A tragikum - 21

csakhamar látják, kit végeztek ki. Tehetetlenűl omlanak le a feltámadt
Bölcseség előtt. A halál meggyőzetik, eljő a víz lemosni a vétek
szennyét s a föld a kalászszal és tőkével a kegyelem zálogát hozza meg
az embernek, a ki felsóhajt: «Oh ha ez is álom, úgy nem akarok többé
fölébredni!» A Mindenható szavai zárják be az autot: «Álmodni fogsz, a
míg csak élsz; de őrizzed a legfőbb jót, mely néked adatott, különben a
halál álmából szűk börtönben lesz ébredésed!» Íme Madách Ádámjának őse,
ki a fél-álom fél-való képeiben engesztelődik ki sorsával, az isteni
kegyelem segítsége mellett. Íme Lucziferé is, ki az embert nemcsak
erkölcsileg akarja megrontani, hanem testileg is semmivé tenni, megölni.
Íme az ember tragédiájának vezérgondolata: az ember és emberiség élete
álom, melynek boldogító ébredést a legfőbb jó hitének megőrzése
biztosít.
Hogy a tragikum irányában Madách mily mesterien mélyítette ki e
gondolatot, más alkalommal behatóbban magyaráztuk. Itt csak arra akarunk
röviden rámutatni, hogy e nagy költeményben mily teljességgel áll
előttünk az egyetemes képe. Az Úrban, kitől a vétkes és elbizott Ádám
elszakad, s a rendben, mely e földön az ő erejét, jóságát és bölcseségét
képviseli, s a mely ellen Ádám harczot folytat, egész tartalma és
jelentősége tisztán tűnik szemünkbe. Az eszméket, melyeket eddig
fejtegettünk mint benne foglaltatókat, egymásután sorolják el az
Angyalok himnuszai:
_Gábor főangyal:_
Ki a végetlen űrt kimérted,
Anyagot alkotván beléje,
Mely a nagyságot s messzeséget
Egyetlen szódra hozta létre:
Hozsána néked, Eszme!
_Mihály főangyal:_
Ki az örökké változandót
És változatlant egyesíted,
Végetlent és időt alkotva,
Egyéneket és nemzedéket:
Hozsána néked, Erő!
_Rafael főangyal:_
Ki boldogságot árjadoztatsz,
A testet öntudatra hozva,
És bölcseséged részesévé
Egész világot fölavatva:
Hozsána néked, Jóság!
Tehát: eszme, erő és jóság; csak a szavak mások, a lényeg ugyanaz.
Calderon autojában az Erő, Bölcseség és Szeretet, kikben az isteni
tulajdonságok vannak megszemélyesítve.
De nemcsak e dicsőítő énekekben halljuk az egyetemesben foglalt
hatalmakat: sorra megjelennek ezek előttünk, a mint a küzdő Ádám
egymásután támadást intéz ellenök, megjelennek, hogy végül egyetlen
fenséges fogalomban olvadjanak össze. A természet törvénye az erők
örökös rendje ellen leghatározottabban az Űrben lázad fel, mikor
Luczifer oldalán felfelé törekszik a föld köréből. A föld szelleme
intőleg szól neki, hogy Antæus meséje nem mese; csak ő lélegzik benne, s
ha sorompóját áthágja, megsemmisűl.
Ádám, Ádám, a végső percz közelg:
Térj vissza, a földön nagygyá lehetsz,
Míg hogyha a mindenség gyűrüjéből
Léted kitéped, el nem tűri Isten,
Hogy megközelítsd őt, – s elront kicsinyűl.
