Petőfi Sándor összes költeményei - 02

Alighogy bevonult a várba a sereg,
Kukoricza Jancsi szinte megérkezett.
Olyan volt mellette az ékes királylyány,
Mint felhő mellett a tündöklő szivárvány.
Hogy az öreg király leányát meglátta,
Reszkető örömmel borult a nyakába,
S csak azután mondta a következőket,
Mikor a lyány ajkán tőle sok csók égett:
»Most már örömemnek nincsen semmi híja
Szaladjon valaki, s a szakácsot híja,
Készítsen a mi jó, mindent vacsorára,
Az én győzedelmes vitézim számára.«
»Király uram! nem kell híni a szakácsot«,
A király mellett egy hang ekkép rikácsolt,
»Elkészítettem már mindent hamarjában,
Föl is van tálalva a szomszéd szobában.«
A szakács szavai kedvesen hangzottak
Füleiben a jó magyar huszároknak;
Nem igen sokáig hivatták magokat,
Körülülték a megterhelt asztalokat.
A mily kegyetlenül bántak a törökkel,
Csak ugy bántak ők most a jó ételekkel;
Nem is csoda biz az, mert megéhezének
A nagy öldöklésben a derék vitézek.
Járta már a kancsó isten igazába,
Ekkor a királynak ily szó jött szájába:
»Figyelmezzetek rám, ti nemes vitézek,
Mert nagy fontosságu, a mit majd beszélek.«
S a magyar huszárok mind figyelmezének,
Fölfogni értelmét király beszédének.
A ki egyet ivott, azután köhhentett,
S végre ily szavakkal törte meg a csendet:
»Mindenek előtt is mondd meg a nevedet,
Bátor vitéz, a ki lyányom megmentetted.«
»Kukoricza Jancsi becsületes nevem;
Egy kicsit parasztos, de én nem szégyenlem.«
Kukoricza Jancsi ekképen felele,
Azután a király ily szót váltott vele:
»Én a te nevedet másnak keresztelem,
Mától fogva neved János vitéz legyen.
Derék János vitéz, halld meg beszédemet:
Minthogy megmentetted kedves gyermekemet,
Vedd el feleségül, legyen ő a tied,
És vele foglald el királyi székemet.
A királyi széken én sokáig ültem,
Rajta megvénültem, rajta megőszültem.
Nehezek nekem már a királyi gondok,
Annakokáért én azokról lemondok.
Homlokodra teszem a fényes koronát,
Fényes koronámért nem is kivánok mást,
Csak hogy e várban egy szobát rendelj nékem,
Melyben hátralevő napjaimat éljem.«
A király szavai ím ezek valának,
Nagy csodálkozással hallák a huszárok.
János vitéz pedig e szives beszédet
Alázatos hangon ekkép köszöné meg:
»Köszönöm szépen a kelmed jó ’karatját,
A mely reám nézve nem érdemlett jóság;
Egyszersmind azt is ki kell nyilatkoztatnom,
Hogy én e jóságot el nem fogadhatom.
Hosszu históriát kéne elbeszélnem,
Miért e jósággal lehetetlen élnem;
De attól tartok, hogy megunnák kelmetek;
S én másnak terhére lenni nem szeretek.«
»De csak beszélj, fiam, meghallgatjuk biz azt;
Hiábavalóság, a mi téged aggaszt.«
Igy biztatta őt a jó franczia király,
S János vitéz beszélt, a mint itt írva áll:
XIV.
»Hogy is kezdjem csak hát?… Mindennek előtte
Hogyan tettem szert a Kukoricza névre?
Kukoricza között találtak engemet,
Ugy ruházták rám a Kukoricza nevet.
Egy gazdaember jó lelkü felesége
– A mint ő nekem ezt sokszor elmesélte –
Egyszer kinézett a kukoriczaföldre,
S ott egy barázdában lelt engem heverve.
Szörnyen sikítottam, sorsomat megszánta,
Nem hagyott a földön, felvett a karjára,
És haza felé ezt gondolta mentiben:
»Fölnevelem szegényt, hisz ugy sincs gyermekem.«
Hanem volt ám neki haragos vad férje,
A kinek én sehogy sem voltam ínyére,
Hej, a mikor engem az otthon meglátott,
Ugyancsak járták a czifra káromlások.
