Petőfi Sándor összes költeményei - 41

Te vagy világa… lennél oly kegyetlen,
Reá szakadni hagynád a világot?
S van még egy – a hon! Vagy már elfeledted?
Feledhető-e, a miről beszéltünk
A lelkesűlés lángóráiban?
Ki tudja, mit hoz a kétes jövendő,
Mely álmainknak legkedvesbike,
S akkor hazánknak ránk szüksége lesz.
Látod, barátom, élted mily becses,
Azt a világhoz mennyi láncz köti,
S te még is könnyelműn koczkáztatod.
Ha még nem tértél, térj eszedre már,
S ne légy, mint voltál, olyan balgatag,
Vagy igazabban: oly kétségbesett.
Kétségbe esni! milyen gyávaság!
Kinek van erre több s nagyobb oka,
Mint én nekem? de én szégyenleném ezt.
A szenvedésnek lángjában szivem
Szét fog pattanni, mint a porczellán,
De, mint a jégcsap, szétolvadni nem!
Megállj, ha Pestre ismét fölmegyek,
Majd megtanitlak én kétségbeesni,
Hogy unokád is megemlegeti!
Vásárra ott benn termek nálatok,
S viszek portékát, de nem holmi gyapjút,
Vagy bőrt, vagy posztót s effélét, azért
Nagyon hiszem, hogy nem lesz kelete.
Mert hajh! jó gazda ám a magyar ember!
A mit kutyákon, kártyán s más egyében
Eltékozol, meggazdálkodja könyvön.
A könyvvel úgy van, mint hajdan zsinóros
Nadrágjával s prémes mentéivel volt,
Melyet nagyapja s édes apja vett,
Az szolgált még az ő fiának is.
Hazám! még sem vagy oly boldogtalan,
Minőnek első pillanatra látszol,
A lelki szükség nem bánt tégedet;
Minden szükséged van, de lelki nincs,
Ettől az egytől megmentett az isten…
– – – A mint mondottam: a vásárra majd
Meglátsz, barátom; akkor fölmegyek,
S te rám sem ismersz, úgy megváltozám;
A szép természet megváltoztatott,
Beteg kedélyek e hű orvosa;
Beteg valék én ott ti nálatok,
A pesti utczák holthideg kövén,
Hosszú, sötét árnyként vonult utánam
A csüggedés, az életunalom.
Ujjá születtem! a falusi lég, a
Sötét erdőknek zúgó lombjai,
Lombok fölött a csattogó madár,
A fák alatt a hallgatag virágok
Föléleszték elájult lelkemet;
Nem gyűlölöm, mint eddig, a világot;
Már csak haragszom rája, csak haragszom,
Hogy olyan gyáva, hogy föl nem kiált
Elzárt, elorzott boldogságaért, hogy
Meg nem torolja kincse elrablóin
Évezredeknek szenvedéseit.
De hinni kezdem, hogy dicső napoknak
Érjük maholnap fényes hajnalát,
Midőn a népek mind fölemelik
A föld porába gázolt fejüket,
S végigmennydörgik a föld kerekén:
»Legyünk rabokból ismét emberek!«
Ez nagyszerű, de véres kor leszen,
És úgy is illik, hogy véres legyen!
Már vízözön volt, most egy vérözön kell,
Hogy megtisztúljon a világ a szennytől,
A mely fölötte meggyülekezék;
Egy vérözön kell! és ha az lefolyt majd,
A megmosdott föld tiszta, szép leend,
És lakni fognak emberek fölötte,
Hasonlitók az isten képihez.
(Dömsöd.)

