Petőfi Sándor összes költeményei - 38

   Hogy elenyészett a világ.
   Tekints reánk, tekints szabadság,
   Ismerd meg mostan népedet:
   Midőn más könnyet sem mer adni,
   Mi vérrel áldozunk neked.
   Vagy kell-e még több, hogy áldásod
   Ne érdemetlen szálljon ránk?
   E hűtlen korban mi utósó
   Egyetlen híveid valánk!
  (Debreczen.)
  
  Az erdélyi hadsereg.
   Mi ne győznénk? hisz _Bem_ a vezérünk,
   A szabadság régi bajnoka!
   Bosszuálló fénynyel jár előttünk,
   Osztrolenka véres csillaga.
   Ott megy ő, az ősz vezér; szakálla
   Mint egy fejér zászló lengedez;
   A kivívott diadal utáni
   Békességnek a jelképe ez.
   Ott megy ő, a vén vezér, utána
   A hazának ifjusága mi,
   Igy kisérik a vén zivatart a
   Tengerek szilaj hullámai.
   Két nemzet van egyesűlve bennünk,
   S mily két nemzet! a lengyel s magyar!
   Van-e sors, a mely hatalmasabb, mint
   E két nemzet, ha egy czélt akar?
   Egy a czélunk: a közös bilincset
   Összetörni, melyet hordozánk,
   S összetörjük, esküszünk piros, mély
   Sebeidre, megcsufolt hazánk!
   Küldd elénk, te koronás haramja,
   Légionként bérszolgáidat,
   Hogy számodra innen a pokolba
   Holttestökbül épitsünk hidat.
   Mi ne győznénk? hisz _Bem_ a vezérünk
   A szabadság régi bajnoka!
   Bosszuálló fénynyel jár előttünk
   Osztrolenka véres csillaga.
  (Bánfi-Hunyad.)
  
  Bizony mondom, hogy győz most a magyar…
   Bizony mondom, hogy győz most a magyar,
   Habár ég s föld ellenkezőt akar!
   Azért nem győzött eddig is e hon,
   Mert soha sem volt egy akaraton;
   Most egy a lélek, egy a szív, a kar…
   Mikor győznél, ha most sem, oh magyar?
   Egy ember a haza, s ez halni kész,
   S ezért, oh népem, ép ezért megélsz,
   S dicső lesz élted, boldog és szabad,
   A milyen senkié a nap alatt!
   S én bátran állom a csaták tűzét,
   Tudom, hogy a golyó nekem nem vét,
   Tudom, hogy a sors őriz engemet,
   Hogy engemet megölni nem lehet,
   Mert én leszek, nekem kell lenni, ki
   Ha elleninket mind a föld fedi,
   Megéneklem majd diadalmadat,
   Szabadság, és a szent halottakat,
   A kiknek vére volt keresztvized
   S halálhörgése bölcsőéneked;
   Meg kell, hogy érjem azt a szép napot,
   Midőn áldásodat reánk adod,
   S mi annyi átokteljes év után
   Sirunk, mosolygunk az öröm mián,
   Midőn, mit eltört lánczunk ád, a nesz
   Egy szabad nemzet imádsága lesz!
   Meg kell, hogy érjem azt a nagy napot,
   A melyért lantom s kardom fáradott!
  (Maros-Vásárhely.)
  
  A székelyek.
   Nem mondom én: előre székelyek!
   Előre mentek úgy is, hős fiúk;
   Ottan kiván harczolni mindegyik,
   Hol a csata legrémesebben zúg.
   Csak nem fajult el még a székely vér!
   Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér.
   Ugy mennek a halál elébe ők,
   A mint más ember menyegzőre mén;
   Virágokat tűznek kalapjaik
   Mellé, s dalolnak a harcz mezején.
   Csak nem fajult el még a székely vér!
   Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér.
   Ki merne nékik ellenállani?
   Ily bátorságot szívében ki hord?
   Mennek, röpűlnek, mint a szél, s üzik
   Az ellenséget, mint a szél a port!
   Csak nem fajult el még a székely vér,
   Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér!
  (Karánsebes.)
  