Isten: a természet rendjének őre. Mikor Ádám, daczolva véle, még feljebb
emelkedik, egyszerre megmerevűl s csak alantabb, a föld körébe térve
újra, nyeri vissza eszméletét. Másfelől az egyetemessel, mint erkölcsi
törvénynyel, áll szemben Ádám, többek között, a tragédiának két
legtragikusabb színében: a rómaiban és a párizsiban. Egyenest ellene vét
Sergiolus mámoros sűlyedtsége és Danton rajongó vérszomja. E törvény,
melynek oltalma alatt állanak az emberszeretet és emberi méltóság,
diadalmaskodik amannak megtérésében és emennek bukásában. Azonban
egyetlen helyen sem nyilatkozik az egyetemes inkább a maga
teljességében, hatalmainak egymást átható kölcsönösségében, mint a
katasztrófában. Ádám öngyilkosságra készűl, mikor Éva bevallja neki,
hogy anyának érzi magát. A lázadó le van győzve; élete nemcsak a magáé
többé. Megtér, de meg is nyugszik. Miben, mi által? Útat talál lelkébe
az egyetemes. Apának tudva magát, a természet törvénye nyilatkozik
benne, hogy élni akar: ez legyőzetése. Ám az apai szeretetben fölébred
az erkölcsi kötelezettség érzete is: ez megnyugvása. Míg Kaint, Byron
hősét, bukásba vezeti a tudás, hogy az emberiség osztályrésze a
kiirthatatlan fájdalom, Madách Ádámját megmenti az érzés, hogy e
fájdalomnak örök balzsama a kiirthatatlan szeretet.


XXIX. Tragikum a görög és keresztyén drámában.
Az egyetemesben foglalt hatalmak nem mind örökök és változást nem
ismerők. A szokások, melyek már sok esetben egyetemesűl korlátozzák az
egyént, egyazon világfelfogás alapján is gyakran enyésznek és újúlnak. A
politikai s társadalmi eszmék és formák, melyek oly nagy szigorúsággal
uralkodnak felettünk, sokszor hihetetlen gyorsasággal váltják föl
egymást. A polczról, honnan Danton véritéleteit hirdeti az
arisztokratákra, nemrég még a királyság küldte a Bastilleba ellenségeit.
A vallásos meggyőződések története hasonló képet mutat: ugyanazon a
máglyán hányféle himnusz zengett már s hány vértanú hittétele
hivatkozott, még pedig nem is hiába, a jövőre. Az erkölcsiségnek sem
egész tartalma érintetlen; egy részben legalább mindenesetre ki van téve
módosulásnak, haladásunk mértéke, fokozatai szerint. Évszázadokon át
tekintve fejlődését, mozgásban levése, lassú alakulása
félreismerhetetlen. Ha csak az ókor legmíveltebb népének, a görögöknek,
erkölcstanát hasonlítjuk is össze a mienkkel, nem ritkán mélyre ható
különbségeket, sőt ellentéteket fogunk találni. Az erények nevei
ugyanazok maradtak, de a mívelődés változásaival és haladásával az
egyiknek régi köre mennyire kibővűlt, míg a másiké hogyan
megfogyatkozott! Mindez, a társadalmi, politikai, jogi, vallási és
erkölcsi eszmék változása, módosítja némileg időről időre magának az
egyetemesnek körét is. Az emberiség történetében lépten-nyomon
találkozunk jelenségekkel, melyek a maguk korában a legerősebb tragikai
összeütközések képét mutatják, holott ma, a mi felfogásunk alapján, a mi
időnk viszonyai között ilyen összeütközések lehetetlenek lennének. Miben
keressük ennek az okát? Az eszmék, melyeket az egyén megsértett, ma nem
tartoznak többé az egyetemes foglalatába, helyöket mások foglalták el.
A tragikum egyik határozó eleme az egyetemes. Ennek ilyen vagy amolyan
felfogása, körének kisebb-nagyobb módosulása kétségkívül hatással van
magára a tragikai felfogásra. Ha már a kisebb változásokat is tisztán
kiérezhetjük a spanyol meg angol, a német meg franczia, a renaissance, a
klassziczizmus meg a felvilágosodás korabeli tragikai költészetből,
melyek pedig utóvégre is egy közös világfelfogáson alapúlnak: két oly
merőben eltérő világnézlet, minő a görög és a keresztyén, mindenesetre
éreztetni fog bizonyos különbséget a kettőnek tragikai felfogása közt
is. Ez kétségtelen; a kérdés csak az: mily természetű, mily fokozatú ez
a különbség? Az egyetemes körének rész szerint való változása illeti-e a
tragikumnak lényegét? Vonatkozik-e arra a jelentőségre, melylyel a
tragikum két eleme, az egyén és az egyetemes, egymással szemben áll?
