Petőfi Sándor összes költeményei - 06
Total number of words is 3860
Total number of unique words is 1731
34.3 of words are in the 2000 most common words
48.7 of words are in the 5000 most common words
55.7 of words are in the 8000 most common words
Csak igy apró pénzzel fizette ki;
De még is a lyány meg nem állotta,
Egyet pillantott utána lopva. –
Ezek után egyszer sok időre
Kiült Lidi a Duna szélére,
Dunaparton vad virágok között
Ülve a kis leány hálót kötött.
Ereszkedett már a nap lefelé,
Festegette a bokrok levelét,
Befestette pirosra, sárgára,
Piros fátyolt huzott a Dunára.
A kis lyány a hálót csak kötötte,
S im megzörren a bokor mögötte,
Ki az? ki jön?… egy fiatal vadász.
»Szép jó estét, galambom; mit csinálsz?«
»Ha nem vak, hát látja, mit csinálok;
Látja az úr, hogy kötöm a hálót;«
Igy felelt a kis leány kereken,
Hogy melléje lépett az idegen.
Szólt a vadász: »Te hamis kis leány!
Arczod rózsa, de beszéded csalány.
Látom, te még most is a régi vagy,
Szemed s szavad a szívben sebet hagy.
De ismersz-e, jut-e még eszedbe,
Hogy láttuk már egymást az életbe’?
Láttuk egymást egy hetivásáron…
Emlékszel-e még rá, szép virágom?«
Felelt Lidi: »Azt én megengedem,
Hogy úrfi már találkozott velem;
De nem olyan nagyok szépségei,
Hogy el ne lehetne felejteni.«
S így a mit a vadász úrfi szólott,
Minden szóra kapott egy jó tronfot,
Még sem tudott bosszankodni rája,
Arra a kis csintalan leányra.
Hát csak azon vette észre magát,
Hogy a sötét éjszaka már beállt,
És így szóla: »Tudod-e, aranyom,
Hogy az útat innen én nem tudom.
Rám nézve hát rettenetes baj van,
Ha csak tán te nem könyörülsz rajtam.
Légy kisérőm csak az erdőszélig,
Vagy akár a szobám közepéig.«
Lidi végig gondolta a dolgot:
Ez az úrfi oly sok szépet mondott,
Oly nyájasan, oly szivesmelegen,
S ő mindezért háladatlan legyen?
»Világért sem leszek háladatlan!«
Szólt a lyányka elhatározottan,
Szólt magában, azután ezt mondta
Fennszóval, a vadászra pillantva:
»Jőjön hát az úrfi, jőjön velem,
De hazáig el nem kisérhetem,
Elkisérem csak az erdőszélig…
Mert az embert könnyen megitélik.«
És elmentek. Mire Lidi megjött,
Szilaj Pista már régen kikötött.
»Régen várlak, hol jártál, galambom?«
Ez nem tudta: hirtelen mit mondjon?
III.
Lidinek a magaviselete
Akkor este különös lehete,
Mert Pistának az sehogysem tetszett,
S kegyetlenűl gyanakodni kezdett.
Hejh a gyanú furcsa gyermek pedig!
Mihelyest a világra születik,
Mingyárt éhes, mingyárt enni vágyik;
S ha jóllakott: szörnyeteggé válik.
Mit tett Pista? már a másik este
Bokor mögé bujt titokban, s leste…
Tán maga sem tudta, hogy mit lesett?
Csak várta, hogy mit hoz a vakeset.
Nem soká várt, hogy egy úr érkezett,
S hallott tőle édes beszédeket,
Mikre Lidi csak ugy irult-pirult.
Szilaj Pista mérgében majd megfult.
S ha még nem lett volna más, csak beszéd,
De az úrfi meg is fogta kezét
A leánynak, sőt meg is ölelte…
Poklokra szállt Pistának a lelke.
Fölugrik, az urfit megrohanja:
»Gyilkos, zsivány, gaz, lator, haramja!
Igy csábítsd el más ember mátkáját…«
S kirántotta zsebéből bicskáját.
A bicska a vadász szivének ment,
De a vadász puskával állt ellent,
Puskaagygyal úgy ütötte főbe,
Hogy hosszában elbukott a fűbe.
Mikor Pista magához tért megint,
Lassan fölállt, jobbra-balra tekint,
Senkit sem lát… sem vadász, sem leány.
Azt gondolja: csak álmodott talán.
Hogy nem álom, azt onnan tudta meg,
Mert vére még akkor is csepegett.
Sírt bujában, sírt, sírt… könnye, vére
Összefolyva csorgott le képére.
IV.
Szép Lidihez a vadász el-eljár,
S bátorsággal ölelkezhetnek már,
Nem tartanak semmi ellenségtől,
Szilaj Pista eltűnt a vidékről.
Szilaj Pista elment nagy bujában;
Hol bujdosik most, melyik világban?
Erős szélvész volt szive bánata,
Szegény fiút messze ragadhatta.
Vándo’lt Pista, hátra sem tekintvén,
Meg sem állt, csak a Bakony közepén;
Bakonyerdő kellő közepében
Megpihent egy vén cserfa tövében.
Pihent ám, de nem pihent, csak teste,
Lelkét ő le nem csendesíthette.
Teste tó volt, lelke benne a hal.
Bár a tó áll: a hal benne nyargal.
»Zsivány leszek, zsivány, utonálló,
Végesvégül bitófa-czifrázó!
Mit bánom én? jussak a bitóra,
Az lesz nekem legboldogabb óra.«
Kiült a nagy országút szélére,
S várakozott jó módú vendégre,
Kinek oly nagy teher lesz zsebében,
Mint ő neki bátorság szivében.
Jött is egy úr nem igen sokára,
Gyorsan hozta őt négy paripája,
Négy paripa czifra szép hintóban.
Fönn a bakon kocsis és hajdú van.
»Megállj!« kiált Szilaj Pista rája,
»Mozduljon, a ki halálát várja!«
A halálra egynek sem volt kedve,
Megállottak, kővé merevedve.
Pista oda lépett s minden zseben
Keresztülment lelk’ismeretesen;
A mit talált, szépen ki is szedte,
Messzely bor árát sem hagyott benne.
»Elmehettek!« szóla mostan Pista;
»Hó megállj!« kiáltá a kocsisra,
Ki az ostort már kezébe vette,
»Nem vagyok én zsiványnak teremtve…
Itt van, uram, egy fillérig pénze.«
Az úr reá nagy szemekkel néze,
Nem tudta: a dolgot mire vélje?
Tán csak tréfál a haramja véle?
Nem tréfált ő, a pénzt visszaadta,
A hintónak hátát forditotta,
És elindult és tovább bujdosott.
Vitt magával bánatos haragot.
Meddig tartott bizonytalan utja?
Merre járt-kelt? ő maga sem tudja;
Mig egyszerre csak azt veszi észre,
Hogy a Duna partjaihoz ére.
Dunaparton áll a révház felett,
Hol annak előtte révészkedett,
Átellenben Lidiék kunyhaja…
Pistának kél keserves sóhaja.
»Lidi, Lidi, mért voltál csapodár?…
De, szegény lyány, tán meg is bántad már,
Hű szeretőd tán már megsirattad,
A ki annyit szenvedett miattad.
Ha megbántad hűtelenségedet,
Elfelejtem a megtörténteket.
Magadat csak ezután becsüld meg:
Megbocsátok, mert nagyon szeretlek!«
Ezt gondolta s a ladikba lépe,
Hogy átevezzen a szigetségbe,
S hogy Lidinek szóval azt elmondja,
A mi mostan volt csak gondolatja.
Épen mikor a ladikba lépett,
Háta mögött hallott ily beszédet:
»Hejh, atyafi, mi is átakarunk,
Várjon kend, jó borravalót adunk.«
Pista majd befordult a Dunába,
Mert Lidit s a vadász-urfit látta;
Rájok ismert, bár jó messze voltak,
S vége járta már az alkonyatnak.
Félig-meddig összeszedte magát,
Míg amazok elérték csónakát.
Hejh, mikor a csónakba bementek,
Gondolhatni, mint rémültenek meg.
Pista gyorsan el kezdett evezni,
Nem lehet azt a kínt megnevezni,
A mit a lyány és az úrfi érzett.
Nem tudták: hogy kezdjék a beszédet.
Pista nem szólt, hanem csak evezett.
Már közel volt hozzájok a sziget,
És csak akkor vette észre magát,
S hirtelen megfordítá csónakát.
»Hova?« szólott most az úrfi, »vissza?«
»Nem egészen«, felelt neki Pista,
»Csak a Duna közepéig… ottan
Veletek egy kis számadásom van.«
És a mire kimondta ezeket,
Már a Duna közepén evezett.
Itt a vízbe dobta a lapátot,
S a ladiknak legvégére hágott.