  Vajda-Hunyadon.
  I.
   Fogadjatok be, ti dicső falak,
   Fogadj magadba, híres ősi vár!
   Légy üdvezelve… hol a hős lakott,
   A költő ottan lelkesedve jár.
   Mily hős lakott itt, a nagy Hunyadi!
   Mily lelkesűlés éget engemet!
   Szivemnek hangos dobbanásai,
   Beszéljetek ti ajkaim helyett.
   Itten lakott, tán olykor épen itt
   Gondolkodék e bástya tetején,
   Innen tekintett a jövőbe ő,
   A honnan most a multba nézek én.
   Itt pihené ki fáradalmait,
   Midőn elzúgtak a kemény csaták,
   Melyek Konstantinápoly tornyain
   A büszke félholdat megingaták.
   Jó pihenő hely… csendes szép magány
   Mélyen lehajló völgynek zöld ölén…
   Itt len a vár; nem éri a vihar
   Még a zászlót sem tornya tetején.
   El van rejtezve a világ elől
   E szent magány; beléje más nem lát,
   Csak messziről fehér fejével a
   Hegyek nagyapja a vén Retyezát.
  II.
   Szólott Hunyadvár bámuló gyönyörrel:
   »Kit látok? oh kit látok? Hunyadit!
   Megjöttél hát, oh hősök hőse, végre,
   Kit vártalak négy hosszu századig.
   Én hittem azt, hogy vissza fogsz te jőni,
   Ez a hitem volt, mi erőt adott,
   Hogy el ne dőljek, hogy viselni bírjam
   A négy száz éves gyászt és bánatot.
   És megjövél… légy hévvel üdvezelve,
   Hosszan várt vendég, óh hős, oh apám!
   Csak az fáj most, hogy nem tud sirni a kő…
   Örömkönyűimet hogy ontanám!«
   Felelt a vendég: »Sajnállak, szegény vár,
   Hogy örömedet el kell rontani…
   Csalatkozol; nem az jött, a kit vártál,
   Az én nevem Bem, és nem Hunyadi.«
   Szólt vissza a vár: »Én azzal törődjem,
   Mi volt akkor s mi mostan a neved?
   A név mulandó, változékony; a mi
   Örök, azt nézem én, a szellemet.
   Nem a nevedről, hanem szellemedrül
   S annak müvéről ismerek reád:
   Az vagy, ki voltál, négy száz év előtt s most
   Te mentetted meg a magyar hazát!«
  (Vajda-Hunyad.)
  
  Ki gondolná, ki mondaná…
   Ki gondolná, ki mondaná,
   Hogy e hely csatatér?
   Hogy néhány rövid hét előtt
   Itt folyt el annyi vér?
   Itt harczolánk, itt vett körűl
   Az ellenség hada,
   Elől halál, hátul halál,
   Ez rémes nap vala!
   Akkor, miként a férfigond,
   Mogorva volt az ég,
   Most, mint a kis gyermek szeme,
   Szelíd és tiszta kék.
   Akkor, mint aggastyán feje,
   Hófejér volt a föld,
   Mostan, miként az ifjunak
   Reménye, olyan zöld.
   A légben akkor itt zugó
   Golyók röpűltek el,
   A légben most fejem fölött
   Pacsírta énekel.
   Láttunk itt akkor a sikon
   Véres halottakat,
   S hol a holtak feküttenek,
   Most ott virág fakad.
   Ki gondolná, ki mondaná,
   Hogy e hely csatatér?
   Hogy néhány rövid hét előtt
   Itt folyt el annyi vér?
  (Szászsebes.)
  