Engesztelte a jó asszony ily szavakkal:
»Hagyjon kend föl, apjok, azzal a haraggal;
Hiszen ott kinn csak nem hagyhattam vesztére,
Tarthatnék-e számot isten kegyelmére?
Aztán nem lesz ez a háznál haszontalan:
Kendnek gazdasága, ökre és juha van;
Ha felcsuporodik a kis istenadta,
Nem kell kendnek bérest, juhászt fogadnia.«
Valahogy, valahogy csakugyan engedett;
De azért rám soha jó szemet nem vetett.
Hogyha nem ment dolgom a maga rendiben,
Meg-meghusángolt ő amugy istenesen.
Munka s ütleg között ekkép nevelkedtem,
Részesültem nagyon kevés örömökben;
Az egész örömem csak annyiból állott,
Hogy a faluban egy szép kis szőke lyány volt.
Ennek édes anyja jókor a síré lett,
Édes apja pedig vett más feleséget;
Hanem az apja is elhalt nemsokára,
Igy jutott egyedűl mostoha anyjára.
Ez a kis leányzó volt az én örömem,
Az egyetlen rózsa tüskés életemen.
Be tudtam is őtet szeretni, csodálni!
Ugy hítak minket, hogy: a falu árvái.
Már gyerek koromban hogyha őt láthattam,
Egy turós lepényért látását nem adtam;
Örültem is, mikor a vasárnap eljött,
És vele játszhattam a gyerekek között.
Hát mikor még aztán sihederré lettem,
S izegni-mozogni elkezdett a szivem!
Csak úgy is voltam ám, mikor megcsókoltam,
Hogy a világ összedőlhetett miattam.
Sokszor megbántotta gonosz mostohája…
Isten neki soha azt meg ne bocsássa!
És ki tudja, még mit el nem követ rajta,
Ha fenyegetésem zabolán nem tartja.
Magamnak is ugyan kutyául lett dolga,
Bele fektettük a jó asszonyt a sírba,
A ki engem talált, és a ki, mondhatom,
Mint tulajdon anyám, ugy viselte gondom.
Kemény az én szivem, teljes életemben
Nem sokszor esett meg, hogy könnyet ejtettem,
De nevelő anyám sírjának halmára
Hullottak könnyeim zápornak módjára.
Iluska is, az a szép kis szőke leány,
Nem tettetett bútól fakadt sírva halmán;
Hogy ne? az istenben boldogúlt jó lélek
Kedvezett, a miben lehetett, szegénynek.
Nem egyszer mondta, hogy: »várakozzatok csak!
Én még benneteket összeházasítlak;
Olyan pár válik is ám ti belőletek,
Hogy még!… várjatok csak, várjatok, gyerekek!«
Hát hiszen vártunk is egyre keservesen;
Meg is tette volna, hiszem az egy istent
(Mert szavának állott ő minden időbe’),
Ha le nem szállt volna a föld mélységébe.
Azután, hát aztán, hogy meghalálozott,
A mi reménységünk végkép megszakadott:
Mindazonáltal a reménytelenségbe’
Ugy szerettük egymást, mint annakelőtte.
De az úristennek más volt akaratja,
Szívünknek ezt a bús örömet sem hagyta.
Egyszer én valahogy nyájam elszalasztám,
Annak következtén elcsapott a gazdám.
Búcsut mondtam az én édes Iluskámnak,
Keserű érzéssel mentem a világnak.
Bujdosva jártam a világot széltére,
Mígnem katonának csaptam föl végtére.
Nem mondtam én neki, az én Iluskámnak,
Hogy ne adja szivét soha senki másnak,
Ő sem mondta nekem, hogy hűséges legyek –
Tudtuk, hogy hűségünk ugy sem szegjük mi meg.
Azért, szép királylyány, ne tarts reám számot;
Mert ha nem birhatom kedves Iluskámat:
Nem is fogok birni senkit e világon,
Ha elfelejtkezik is rólam halálom.«
XV.
