Petőfi Sándor összes költeményei - 23

A természetnek legszebb adománya.
Megnyílik ekkor vágyink tartománya,
Mit nem lelünk meg ébren a világon.
Álmában a szegény
Nem fázik és nem éhezik,
Bibor ruhába öltözik,
S jár szép szobák lágy szőnyegén.
Álmában a király
Nem büntet, nem kegyelmez, nem birál…
Nyugalmat élvez.
Álmában az ifju elmegy kedveséhez,
Kiért epeszti tiltott szerelem,
S ott olvad égő kebelén. –
Álmamban én
Rabnemzetek bilincsét tördelem!
(Szalk-Szent-Márton.)

Az özvegy…
Az özvegy gyászba öltözék;
Kedves férjét eltemeték.
Ő gyászruhát ölt a meghalt után! –
Jó asszony, ez egyet föl se vedd,
Vagy végy föl többet… hisz ez egy ruhán
Keresztülcsillog titkos örömed.
(Szalk-Szent-Márton.)

Mint lót-fut a boldogság…
Mint lót-fut a boldogság után
Az ember, a dőre,
Az egyik hátra, a másik előre,
Mikéntha már ott volna nyomán.
Hiába igyekeznetek!
Előttetek, mögöttetek
Nincs a boldogság… ott alattatok van
A sírhalomban.
(Szalk-Szent-Márton.)

Voltak fejedelmek…
Voltak fejedelmek,
A kiknek emlékoszlopot emeltek
Magast és fényeset,
Mely hirdeté nagyságukat,
Mely hirdeté jóságukat.
És hol van az oszlop?… elesett!
El kellett esnie,
Mert hazugsággal volt tele.
Az idő igaz,
S eldönti, a mi nem az.
Ott áll a sír most emléktelenül,
Az eltörött helyett mást nem tevének…
De nem! hisz örök átka nemzetének
Sötét oszlopként rajta nehezűl.
(Szalk-Szent-Márton.)

Kereszt…
Kereszt jutalma a fáradságoknak,
Mindenfelé keresztet osztogatnak.
Aranykeresztet tűznek a fejedelmek
Jobbágyaik mellére; a földmivesnek
Oszt a természet búzakereszteket…
Fakereszt illet, megváltók, titeket!
(Szalk-Szent-Márton.)

E gazdag úr…
E gazdag úr miként
Gőgösködik, mint nézi le a szegényt!
Ne gőgösködjél, jó barát,
Azért, hogy most oly jó dolgod van;
Majd e szegény magasabbról néz le rád,
Ha ő a mennyben lesz s te a pokolban.
(Szalk-Szent-Márton.)

Midőn a földön…
Midőn a földön még csak pár ember vala,
Már meghalt egyik a másiknak általa.
Ábelt megölte Kain.
Ha a világ végén majd újolag
Két ember lesz a föld határain,
Ők is bizonynyal így egymásra rontanak,
S az, a ki megmarad ott,
Nőül fog venni egy vadállatot.
Talán e vadállatnak méhibül
A réginél szelídebb emberfaj kerül.
(Szalk-Szent-Márton.)

Fövényszem… harmatcsepp…
Fövényszem… harmatcsepp… a szikla, melyet
Ezer villám meg nem rengethet…
Az örökké rengő tenger…
A tiszta napfény és a szennyes ember
És minden, minden a világon
Csak álom, tünedékeny álom.
Ez álma mind a természetnek,
Kit miljom év előtt szender lepett meg,
S ki álmodik
Talán még miljom s miljom évekig.
De fölébred végre,
Egyszerre fölriad,
Fölkeltik egyre-rémesb álmai.
És ekkor a borzalom miatt
A semmiség feneketlen tengerébe
Fog ugrani.
(Szalk-Szent-Márton.)

Kivágom én…
Kivágom én keblemből szívemet,
Ott úgy sem okoz mást, csak gyötrelmeket,
Kivágom és a földbe ültetem…
Talán kikél babérfa képiben,
S koszorúja lesz a bajnokoknak,
Kik a szabadságért harczolnak!
(Szalk-Szent-Márton.)