  Föl a szent háborúra!
   Itt a próba, az utósó
   Nagy próba:
   Jön az orosz, jön az orosz,
   Itt is van már valóba.
   Eljött tehát az utósó
   Itélet,
   De én attól sem magamért,
   Sem hazámért nem félek.
   Miért félnénk az itélet
   Napjátul?
   Féljenek ők, kik viselik
   Magokat oly galádul,
   Kik rá törtek az ártatlan
   Magyarra,
   Most veri meg az úristen
   Mindenható haragja!
   Föl hazámnak valamennyi
   Lakója,
   Ideje, hogy tartozását
   Minden ember lerója;
   Ki a házból, ki a síkra
   Emberek,
   Most az egész Magyarország
   Legyen egy nagy hadsereg!
   Ki is megyünk, szó sincs róla,
   Mindnyájan,
   Meghalni, vagy győzedelmet
   Nyerni a szent csatában.
   Szent a csata, nem harczolunk
   Királyért:
   Király ellen szabadságunk
   Istenünk és hazánkért!
   Átkos király, érezted hát
   Vesztedet,
   Az ördögnek, hogy megmentsen,
   Eladtad a lelkedet.
   De hiába volt a vásár
   Elhihet’d:
   Kit az isten elhagyott, azt
   Az ördög nem menti meg.
   Sok az orosz, nagy a száma,
   Mi haszna?
   Több lesz ott a magyar; talán
   Száz is jut egy oroszra.
   És ha volnánk kevesebben,
   Mint azok:
   Hála isten, minket hí ugy
   A világ, hogy magyarok!
   Ne féljetek, gyermekink, ne
   Féljetek,
   Nem szúr által dárdájával
   A vad kozák titeket;
   Feleségink, kedvesink, ne
   Sírjatok,
   Idegenek ölelése
   Nem tesz csúfot rajtatok.
   S ti apáink, anyáink, szent
   Halottak,
   Sírotokon ellenség ne
   Tapodjon, nem tapodhat;
   Inkább veszszen ki nemzetünk
   Egy szálig,
   S dagadjon föl kifolyt vérünk
   Árja az ég boltjáig!
   Minden, a mi szent előttünk,
   Koczkán van,
   Ha a világ támad is meg,
   Győznünk kell e csatákban;
   Ha miljomnak el kell veszni,
   Veszszen el!
   Ki fogna most fukarkodni
   Életével, vérivel?
   És te isten, magyarok nagy
   Istene,
   Légy népeddel, hű népeddel,
   Jó népeddel, légy vele!
   Tedd hatalmad fiaidnak
   Lelkére,
   Világdöntő haragodat
   Fegyvereink élére!
  (Pest.)
  
  Szörnyű idő…
   Szörnyű idő, szörnyű idő!
   S a szörnyüség mindegyre nő.
   Talán az ég
   Megesküvék,
   Hogy a magyart kiirtja.
   Minden tagunkból vérezünk,
   Hogy is ne? villog ellenünk
   A fél világnak kardja.
   És ott elől a háború
   Csak a kisebb baj; szomorúbb,
   Mi hátul áll,
   A döghalál.
   Beh kijutott a részed,
   Isten csapásiból, o hon,
   Folyvást arat határidon
   Két kézzel az enyészet.
   Egy szálig elveszünk-e mi?
   Vagy fog maradni valaki,
   Leírni e
   Vad fekete
   Időket a világnak?
   S ha lesz ember, ki megmarad,
   El tudja e gyászdolgokat
   Beszélni, mint valának?
   S ha elbeszéli úgy, a mint
   Megértük ezeket mi mind:
   Akad-e majd,
   Ki ennyi bajt
   Higyjen, hogy ez történet?
   És e beszédet nem veszi
   Egy őrült, rémülésteli,
   Zavart ész meséjének?
  (Mező-Berény.)
  
  Négy nap dörgött az ágyu…
   Négy nap dörgött az ágyu
   Vizakna s Déva közt,
   Ott minden talpalatnyi
   Földet vér öntözött!
   Fehér volt a világ, szép
   Fejér hó este be,
   Úgy omlott a piros vér
   A fejér hóra le.
   Négy hosszu nap csatáztunk
   Rettentő vad csatát,
   Minőt a messzelátó
   Nap csak nagynéha lát.
   Mindent megtettünk, a mit
   Kivánt a becsület…
   Tízannyi volt az ellen,
   Győznünk nem lehetett.
   Szerencse és az isten
   Tőlünk elpártola,
   Egy pártfogó maradt csak
   Velünk: ez Bem vala.
   Oh Bem, vitéz vezérem,
   Dicső tábornokom!
   Lelked nagyságát könnyes
   Szemekkel bámulom.
   Nincsen szóm elbeszélni
   Nagy hősiségedet,
   Csak néma áhitattal
   Szemléllek tégedet,
   S ha volna ember, kit mint
   Istent imádanék,
   Meghajlanék előtted
   Térdem, meghajlanék.
   S nekem jutott a vészes
   Dicsőség, hogy veled
   Járjam be, oh vezérem,
   A csatatéreket.
   Te melletted lovaglék
   A harcz veszélyiben,
   A hol az élet pusztul
   És a halál terem.
   Sokan elhagytanak, te
   Rendíthetetlen agg,
   De úgy-e téged, úgy-e
   Én el nem hagytalak?
   S lépésid mind halálig
   Követni is fogom,
   Oh Bem, vitéz vezérem
   Dicső tábornokom!
  (Debreczen.)
  
