Petőfi Sándor összes költeményei - 22

A mely ha készen volna, bele szállna
A hír, a feledés örök királya,
Mig így elkezdve, félig-meddig készen
Csak rövid emlék szűk tanyája lészen.
De ha erőm vágyamnál nem kisebb,
Ha ezt a hosszu pályát megfutandom,
S egy nemzet fogja megtapsolni lantom:
Nem lesz előttem e taps kedvesebb,
Mint az volt, melylyel pályám kezdetén
Egy magad által üdvözöltetém,
És mint szivednek dobbanása volt,
Midőn szivemre először hajolt.
(Szalk-Szent-Márton.)

1846.
* *

Isten csodája.
A meddig a történet csillaga
Röpíti a multakba sugarát:
A szem saját kezünkben mindenütt
Saját szívünkre czélzó gyilkot lát,
S ez öngyilkos kéz hányszor szálla ránk!…
Isten csodája, hogy még áll hazánk.
Igy hordozunk sok százados sebet,
Keblünk soha be nem gyógyúlhatott;
Mérget kellett mindenkor innia,
Ki sebeinkre önte balzsamot.
Valami rossz szellemtől származánk!
Isten csodája, hogy még áll hazánk.
S mig egymást martuk szennyes konczokért,
Mint a szeméten a silány ebek,
Azt vettük észre csak, hogy ezalatt
Az oroszlánok itt termettenek;
Jött a tatár, jött a török reánk,
Isten csodája, hogy még áll hazánk.
Ott foly Sajó… oly görbén kanyarog,
Mint ember, a ki görcsben haldokol;
Ott haldokoltunk, vérünk ott szivá
Az óriási nadály, a mogol,
S holttesteinket fölfalá a láng!
Isten csodája, hogy még áll hazánk.
S ott van Mohács… ott nyomta a királyt
Sárkoporsóba pánczéla s lova,
S készült számunkra a ledőlt király
Kardjából a rettentő zabola,
Melytől még most is ég és vérzik szánk!…
Isten csodája, hogy még áll hazánk.
Mi lesz belőlünk?… ezt én kérdezem,
De mily kevesen gondolnak vele.
Oh nemzetem, magyar nép! éltedet
Mindig csak a jó sorsra bízod-e?
Ne csak istenben bizzunk, mint bizánk;
Emberségünkből álljon fönn hazánk!
(Szalk-Szent-Márton.)

Az őrült.
– – – – Mit háborgattok?
Takarodjatok innen!
Nagy munkába’ vagyok. Sietek.
Ostort fonok, lángostort, napsugarakból;
Megkorbácsolom a világot!
Jajgatnak majd, s én kaczagok,
Mint ők kaczagtak, a mikor én jajgattam.
Hahaha!
Mert ilyen az élet. Jajgatunk s kaczagunk,
De a halál azt mondja: csitt!
Egyszer már én is meghalék.
Mérget töltöttek azok vizembe,
A kik megitták boromat.
S mit tettek gyilkosaim,
Hogy gaztettöket elleplezzék?
Midőn kiterítve feküdtem:
Reám borúltak s könnyezének.
Szerettem volna fölugrani,
Hogy orraikat leharapjam.
De nem harapom le! gondolám,
Legyen orrok és szagolják,
Ha rothadok, s fúladjanak meg.
Hahaha!
És hol temettek el? Afrikában.
Az volt szerencsém,
Mert egy hiéna kiása siromból,
Ez az állat volt egyetlen jóltevőm,
De ezt is megcsaltam.
Ő czombom akarta megenni;
Én szívemet adtam oda,
S ez oly keserű volt, hogy megdöglött tőle.
Hahaha!
De hiába, csak így jár,
Ki emberrel tesz jót. Mi az ember?
Mondják: virágnak gyökere,
A mely fönn a mennyben virúl.
De ez nem igaz.
Virág az ember, melynek gyökere
Ott lenn van a pokolban.
Egy bölcs tanított engemet erre,
Ki nagy bolond volt, mert éhen hala.
Mért nem lopott, mért nem rabolt?
Hahaha!
De mit kaczagok? mint a bolond;
Hisz sírnom kellene,
Siratni, hogy oly gonosz a világ.
Az isten is felhő-szemével
Gyakran siratja, hogy megalkotá.
De mit használ az ég könyűje is?
A földre húll, a ronda földre,
Hol az emberek lábbal tiporják,
S mi lesz belőle,
Az ég könnyéből?… sár.
Hahaha!
Oh ég, oh ég, te vén kiszolgált katona,
Érdempénz melleden a nap,
S ruhád, rongyos ruhád a felhő.
Hm, így eresztik el a vén katonát,
A hosszú szolgálat jutalma
Egy érdempénz és rongyos öltözet.
Hahaha!
S tudjátok-e mit tesz az emberi nyelven,
Midőn a fürj azt mondja: pitypalatty?
Az azt teszi, hogy kerüld az asszonyt!
Az asszony vonzza magához a férfiakat,
Mint a folyókat a tenger;
Miért? Hogy elnyelhesse.
Szép állat az asszonyi állat,
Szép és veszedelmes;
Arany pohárban méregital,
Én ittalak, oh szerelem!
Egy harmatcseppnyi belőled édesebb,
Mint egy mézzé vált tenger;
De egy harmatcseppnyi belőled gyilkosabb,
Mint egy méreggé vált tenger.
Láttátok-e már a tengert,
Midőn a fergeteg szánt rajta
És vet beléje halálmagot?
Láttátok a fergeteget,
E barna parasztot,
Kezében villám-ösztökével?
Hahaha!
Ha megérik a gyümölcs: lehull fájáról.
Érett gyümölcs vagy föld, lehullanod kell.
Még várok holnapig;
Ha holnap sem lesz a végitélet:
Beások a föld közepéig,
Lőport viszek le,
És a világot a
Levegőbe röpítem… hahaha!
(Szalk-Szent-Márton.)