»Tudjátok, mit?… meguntam éltemet,
És azt ti miattatok untam meg;
Elmegyek a más világra… hanem
Nektek is el kell ám jőni velem!«
Szólt s fölforditotta a ladikot.
Mind a három a Dunába bukott.
A csalfa lyányt Pista megölelte,
Hogy mellette hagyja őt el lelke.
De a midőn az úrfit meglátta,
Hogy úszni tud, hogy úszik javába’:
Utána ment, és őt ölelte meg,
S küzdöttek, mig el nem merültenek.
(Szalk-Szent-Márton.)
1847.
* *
BOLOND ISTÓK.
»Jön biz a, tagadhatatlan,
Mindjárt itt lesz a hátam megett,
S mily haragos! soh’ se láttam
Ilyen gyilkos szemeket.
Korbácsolja lovait,
S a gyeplőt közéjök vágta,
Ugy jön egyenest nekem
Sebesen, ló halálába.
Hallj’ az úr,
Legyen annyi embersége,
Hagyjon békét én nekem,
Menjen félre pokol fenekébe.
Hisz elég nagy ez a puszta,
Megférünk egymás mellett is könnyen
Mért törnénk tehát egymásra?
Egyik jobbra, másik balra menjen.
És ha épen úgy kivánja,
Hát meg is süvegelem,
Csak térjen ki az utamból,
Csak hagyjon békét nekem.«
Igy beszél a jámbor ifju
A záporhoz, mely utána nyargal,
De biz ez nem fordul el, hanem
Utóléri, s dől rá vad haraggal.
És az ifju?
Ott helyben megáll merően,
Mint Caesar, midőn meglátta
A gyilkot Brutus kezében.
S köpenyét, mint Caesar,
Rá voná a képire…
Azaz hogy rá vonta volna,
Ha lett volna köpenye.
De azért, mint a kinek nyakában
Egy pár bunda és köpönyeg,
Oly nyugottan áll, s ezt mondja
Kimondhatatlan egykedvüleg:
»Jó; ha nem hallgatsz rám,
Üssön a mennykő beléd.
Majd meglátom, melyikünk
Unja meg elébb.
Istenemre, én vagyok tán
A világon a legjobb keresztyén,
Mert biz annyiszor még senki sem
Keresztelkedett meg, mint én.
Mennyit, mennyit mos a zápor engem!
Hanem hiszen szerecsent mos,
Mert biz én a milyen
Egykoron valék, olyan vagyok most.
Leáztathat rólam
Az eső minden ruhát,
De nem áztathat le egyet: a
Philosophiát.
Az már aztán a szabó,
A ki ezt a ruhát varrja;
S milyen olcsó! ingyen kapni,
S még is milyen kevés hordja.«
Igy elmélkedik az ifju ember,
S erre oly jó ízűt kaczagott,
Hogy a zápor megbosszankodott rá,
S még kegyetlenebbűl szakadott.
De az ifju győzte türelemmel,
Állt vidáman és nyugodtan;
Gondolá, hogy zúgolódni
Teljesen méltóságán alul van.
Végre is a mérges felhő
Szégyent vallva távozék,
S szivárványos lett – talán az
Ifju kedvétől – az ég.
»Szép szivárvány!« szólt a vándor,
»Mint életem, olyan tarka,
S olyan fényes, mint jövendőm
S mint a paradicsommadár farka;
Szép szivárvány, szép diadalív,
A verőfény tiszteletire,
Hogy a vészen, a felhőkön
Győzelmet nyere;
Szép szivárvány, messze vagy te tőlem,
Jaj de messzebb még a város,
A nap vége pedig már közel,
És az út irtóztatóan sáros.
Én ugyan próféta nem vagyok,
Hanem annyit merek jóslani,
Hogy ma nem gyönyörködhetnek már
Bennem a város leányai.
Sajnálom szegényeket,
De hijába, nem tehetek róla…
Hogyha még is szállni tudnék,
Mint amottan az a gólya.
Mit csináljak hát?
Ha az éjet itt kinn töltöm,
Gyönyörű mulatságocska lesz,
Nedves háttal sáros földön…
Bár Bolond Istóknak hínak,
Ily bolond csak nem leszek –
Mit tünődöm? amott egy tanya,
Bemegyek.
Zsiványfészek is lehet
Barátságos alakjára nézve,
De nincs annak félelem szivében,
A kinek még bányában a pénze.
És a kémény füstölög,
Ergo tűz van a konyhán,
Ergo megmelegszem, sőt még
Vacsorálok is talán.
Mily szerencse, mily boldogság,
Hogy tanultam logikát,
Most ezt föl sem érném észszel…
Éljenek az iskolák!«
Ez komor tanya,
A hová az ifju mégyen,
Mélyen benn a
Puszta közepében.
Félig ép,
Félig rom;
Ház-e vagy
Sírhalom?
Mint az árva gyermekek
Anyjok sírhalmánál,
Egy pár vad fa körülötte
Olyan szomorún áll.
És pedig nagy épület,
Nem paraszt kőmíves rakta,
Drága mű,
Csak hogy az enyészet lába rajta.
Oldaláról hull a vakolat,
Kopott zsaluk lógnak lefelé,
Mint helyökből kifeszíté
Egyik-másik kósza szél.
Az ajtó előtt egy
Életúnt komondor,
Ellenséget s jó barátot
Egyaránt megmormol.
Hátul a cselédház, oldalánál
Egy öreg mogorva béres lézeng;
Dolgoznék, ha dolgoznék,
Balta és járomszög a kezében.
Minden oly bús,
Oly kedvetlen,
Mintha egy világnak
Átka volna itten.
Gondolá is fiatal barátunk,
Hogy elért e tanya közelébe:
»A tatárjárásnak itt talán még
Mostanában volt csak vége.
De ha benn még mostan is Timurlán,
Dzsengizkhán s az egész Tatárország,
Még ugy is belépek; lábamat
Vissza még ez urak sem riasztják.«
S a küszöbre
És belépett,
S láta egy vénséges
Asszonyképet.
A parazsat túrta
Csiptető vasával…
Szólt az ifju hozzá
Elragadtatással:
»Jó estét magának
Szerelem galambja,
Ifjuság rózsája,
Nagyanyám nagyanyja!…«
De az érdemes hölgy közbevágott
A beszédnek végét el nem várva:
»Mit keres kend? isten hírivel
Menjen arrébb, ez nem csárda.
Majd biz itt minden sehonnait
Befogadni, hát hogy is ne!
Kivált ilyen tájban,
Mikor itt van már az este.«
»Ejh, babám«, felelt a vándor,
»Hisz nem ment el az eszem,
Hogy beüssem orrom ilyen helyre,
Ha el nem esteledem.
Ép azért, mert este van…«
De szavát el nem végezheté,
Nagy csetepatéval küldte
Őt az asszony kifelé.
Ő nem tágitott. »Ki itt az úr?«
Kérdezé,
»Véle szólok; vigyük az ügyet
Ő elé.«
»Itt az úr, mi a baj?«
Szólt egy tompa hang,
Mintha szólna tenger
Fenekén harang.
Hófejér aggastyán volt az úr,
Hófejér bajuszszal és szakállal,
Homlokán kevés haj, sok redő,
Úgy állt ottan komoly méltósággal.
Úgy állt ott merően,
Mint egy sírkereszt,
Melyet tél-időben,
Tiszta hó fedez.
Úgy állt, mint egy egész temető,
Melyben oly sok, oly sok a halott,
S látható volt jól, hogy az öröm van
Legrégebben eltemetve ott.
És az ifju lelke a pajkosság
Tarka köntösét rögtön letette,
S szólt illendő szerénységgel
S tisztelettel közeledve:
»Jó uram, bocsánat!
Útazó vagyok;
Még ugyan nem fagytam meg, de
Nem is izzadok.
Nagyon utolért a zápor,
Át találtam ázni egy kicsit,
Engedelmeddel fölmelegenném
S megszárítnám a ruhámat itt.
S ha jóságodból ezen kivűl
Még maradna egy darabka hátra,
Azt csak arra használnám, hogy
Megmaradnék itten éjszakára.«
»Jól van«, volt a kurta válasz,
S ezzel befordult az agg.
Kurta volt a válasz, ámde több
Nem kellett az ifjunak.
Fönn termett a tűzhelyen,
A láng mellé guggolt szépen,
S űlt kevélyen és vidáman,
Mintha űlne egy királyi széken.
»Most nekem áll a világ!«
Ekképen gondolkodék,
»Tudtam, így lesz, és azt is tudom,
Hogy vacsorám is lesz még.«
Ezt gondolta, s összevissza
Gondolt minden tarkabarkát,
És miért ne gondolt volna?
Hisz Bolond Istóknak híták.
A mi volt és a mi lesz,
A mi nem volt s nem leszen,
Minden, minden
Megfordult a fejiben.
S a mit ő magában gondolt,
Ki is szokta mondani;
No hiszen a vén anyónak
Volt mit hallani!