Igaz-e, hogy a tragikai felfogás súlypontja amott inkább az egyetemesre,
míg emitt inkább az egyénre esik? Elfogadhatjuk és igazolhatjuk-e a
tételt, hogy a viszony az egyéni szabadság és az egyetemes kényszerűség
között, a két felfogásban, lényege szerint különböző? Egy szóval: más-e
a görög és más-e a keresztyén tragikum?
Itt mint amott abban a költői fajban jut legtisztább, legvilágosabb
kifejezésre, mely tőle vette nevét: a tragédiában. Mind a görög, mind a
keresztyén tragédia, s általában a drámai művészet, vallásos eredetű. A
végetlen előtt leborúló ember magasztalja a hatalmat próbáiban, hirdeti,
hogy ki sem állhat neki ellen, hogy törvénye mindenha betelik. Az első
nyomok, melyeken így a dráma a görög és keresztyén templomokban
megindúlt, az első képzetek és eszmék, melyeket kifejezni törekedett,
már nyújtanak némi útbaigazítást, hogy hol keressük a különbséget, hol
az egyezést,
A hellen tragikai felfogás és művészet a legszorosabb, organikus
viszonyban mutatkozik azzal a természeti világnézlettel, melynek alapján
az egész görög mithosz, tudomány, művészet és életmód kifejlődött. Nem
élt még nép a föld kerekségén, melynek egész külső és belső világa
annyira tele lett volna a természet és élet szépségeivel; de a
legnemesebb élvezésnek e kiváló képességével szükségkép együttjárt a nem
közönséges érzékenység is mindaz iránt, a mi a lét harmoniáját, derűjét,
öszhangos szépségét fenyegeti és megzavarja. A tavasz illata elszáll s
virágai elhervadnak, a napsugár elveszti fényét és melegét, s a
koszorúk, melyeket ünnepelve halántékaira font, az életnek nemcsak
szépségét, hanem mulandóságát is jelképezik előtte. A szív minél inkább
megnyilt az örömnek, annál tártabban áll a bánatnak is; a szemek minél
mohóbban itták a fényt, annál nagyobb megdöbbenéssel tekintenek az
árnyakra, melyek e szép világot borítják. Oedipus kolonosi kara, az
attikai természet varázsától elragadtatva, énekli a hires strófát:
A fényes Kolonos terén
Vagy most, oh idegen!
A hires mének földén,
A viruló tanyán;
Hol dalos csalogány zenéje
Csattog, kesereg,
Örök lombú völgyek ölében, –
Repkény árnya alatt a szent
Erdő isteni rejtekén;
Itt, hova nap heve és zivatar
Nem hat, arany gyümölcsöt
Szél nem hervaszt;
Itt, hol ujongva jár
A vidám Dionysos isten,
És vele jár isteni lányok serge.
Ugyanaz a kar zengi nemsokára, míg alig halt el az életöröm ama bájos
dalának viszhangja:
Nem születni soha:
Legnagyobb szerencse;
S a második: ha világra jövél, hamar
Visszasülyedni a semmiségbe.
Míg virágzik az ifjú kor,
És ölében a balgaság:
Kit az, kit kerűl a nyomor?
Kit nem ér el a gyötrelem?
Körötte harcz, gyilok, viszály,
Pártütés, gyülölködés;
S a vég tehetetlen, átkos aggkor,
Elhagyott, barátja nincs sehol,
Ezernyi baj, nyomor átka sújtja.