  Csatában.
   A földön is harag,
   Az égen is harag!
   Kifolyt piros vér és
   Piros napsugarak!
   A lemenő nap oly
   Vad bíborban ragyog!
   Előre, katonák,
   Előre, magyarok!
   Komoly felhők közül
   Bámul reánk a nap,
   Rettentő szuronyok
   Füstben csillámlanak,
   A sűrü lomha füst
   Sötéten gomolyog,
   Előre, katonák,
   Előre, magyarok!
   Ropog, hosszan ropog
   Csatárok fegyvere,
   Ágyúk bömbölnek, hogy
   Reng a világ bele;
   Te ég, te föld, talán
   Most összeomlotok!
   Előre, katonák,
   Előre magyarok!
   Szilaj lelkesedés
   Foly bennem, mint tüzár,
   A vérszag és a füst
   Megrészegíte már,
   Előre rontok én,
   Ha élek, ha halok!
   Utánam, katonák,
   Utánam, magyarok!
  (Medgyes.)
  
  Szeretlek, kedvesem!
   Szeretlek, kedvesem,
   Szeretlek tégedet,
   Szeretem azt a kis
   Könnyü termetedet,
   Fekete hajadat,
   Fejér homlokodat,
   Sötét szemeidet,
   Piros orczáidat,
   Azt az édes ajkat,
   Azt a lágy kis kezet,
   Melynek érintése
   Magában élvezet,
   Szeretem lelkednek
   Magas röpülését,
   Szeretem szivednek
   Tengerszem-mélységét,
   Szeretlek, ha örülsz
   És ha búbánat bánt,
   Szeretem mosolyod
   S könnyeid egyaránt,
   Szeretem erényid
   Tiszta sugárzását,
   Szeretem hibáid
   Napfogyatkozását,
   Szeretlek, kedvesem,
   Szeretlek tégedet,
   A mint embernek csak
   Szeretnie lehet.
   Kivűled rám nézve
   Nincs élet, nincs világ,
   Te szövődöl minden
   Gondolatomon át,
   Te vagy érzeményem
   Mind alva, mind ébren,
   Te hangzol szivemnek
   Minden verésében,
   Lemondanék minden
   Dicsőségrül érted,
   S megszereznék érted
   Minden dicsőséget,
   Nekem nincsen vágyam,
   Nincsen akaratom,
   Mert a mit te akarsz,
   Én is azt akarom,
   Nincs az az áldozat
   Mely kicsiny ne lenne
   Éretted, hogyha te
   Örömet lelsz benne,
   S nincs csekélység, a mi
   Gyötrelmesen nem sért,
   Hogyha te fájlalod
   Annak veszteségét,
   Szeretlek kedvesem,
   Szeretlek tégedet,
   Mint ember még soha,
   Soha sem szeretett!
   Oly nagyon szeretlek,
   Hogy majd bele halok,
   Egy személyben minden,
   De mindened vagyok,
   A ki csak szerethet,
   A ki csak él érted:
   Férjed, fiad, atyád,
   Szeretőd, testvéred,
   És egy személyben te
   Vagy mindenem nekem:
   Lyányom, anyám, húgom,
   Szeretőm, hitvesem!
   Szeretlek szivemmel,
   Szeretlek lelkemmel,
   Szeretlek ábrándos
   Őrült szerelemmel!…
   És ha mindezért jár
   Díj avvagy dicséret,
   Nem engem illet az,
   Egyedűl csak téged,
   A dicséretet és
   Díjat te érdemled,
   Mert tőled tanultam
   Én e nagy szerelmet!
  (Debreczen.)
  