Három vendégoldalas szekér
Sem bírná el, annyit fecsegett ott,
S olyakat, hogy rajtok az anyó is
Néha még – uram bocsá’! – mosolygott.
Hejh pedig ezt vajmi régen,
Régen nem tevé már,
Szinte csikorgott belé a szája,
Mint a megrozsdásodott zár.
De hogy minden mértéken fölűl
Hosszu ne legyek:
Mint az ifju jóslá, meghivá őt
Vacsorára az öreg.
»Ejnye, ejnye«, gondolá az,
Másod ízben rakva meg a tányért,
»Ez a Matuzsálemína
Hogy kitett magáért!
Hiszen ez királyi vacsora;
Kár, hogy ilyen búsan költjük el…
Megszólitom az öreg urat,
Ha felel, ha nem felel.
Jó uram, tisztelt úr,
Ételed jó, de egy híja van.
Az az egy híja, hogy
Nagyon sótalan.
Nem ezt a sót értem… mással
Szoktam sózni én az ételt:
Mulatással,
Víg beszéddel.
A halak is kaczagnának rajtunk,
Ekkép látva minket…
Avagy siralomházban vagyunk tán,
S holnap már kivisznek?
Fél halál a hallgatás,
Tőle szinte félek én;
Ha te restelsz beszélni,
Majd beszélek én.
Történet, földmívelés, müvészet,
Csillagászat, természettan,
Költészet, jogtudomány, kuruzslás,
Mind, mind, mind a fejemben van.
Ismerős előttem
Éjszak, dél, kelet, nyugat,
Jártam fényes palotákban
És rongyos kunyhók alatt.
Mondd, miről beszéljek?«
És az agg (inkább szemeivel,
Mint hangjával) ekkép válaszolt:
»Engemet már mi sem érdekel.«
»Oh, uram, ne mondd ezt«, szólt az ifju,
»Isten ellen vétkezel vele…
Elzárkozni e dicső világtól,
A mely széppel, jóval úgy tele!«
»Tele széppel, jóval«, mormogá az
Aggastyán fejét megrázva,
»Tele széppel, jóval, meglehet, de
Legfölebb csak néhányok számára.
Majd ha hetven, nyolczvan év keservét
Hordod a szíveden,
S közte még csak egy hervadt virág,
Egy szép emlék sem leszen,
Majd ha dőlni készül élted fája,
S azt sem mondhatod,
Hogy ágán a boldogság-madár
Egyszer nyugvék, egy dalt csattogott.
Hanem a kínszenvedések függtek
Rajta, mint akasztott emberek:
Akkor mondd meg, milyen a világ,
Akkor mondd meg, fiatal gyerek.
Tél vala már ifjuságom,
Hát öregkoromnak,
Hát ennek még
Milyen nevet adjak?
Szerettem; szerelmem angyal volt,
Ott fönn született az égben,
S gyalázat sarával megdobálva
Halt meg itt lenn, a földön, szeméten.
Hogy virágtalan volt tavaszom,
Kétségemnek rémeit legyőzve,
Jó reménynyel néztem a kalászos
Nyár elé és a gyümölcsös őszbe.
Eljött s elment mind a kettő,
És mi hasznom benne?
Hogyha mindent elbeszélnék,
Szíved megrepedne.
Hosszu fájdalom rövid tartalma:
Sírban két jó gyermekem,
Még egy él, és ez rosz ember
És irántam idegen.
Elhagyám, s már nem láttam sem ő, sem
A világot tíz esztendő óta,
És ezóta nincs egyéb érzelmem,
Mint bevágyni, be a koporsóba.
Én bevégzém számadásom
Az élettel,
Mit akarhat még velem, hogy
Nem ereszt el?
Kiivott már mindent, bennem
Semmi nem maradt,
Mért nem dobja hát el már az
Üres poharat?
Átkozott légy, élet,
Légy elátkozott,
A ki rabszolgádat
Ekkép kínozod!
Átkos, átkos a világon minden,
Egy van csak, mi áldást érdemel,
Az az egy kicsiny gödör, hová az
Élet minket nem kisérhet el.
Milyen áldás, ott lenn porladozni,
Elfeledni, hogy valánk,
Hogy ama nagy kínpadon szenvedtünk,
A melynek neve világ!«
Itt megállott a sok évnek
És sok búnak embere,
És az ifjú szót emelni
Csak hosszú szünet multán mere:
»Szent előttem minden fájdalom,
Kettősen szent az öreg szivé…
Nem akarlak bántani; bocsáss meg,
Ha beszédem lelked sértené.
Jó uram, te vétkezél,
Tűrd tehát a büntetést,
Mely ha nagy, azért az, mert
Bűnöd is nagy: a kétségb’esés.
Ez a bűnök koronája,
Minthogy ez nem más,
Mint a legsötétebb
Istentagadás.
A kétségb’esés pokoli hang,
A mely fölkiált az égre:
Nincs tebenned isten, a kinek
Gondja volna az emberiségre.
S méltó rá bizonynyal,
A ki ezt kimondja,
Róla hogy kezét a
Jó isten levonja;
Mert van a világnak atyja,
Van egy hű gondviselője,
Minden ember megláthatja,
A ki el nem fordul tőle.
Csak ne légyünk türelmetlenek!
Néki sok a gyermeke,
Ne kivánjuk, hogy minket tegyen
Mindeneknek elibe.
Itt a törvény: »várj sorodra«,
És nem vársz hiába;
Mint a nap a föld körűl, úgy
Vándorol jósága.
S nincs itt a kit elkerűlne,
Ha ma nem jött, eljön holnap…
Míg az ember boldog nem volt,
Addig meg nem halhat.
S a boldogság soh’ sem késő,
És ez oly bűvszer, mitül
– Essék csak egy csepp beléje –
Egy tenger megédesül.«
Még soká beszélt az ifju,
És az agg mindig jobban figyelt,
S ugy szivá be lelke e beszédet
Mint a gyermek az anyatejet.
És midőn elhallgatott az,
Álmélkodva kérdezé az agg:
»Hol tanultad ezeket?
Ki vagy, ifju, hogy hínak?
Az pedig a komolyságot
Már nagyon megunta,
S válaszát vidáman, pajkosan
Ilyeténkép mondta:
»Hol tanultam ezeket?
Egy bagoly beszélte,
A midőn egy vészes éjjel
Egy odúban háltam véle.
Ki vagyok? sehonnai,
Se országom, se hazám,
Valamely vándormadár
Lehetett az ősapám.
Járok-kelek a világban,
Ma itt vagyok, holnap ott,
És a kinek tetszik, annak
Emelek csak kalapot.
Minél többet éhezem és fázom,
Annál több az örömem,
Mert annál szebb lesz jövendőm,
Minél rútabb jelenem.
S hogy hínak? biz én már jóformán
Elfeledtem igaz nevemet,
Azt tudom csak, hogy most a világ
Bolond Istóknak hí engemet.«
Másnap reggel Bolond Istók
Fölvevé kis batyuját,
Oda állt a vén gazdához
És elmondá búcsuját:
»Isten hozzád, jó öreg, ha egykor
Boldog lészsz, gondolj reám,
Jussak akkor az eszedbe, a ki
Boldogságodat megjósolám.«
Megfogá kezét a
Remegő aggastyán,
S szóla, s egy nehéz könny
Pergett végig arczán:
»Isten hozzád, ifju ember,
A kitől én… a ki bennem…
A ki nékem… látod, látod,
Hogyan kell a szót keresnem.
Isten hozzád… vagy nem,
Mondok valamit:
Ne bucsúzzunk még el,
Maradj vélem itt.
Maradj itt, míg meg nem únod
E tanyát,
És ha tetszik, maradj itt az
Élten át.
Mondd el, a mit tennap mondtál,
Mondd még százszor el nekem,
Olyan jól esik azt hallanom,
S végre majd el is hiszem.
Úgy-e itt maradsz, barátom?«
Szólt az ifju: »Maradok;
Kötelességem maradni,
Ha már így van a dolog.
Az olyan beszédben
Ha kedved telik,
Elbeszélek én, ne félj, akár
Száz esztendeig…«
Kinn azonban zaj van,
Kocsi érkezett;
Kocsi itt e pusztán!
Vajon ki lehet?
»Nem szabad bejőni senkinek!«
Igy kiálta ki az agg…
»Én nekem sem, nagyapám?«
Szól kivűl egy édes női hang.
És kinyílt az ajtó,
És bejött a lyány,
Oly fiatal, oly szép,
És oly halovány!
S rá borult a bámuló öregre,
Könnye, csókja égeté két arczát,
S így önté ki
Lelke harczát:
»Unokád függ rajtad, nagyapám,
Úgy ölellek át, mint a keresztet,
Áhitattal és reménynyel… hangom
Fájdalomtul és örömtül reszket.
Jöttem hozzád ótalmat keresni,
Hol találnám azt, ha nálad nem?
