A népnek hirdetünk,
   Ne hazudtolja meg
   A cselekedetünk.
   Ha meg nem teszszük azt,
   A mi föladatunk:
   Akkor gyalázat ránk,
   Szinészek nem vagyunk!
  
  Igy ni…
   – – – – – – –
   Igy ni, látod, ennyi az egész,
   Mi van ebben?… nemde megy?
   No de hogy páratlan ne legyen,
   Nesze hát még ez az egy.
   Jaj! te kis csík, már elsiklanál?
   A világért sem szabad!
   Három a táncz s minden, a mi jó!
   S igy vedd három csókomat.
   Ráadásul még a többihez
   Tedd el a negyediket!
   Bizony isten örömest adom,
   Édes örömest neked!
   Végre – azt mondják – úgy jó a pénz,
   Hogyha megszámlálva van;
   Hanem a csók csak nem pénz talán?…
   Hadd legyen hát számtalan.
  (Pest.)
  
  Zsuzsikához.
   Kicsinke szőke kis leányka,
   Az én szerelmem nagy!
   És tárgya e nagy szerelemnek
   Kis szőke lány, te vagy.
   Mit mondasz erre, szőke kis lány?…
   De ez csak fele még.
   Azon volnék én, hogy te lennél
   Én nékem feleség!
   Eljösz-e hozzám? el?… szépséges
   Szép fejkötőt veszek,
   S csak azt mondom: kimondhatatlan
   Hüséges férj leszek.
   Őrzöm szemem fényét, de téged
   Még jobban őrzelek,
   Hogy drága egészségednek ne
   Ártson hideg, meleg.
   Ott fenn lakunk Pest városában,
   Az élet ott vig ám!
   De az atyushoz is lejárunk,
   Kivált pénzfogyatán.
   Hogy suttogják majd, ha az utczán
   Végig megyek veled:
   Petőfi felesége… erről
   Csinál szép verseket.
   Csinálok ám, teringettét is,
   Hogy bámulnak bele!
   Maholnap egész Magyarország
   Nevemmel lesz tele.
   Ugy estenként csak neki űlök,
   Te meg majd azalatt
   Lefekszel szépen s melegíted
   Előre ágyamat.
   S ha elkészűl egy-egy dicső vers,
   Én is levetkezem,
   Hozzád simúlok és azt mondom:
   Menj beljebb, gyermekem!
   Igy éldegélnénk… hát csak ennyit
   Akartam mondani.
   Mit szólsz rá szőke kis lány, lesz-e
   Belőle valami?
  (Duna-Vecse.)
  
  Virít a kikirics…
   Virít a kikirics –
   Csak viríts, csak viríts…
   Én ugy is hervadok,
   Hervadok, száradok,
   Csak viríts, kikirics!
   Süt a nap sugára
   Halovány orczámra;
   Sütni fog maholnap
   Alacsony siromnak
   Kis keresztfájára.
   Anyám, édes lelkem!
   Mért zokogsz mellettem?
   Ki annyit szenvedett,
   Mint szegény gyermeked,
   Jobb annak oda lenn.
  
  V. Ferdinándhoz.
   Igaz-e, királyom,
   A mit mondogatnak?
   Nálad híre sincs a
   Szabad akaratnak.
   Megtennél te mindent
   A magyar javára;
   Csakhogy titkos önkény
   Korlátokba zára.
   S nem csak közdolgokban
   Vagy te korlátozva;
   E gyalázatos kény
   Elhat ten lakodba.
   A mi örömednek
   Volna kútforrása,
   Elzárják előled,
   Hogy szemed se lássa.
   És kinek, kinek vagy
   Ilyen szolgarabja?
   Szolgádnak, királyom,
   Ki sajátod lopja! –
   Ha ez így van: sorsod
   Szívemből sajnálom…
   Ugy nézz a szemembe
   Jó öreg királyom.
  (Pest.)
  
