Petőfi Sándor összes költeményei - 30

   Észrevétlen karon fogja
   És egy más világba vonja
   A merengés emberét.
   Órahosszat elmerengek,
   És ha egy elejtett tárgy
   Vagy harang, a mely megkondul,
   Fölriasztott álmaimbul:
   Elmém, nem tudom, hol járt?
  (Szatmár.)
  
  A csillagos ég.
   Fekszem hanyatt a föld sötétzöld szőnyegén,
   És merengve nézem a sötétkék eget;
   Száll reám aranyos, ezüstös csillagfény
   És koszorú gyanánt övezi fejemet.
   Megfürösztém lelkem e sugárözönben,
   Lemosott magáról minden földi szennyet,
   S most ujjá születve a magasba röppen
   S keresi a mennyet.
   Alszik az egész föld; mély és csendes álma,
   Egyetlen halk dongás érinti fülemet,
   Tán mellém valami kis bogárka szálla,
   Vagy távoli folyam harsogása lehet,
   Vagy még távoliabb felhők mennydörgése,
   Mely, mig hozzám ér, ily parányivá törpül,
   Vagy talán lelkemnek hymnus-éneklése
   Le a csillagkörbül.
   Szállj, lelkem, oh szállj az égi testek között,
   És pillants keresztül rejtelmök fátyolán,
   Melyet az istenség titkos ujja szövött…
   Bölcseségből-e vagy csak szeszélyből talán?
   Nézd meg, lelkem, mi van ott a csillagokon,
   És nézd meg, mi vagyon a csillagok felett,
   Azután röpülj le hozzám gyors szárnyadon,
   Hadd beszéljek veled.
   Hadd kérdjem: mit láttál? van-e ott is élet?
   S ha van, ily gyötrelmes, ily bús, mint a földi?
   Áll-e az a kemény, szigorú itélet,
   A mely jutalmat oszt és bosszúját tölti?…
   De mi közöm ehhez! egyet szeretnék én,
   Csak egyet megtudni, arról hozz hírt nekem:
   Vannak-e ott szívek, és a szívek mélyén
   Lángol-e szerelem?
   Ha ott is szeretnek, ah ugy vágyok oda,
   S hogy feljussak, forrón imádkozni fogok,
   De ha a szerelem föl nem kísér oda,
   Ugy isten hozzátok, ragyogó csillagok!
   Ugy szebb a föld minden búbánata mellett,
   S enyészszem el, ha a sírba fognak tenni!…
   A szerelem mindent pótol, s a szerelmet
   Nem pótolja semmi.
  (Szatmár.)
  
  Az ember.
   Nincs nevetségesebb az embernél,
   Oly kevélységben, olyan gőgben él!
   A világot fitymálják ajkai,
   S minth’ az eget akarná szántani
   Orrával, oly magasra tartja fel.
   Kevély ember, miben kevélykedel?
   Egy szempillantásnál mi rövidebb!
   Ember barátom, a te életed.
   Rohanva jő az idő s elrohan,
   Egy kezében bölcsőd pólyája van,
   S másikba koporsódra szemfödel.
   Kevély ember, miben kevélykedel?
   S mit végezhetsz egy pillantás alatt?
   Hódítál népeket, országokat?
   Hódítani csak gyávákat lehet,
   S az uralkodás ilyenek felett
   Dicsőség? ezt csak szégyenelned kell.
   Kevély ember, miben kevélykedel?
   S ha dicsőséget szerzél, nagy nevet?
   Veled hal meg s a föld alá viszed,
   Vagy, mint hű eb, kísér ki sírodig,
   S ott őrzi azt egy pár kis századig,
   S előbb-utóbb éhen-szomjan vesz el.
   Kevély ember, miben kevélykedel?
   Dicsőséged, neved maradjon! hol?
   A nép is elvesz, melyhez tartozol.
   Az ország, melyben most él nemzeted,
   Tenger volt egykor, s ujra az lehet,
   S e föld is semmiségbe oszlik el.
   Kevély ember, miben kevélykedel?
  (Koltó.)
  