Jaj, hogy erre rászorultam, s százszor
Jaj, hogy apám az én ellenem!
Tőle futok, védj meg ellenében;
Szívtelenűl férjhez menni készt,
Van-e annak, van-e annak szíve,
Ki egy szívet összetörni kész?
Kérelem s könny, mind hiába volt,
Kőszoborra hulltak könnyeim…
Oh, ha itt is ugy járok, mint ottan,
Lesz-e több ily sors, mint az enyim?
Értem, értem, mit jelent e
Szemrehányás szemeidben,
Úgy-e azt, hogy az utósó
Szükségből vagyok csak itten?
Ne itélj meg, százszor jöttem volna,
S apám tiltá, hogy ne jőjek el,
Ő mondá, hogy senkit sem szeretsz te…
Ah, hogy őt mindig vádolnom kell!
Csak hogy itt vagyok végtére,
El sem hagylak már ezentul,
Hogyha csak te
Ki nem kergetsz hajlékodbul.«
Mennyit nem akart felelni
E beszédre az aggastyán,
És, egy szó kevés, de annyi
Sem jöhetett ki az ajkán.
Könnyhullása, zokogása
Volt a felelet,
És hogy édes könnyeket sír,
Látni lehetett.
Mint két árviz, a mely
Összejő,
Összefolyt fölötte
Múlt s jövő,
És e tenger őt örök
Elnyeléssel fenyegette,
Vagy ha életét nem is, de
Elméjét nagyon féltette.
Végre is csak tört eszméket monda:
»Van tehát, ki engem is szeret,
Mintha feketedni érzeném
Ezeket a fejér fürtöket!
Mily kicsiny volt, hogy utószor láttam…
Milyen szépen néz reám…
Ifju ember, hol vagy? nézz ide,
Ez az én kis unokám!
Ifju ember, addsza kezedet,
Mert hiszen te mondtad:
Míg az ember boldog nem volt,
Addig meg nem halhat.
Ő hozzám jött, volt bizalma bennem…
Többé már el sem hagy…
Védni foglak isten, ember ellen,
Kis unokám, ne félj, jó helyen vagy.«
És ki tudja, még mit
Össze nem beszélt,
Összevissza hányva
Végét, elejét.
Kinn azonban ujra zaj van,
A leányért apja jött,
De kilép az agg s reá dörg:
»Át ne lépd e küszöböt,
Nem szentségtelen lábnak való ez,
A tied szentségtelen…
Vagy jer, azt megteheted: taszíts el
És gázolj keresztűl testemen.
Lyányod itt van… lyányod?
Többé nem tiéd,
Mért is volna? őt ugy is csak
Veszni kényszerítenéd.
Megtagadtad egykoron apádat,
Megtagad most téged gyermeked…
Él az isten s őrizi törvényét,
Őrködik az igazság felett.
Meg nem átkozlak, de
Meg sem áldalak…
Menj el ugy, hogy többé
Ne is lássalak.«
És a fiú nem mert közeledni,
Összezúzva távozék,
Apja keményen parancsolólag
Nyujtotta ki jobb kezét;
Úgy állt ott az aggastyán
Bús hideg fönségben,
Mint a jégnek oszlopa
Éjszak tengerében.
A midőn már messze járt fia,
Egy sohajt küldött utána,
Egy kebeltépő sohajt,
S beballagott hajlokába.
Odabenn nagy hallgatás lett,
Mélyen hallgatának.
Végre szólt az ifju vándor
Az öreg gazdának:
»Most, uram, már ugy hiszem, hogy
Én fölösleges vagyok,
Van már, aki majd vigasztal,
A ki földerítni fog.
Jó kedvemmel és vándorbotommal
Megyek én megint a magam útján…
Isten hozzád, öreg ember,
Isten hozzád, ifiú lyány.«
Menne is, ha őt a gazda
Meg nem fogná,
S nyájas keménységgel így nem
Szólna hozzá:
»Az elébb maradni kértelek,
Mostan ezt parancsolom,
Láss boldogságomban is,
Hogyha láttad bánatom.«
»Maradok, ha úgy kivánod,
Sőt maradok örömest«,
Szólt az ifju, »de egy kikötéssel:
Én leszek a gazda, mindenes.
Lyány levén a háznál,
Rendnek is kell lennie,
És így bízni kell a kormányt
Ügyes ember kezire.
Én világlátott ember vagyok,
Meglásd, mit csinálok
E házból, mely most beillenék
Medve- és farkastanyának.«
S hozzá látott a dologhoz,
A cselédség véle,
Lusta nép volt, hanem őket
Váltig ösztökélte.
Seprő, meszelő, sikárló,
Szappan, minden működék,
S harmad napra a tanyát már
Majd magok sem ismerék.
Minden tiszta, fényes, mint a
Katonaruhán a gomb,
Nincs sehol a régi rozsda,
Régi szenny és régi gond.
S ez, Bolond Istók öcsém,
Ez mind a te munkád,
Ember vagy, ember a lelked is,
Akárki mit mond rád.
Tudja ő jól, mit hogyan kell,
Hagyjátok csak őt magára,
Tudja azt is, hogy a szép lyány
Nem haragszik a virágra.
Annak hát az ő okáért
Hajnalonként kimegy a pusztába,
Összeszedi a sok szépen-nyíló
Vadvirágot, s köti bokrétába,
És ezt a lyányka,
Hogyha felkel,
Ablakában látja
Minden reggel.
Reggelenkint szép virágbokréta,
Nap hosszában tarka víg beszéd…
Hejh dicséri az öreg az ifju
Elméjét, a lyány pedig szivét!
És igy telnek, igy röpűlnek
Órák és napok,
Sőt még ugy sem hazudok, ha
Mondok egy pár hónapot.
Hogy mult el, hogyan nem,
Azt nem tudja senki,
De hogy elmult szépen,
Nem tagadja senki.
S már akárhogyan húzzuk, halasztjuk,
Végre is csak el kell mondani…
Szinte restelem leírni,
Olyan furcsa valami.
Nagyon egyszerű dolog különben:
A fiú fölszedte holmijét,
S a vándorbottal kezében
Az öreg elébe lép,
S szólt, azaz csak szólott volna,
S nem tudott, csak szája mozgott,
Elfelejtett
Minden hangot.
De még is a lyány meg nem állotta,
Egyet pillantott utána lopva. –
Ezek után egyszer sok időre
Kiült Lidi a Duna szélére,
Dunaparton vad virágok között
Ülve a kis leány hálót kötött.
Ereszkedett már a nap lefelé,
Festegette a bokrok levelét,
Befestette pirosra, sárgára,
Piros fátyolt huzott a Dunára.
A kis lyány a hálót csak kötötte,
S im megzörren a bokor mögötte,
Ki az? ki jön?… egy fiatal vadász.
»Szép jó estét, galambom; mit csinálsz?«
»Ha nem vak, hát látja, mit csinálok;
Látja az úr, hogy kötöm a hálót;«
Igy felelt a kis leány kereken,
Hogy melléje lépett az idegen.
Szólt a vadász: »Te hamis kis leány!
Arczod rózsa, de beszéded csalány.
Látom, te még most is a régi vagy,
Szemed s szavad a szívben sebet hagy.
De ismersz-e, jut-e még eszedbe,
Hogy láttuk már egymást az életbe’?
Láttuk egymást egy hetivásáron…
Emlékszel-e még rá, szép virágom?«
Felelt Lidi: »Azt én megengedem,
Hogy úrfi már találkozott velem;
De nem olyan nagyok szépségei,
Hogy el ne lehetne felejteni.«
S így a mit a vadász úrfi szólott,
Minden szóra kapott egy jó tronfot,
Még sem tudott bosszankodni rája,
Arra a kis csintalan leányra.
Hát csak azon vette észre magát,
Hogy a sötét éjszaka már beállt,
És így szóla: »Tudod-e, aranyom,
Hogy az útat innen én nem tudom.
Rám nézve hát rettenetes baj van,
Ha csak tán te nem könyörülsz rajtam.
Légy kisérőm csak az erdőszélig,
Vagy akár a szobám közepéig.«
Lidi végig gondolta a dolgot:
Ez az úrfi oly sok szépet mondott,
Oly nyájasan, oly szivesmelegen,
S ő mindezért háladatlan legyen?
»Világért sem leszek háladatlan!«
Szólt a lyányka elhatározottan,
Szólt magában, azután ezt mondta
Fennszóval, a vadászra pillantva:
»Jőjön hát az úrfi, jőjön velem,
De hazáig el nem kisérhetem,
Elkisérem csak az erdőszélig…
Mert az embert könnyen megitélik.«
És elmentek. Mire Lidi megjött,
Szilaj Pista már régen kikötött.
»Régen várlak, hol jártál, galambom?«
Ez nem tudta: hirtelen mit mondjon?
III.