  Szüleim halálára.
   Végre megtörtént a
   Rég várt viszontlátás!
   Nincs köszönet benne,
   Nincsen istenáldás.
   Láttam jó atyámat… vagy csak koporsóját,
   Annak sem látszott ki csak az egyik széle,
   Ezt is akkor láttam kinn a temetőben,
   Mikor jó anyámat tettük le melléje.
   Sem atyám, sem anyám
   Nincs többé, nem is lesz,
   Kiket szoríthatnék
   Dobogó keblemhez,
   A kiknek csókolnám még lábok nyomát is,
   Mert engemet szivök vérén neveltek fel,
   Mert körülöveztek, mint a földet a nap
   Lángoló sugári, szent szeretetökkel!
   Oh atyám, oh anyám,
   Miért távozátok?
   Tudom, hogy áldás a
   Sír nyugalma rátok,
   De mi nektek áldás, az átok én nékem,
   Melytül szegény szivem csakhogy nem reped meg!
   Ha így bántok velem, ti, kik szerettetek,
   Mit várjak azoktul, a kik nem szeretnek?
   Itt hagytak, elmentek,
   Nem is jőnek vissza!
   Omló könnyeimet
   Sírjok halma iszsza.
   Folyjatok, könnyeim, folyj, te forró patak,
   Szivárogj le hideg orczáikra halkan,
   Hadd tudják meg rólad: árva gyermeköknek
   Elhagyott lelkén mily égő fájdalom van!
   De nem, de nem, inkább
   Eltávozom innen,
   Hogysem könnyem árja
   Hozzájok lemenjen;
   Mentsen isten tőle… édes jó szülőim
   Hogyha megéreznék fiuknak keservét,
   Szerető szivök a sírban sem pihenne,
   Egy bú lenne nékik a hosszú öröklét.
   Isten veletek hát…
   Csak egyszer még, egyszer
   Ölelkezem össze
   Sírkeresztetekkel…
   Olyan a két ága, mint két ölelő kar,
   Mintha apám s anyám nyujtaná ki karját…
   Tán fölemelkedtek halotti ágyokból,
   Fiokat még egyszer ölelni akarják!
  (Pest.)
  
  A honvéd.
   Isten után legszebb és a legszentebb név
   A honvéd-nevezet!
   Hogy ne iparkodnám hát megérdemelni
   Ezt a szép, nagy nevet?
   Iparkodom teljes szivembül, oh hazám,
   Megvédeni téged,
   Védni, fölemelni téged, s lesujtani
   A te ellenséged!
   Sokat lesujtottunk mi már, de meglehet,
   Hogy még sok van hátra;
   Hadd legyen, mit bánjuk? akárki, akárhány,
   Karunk készen várja.
   Jőjetek, szabadság hóhérlegényei,
   Nem jöttök egyébért,
   Csak hogy elvegyétek, a mit érdemeltek,
   A véres halálbért.
   Ti vagytok, zsiványok, kik országunk földét
   Kipusztítottátok,
   Fekvén rajta három száz esztendeig mint
   Nehéz istenátok,
   Hanem hiszen ezt a földet ti teszitek
   Ujra termékenynyé:
   Véreteket iszsza most, mint eddig itta
   Saját népe könnyét!
   Jőjetek! Ismerjük már egymást; ti futtok,
   Mi űzünk titeket,
   Űzünk, mint a szélvész a széjjelszaggatott
   Rongyos fellegeket.
   Jőjetek, hadd szúrjuk szíveiteket a
   Szuronyunk hegyére,
   Emlékezzetek a más világon is a
   Honvédek nevére!
   Honvéd vagyok; mikor nevemet kimondom
   – Mi tagadás benne? –
   Egy kis büszkeségnek ragyogó szikrája
   Szökken a szemembe,
   Egy vagyok a végre föltámadt magyar nép
   Győző seregébül,
   Én is segitettem koronát leütni
   A király fejérül!
   Hejh te király, hol van régi szép sereged,
   Hol van régi fényed?
   Hejh be tönkre tették a szegény honvédek,
   E rongyos legények.
   Rongyos vagyok, mint az ágrul szakadt, csakhogy
   Mezítláb nem járok,
   De több becsületem van még is, mint nektek,
   Czifra uraságok.
   Van bizony én nékem becsületem, de nagy,
   Ország-világ előtt,
   Még azok előtt is, kit szuronyom leszúrt,
   Kit fegyverem lelőtt;
   Még az ellenség is a kit csak magasztal
   Egy szívvel egy szájjal,
   Hogyne becsülné azt tulajdon nemzete,
   Tulajdon hazája?
   Rajta is leszek, hogy jó hírem-nevemet
   Megtartsam halálig,
   Vagy ha visszamék majd az otthonvalókhoz,
   Elvigyem hazáig.
   Az lesz ám az öröm, ha majd visszatérek
   Az én enyéimhez,
   És ide szorítom rendre valamennyit
   Dobogó szivemhez!
   Hejh az lesz ám a nap!… és még sem tudom, hogy
   Mit szeretnék jobban:
   Haza menni-e majd a harcz végén vagy itt
   Elesni a hadban?
   Társaim arczáról, a kik elhullanak,
   Én arról azt látom:
   A hazáért halni legnagyobb boldogság
   Ezen a világon!
  (Pest.)
  