Minden virágnak…
Jut a napból, ha több nem, egy sugár.
Oh szerelem, te szívek napja, szívem
Egy sugárt tőled csak hiába vár?
Nincsen leány, ki engemet szeretne,
Nincsen leány, ki mondaná nekem:
Hideg világ van, lelkedet meghűté,
Jer, melegedj föl forró keblemen!
Nincsen leány, ki mondaná: fáradt vagy,
Bocsásd vállamra bágyadt fejedet!
Nincsen leány, ki véremet lemosná
E homlokról, mely megköveztetett!…
Magam vagyok, mint a szőlő karója,
Melyről leszáradt a zöld venyige;
Madár nem száll rám, csak fölöttem repdes
Sötét eszméim hollóserege.
Igy foly le majd az ifjuság, az élet,
Igy foly le tőlem árván, egyedül,
Azt veszem észre csak, hogy elfagy vérem
A halál hideg ölelésitül.
S ha meghalok, ha megfagyok: szememre
Megkönnyezetlen szemfedő borúl,
S ültetni nem fog senki egy virágot
A sírra, a mely rajtam domborúl.
Ott hamvadok majd egy kopott fejfánál,
Kopott fejfánál, puszta domb alatt;
Nő ott a kóró, mert meg nem tapossa,
Nem jő megnézni senki síromat.
Meglátogatni csak te fogsz, hogy elzúgd
Testvéri búdat, éji fergeteg,
Testvéri búdat, mert hiszen testvére
Voltál te lelkem érzeményinek!
(Pest.)

Nem sírok én…
Nem sírok én és nem panaszkodom;
Nem mondom én el másnak: mi bajom?
De nézzetek szinetlen arczaimra,
Ott föl van irva;
És nézzetek szemembe, mely kiégett,
S belőle kiolvashatjátok,
Hogy rajtam átok fekszik, átok,
Hogy fáj nekem, hogy nagyon fáj az élet!
(Szalk-Szent-Márton.)

Elvándorol a madár…
Elvándorol a madár,
Ha őszre jár
Az idő.
(Tavaszszal azonban ismét visszajő.)
Száll… száll… száll… viszi szárnya;
Azon veszed észre magad, hogy már a
Távolság kék levegőit iszsza.
Olyan sebesen száll,
Hogy eltünő álomnak véled. –
A madárnál
Mi száll tova még sebesebben?… az élet!
De, mint a madár, ez nem tér többé vissza.
(Szalk-Szent-Márton.)