Lidinek a magaviselete
Akkor este különös lehete,
Mert Pistának az sehogysem tetszett,
S kegyetlenűl gyanakodni kezdett.
Hejh a gyanú furcsa gyermek pedig!
Mihelyest a világra születik,
Mingyárt éhes, mingyárt enni vágyik;
S ha jóllakott: szörnyeteggé válik.
Mit tett Pista? már a másik este
Bokor mögé bujt titokban, s leste…
Tán maga sem tudta, hogy mit lesett?
Csak várta, hogy mit hoz a vakeset.
Nem soká várt, hogy egy úr érkezett,
S hallott tőle édes beszédeket,
Mikre Lidi csak ugy irult-pirult.
Szilaj Pista mérgében majd megfult.
S ha még nem lett volna más, csak beszéd,
De az úrfi meg is fogta kezét
A leánynak, sőt meg is ölelte…
Poklokra szállt Pistának a lelke.
Fölugrik, az urfit megrohanja:
»Gyilkos, zsivány, gaz, lator, haramja!
Igy csábítsd el más ember mátkáját…«
S kirántotta zsebéből bicskáját.
A bicska a vadász szivének ment,
De a vadász puskával állt ellent,
Puskaagygyal úgy ütötte főbe,
Hogy hosszában elbukott a fűbe.
Mikor Pista magához tért megint,
Lassan fölállt, jobbra-balra tekint,
Senkit sem lát… sem vadász, sem leány.
Azt gondolja: csak álmodott talán.
Hogy nem álom, azt onnan tudta meg,
Mert vére még akkor is csepegett.
Sírt bujában, sírt, sírt… könnye, vére
Összefolyva csorgott le képére.
IV.
Szép Lidihez a vadász el-eljár,
S bátorsággal ölelkezhetnek már,
Nem tartanak semmi ellenségtől,
Szilaj Pista eltűnt a vidékről.
Szilaj Pista elment nagy bujában;
Hol bujdosik most, melyik világban?
Erős szélvész volt szive bánata,
Szegény fiút messze ragadhatta.
Vándo’lt Pista, hátra sem tekintvén,
Meg sem állt, csak a Bakony közepén;
Bakonyerdő kellő közepében
Megpihent egy vén cserfa tövében.
Pihent ám, de nem pihent, csak teste,
Lelkét ő le nem csendesíthette.
Teste tó volt, lelke benne a hal.
Bár a tó áll: a hal benne nyargal.
»Zsivány leszek, zsivány, utonálló,
Végesvégül bitófa-czifrázó!
Mit bánom én? jussak a bitóra,
Az lesz nekem legboldogabb óra.«
Kiült a nagy országút szélére,
S várakozott jó módú vendégre,
Kinek oly nagy teher lesz zsebében,
Mint ő neki bátorság szivében.
Jött is egy úr nem igen sokára,
Gyorsan hozta őt négy paripája,
Négy paripa czifra szép hintóban.
Fönn a bakon kocsis és hajdú van.
»Megállj!« kiált Szilaj Pista rája,
»Mozduljon, a ki halálát várja!«
A halálra egynek sem volt kedve,
Megállottak, kővé merevedve.
Pista oda lépett s minden zseben
Keresztülment lelk’ismeretesen;
A mit talált, szépen ki is szedte,
Messzely bor árát sem hagyott benne.
»Elmehettek!« szóla mostan Pista;
»Hó megállj!« kiáltá a kocsisra,
Ki az ostort már kezébe vette,
»Nem vagyok én zsiványnak teremtve…
Itt van, uram, egy fillérig pénze.«
Az úr reá nagy szemekkel néze,
Nem tudta: a dolgot mire vélje?
Tán csak tréfál a haramja véle?
Nem tréfált ő, a pénzt visszaadta,
A hintónak hátát forditotta,
És elindult és tovább bujdosott.
Vitt magával bánatos haragot.
Meddig tartott bizonytalan utja?
Merre járt-kelt? ő maga sem tudja;
Mig egyszerre csak azt veszi észre,
Hogy a Duna partjaihoz ére.
Dunaparton áll a révház felett,
Hol annak előtte révészkedett,
Átellenben Lidiék kunyhaja…
Pistának kél keserves sóhaja.
»Lidi, Lidi, mért voltál csapodár?…
De, szegény lyány, tán meg is bántad már,
Hű szeretőd tán már megsirattad,
A ki annyit szenvedett miattad.
Ha megbántad hűtelenségedet,
Elfelejtem a megtörténteket.
Magadat csak ezután becsüld meg:
Megbocsátok, mert nagyon szeretlek!«
Ezt gondolta s a ladikba lépe,
Hogy átevezzen a szigetségbe,
S hogy Lidinek szóval azt elmondja,
A mi mostan volt csak gondolatja.
Épen mikor a ladikba lépett,
Háta mögött hallott ily beszédet:
»Hejh, atyafi, mi is átakarunk,
Várjon kend, jó borravalót adunk.«
Pista majd befordult a Dunába,
Mert Lidit s a vadász-urfit látta;
Rájok ismert, bár jó messze voltak,
S vége járta már az alkonyatnak.
Félig-meddig összeszedte magát,
Míg amazok elérték csónakát.
Hejh, mikor a csónakba bementek,
Gondolhatni, mint rémültenek meg.
Pista gyorsan el kezdett evezni,
Nem lehet azt a kínt megnevezni,
A mit a lyány és az úrfi érzett.
Nem tudták: hogy kezdjék a beszédet.
Pista nem szólt, hanem csak evezett.
Már közel volt hozzájok a sziget,
És csak akkor vette észre magát,
S hirtelen megfordítá csónakát.
»Hova?« szólott most az úrfi, »vissza?«
»Nem egészen«, felelt neki Pista,
»Csak a Duna közepéig… ottan
Veletek egy kis számadásom van.«
És a mire kimondta ezeket,
Már a Duna közepén evezett.
Itt a vízbe dobta a lapátot,
S a ladiknak legvégére hágott.
»Tudjátok, mit?… meguntam éltemet,
És azt ti miattatok untam meg;
Elmegyek a más világra… hanem
Nektek is el kell ám jőni velem!«
Szólt s fölforditotta a ladikot.
Mind a három a Dunába bukott.
A csalfa lyányt Pista megölelte,
Hogy mellette hagyja őt el lelke.
De a midőn az úrfit meglátta,
Hogy úszni tud, hogy úszik javába’:
Utána ment, és őt ölelte meg,
S küzdöttek, mig el nem merültenek.
(Szalk-Szent-Márton.)
1847.
* *
BOLOND ISTÓK.
»Jön biz a, tagadhatatlan,
Mindjárt itt lesz a hátam megett,
S mily haragos! soh’ se láttam
Ilyen gyilkos szemeket.
Korbácsolja lovait,
S a gyeplőt közéjök vágta,
Ugy jön egyenest nekem
Sebesen, ló halálába.
Hallj’ az úr,
Legyen annyi embersége,
Hagyjon békét én nekem,
Menjen félre pokol fenekébe.
Hisz elég nagy ez a puszta,
Megférünk egymás mellett is könnyen
Mért törnénk tehát egymásra?
Egyik jobbra, másik balra menjen.
És ha épen úgy kivánja,
Hát meg is süvegelem,
Csak térjen ki az utamból,
Csak hagyjon békét nekem.«
Igy beszél a jámbor ifju
A záporhoz, mely utána nyargal,
De biz ez nem fordul el, hanem
Utóléri, s dől rá vad haraggal.
És az ifju?
Ott helyben megáll merően,
Mint Caesar, midőn meglátta
A gyilkot Brutus kezében.
S köpenyét, mint Caesar,
Rá voná a képire…
Azaz hogy rá vonta volna,
Ha lett volna köpenye.
De azért, mint a kinek nyakában
Egy pár bunda és köpönyeg,
Oly nyugottan áll, s ezt mondja
Kimondhatatlan egykedvüleg:
»Jó; ha nem hallgatsz rám,
Üssön a mennykő beléd.
Majd meglátom, melyikünk
Unja meg elébb.
Istenemre, én vagyok tán
A világon a legjobb keresztyén,
Mert biz annyiszor még senki sem
Keresztelkedett meg, mint én.
Mennyit, mennyit mos a zápor engem!
Hanem hiszen szerecsent mos,
Mert biz én a milyen
Egykoron valék, olyan vagyok most.
Leáztathat rólam
Az eső minden ruhát,
De nem áztathat le egyet: a
Philosophiát.
Az már aztán a szabó,
A ki ezt a ruhát varrja;
S milyen olcsó! ingyen kapni,
S még is milyen kevés hordja.«
Igy elmélkedik az ifju ember,
S erre oly jó ízűt kaczagott,
Hogy a zápor megbosszankodott rá,
S még kegyetlenebbűl szakadott.
De az ifju győzte türelemmel,
Állt vidáman és nyugodtan;
Gondolá, hogy zúgolódni
Teljesen méltóságán alul van.