Átok és áldás.
Legyen átok a földön,
Hol ama fa termett,
A melyből én nekem
Bölcső készítteték;
Legyen átkozott a kéz,
Mely e fát ülteté,
És átkozott az eső s a napsugár,
Mely e fát felnövelte!… –
De áldás légyen a földön,
Hol ama fa termett,
Melyből nekem majd
Koporsó készűl;
Áldott legyen a kéz,
Mely a fát ülteté,
Áldott az eső s a napsugár,
Mely e fát felnövelte!
(Szalk-Szent-Márton.)

Fejemben éj van…
Fejemben éj van, éjek éjjele,
S ez éj kisértetekkel van tele;
Agyamban egymást szűlik a gondolatok,
S egymást tépik szét, mint vadállatok.
Lázzal verő szivemnek vére forr,
Mint boszorkány üstjében a bűvös viz.
Gyúlt képzeletem mint meteor
Fut át a világon és magával visz.
Laktársam a kétségbeesés,
Szomszédom a megőrülés.
(Szalk-Szent-Márton.)

A szerelmes tenger.
Ült a lyányka boldogan tünődve
Sziklaparton a tenger fölött,
És a kit várt, a kiről tünődék,
Kedvesének koszorút kötött.
Átellenben kelt az esti csillag,
De a tenger nem gondolt vele;
A leányra nézett kék szemével,
S így sohajta hullámkebele:
»Oh mi szép vagy, oh miként szeretlek!
Jőj le, ha van benned irgalom,
Jőj s fürödjél bennem… üdvezűlök,
Hogyha kebled megcsókolhatom.
Jőj le hozzám, szépségek leánya,
Jőj le, és szeress, légy hitvesem;
Földiszítlek, mint menyasszonyát még
Nem diszíté egy királyfi sem.
Fürteidre fölhozom dúsgazdag
Mélységemnek minden gyöngyeit;
S elveszíti ragyogásaiktól
Szeme fényét, a ki rád tekint.
Nem, nem, oh rád ne tekintsen senki!
Messze viszlek innen téged el
Napkeletre egy szigetbe, a mely
Telve a föld gyönyöreivel.
Ottan minden patak egy szivárvány,
S híg gyémánt a tiszta levegő,
S a mezőnek minden órán új s a
Régieknél szebb virága nő.
Ottan szebb az éj, mint itten a nap,
S szebb a tél, mint itt a kikelet,
S madarak a hópelyhek… mig esnek,
Zengedeznek tündéréneket.
Jőj keblemre, szépségek leánya,
Jőj le, és szeress, légy hitvesem;
Napkeletre szigetembe viszlek,
Ott élünk örök-szerelmesen.
Itt a sajka, űlj beléje, lyányka,
Ringatom majd oly szelídeden,
Hogy elalszol; és mire fölébredsz,
Ott leendesz a szép szigeten.«
Esdekelve így beszélt a tenger;
A leány nem érté meg szavát,
Nem fejté meg a rengő haboknak
Suttogó, egyhangu moraját.
És akközben kész lett koszorúja,
S a kit várt, az ifju megjöve,
És látá az érkezőt a tenger,
S hah miként fölháborult szive!
Hátha még a többit látta volna…
Eltünének sűrü fák mögé,
S őket a sötétzöld lombozat s az
Éj sötét kárpitja elfödé.
Más nap reggel vitorlás hajón a
Boldog ifju a tengerre szállt;
És a tenger jó kedvvel, nyugottan
Vitte őt a messzeségen át.
»Menj, menj, ifju«, gondolá magában,
»Sok szerencsét vándorlásodon;
De halálod lesz az óra, mely e
Lyányhoz téged ismét visszavon.
Kedvezek most, sebesen röpítlek,
Mert a lyánytól messze távozol;
De ha vissza, a leány felé jősz,
Minden vészemmel találkozol.«
A leányka ott állt nem sokára,
A hol tennap koszorút kötött;
Koszorúja összetépve fekvék
Széteresztett fürtei között.
Ottan állt, a tenger s ég közötti
Végtelenben járt tekintete,
Mint elfáradott galamb, a melyet
A sas helyről helyre kergete.
»Itt volt. Elment, elment mindörökre,
Megcsalt; megcsalt! Engem itt hagyott.
Itt hagyott, oh, engemet… kettőnket:
Engemet és a gyalázatot!«
Igy panaszlá a leány keservét,
És a tenger meghallotta azt,
És egyszerre nagy birodalmában
Minden alvó habot fölriaszt;
És utána küldé a hajónak,
Mely a csábitó ifjút vivé,
S a hullámok a hajót s az ifjut
Egy csapással zúzták semmivé.
S szólt a tenger: »Te szegény teremtés,
Mit teszesz most, mondd, hogy mit teszesz?
Megcsalt téged az, a kit szerettél,
Én szeretlek s engem nem szeretsz!
És mit ér az élet már te néked?
Karjaimba vesd le magadat,
Hadd legyek koporsód… eltemetlek,
Tégedet és gyalázatodat.«
A mit egykor nem értett a lyányka,
Most megérté a tenger szavát;
Leugrott a szikláról, s a tenger
Eltemette őt s gyalázatát.
(Szalk-Szent-Márton.)