Vajda Péter halálára.
Oh természet, midőn alunni mentél,
Alunni a múlt ősznek végivel:
Elbúcsuzál-e kedves gyermekedtől,
Elbúcsuzál-e leghivebb fiadtól,
Ő tőle?… és ha elbúcsuztatok:
Gondoltad-e, hogy végbucsútok ez? –
Alszod, természet, téli álmadat…
Alszol… vajon megálmodád-e már,
Megálmodád-e azt a bánatot,
Mely ébredésed reggelén megüt?
Föl fogsz ébredni, fölkelt a tavasz,
S a csalogány mond legszebb éneket
Föltámadásod hangos ünnepén;
Pedig volt egykor, a ki érkezésed
A csalogánynál szebben üdvezelte.
Te széttekintesz, s kérdeni fogod:
Hol van legelső dalnokom? hol ő?…
Egy sírhalom lesz rá a felelet.
Oh, természet, viseld gondját e sírnak,
Melynek lakója leghivebb fiad,
Viseld gondját… ültesd áldás gyanánt
Virágaid legszebbjeit reá;
Ugy sincs e honnak, nincs hálás keze,
Hogy megtegye, ha elmulasztanád.
Oh e hazában olyan sok jeles
Sírján ingatja vándor fuvalom
A feledésnek tüskebokrait! –
Vagy mondd, hazám, hogy multad illeti,
Csak multadat s nem a jelent, e vád;
Mondd, hogy szivedben lesz egy kis helye
Maradni-méltó emlékezetének.
Vagy nem méltó-e rá, hogy a haza
Szivében hordja annak emlékét,
Ki a hazát szivében hordozá?…
Emlékezést, emlékezést neki!
S ha sírhalmához mentek: ejtsetek
Reá egy könnyet, mert megérdemel
Egy könnyet az, ki annyit szárított föl
Meleg lelkének hő sugárival! – –
És míg ti benne dalnokot sirattok:
Az én könnyűim hadd omoljanak
A függetlenség bajnok férfiáért,
Ki e hajlongó, görnyedő időkben
Meg nem tanúla térdet hajtani,
Ki sokkal inkább hajtá le fejét a
Szabad szegénység kőszikláira,
Semmint a függés bársony pamlagára. –
Sirassa benned, elhunyt férfiú,
A természet leghívebb gyermekét,
Sirassa benned dalnokát a hon…
Legkeserűbb az én könyűm, ki benned
A függetlenség hősét siratom!
(Pest.)

Mögöttem a múlt…
Mögöttem a múlt szép kék erdősége,
Előttem a jövő szép zöld vetése;
Az mindig messze, és még sem hagy el,
Ezt el nem érem, bár mindig közel.
Ekkép vándorlok az országuton,
Mely puszta, vadon,
Vándorlok csüggedetten
Az örökké tartó jelenben.
(Szalk-Szent-Márton.)

Mért vagyok én még a világon…
Mért vagyok én még a világon, ha már
Átéltem minden szenvedéseket?
Végeztem pályám, mert hiszen az ember
Hogy szenvedjen, csak azért született.
Mért vagyok én még a világon, hisz már
Láttam mindent, mi látható van itt;
Látám a jónak örökös bukását
S a rossznak örök diadalmait.
Hallottam már az éhezők nyögését
S dorbézolási kurjantásokat,
Hallottam már a csalogányt dalolni
És csörömpölni a rablánczokat.
Tudom, hogy így volt ezredév előtt s hogy
Ezred multán is ekkép lenni fog…
Mindent tudok, mindent hallottam, láttam,
Hát mért élek még? mért meg nem halok?
Vagy tán valólag a világ nem ilyen?
Ily szomorúnak én látom csupán?
Én látom így csak, keresztül nézvén a
Kétségbesésnek sötét fátyolán?
Mindegy… elég, hogy én kétségbeestem,
Elég, hogy én elkárhozott vagyok,
Hogy engem éles, égő körmeikkel
Tépnek, szaggatnak a rosz angyalok!
Szakadj meg szívem! hagyj el engem, élet!
Fogadj öledbe, mély öledbe, föld!
Borúlj reám, sír! és te fergeteg, jőj,
Hogy rólam a sírhalmot elsöpörd!
Söpörd el s szórd ki összeporlott csontom,
S szórd el csontommal hírem-nevemet…
Ne tudja senki se, hogy egykor ilyen
Megátkozott teremtmény létezett!
(Pest.)