  Azokon a szép kék hegyeken túl…
   Azokon a szép kék hegyeken túl
   Fogsz te élni, kedvesem, ezentúl,
   Ott fogsz élni boldog férjed mellett,
   Kit boldoggá egyedűl szived tett;
   Napkeletről messzebb napkeletre
   Jösz velem, hogy mulathass kedvedre,
   Oda viszlek, szép Erdélyországba,
   Láposvölgyi regényes magányba.
   Hiszem, hiszem, hogy vidáman élünk,
   Mert ott csak a természet lesz vélünk,
   A dicső, az örökszép természet,
   Kinek arczát oly gyönyörrel nézed,
   Mert tudod, hogy leghivebb barátom,
   Kit soha sem kaptam hazugságon,
   Ki elűzi a lélek kigyóit,
   Ki soha sem sebesít, de gyógyit.
   Ottan élünk a világtól távol,
   Semmi sem jut el hozzánk zajából,
   Csak az a halk, tengerféle morgás,
   Mely a zajnak csak viszhangja, nem más,
   S mely meg nem zavarja álmainkat,
   Sőt még költőibb álmakba ringat.
   Oda viszlek, egyetlen virágom
   A nagy földön, e nagy pusztaságon,
   Ott gyakorlom én be ezt a régen
   Óhajtott szót: kedves feleségem!
  (Szatmár.)
  
  A szájhősök.
   Meddig tart ez őrült hangzavar még?
   Meddig bőgtök még a hon nevében?
   Kinek a hon mindig ajkain van,
   Nincsen annak, soha sincs szivében!
   Mit használtok kofanyelvetekkel?
   Évrül évre folyvást tart a zaj,
   És nem ott-e, a hol volt, a nemzet?
   Nincs-e még meg minden régi baj?
   Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval
   Az időt így elharácsoljátok;
   Várva néz rég s oly hiába néz az
   Isten napja s a világ reátok.
   Nyujtsátok ki tettre a kezet már
   S áldozatra zsebeiteket,
   Tápláljátok végre a hazát, ki
   Oly sokáig táplált titeket.
   Áldozat s tett, ez a két tükör, mely
   A valódi honfiút mutatja,
   De ti gyáva s önző szívek vagytok,
   Tettre gyávák s önzők áldozatra.
   Hiszem én, hogy, mint a fák tavaszszal,
   Megifjodnak a vén nemzetek,
   De ti, hernyók, új lombot nem adtok,
   Sőt a régit is leeszitek.
   S oh mi vakság! fölemelte még a
   Népszerűség őket paizsára,
   Az elámult sokaság, miképen
   Megváltóit, karjaikba zárja.
   Megváltók? ők a hon eladói,
   Elveszünk ez ordítók miatt…
   Rólok tudja ellenünk, hogy félünk,
   Mert a félénk eb mindég ugat.
   Én ugyan nem állok a sereghez,
   Mely kiséri őket ujjongatva,
   És ha egykor közibök vetődöm,
   Nem egyébért lépek e csapatba,
   Csak azért, hogy fölfordítsam majd ez
   Ál nagyok győzelmi szekerét,
   S haragomnak ostorával vágjam
   Arczaikra a bitó jelét!
  (Szatmár.)
  
  Bucsú a nőtlenségtől.
   Tőled válok, legrégibb barátom,
   Nőtelenség, tőled válok el;
   Majd huszonöt évi bajtársam vagy,
   Búcsu nélkül nem hagyhatlak el.
   Ne neheztelj, hogy, ki oly hived volt,
   Rajtad most ily hirtelen kiad.
   Megosztottam véled ifjuságom,
   Hagyd magamnak férfikoromat.
   Szeretélek, mint tán senki más nem,
   Hogyha intél, én szót fogadék,
   Mentem én, a regényes kalandok
   Zászlaját a merre lengetéd.
   Messze vittél, sokfelé ragadtál,
   Elfáradtam, megpihenni kell…
   Nyoszolyám lesz kedvesem két karja,
   S fejér párnám a puha kebel.
   Mosolyognak ifju czimboráim,
   Gúnymosoly, mely ajkról ajkra jár,
   S szánakozva mennek el mellettem…
   Savanyú a szőlő, ugy-e bár?
   Én valóban szánalomra méltó,
   Szánalomra oly méltó vagyok!
   Piszkosabbnál piszkosabb csárdákba
   Esténként nem barangolhatok.
   Nem szabad már, csak egyet szeretnem,
   És ez is csak engemet szeret,
   Nem ugy, mint az ő jó szeretőik,
   Kik szeretnek százat, ezeret. –
   Isten hozzád, nőtlenség barátom!
   Haragszol vagy nem haragszol rám:
   Már ezentúl hátamat látod csak,
   Örömiddel végkép jóllakám.
   Isten hozzád, vidd el tarka zászlód
   Másfelé, hogy új hivet szerezz,
   Fejér zászló kell nekem már, és az
   Feleségem fejkötője lesz.
  (Szatmár.)
  