János vitéz ekkép végzé történetét,
Nem hagyta hidegen a hallgatók szivét;
A királylyány arczát mosta könnyhullatás,
Melynek kútfeje volt bánat s szánakozás.
A király e szókat intézte hozzája:
»Nem erőtetlek hát, fiam, házasságra;
Hanem a mit nyujtok hálámnak fejében,
Elfogadását nem tagadod meg tőlem.«
Erre kinyitotta kincstárát a király;
Parancsolatjára egy legény előáll,
S aranynyal tölti meg a legnagyobb zsákot,
János ennyi kincset még csak nem is látott.
»Nos hát, János vitéz, lyányom megmentője«,
Beszélt a király, »ez legyen tetted bére.
Vidd el mindenestül ezt a teli zsákot,
És boldogítsd vele magadat s mátkádat.
Tartóztatnálak, de tudom, nem maradnál,
Kivánkozol lenni már is galambodnál,
Eredj tehát – hanem társid maradjanak;
Éljenek itt néhány mulatságos napnak.«
Ugy volt biz az, a mint mondotta a király,
János vitéz kivánt lenni galambjánál.
Búcsuzott a királylyánytól érzékenyül;
Aztán a tengerhez ment és gályára ült.
A király s a sereg elkisérte oda,
Tőlök sok »szerencsés jó utat« hallhata,
S szemeikkel néztek mindaddig utána,
Mig a nagy messzeség ködöt nem vont rája.
XVI.
Ment János vitézzel a megindult gálya,
Szélbe kapaszkodott széles vitorlája,
De sebesebben ment János gondolatja,
Utjában semmi sem akadályoztatta.
János gondolatja ilyenforma vala:
»Hejh, Iluskám, lelkem szépséges angyala!
Sejted-e te mostan, milyen öröm vár rád?
Hogy haza tart kincscsel bővelkedő mátkád?
Haza tartok én, hogy végre valahára
Sok küzködés után legyünk egymás párja,
Egymás párja leszünk, boldogok, gazdagok;
Senki fiára is többé nem szorulok.
Gazd’uram ugyan nem legszebben bánt velem,
Hanem én ő neki mind azt elengedem.
S igazság szerint ő oka szerencsémnek;
Meg is jutalmazom, mihelyt haza érek.«
Ezt gondolta János, s több ízben gondolta,
Mialatt a gálya ment sebes haladva;
De jó messze volt még szép Magyarországtól,
Mert Francziaország esik tőle távol.
Egyszer János vitéz a hajófödélen
Sétált föl s alá az est szürkületében.
A kormányos ekkép szólt legényeihez:
»Piros az ég alja: aligha szél nem lesz.«
Hanem János vitéz nem figyelt e szóra,
Feje fölött repült egy nagy sereg gólya;
Őszre járt az idő: ezek a madarak
Bizonyosan szülő-földéről szálltanak.
Szelíd epedéssel tekintett utánok,
Mintha azok neki jó hirt mondanának,
Jó hirt Iluskáról, szép Iluskájáról,
S oly régen nem látott kedves hazájáról.
XVII.
Más nap, a mint az ég alja jövendölte,
Csakugyan szél támadt, még pedig nem gyönge.
Zokogott a tenger hánykodó hulláma
A zugó fergeteg korbácsolására.
Volt a hajó népe nagy megijedésben,
A mint szokott lenni olyan vad szélvészben.
Hijába volt minden erőmegfeszítés,
Nem látszott sehonnan érkezni menekvés.
Sötét felhő is jön; a világ elborúl,
Egyszerre megdördül az égiháboru,
Villámok czikáznak, hullnak szanaszerte:
Egy villám a hajót izről porrá törte.
Látszik a hajónak diribje-darabja,
A holttesteket a tenger elsodorja.
Hát János vitéznek milyetén sors jutott?
Őt is elsodorták a lelketlen habok?
Hejh biz a haláltól ő sem volt már messze,
De mentő kezét az ég kiterjesztette,
S csodálatos módon szabadította meg,
Hogy koporsója a habok ne legyenek.
Ragadta őt a víz magasra, magasra,
Hogy tetejét érte már a felhő rojtja;
Ekkor János vitéz nagy hirtelenséggel
Megkapta a felhőt mind a két kezével.