  
  TOLDALÉK.
  * * *
  I.
  IFJÚKORI KISÉRLETEK.
  1838.
  * *
  
  A hűtelenhez.
   Esküszegte lyányka! emlékezzél
   Arra, a midőn: »ah meg ne vessél« –
   Így imádva téged kértelek, –
   Légy kegyelmes én irántam, s szíved
   Add nekem, ki csak te néked híved
   Voltam és leszek, míg létezek.
   Akkoron kérő keblemre dűlve,
   Szerelem tüzétől fölhevűlve,
   Ezt rebegték csalfa ajkaid:
   »Hő szívem tiéd csak, drága lélek;
   Esküszöm, hogy csak te néked élek;
   Szünjenek könnyűid, bánatid.«
   Én ez által istenülve lettem,
   És keserves sorsom elfeledtem,
   Emma, gyönge karjaid között.
   Édenek nyilának én előttem,
   Nem borúltak fellegek fölöttem,
   Tőlem a bú mind elköltözött.
   Ámde mily rövid volt boldogságom,
   Mily korán eltűne mennyországom,
   Én, ah, nem gondoltam volna azt!
   Estem édenből nagy pusztaságra,
   És juték keserves árvaságra,
   Marja a bú szívem, és hervaszt.
   Hő imádód s kedvelőd elhagytad,
   Szívedet te ismét másnak adtad,
   Engem elfeledve, csalfa lény!…
   Jól van! én lemondok mindenről már,
   Engemet kietlen puszta hely vár
   Éjszak hó-födözte bús ölén.
   Isten veled hát örökre, édes
   Tárgya hő szivemnek, ah negédes
   Csalfa Emma, isten véled hát!
   Majd ha egykor értem, szinte árva,
   Eljösz, éjszaknak havát bejárva,
   Megleled hű múzsafid porát.
  (Selmecz.)
  
  1839.
  * *
  
  Szeberényi Lajos emlékkönyvébe.
   Kegytelen a végzet; nem hagy sok időig örülni
   Minket együttlétünk édeni napjainak,
   Ámde az a földnek bármely részére ragadhat,
   Érted ezen kebel ég, s lészen örökre hived.
  (Selmecz.)
  
  1841.
  * *
  
  Lenke sírján.
   Ádáz koporsó zordon éjjele!
   Mivé tevél te oly sok örömet?
   Mivé tevél te annyi szép reményt?
   Mely zsenge a szülői szív felett,
   Mely egy kéjparadicsomot igért,
   Rózsás jövendő boldog karjain;
   Kegyetlenűl mind elragadtad ezt,
   Csak romja áll még: a keserv, a kin!
   Oh a szülők! ha sorsok vészt zudít
   Keblökbe dúlni és pusztítani:
   Ki fog miként egy égnek angyala
   Bút űzve rájok felmosolygani?
   Nyugodjatok meg, szerető anya!
   S te bús atyának gyászló kebele!
   Kedves Lenkétek, ah, nem lészen ő
   Temetve itt e sírnak mélyibe.
   Hol a teremtő széke tündököl
   Felhők felett a csillagezreden:
   Tekintsetek fel, egy szelíd sugár
   Leng onnan rátok csendes éjeken.
   És e sugár az ő szép szelleme!
   Az angyalok között ott múlat ő,
   Imádva istent, hogy boldog legyen
   A kor, mely a kedves szülőkre jő.
   S örvend előre a jövő felett:
   Midőn az alkotó székéből int,
   S a drága magzat s a kedves szülők
   Egymást vigadva ölelik megint.
  
  Erdő szélén.
   Erdő szélén puszta csárda,
   Hejh mért sietsz oda, sárga?
   Fordulj vissza, szép paripám,
   Nincs benne már kedves babám.
   Csárda, csárda, gonosz csárda,
   Sülyedj fenékig a sárba!
   Befogadtad a rossz legényt,
   Megölte kincsemet, szegényt!
  