  Beszél a fákkal a bús őszi szél…
   Beszél a fákkal a bús őszi szél,
   Halkan beszélget, nem hallhatni meg;
   Vajon mit mond nekik? beszédire
   A fák merengve rázzák fejöket.
   Dél s est között van az idő, nyujtózom
   A pamlagon végig kényelmesen…
   Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
   Kis feleségem mélyen, csendesen.
   Egyik kezemben édes szendergőm
   Szelídeden hullámzó kebele,
   Másik kezemben imakönyvem: a
   Szabadságháborúk története!
   Minden betűje üstököscsillagként
   Nyargal keresztül magas lelkemen…
   Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
   Kis feleségem mélyen, csendesen.
   Arany csal s ostor kerget tégedet
   A zsarnokért megvíni, szolganép,
   És a szabadság? egyet mosolyog,
   S mind, a ki híve, a harcztérre lép,
   S érette, mint a szép lyánytól virágot,
   Sebet, halált oly jó kedvvel veszen…
   Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
   Kis feleségem mélyen, csendesen.
   Hány drága élet hullt már érted el,
   Oh szent szabadság! és mi haszna van?
   De lesz, ha nincs; tiéd a diadal
   Majd a csatáknak utósóiban,
   S halottaidért bosszut is fogsz állni,
   S a bosszuállás rettentő leszen!…
   Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
   Kis feleségem mélyen, csendesen.
   Vérpanoráma leng előttem el,
   A jövendő kor jelenései,
   Saját vérök tavába fúlnak bé
   A szabadságnak ellenségei!…
   Egy kis mennydörgés szívem dobogása,
   S villámok futnak által fejemen,
   S keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
   Kis feleségem mélyen, csendesen.
  (Koltó.)
  
  A mióta én megházasodtam…
   A mióta én megházasodtam,
   Valóságos fejdelem vagyok,
   Trónusom a karszék, és pipámnak
   Hosszu szára a királyi bot.
   Ekkép űlök szörnyü méltósággal,
   S elfogadom kegyelmesen itt
   – A kik jőnek audientiára –
   Országomnak jobbágy népeit.
   Ott egy lyányka rózsaszín ruhában…
   Mert lyány vagy s még szép is a felett,
   Legelőször is veled beszélek,
   Jer, hugám, az elsőség tied.
   Kis hamis lyány! mért kerültél eddig?
   Csak nevedről ismerhettelek,
   Azt tudám csak, hogy Örömnek hínak,
   Kergetélek, s el nem értelek.
   Ámde végre birtokomba estél,
   Meghódítám tündér szárnyadat,
   Kertészem vagy, te növelsz naponként
   Homlokomra fris virágokat.
   Szép virágok színre és illatra,
   Milyeket csak tündérkéz növel,
   És közöttök a tövis csiklandja
   Csak fejemet s nem karczolja fel. –
   Lépj elő, te hosszu száraz ember,
   Mély szemű és sápadt arczu Gond.
   Vagy maradj csak, ajkad mindig olyan
   Prózai históriákat mond;
   Balgatag, ki ily dicső napokban
   Kenyeret és ruhát emleget,
   Hordd el magad! bár rövid az élet,
   Beszélgethetünk még eleget. –
   S te is itt vagy, te is megjelentél?
   Dúlt arczoddal, sötét Fájdalom?
   Nem remeg kend, örök ellenségem,
   Hogy ezennel fölakasztatom?
   Mély sebeket hasítál szivembe,
   Melyek néha most is vérzenek;
   Mit csináljak most veled?… ne búsulj,
   Kegyelmesen megkegyelmezek.
   Egymás ellen hosszu harczot vívtunk,
   A diadal hozzám esküvék;
   Nagylelkű leszek, mert a győzőnek
   Dicsősége a nagylelküség – –
   Mily zaj ez kinn?… Pegazusom tombol,
   Tán megrúgta valamely szamár,
   Vagy tán azért nyugtalankodik, mert
   Engem olyan rég nem láta már.
   Várj, lovacskám, majd tiporhatod még
   A felhőket jó gazdád alatt,
   Várj egy kissé, hagyd élvezni mostan
   Fejedelmi nyugodalmamat.
  (Koltó.)
  