  Batthyány és Károlyi grófnék.
   Nekem nincs semmim, semmim e hazában,
   De én egészen az övé vagyok;
   Bánat- s örömkönny forr szememben, a mint
   Sötétül napja avvagy fölragyog.
   Örömkönyűim, oh ti gyér vendégek
   Mi nálunk a hű honfiszem felett!
   Ha föl nem törtök most a telt kebelből,
   Édes terhétől szívem megreped.
   – Láttátok-é a két tündérvirágot?
   Borús hazánknak két sarkcsillagát?
   Evezhetsz bátran, nemzetem hajója!
   Nem veszthet az czélt, a ki ilyet lát.
   Én láttam, láttam!… megmutatta őket
   Szent vágyaimnak a szövétnekfény;
   Hanem mi volt e fény a lánghoz képest,
   Mely ekkor égett keblem belsején!
   Ott álltak ők, mint égi jelenések.
   Szokatlan köztünk ilyen látomány:
   Hahogy sokáig néztem volna őket,
   Szemfényemet vesztettem volna tán.
   S hallottam édes ajkaik zenéjét;
   Hallottam őket halkan mondani,
   Mit tetteik rég fennszóval beszélnek,
   Hogy ők a honnak hű leányai.
   Miért nem voltam a lég ajkaiknál?
   Hogy vittem volna szét e hangokat,
   Mint napvilágot, mindenegy magyarhoz,
   Kit éj környékez honfibú miatt.
   Ragyogjatok ti ébredő hazámban
   Hajnalsugárral, testvér csillagok!
   Sugárotokra, Memnon szobraképen,
   A nemzetáldás zengedezni fog.
  (Pest.)
  
  A királyok ellen.[3]
   Tudjuk, hogy játék kell a gyermekeknek;
   Midőn a népek gyermekek valának,
   Magoknak czifra, ragyogó játékszert,
   Bibor karszéket s koronát csináltak.
   S rá nyomták ezt egy fajankó fejére,
   S felültették e fajankót a székre.
   S itt a királyság, ezek a királyok,
   S ők, a hol ülnek, a hol fejök szédül,
   Azt gondolják a kábitó magasban,
   Hogy uralkodnak isten kegyelmébül.
   Csalatkozásban éltek, jó királyok,
   Nem uraink, csak bábjaink valátok.
   De nagykorú lett a világ, s a férfi
   Nem gondolt többé gyermekjátékával,
   Le hát a bíborszékekről, királyok,
   És fejetekről le a koronával!
   Ha nem teszitek azt le fejetekrül,
   Leütjük, s majd a fej is véle gördül.
   Igy lesz, s nem máskép. A bárd, mely Lajosnak
   Párizs piaczán lecsapott nyakára,
   Első villáma volt a zivatarnak,
   Mely rátok készül, s kitör nem sokára;
   Igen, ma-holnap meglesz érkezése,
   Nem én vagyok már első mennydörgése!
   Egy rengeteg lesz a föld kereksége,
   S e rengetegben vadak a királyok,
   Kergetjük őket, és fegyvereinket
   Szilaj gyönyörrel sütögetjük rájok,
   S vérökkel fogjuk ezt az égre írni:
   Hogy nem gyermek már a világ, de férfi.
  