  Pórnak esti dala.
  (_Claudius_ után németből.)
   Az ékes nappali csillagzat
   Pályáját végezé.
   Jer, és törüld le izzadásom,
   S teríts fel, drága nő.
   Csak itt a földön is teríthetsz,
   Gyümölcsfánkhoz közel:
   Itt jóizű az étel este,
   S legtágasabb a hely.
   Aprócska vendéginket is hídd,
   Mert ugy kiéhezém;
   A legkisebb is hagyja fészkét,
   Ha álom nincs szemén.
   Sokat tálalnak a királynak,
   Ő, a mint hírlelik,
   Mindennap sültet, meg lepényt, meg
   Pástétomot eszik.
   S egy ember van mellé rendelve,
   Más dolga nincs neki,
   Asztalneműjét rendezi csak,
   S szolgálatát teszi.
   Adj’ isten ő egészségére!
   Mert mennyi dolga van:
   Hogy minket békében tarthasson,
   Éj- s nappal nyugtalan.
   Ha úri mód nem élhetünk is,
   Van mégis kenyerünk,
   Van tiszta, szép, és fris tej és vaj;
   S hát kell-e több nekünk?
   Elég ez untig póri népnek,
   Vedd hálánk érte, ég!
   S ma estelink szabadban tartjuk,
   Hol annyi csillag ég.
   A hold ezüstlő sugarakkal
   Leszen velünk jelen,
   És áldást hintve tálainkba
   Fog tündökölni fen.
   Nos, gyermekink, együnk vidáman,
   S a mennyek áldjanak!
   Oh én irigylendő, szegény és
   Mégis gazdag vagyok!
  (Pápa.)
  
  Kuruttyó.
  I.
   »Hogy fejedre pusztaságot hozzon
   Isten átka, csalfa, bűnös asszony!
   A ki által oly sötét gyalázat
   Vonta éjbe a Kuruttyóházat.
   Hittem asszony esküvő szavának
   De hiszek már inkább karcsu nádnak,
   Hogy kerengő forgószél viharja
   Lenge szálát földre nem csavarja.
   Szűzeséged a manó elhordta,
   Nem köllesz már, hűtelen rosz borda!
   Nem köllesz, maradj magadra, s engem –
   Vagy látsz többé vagy sem életemben.«
   Dörg Kuruttyó s üllőt, kalapácsot
   És szöget, mit izzadván kovácsolt,
   Hány a sátor minden szögletébe,
   S nagy szitokkal ajakán kilépe.
   Útnak indul, úgy ragadja lába,
   Hogy fejér ló sem jutna nyomába.
   Sír az asszony, a szegény ártatlan.
   Messze a férj bujdos már távolban.
  II.
   Barna csapszékben Kuruttyó
   Űl sötéten,
   Űzni vágyván szíve kínját,
   Bor kezében.
   S korty után korty, hajh, de kínja
   Végtelen hív,
   Semmikép sem szabadulhat
   Tőle a szív.
   S jő toborzó víg legények
   Czifra serge,
   S énekelnek sarkantyújok
   Összeverve:
   »Jöszte, pajtás, közénk, csapj föl
   Katonának,
   Szép szolgálni a királynak
   És hazának.
   Életünk vidor, mosolygó
   Szép halálunk,
   Ha riadtán trombitának
   Harczra szállunk.
   Itt a markunk, csapj belé, jer
   Katonának,
   Szép szolgálni a királynak
   És hazának!«
   S űzi ének, táncz Kuruttyó
   Nagy bánatját.
   A garatra önt néhányszor,
   S – parolát ád.
  III.
   Zajos órák mámora
   Hogyha széjjellebben,
   Dúl a régi fájdalom
   Annál dühösebben.
   Nyugszik a táncz, hallgat a víg zeneszó,
   És buvában újra sorvad Kuruttyó.
   Tarka, foltos fegyvere,
   Rajt virít a rozsda,
   S fényesítni oly nehéz
   Az istenátkozta.
   »Hejh, jobb volna most koholni vasszeget,
   Vagy heverve nyujtózkodni zug megett.«
   Nézd, Kuruttyó, nézd, ki jő
   Látogatni téged?
   Isten engem, oly alak,
   Mint a feleséged.
   Ő az, ő! az ártatlan férjhagyta nő,
   Karján mosolyg nyájas barna csecsemő.
   »Ez Kuruttyóivadék!«
   Mond a kisded apja,
   És a rajkót és a nőt
   Kebelére kapja,
   S vége nélkül, hossza nélkül pityereg.
   Jókat kaczag rajt a víg ujonczsereg.
  (Pápa.)
  