Végre is a mérges felhő
Szégyent vallva távozék,
S szivárványos lett – talán az
Ifju kedvétől – az ég.
»Szép szivárvány!« szólt a vándor,
»Mint életem, olyan tarka,
S olyan fényes, mint jövendőm
S mint a paradicsommadár farka;
Szép szivárvány, szép diadalív,
A verőfény tiszteletire,
Hogy a vészen, a felhőkön
Győzelmet nyere;
Szép szivárvány, messze vagy te tőlem,
Jaj de messzebb még a város,
A nap vége pedig már közel,
És az út irtóztatóan sáros.
Én ugyan próféta nem vagyok,
Hanem annyit merek jóslani,
Hogy ma nem gyönyörködhetnek már
Bennem a város leányai.
Sajnálom szegényeket,
De hijába, nem tehetek róla…
Hogyha még is szállni tudnék,
Mint amottan az a gólya.
Mit csináljak hát?
Ha az éjet itt kinn töltöm,
Gyönyörű mulatságocska lesz,
Nedves háttal sáros földön…
Bár Bolond Istóknak hínak,
Ily bolond csak nem leszek –
Mit tünődöm? amott egy tanya,
Bemegyek.
Zsiványfészek is lehet
Barátságos alakjára nézve,
De nincs annak félelem szivében,
A kinek még bányában a pénze.
És a kémény füstölög,
Ergo tűz van a konyhán,
Ergo megmelegszem, sőt még
Vacsorálok is talán.
Mily szerencse, mily boldogság,
Hogy tanultam logikát,
Most ezt föl sem érném észszel…
Éljenek az iskolák!«
Ez komor tanya,
A hová az ifju mégyen,
Mélyen benn a
Puszta közepében.
Félig ép,
Félig rom;
Ház-e vagy
Sírhalom?
Mint az árva gyermekek
Anyjok sírhalmánál,
Egy pár vad fa körülötte
Olyan szomorún áll.
És pedig nagy épület,
Nem paraszt kőmíves rakta,
Drága mű,
Csak hogy az enyészet lába rajta.
Oldaláról hull a vakolat,
Kopott zsaluk lógnak lefelé,
Mint helyökből kifeszíté
Egyik-másik kósza szél.
Az ajtó előtt egy
Életúnt komondor,
Ellenséget s jó barátot
Egyaránt megmormol.
Hátul a cselédház, oldalánál
Egy öreg mogorva béres lézeng;
Dolgoznék, ha dolgoznék,
Balta és járomszög a kezében.
Minden oly bús,
Oly kedvetlen,
Mintha egy világnak
Átka volna itten.
Gondolá is fiatal barátunk,
Hogy elért e tanya közelébe:
»A tatárjárásnak itt talán még
Mostanában volt csak vége.
De ha benn még mostan is Timurlán,
Dzsengizkhán s az egész Tatárország,
Még ugy is belépek; lábamat
Vissza még ez urak sem riasztják.«
S a küszöbre
És belépett,
S láta egy vénséges
Asszonyképet.
A parazsat túrta
Csiptető vasával…
Szólt az ifju hozzá
Elragadtatással:
»Jó estét magának
Szerelem galambja,
Ifjuság rózsája,
Nagyanyám nagyanyja!…«
De az érdemes hölgy közbevágott
A beszédnek végét el nem várva:
»Mit keres kend? isten hírivel
Menjen arrébb, ez nem csárda.
Majd biz itt minden sehonnait
Befogadni, hát hogy is ne!
Kivált ilyen tájban,
Mikor itt van már az este.«
»Ejh, babám«, felelt a vándor,
»Hisz nem ment el az eszem,
Hogy beüssem orrom ilyen helyre,
Ha el nem esteledem.
Ép azért, mert este van…«
De szavát el nem végezheté,
Nagy csetepatéval küldte
Őt az asszony kifelé.
Ő nem tágitott. »Ki itt az úr?«
Kérdezé,
»Véle szólok; vigyük az ügyet
Ő elé.«
»Itt az úr, mi a baj?«
Szólt egy tompa hang,
Mintha szólna tenger
Fenekén harang.
Hófejér aggastyán volt az úr,
Hófejér bajuszszal és szakállal,
Homlokán kevés haj, sok redő,
Úgy állt ottan komoly méltósággal.
Úgy állt ott merően,
Mint egy sírkereszt,
Melyet tél-időben,
Tiszta hó fedez.
Úgy állt, mint egy egész temető,
Melyben oly sok, oly sok a halott,
S látható volt jól, hogy az öröm van
Legrégebben eltemetve ott.
És az ifju lelke a pajkosság
Tarka köntösét rögtön letette,
S szólt illendő szerénységgel
S tisztelettel közeledve:
»Jó uram, bocsánat!
Útazó vagyok;
Még ugyan nem fagytam meg, de
Nem is izzadok.
Nagyon utolért a zápor,
Át találtam ázni egy kicsit,
Engedelmeddel fölmelegenném
S megszárítnám a ruhámat itt.
S ha jóságodból ezen kivűl
Még maradna egy darabka hátra,
Azt csak arra használnám, hogy
Megmaradnék itten éjszakára.«
»Jól van«, volt a kurta válasz,
S ezzel befordult az agg.
Kurta volt a válasz, ámde több
Nem kellett az ifjunak.
Fönn termett a tűzhelyen,
A láng mellé guggolt szépen,
S űlt kevélyen és vidáman,
Mintha űlne egy királyi széken.
»Most nekem áll a világ!«
Ekképen gondolkodék,
»Tudtam, így lesz, és azt is tudom,
Hogy vacsorám is lesz még.«
Ezt gondolta, s összevissza
Gondolt minden tarkabarkát,
És miért ne gondolt volna?
Hisz Bolond Istóknak híták.
A mi volt és a mi lesz,
A mi nem volt s nem leszen,
Minden, minden
Megfordult a fejiben.
S a mit ő magában gondolt,
Ki is szokta mondani;
No hiszen a vén anyónak
Volt mit hallani!
Három vendégoldalas szekér
Sem bírná el, annyit fecsegett ott,
S olyakat, hogy rajtok az anyó is
Néha még – uram bocsá’! – mosolygott.
Hejh pedig ezt vajmi régen,
Régen nem tevé már,
Szinte csikorgott belé a szája,
Mint a megrozsdásodott zár.
De hogy minden mértéken fölűl
Hosszu ne legyek:
Mint az ifju jóslá, meghivá őt
Vacsorára az öreg.
»Ejnye, ejnye«, gondolá az,
Másod ízben rakva meg a tányért,
»Ez a Matuzsálemína
Hogy kitett magáért!
Hiszen ez királyi vacsora;
Kár, hogy ilyen búsan költjük el…
Megszólitom az öreg urat,
Ha felel, ha nem felel.
Jó uram, tisztelt úr,
Ételed jó, de egy híja van.
Az az egy híja, hogy
Nagyon sótalan.
Nem ezt a sót értem… mással
Szoktam sózni én az ételt:
Mulatással,
Víg beszéddel.
A halak is kaczagnának rajtunk,
Ekkép látva minket…
Avagy siralomházban vagyunk tán,
S holnap már kivisznek?
Fél halál a hallgatás,
Tőle szinte félek én;
Ha te restelsz beszélni,
Majd beszélek én.
Történet, földmívelés, müvészet,
Csillagászat, természettan,
Költészet, jogtudomány, kuruzslás,
Mind, mind, mind a fejemben van.
Ismerős előttem
Éjszak, dél, kelet, nyugat,
Jártam fényes palotákban
És rongyos kunyhók alatt.
Mondd, miről beszéljek?«
És az agg (inkább szemeivel,
Mint hangjával) ekkép válaszolt:
»Engemet már mi sem érdekel.«
»Oh, uram, ne mondd ezt«, szólt az ifju,
»Isten ellen vétkezel vele…
Elzárkozni e dicső világtól,
A mely széppel, jóval úgy tele!«
»Tele széppel, jóval«, mormogá az
Aggastyán fejét megrázva,
»Tele széppel, jóval, meglehet, de
Legfölebb csak néhányok számára.
Majd ha hetven, nyolczvan év keservét
Hordod a szíveden,
S közte még csak egy hervadt virág,
Egy szép emlék sem leszen,
Majd ha dőlni készül élted fája,
S azt sem mondhatod,
Hogy ágán a boldogság-madár
Egyszer nyugvék, egy dalt csattogott.
Hanem a kínszenvedések függtek
Rajta, mint akasztott emberek:
Akkor mondd meg, milyen a világ,
Akkor mondd meg, fiatal gyerek.
Tél vala már ifjuságom,
Hát öregkoromnak,
Hát ennek még
Milyen nevet adjak?
Szerettem; szerelmem angyal volt,
Ott fönn született az égben,
S gyalázat sarával megdobálva
Halt meg itt lenn, a földön, szeméten.