Elhagytam én a várost…
Elhagytam én a várost,
Azt a holt életet.
Hol a halál is élet:
Jó sorsom a természet
Vidám ölébe tett.
Vidám vagy, oh természet!
El is csodálkozál,
Midőn körödbe léptem,
Hogy oly mogorva képem,
Hogy rajta oly köd áll.
De ép azért jövék, hogy
Elűzzem a ködöt,
A mely már olyan régen
Borong komor-sötéten
Halvány arczom fölött.
Azért jövék, hogy szívem
Mit a bú s a harag
Oly feketére feste,
E gyászruhát levesse,
S mosolygjon újolag.
Gyógyúlj meg, én szivem, ha
Még gyógyulnod lehet!…
Szép harmatos füvekkel,
Lágy rózsalevelekkel
Kötöm be sebedet.
(Szalk-Szent-Márton.)

Erdőben.
Sötétzöld sátoros
Erdőben járok.
Kevély tölgyfák alatt
Szerény virágok.
A fákon madarak,
Virágon méhek.
Ott fönn csattognak, itt
Lenn döngicsélnek.
Nem rengedez sem a
Virág, sem a fa;
Hallgatják a zenét
Elandalodva.
Vagy alszanak talán?
Elszenderedtek?…
Megálltam én is és
Mélán merengek.
Merengve nézek a
Patak habjára.
Melynek nyílsebesen
Rohan le árja;
Fut, mintha kergetné
A felleg árnyát,
A fellegét, a mely
Fölötte száll át.
Ekként kergettelek,
Ifjúi vágyak!
Árnyak valátok, el
Nem foghatálak – –
Menj, menj, emlékezet!
El is feledtem,
Hogy e magányba én
Feledni jöttem.
(Szalk-Szent-Márton.)

Mint felhők a nyári égen…
Mint felhők a nyári égen,
Érzeményim jőnek, mennek,
Majd fejéren, majd sötéten;
S egy sem áll, egy sem pihen meg.
Hova mennek? honnan jőnek?
Nem tudom, nem sejthető;
Hozza és elfúja őket
Az öreg szél, az idő.
A szerelem fellegéből
Hulltanak reám villámok;
A barátság fellegéből
Záporesők szakadának.
Zápor és villám multával
Csendes tiszta lett az ég,
S a másik percz fuvalmával
Ujra felhő érkezék.
S a felhők, habár fejérek,
Árnyat akkor is csak vetnek.
Majd ha én oly időt érek,
Hogy felhőim megrepednek!
S széleikre rózsaszínben
Száll az égő napsugár,
S ők úgy állanak fölöttem,
Mint megannyi tündérvár!
Oh ez idő el fog jőni,
A midőn majd szerelmemnek
S barátságomnak felhői
Rózsaszínben tündökölnek;
Hanem akkor már indulhat
Temetésemre a pap,
Mert ha a felhők kigyulnak,
Lemenőben van a nap.
(Pest.)