  1845.
  * *
  
  Lehel.[4]
   Melyik szerelmes nem választ magának
   A számtalan közűl egy csillagot?
   És melyik költő nem választ magának
   A számtalan közűl egy bajnokot?…
   Ezt Toldy Miklós, azt Kont lelkesíti;
   Ki a vitéz, ki engem föltüzel?
   Ki e vitéz?… a kürtharsogtatással
   Országokat reszkettető Lehel!
   Ez volt a hős, ez volt a kürt!… e hősnek
   Halála egy nagy égzengés vala;
   Kilencz száz év mult, és ez égzengésre
   Most kél a viszhang: lantomnak dala.
   Ti jászok és ti kúnok, hallgassátok,
   Mert, ugy hiszem, legjobban érdekel
   Titeket, ő, a kürtharsogtatással
   Országokat reszkettető Lehel.
   Mi a legjobb köszörükő? a bosszu;
   Ez fente meg a magyar kardokat,
   Mi a leggyorsabb fergeteg? a bosszu;
   Ez hordja mostan a magyarokat.
   Éles kardokkal, szélvészrohanással
   A németek földére érnek el;
   Elől száguld a kürtharsogtatással
   Országokat reszkettető Lehel.
   Hiába fented kardodat, magyarság!
   Felsőbb hatalom eskütt ellened.
   Harczod koporsó, óriás koporsó,
   A melybe dicsőséged temeted.
   Nagy lakomája volt ez a halálnak,
   S kit el nem költe: mint rab vesztegel.
   Ezek között a kürtharsogtatással
   Országokat reszkettető Lehel.
   »Akasztófára!« dörg a német császár,
   »Akasztófára e zsiványokat!
   Haha, hittétek-e ti száraz fák, hogy
   Teremni fogtok még virágokat?
   Lám, kivirúltok újolag. – Mivelhogy
   A vezér elsőséget érdemel:
   Előre hát, te kürtharsogtatással
   Országokat reszkettető Lehel!«
   Kilépe a hős: »Isten néki, császár,
   Függjek koszoruként ez oszlopon. –
   Német vagy, nem t’om: lesz-e emberséged?
   Meghallgatod-e végkivánatom?
   Szeretnék egyszer még kürtömbe fujni,
   Vén bajtársamtól hadd bucsúzzak el!«
   Ekkép beszélt a kürtharsogtatással
   Országokat reszkettető Lehel.
   Megkapta kürtjét s úgy megfujta a hős,
   Hogy a császár megsiketült bele,
   Megsiketűlt és eldőlt… innen-onnan
   Kilenczszáz éve, s még föl nem kele.
   Nem is kel ő fel többé. – Jászberényben
   Még megvan a kürt csorba élivel,
   Mit megcsorbított a császár fején a
   Győzötten is még győzelmes Lehel.
  
  Álmos vagyok és még sem alhatom…
  1845. vagy 1846.
   Álmos vagyok és még sem alhatom;
   Ébren vagyok és mégis álmodom.
   Gyertyám pislog komorhomályosan,
   Mint a lidércz, mely temetőbe’ van;
   S ki nem merem kezemet nyujtani:
   Elvenni hamvát vagy eloltani.
   Ágyamban fekszem mozdulatlanul.
   Előttem el rém rém után vonul.
   Hiába húnyom be szemeimet,
   Látom még akkor is e rémeket.
   És milyen rémek, milyen alakok!
   Arczomról hideg izzadás csorog.
   Ott mély árokban egy koldús halott,
   Fölkél és rágja a koldúsbotot.
   Kemény. Beléje törnek fogai,
   Látom szájából a vért omlani.
   Itt egy öreg czigány a deresen,
   Ütik, verik kinoskeservesen.
   Vernek le róla húsdarabokat;
   Fájdalmában, mint a kutya, ugat.
   Hát az mi ott? torony vagy óriás?
   S mit mível? kútat vagy sirgödröt ás?
   Nem sír lesz az, nem. Kút; mert ott hever
   Mellette a nagy százakós veder;
   Most leereszti a roppant vedert…
   Nem víz, de vér, mit a kútból kimert.
   Itt egy ifjú, ki lenyakaztaték,
   Viszi fejét, markolva üstökét,
   S szólván: »nem én, de te vagy a zsivány!«
   Bedobja azt a bíró ablakán.
   Ott akasztófa, rajta csecsemő;
   A csecsemőnek anyja oda jő,
   Megfogja lábát, s húzza, húzza le,
   S körűltánczolja a bitót vele.
   Itt egy leány, két béka űl szemén,
   Nyúzott patkány van orrának helyén,
   Hosszú férgekből vannak fürtei,
   S őt félkigyó-félember öleli. – –
   Ily szörnyeket lát lázas képzetem.
   Elkergetném s el nem kergethetem.
   Mindenki alszik, csak magam vagyok
   Nem alvó. Csend van, csak fogam vaczog.
  
