Petőfi Sándor összes költeményei - 19

Figyelemre méltatám. Sajnálom.
Eh, megtörtént, mit sajnálkozom?
Hadd szorítsam jobbod, ifju bajnok,
Én, ki ilyen rokonszellemű
Pályatárs után már rég sohajtok.
Fölléptél. Ez engem megujít,
Hogy a sorompók közt ketten állunk.
Most, barátom, küzdjünk, hadd legyen
Győzedelmünk vagy vitéz halálunk!
(Pest.)

Piroslik már a fákon a levél…
Piroslik már a fákon a levél,
Süvölt köztök, süvölt az őszi szél,
Homályos a nap, a mező deres;
Pásztor, betyár meleg tanyát keres.
Meleg tanyát a pásztor csak talál,
Vár ott reá kulacs bor, tele tál.
Ha kifogy a kulacs bor s tele tál,
Lágy párnán felesége vele hál.
Betyár embernek jó tanyája nincs,
Minden felől csörög rá rabbilincs.
Száraz bokorban huzza meg magát,
Átkozza a hűs őszi éjszakát.
(Dömsöd.)

Holdvilágos éj.
A hold az égen egy ezüst lant,
Megannyi húr a sugarak;
A hold ezüst lantján a szellők
Szellemkezekkel játszanak.
Egy faluhoz közelg a vándor,
Egyúttal költő is talán?
Mert úgy elandalodva csügg a
Holdon s elömlő sugarán.
Megy, megy tovább a méla vándor,
S eléri végre a falut;
A faluban csend, néma csend van,
Népsége régen elalutt.
A kántor háza kapujánál
Szép hajadon leány zokog;
Az este hűs… ő pongyolában…
Reszketnek a gyöngéd tagok.
A vándor arra ballag és szól:
»Mi lelt, mi lelt, szép hajadon?
Felelj, legszebbik holdsugár te,
Segíthetek-e bajodon?
Hűségtelen kedvest siratsz tán?
Ha én lehetnék kedvesed,
Olyan lennék, hogy a világ még
Nem láta oly hűségeset.
Légy holdvilágom, szép leányka!
S nem bánom: a sors bármit ad;
Legyen örök éj létem… csakhogy
Örökké lássam holdamat!«
Igy szólt a vándor lelkesedve,
De a leányka nem felel;
Csak áll és némán nehezíti
Kis kendejét könyűivel.
A hold a kántor szobájába
Sugárait most beveti;
A kántor, a lyány részeg apja,
Benn feleségét döngeti.
(Hatvan.)

Fekete kenyér.
Miért aggódol, lelkem jó anyám,
Hogy kenyeretek barna, e miatt?
Hisz meglehet: ha nincs idehaza,
Tán fejérebb kenyérrel él fiad.
De semmi az! csak add elém, anyám,
Bármilyen barna is az a kenyér.
Itthonn sokkal jobb ízü én nekem
A fekete, mint máshol a fejér.
(Szalk-Szent-Márton.)

Rég veri már a magyart a teremtő…
Rég veri már a magyart a teremtő,
Azt sem tudja: milyen lesz a jövendő?
Lesz-e még ezen a földön jó napja?
Örüljön-e, búsuljon-e? nem tudja.
De ha isten bút adott e nemzetnek,
Azt is adott, mivel a bút ölje meg.
Hol terem több jó bor és több szép leány,
Mint itt belül Magyarország határán?
Leányt ide, leányt az én ölembe!
Hadd szorítsam két kezemmel szivemre,
Hadd szíjam ki édes lelkét csókommal,
Vessek számot sok keserű bajommal.
Hát az a bor? hejh, a borral ide már;
Sírja belém piros könnyét a pohár!
Piros könnye tüzes, mint istennyila,
A kialutt életet is meggyujtja.
Te meg, czigány, húzd rá, majd kifizetem;
De úgy húzd, hogy megrepedjen a szivem,
Repedjen meg örömébe’, bujába’…
Igy vigad a magyar ember, hiába!
(Pest.)