Gyermekkori emlékek.
(_Béranger_ után francziából.)
Vidék, hol egykor ringatott reményem,
Im ujra látlak ötven év után,
Megifjodunk a gyermek-emlékektől,
Mint a tavasznak langy fuvallatán.
Köszöntelek, ti kis korom baráti!
Köszöntelek, ti áldott rokonok!
Ti itten a vész idejében nékem
Szegény madárnak fészket raktatok.
Megnézek mindent, még a szűk börtönt is,
Hol húgával, ki kedves szép vala,
Uralkodott a vén tanitó s büszkén
Tanítá, s mit maga sem tuda.
Több mesterségbe kaptam itt… a restség
Nagy befolyással volt mindig reám;
S hittem, hogy a bölcs névre már jogom van,
Midőn Franklin mesterségét tudám.
E korban támad a barátság, e föld,
A mely virágzik reggel gazdagon,
S hol egy fa nő, a melynek ága gyakran
Támasz-botunk az életalkonyon.
Vidék, hol egykor ringatott reményem,
Im ujra látlak ötven év után.
Megifjodunk a gyermek-emlékektől,
Mint a tavasznak langy fuvallatán.
Gyászos napokban e falak közt volt, hogy
Hallám az ellenségnek ágyuit;
S az ünnepzaj közé vegyülve, hangom
A haza nevét itt rebegte, itt.
Galambszárnyú, ábrándos lelkem itten
Fa-saruimnak terhét feledé.
Itten csapott le rám az ég villáma,
És megszokám a fejedelmekét.
E kis házban készült el a balsorsra
Elmém, s már itten volt megvetni kész
A dicsőséget, e tünékeny füstöt,
Mely szemeinkbe könnyet is idéz.
Rokon- s barátok, hajnalom tanúi!
Kiket mindegyre jobban tisztelék,
Igen, még most is szépnek tetszik bölcsőm,
Ámbár a dajka elenyésze rég.
Vidék, hol egykor ringatott reményem,
Im ujra látlak ötven év után.
Megifjodunk a gyermek-emlékektől,
Mint a tavasznak langy fuvallatán.
(Szalk-Szent-Márton.)

Barna menyecskének…
Barna menyecskének szeme közé néztem,
Az én szemem fénye elveszett egészen.
Én teremtőm, ugyan hogy is teremhet már
Olyan sötét szemben olyan fényes sugár!
Elveszett, elveszett az én szemem fénye,
Hejh pedig talán már indulnom is kéne!
Hogy induljak? hova menjek, ha nem látok?
Nyakamat szegheti valamelyik árok.
De még is indulok… állj elém, menyecske,
Ha már el kell esnem: essem az öledbe;
Egyszer ölellek meg, s karomat levágom,
Ne öleljek többé senkit a világon!
Nem kellek, ugy-e bár, nem kellek én neked?
Van már kit te ölelsz, ki téged ölelget;
Megyek hát, megyek… ha árokba esem is,
Habár az árokban nyakamat szegem is!
(Péczel.)

F. L. kisasszony emlékkönyvébe.
Miért mondjam, hogy nem feledlek el?
Miért mondjam, hogy rólad e kebel,
Oh lyány, örökre megemlékezik?
Hitelt szavamnak szíved úgy sem ad!…
Mert mi poéták hazudunk sokat,
S aztán ha szívből szólunk, sem hiszik.
(Pest.)

Sors, nyiss nekem tért…
Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek
Az emberiségért valamit!
Ne hamvadjon ki haszon nélkül e
Nemes láng, a mely ugy hevit.
Láng van szivemben, égbül-eredt láng,
Fölforraló minden csepp vért;
Minden sziv-ütésem egy imádság
A világ boldogságaért.
Oh vajha nem csak üres beszéddel,
De tettel mondhatnám el ezt!
Legyen bár tettemért a díj egy
Uj Golgotán egy új kereszt!
Meghalni az emberiség javáért,
Mily boldog, milyen szép halál!
Szebb s boldogitóbb egy hasztalan élet
Minden kéjmámorainál.
Mondd, sors, oh mondd ki, hogy így halok meg,
Ily szentül… s én elkészitem
Saját kezemmel azon keresztfát,
A melyre fölfeszíttetem.
(Pest.)