Bele kapaszkodott, el sem szalasztotta,
S nagy erőködéssel addig függött rajta,
Mígnem a felhő a tengerparthoz ére:
Itten rá lépett egy szikla tetejére.
Először is hálát adott az istennek,
Hogy életét ekkép szabadította meg;
Nem gondolt vele, hogy kincsét elvesztette,
Csakhogy el nem veszett a kincscsel élete.
Azután a szikla tetején szétnézett,
Nem látott mást, csupán egy grifmadár-fészket.
A grifmadár épen fiait etette,
Jánosnak valami jutott az eszibe.
Oda lopózkodott a fészekhez lassan,
És a grifmadárra hirtelen rápattan,
Oldalába vágja hegyes sarkantyúját,
S furcsa paripája hegyen-völgyön túlszállt.
Hányta volna le a madár nyakra-főre,
Lehányta volna ám, ha birt volna véle,
Csakhogy János vitéz nem engedte magát,
Jól átszorította derekát és nyakát.
Ment, tudj’ az isten hány országon keresztül;
Egyszer, hogy épen a nap az égre kerül:
Hát a viradatnak legelső sugára
Rá sütött egyenest faluja tornyára.
Szent isten! hogy örült ennek János vitéz,
Az öröm szemébe könycseppeket idéz;
A madár is, mivel szörnyen elfáradt már,
Vele a föld felé mindinkább közel jár.
Le is szállott végre egy halom tetején,
Alig tudott venni lélekzetet szegény;
János leszállt róla és magára hagyta,
És ment, elmerűlve mély gondolatokba.
»Nem hozok aranyat, nem hozok kincseket,
De meghozom régi hűséges szívemet,
És ez elég neked, drága szép Iluskám!
Tudom, hogy nehezen vársz te is már reám.«
Ily gondolatokkal ért a faluvégre,
Érintette fülét kocsiknak zörgése,
Kocsiknak zörgése, hordóknak kongása;
Szüretre készűlt a falu lakossága.
Nem figyelmezett ő szüretremenőkre,
Azok sem ismertek a megérkezőre;
A falu hosszában ekképen haladott
A ház felé, a hol Iluskája lakott.
A pitvarajtónál be reszketett keze,
S mellében csakhogy el nem állt lélekzete;
Benyitott végtére – de Iluska helyett
Látott a pitvarban idegen népeket.
»Tán rosz helyen járok«, gondolta magában,
És a kilincs megint volt már a markában…
»Kit keres kegyelmed?« nyájasan kérdezte
János vitézt egy kis takaros menyecske.
Elmondotta János, hogy kit és mit keres…
»Jaj, eszem a szívét, a naptól oly veres!
Bizony, bizony alig hogy reá ismértem«,
Szólott a menyecske meglepetésében.
»Jőjön be már no, hogy az isten áldja meg,
Oda benn majd aztán többet is beszélek.«
Bevezette Jánost, karszékre ültette
S így folytatta ismét beszédét mellette:
»Ismer-e még engem? nem is ismer talán?
Tudja, én vagyok az a kis szomszédleány,
Itt Iluskáéknál gyakran megfordúltam…«
»Hanem hát beszéljen csak: Iluska hol van?«
Szavaiba vágott kérdezőleg János,
A menyecske szeme könnytől lett homályos.
»Hol van Iluska, hol?« felelt a menyecske:
»Szegény Jancsi bácsi!… Hát el van temetve.«
Jó, hogy nem állt János, hanem űlt a széken,
Mert lerogyott volna kínos érzésében;
Nem tudott mást tenni, a szivéhez kapott,
Mintha ki akarná tépni a bánatot.
Igy űlt egy darabig némán merevedve,
Azután szólt, mintha álmából ébredne:
»Mondjatok igazat, ugy-e hogy férjhez ment?
Inkább legyen férjnél, mintsem hogy oda lent.
Akkor legalább még egyszer megláthatom,
S édes lesz nekem e keserű jutalom.«
De a menyecskének orczáján láthatta,
Hogy nem volt hazugság előbbi szózata.
XVIII.