Ki nem érzi, hogy e két hang egyazon lélekből foly; hogy az utóbbi ének
komor lemondása semmi más mint visszája az előbbi nyájas
gyönyörködésnek? A világvégzet sötét nyilatkozásai, pusztító ereje
meg-megdobbantják és elfogják az örömre született szívet. Körülnézve
nemcsak nyarat és verőfényt, aratást és életkedvet lát, hanem egy-egy
nap hiába várja a felhők közül a sugarat, a megszokott s örökre elnémúlt
dalt, a hűtelenné lett szerencsét. A nyarat tél váltja fel, a nappalt
éjtszaka, az örömöket bú, a sikert bukás, az életet halál. A mit lát, az
nem esetleg; bár megfoghatatlan, mégis törvény. Súlyosan nehezedik
lelkére. Értelmét keresné a dolgok mélyén, kozmikus felfogásában; de a
metafizika, melyre gondolata vezeti, csak a titkok sorát állítja eléje.
E megfoghatatlannak s mégsem tagadhatónak, ezen tőle oly különbözőnek s
hozzá mégis oly közelinek, ez általánosnak és sok esetben mégis oly
igaztalannak komor, megragadó hangokon adott kultuszának némely
mozzanata kifejezést. A tavasz elszálltakor Aphrodite az erdőkön
bolyongva siratta a szép Adonist; a termő ősz napjaiban, az anya-képbe
öltözött természet, Demeter, égő fáklyával s a nyár letüntén jajgatva,
kereste leányát, a Pluto által elrabolt Persephonét. Beköszöntött az
ősz, ködével, zivataraival, fagyával, s megkezdődtek Dionysos isten
szenvedései, kiben a termő erő legtovább élt, a szüret idejeig.
Ellenségei immár szétszaggatták s a delphii templomban, Apollo szobra
mellett, ott állt az ő sírja is, melynél a papok a legrövidebb napon
áldozatokat mutattak be. Bayer a földi élet istenségeiben, az
úgynevezett chthoni istenekben, Dionysosban, Demeterben, Persephonéban
keresi a görögség legrégibb tragikai ideáljait.
Kultuszuk képezi a dráma forrását. Az eleusisi misztériumokat, melyekben
papok és papnők Demeternek és Korának történetét adták elő, Alexandriai
Kelemen misztikus drámáknak nevezi. De fontosabb a Dionysos-kultusz. Ez
ünnepeken az isten kiséretét, satirok és mænadok képében, férfiak és
asszonyok képezték, s az általok előadott énekből, a dithyrambusból,
keletkezett a tragédia. Az oltáron bakkecskét, tragoszt, áldoztak s
innen hítták az áldozat-kisérő éneket tragédiának. Ez az ének, mely
Dionysos szenvedéseiről, sorsáról, viszontagságairól szólt, mind inkább
és inkább drámai és mimikai kifejezésévé lett a tartalmát képező
cselekvénynek. Az eredeti lirai és epikai forma, melyben előadatott,
hova tovább drámaibb alakot öltött. Aristoteles e tárgyban egyszerűen a
következőket mondja: «A tragédia, miképen a komédia is, rögtönzésekből
keletkezett, név szerint olyanokból, melyeket a dithyrambus karvezetői
adtak elő; csak lassankint képződött ki, a mennyiben minden, újonnan
kinálkozó magot kifejlésre juttattak, s ekként sok változáson menvén
keresztül megállapodott, miután sajátos alakjához jutott.» Az első,
legfontosabb lépés volt, mikor a karvezető kivált a többiek közül s az
istent ábrázolva, álarczát és jelvényeit magára öltve, életének
különböző mozzanatait nem múlt történet gyanánt, hanem megjelenítve,
mintegy szerepelve adta elő. A karének csak azokat az érzelmeket fejezte
ki, melyeket a jelenetek a hallgatóságban felköltöttek. Közöttük a
karvezető különböző helyzetekben lépett föl s végül mint hirnök
jelentette a cselekvény befejezését. Midőn Phrynichos amaz elsőhöz még
egy szinészt adott, úgy szólván készen volt a dráma, melynek további
fejlődése Aeschylosszal természetszerűen megindúlt.