  September végén.
   Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
   Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
   De látod amottan a téli világot?
   Már hó takará el a bérczi tetőt.
   Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
   S még benne virít az egész kikelet,
   De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
   A tél dere már megüté fejemet.
   Elhull a virág, eliramlik az élet…
   Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
   Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
   Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
   Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
   Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
   S rá bírhat-e majdan egy ifju szerelme,
   Hogy elhagyod érte az én nevemet?
   Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
   Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
   Én feljövök érte a síri világból
   Az éj közepén, s oda leviszem azt,
   Letörleni véle könyűimet érted,
   Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
   S e szív sebeit bekötözni, ki téged
   Még akkor is, ott is örökre szeret!
  (Koltó.)
  
  Elértem, a mit ember érhet el…
   Elértem, a mit ember érhet el:
   Boldogsággal csordultig e kebel!
   Ölemben kedves ifju feleség,
   Milyenről lelkem annyit álmodék,
   Midőn virágaid közt, képzelet,
   Mint mámoros pillangó repkedett;
   Ölemben egy oly asszony, a kinek
   Tündérek adják a testvér nevet,
   Ölemben a legdrágább földi kincs…
   Oly boldog vagyok, hogy reményem sincs!
   Miért is volna nékem a remény?
   A nem-továbbat már elértem én.
   Mi volna könnyebb? mint lemondanom
   Mostan te rólad, honfi-aggalom,
   Te rólad, kínos haza-szeretet,
   Ki mindörökké téped a szivet,
   S magamnak szedni, mit az óra ád,
   Istenre bízván más búját, baját… –
   De el nem hagylak, hazám, tégedet,
   Múltat, jövendőt mindent eltemet
   Boldogságomnak tenger-özöne,
   Csak szent oltárodat nem önti le.
   Veled sohajtok, hazám, mint elébb,
   A kedvezőbb, a szebb idő felé,
   Mely töviskoronádat leveszi,
   S helyébe a dicskoszorút teszi,
   Veled sirok, ha fájnak sebeid,
   Miket rajtad haramják keze nyit,
   Veled sirok, hogy fázol, éhezel,
   S nincs részvevőd sem távol, sem közel,
   Veled sirok, hogy korcsok fiaid,
   S hivom le rájok isten átkait,
   S veled szégyenlem, hogy a nagy világ
   Téged, szegény hazám te, meg se lát,
   Hogy, a ki rajta egykor úr valál,
   És reszketett parancsod hanginál,
   Most rája nézve nem is létezel…
   S érted teszek majd, hogyha tenni kell!
  (Koltó.)
  
  Egykor és most!
   Egykor és most! egykor és most!…
   Ép ilyen volt az idő,
   Mint most, ily hideg, zimankós,
   Igy szakadt le az eső.
   Nagyon jól jut az eszembe,
   Még a napját is tudom:
   Ballagott egy ifjú kinn a
   Pocsétás országuton.
   Bús arczczal, kopott ruhában
   A hogy ottan ballaga,
   Olyan volt, mint egy vándorló
   Leveletlen őszi fa.
   Csak ment, csak ment, s ha előtte
   Két felé tért el az ut.
   Nem kérdezte senkitől sem:
   Ezen s ezen hova jut?
   Mindegy volt ő rája nézve,
   Ha jobbra, ha balra ment;
   Sehol sem várt rá meleg ház
   És meleg szív odabent.
   Megmondjam-e, feleségem,
   Hogy ez ifjuból mi lett?
   Ne sajnáld őt, éli már ő
   A mennyei életet.
   Hanem ebből azt ne hidd, hogy
   Elment az élők közűl;
   Annyiban van csak, hogy ő már
   Itt a földön üdvezűlt.
   Itt van e meleg szobában,
   S ajka forró ajkadon,
   Kedves drága feleségem,
   Édes szép kis angyalom.
  (Koltó.)
  