János reá borúlt az asztal sarkára,
S megeredt könnyének bőséges forrása;
A mit mondott, csak ugy töredezve mondta,
El-elakadt a nagy fájdalomtól hangja:
»Miért nem estem el háború zajában?
Miért a tengerben sírom nem találtam?
Miért, miért lettem e világra, miért?
Ha ily mennykőcsapás, ilyen gyötrelem ért!«
Kifáradt végre őt kínozni fájdalma,
Mintha munkájában elszenderűlt volna.
»Hogy halt meg galambom? mi baj lett halála?«
Kérdé, s a menyecske ezt felelte rája:
»Sok baja volt biz a szegény teremtésnek,
Kivált mostohája kinzása törte meg;
De meg is lakolt ám érte a rosz pára,
Mert jutott inséges koldusok botjára.
Aztán meg magát is szörnyen emlegette,
Jancsi bácsi; ez volt végső lehellete:
»Jancsikám, Jancsikám, az isten áldjon meg,
Más világon, ha még szeretsz, tied leszek.«
Ezek után kimult az árnyékvilágból;
A temetőhelye nincsen innen távol.
A falu népsége nagy számmal kisérte;
Minden kisérője könnyet ejtett érte.«
Kérelemszavára a szíves menyecske
Jánost Iluskája sirjához vezette;
Ottan vezetője őt magára hagyta,
Lankadtan borult a kedves sirhalomra.
Végig gondolta a régi szép időket,
Mikor még Iluska tiszta szive égett,
Szíve és orczája – s most a hideg földben
Hervadtan, hidegen vannak mind a ketten.
Leáldozott a nap piros verőfénye,
Halovány hold lépett a napnak helyébe,
Szomorún nézett ki az őszi homályból,
János eltántorgott kedvese hantjától.
Még egyszer visszatért. A sírhalom felett
Egyszerű kis rózsabokor nevelkedett.
Leszakította a virágszálat róla,
Elindult s mentében magában így szóla:
»Ki porából nőttél, árva kis virágszál,
Légy hűséges társam vándorlásaimnál;
Vándorlok, vándorlok, a világ végeig,
Míg kivánt halálom napja megérkezik.«
XIX.
János vitéznek volt utjában két társa:
Egyik a búbánat, a mely szívét rágta,
Másik meg kardja volt, bedugva hüvelybe,
Ezt a török vértől rozsda emésztette.
Bizonytalan úton ezekkel vándorolt.
Már sokszor telt s fogyott a változékony hold,
S váltott a téli föld szép tavaszi ruhát,
Mikor így szólitá meg szíve bánatát:
»Mikor unod már meg örökös munkádat,
Te, a kínozásban telhetetlen bánat?
Ha nem tudsz megölni, ne gyötörj hijába;
Eredj máshova, tán akadsz jobb tanyára.
Látom, nem te vagy az, ki nekem halált hoz,
Látom, a halálért kell fordulnom máshoz;
Máshoz fordulok hát: ti viszontagságok!
Ohajtott halálom tán ti meghozzátok.«
Ezeket gondolta s elhagyta bánatát;
Ez szivéhez vissza most már csak néha szállt,
Hanem ismét eltünt (mert be volt az zárva,
S csak egy könnycseppet tett szeme pillájára).
Utóbb a könynyel is végkép számot vetett,
Csupán magát vitte a megunt életet;
Vitte, vitte, vitte egy sötét erdőbe,
Ott szekeret látott, a mint bele lépe.
Fazekasé volt a szekér, melyet látott:
Kereke tengelyig a nagy sárba vágott;
Ütötte lovait a fazekas, szegény;
A szekér azt mondta: nem mozdulok biz’ én.
»Adj’ isten jó napot!« szólott János vitéz;
A fazekas rútul a szeme közé néz,
S nagy boszankodással im ezeket mondja:
»Nem nekem… van biz’ az ördögnek jó napja.«
»Be rosz kedvben vagyunk!« felelt neki János.
»Hogyne? mikor ez az út olyan posványos,
Nógatom lovamat már reggeltől kezdve;
De csak ugy van, mintha le volna enyvezve.«
»Segíthetünk azon… de mondja meg kend csak,
Ezen az úton itt vajon hova jutnak?«
Kérdé János vitéz, egy utra mutatva,
Mely az erdőt jobbról végig hasította.