Fresco-ritornell.
Mihelyt megpillantottalak, menyecske,
Bordám alatt ez a kis húsdarab
Ugrálni kezdett, mint sziklán a kecske.
Azóta mellem folyton égő katlan,
S a láng mindig tovább, tovább harap…
Csak te ne volnál oly meggyujthatatlan!
Kebled fejérlő, mint az alabastrom,
De búm sötét, mint holmi ócska klastrom,
S csak a halál lesz dúlt szivemre flastrom.
(Igló.)

Líliom Peti…
Líliom Peti volt ám csak
A derék legény!
Alig akadt volna párja
A föld kerekén.
Emberül megűlt ő minden
Paripa hátán;
Le nem vetette volna a
Hétfejű sárkány.
A mennyi bor öt más embert
Döntött volna meg:
Annyi még jó formán meg se
Kottyant Petinek.
S a hol vele elvágtatott
Gyors paripája,
Majd megveszett a falusi
Lyányság utána.
De nyakravalója lett a
Hóhér kötele…
Mért? azért, mert Angyal Bandi
Lelke bújt bele.
(Igló.)

Magyarország.
Te sem termettél ám szakácsnak,
Magyarország, édes hazám!
A sűlt egy részét nyersen hagynád,
S elégetnéd más oldalán.
Mig egy felől boldog lakóid
Megfúlnak a bőség miatt:
Hát más felől meg éhhalállal
Megy sírba sok szegény fiad.
(Eperjes.)

Gyalázatos világ…
Gyalázatos világ! mit nem gondolsz ki még?
Hogy szívemet sebezd…
De mért panaszlanék?
Hisz a mi megtörtént: mind, mind várhattam ezt.
Az én pályám nem mindennapi pálya,
S ki új utat tör: gaz és tüske várja.
Uj pályámon paréj, tövis közt gázolok;
De megyek egyaránt,
Bár fájdalmas dolog,
Ha sziszegő kigyók mérges fulánkja bánt.
(Az én utamba sok a kígyófészek,
S hogy eltiporjam, én beléje lépek!)
Jó, hogy sebemre az ég orvosságot ad.
Keblem varázsfüve
A büszke öntudat,
Mely tőlem már oly sok fájdalmat elveve.
Ha ez nem volna, a kígyók marása
Eddig szivemnek közepébe ásna.
Mardossatok csak hát, ti kígyófajzatok!
Eltiprom köztetek,
Kit eltiporhatok,
S a kit nem: azt majd az idő gyilkolja meg;
Mert az idő a jobb lelkek segéde,
Kiáll ezeknek védelmezésére.
Idő, hű gyámolóm! benned megbízhatom,
Ha úton-útfelen
Sárral dobáltatom…
Ha senki nem lesz is, leszesz te majd velem;
A melyet a szennyes világ dobott rám,
Megtisztitod te majd a sártul orczám!
(Pest.)

Egy hajfürthöz.
Barna lyányka szép fejéről
Kaptam e hajfürtöt én.
Én s e fürt együtt pihentünk
A leányka kebelén.
A bucsúnak órájában
Adta emlékül nekem;
A bucsú órája óta
Mindig itt volt szívemen.
Oh ha nézem e hajfürtöt:
Minden percz eszembe jut,
Melyben a boldogság szárnyán
Mennybe nyílt előttem ut;
A letűnt szerelmi órák
Körülöttem lengenek,
Mint vidám csillagsugáros
Túlvilági szellemek.
Nézlek, nézlek, drága hajfürt,
Hosszan nézlek tégedet,
A ki üdvem holt időjét
A sírból kivezeted.
Hosszan függenek te rajtad,
Oh szép hajfürt, e szemek,
Hosszan… hosszan… és… utószor…
Minthogy már… mást szeretek.
(Pest.)