A Dionysos-kultusz e lelkességének mi a magyarázata? Mi indította az
áldozókat ily élénk részvétre a szenvedő isten iránt, a fájdalomnak ily
elragadtatott kitöréseire, az ábrázolásnak ama közvetetlenségére, lehető
legteljesebb bensőségére, melyet a drámai forma képvisel? Semmi más,
mint hogy a legyőzött isten sorsában voltakép a magukét siratták,
szenvedéseiben az emberi lélek reményeinek és küzdelmeinek képét
alkották meg, melyek hasonló természeti törvények alatt állanak. Az
elmúlás, örök változás törvénye, melyből a termő erő istenének vége
évről évre megmásíthatatlanul elkövetkezik, nem legsötétebb árnyéka-e az
emberi életnek? A létnek korlátozottsága folyton folyvást ürmöt csepeget
az életöröm kelyhébe. A Dryas keservesen panaszolja sorsát, hogy oda van
lánczolva a fához, melyet nem ő választott lakhelyeül; életével,
öntudatával kapcsolatos a keserv, hogy tudna és akarna szabaddá lenni s
mégsem tud. Nem a maga legnagyobb fájdalmát öltöztette-e ebbe a képbe az
emberi szellem? Nem is maradt meg végig a mithoszi jelképnél. A végzet
vas karját panaszló bánatának az ember világához mind közelebb eső
képekben, tragikai eszményekben keresett kifejezést. Megénekelte Linost
és Bormost, a kedves pásztorfiúkat, meg Manerost, a királyfit, s az ő
vesztöket panaszló gyászénekeiben mind a természet rideg törvényét, a
kegyetlen halált siratja, mely nem kímél jóságot, ifjuságot, bájt. E
gyászénekek általánosak voltak nemcsak a görögségben, hanem a szomszédos
népeknél is. Herodot írja: «Az egyiptomiaknak többek között van egy
énekök, melyet Phœniciában, Cyprusban s egyebütt is dallanak, de
mindenhol más néven hínak. Nagyon hasonlít ahhoz, melyet a görögök
Linosnak neveznek. A mint sok mindenféle fölkelti bámulatomat
Egyiptomban, csodálkozom azon is, hol vehették ezt a Linos-dalt; nekem
úgy tetszik, hogy ez nálok elejétől fogva szokásban van. Linost
egyiptomi nyelven Manerosnak hívják; a mint mondják, egyetlen fia volt
az első egyiptomi királynak s a gyász-énekek az ő kora halálát
siratják.» Ezt a panaszos dalt a virágzó ifjuság hirtelen elmúlásán, a
tavasz gyors letüntén, széltében zengeni halljuk az ó-világban
Adonisért, Linosért, Lityersesért, Manerosért, kiket mind tavasz
korukban ragadott el a végzet. Ugyanez a végzet nehezedik a nagyságra.
Minél inkább kimagaslik a tömegből, annál fenyegetőbben s annál
bizonyosabban. A mint a nappalt fölváltja az éjtszaka, az életet a
halál: úgy következik a szerencsére a bukás, a felmagasztaltatásra a
megaláztatás. A természet változhatatlan kényszerének tetszik amaz mint
emez; a legszebb virágot hervasztó féreg s a legmagasabb fába csapó
villám egyazon törvény végrehajtói. Elnevezték az istenek irigységének,
kik szépségre, erőre, nagyságra nem tűrhetnek magukhoz hasonlót. A
szerencse, hatalom, boldogság csak ennek az irigységnek cselvetései,
melyek elvesztik a rövidlátó halandót. Tyche mikor tele marokkal szórja
ajándékait, voltakép csak a Nemesis kezére dolgozik. Százféle
változatban találkozunk e gondolattal Herodotnál és Aeschylosnál, kinek
Agamemnonjától halljuk e megragadó szavakat, mikor Klytæmnestra
biborszőnyeget akar a diadallal hazaérkezett király elé teríteni:
Ne hídd ki rám az ég haragját, útamat
Biborral födvén; istent illet ez csupán.
Halandó emberűl e hímes szőnyegen
Haladni félek. Embert és ne istent
Megillető tisztesség jusson részeműl!