  Távozol hát ifjuságom?
   Távozol hát ifjuságom?
   Oh bízvást távozhatol,
   Nem siratlak. Búcsúm tőled:
   Keserű, hideg mosoly.
   Nem valánk mi jó barátok.
   Úr voltál te, én kutyád;
   Korbácsoltál, uszítottál
   Egyre tüskén-bokron át.
   Néha dobtál irgalomból
   Száraz csontokat nekem;
   S akkor büszkébb voltam, semhogy
   Alamizsnád elvegyem.
   Távozzál hát, ifjuságom,
   S halld hozzád végszavamat:
   Vidd magaddal emléked, vagy
   Vidd magaddal átkomat!
  
  Ez a világ egy nagy kocsma, jó áros…
  (Nem hiteles szövegü.)
   Ez a világ egy nagy kocsma, jó áros,
   Benne a Sors az örökös kocsmáros,
   Éjjel, nappal tele van az vendéggel:
   Öreg, ifjú, gazdaggal és szegénynyel.
   Ez utósók között vagyok magam is;
   De a kocsmáros goromba s nagy hamis:
   Nem tudom mivel keveri italom,
   Olyan keserű, hogy meg nem ihatom.
   És ha néha úgy elszánom magamat,
   Hogy fejéhez vágom a poharamat,
   Hozzám símul szép leánya: a Remény,
   Megcsókol és ekkép bíztat: »oh szegény,
   Jó fiú! csillapítsd le nagy haragod,
   Csókjaimtól édesül majd italod…«
   Én ekkor egy jobb jövő reményiben
   Poharamat fenékig kiüritem!
  
  A hegyoldalt venyigesor takarja…
   A hegyoldalt venyigesor takarja,
   Megvert engem az úristen haragja,
   Avval vert meg engemet,
   Hogy venyigét teremtett,
   Venyigére gerezdet, gerezdet.
   Apám után szép vagyonhoz jutottam,
   Vagyonomat egy fillérig elittam;
   Most napszámra dolgozom,
   Ha napszámom kikapom,
   Kocsmába mék, eliszom, eliszom.
  
  Védegyleti dal.
   Van-e szebb láncz a világon,
   Mint mely minket összefűz?
   Bűvös karikába gyűjte
   Minket a szent honfitűz.
   Sír volt keblünk, és halottja
   Volt a hazaszeretet;
   Nagyszerűen űljük e föl-
   Támadási innepet!!
   Nemzetünk, e nagy folyó, mely
   Mindig száz felé szakadt,
   Egyesítse innepénél
   A különvált ágakat.
   Millió és millió száj
   És egyetlen hang legyen,
   Mely kiáltsa lelkesedve
   A magasztos innepen:
   »Elfogadjuk, bármi durva,
   A mit a hon méhe szül;
   Bármi lágy és bármi pompás,
   Semmit, semmit e kivül!«
   És ne szóljon áldozatról,
   Lemondásról senki sem;
   Kötelesség! mit az ember
   Hon jólléteért teszen.
   S a király, a honnak atyja,
   Mint valóban jó atyánk,
   Karjait kiterjesztendi,
   És az áldást mondja ránk.
  (Pest.)
  
  A magyar nemzet.
   Oh ne mondjátok nekem, hogy
   Hajnallik hazám felett!
   Látom én: az ő számára
   Sző a sors szemfödelet.
   S kérni istent nem merem, hogy
   Nemzetem gyógyítsa fel,
   Mert e nemzet, elhigyétek,
   Életet nem érdemel.
   Figyelemmel átforgattam
   A történet lapjait,
   S fontolóra vette lelkem,
   A mit e hon végbe vitt.
   S mit találtam ott fölírva
   Századok bötűivel?
   Azt találtam, hogy e nemzet
   Életet nem érdemel.
   Jóra termett nép honában
   Egy a szív, az akarat.
   A közérdek mellett minden
   Különérdek elmarad.
   Itten oltárt minden ember
   Ön bálványaért emel –
   És az ilyen önző nemzet
   Életet nem érdemel.
   Voltak egyesek közöttünk,
   Tiszta, hű, nagy szellemek,
   A kik mindent, a mit tettek
   A hazáért tettenek.
   Hány volt köztök, kiket a hon,
   Maga a hon veszte el!
   És az ily hálátlan nemzet
   Életet nem érdemel.
   Más hazában híven őrzik
   Mind azt, a mi nemzeti;
   Ősi kincsét a magyar nép
   Megveti és elveti,
   A magyar magyarnak lenni
   Elfeled vagy szégyenel,
   És az ily elkorcsult nemzet
   Életet nem érdemel.
   Oh de mért elősorolnom
   E szegény hon vétkeit?
   Lesz-e sors, oh lesz-e isten,
   A ki minket megsegit?
   A nagy isten szent kegyéből
   Jő-e megváltási jel?
   Lesz-e még e nemzet olyan,
   Hogy halált nem érdemel?
  (Pest.)
  