Falun.
Király vagyok most minden alkonyon:
A nap pirosló fényt lövel reám,
A nap pirosló búcsusúgara
Biborra festi egyszerű ruhám.
Gyönyörrel járom estenként a tájt,
Kilépvén a kis házfödél alól;
Porfellegekben a nagy ég alatt
A haza térő nyáj kolompja szól.
Elandalodva hallom e zenét,
Elandalodva szemlélek körűl;
És messze látok, mert mindenfelé
Megmérhetetlen rónaság terűl.
A rónaságnak messze tengerén
Imitt-amott áll egy fa, mint sziget,
S hová imát küld a mohamedán:
Kelet felé ez hosszu árnyat vet.
Miként csatában a sebzett vitéz,
Elvérzik a nap végre, s elesik;
S mint a dicsőség a vitéz halált,
A napot csillagok s hold követik.
Körűlem éj van, fényes éjszaka;
A csillagfényes éjben méla csend,
Oly csend, hogy szinte vélem hallani,
Mit a holdban szent Dávid lantja zeng.
A szomszéd tóból a vadlúdakat
Látom csapatban messzeszállani;
Szivemből is föl- és elszállanak
A nagyravágyás, hír vad álmai.
Feledni kezdem Pestet és zaját,
S jövendőm minden büszke terveit;
Jobb lenne élnem, így gondolkodom,
Jobb lenne élnem elfeledve itt.
A fölmagasztalt nagy nevek között
Ne hangoztassa senki nevemet,
Csak szőlőm és szántóföldem legyen,
Termők piros bort s fejér kenyeret.
S midőn szőlőmből s szántóföldemről
Házamba térek este: hozza be
Majd a piros bort s fejér kenyeret
Piros menyecskének fejér keze.
S ha a késő halálnak ujjai
A férj és nő szemét majd befogák:
Tegyék _egy_ sírba a két aggastyánt
Nem tettetésből síró unokák.
(Szalk-Szent-Márton.)

Képzetem.
Még mit nem mondanak!
Hogy az én képzetem
Alant jár, magasra
Föl nem röpíthetem.
Lent jár a föld szinén,
Ha ugy tartja kedve,
Sőt a föld alá is
Van gyakran sülyedve;
Mint buvár, sülyed a
Mélységek mélyére,
A legmélyebb tenger:
A szív fenekére.
De ha mondom neki:
»Szállj a magasra fel!«
Felszáll s a légben, mint
Pacsírta, énekel!
S ha ekkor biztatom:
»Még följebb, képzetem!«
Vele a sasokat
Rendre megkergetem.
A sas mind elfárad,
De nem fárad ő el,
Egy utat kezd a leg-
Magasabb felhővel.
És a felhőknek sem
Társa ő sokáig,
Egyenest fölfelé
Tör az ég boltjáig,
És ha ekkor épen
Napfogyatkozás van:
Az elsötétedett
Nap mellett elsuhan,
Elsuhan mellette,
Egyet pillant rája,
S megkerűl a napnak
Elveszett pompája.
És az én képzetem
Még ekkor sem pihen,
Hanem a legfelső
Csillagzaton terem,
S ott, hol már megszűnik
Az isten világa,
Uj világot alkot
Mindenhatósága. – –
(Pest.)