»Ezen az úton itt? dejsz’ erre ne menjen,
Nem mondok egyebet;… oda vesz különben.
Óriások lakják ott azt a vidéket,
Nem jött még ki onnan, a ki oda lépett.«
Felelt János vitéz: »Bizza kend azt csak rám.
Mostan a szekérhez lássunk egymás után.«
Igy szólott, aztán a rúd végét megkapta,
S csak tréfamódra a sárból kiragadta.
Volt a fazekasnak jó nagy szeme, szája,
De mégis kicsiny volt az álmélkodásra;
A mire föleszmélt, hogy köszönjön szépen,
János vitéz már jól benn járt az erdőben.
János vitéz ment, és elért nem sokára
Az óriásföldnek félelmes tájára.
Egy vágtató patak folyt a határ mellett;
Hanem folyónak is jóformán beillett.
A pataknál állt az óriásföld csősze;
Mikor János vitéz a szemébe néze,
Oly magasra kellett emelnie fejét,
Mintha nézné holmi toronynak tetejét.
Óriások csősze őt érkezni látta,
S mintha mennykő volna, igy dörgött reája.
»Ha jól látom, ott a fűben ember mozog; –
Talpam ugy is viszket, várj, majd rád gázolok.«
De az óriás a mint rá lépett volna,
János feje fölött kardját föltartotta,
Bele lépett a nagy kamasz és elbődült,
S hogy lábát felkapta: a patakba szédült.
»Épen ugy esett ez, a mint csak kivántam!«
János vitéznek ez járt gondolatában;
A mint ezt gondolta, szaladni is kezdett,
S az óriás felett átmente a vizet.
Az óriás még föl nem tápászkodhatott,
A mint János vitéz a túlpartra jutott;
Átjutott és neki suhintva szablyáját,
Végig metszette a csősz nyaka csigáját.
Nem kelt fel többé az óriások csősze,
Hogy a rábizott tájt őrző szemmel nézze;
Napfogyatkozás jött szeme világára,
Melynek elmulását hasztalanúl várta.
Keresztül futott a patak vize testén,
Veres lett hulláma, vértől befestetvén. –
Hát Jánost mi érte, szerencse vagy inség?
Majd meghalljuk azt is, várjunk csak kicsinnyég.
XX.
János az erdőben mindig beljebb haladt;
Sokszor meg-megállt a csodálkozás miatt,
Mert nem látott minden léptében-nyomában
Olyat, a mit látott Óriásországban.
Volt ennek a tájnak sok akkora fája,
Hogy a tetejöket János nem is látta.
Aztán olyan széles volt a fák levele,
Hogy szűrnek is untig elég volna fele.
A szunyogok itten akkorákra nőttek,
Hogy ökrök gyanánt is máshol elkelnének.
Volt is mit aprítni János szablyájának,
Minthogy feléje nagy mennyiségben szálltak.
Hát még meg a varjúk!… hú, azok voltak ám!
Látott egyet űlni egyik fa sudarán,
Lehetett valami két mérföldre tőle,
Még is akkora volt, hogy felhőnek vélte.
Igy ballagott János bámulva mód nélkül.
Egyszerre előtte valami sötétül:
Az óriás király nagy fekete vára
Volt, a mi sötéten szeme előtt álla.
Nem hazudok, de volt akkora kapuja,
Hogy, hogy… biz’ én nem is tudom, hogy mekkora,
Csak hogy nagy volt biz’ az, képzelni is lehet:
Az óriás király kicsit nem építtet.
Hát oda ért János s ekkép elmélkedék:
»A külsejét látom, megnézem belsejét.«
S nem törődve azon, hogy majd megugratják,
Megnyitotta a nagy palota ajtaját.
No hanem hisz ugyan volt is mit látnia!
Ebédelt a király s tudj’ isten hány fia.
Hanem mit ebédelt, ki nem találjátok;
Gondolnátok-e, mit? csupa kősziklákat.