  Csendes élet.
   És vége a komédiának,
   A fütty s a taps elhallgatott,
   A nagy függöny szépen legördült,
   S én ott hagyám a színpadot.
   S most itt vagyok… oly messze, messze,
   Száz mérföld tőlem a világ,
   Ki egykor azt becsavarogtam,
   Mint a garabonczás diák.
   Itt űlök feleségem mellett
   Ebb’ a csendes kis faluba’.
   Egykor szűk volt a föld, s imé most
   Elég tág e kicsiny szoba.
   Itt nézem a hajnalt s az alkonyt
   És feleségem mosolyát,
   S szemem nem kíván többet látni,
   Bármily kevés az, a mit lát.
   Ki tette volna föl felőlem,
   Hogy ilyen furcsán járok még?…
   De mikor olyan furcsa, furcsa
   Portéka az a feleség!
  (Koltó.)
  
  Az utósó virágok.
   Őszi idő a javából,
   A természet homlokáról
   Minden szépet leragad.
   Nincsen a mezőkön semmi,
   Még a kertben is keresni
   Kell már a virágokat.
   Kis Juliskám összeszedte
   És bokrétává kötötte
   A maradék szálakat.
   Jól tevéd, kis feleségem,
   Kedvet szerzesz evvel nékem,
   S tán velök sem tészsz roszat.
   Már ha úgy is halniok kell,
   Haljanak hát legalább el
   Itt, hol látják szemeink;
   Könnyebb lesz talán halálok,
   Hogyha azok néznek rájok,
   A kik őket szeretik.
  (Koltó.)
  
  Tiz pár csókot egy végbül…
   Tiz pár csókot egy végbül
   A legédesebbjébül!
   Rádást is,
   Feleség,
   Nekem ennyi
   Nem elég.
   Csak ugy virág, ha tarka,
   Csak ugy asszony, ha barna.
   Barna kis
   Feleség!
   Szíved, szemed,
   Ajkad ég!
   Ölelj, ölelj, angyalom,
   Ha ölelsz, azt gondolom,
   Hogy én még
   Igy élve
   Felröpülök
   Az égbe.
   Oltsuk el már a gyertyát,
   Mert azt ingyen nem adják.
   A gyertya
   Derága,
   Minek ég itt
   Hiába.
   Házasodjunk, hajahaj,
   Házasélet kutyabaj,
   Mindig szép,
   Mindig a,
   Reggel, délben,
   Éjszaka!
  (Koltó.)
  
  Szivem.
   Isten, alkotál-e
   Több ily szívet is már
   Mint az én szivem?
   Volt-e másban is már
   Ily sokféle és ily
   Forró érzelem?
   Hű tanya ez a szív,
   Nemesebb barátság
   Hű tanyája ez,
   Elhagyott, elaggott
   Szüleim egyetlen
   Lágy párnája ez.
   Kert e szív, a hol leg-
   Illatosb virágid
   Nyílnak, szerelem!
   Bánya ez, a mely a
   Szabadság számára
   Kardvasat terem.
   És mi szép, mi jó van
   A kerek világon,
   Melyet nem ölel,
   Melyhez imádása
   Ne hajolna le vagy
   Nem röpülne fel?…
   S egykor ez a szív is
   Megszünik dobogni,
   Mint a többiek;
   Egykor ez a szív is
   Megszünik dobogni…
   Néma lesz s hideg.
   Lenn a föld porában
   Össze fog vegyűlni
   Majd a többivel,
   S tán olyannal épen,
   Kit magasb indúlat
   Soh’ sem gyujta fel.
   Oh nem! szívemet ne
   Bírja másokéval
   Ugyanaz a hely…
   Vegyétek ki, hogyha
   Meghalok, barátim,
   S égessétek el.
  (Szatmár.)
  
  Ilyen óriást, mint…
   Ilyen óriást, mint
   Én vagyok, ki látott?
   Ölembe tartom az
   Egész mennyországot!
   Borúlj rám, borúlj rám,
   Édes mennyországom,
   Felhőtlen szép egem,
   Fényes napvilágom!
   Istenem, istenem,
   Miért is teremted
   Olyan parányinak
   Az emberi keblet?
   Boldogságom nem fér
   Igy egészen belé,
   El kell tékozolnom,
   El kell sírnom felét.
   Megjövendöltem én,
   Hogy boldog leszek még,
   Hogy a bú nálam csak
   Átutazó vendég.
   Elmentél, messze is
   Jársz immár, búbánat,
   Csak eredj! képpel sem
   Fordulok utánad.
   Nézd, kedvesem, nézd, a
   Nap még le sem mene,
   Még is már javában
   Szól a fülemile.
   De hiszen ez nem is
   Madár danolása,
   Hanem csókjaidnak
   El-elcsattanása.
   Mint szelíd tavaszi
   Eső a rónára,
   Ugy hulldogál csókod
   Ajkamra, orczámra,
   Mindenik cseppjéből
   Egy-egy virág terem…
   Csókzáporos tavasz!
   Virágos szerelem!
  (Szatmár.)
  