Búcsu Kun-Szentmiklóstól.
Szól a kakas innen-onnan
Viradóra.
Kivígadtunk, takarodjunk
Nyugovóra.
Hejh, ennek a mai napnak
Nagy az ára…
T’om: sokáig fáj belé a –
Fáj belé a kezem szára.
Fáj az én jobb kezem szára
Véghetetlen,
Mert nagyon sok telt palaczkot
Emelgettem.
De ha fáj is a karom, tán
Utójára
Fölbirom még e palaczkot –
E palaczkot… bucsuzásra.
Ki veled, bor, ki veled, bor,
Az üvegből!
Tele sírom könnyeimmel
Két szememből;
De magam sem tudom én, hogy
Majd az benne
Fájdalomnak vagy örömnek –
Vagy örömnek lesz-e könnye?
Mostanában a keblemnek
Megtelése
Fájdalomnak és örömnek
Vegyülése.
Az örömem onnan ered,
Mert itt voltam;
El kell mennem: innen ered –
Innen ered a fájdalmam.
Kiskunsági Szentmiklósnak
Ifju népe!
Benyitottál a szivemnek
Közepébe;
Hejh, pedig e szívközép, ez
Szentek szente,
Nem sok ember fordult meg még –
Fordult meg még eddig benne.
De kinek meg helyet adtam
Egyszer itt benn,
Az ugyan ki soha többé
Nem megy innen.
Ezután ugy nézzetek hát
A szemembe:
Rabok vagytok mindörökre –
Mindörökre a szivembe’!
Hát közöttetek, ha újra
Visszatérek,
Lesz emléke a barátság
Ünnepének?
Ünnep volt ez, a barátság
Szép ünnepje,
Nem is hiszem, hogy valaki –
Hogy valaki elfeledje.
Mostanáig itt vígadtunk
Tennap déltül,
Nem csoda hát, ha kissé a
Fejem szédül…
De azért jól tudom ám, hogy
Mit miveltünk?
Ettünk, ittunk, tánczot jártunk –
Tánczot jártunk, énekeltünk.
Ilyen a magyar mulatság.
Már hiába!
Ha iszik, hát jár a nyelve,
Jár a lába.
Hejh, csak oly gyors lenne honja
Haladása,
Mint lábának, hogyha tánczol –
Hogyha tánczol, a mozgása!
Hanem hiszen száz szónak is
Egy a vége:
Legyen rajtatok, barátim,
Áldás, béke.
Legyen oly vig mind halálig
A pályátok,
A mily vígak valamennyin –
Valamennyin ma valátok!
… Hejh, ha volna ősz: elszállna
Már a gólya;
Mennék én is már, ha még egy
Szóm nem vóna.
Kimondjam-e, vagy ne mondjam?
Eh, kimondom;
Mit szóltok rá, mit nem szóltok –
Mit nem szóltok, semmi gondom.
Amott virít Szentmiklósnak
Egy rózsája…
Hejh csak soha ne is néztem
Volna rája!
Vagy ha már megbűvölt édes
Arczulatja:
Hadd lennék én, a ki őtet –
A ki őtet leszakasztja!
(Kun-Szentmiklós.)

Három szív története.
I.
Volt egy lovag, kinek nem volt hazája,
Mert rajt ütének ellenséges népek,
És pusztulás lett, mit hozának rája
Komor fényében a csaták tüzének.
Komor fényében a csaták tüzének
Piroslott a lovag hős arcza szinte
S piroslott vére, melyet bőven önte
Megmentésére a hon életének.
De hasztalan folyt a lovagnak vére;
Ő megmaradt és honja véget ére.
S a hontalan lett fának eltört ága,
Mit a fáról a fergeteg törött le,
S mit ez most kerget a széles világba.
Midőn a felhő ott szállott fölötte,
A hol volt a ledöntött hon határa,
Megállott és letérdepelt hantjára,
Hogy könnyeit végső cseppig kisírja
A földre, mely holt nemzetének sírja;
Mert könnye volt egyetlen kincse, melyet
Elvesztett mindenéből még megtarta:
S ezt tékozolni másra nem akarta. –
Megindult és ment tompa búja mellett,
Mely árnyképében őt folyvást kisérte.
Midőn kifáradt már a bujdosásban:
Csöndes vidékbe megpihenni tére
Egy idegen nép távol országában.
És gondolá azt is, hogy őt halála,
Ha egy helyen lesz, hamarabb találja;
S ha rá hull a halál fehér virága,
Beteljesűlve minden kivánsága.
Ezt várta ő a csendes zárt vidéken,
Hová fáradtan megpihenni tére,
S hol élt egy lyányka olyan ifjuszépen,
Hogy a vidéknek vált bámult diszére.
De ő a lyányka szépségét nem látta,
Semmit sem látott, csak romját honának;
Nem látta, hogy rá gyakran szállt a lyányka
Tekintetének csillagos világa,
S tekintetei mi lángolók valának!
Igy a leányka napjai folyának,
S arczára halvány liljomot föstének
Gyötrelmei a szólni nem merésnek;
Mert mit mondhatna a fényes lovagnak,
Mit mondhat ő, ki, bár eléggé gazdag,
De pórszülőknek egyszerű magzatja? –
És a vidéket még egy ifju lakja;
Szegény fiú, a legszegényebb szolga,
Tengődve éli nyomorú világát,
Kit tán megölne sok fárasztó dolga,
Ha nem láthatná néha a leánykát;
A titkon bámult lyányka láthatása
Fogyó erője meghozó varázsa.
Fél rá gondolni, hogy kérjen szerelmet
A pór, de gazdag szülők gyermekétől,
Ő, a kinek ha jut száraz kenyérből
Egy-két nagyobb falat, sorsán örülhet.
S ő mégis boldog, és azzal beéri,
Hogy a leánykát messziről kiséri.
II.
És a lovagnak kondult a nagy óra,
Mely e világból őt egy másba vitte,
A hol bitor kény mennykövit nem szórja
Az ártatlanság népének fölötte.
Letették őt az anyaföld ölébe;
Követ nem tettek a halom fölébe,
Mely pajzsa lett az élet búja ellen…
Miért is volna kő? a lyányka szíve,
Halála által, kő lett, érzéketlen;
S ha nincsen érzés a szív birtokában,
Az ember mit keressen a világban?
Nem volt a lyányka sem sokáig földi:
Lefekvék, honnan senki fel nem költi.
És a szegény, az árva, árva szolga,
Tüntén egyetlen gyönyörűségének,
Az élet terhét hogy viselte volna?
Végét vetette terhes életének.
III.
Az éjszakának sírnyitó felében
Fölkél a szolga, és a helyre mégyen,
Hová temették a kedves leánykát;
Akarja látni élte szép bálványát.
De a leánynyal nincs találkozása,
Mert a leány a sírból szinte eljár,
Hogy a lovagnak szellemét meglássa,
S ott vár, ott vár, de szinte hasztalan vár,
Mert a lovag száll messze, messze tájra,
Elszáll megnézni: rab-e még hazája?
(Pest.)