Erdőd, május 17. 1847.
Nevezetes a tennapi napom,
Furcsa dolgokat kellett hallanom.
Szerencséje, hogy az bánt ugy velem,
A kinek a leányát szeretem.
Mondott volna csak felényit is más,
Majd megtudná, mi a bosszuállás,
Majd kiálltunk volna a mezőre,
Zöld mezőre folyna piros vére.
De még hagyján, hogy én nekem esnek,
Hejh van, a mi jobban fáj szivemnek,
Az még sokkal jobban fáj én nekem,
Hogy téged is bántanak, kedvesem.
Sokat szenvedsz, édes lelkem, szenvedsz,
És csak azért, mert engemet szeretsz.
Tűrj galambom, tűrj még egy keveset,
Maj’ megszakasztom szenvedésedet.
Légy csak egyszer az én feleségem,
Nem lesz párod a földkerekségen,
Nem lesz párod boldogság dolgába,
Még csak nem is vágysz a más világra.

A gyüldei ifjakhoz.
(Nem hiteles szövegü.)
A honnak egy igaz zászlója van.
Ezt mi álljuk körül.
S ti elhagyátok a hon zászlaját, –
Elhagyátok, oh ifjak, hűtlenül!
Szégyen, gyalázat! Hát az oroszlán
Rókák fészkébe tér?
Silány rongyot hogy cserélhettetek
A haza szentséges zászlójaér’?
Hol van szabadság, ott van a haza.
S ti elválhattatok
E két szentségtől, és olyan korán,
Mert hisz’ fiatalok vagytok, fiatalok!
Nem jó idők! A féreg eddig a
Vén fákat rágta csak;
Ti ifjak vagytok, ifju csemeték,
S a férgek már belétek hullanak.
Hát a férgest mi várja? Rothadás.
S a rothadás halál.
Minket levágnak, tűzre tesznek tán;
De lelkünk lesz a láng, mely égbe száll.
(Pest.)

Fölösleges aggalom.
Világdöntő kaczajra
Nyilnék meg ajakam,
Ha olyan szörnyüképen
Nem szégyelném magam:
Mindeddig azt hittem, hogy én
Okos emberként ragyogok,
Pedig nem volt s nincs s nem leszen
Oly tökfilkó, mint én vagyok!
Előre-hátra engem
Az élet hányt-vetett,
Epedve szomjazám már
A nyúgott életet;
S mit tettem? megházasodám,
Hogy kipihenjem magamat…
Házasság s nyugalom! van-e
Ennél bolondabb gondolat?
S barátaim miattam
Aggódtak rémesen,
Hogy vélem együtt szépen
Majd lantom is pihen,
Mivel szélnek kell fujnia,
Hogy zugjon a fák levele,
S szélcsendben ugy hallgat, miként
A fák, az ember kebele.
Kérlek, kedves barátim,
Hogy ne aggódjatok,
Mint eddig nem hallgattam,
Eztán sem hallgatok,
Sőt még majd nem is győzitek
Végig hallgatni lantomat…
Házasság s nyugalom! van-e
Ennél bolondabb gondolat?

1848.
* *

A mágnásokhoz.
(Nem hiteles szövegü.)
Dicsőséges nagy urak! hát hogy vagytok?
Viszket-e úgy egy kicsit a nyakatok?
Új divatu nyakravaló készül most
Számotokra, nem czifra, de jó szoros.
Tudjátok-e, mennyit kértünk titeket?
Hogy irántunk emberiek legyetek,
Vegyetek be az emberek sorába…
Rimánkodott a szegény nép, s hijába!
Állatoknak tartottátok a népet:
Hátha most mint állat fizet ti néktek?
Ha megrohan mint vadállat bennetek.
S körmét, fogát véretekkel festi meg?
Ki a síkra a kunyhókból, miljomok!
Kaszát, ásót, vasvillákat fogjatok!
Az alkalom maga magát kinálja,
Ütött a nagy bosszuállás órája.
Ezer évig híztak rajtunk az urak,
Most rajtok a mi kutyáink hízzanak!
Vasvillára velők, aztán szemétre,
Ott egyék a kutyák őket ebédre!
Hanem még se!… atyafiak, megálljunk,
Legyünk jobbak, nemesebbek ő náluk;
Isten után legszentebb a nép neve,
Feleljünk meg becsülettel nékie!
Legyünk nagyok, a mint illik mi hozzánk,
Hogy az isten gyönyörködve nézzen ránk;
S örömében mindenható kezével
Fejeinkre örök áldást tetézzen.
Felejtsük az ezer éves kínokat,
Ha az úr most testvérének befogad,
Ha elveti kevélységét, czímerit
S teljes egyenlőségünk elismeri.
Nemes urak, ha akartok, jőjetek!
Itt a kezünk, nyujtsátok ki kezetek,
Legyünk szemei mindnyájan egy láncznak,
Szüksége van mindnyájunkra hazánknak.
Nem érünk rá várakozni, szaporán!
Ma jókor van, holnap késő lesz talán.
Ha bennünket még mostan is megvettek,
Az úristen kegyelmezzen ti nektek!