  Az volt a nagy, nagy munka…
   Az volt a nagy, nagy munka,
   Kicsiny kis feleség,
   Mig megszereztelek, mig
   Veled eljöheték.
   Ha ilyen drága volna
   Minden háznál a lyány,
   Be kevés pap híznék meg
   Az esketés diján.
   Igaz, hogy ily leány nem
   Minden bokorban nő,
   S uram fia: poéta,
   Rongyos poéta-vő!
   Meg is téve dicsően
   A hat-vágást apád,
   Hogy ily isten-csapástól
   Menekjék a család.
   És a midőn hiába
   Volt minden izzadás,
   S ég, föld daczára meglett
   Az asszony-elhozás:
   Eltört ugyan az útban
   Kocsinknak kereke,
   De nem hiszem, hogy a nagy
   Áldás-súly törte le.
   Azon áldásnak súlya,
   A melylyel engemet
   Ipam s napam magoktól
   Eleresztettenek.
   Azon az egyen most is
   Csodálkozom nagyon,
   Hogy az ajtón jövék ki
   És nem az ablakon.
   Mért is nem dobtak itt ki?
   Tűrném a többivel;
   A sok közt e kis tréfa
   Nem is tűnt volna fel.
  (Koltó.)
  
  Hintón és gyalog.
   Rég eltemette a nyarat
   Az ősz, s ez is haldoklik már,
   Az erdő még is milyen hangos!
   Hogy fütyöl benne a madár!
   E füttyre fölriadtak az
   Álmos merengésből a fák,
   S a meglepő, nem-várt örömtől
   Megrezzen rajtok minden ág.
   Még ott fönn a nap is, a ki
   Ködcsuklyájába bújt vala,
   Gondolva, hogy a tavaszig már
   Ugy sem leszen mit látnia.
   Még fönn az égen a nap is
   Kiváncsian pillant elé,
   Hogy lássa ezt a madarat, mely
   A bús csendet szétkergeté.
   Keres, keres szemeivel,
   Megnéz az erdőn minden fát,
   De mind hiába, mind hiába,
   Madárfélét sehol se lát.
   Jó nap barátom, ne keresd
   A fákon e víg madarat,
   Ott ballag a mi füttyösünk a
   Gyaloguton a fák alatt.
   Egy ágról szakadt siheder,
   Kit a balsors meghordoza,
   Keblén kenyere, hátán háza,
   S szivében jó kedv tavasza.
   Hogy megfütyöl, hogy megfütyöl,
   Hogy harsog az erdő bele.
   S ím fényes úri hintón nyargal
   S szemben találkozik vele.
   A fényes hintóban belül
   Sötét ur ül nagy csendesen;
   Ah, milyen napfogyatkozás van
   E gazdag úr szemeiben!
   Meglátja őt a siheder,
   És sajnálkozva távozik…
   Ti szegény gazdagok, kiken ily
   Rongyházi is sajnálkozik!
  (Koltó.)
  
  Mi a szerelem?
   Süldő poéták, bikficzek,
   Ugyan ne csiripeljetek
   A szerelemről! kérlek szépen
   Az emberiség szent nevében,
   Melyet kínpadra vonni vétek,
   Kérlek, hogy azt ti ne tegyétek.
   Tudjátok melyik fán terem,
   Milyen madár a szerelem?
   A kotyvaszték, mit fejetek
   Rosz bögréjében főztetek,
   A sóhajtások galuskája
   Pityergések levébe hányva,
   Epedéssel megsáfrányozva
   Vagy kakasdühhel megborsozva,
   Oh én szerelmes istenem,
   Ez még korán sem szerelem!
   Még várjatok, kis bikficzek,
   Kissé nagyobbat nőjetek,
   Hogy a szerelmet ismerjétek
   És azt megénekelhessétek. –
   Viselni hosszu éven át
   A szívben a kétség nyilát,
   Teremteni legmelegebb
   Vérünkből szép reményeket.
   Csak azért, hogy meghaljanak
   Hogy minden istenadta nap
   Legyen egy-egy kedves halottunk,
   Kit kínosan kell megsiratnunk;
   A rágalomnak óriási
   Kigyófarkával szembeszállni,
   Eltűrni oly bántalmakat,
   Mit megtorolni nem szabad,
   Mert kedvesünk azé, ki bánt,
   S aztán elvenni a leányt,
   Eldobni érte szabadságunk,
   Mely legimádottabb sajátunk,
   S fölvenni a könnyű szabadság
   Helyett az élet súlyos gondját,
   Dolgozni napok s éjeken,
   Hogy ételünk s ruhánk legyen;
   S ha feleségünk tán szeszélyes,
   Magunkat szabni szeszélyéhez,
   Hogy már ha kell örömtelennek
   Lenni egyik vagy más életnek,
   Mienk legyen örömtelen…
   Lássátok, ez a szerelem!
  (Koltó.)
  