  Sorshuzás előtt.
   Kétszázezer forint! reá
   Gondolni is alig merek.
   Nagy úr leszek, mennykő nagy úr.
   Föltéve persze: ha nyerek.
   Vajon hová teszem e pénzt?
   Mindenh’á, csak ládámba nem!
   Meg nem penészedik az én
   Ládámba, hiszem istenem.
   A mint nyerek: elnyargalok
   Tóth Gáspárhoz nagy hirtelen,
   És e jó urnál eddigi
   Kontóm szépen lekvittelem;
   Aztán (most már kész pénzemért!)
   Jó téli öltönyt varratok;
   Mert közel a tél, s mostani
   Ruhámban meg is fagyhatok.
   Mily jól esik majd: ha fogat
   Vicsorgat én rám a hideg,
   Hahá! mily jól esik: fügét
   Mutatni ő kegyelminek.
   Ugy ám, de hátha nem nyerünk?
   Ha nem nyerünk: isten veled,
   Jó téli öltöny! – de se baj,
   Megszoktam már a hideget.
  (Pest.)
  
  Oh, mi szép…
   Oh mi szép a vándorélet… oh az
   Irigylendő vándormadarak!
   Nem tudják ők, nem tudják: mi a tél?
   Egy tavaszból másba szállanak.
   Vándorolni… vándorolni, mint a
   Fecske, mint a gólya, szabadon:
   Add e sorsot én nekem teremtőm,
   Hajdan ez volt a kivánatom.
   Oh mi szép a házi élet… oh az
   Irigylendő házi madarak!
   Mit törődnek ők téllel, tavaszszal?
   Fészkeikben olyan boldogak.
   Házasodni, házasodni… élni,
   Halni a szerelmi lánczokon:
   Add e sorsot én nekem teremtőm!
   Mostan ez az én kivánatom.
  
  Egy kritikushoz.
   Nagyságos úr! ismer engem,
   Tudja azt a rosz szokásom,
   Hogy az igazságot isten
   És ember szemébe vágom.
   Nagyságos úr! ön nem isten,
   Még nem is nagy ember ám,
   Önnek hát az igazságot
   Mért hogy ki nem mondanám?
   Nagyságos úr! eh, kimondom,
   Ön nékem már nem árthat,
   Censurázni nem akarok,
   S igy nem rejiciálhat.
   Nagyságos úr! szükséges hogy
   A költőnek lelke légyen,
   Önnek pedig lélek helyett
   Spongyia van a szivében.
   Nagyságos úr! a spongyia
   Lángot nem vet, szikrát nem ád,
   Mind hiába ütik-verik;
   Minek üti-veri tehát?
   Nagyságos úr! valahányszor
   Az ön verseit olvasám,
   Tudja, mi jutott eszembe?
   Az, hogy: asinus ad lyram.
   Nagyságos úr! Kecskeméten
   Az ön atyja csizmadia;
   Jobb lett volna önnek is e
   Mesterséget folytatnia.
  (Pest.)
  