Hogy virágtalan volt tavaszom,
Kétségemnek rémeit legyőzve,
Jó reménynyel néztem a kalászos
Nyár elé és a gyümölcsös őszbe.
Eljött s elment mind a kettő,
És mi hasznom benne?
Hogyha mindent elbeszélnék,
Szíved megrepedne.
Hosszu fájdalom rövid tartalma:
Sírban két jó gyermekem,
Még egy él, és ez rosz ember
És irántam idegen.
Elhagyám, s már nem láttam sem ő, sem
A világot tíz esztendő óta,
És ezóta nincs egyéb érzelmem,
Mint bevágyni, be a koporsóba.
Én bevégzém számadásom
Az élettel,
Mit akarhat még velem, hogy
Nem ereszt el?
Kiivott már mindent, bennem
Semmi nem maradt,
Mért nem dobja hát el már az
Üres poharat?
Átkozott légy, élet,
Légy elátkozott,
A ki rabszolgádat
Ekkép kínozod!
Átkos, átkos a világon minden,
Egy van csak, mi áldást érdemel,
Az az egy kicsiny gödör, hová az
Élet minket nem kisérhet el.
Milyen áldás, ott lenn porladozni,
Elfeledni, hogy valánk,
Hogy ama nagy kínpadon szenvedtünk,
A melynek neve világ!«
Itt megállott a sok évnek
És sok búnak embere,
És az ifjú szót emelni
Csak hosszú szünet multán mere:
»Szent előttem minden fájdalom,
Kettősen szent az öreg szivé…
Nem akarlak bántani; bocsáss meg,
Ha beszédem lelked sértené.
Jó uram, te vétkezél,
Tűrd tehát a büntetést,
Mely ha nagy, azért az, mert
Bűnöd is nagy: a kétségb’esés.
Ez a bűnök koronája,
Minthogy ez nem más,
Mint a legsötétebb
Istentagadás.
A kétségb’esés pokoli hang,
A mely fölkiált az égre:
Nincs tebenned isten, a kinek
Gondja volna az emberiségre.
S méltó rá bizonynyal,
A ki ezt kimondja,
Róla hogy kezét a
Jó isten levonja;
Mert van a világnak atyja,
Van egy hű gondviselője,
Minden ember megláthatja,
A ki el nem fordul tőle.
Csak ne légyünk türelmetlenek!
Néki sok a gyermeke,
Ne kivánjuk, hogy minket tegyen
Mindeneknek elibe.
Itt a törvény: »várj sorodra«,
És nem vársz hiába;
Mint a nap a föld körűl, úgy
Vándorol jósága.
S nincs itt a kit elkerűlne,
Ha ma nem jött, eljön holnap…
Míg az ember boldog nem volt,
Addig meg nem halhat.
S a boldogság soh’ sem késő,
És ez oly bűvszer, mitül
– Essék csak egy csepp beléje –
Egy tenger megédesül.«
Még soká beszélt az ifju,
És az agg mindig jobban figyelt,
S ugy szivá be lelke e beszédet
Mint a gyermek az anyatejet.
És midőn elhallgatott az,
Álmélkodva kérdezé az agg:
»Hol tanultad ezeket?
Ki vagy, ifju, hogy hínak?
Az pedig a komolyságot
Már nagyon megunta,
S válaszát vidáman, pajkosan
Ilyeténkép mondta:
»Hol tanultam ezeket?
Egy bagoly beszélte,
A midőn egy vészes éjjel
Egy odúban háltam véle.
Ki vagyok? sehonnai,
Se országom, se hazám,
Valamely vándormadár
Lehetett az ősapám.
Járok-kelek a világban,
Ma itt vagyok, holnap ott,
És a kinek tetszik, annak
Emelek csak kalapot.
Minél többet éhezem és fázom,
Annál több az örömem,
Mert annál szebb lesz jövendőm,
Minél rútabb jelenem.
S hogy hínak? biz én már jóformán
Elfeledtem igaz nevemet,
Azt tudom csak, hogy most a világ
Bolond Istóknak hí engemet.«
Másnap reggel Bolond Istók
Fölvevé kis batyuját,
Oda állt a vén gazdához
És elmondá búcsuját:
»Isten hozzád, jó öreg, ha egykor
Boldog lészsz, gondolj reám,
Jussak akkor az eszedbe, a ki
Boldogságodat megjósolám.«
Megfogá kezét a
Remegő aggastyán,
S szóla, s egy nehéz könny
Pergett végig arczán:
»Isten hozzád, ifju ember,
A kitől én… a ki bennem…
A ki nékem… látod, látod,
Hogyan kell a szót keresnem.
Isten hozzád… vagy nem,
Mondok valamit:
Ne bucsúzzunk még el,
Maradj vélem itt.
Maradj itt, míg meg nem únod
E tanyát,
És ha tetszik, maradj itt az
Élten át.
Mondd el, a mit tennap mondtál,
Mondd még százszor el nekem,
Olyan jól esik azt hallanom,
S végre majd el is hiszem.
Úgy-e itt maradsz, barátom?«
Szólt az ifju: »Maradok;
Kötelességem maradni,
Ha már így van a dolog.
Az olyan beszédben
Ha kedved telik,
Elbeszélek én, ne félj, akár
Száz esztendeig…«
Kinn azonban zaj van,
Kocsi érkezett;
Kocsi itt e pusztán!
Vajon ki lehet?
»Nem szabad bejőni senkinek!«
Igy kiálta ki az agg…
»Én nekem sem, nagyapám?«
Szól kivűl egy édes női hang.
És kinyílt az ajtó,
És bejött a lyány,
Oly fiatal, oly szép,
És oly halovány!
S rá borult a bámuló öregre,
Könnye, csókja égeté két arczát,
S így önté ki
Lelke harczát:
»Unokád függ rajtad, nagyapám,
Úgy ölellek át, mint a keresztet,
Áhitattal és reménynyel… hangom
Fájdalomtul és örömtül reszket.
Jöttem hozzád ótalmat keresni,
Hol találnám azt, ha nálad nem?
Jaj, hogy erre rászorultam, s százszor
Jaj, hogy apám az én ellenem!
Tőle futok, védj meg ellenében;
Szívtelenűl férjhez menni készt,
Van-e annak, van-e annak szíve,
Ki egy szívet összetörni kész?
Kérelem s könny, mind hiába volt,
Kőszoborra hulltak könnyeim…
Oh, ha itt is ugy járok, mint ottan,
Lesz-e több ily sors, mint az enyim?
Értem, értem, mit jelent e
Szemrehányás szemeidben,
Úgy-e azt, hogy az utósó
Szükségből vagyok csak itten?
Ne itélj meg, százszor jöttem volna,
S apám tiltá, hogy ne jőjek el,
Ő mondá, hogy senkit sem szeretsz te…
Ah, hogy őt mindig vádolnom kell!
Csak hogy itt vagyok végtére,
El sem hagylak már ezentul,
Hogyha csak te
Ki nem kergetsz hajlékodbul.«
Mennyit nem akart felelni
E beszédre az aggastyán,
És, egy szó kevés, de annyi
Sem jöhetett ki az ajkán.
Könnyhullása, zokogása
Volt a felelet,
És hogy édes könnyeket sír,
Látni lehetett.
Mint két árviz, a mely
Összejő,
Összefolyt fölötte
Múlt s jövő,
És e tenger őt örök
Elnyeléssel fenyegette,
Vagy ha életét nem is, de
Elméjét nagyon féltette.
Végre is csak tört eszméket monda:
»Van tehát, ki engem is szeret,
Mintha feketedni érzeném
Ezeket a fejér fürtöket!
Mily kicsiny volt, hogy utószor láttam…
Milyen szépen néz reám…
Ifju ember, hol vagy? nézz ide,
Ez az én kis unokám!
Ifju ember, addsza kezedet,
Mert hiszen te mondtad:
Míg az ember boldog nem volt,
Addig meg nem halhat.
Ő hozzám jött, volt bizalma bennem…
Többé már el sem hagy…
Védni foglak isten, ember ellen,
Kis unokám, ne félj, jó helyen vagy.«
És ki tudja, még mit
Össze nem beszélt,
Összevissza hányva
Végét, elejét.
Kinn azonban ujra zaj van,
A leányért apja jött,
De kilép az agg s reá dörg:
»Át ne lépd e küszöböt,
Nem szentségtelen lábnak való ez,
A tied szentségtelen…
Vagy jer, azt megteheted: taszíts el
És gázolj keresztűl testemen.
Lyányod itt van… lyányod?
Többé nem tiéd,
Mért is volna? őt ugy is csak
Veszni kényszerítenéd.
Megtagadtad egykoron apádat,
Megtagad most téged gyermeked…
Él az isten s őrizi törvényét,
Őrködik az igazság felett.