A szökevények.
(_Shelley_ után angolból.)
I.
A jégeső szakad,
Fejérek a habok,
A tajték tánczol, és
A villámlás ragyog –
El, el!
A mennydörgés ropog,
A forgószél kereng,
Harangok zúgnak és
Az erdők rengenek –
El, el!
Mint tenger, mozg a föld,
Rajt minden romba dől,
Ember, állat, madár
Elbújt a vész elől –
El, el!
II.
»Egy vitorlánk van… a
Kormányos halovány;
Ki merne szállani
Most csónakunk után?«
Az ifjú szólt.
A lyány felelt: »Evezz,
Taszítsd a csónakot!«
S jégzápor és golyók
Boríták utjokat
A tengeren.
A kék őrtűz lobog;
Némán villámlanak
Az elsűlt fegyverek;
Elnyelte hangjokat
A fergeteg.
III.
»És látsz-e? s hallasz-e?
S nem retteg-e szived?
S nem szállunk szabadon
A vad tenger felett,
Én és te?«
Egy tengerészköpeny
Fölöttök a fedél;
Együtt ver kebelök,
És suttognak kevély
Örömben.
Mozgó hegyekbül áll
A vészes óczeán,
Kelnek s enyésznek a
Habok egymásután
Köröskörül.
IV.
A várudvarban a
Kapusnéhoz közel,
Áll, mint megvert kutya,
És szégyen marja fel
A vőlegényt.
Rémes kisértetként
A zsarnok ősz apa
Áll a toronytetőn…
Hangjához képest a
Vihar szelíd;
S hallatlan átkokban
Kivánja a halált
Lyányának, ki legjobb
És legszebb s a család
Végtagja volt.
(Szalk-Szent-Márton.)

Voltak barátim…
Voltak barátim, jó embereim…
Oh mért meg nem halának!
Sírhalmaikra mostan könnyeim
Folynának,
S virágokat termesztene
Fölöttök könnyeim özöne. –
Meg fognak halni majd,
De egyik régi barát
Sem nyer tőlem könyűket, csak sohajt,
Csalódás kínos sohaját;
S ha ez leng rájok:
Sírhalmukon elszáradnak a virágok.
(Szalk-Szent-Márton.)

Annyit sem ér az élet…
Annyit sem ér az élet,
Mint egy eltört fazék, mit a konyhából
Kidobtak, s melynek oldaláról
Vén koldús nyalja a rá száradt ételt!
(Szalk-Szent-Márton.)

Szállnak reményink…
Szállnak reményink, e szép madarak…
Midőn legjobban szállanak,
S szíják a mennyei tiszta léget,
Hol már sas nem tanyáz:
Jön a való, e zord vadász,
S lelövöldözi őket.
(Szalk-Szent-Márton.)

Emlékezet…
Emlékezet!
Te összetört hajónk egy deszkaszála,
Mit a hullám s a szél viszálya
A tengerpartra vet… – –
(Szalk-Szent-Márton.)

Viseld egyformán…
»Viseld egyformán jó s bal sorsodat!«
Igy szól, kit a bolond világ bölcsnek nevez.
Az én jelszóm nem ez;
Én örömimet és fájdalmimat
Érezni akarom… kettősen érezem.
Lelkem nem a folyó leszen,
A mely egykedvüleg
Ragadja magával a rózsalevelet,
Melyet tavaszszal szép lyány vet bele,
S a száraz fűveket,
Miket
Árjára sodort az ősz szele.
(Szalk-Szent-Márton.)

Mi szebb, mint…
Mi szebb, mint a szép gyermeklyány orczája?
Ki azt álmodja, hogy ifját öleli,
Az ifjut, a kivel ébren nem meri
Sejtetni sem, hogy őt imádja!
(Szalk-Szent-Márton.)