  Legenda.
   »Megint panasz, hát már megint panasz!
   És a kiről szól, mindig csak pap az.
   Tart a panasz estétől hajnalig,
   Az ember még csak nem is alhatik!«
   Igy szólt az úristen nagy bosszusan.
   »Már megtekintem, ott alant mi van.«
   Felkelt az ágyról, gyertyát gyujtatott,
   Felöltözék és utra kelt legott.
   A mint elérte volna a kaput,
   Szent Péter mint a bunda úgy alutt:
   Mert tennap egy uj vendég érkezék,
   S ily alkalomkor lakmát tart az ég,
   Mivel mostanság úgy áll a világ,
   Hogy új lakó a mennyben ritkaság.
   Ilyenkor aztán Péter bácsinak
   Kezében a kancsók jól forganak.
   »Keljen már kend fel, Péter! hallja kend?«
   Igy szólt az úr, a midőn oda ment,
   Hosszan czibálván üstökét, fülét.
   »Kelj föl, hogy a mennykő üssön beléd!«
   Fölébredt végre s nyitja a kaput,
   S az úr egy hulló csillagon lefut,
   S a földre ép oda ereszkedett,
   A honnan a panasz fölérkezett.
   Egy ifju ember mondá a panaszt;
   S az isten ekkép szólitá meg azt,
   S megszólitása hangzott nyájasan:
   »Beszélj, no, mondd, mi a bajod, fiam?«
   »Hejh, jó atyám, de nagy az én bajom!
   Kapaszkodjék csak föl az ablakon,
   S kit ott a pap ágyában látni fog,
   A menyecskének férje én vagyok.«
   Az úr nagy halkkal fölkapaszkodott,
   S nagy istentelenséget láthatott:
   Mert a mint aztán leereszkedék,
   Igen furcsán csóválá meg fejét,
   Ily szavakban törvén ki sóhaja:
   »Biz e, fiam, kurucz história!
   Segitnék rajta édes örömest;
   De már késő, mert minden megesett.
   Hanem vigasztalásul mondhatom,
   Hogy a papot pokolba juttatom,
   Bár eddig is már a pokol fele,
   Sőt több felénél, pappal van tele.«
  
  Visegrád táján.
   Ki mondja meg… Visegrád táján
   A bágyadt alkony
   Nem Zách Klárának megtört szelleme?
   Ki mondja meg… Visegrád táján
   A vad, sötét éj
   Nem Zách Bódognak bosszus szelleme?…
  
  A Honderühöz.[5]
   Oh Honderü, te Lázárok Lázára,
   Te csak nevednek két bötűje vagy,
   Nevednek vagy csak két végső bötűje…
   Huzd meg magad, nehogy tovább ragadj.
   E két bötű elől, hátúl olvasva
   Egyformán mondja meg mi-létedet.
   De én becsüllek! mert hisz aranyával
   Fizetted egykor költeményimet.
   Oh Honderü, te olyan szemtelen vagy,
   Mint Kecskemétnek piaczán a légy;
   Egyébiránt alávalóbb a légynél:
   Az még röpül, te csuszva, mászva mégy.
   De minden ember nem néz láb alá, majd
   Elgázolnak… vigyázz, mondom neked!
   Javad kivánom! mert hisz aranyával
   Fizetted egykor költeményimet.
   Oh Honderü, mi aztán a jutalmad
   E sok jeles tulajdonságidért?
   Hiába, olyan a világ, mint régen
   Az érdem becsüléséhez nem ért.
   Lám annyi útál tégedet, ki a hont
   Ha nem deríted is, de dőrited.
   Szegény! Sajnállak… mert hisz aranyával
   Fizetted egykor költeményimet.
   De, Honderü, te vélem összetűztél,
   Te általad váltig karmoltatom…
   Mióta van, hogy meri ingerelni
   A hős oroszlánt a hitvány majom?…
   … De megbocsátok, hogy muzsámat mostan
   Oly irgalmatlanúl becsméreled;
   Hisz aranyával fizetéd, s fizetnéd
   Most is (ha adnám) költeményimet.
  (Pest.)
  
  1846.
  * *
  
  Legszebb versem.
  (Nem hiteles szövegü.)
   Sok verset írtam én már össze,
   S nem mindenik haszontalan;
   De a mely hírem megszerezze,
   A legszebb vers még hátra van.
   Legszebb lesz az, ha majdan Bécscsel
   Hazám boszúja szembe száll,
   S én villogó kardom hegyével
   Száz szívbe ezt irom: halál!
  (Ér-Mihályfalva.)
  