  Ez már aztán az élet…
   Ez már aztán az élet!
   Az egész éven át
   Föl és alá kószálom
   A két magyar hazát.
   Vándorlok Magyarország
   Dicső térségein
   S testvére, a szép Erdély
   Regényes bérczein.
   Rónákról nézek távol
   Hegyek tetőire.
   És hegytetőkről nézek
   Távol rónákra le.
   Füvetlen fátlan puszta
   S vad erdős rengeteg
   Szép panorámaképen
   Előttem ellebeg.
   Ott városok harangja,
   Itt mezei kolomp,
   Amaz drámákat és ez
   Tündérregéket mond.
   Itt egy sötét nagy kastély
   Taszít magátul el,
   Ott egy fejér kis kunyhó
   Barátként üdvezel.
   Előre, csak előre,
   Nagy messze még a czél;
   Tovább, tovább mindegyre,
   Gyorsan miként a szél.
   Mi kéj, így kóborolni
   Hegyen és völgyön túl,
   Mi kéj! mint dagad keblem!
   S erszényem mint lapúl!
  (Dézs.)
  
  El innét, el a városból…
   El innét, el a városból,
   Fogjatok be hamarjába,
   Hadd rohanjak, hadd röpűljek
   Más vidékre, más országba!
   Mint kivánkozám e helyre,
   Lelkemet mint vonta a vágy!
   S ugyanez az érzelem most
   Von tovább, maradni nem hágy.
   Nevezetes ez a város,
   Tekintetem szerteszéjjel
   Mint az üstökös kalandoz
   S nem telik be nézésével.
   Összevissza tarkabarkán
   Állnak új és régi házak,
   Mintha képviselve volna
   Itten minden eltünt század.
   S történetkönyv ez a város,
   A történetek nagy könyve,
   Minden utcza és minden kő
   Nagy dolgokról beszél benne.
   S a magyar szó árad itten
   Mindenütt, a merre járok,
   Édes hangok, kedves hangok,
   Illatoznak, mint virágok.
   S még is mindezek daczára
   El innét, sőt ép ezért el,
   Hogy a megszokás utol ne
   Érjen prózai kezével.
   S szemeimről azt a fényes
   Rózsafátyolt le ne tépje,
   Melyen át e várost nézem,
   Elmerülve tündérkéjbe.
   Igy maradj meg, szép Kolozsvár,
   Igy maradj te emlékimben,
   Ily kedvesen, ily dicsően…
   El tehát, el gyorsan innen!
  (Kolozsvár.)
  