Amott a távol kék ködében…
Amott a távol kék ködében
Emelkedik egy falu tornya sötéten;
Van egy fehér ház e faluban,
Hol egy fekete szemü lyányka van.
E lyányka, e lyányka,
E fekete szem,
Ez bánatom és örömem
Százszinű szivárványa.
(Szalk-Szent-Márton.)

Hajamnak egy fürtjét levágom…
Hajamnak egy fürtjét levágom,
Melynek most minden szála szög;
S ha majd elmúlik ifjuságom,
Ha majd megőszülök:
A falra függesztem tükör helyett
E barna fürtöt; így csalom meg szememet,
Hitetve, hogy még fiatal vagyok…
De vajon nem árul-e el
A szív ütése, mely
Majd mindig halkabban dobog?
(Szalk-Szent-Márton.)

Elváltam a lyánykától…
Elváltam a lyánykától,
Ki kedvesem vala;
Ugy fájt leszakadnom ajakáról,
Mely csókola. –
Rég volt ez; azóta már
Sok esztendő lejárt.
Az elválás keserűségét
Többé nem érezem,
De a csók édességét
Még most is érezem.
(Szalk-Szent-Márton.)

Szeretném itt hagyni…
Szeretném itt hagyni a fényes világot,
A melyen oly sok sötét foltot látok.
Szeretnék rengetegbe menni,
A hol nem lenne senki, senki!
Ott hallgatnám a lombok suttogását,
Ott hallgatnám a patakok zugását
És a madárnak énekét,
S nézném a felhők vándorseregét,
Nézném a nap jöttét s lementét…
Mig végre magam is lemennék.
(Szalk-Szent-Márton.)

Itt állok a rónaközépen…
Itt állok a rónaközépen,
Mint a szobor, merően.
A pusztát síri csend födé el,
Mint elfödik a halottat szemfödéllel.
Nagy messze tőlem egy ember kaszál;
Mostan megáll,
S köszörűli a kaszát…
Pengése hozzám nem hallatszik át,
Csak azt látom: mint mozg a kéz.
És most ide néz,
Engem bámul, de én szemem sem mozdítom…
Mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom?
(Szalk-Szent-Márton.)

Ha jőne oly nagy fergeteg…
Ha jőne oly nagy fergeteg,
Mely meghasítná az eget,
És e hasítékon át
A földgolyót behajítaná!
(Szalk-Szent-Márton.)

A bánat? egy nagy oczeán…
A bánat? egy nagy oczeán.
S az öröm?
Az óczeán kis gyöngye. Talán,
Mire fölhozom, össze is töröm.
(Szalk-Szent-Márton.)

Mintha a nagy, nehéz…
Mintha a nagy, nehéz világot tartanám
Leányka, hogy az ne szakadjon rám,
Ugy reszketek,
Ha megfogom könnyű, kis kezedet.
(Szalk-Szent-Márton.)

Oh lyány, szemed…
Oh lyány, szemed
Milyen sötét,
S mégis ragyog;
Kivált midőn
Reám tekintesz,
Ugy tündököl,
Mint zordon éjben
Villám tüzénél
A hóhérpallos!
(Szalk-Szent-Márton.)

Mi a dicsőség?…
Mi a dicsőség?… tündöklő szivárvány,
A napnak könnyekben megtört sugára.
(Szalk-Szent-Márton.)

Mit ettél, föld…
Mit ettél, föld, hogy egyre szomjazol?
Hogy annyi könnyet s annyi vért iszol?
(Szalk-Szent-Márton.)

Mely’k a legvígabb temető?
Mely’k a legvígabb temető?
A bú temetője!… »S ez hol lelhető?«
Azt kérditek, úgy-e bár? –
A bú temetője a boros-asztal,
Közepén a kereszttel, a nagy palaczkkal,
E mellett sírhalom minden pohár. –
Járjunk e víg temetőbe
Ily szomorú időbe’!
(Szalk-Szent-Márton.)

Egy bölcs hajdan…
Egy bölcs hajdan szamáron útazott. –
Azóta az idő megváltozott,
Nagyon megváltozott már,
Most a szamarak
Lovagolnak,
A bölcs pedig gyalog jár.
(Szalk-Szent-Márton.)