  Kovács Jánosné emlékkönyvébe.
   Jellemtelenség e kor bélyege;
   Pedig csak egy, csak egy: a jellem az,
   A mi az embert emberré teszi.
   E nélkül hitvány, öntudatlan tárgyak,
   Vagy legfölebb is állatok vagyunk.
   Oh hölgy! könyörgök hozzád, a haza
   S az emberiség kettős szent nevében:
   Ha gyermekekkel áld meg majd az isten
   Olts gyermekid szivébe jellemet,
   Szeplőtelent s megtántoríthatatlant.
   És nem szükség, hogy mást is adj nekik,
   Mindent adál, ha jellemet adál.
  (Debreczen.)
  
  Emlékversek T. M. kisasszonynak.
   A szerelemnek asztaláról
   Nem ittunk mi közös pohárból;
   Még is, ha egy hosszú öröm lesz életem,
   Azt én leányka, csak neked köszönhetem.
   S ha meg fogom siratni a napot,
   A melyben életem fogantatott,
   Ha nem lesz a világon többé örömem,
   Azt is leányka, csak neked köszönhetem. –
   Csodálkozol? ezt föl nem foghatod?
   Gondolkozzál csak… kitalálhatod.
  (Nagy-Károly.)
  
  Száműztem magamat.
   Száműztem magamat az emberek közűl,
   Magányba mentem és mélyen rejteztem el;
   Magam voltam csak ott és még sem egyedűl,
   Együtt valék a múlt ezer emlékivel.
   És minden emlék oly gyász dolgokat beszélt
   Mik fölforgathatnák a szív s ész tengelyét,
   Végig tekintettem tulajdon sorsomon
   És a világ sorsán. Az és ez oly sötét!
   S az éjben, mely minket homályával bevon,
   Nem látjuk már az ég vezérlő jobb kezét;
   Csak ugy botorkálunk majd ide majd oda.
   Ha botlunk s elesünk, valóban nem csoda.
   Igy van. S e gondolat, ez oly engesztelő,
   Nagy úr ez, mely minden megbántást eltemet;
   E gondolat, miként varázsvessző, elő-
   Idézi ama mély rejtekből lelkemet,
   A melybe zárkozék, midőn az emberek
   Olyan sokszor s olyan nagyon sértettenek.
   Megengesztelt szivem egy zöld olajfa-ág!…
   Minden tőled kapott sebem felejtve van;
   Megbékülő jobbom fogadd el, oh világ,
   Nem volnál rossz, ha nem volnál boldogtalan,
   Boldogtalan vagy, s én sajnállak tégedet,
   S a kit sajnálunk, azt gyülölnünk nem lehet.
  
  Juliához.
   Piros orcza, piros ajkak,
   Barna fürtök, barna szem,
   És ez arczon és e szemben
   Mennyi lélek, istenem!
   Oh ha birhatnám e lelket,
   Ezt a lelkes kis leányt!,
   Szólj, leányka, mondd, hogy téged
   A szerelem még nem bánt.
   Nem, nem! Azt mondd, hogy szeretsz már,
   Mondd, hogy engemet szeretsz,
   És ez a szó életemnek
   Egy új teremtője lesz.
   Én szeretlek, és szerelmem,
   E végetlen áradat,
   Mint a földet az özönvíz,
   Eltemette multamat.
   Nem tudom, mi voltam eddig,
   Ámde azt sem, mi leszek;
   Tőled függ, hogy sötét árnyék,
   Vagy fényes sugár legyek.
   Mit határzasz?… már látásod
   Megépíté mennyemet;
   Oh leányka, ezt a mennyet
   Nem szabad ledöntened!
   Im letérdelek előtted
   S esdve nyujtom föl karom;
   Vonj föl engem kebeledre,
   Vagy borúlj rám, angyalom!
  