A jó öreg kocsmáros.
Itt, a honnan messze kell utazni, míg az
Ember hegyet láthat, itt a szép alföldön,
Itten élek én most megelégedéssel,
Mert időm vidáman, boldogságban töltöm.
Falu kocsmájában van az én lakásom;
Csendes kocsma ez, csak néha zajlik éjjel,
Egy jó öreg ember benne a kocsmáros…
Áldja meg az isten mind a két kezével!
Van szállásom itten s ennem-innom ingyen,
Soha sem volt ennél jobb gondviselésem.
Az ebédre nem kell senkit is megvárnom,
És mindnyájan várnak én rám, hogyha késem.
Csak egyet sajnálok: az öreg kocsmáros
Összekocczan néha jó feleségével;
No de a mint összekocczan, meg is békül…
Áldja meg az isten mind a két kezével!
Elbeszélünk néha a letünt időkről.
Hejh, régibb idői boldogak valának!
Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt,
Alig tudta számát ökrének, lovának.
Pénzét a hitetlen emberek csalása,
Házát a Dunának habjai vitték el;
Igy szegényült el a jó öreg kocsmáros…
Áldja meg az isten mind a két kezével!
Alkonyúló félben van már élte napja,
S ilyenkor az ember nyugodalmat óhajt,
S ő reá, szegényre, a szerencsétlenség,
Ő reá mostan mért legtöbb gondot és bajt.
Fáradoz napestig, vasárnapja sincsen,
Mindig későn fekszik, mindig idején kel;
Mint sajnálom én e jó öreg kocsmárost…
Áldja meg az isten mind a két kezével!
Biztatom, hogy majd még jóra fordul sorsa;
Ő fejét csóválja, nem hisz a szavamnak.
»Úgy van, úgy«, szól később: »jóra fordul sorsom,
Mert hisz lábaim már a sír szélén vannak.«
Én elszomorodva borulok nyakába,
S megfürösztöm arczát szemeim könnyével,
Mert az én atyám e jó öreg kocsmáros…
Áldja meg az isten mind a két kezével!
(Szalk-Szent-Márton.)