Vörösmartyhoz.
(Midőn a nemzetgyülésben aug. 21-én
ő a hadügyben a többséggel szavazott.[6])
Hallgassak-e, mivel szeretlek,
Miként atyámat szeretem?
Hallgassak-e, mert te neked sem
Fáj majd ugy a szó, mint nekem?…
Hogy is tehetted, a mit tettél,
Az isten szent szerelmeért! –
Nem én tépem le homlokodról,
Magad tépted le a babért.
Azért hagyád el a muzsákat,
Azért tevéd le lantodat,
Hogy, földre szállván az egekből,
Tüstént besározd magadat.
Sarat, sarat kell látnom rajtad!
Inkább szeretnék látni vért –
Nem én tépem le homlokodról,
Magad tépted le a babért.
Ime a sas, ha itt alant van
A földön, milyen nagy madár,
S olyan kicsiny, hogy alig látszik,
Midőn a fellegekben jár.
Te fönn valál nagy, s lenn kicsiny vagy;
Az ember ily csodát nem ért, –
Nem én tépem le homlokodról,
Magad tépted le a babért.
Megunta azt a szennyes pályát
A nemzet, melyen eddig ment,
Kiküzködé magát belőle,
S uj czélt tüzött ki odafent,
S ti visszahurczoljátok őt a
Mocsárba, honnan már kiért. –
Nem én tépem le homlokodról,
Magad tépted le a babért.
Mit bánom én, hogy nem magad vagy,
Hogy ott száz és száz van veled?
Habár ott volna valamennyi,
Itt kéne lenni te neked.
Ha a költő is oda hagyja,
Ki küzd aztán a jó ügyért? –
Nem én tépem le homlokodról,
Magad tépted le a babért.
Te voltál a nemzet költője?
Te irtad azt a szózatot,
Mely szólt egy országnak szivéhez?…
Azt most már szétszakíthatod,
Mert hieroglif lett belőle,
A melyet senki meg nem ért.
Nem én tépem le homlokodról,
Magad tépted le a babért.
Ki hitte volna? én nem hittem,
Hogy neved is, e fényes név,
Hazánk egén csak rövidlétü
Futócsillag volt, nem egyéb.
Omoljatok, szemem könyűi,
E lehullott szép csillagért! –
Nem én tépem le homlokodról,
Magad tépted le a babért.
(Pest.)

Egész világ…
Egész világ a harczmezőn,
Csak én nem vagyok ottan,
Ki harczi vágyat annyiszor
Éreztem és daloltam.
S a vágy, a láng még most is ég,
Még most se halt ki bennem,
Rohannék és maradni kell,
És nem lehet elmennem.
A szégyen és a fájdalom,
Kettős könyűje áztat,
Szivemre szállt a fájdalom,
Nem, nem az: a gyalázat.
Oh gyermekem, oh gyermekem,
Még meg se vagy születve,
S szivemre már is kínt hozál
S gyalázatot nevemre!
Ha megleszesz, ha élni fogsz,
Úgy fogsz-e majdan élni,
Hogy nevünkről elvész e szenny,
Mely azt miattad éri?
De az soká lesz, addig én
Leszállhatok a sírba…
Fejfámra ne legyen nevem
Sötét betűkkel írva!
Jőjön csak a tavasz! a fák
Zöldelni fognak akkor,
Az én hiremnek fája is
Kizöldül a tavaszkor!
(Debreczen.)