Mikor János vitéz a házba belépett,
Nem igen kivánta meg ezt az ebédet;
De az óriások jó szivü királya
Az ebéddel őt ily szépen megkinálta:
»Ha már itt vagy, jöszte és ebédelj velünk,
Ha nem nyelsz kősziklát, mi majd téged nyelünk;
Fogadd el, különben száraz ebédünket
Izről porrá morzsolt testeddel sózzuk meg.«
Az óriás király ezt nem ugy mondotta,
Hogy János tréfára gondolhatta volna;
Hát egész készséggel ilyen szókkal felelt:
»Megvallom, nem szoktam még meg ez eledelt;
De ha kivánjátok, megteszem, miért ne?
Társaságotokba beállok ebédre;
Csupán egyre kérlek, s azt megtehetitek,
Számomra előbb kis darabot törjetek.«
Letört a sziklából valami öt fontot
A király, s a mellett ily szavakat mondott:
»Nesze, galuskának elég lesz e darab,
Aztán gombóczot kapsz, hanem összeharapd.«
»Harapod bizony te, a kínos napodat!
De fogadom, bele is törik a fogad!«
Kiáltott fel János haragos beszéddel,
S meglódította a követ jobb kezével.
A kő ugy a király homlokához koppant,
Hogy az agyveleje azonnal kilocscsant.
»Igy híj meg máskor is kőszikla-ebédre«,
Szólt s kaczagott János, »rá forrt a gégédre!«
És az óriások elszomorodának
Keserves halálán a szegény királynak,
S szomorúságokban elfakadtak sírva…
Minden csepp könnyök egy dézsa víz lett volna.
A legöregebbik szólt János vitézhez:
»Urunk és királyunk, kegyelmezz, kegyelmezz!
Mert mi téged ime királynak fogadunk,
Csak ne bánts minket is, jobbágyaid vagyunk!«
»A mit bátyánk mondott, közös akaratunk,
Csak ne bánts minket is, jobbágyaid vagyunk!«
A többi óriás ekképen esengett:
»Fogadj el örökös jobbágyidúl minket.«
Felelt János vitéz: »Elfogadom tehát
Egy kikötéssel a kendtek ajánlatát:
Én itt nem maradok, mert tovább kell mennem,
Itt hagyok valakit királynak helyettem.
Már akárki lesz is, az mindegy énnekem,
Kendtektől csupán ez egyet követelem:
A midőn a szükség ugy hozza magával,
Nálam teremjenek kendtek teljes számmal.«
»Vidd, kegyelmes urunk, magaddal e sípot,
S ott leszünk, mihelyest jobbágyidat hívod.«
Az öreg óriás ezeket mondotta,
S János vitéznek a sípot általadta.
János bedugta a sípot tarsolyába,
Kevélyen gondolva nagy diadalmára,
És számos szerencsekivánások között
Az óriásoktól aztán elköltözött.
XXI.
Nem bizonyos, mennyi ideig haladott,
De annyi bizonyos, mennél tovább jutott,
Annál sötétebb lett előtte a világ,
S egyszerre csak annyit vett észre, hogy nem lát.
»Éj van-e, vagy szemem világa veszett ki?«
János vitéz ekkép kezdett gondolkodni.
Nem volt éj, nem veszett ki szeme világa,
Hanem hogy ez volt a sötétség országa.
Nem sütött az égen itt sem nap, sem csillag;
János vitéz csak ugy tapogatva ballag,
Néha feje fölött elreppent valami,
Szárnysuhogás-formát lehetett hallani.
Nem szárnysuhogás volt az tulajdonképen,
Boszorkányok szálltak arra seprőnyélen;
Boszorkányoknak a sötétség országa
Rég ideje, a hogy birtoka, tanyája.
Ország gyűlését ő kelmök itt tartanak,
Éjfél idejében ide lovaglanak.
Most is gyülekeznek ország gyülésére,
A sötét tartomány kellő közepére.
Egy mélységes barlang fogadta be őket,
A barlang közepén üst alatt tűz égett.
Ajtó nyilásakor meglátta a tüzet
János vitéz s annak irányán sietett.
Mikor János vitéz oda ért: valának
Egybegyülekezve mind a boszorkányok.