A hír biborfény s szőnyegpompa nélkül is
Hangozhatik. Nyugodt mérséklet, bölcseség
Az égieknek legbecsesb ajándoka.
Ha élte napja kívánt nyúgalomba’ száll
Alá: úgy boldog a halandó!
Mindegy; az élvezett dicsőség teljessége után be kell következnie
nyomorúlt végének. Íme a hősök, királyok a végzet kezében. Az istenek
után ők lesznek a homályban tapogatózó, szenvedő ember tragikai típusai.
Nagyságukban megrendítők és vigasztalók: a nagyra hamarabb sújt a végzet
s bukásuk szörnyűbb; a szerencse választottjai a balsorsnak is
kiszemeltjei. Ebben a tragikai felfogásban, mely a természeti nézletből
fakad, határozó a természeti törvény, a maga kérlelhetetlen
félelmességében. A görög tragikai költészet kezdete az egyetemesnek
ilyen képzetét, a természeti kényszert, tünteti föl előttünk
uralkodónak.
Hát a keresztyén?
Annak a bölcsejét is a templomban kell keresnünk. Maga az ó-keresztyén
liturgia, mely minden későbbieknek forrását képezi, nem volt egyéb
jelképes drámánál, mely a keresztyén vallás leglényegesebb tartalmát, a
Megváltó áldozatát, hatásos jelenetekben tüntette föl, s a melyben maga
a nép is résztvett. A mise a papnak, diakonusnak s a közönségnek drámai
beszédváltása. E berendezés mintegy önként kinálkozott; nem is szükség
czélzatos számítást keresnünk benne, mely talán ily módon akart hatni a
látványosságokhoz, színi előadásokhoz, érzéki benyomásokhoz szokott
pogányságra, s versengeni az ariánusokkal. Ismét Alexandriai Kelemennek
egy kifejezését idézzük: «Krisztus élete az emberiség drámája». Nem
természetes-e, hogy ez a dráma kereste és megtalálta a drámai alakot? A
liturgiából mintegy szükségszerűleg fejlődött ki az igazi kultusz-dráma,
melynek nyomaira már a középkor túlsó felében találunk. Eusebius
Emisenusnak a negyedik századból maradt fenn egy nagypénteki homiliája,
mely valóságos kis dráma; Hades, a Halál és az Ördög beszélgetnek benne
az Üdvözítő megfeszíttetéséről. Egy ősrégi szent-galleni kézirat pedig
egy husvéti drámai mutatványnak részletes leirását tartotta fenn, melyet
Krisztus koporsója mellett a szent asszonyoknak és angyaloknak öltözött
barátok rendeztek. Általán kezdetben mindenütt maga a papság adta elő a
templomokban a vallásos drámai képeket, melyeknek tárgya legfőkép
Krisztus szenvedése, halála és feltámadása volt. A kultusz e
részleteivel vette kezdetét ama vallásos színjátékoknak, misztériumoknak
ezer éves divata, melyeknek tárgyai s előadó személyzete egyre
szaporodott. Az előadásokban utóbb világiak is résztvettek; a közbeszőtt
tréfák mindinkább megrontották áhitatos szinezetöket; utóbb száműzettek
a templomokból s az utczákon, piaczokon folytak. E misztériumok eredeti,
legrégibb tárgya: a Megváltó halála. Az új világnézlet legelső tragikai
eszménye: Krisztus; de Krisztusnak nem önállóan, magában tekintett
pályája, hanem az, melyet az emberiség egészével a keresztyén dogma
összekapcsolt. E felfogás az emberiség képviselőjének nézi Krisztust, az
emberré lett istent; gyötrelmeiben csak úgy magát, a maga nyomoruságát
siratja, mint a görög Dionysosban. De mégsem egészen úgy; siratja
nemcsak nyomoruságát, hanem bűneit is. A két felfogás között elég
szembeötlő különbség van. Míg a görög a megfoghatatlan és oktalan
világvégzet súlya alatt nyög, a keresztyén előtt a Megváltó szenvedései
és halála elégtételűl tűnnek föl az emberiség közvétkeért, melybe
Ádámmal sülyedt, kinek esete óta bűnben sínylik és halállal vivódik. Az
egyetemes képzete amott, a görög tragikai nézlet első nyilatkozásaiban,
természeti törvény, míg emitt már erkölcsi hatalom. Amaz nem igen keresi
az erkölcsi vonatkozást oly esetekben sem, a hol könnyen megtalálhatná;
emez a minden salaktól ment isten-ember megkinzatásában és keresztre
feszíttetésében is erkölcsi igazságtételt lát. A bűnös az egész
emberiség; az elégtétel csak isteni feláldozás lehet.