Daczos leány!
Daczos leány!
Hagyd megcsókolni magad,
Hagyd átölelnem derekad.
Nap megy nap után,
S ha napjaid elhaladnak,
Maradsz magadnak.
Száraz derekad
Majd senki meg nem öleli,
Csak a koporsónak deszkája,
S halvány ajakad
Más nem csókolja, csak a sír férgei…
Gondolj reája. –
Mit érzesz,
Nem rendül meg szived?
Nem érezed,
Hogy ez hideg csók, hideg ölelés lesz?
(Szalk-Szent-Márton.)

Gyertyám homályosan…
Gyertyám homályosan lobog…
Magam vagyok…
Sétálok föl s alá szobámban…
Szájamban füstölő pipám van…
Multam jelenési lengenek körűlem…
Sétálok, sétálok, s szemlélem
A füst árnyékát a falon,
És a barátságról gondolkodom.
(Szalk-Szent-Márton.)

Mondják, hogy mindenikünk…
Mondják, hogy mindenikünk bir egy csillaggal.
S az, a kié lehull az égről, meghal.
És így fogy az ember, így fogy a csillag;
Mindegyre omolnak…
A csillag az égrül a földre,
Az ember a földrül a sírgödörbe.
Hah, majd ha miljom s miljom év lemégyen,
S a földön és az égen
Csak egy ember s egy csillag bujdosik…
S ha végre ez is leesik!…
(Szalk-Szent-Márton.)

Sok embert ismerek…
Sok embert ismerek,
Ki önmagát legjobban szereti;
De másnak ismét vannak kedvesi,
Kiket magánál forróbban szeret,
S ezeket sokszor még is bántja.
Aztán megbánja,
Hogy könnyeket facsart szeméből,
Kinek egy vidám pillantatáért,
Kinek egy mosolyáért
A legszebb részt od’adná életéből.
Ilyenkor tudja csak: mi a gyötrelem?
Mik a keservek?
És kéri szivét: repedj meg, oh szivem!
S ez – büntetésül – nem reped meg.
(Szalk-Szent-Márton.)

Ha a sírban…
Ha a sírban megszáradt szíveket
Mind egy halomra hordanák,
S meggyujtanák,
Ki mondja meg:
Hány színű lenne majd e láng?
(Szalk-Szent-Márton.)

Mosolygjatok rám…
Ti szép leánykák szemei!
S én el fogom felejteni,
Hogy már olyan sokszor megcsaltatok. –
Véljük, hogy a lyányok szíve az ég,
Mert mélyei, mint ez, úgy ragyognak.
A lyányi szív csalárd folyó csak,
A melybe sugáraikat veték
Az égi csillagok…
Ki ott mennyet keres, elnyelik a habok.
(Szalk-Szent-Márton.)

Hová lesz a kaczaj…
Hová lesz a kaczaj,
Hová lesz a sóhaj,
Ha hangja elenyész?
S hová lesz az ész,
Midőn már nem gondolkodik?
S a szeretet
S a gyűlölet,
Ha a szívből kiköltözik?
(Szalk-Szent-Márton.)

Elmém ezen sokat gondolkodik…
Elmém ezen sokat gondolkodik:
Ha valaha
A világrendszer fölbomlana
S mint most az eső és hó esik,
Esnének akkor csillagok,
S folynának a csillagpatakok!
(Szalk-Szent-Márton.)

Nem csak mi vénülünk…
Nem csak mi vénülünk, mi emberek…
Mi volna, a mi nem vénülne meg?
Nézzétek a napot, ha jön a deczember:
Nem valóságos öreg ember?
Későn ébred, s alig
Hogy fölkapaszkodhatik
Az égre, oly erőtelen;
Mogorván néz a világra s hidegen,
S olyan korán ledől megint ágyára.
Majd végesvégül
Azt is megérjük, hogy megőszül,
És ekkor… ekkor fejér lesz sugára.
(Szalk-Szent-Márton.)

Földét a földmives…
Földét a földmives felszántja,
Aztán beboronálja.
Képünket az idő felszántja,
De be nem boronálja.
(Szalk-Szent-Márton.)

Hány csepp van…
Hány csepp van az óczeánban?
Hány csillag az égen?
Az emberiség fejin hány hajszál van?
S hány gonoszság szivében?
(Szalk-Szent-Márton.)