  1847.
  * *
  
  Haza tértem.
   Haza tértem és letettem
   A vándorbotot kezembül,
   S veszem a lantot helyébe,
   Mely sokáig félre téve
   Hallgatott, most ujra zendül.
   Melyik a leglélekrázóbb,
   A legfájóbb húr e lanton?
   Azt veszem, hogy ujjaimtól
   A húr s ennek hangjaitól
   Bennem a szív megszakadjon.
   Messze jártam, sokat láttam;
   Sokat?… oh nem, csupán egyet:
   Azt, hogy e hon ereje fogy,
   Hogy meghalni készülünk, hogy
   Elfajult a magyar nemzet.
   Alkotmányunk egy vásártér,
   Melyen lelket adnak-vesznek,
   Adnak-vesznek olcsó pénzért,
   Egy kis czímért, egy ebédért…
   Jó éjszakát ily nemzetnek!
   Elmegyünk a más világra…
   Nem a magasból esünk le,
   Mint madár, melyet lelőnek
   Közeléből a felhőnek
   S onnan hull a mély tengerbe.
   A pornak vagyunk szülötti,
   Az alacsony úti pornak,
   Nincsen emberméltóságunk,
   Mint a féreg csúszunk-mászunk,
   Mint a férget eltipornak.
   Jaj azoknak, jaj azoknak,
   Kiket magyar anyák szűltek,
   Kik hazájok pusztulását,
   Nemzetök vég vonaglását
   Nem nézhetik egykedvűleg!
  (Pest.)
  
  Mint megfogamszott átok…
   Mint megfogamszott átok, az őszi köd
   Sötéten űl a puszta világ fölött.
   Mi sötétebb, mint e ködborulat?
   Az ifjunak arcza, ki benne halad.
   Megy a komor ifju, ragadja lova.
   Száguldó paripán, komor ifju, hova?
   »Mit tudta, hová megyen ősapánk, midőn
   A paradicsomból kiűzve lőn?
   Mit tudja, hová megyen az, ki szerelmet
   Nem nyerve, a lyánytul örökre bucsút vett?«
   S így czéltalanúl az ifju halad.
   Előtte, utána ködborulat.
   Minden komor, minden sötét,
   Csak két dolog, a mi kis csillámot vét:
   Egy sárga tövisfa, a reggeli dértül
   S az ifju halvány arcza szeme könyétül.
   S nagy a csend, s a csendben nem hallani mást,
   Mint egy sohajt és varju-károgást.
  
  Oda járok, hova…
   Oda járok, hova senki nem megyen,
   Hogy a világ szeme észre se vegyen.
   Neki adom ott magam a bánatnak,
   Szememből a könnyek csak úgy szakadnak.
   Soha, soha ilyen őrült szerelem!
   Nem tudom én mit fog tenni én velem!
   Mérföldekre belátom a világot,
   Szerelmemben egy lépésre sem látok.
   Örökös bujdosásban van a lelkem,
   Egyre űzi nyughatatlan szerelmem,
   Hol lesz, hol lesz az én megpihenésem?
   Öledben-e, lyány, vagy a sír ölében?
  
  Várady Antalhoz.
   Hát megtörtént a párbaj? élsz-e még?
   Ha főbe lőttek: tudósits felőle;
   Ird meg tüstént, hogy Pestre felrohanjak,
   És bosszut álljak éretted, barátom!
   Szó a mi szó, de nekem igazán
   Nem tetszik, hogy te minden balgaságért
   Kész vagy koczkára tenni éltedet.
   Azt gondolod: lelked-tested szakál? s ha
   Leborotválnak, újolag kinősz?
   Csalódol! mert az élet csizmatalp,
   S ez nem lesz új, ha egyszer elkopott;
   Azért kiméld a drága csizmatalpat,
   A melyet nem szab kétszer senkinek
   Az ég vargája, a kőszívü sors.
   S azt gondolod tán: annyi a barátom,
   Mint fönn az égen a csillag? ha egy
   Lehull közűlök, észre sem veszem?
   Hiszen tudod jól: mily kis számotok van
   Nektek, kik engem őszintén szerettek,
   Kik föntartjátok szívem melegét.
   Mért e kis számot megfogyasztani?…
   És Ida, Ida, e kedves leány,
   Ha téged elveszt ő, mivé lesz? ő,
   Kinek kivűled nincsen senkije!?