Az utósó ember.
Mi az fölöttem? ég vagy sírbolt?
Igen, sírbolt, a melyben a föld,
Ez óriás koporsó fekszik.
És ott fejem fölött az a fény
A nap? vagy a sírbolti lámpa?
Igen, sírbolti lámpa, melynek
Bágyadtan pislogó sugára
Sötétségét a síri éjnek
Halvány piros-sárgára festi.
S mily hallgatás!… de, hah, mi zendül
A némaságnak közepette?
Madárszó vagy leánydal? Oh nem!
A férgek rágják a koporsó
Behunyt szemü, hideg lakóit.
Igen, behunyvák a szemek mind,
Melyekben egykor szerelemnek
S gyülölségnek szikrája lángolt,
S a melyekből oly undorítón
Nézett ki, mint a kéjleányok
A bordélyházak ablakából,
A gőg, irigység, elbizottság,
A megvetés, alázatosság.
Behunyvák a szemek, s hideg már
A szív, e kis pokol, a mely száz
Meg száz ördögnek volt tanyája,
Hol a bünök máglyája égett
Kihamvadatlan lángolással.
Hanem már mindeneknek vége,
Alszik már a becsületorzás,
Barát- s honárulás, s egyéb szörny,
S a mely őket nyomban követte,
A lelkiösmeret marása…
De ez nagyon régen halt már meg,
Az újabb kornak nemzedéke
Ismerte ezt csupán hiréből. –
Mindennek vége. Minden alszik.
Becsukva a szem. Hülve a szív.
Csak én magam vagyok még élő
A sírbolt roppant üregében,
S tünődöm, egy vendégre várván,
A késedelmező halálra.
Halál, mért nem jösz? félsz talán, hogy
Megbirkozom veled s legyőzlek?
Ne félj, nem az vagyok, ki voltam,
Ki egykor vakmerő kebellel
Daczoltam sorssal és világgal.
Bátran jöhetsz. Meg nem támadlak.
Hagyom magam. Erőtelen hang
Leszek. Te szélvész légy. Sodorj el.
(Pest.)

Ifjuság.
Mondják hidegnyugalmasan
Az öregek:
Szilaj, bolond fiú vagyok,
Csendesb legyek.
Vénség az életnek visszhangja csak,
E tompa hangok meg nem bántanak.
Szilaj vagyok, igaz; s bolond?
Az is lehet.
Az észt tanácsra nem hivom,
Csak a szivet.
No de fejemnek is hasznát veszem:
Reá bokrétás kalpagom teszem.
S a szív nem rossz tanácsadó,
Higyétek el.
Az észnél gyakran messzebb lát
Sejtelmivel.
Az ifjú szíve lánglobogva ég;
Világit ez, midőn sötét az ég.
S szolgál a szív nem csak vezér-
Szövétnekűl.
Balsors telében életünk
Gyakorta hűl.
S az ész miatt akár megfagyhatnánk,
De szívünkben fölmelegit a láng.
És ne higyétek, csendes öregek,
Hogy tán megárt,
Ha túllobogja is a fiatal
Tűz a határt;
Föl szoktak gyújtani egész mezőt,
S lesz égés által ez gyümölcsözőbb.
(Pest.)

Imádságom.
Elkárhozástól félt szegény anyám,
S talán féltése nem alaptalan.
Tart tőle – s ebben igazsága van –
Hogy már régóta nem imádkozám.
Imádkozom hát; íme két kezem
Szent áhitattal összekulcsolom.
Hallgass meg engem, égi hatalom,
Hallgass meg engem, édes istenem!
Adj én nekem… hó, első a haza.
Hatalmas isten, népem istene!…
De kérni vajon mit is kellene
Hazámért, melynek annyi a baja?
Ezért csak egy, csak egy a kérelem:
Mely így, mint van, már nem sok évet lát,
Teremtsd egészen ujjá e hazát,
Hallgass meg engem, édes istenem!
És magamért? mit kérjek magamért?
Adj hát nekem szépséges szeretőt,
S a melyen majd meglátogassam őt,
Gyors paripát; aztán sok, sok babért…
Nem hogy fejemet ékesítse, nem,
De hogy, ha nem lesz szénám, abrakom,
Csikóm legyen mivel jól tartanom…
Hallgass meg engem, édes istenem!
(Szalk-Szent-Márton.)