Barátim vagytok…
Barátim vagytok, azt mondjátok.
Talán nem mondtok hazugságot,
Ez meglehet;
De azért nem adom nektek hitemet,
Nem adhatom; most jó dolgom van,
Jertek hozzám, ha majd napom lejár,
Mert a barátság nappal láthatatlan,
Éjjel ragyog csak, mint a fénybogár.
(Szalk-Szent-Márton.)

Futó folyam hullámai…
Futó folyam hullámai
Az ember miljom vágya;
Percz hozza őket, percz ragadja el.
A sors azért nem szokta teljesíteni,
Azért nem hallgat rája;
Jól tudja: mikorra egy kegyét leejti,
Az ember már régen mást esdekel,
S hogy kérte amazt, el is felejti.
(Szalk-Szent-Márton.)

Nem sűlyed az emberiség…
Nem sűlyed az emberiség!
Ilyen gonosz vala rég,
Ilyen gonosz már kezdet óta…
Hisz különben nem kellett vóna
Százféle mesét,
Eget, isteneket,
Pokolt és ördögöket
Gondolni ki, hogy zaboláztassék.
(Szalk-Szent-Márton.)

Kik a föld alacsony porából…
Kik a föld alacsony porából,
Mit minden féreg gázol,
A naphoz emelkedtek,
Ti szárnyas, óriási lelkek!
Hogy van, hogy titeket a törpe világ
Mindig kicsinyeknek kiált?…
Természetes! hiszen a tölgy a bérczeken
Kisebbnek tetszik, mint a fűzfa ide lenn.
(Szalk-Szent-Márton.)

Te ifjúság…
Te ifjúság, te forgószél!
Ki szép virágfűzért
Sodorsz magaddal… e virágokat
Futtodban homlokunkra keríted…
Egy percz alatt
Ismét leröpíted,
S gyorsan tovább futasz.
Mi búsan álmélkodva állunk
S kérdezzük: igaz-e, hogy nálunk
Valál? talán nem is igaz!
(Szalk-Szent-Márton.)

Mivé lesz a föld?…
Mivé lesz a föld?… megfagy-e, elég-e?
Én ugy hiszem, hogy meg fog fagyni végre,
Megfagyasztják a jéghideg szivek,
A melyek benne s bele fekszenek.
(Szalk-Szent-Márton.)

Az én szivem…
Az én szivem egy földalatti lak,
Sötét, sötét!
Az öröm egy-egy fényes sugarat
Csak néha vét
Mélyébe e földalatti háznak.
Ez a fény is csak azért pillant bele,
Hogy lássa a szörnyeket, mik ott tanyáznak,
Mikkel tele van, tele!
(Szalk-Szent-Márton.)

Ki fogja vajon megfejteni…
Ki fogja vajon megfejteni
E rejtélyt:
Az emberiségnek könnyei
Lemoshatnák-e az emberiségnek szennyét?
(Szalk-Szent-Márton.)

Az ember ugyan hova lesz?…
Az ember ugyan hova lesz?…
Sokrates,
Ki a mérget megitta,
S hóhéra, ki a mérget neki adta,
Egy helyre mentek mind a ketten?
Oh lehetetlen!
És hátha… hátha…
Mért nem láthatni a más világba!
(Szalk-Szent-Márton.)

Oda nézzetek!
Oda nézzetek!
Csatára iramlik a fergeteg;
Paripája a szél, a nyargaló,
Kezében a felleg a lobogó,
A melynek villám a nyele.
Vágtat vele, vágtat vele
Csatára, csatára…
Mint harsog trombitája,
A mennydörgés!
..................
Oh fergeteg,
Ki a tornyokat
Eldöntögeted,
Kinek kezébe kiszakad
A tölgy a bércz kebelébül,
Hol századok óta vénül,
Hatalmas fergeteg! ki nem szakíthatod
Az emberi szívbül a bánatot. – –
(Szalk-Szent-Márton.)

Szeretője-e vajon…
Szeretője-e vajon a testnek a lélek?
S mint szeretőkhöz illik, együtt enyésznek?
Vagy a lélek a testnek csak barátja?
S ugy tesz, mint rendesen a barát:
Elhordja magát,
Midőn amazt pusztulni látja?
(Szalk-Szent-Márton.)