1849.
* *

Ujév napján, 1849.
Megérte ezt az évet is,
Megérte a magyar haza;
A vészes égen beborult,
De nem esett le csillaga.
Meg van vagdalva, vérzik a kezünk,
De azért még elbírja fegyverünk,
S a merre vág
Ott hagyja fájó vérnyomát.
Ott hagyja fájó vérnyomát,
Haramja csorda, képeden!
Hogy majd az ítéletnapon
E bélyeg vádolód legyen,
Vádolód az isten szine előtt,
És gyujtsa rettentő haragra őt.
Te ellened,
Ki ránk veszett fogad fened!
De mit az ítélet nekünk?
Ha lesz is az, sokára lesz!
És a mi több, és a mi fő –
Az isten könyörűletes.
Még majd kegyelmet adna nékik ő…
Ne várakozzunk! E vérengező
Kutyák felett
Tartsunk magunk itéletet!
Tartsunk oly véritéletet,
Hogy elborzadjon a világ;
Majd addig szórjuk rájok a
Szörnyű halálos nyavalyát,
A míg hirmondónak marad csak egy,
Ki majd otthonn reszketve mondja meg,
Hogy jaj neki,
Ki a magyart nem tiszteli!
Nekünk most az isten kevés,
Mert ő nem eléggé kemény;
Hozzád imádkozom, pokol!
Az új esztendő reggelén:
Öntsd szíveinkbe minden dühödet,
Hogy ne ismerjünk könyörűletet,
Mig e gazok
Közűl a földön egy mozog!

Buda várán újra német zászló!…
Buda várán újra német zászló!
Hova legyek lelkem haragjától?
Arczunk piros, de nem zsarnok-vértül,
Hanem saját szivünk szégyenétül!
Egy kezünkön rajt van a láncz ismét,
Várjuk-e, hogy amazt is lekössék?
Hogy megint a régi nóta járja,
En kinunkra, világ csúfságára.
Kár azoknak a szabadság kardját
Kézbe venni, kik csak azért tartják,
Hogy a zsarnok a porig alázza,
S száradjon rá vér helyett gyalázat.
Tedd le azt a fegyvert, magyar nemzet,
Téged isten nem arra teremtett,
El onnan a csatatérrül, lódulj,
Messziről nézz csak rá a kuczkóbul!
Ha urad jön, térdepelj le szépen,
S csókold meg a korbácsot kezében,
S várd el békén míg reád halált szól,
És kirúg a nemzetek sorából!
Oh hazám, oh nemzetem, magyar nép,
Nem döbbent meg, nem riaszt föl e kép?
E rettentő gondolatra föl kell
Állanod, habár a sírban fekszel.
Azt hiszem, hogy a mi most levágott,
Balsorsod volt és nem gyávaságod,
S ha a balsors csüggedést nem hoz rád,
Elszegődik a szerencse hozzád.
Uj erővel és uj bátorsággal
Álljunk szembe ama haramjákkal,
Szent az ügyünk, velünk van az isten,
Vagy velök sincs, ha mi velünk nincsen.
Dobogjatok szíveink kevélyen,
Diadalmunk előérzetében!
Pirulj arczunk, pirulj zsarnok-vértül,
És ne saját szívünk szégyenétül!
(Debreczen.)