A szeretőm nyalka gyerek…
A szeretőm nyalka gyerek,
Alája termett a nyereg.
Ha viszi a paripája,
Gyönyörűség nézni rája.
Gyakran látogat meg engem,
Most is amott jön a lelkem;
Ugy megvágtat paripája,
A négy körmét majd elhányja.
Öregbiró lyánya, szivem,
Mit kukucsálsz olyan igen?
Mit lesed a szeretőmet?
Ugy sem szeret ám ő téged. –
Szállj le kincsem a nyeregből,
Vedd ki lábad a kengyelből,
Ereszd meg a terhelődet,
Öleld meg a szeretődet.
Istenem, be ver a szived,
Mert itt van az enyim mellett.
Szived az én kincses ládám,
Három faluért sem adnám.
Mulattató, nevettető,
Ha összejön két szerető;
Elbeszélnek végtelenül,
Magok sem tudják, hogy mirül.
Jaj de mi zaj van odakint?
Hát biz ott a lovad nyerit.
Hogy elfeledkeztünk róla!
Isten bűnünkűl ne rója.
Jól tartottad a lovadat,
De már föl is kantároztad.
Még egy csókot, itt az orczám,
Isten hozzád, kedves rózsám!
Kedves rózsám, isten hozzád,
Adjon isten arany zablát,
Arany zablát a lovadnak,
Aranyos kedvet magadnak!
(Duna-Földvár.)

Ismerjetek meg!
Ismerjetek meg végre: ki vagyok?
Álarcz alatt volt mostanáig képem,
De már meguntam én álarczomat,
És azt most ünnepélyesen letépem.
Olvastátok vidám dalaimat?
Azt gondoljátok, hogy lelkembül írom?
Oh, dalaimban a kedv, nevetés,
Csak olyan ez, mint a virág a síron.
Kivül a síron nyilik a virág,
S belül a sírban féreg és halott van;
Igy írtam én enyelgő dalokat,
Míg lelkem haldokolt a fájdalomban.
De többé nem leszek komédiás,
Ki víg pofákat vág a közönségnek,
És odabenn a színfalak között
Arczán kínszenvedés könyűi égnek! –
Oh nem, ez még sem szép határozat!…
Muljék oly gyorsan, a mily gyorsan támadt.
Szenvedjen bár szivem: a víg dalok
Ne szűnjenek meg… hátha általok
Kissé vidítom szomorú hazámat.
(Pest.)

Felhő és csillag.
Mikor isten a férfit teremté,
Homlokára szállt sötét ború,
Nem tudom mért? csak hogy e borúból
Lett a felhő s égiháború.
Mikor isten a hölgyet teremté,
Örömében sírva fakadott.
Most is látni ez örömkönnyeknek
Cseppjeit, a sok szép csillagot.
(Czinkota.)

A hűtelen barátokhoz.
Derék fiúk, mint hagyogatnak el!…
Eredjetek csak isten hírivel;
Hagyjátok itt a fát, ti levelek,
A fát, e szívet, melyen függtetek.
Az őszi szél, mely titeket lefú,
Majd elmulik, nem lesz örökkorú;
S ha eljövend ismét a kikelet,
Fog kapni a fa új leveleket.
De tudjátok: többé ki nem virul
Az a levél, mely fájáról lehull.

Én és a nap.
Bámúlja sok oly epedőleg a holdat,
Ezt a megtestesült sohajt.
Miattam akár kimaradjon örökre,
Nem csüggök én merengve rajt.
Megtestesülése te érzeteimnek,
Magas, fényes, hő napsugár!
Te vagy szivem öröme, gyönyörüsége,
Érted szemem, lelkem sovár.
Egymás szeretői vagyunk mi a nappal;
Mi hűséges két szerető!
Ki mondja meg: én melegűlök-e tőle?
Vagy szívemtől melegszik ő?
És hogyha siromba leűzni fog a sors,
Csak azt az egyet fájlalom,
Hogy majd szeretőmet a földnek alatta,
A szép napot, nem láthatom.
De szabad a holtnak egy óra naponként,
S én arra kérem istenem:
Éjfél idején legyen zárva koporsóm,
S nyiljon meg az délben nekem!
(Pest.)