Zöld leveles, fejér…
Zöld leveles, fejér
Virágos ákáczfa,
Kék ruhában szőke
Kis lyány van alatta;
Megeredt az eső,
Annak végét várja,
A pitarajtóból
Kacsintgatok rája.
Gyere be, galambom,
Gyere a szobánkba!
Mig eláll az eső,
Ülj föl a ládánkra;
Ha magas a láda,
Rája felültetlek;
Ha kemény az ülés,
Az ölembe veszlek.
(Szalk-Szent-Márton.)

Száll a felhő…
Száll a felhő magasan, magasan.
Az én rózsám messze van, messze van.
Száll a felhő nyugatra, nyugatra,
A napnak is arra van az utja.
Szállj, felhő, szállj a rózsám fölébe,
Mondd, hogy oly bús a szivem, miként te,
Szállj te is, nap, a rózsám fölébe,
Mondd, hogy úgy ég a szivem, miként te.
(Berencze.)

Rég elhuzták az esteli harangot…
Rég elhuzták az esteli
Harangot.
Ki az, a ki még mostan is
Barangol?
Csak én járok a faluban
Egyedül.
Keresem az álmot, de az
Elkerül.
Fönn van a hold, fönn vannak a
Csillagok;
Mint megannyi szép leányszem,
Ugy ragyog.
Sötét árnyat vetnek a fák,
A házak,
Unalmokban egyebet sem
Csinálnak.
Amott egy ház, a tetején
Két gólya,
Alant egy pár ember a kis
Ajtóba’…
Legény, leány – amaz szőke,
Ez barna,
Legény a lyányt subájába
Takarja.
Mellettök mentem el, észre
Sem vettek.
Én istenem, be boldogok
Lehetnek!
Nem irigylem, de még is jobb
Szeretném,
Ha azt a kis barna lyányt én
Ölelném!
(Szalk-Szent-Márton.)

Világgyűlölet.
Mennybéli isten, ördög és pokol!
Mivé lett a föld, s még mivé lehet?
Minden bokorban egy világfaló,
Minden bokorban embergyűlölet.
Gyűlölnek ők, és átkaik kövét
Dobálják szerte irgalmatlanul,
Ugy dől belőlök az átok, miként
Rothadt szag a sirok nyilásibul.
Szerettetek-e, ficzkók, valaha,
Hogy most gyűlöltök? s imádkoztatok
Az emberiség boldogságaért,
Hogy most lehessen átkozódnotok?
Elkérték kebletekből a szivet
S aztán széttépték azt az emberek?
Nem, a világnak ti nem adtatok
Szívet soha, mert nincsen szívetek!
Nincs bennetek szív, nincs! csak zsebetek
És gyomrotok van, s mert ez nincs tele,
Azért rút a világ előttetek,
Azért keltek ki rútul ellene.
Én is gyülöltem… volt okom reá;
De a mióta e bitangokat
Láttam, mint vágnak Byronképeket,
Azóta gyűlölségem megszakadt.
Mióta ők a földi életet
Oly feketére mázolják: nekem
Sokkal, de sokkal jobban tetszik az,
Több fénypontot vesz észre rajt szemem.
Valóban szép, igen szép a világ,
Van minden évben rajta kikelet,
S van szép leánya minden falunak,
S ha itt egy ember sír, ott más nevet.
Mily tréfás még maga a bánat is!
Sziv s fejre mily külömbözőleg hat:
Sötétre festi a fejér szivet,
S fejérre festi a sötét hajat.
(Eperjes.)

Most kezdem én csak még ismerni…
Most kezdem én csak még ismerni
Az én derék jó szívemet!
Ennél a szívnél a világon
Jobb, derekabb szív sem lehet.
Mint aggódtam, hogy már ezentul
Nem lesz nekem több víg napom!
És im bokámat ujra össze-
S kalapomat félrecsapom.
Szivem még ép virág, a melynek
Féreg nem bántja gyökerit;
Elhervad minden őszszel, ámde
Minden tavaszszal kivirit.
(Pest.)