  A szerelem országa.
   Álmodtam a minap…
   Már nem tudom, hogy ébren-e vagy alva?
   Csak azt tudom, hogy álmodám.
   Ah, milyen szép álom vala!
   Most, a midőn leírom,
   Kezem még most is reszket… a gyönyörtől!
   Ballagva mentem hosszu úton,
   Azaz, hogy nem ballagva,
   Sőt inkább sebesen,
   Mert puszta volt a táj, a merre jártam,
   Oly puszta, olyan prózai,
   E tájnak csak lakói voltak
   Még prózaibbak…
   Oly szenvedélytelen, nyugott pofák!
   Siettem el, siettem el,
   Hogy mentül hamarabb
   Mögöttem hagyjam e
   Boszantó tájt s boszantóbb arczokat.
   Elvégre értem egy magas kerítést,
   A melynek gyémánt kapujára
   Ez volt fölírva szivárvány-betűkkel:
   »A szerelem országa«.
   Vágy-szomjasan
   Kaptam meg a kilincset
   És benyiték,
   S mit láttam! égi látomány!
   Előttem állt a legdicsőbb vidék,
   Minőt a festők és a költők
   Művészi mámorukban
   Teremteni csak képesek,
   A milyen tán csak a paradicsom volt.
   Virító széles hosszu völgy
   Ezer virággal s oly nagy rózsafákkal,
   A mekkorák másutt a tölgyek.
   Középütt sétált egy folyó,
   És vissza-visszafordult
   A helyre, melyet egyszer elhagyott már,
   Mikéntha fájna nékie
   Végképen elszakadni tőle.
   A láthatár szegélye
   Regényes kősziklák valának,
   Melyek fején
   Arany felhők lebegtek
   Fürtök gyanánt.
   Elálmélkodva néztem e vidéket,
   Feledve még az ajtót is betenni,
   Midőn beléptem.
   Sokáig álltam a küszöbnél,
   Mig végre szinte öntudatlanúl
   Beljebb-beljebb vont a vidék varázsa.
   Először is virágos réteken
   Mentem keresztül. Ifju emberek
   Jártak körűlem, mindegyik
   Lehajtott fővel, mintha tűt keresne.
   Kiváncsi lettem és megkérdezém,
   Hogy mit keresnek olyan gondosan?
   S felelt egy, hogy mérges füvet.
   Mérges füvet? s mi végre?
   »Hogy kifacsarjam s megigyam levét.«
   Megdöbbenék s gyorsan tovább haladtam,
   S fáradva értem
   Az első rózsafához,
   S alája ültem, hogy ott megpihenjek,
   De a midőn letelepedtem,
   Oh borzalom! fejem fölött
   Egy ifju lógott fölakasztva.
   Elrohanék a másik fához
   S a harmadikhoz és a negyedikhez
   És igy tovább, mindig tovább,
   De nem pihenheték sehol,
   Mert mindenik fán
   Függött egy ember.
   Túl a folyón, túl a folyón!
   Gondoltam, ott a boldog szerelem.
   S szaladtam a folyó felé,
   Csónakba űltem, s gyorsan evezék,
   De húnyt szemekkel,
   Mert a habokban egy-egy holt tetem
   Ütötte föl magát,
   S a partról, mint a megriasztott békák,
   Ugráltanak be ifjak és leányok.
   Átértem a vizen,
   S ah itt is mindenütt
   A régi látomány!
   Méregpohár, akasztott emberek,
   Mindenhol ez, mindig csak ez,
   S hátúl a sziklák ormiról
   Veték le mások magokat,
   S alant a völgynek éles kövein
   Kifeccsent szívökből a vér
   S fejökből a velő.
   Kétségbeesve nyargalék
   Minden felé, minden felé,
   De mindenütt a régi látomány:
   Dúlt arczok és öngyilkolás!…
   Csupán csak a táj és az ég mosolygott.
  (Koltó.)
  
  Kazinczy Gáborhoz.
   Miljók nevében emelem szavam,
   Miljók nevében mondom el neked
   A köszönet, a hála szavait,
   Hős pályatársam, lelkem rokona:
   A nép nevében! melynek híve vagy,
   Melyért csatázol bátran és vitézül.
   Szentebb, mint a keresztes-háborúk,
   Szentebb a harcz, a melyet vív e század,
   Melynek te, mint én katonája vagy.
   Ott fekszik, mint egy új Prometheus,
   Évezred óta a bilincsre-vert nép,
   És rágja máját a saskeselyű,
   És vérzi lábát és kezét a láncz.
   Le fogjuk rázni róla a vasat,
   S elűzzük tőle a saskeselyűt!
   Mienk, mienk lesz majd a győzelem,
   Mert jó az ügy, mely fölfegyverze minket,
   Mert a jó ügynek végre győzni kell.
   Az ellenségé még a hatalom,
   Kicsiny, kicsiny még a mi seregünk, de
   A kik vagyunk, mind elszánt férfiak,
   S ha ott a többség, itten az erő,
   Mert a mi fegyverünk az élesebb,
   Mert az igazság a mi fegyverünk.
   S nem volna messze már a diadal,
   Ha minden harczos olyan volna, mint te,
   Szavával olyan fél-mindenható!
   Föl, föl, barátom, hangoztasd szavad,