  Bucsú.
   Irígyen a sors boldogságom ellen,
   Pozsony! körödből ismét messze hí;
   Megyek – de dúlva van bucsúzó mellem,
   Miként váradnak puszta termei.
   Utánam intesz még Dunád ködébül,
   S arczomra keserű köny árja gördül.
   Nem hosszu volt tebenned múlatásom,
   S az órák mint a nyíl röpűltenek,
   De ily órákat a nagy mennyországon
   Angyalnak adnak csak az istenek.
   Édenben éltem üdvözűlöttképen
   Barátaimnak nyájas, hű körében.
   A messze távol kéklő fátyolába
   Takarja már szép képedet, Pozsony,
   Nem lágyul a vad végezet, hiába
   Nyögel panasz kesergő ajkamon:
   Mennem kell! – s tán örökre szakadátok
   Már tőlem el, ti szeretett barátok?
   Vegyétek hát a bujdosó kebelnek
   A zúgó szélben hangzó végszavát:
   Szerencse kényei akár emelnek,
   Akár nyomor s inségbe döntnek át,
   Mig a koporsó nyugtomat nem adja,
   Érettetek gyúl szívem indulatja.
  (Pozsony, január 21.)
  
  Elegia.
   Meddig dúlsz, szerelem pusztító lángja, szümön, mint
   A mennyverte Prometh keblin az éhes ölyü?
   Meddig nyűgöz Amor kínos láncza? Endymionnal
   Meddig jajgat hurom búskeseregve panaszt?
   Féktelen érzetnek vad hevű szikrája, lohadj el,
   Hullj le bilincs, szünjön, lant, szomoru, árva jajod.
   Végihez ér nagy fáradozása a Danaidáknak,
   Fölteszi a sziklát hegy tetejére Sysiph,
   Nem forog Ixion, Tantalnak szomja csilapszik:
   De hidegen marad a lánynak örökre szive.
   S érette ah boldogtalan én, mindegyre hevűlök,
   Keblem Vestatüzét nincsen eloltni erőm.
   Égj, szivem, hát égj, mint forró Hyperiona nyárnak,
   Melynek ölő sugarán gyönge virágcsa fonyad.
   Hervadok én is majd, s hervadván, enyhre találok,
   Ha tova szállt lelkem Lethe özönébe merűl.
  (Duna-Vecse, junius 22.)
  
  Galgapartihoz.
   Üdvözöllek messze bércztetőkről,
   Szent helyek!
   Hol a Galga lassu andalgással
   Hempelyeg.
   Hol pályája éden volt a gyermek-
   Ifjunak,
   Hol az életüdv örömvirági
   Nyíltanak.
   Lángszerelmem szép viszonozója,
   Barna lány,
   Emlékezve küldsz-e még sóhajt a
   Szív után,
   Melyet annyi kéjnek bölcsejében
   Ringatál,
   Melynek első éneket lantjára
   Te csalál?
   Ah, rád vissza bús könyhullatással
   Néz szemem:
   Vesztve téged, vésze boldogságom,
   Mindenem!
  (Grécz, május 1.)
  
  Hazatérés.
  (_Heine_ után németből.)
   Te szép halász leányka,
   Hajtsd partra csolnakod;
   Jőj, s ülj le oldalamhoz,
   És nyujtsd nekem karod.
   Fejecskéd tedd szivemre,
   S ne félj, ne oly igen,
   Hisz gondtalan naponként
   Jársz a vad tengeren.
   Tengerhez szűm hasonló,
   Van rajt vész, ár, apály;
   És mélyen fenekében
   Nem egy szép gyöngy is áll.
  (Pápa.)
  
  Boszú.
   Kecses tavasz virúla;
   Vidám tekintete
   Berkemnek kebelébe
   Rózsákat űltete.
   Mosolygtak a tavasznak
   Bájgyermeki felém,
   S én a bibor bimbókat
   Enyelgve tördelém.
   De látta a leányka
   Könnyelmü tettemet,
   S testvéreit boszúlva –
   Kitépte szívemet.
   Azóta létem árva,
   Kietlen pusztaság,
   Mint, melynek elraboltam
   Diszét, a rózsaág.
  
  Elválás.
   Vert az óra,
   Halnak a remények,
   Kik szivembe
   Hajnalfényt hintének;
   Szebb jövendő
   Tiszta hajnalfényét,
   Mely keblemnek
   Éjjelét üzé szét.
   Vert az óra!
   A szörnyű itélet:
   »Elszakadni
   Mindörökre tőled,
   Lány! szerelmem
   Nyájas tavaszában!«
   Zúga hozzám
   Rémes kongásában.
   Szűm nyugalmát
   Ismét hol találja,
   Messze tőled
   Keblem ideálja?
   Honnan int a
   Csendes béke réve,
   Honnan int a
   Bujdosó elébe?
   A mosolygva
   Kedvező szerencse
   Pályád édes
   Örömekkel hintse,