Hideg ellen a tél…
Hideg ellen a tél a folyókat jéggel,
A földet hóval leplezé el.
Csupán némely embernek
Kell öltözetlenűl bujdosnia…
Tehát a természetnek
Az ember a legmostohább fia?
(Szalk-Szent-Márton.)

Már sokszor énekeltem…
Már sokszor énekeltem rólatok,
Még többször is éneklek, szép csillagok.
Én úgy szeretlek titeket!
Egy szebb világgal hiteget
Sugárotok;
S ti egyre mosolygotok,
S oly jól esik nekem,
Oda tekintenem,
Hol egy kis vidámság van
E szomorú világban.
(Szalk-Szent-Márton.)

Fönséges éj!
Fönséges éj!
Az égen tündökölve ballag
A nagy hold s a kis esti csillag.
Fönséges éj!
A harmat csillog a gyep bársonyán,
Bokor sátrában zeng a csalogány.
Fönséges éj!
Az ifju mostan megy szeretője után…
S most megy gyilkolni a zsivány.
Fönséges éj!
(Szalk-Szent-Márton.)

Szép kedvesem…
Szép kedvesem, ha majd az oltár mellett
Dobog felém szerelmes kebled!…
S ha majd körűlünk apró gyermekek
Mosolyganak, enyelgenek!…
S ha majd fölénk a szemfedő borúl,
S kivisznek, s rajtunk a sír domborúl!…
S ha majd hozzánk az unokák kijőnek
Szép alkonyán a sárga, csendes ősznek,
S merengve nézik ákáczlombjainkat,
Miket fejfánknál a lég halkan ingat…
(Szalk-Szent-Márton.)

Barátaim megölelének…
Barátaim megölelének,
Szivökhöz nyomták szívemet;
Bennem mi boldog volt a lélek!…
Később tudám meg: mért öleltenek? –
Azt tapogatták, míg öleltek:
Hol van legfájóbb része e kebelnek?
Hogy gyilkukat majd oda döfjék…
És oda döfték!
(Szalk-Szent-Márton.)

Oh szerelem…
Oh szerelem, te óriási láng!
Ki a világot gyujtod ránk,
Aztán ellobbansz… tán egy percz alatt,
S örök sötétség és hideg hamvad marad.
(Szalk-Szent-Márton.)

Vajon mi ér?
Vajon mi ér? vajon mi történik velem?
Sejtek, s e sejtelem, ez olyan rettentő
Ugy rángatózik, úgy ugrándozik szivem,
Miként a porban a levágott emberfő.
(Szalk-Szent-Márton.)

A férj haza jő betegen…
A férj haza jő betegen.
Hű nője orvosért
Megy hirtelen.
Miként siet, az istenért!
Az orvostól mindent remél,
Azért rohan érte, mint a szél,
Oly gyorsan azért keresi föl…
Jól tudja: az orvos gyakran öl.
(Szalk-Szent-Márton.)

Miért hogy láthatatlanok…
Miért hogy láthatatlanok
Az ördögök s az angyalok?
Ismerni szeretném őket
A végett,
Hogy tudjam, a mit nem tudok:
Mi van ebben s mi van abban?
S az ember melyikhez hasonlít jobban?
(Szalk-Szent-Márton.)

Mulandóság…
Mulandóság a királyok királya.
Ez a világ az ő nagy palotája.
Sétál föl és le benne,
S nincs hely, hová ne menne,
S hová lelép, a mire hág,
Minden pusztúl… körűle fekszenek
Szétszórva: eltört koronák,
Hervadt virágok, megrepedt szivek,
(Szalk-Szent-Márton.)

Igazság! alszol?
Igazság! alszol? vagy meg is halál?
E férfi méltó volt rá, hogy nyakáról
Aranyláncz függjön; s íme a helyett
Ő függ, ő függ… a hóhér kötelén,
S ennek nyakában aranyláncz van, pedig
Hóhérkötélen kéne függnie. –
Igazság! alszol? vagy meg is halál?
(Szalk-Szent-Márton.)

Az álom…
Az álom