Halkan lábujjhegyen a kulcslyukhoz mene,
Furcsa dolgokon is akadt meg a szeme.
A sok vén szipirtyó benn csak úgy hemzsegett,
Hánytak a nagy üstbe békát, patkányfejet,
Akasztófa tövén nőtt füvet, virágot,
Macskafarkat, kigyót, emberkoponyákat.
De ki tudná sorra mind előszámlálni?
Csakhogy János mindjárt át kezdette látni,
Hogy a barlang nem más, mint boszorkánytanya.
Erre egy gondolat agyán átvillana.
Tarsolyához nyult, hogy sípját elővegye,
Az óriásoknak hogy jőjjön serege;
Hanem megakadt a keze valamiben,
Közelebb vizsgálta s látta, hogy mi legyen:
A seprők voltak ott egymás mellé rakva,
Miken a boszorkány-nép oda lovagla.
Fölnyalábolta és messzire elhordá,
Hogy a boszorkányok ne akadjanak rá.
Ekkor visszatért és sípjával füttyentett,
És az óriások rögtön megjelentek.
»Rajta, törjetek be szaporán, legények!«
Parancsolá János, s azok betörének.
No hisz’ keletkezett czifra zenebona:
A boszorkány sereg gyorsan kirohana;
Keresték a seprőt kétségbeeséssel,
De nem találták, s igy nem röpülhettek el.
Az óriások sem pihentek azalatt,
Mindenikök egy-egy boszorkányt megragadt,
S ugy vágta a földhöz dühös haragjába’,
Hogy széjjellapultak lepénynek módjára.
Legnevezetesebb a dologban az volt,
Hogy valahányszor egy-egy boszorkány megholt,
Mindannyiszor oszlott az égnek homálya,
S derült lassankint a sötétség országa.
Már csaknem egészen nap volt a vidéken,
Az utolsó banya volt a soron épen…
Kire ismert János ebbe’ a banyába’?
Hát Iluskájának mostoha anyjára.
»De«, kiáltott János, »ezt magam döngetem!«
S óriás kezéből kivette hirtelen,
Hanem a boszorkány kicsusszant markából,
Ucczu! szaladni kezd, és volt már jó távol.
»A keserves voltát, rugaszkodj’ utána!«
Kiáltott most János egyik óriásra.
Szót fogadott ez, és a banyát elkapta,
És a levegőbe magasra hajtotta.
Igy találták meg az utolsó boszorkányt
Halva, János vitéz faluja határán;
S minthogy minden ember gyülölte, utálta,
Még csak a varju sem károgott utána.
Sötétség országa kiderült végképen,
Örökös homálynak napfény lett helyében;
János vitéz pedig rakatott nagy tüzet,
A tűz minden seprőt hamuvá égetett.
Az óriásoktól azután bucsút vett,
Szivükre kötvén a jobbágyi hűséget.
Ezek igérték, hogy hűségesek lesznek,
S János vitéz jobbra és ők balra mentek.
XXII.
Vándorolgatott az én János vitézem,
Meggyógyult már szíve a bútól egészen,
Mert mikor keblén a rózsaszálra nézett,
Nem volt az többé bú, a mit akkor érzett.
Ott állott a rózsa mellére akasztva,
Melyet Iluskája sirjáról szakaszta;
Valami édesség volt érezésében,
Ha János elmerült annak nézésében.
Igy ballagott egyszer. A nap lehanyatlott,
Hagyva maga után piros alkonyatot;
A piros alkony is eltünt a világról,
Követve fogyó hold sárga világától.
János még ballagott; a mint a hold leszállt,
Ő fáradottan a sötétségben megállt,
S valami halomra fejét lehajtotta,
Hogy fáradalmát az éjben kinyugodja.
Ledőlt, s el is alutt, észre nem is véve,
Hogy nem nyugszik máshol, hanem temetőbe’;
Temetőhely volt ez, ócska temetőhely,
Harczoltak hantjai a rontó idővel.
Mikor az éjfélnek jött rémes órája,
A száját mindenik sírhalom feltátja,
S fehér lepedőben halvány kisértetek
A sírok torkából kiemelkedtenek.