A jó aggastyán.
(_Béranger_ után francziából.)
Vidám fiúk, kik bornál egyesültök,
Közétek bájol engem dalotok.
Öreg vagyok, de bárha reszket hangom,
Fogadjatok be, én is danolok.
A múlt időkről újakat beszélek;
A vén Panarddal én együtt ivám.
Bor és dicsőség s szerelem baráti,
Mosolygjatok az aggastyán dalán.
Mi ez? mind vágytok engem ünnepelni?
Nemes bor ömlik egészségemért.
E fogadásra büszke szívem, mely fél,
Mely attól tart, hogy mást csak szomorít.
Csak hadd födözzön a vidámság szárnya,
Idővel úgy is máskép lesztek ám!
Bor és dicsőség s szerelem baráti,
Mosolygjatok az aggastyán dalán.
Miként ti most, én is szerelmeskedtem;
Szólhatnak erről nagyanyáitok.
Házam, barátim, kedvesim valának,
Ezek közül már semmit sem birok.
Emlékeim maradtak meg csak; olykor
Sohajtok is, ha más nem néz reám.
Bor és dicsőség s szerelem baráti,
Mosolygjatok az aggastyán dalán.
Volt vészeinkben több hajótörésem,
De Frankhon szép egét nem hagytam el.
Azt a kevés bort, melyet megmentettem,
Sértett kevélység nem zavarja fel.
Sőt énekeltem az új szüretekben
Egykor tulajdon hegyem oldalán.
Bor és dicsőség s szerelem baráti,
Mosolygjatok az aggastyán dalán.
Egy elmult kornak régi katonája,
Mint Nestor nektek nem beszélek én.
Egész időm, hol fénylett bátorságom,
Egy harczotokkal fölcseréleném.
Sőt halhatatlan hősiségtek által
Egy új zászló mellé csatoltatám.
Bor és dicsőség s szerelem baráti,
Mosolygjatok az aggastyán dalán.
Milyen jövendőt biztosít erénytek!
Éltessük, ifjak, végszerelmemet.
Szabadságában a világ megújul,
Jobb napok járnak majd sirom felett.
Kedves fecskéi ti egy szép tavasznak,
Hogy lássalak, azért nem távozám.
Bor és dicsőség s szerelem baráti,
Mosolygjatok az aggastyán dalán.
(Pest.)

Rabság.
(Töredék.)
Milyen vig a világ! folyvást miként vigad!
Örök énekszóval s zenével van tele!
E tombolók között a legzajosbikat
Kérdezzétek meg csak: ha vajon boldog-e?
Én nem hiszem, hogy az; dehogy boldog, dehogy!
Csak a kétségb’esés, mi bennünket vidít,
Azért kelünk csak e rivalgó zajra, hogy
Ne halljuk lánczaink csörömpöléseit.
Rab a világ, igen, kezén-lábán bilincs…
Az volna lelkén is, hanem már lelke nincs – –
(Pest.)

Szeretek én…
Szeretek én, miként még ember
Sohasem szeretett talán.
Szeretek én szent szerelemmel,
De kedvesem nem földi lyány.
Szeretek én egy istenasszonyt,
Egy számkiűzött istennőt:
A szabadságot. Fájdalom, hogy
Csak álmaimban látom őt.
De álmaimban igen gyakran,
Majd minden éjjel megjelen.
Mult éjszakán is egy virágos
Mezőben együtt volt velem.
Letérdepeltem s elmondék egy
Égő szerelmi vallomást,
S földhöz hajoltam, hogy virágot
Szakítsak, s néki adjam át.
Ekkor hátam mögött termett a
Hóhér s lesujtá fejemet…
Épen kezembe hulla, és én
Azt adtam át virág helyett.
(Pest.)