Jött a halál.
Jött a halál, hogy elsöpörjön minket
A föld szinéről, jött a döghalál,
Reánk lehelte rothadó lelkéből
Azt sátándühhel a gonosz király.
Tombolt a vész irtóztató erővel
A végitélet végórájaként,
És im, mi élünk még és nem halánk meg,
Csak meghajoltunk, de el nem törénk!
Él a magyar, még áll a hon, s hol egykor
Olyan halotti volt a hosszu csend,
Minő zajt üt most ott a harczoló kard!
Minden csengése egy világra cseng!
Oh népem, eddig önmagad se tudtad,
Hogy létezel, most tudja a világ;
Utósó voltál, s íme a legelsők,
Most még ők is bámulva néznek rád.
Melyik magyar nem szégyenlé előbb, hogy
Sors átkából magyarnak született?
S melyik nem büszke most reá, hogy isten
Kegyelméből e nemzet tagja lett?
Méltóbb vagy a legdrágább koszorúra
Mint bárki más, méltóbb vagy igazán!
Oh hol keressek, hol lelek virágot,
Dicső fejedre illőt, szent hazám!
De béfejezve nincsen még a munka,
A melyet néked béfejezni kell;
Csak félig van még a csomó elvágva,
Mit szét kell vágnod kardod élivel.
Majd akkor illet a koszoru téged,
Ha e munkát végkép bevégezéd,
S ekkor nem én foglak megkoszorúzni,
Hanem az egész nagy emberiség!
Előre hát, oh nemzetem, ne állj meg!
Hogy állanál meg pályád közepén?
Fél útadon vagy, fölértél a hegyre,
S könnyű már annak, a ki völgybe mén.
Elő, elő a zászlóval kezedben!
Egész Európa te utánad jő;
Te vagy, hazám, most a világ vezére,
Mily nagy szerep, milyen lelkesitő!
(Pest.)

A huszár.
Szegény legény vagyok,
Nincs semmi vagyonom
Szivem sem az enyém,
Rég birja galambom.
Életemet pedig,
Hazám, te szent hazám,
Kész áldozat gyanánt
Te néked áldozám.
A mi még megmaradt,
Te szűz becsületem,
Magammal viszlek el,
Te sírba szállsz velem.
(Szalonta.)

Nyakravaló.
Nyakravaló nélkül akarod megvédni hazádat?
Oh te szamár te, minő ostoba képzelet ez?
Honszeretet, bátorság s más, mind kóficz, az a fő
A katonában, hogy nyakravalója legyen.
Mészáros Lázár, a kitől én ezt tanulám, s ő
Tudja, hogy a legfő hősben a nyakravaló,
Mert hisz az ő hada, mely oly hősleg megfutamúlt volt,
Egytül egyig mind, mind nyakravalóba’ vala.
Nyakravalótalanok, takarodjatok a csatatérrül…
Éljen Mészáros s éljen a nyakravaló!
(Debreczen.)

Egy goromba tábornokhoz.[7]
Tábornok úr, én nem tartom magam
Nagy embernek, de akkorácska csak
Vagyok, hogy oly parányok, a minő ön,
Levett kalappal szóljanak velem.
S ön engemet gorombaságival
Elhalmozott, hogy két orczám pirúlt.
Igen, pirúltam, de nem magamért,
Pirúltam a magyar sereg miatt,
Hogy annak egy ily tábornokja van.
Tábornok úr, van ellenség elég,
Gorombáskodjék azzal, ott szabad,
De bánjék szépen a jó honfiakkal,
Különben azt hiszszük, hogy őket el
Szándékszik ön kergetni a seregből,
És ez kemény vád lenne majd, kemény vád.
S gorombaságit épen rajtam űzi!
Nem fél-e ön, hogy tollamnak hegyére
Tüzöm fel önt? ez a toll, istenemre,
Hegyesb a tőrnél s lelkiismeretnél,
S a kit megszúrok véle, fáj neki
Még akkor is, ha a sír férgei
Czirógatják ott lenn a föld alatt.
Kiírnám önt itt név szerint, de a mit
Saját kardjával tenni képtelen,
Tollammal tenni én nem akarom,
Nem fogom önt megörökíteni.
Csak azt ajánlom, hogyha még leszen
Szerencsétlenségünk egymáshoz, akkor
Beszéljen vélem emberségesen;
Mert én ugyan nem tartom magamat
Nagy embernek, de akkorácska csak
Vagyok, hogy oly parányok, a minő ön,
Levett kalappal szóljanak velem.