Búm és örömem.
Nincsen oly bú,
Mint az én búm.
Oh, ha én busúlok!
Keblem egy oroszlánbarlang,
S szívem benne bárány;
Szaggatják az éhes oroszlánok
Fogaikkal, körmeikkel.
Vérét iszszák,
Csontját rágják
És velőjét szíják
E szegény báránynak az
Éhes oroszlánok. – –
Olyan öröm sincs,
Milyen az én örömem.
Oh, mikor én örülök!
Keblem egy édeni kert,
S rózsa e kertbe’ szivem.
Napsugarakkal,
Tarka lepékkel
Játszik e rózsa,
S zeng körülötte
A csalogány.
És jön egy angyal,
És leszakítja e rózsát,
S illeti csókkal,
S keblire tűzi,
S véle az égbe röpűl.
(Pest.)

Egy asszonyi állathoz.
Megláttuk egymást és a szerelem
Mindkettőnk szívében lobbot vetett.
Fölösleges volt minden vallomás,
Értők a kölcsönös tekintetet.
Alig múlt egy nap, már csókoltalak,
S te visszacsókolál és ölelél.
Te is leány vagy, édes angyalom,
Egy szikrával sem jobb a többinél.
Miként folyammá nő a kis patak,
S miként tengerbe vész el a folyam:
Szerelmem akkép napról-napra nőtt,
S lett végre tenger, mély, határtalan.
Láttam piruló arczod hajnalán,
Hogy boldogságom napja ujra kél.
Te is leány vagy, édes angyalom,
Egy szikrával sem jobb a többinél.
Boldogságomnak napja ujra kelt,
Boldogság napja volt égő szived.
A mely szemedbe szállt, s onnan reám
Elolvasztó sugárokat vetett.
Minő boldogság volt, ha háborgó,
Fölindult kebleden pihentetél!
Te is leány vagy, édes angyalom,
Egy szikrával sem jobb a többinél.
Együttlétünknek végső napja jött,
Tán mindörökre válandók valánk;
De gondolám, nyugtatva magamat:
Vár még egy este boldogsága ránk.
Az este eljött. Épen bál vala,
Te bálba mentél, hozzám nem jövél.
Te is leány vagy, édes angyalom,
Egy szikrával sem jobb a többinél.
(Igló.)

Felsülés.
Ebédre híttak. Elfogadtam
A meghivást nagy szívesen,
Nem az ebédre nézve,
Hanem mert vettem észre,
Hogy köztünk szép lyány is leszen.
S volt szép lyány, még pedig milyen szép!
Könnyű lehellet termete,
Fejér egén szemének
Sötétkék napok égtek…
De ez nem tartozik ide.
Csakhogy szép lyányka volt, nagyon szép,
S én őt tüstént megszeretém.
»Kigyúlt indúlatommal
Ebéd után azonnal
Kirontok!« így elmélkedém.
Ebéd alatt erősen szítam
A szíverősitő italt,
Hogy a nagy pillanatban
Majd annál biztosabban
Vívhassam ki a diadalt.
De hah, a szíverősitő úgy
Megerősíté szívemet,
Hogy, az erőből aztán
Lábamban nem maradván,
Kirontanom nem lehetett.
(Eperjes.)

Gyermekkori barátnémhoz.
Te vagy? valóban te vagy az?
Vagy e látmány csak képzelet?
Csak képzetemnek tündér délibábja,
A melyben lelkem újra látja
Szép arczod s boldog gyermekségemet?
Te vagy valóban! ennyire
Csalódás nem megy, nem mehet;
Ismérem én jól e szemek sugárát,
A melylyel glóriába zárád
Hajdanta boldog gyermekségemet.
A kis leányból hajadon,
A kis fiuból ifju lett;
Jött az idő, mely soha meg nem állott,
S miként a szélvész a virágot,
Elvitte boldog gyermekségemet.
Azóta tiszta látköröm
Oly gyakran elsötétedett,
S az éjszakában, mely sírként fedett el,
Csak egy csillag volt, a könny, melylyel
Sirattam boldog gyermekségemet.
Viszontlátásunk ünnepén
Ölelj meg, lyánykám, engemet;
Hagyd elfeledni kínos ifjuságom,
Hagyd karjaidban újra látnom
Ragyogni boldog gyermekségemet!
(Borjád.)

A négy ökrös szekér.
Nem Pesten történt, a mit hallotok,
Ott ily regényes dolgok nem történnek.
A társaságnak úri tagjai