Meg nem átkozlak, de
Meg sem áldalak…
Menj el ugy, hogy többé
Ne is lássalak.«
És a fiú nem mert közeledni,
Összezúzva távozék,
Apja keményen parancsolólag
Nyujtotta ki jobb kezét;
Úgy állt ott az aggastyán
Bús hideg fönségben,
Mint a jégnek oszlopa
Éjszak tengerében.
A midőn már messze járt fia,
Egy sohajt küldött utána,
Egy kebeltépő sohajt,
S beballagott hajlokába.
Odabenn nagy hallgatás lett,
Mélyen hallgatának.
Végre szólt az ifju vándor
Az öreg gazdának:
»Most, uram, már ugy hiszem, hogy
Én fölösleges vagyok,
Van már, aki majd vigasztal,
A ki földerítni fog.
Jó kedvemmel és vándorbotommal
Megyek én megint a magam útján…
Isten hozzád, öreg ember,
Isten hozzád, ifiú lyány.«
Menne is, ha őt a gazda
Meg nem fogná,
S nyájas keménységgel így nem
Szólna hozzá:
»Az elébb maradni kértelek,
Mostan ezt parancsolom,
Láss boldogságomban is,
Hogyha láttad bánatom.«
»Maradok, ha úgy kivánod,
Sőt maradok örömest«,
Szólt az ifju, »de egy kikötéssel:
Én leszek a gazda, mindenes.
Lyány levén a háznál,
Rendnek is kell lennie,
És így bízni kell a kormányt
Ügyes ember kezire.
Én világlátott ember vagyok,
Meglásd, mit csinálok
E házból, mely most beillenék
Medve- és farkastanyának.«
S hozzá látott a dologhoz,
A cselédség véle,
Lusta nép volt, hanem őket
Váltig ösztökélte.
Seprő, meszelő, sikárló,
Szappan, minden működék,
S harmad napra a tanyát már
Majd magok sem ismerék.
Minden tiszta, fényes, mint a
Katonaruhán a gomb,
Nincs sehol a régi rozsda,
Régi szenny és régi gond.
S ez, Bolond Istók öcsém,
Ez mind a te munkád,
Ember vagy, ember a lelked is,
Akárki mit mond rád.
Tudja ő jól, mit hogyan kell,
Hagyjátok csak őt magára,
Tudja azt is, hogy a szép lyány
Nem haragszik a virágra.
Annak hát az ő okáért
Hajnalonként kimegy a pusztába,
Összeszedi a sok szépen-nyíló
Vadvirágot, s köti bokrétába,
És ezt a lyányka,
Hogyha felkel,
Ablakában látja
Minden reggel.
Reggelenkint szép virágbokréta,
Nap hosszában tarka víg beszéd…
Hejh dicséri az öreg az ifju
Elméjét, a lyány pedig szivét!
És igy telnek, igy röpűlnek
Órák és napok,
Sőt még ugy sem hazudok, ha
Mondok egy pár hónapot.
Hogy mult el, hogyan nem,
Azt nem tudja senki,
De hogy elmult szépen,
Nem tagadja senki.
S már akárhogyan húzzuk, halasztjuk,
Végre is csak el kell mondani…
Szinte restelem leírni,
Olyan furcsa valami.
Nagyon egyszerű dolog különben:
A fiú fölszedte holmijét,
S a vándorbottal kezében
Az öreg elébe lép,
S szólt, azaz csak szólott volna,
S nem tudott, csak szája mozgott,
Elfelejtett
Minden hangot.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Petőfi Sándor összes költeményei - 07
- Parts
- Petőfi Sándor összes költeményei - 01Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3804Total number of unique words is 193132.7 of words are in the 2000 most common words45.6 of words are in the 5000 most common words53.0 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 02Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3850Total number of unique words is 183334.5 of words are in the 2000 most common words47.9 of words are in the 5000 most common words54.5 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 03Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3647Total number of unique words is 192030.4 of words are in the 2000 most common words42.7 of words are in the 5000 most common words48.4 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 04Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3671Total number of unique words is 189628.2 of words are in the 2000 most common words40.4 of words are in the 5000 most common words45.9 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 05Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3947Total number of unique words is 196730.2 of words are in the 2000 most common words43.9 of words are in the 5000 most common words49.9 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 06Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3860Total number of unique words is 173134.3 of words are in the 2000 most common words48.7 of words are in the 5000 most common words55.7 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 07Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3902Total number of unique words is 196032.6 of words are in the 2000 most common words45.8 of words are in the 5000 most common words52.8 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 08Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3982Total number of unique words is 183033.7 of words are in the 2000 most common words47.7 of words are in the 5000 most common words54.7 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 09Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3989Total number of unique words is 177634.2 of words are in the 2000 most common words48.5 of words are in the 5000 most common words55.8 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 10Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3925Total number of unique words is 177133.1 of words are in the 2000 most common words45.9 of words are in the 5000 most common words53.0 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 11Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3875Total number of unique words is 194731.3 of words are in the 2000 most common words43.3 of words are in the 5000 most common words49.5 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 12Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3828Total number of unique words is 200630.1 of words are in the 2000 most common words42.9 of words are in the 5000 most common words49.8 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 13Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3626Total number of unique words is 184628.8 of words are in the 2000 most common words40.8 of words are in the 5000 most common words47.3 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 14Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3664Total number of unique words is 180630.8 of words are in the 2000 most common words43.6 of words are in the 5000 most common words50.0 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 15Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3717Total number of unique words is 188628.6 of words are in the 2000 most common words40.4 of words are in the 5000 most common words47.1 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 16Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3679Total number of unique words is 176731.3 of words are in the 2000 most common words43.2 of words are in the 5000 most common words49.7 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 17Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3633Total number of unique words is 170130.0 of words are in the 2000 most common words42.3 of words are in the 5000 most common words49.0 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 18Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3671Total number of unique words is 183028.1 of words are in the 2000 most common words40.5 of words are in the 5000 most common words47.1 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 19Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3832Total number of unique words is 184631.1 of words are in the 2000 most common words43.9 of words are in the 5000 most common words51.2 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 20Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3719Total number of unique words is 171530.5 of words are in the 2000 most common words42.8 of words are in the 5000 most common words50.9 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 21Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3808Total number of unique words is 179330.9 of words are in the 2000 most common words43.1 of words are in the 5000 most common words49.3 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 22Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3612Total number of unique words is 167330.3 of words are in the 2000 most common words41.7 of words are in the 5000 most common words47.6 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 23Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3686Total number of unique words is 171828.8 of words are in the 2000 most common words40.8 of words are in the 5000 most common words47.4 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 24Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3801Total number of unique words is 172529.4 of words are in the 2000 most common words41.8 of words are in the 5000 most common words49.1 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 25Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3794Total number of unique words is 189431.6 of words are in the 2000 most common words45.1 of words are in the 5000 most common words51.6 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 26Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3759Total number of unique words is 176131.8 of words are in the 2000 most common words44.5 of words are in the 5000 most common words51.4 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 27Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3802Total number of unique words is 180830.4 of words are in the 2000 most common words43.9 of words are in the 5000 most common words51.3 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 28Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3845Total number of unique words is 184730.0 of words are in the 2000 most common words43.2 of words are in the 5000 most common words50.0 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 29Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3805Total number of unique words is 189829.3 of words are in the 2000 most common words41.9 of words are in the 5000 most common words48.6 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 30Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3791Total number of unique words is 183029.8 of words are in the 2000 most common words42.1 of words are in the 5000 most common words50.1 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 31Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3726Total number of unique words is 185828.5 of words are in the 2000 most common words41.6 of words are in the 5000 most common words48.6 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 32Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3804Total number of unique words is 188630.8 of words are in the 2000 most common words42.1 of words are in the 5000 most common words49.3 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 33Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3683Total number of unique words is 180030.7 of words are in the 2000 most common words42.4 of words are in the 5000 most common words48.9 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 34Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3648Total number of unique words is 177630.0 of words are in the 2000 most common words41.3 of words are in the 5000 most common words48.2 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 35Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3764Total number of unique words is 187530.4 of words are in the 2000 most common words43.6 of words are in the 5000 most common words49.8 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 36Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3876Total number of unique words is 186030.8 of words are in the 2000 most common words45.3 of words are in the 5000 most common words51.4 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 37Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3754Total number of unique words is 179529.9 of words are in the 2000 most common words43.8 of words are in the 5000 most common words50.4 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 38Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3631Total number of unique words is 185528.0 of words are in the 2000 most common words39.4 of words are in the 5000 most common words45.9 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 39Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3563Total number of unique words is 195722.7 of words are in the 2000 most common words33.9 of words are in the 5000 most common words40.7 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 40Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3751Total number of unique words is 180131.4 of words are in the 2000 most common words44.1 of words are in the 5000 most common words50.2 of words are in the 8000 most common words
- Petőfi Sándor összes költeményei - 41Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 2293Total number of unique words is 114335.2 of words are in the 2000 most common words46.8 of words are in the 5000 most common words52.9 of words are in the 8000 most common words