Íme a két világnézlet különbsége legrégibb, legelső tragikai
ideáljaiban. Az egyetemes amott inkább természeti, itt inkább erkölcsi
oldaláról felfogva. Azonban e különbséget ne élesítsük ki kelletén túl.
Mindenesetre eltávolodnánk a valóságtól, ha általánosságban vagy mereven
akarnók alkalmazni az egész görög meg az egész keresztyén tragikai
felfogásra. Igaz, hogy amaz az egyetemesnek mint természeti kényszernek
képzetéből indúl ki, míg emez az egyetemes erkölcsi törvénynek hódol
benne. Az is igaz, hogy amabban végig maradt valami nyomasztó, félelmes,
megmagyarázatlan, mely csak nehezen talál kapcsot az ok és okozat, a
tett és szenvedés között; holott emez, fejlődésének minden irányában, az
úgynevezett sorstragédiákat sem véve ki, erkölcsi kiegyenlítésre
törekszik, megnyugtatásra egy felsőbb hatalom végzésében, mely nemcsak
erő, hanem igazság is. Azonban mindennek daczára a görög tragikai
felfogásból ép oly kevéssé hiányzik az erkölcsi elem, mint a hogyan ott
lappang a keresztyénben is a természeti kényszernek félelmes képzete.
Bizonyságokért a tragikai eszmények kiképződésének akár legelső ideibe
visszamehetünk. Már a görögöknek rettegett isteni irigysége sem egészen
vak: csapásaival kikeresi és megtalálja a nagyokat és erőseket. De nem
is merőben igaztalan. Azokban az alkotásokban is, melyek az egyetemest
legrejtelmesebb, legzordabb oldaláról tüntetik föl, ez nem annyira a
nagyságot mint ilyet, hanem már inkább az elbizott nagyságot sújtja. Az
anyagi és szellemi erő, mely kihívja a nagy csapásokat, szinte
önkénytelenűl suhan át a vétlen fenségből a hübriszbe, s az a természeti
törvény, mely megaláztatásával, bukásával teljességbe megy, nincs híján
bizonyos erkölcsi mozzanatnak. Az elbizakodás, dölyf sérti az összesség
jogait. Mikor az athéni dráma oly végzetes következésűnek festi mindig a
nagyok dölyfét, felfogásában kétségtelen nyoma van a republikánus
nézletnek vagy ösztönnek, mely előtt veszedelemnek, véteknek tűnik föl
minden, mértéken túli hatalom. Az isteni irigység fogalmának fejlődésére
hatással van az emberi féltékenység, emberi irigység a túlságos
nagyságra. E gondolatot állítja elénk egy kiáltóan szinezett képben
Madách Miltiades-színe. A hübriszbe tévedt nagyság nemcsak a szerencse
kedvezése által emelkedik föl, hanem önakaratából fenyegeti elnyomással,
erőszakoskodással az alatta levőket. Az egyetemes, mikor Xerxest
megalázza, nemcsak a természeti törvényt érvényesíti, hanem védelmezi az
emberjogot a jogtalan erőszak ellen. Mikor az öntudat itt s a hübrisz
minden többi példájában, kapcsolatot keres a vétek és végzete között,
voltakép erkölcsi megfejtésére törekszik a vak természeti törvény
nyilatkozásainak. Az ethikai motivumok villanásai be-bevilágítják a
fátum sötétét. Azonban az erkölcsi indítékok között a görög felfogás
épen nem állapodik meg a hübrisznél. A tragikai nemezis szeméről korán
lehúll a kendő s oda sújt, a honnan kihítták. Az Atridák és Labdakidák