Képzelt utazás.
(_Béranger_ után francziából.)
Az ősz sietve jő és nedves szárnyán
Az én számomra uj fájdalmat hoz.
Mindegyre szenvedek, szegény félénk én,
És jó kedvem virága hervadoz.
Ragadjatok ki Párizsnak sarából,
Megújulok, ha szép tájt láthatok.
Mint ifju már Hellasról álmodoztam,
Ottan szeretnék én meghalni, ott!
Értem Homért, igen, hisz görög voltam.
Pythagorasnak igazsága van.
Athén szült engem, Perikles korában,
Láttam Sokratest rablánczaiban.
Megtömjéneztem Phidias csodáit,
Láttam Ilissust, mint virágozott,
S Hymett hegyén a méheket fölkeltém,
Ottan szeretnék én meghalni, ott!
Oh ég, csak egyszer éledhetne szívem
E szemderítő nap sugáritul!
A szabadság, kit távolból köszöntök,
Rám igy kiált: jer győzött Thrasybul!
Menjünk, induljunk, készen áll a sajka,
Tenger, ne nyeljen engem el habod,
Hagyd múzsámat Pyréumnál kikötni,
Ottan szeretnék én meghalni, ott!
Szép Olaszország ege, de azurját
Rabszolgaság homályosítja el.
Evezz, kormányos, távolabb evezz le,
Hol a nap olyan tiszta fényben kel.
Milyen hullám ez? hogy híják e sziklát?
Milyen virító a vidék amott!
A zsarnokság haldoklik ama parton,
Ottan szeretnék én meghalni, ott!
Athén szűzei, fogadjatok a révbe,
És bátorítsatok föl engemet.
Oly földet hagytam el, hol a királyok
Rabszolgává teszik a szellemet.
Védjétek lantom, melyet üldöznek; s ha
Dalom sziveitek meglágyítaná,
Tegyétek hamvam Tirteus hamvához,
Meghalni jöttem e szép ég alá!
(Pest.)

A nép.
Egyik kezében eke szarva,
Másik kezében kard,
Igy látni a szegény jó népet,
Igy ont majd vért, majd verítéket,
A míg csak élte tart.
Miért hullatja verítékét?
A mennyit ő kiván
Az eledelbül és ruhábul:
Hisz azt az anyaföld magátul
Megtermené talán.
S ha jő az ellen, vért miért ont?
Kardot miért foga?
Hogy védje a hazát?… valóban!…
Haza csak ott van, hol jog is van,
S a népnek nincs joga.
(Pest.)

A hevesi rónán.
Hátrább vonúl mindegyre
És halványúl a Mátra,
Az esti nap piros fényt
Lövel kék homlokára.
Olyan ez a piros fény,
Mely a kék Mátrán lángol,
Mint kék szemű lyány arczán
A rózsaszínű fátyol.
Zörg a szekér, az ostor
Koronként egyet pattan…
Ezen kivűl a róna
Oly néma, oly zajatlan.
Leszálla a nap; vége
A piros alkonyatnak.
A messze látkör szélén
Pásztortüzek pislognak.
De pásztortűz-e az, vagy
Tán csillag, mely lelépett
Egy síró furulyának
Meghallgatása végett?
Emelkedik föl a hold;
Olyan szép s olyan halvány,
Mint a meghalt menyasszony
Bús vőlegénye karján.
S talán a hold valóban
Egy holt menyasszony árnya,
Kit a koporsóból visz
Az égbe szellemszárnya.
Oly szomorú ez a hold
És még is rája nézek,
Nem nézhetek le róla,
Sugári megigéztek.
Oly mondhatatlanul bús
Ez a hold, hogy láttára
Eszembe jut éltemnek
Legkínosabb órája.
Magam sem tudom én, hogy
Mi történt ekkor rajtam?
De sírnom kell, zokognom,
Miként akkor zokogtam.
(Pest.)

Megfagy a szív, ha nem szeret…
Megyfagy a szív, ha nem szeret;
És ha szeret, megég.
Ez és az baj. E két baj közt
Melyik jobb… tudj’ az ég!
(Pest.)

Nagy-Károlyban.
Sept. 7. 1846.
Hát e falak közt hangozának
Nagy szavaid, oh Kölcsey?…
Ti emberek, nem féltek: épen
E szent helyet ily nagy mértékben
Megszentségteleníteni?
Nem féltek-e, hogy sírgödréből
Kikél a megbántott halott?
Hogy sírgödréből ide jő el,
S – hogy hallgassatok – csontkezével
Szorítja össze torkotok?
Nem, ő a sírt el nem hagyandja;
De lenn, sírjában, nem hiszem,
Hogy könnyei ne omlanának
Éretted, te az aljasságnak
Sarába sűlyedt nemzetem!
Mily szolgaság, milyen hizelgés!
S mindig tovább mennek, tovább,
S ki legszebben hizelg, az boldog. –
Ha már kutyákká aljasodtok:
Miért nem jártok négykézláb?
Isten, küldd e helóta népre
Földed legszörnyűbb zsarnokát,
Hadd kapjon érdeme dijába’
Kezére bilincset, nyakába
Jármot, hátára kancsukát!

Csalogányok és pacsirták.
Ugyan még meddig zengitek,
Ti holdvilágos emberek,
A régi kort,
Mit elsodort
Hullámival már az enyészet?
Mikor rontjátok le a fészket,
Mit várromokban raktatok,
Hogy ott versenyt huhogjatok
Vércsékkel és bagolyfiakkal?
Milyen kisértetes ez a dal! –
S dalolnak egyre még,
És szemeikben ég
A lelkesűlés lángja
Vagy a bánat könnyárja.
Ál lelkesűlés, gyáva könnyek!
Miket nekik meg nem köszönnek.
Tudjátok-e, mik vagytok,
Kik a multról daloltok?
Halottrablók!
Halottrablók!
Sírjából fölássátok
A holt időt,
Hogy őt
Babérokért árulhassátok.
Én nem irígylem koszorútokat:
Penész van rajta és halotti szag!
Sínlődik az emberiség,
A föld egy nagy betegház,
Mindegyre pusztít a láz,
S már egy egész ország esék
Áldozatául,
És több elájul;
S ki mondja meg:
Hol ébrednek föl majd e nemzetek,
Ezen-e, vagy a más világon,
Muló-e vagy örök az álom? –
De ím e bajnak közepette
Fiait az ég el nem feledte,
Megszána minket nagy fájdalmainkban,
Orvost küld hozzánk, és ez utban is van,
És már maholnap meg is érkezik,
Midőn hóhérink észre sem veszik. –
Tiéd minden dal, minden hang,
Melyet kezemben ád a lant,
Te lelkesítesz engemet,
Te néked ontom én könyűimet,
Én tégedet köszöntelek,
Te, a beteg
Emberiségnek orvosa, jövendő!
..................
És ti, elkésett dalnokok,
Hallgassatok!
Hallgassatok!
Bár lenne oly szívszaggató
S egyszersmind oly szívgyógyitó,
Mint csalogányé, szavatok.
A csalogány az alkony madara,
Már vége felé jár az éjszaka,
A hajnal közeleg;
Most a világnak
Nem csalogányok,
Hanem pacsirták kellenek.
(Szatmár.)

A bilincs.
Szabadságért küzdött az ifju,
S börtönbe dobták, ottan űl,
És meg-megrázza és átkozza
Bilincsét nagy kegyetlenűl.
Bilincse ekkép szóla hozzá:
»Csörgess, de oh ne átkozzál!
Csörgess, ifjú, csörgésem átok,
Mely a zsarnok fejére száll.
Ugy-e nem ismersz? a szabadság
Csatáiban kard voltam én,
S épen talán a te kezedben
Villogtam a vér mezején.
Szerencsétlen te, szerencsétlen
Kardoddal hol találkozál!
Csörgess, ifjú, csörgésem átok,
Mely a zsarnok fejére száll.
Bilincset vertenek belőlem,
Belőlem, a ki kard valék,
S ki vélem vítt a szabadságért,
Most azt szorítom… szörnyüség!
Szégyennek és haragnak pírja
A rozsda, a mely rajtam áll!
Csörgess, ifjú, csörgésem átok,
Mely a zsarnok fejére száll.«
(Nagy-Károly.)

Nehéz, nehéz a szivem…
Nehéz, nehéz a szivem,
Rajta csügg a szerelem,
A szerelem bánata,
Roskadozok alatta.
Sem éjem sem nappalom,
Egyre csak gondolkodom,
Csak arról gondolkodom,
Gondolsz-e rám, angyalom?
Hogyha neked nem kellek,
Ne kelljek én senkinek;
Ha te nem szeretsz engem,
Az isten se szeressen!