egész tragédia-sorozata, nem tekintve még ezuttal az eleve elrendelés és
beszámíthatóság mozzanatát, nem egyéb, mint szörnyű vétkek és szörnyű
megtorlások lánczolata. A thébai királyi ház mondájából Sophokles két
_Oedipus_ában megírja az atyagyilkos és vérfertőző király bünhődését s
az istenek kiengesztelődését iránta, _Antigoné_ban pedig a boldogtalan
királyi szűz veszedelmét, melyet az állami törvény megsértése által
idézett fejére; Aeschylos a _Hetek_ben, Polyneikes elestében, a görög
felfogás szerint legnagyobb vétket és sorsát állítja szemünk elé: a
szülőváros megtámadását. A mykenæi ház történetének tragikai képsora
Euripides _Aulisi Iphigéniá_jával veszi kezdetét, melyben Agamemnon kész
feláldozni dicsvágyának saját leányát. Klytæmnestra boszút esküszik
ellene s midőn Trójából győztesen hazatér, Aegisthosszal a fürdőben
gyilkoltatja meg. A férjgyilkosságra Orestes anyagyilkosságának iszonya
következik, majd rémséges büntetése és szabadulása: ezek tárgyai
Aeschylos trilogiájának: _Agamemnon_nak, a _Síráldozók_nak és az
_Eumenidák_nak; Orestes vétkét mondja el Sophokles _Elektrá_ja,
bünhödését és menekűlését pedig Artemis templomában Euripides _Taurisi
Iphigéniá_ja. Íme a bűnök és bünhödések szakadatlan kapcsolata. Más
kérdés, hogy az összeköttetés mennyire volt a görög tudatban tiszta,
zavartalan s a világnak milyen belső rendjére vezetve vissza; de
bizonyos, hogy alig van görög tragédia, melyben a végzet sújtásában ne
éreznők az erkölcsi megtorlást. Még _Prometheus_ban is, melyet a hübrisz
legtisztább példájául szoktak felhozni, Zimmermann elmésen mutat ki egy,
az istennel szemben tanúsított dölyfnél erősebb, s a mi felfogásunkhoz
közelebb álló erkölcsi vétséget. Prometheus segített Zeusnak saját
rokonai, a titánok, leverésében. Elhagyta a régi isteneket, kiknek
törzséből származott. Okos és előrelátó, ki inkább gondol magára, mint
az övéi üdvére: idegen istenekhez pártolt. Ekként követett el
Prometheus, az óvilág szigorú felfogása szerint vétket, melyért lakolnia
kell.
Mindez irodalmi, a tragikai költészetből merített bizonyságok után, ha a
görög tragédia elméletirójához, Aristoteleshez fordúlunk, mit hallunk
tőle? A merő gonoszság és aljasság bünhödését nem tartja ugyan
tragikusnak; de a nagy tekintélyben és boldogságban élő férfiak bukását
is csak akkor, ha «valamely vétségök», a hamartia, zúdítja rájok. Így
látjuk már, hogy az egyetemes egész körét a görög tragikai felfogás
szerint sem a természeti törvény tölti be; mindenesetre jut benne hely
az erkölcsinek, ha nem mutatkozik is ez egész tisztaságában. Egy vak
hatalom oly helyzetbe taszít bennünket, melyből nincs menekvésünk; de e
helyzet kényszerében a halálos végzet betelése mégis saját vétségünkhöz
kapcsolódik. A helyzet nem közvetetlenűl hozza fejünkre a bukást, hanem
az által, hogy közreműködni kényszerít bennünket valamely vétséggel
saját romlásunkon.
A keresztyén tragikai nézlet, mint láttuk, mindjárt kezdetben az
egyetemesnek erkölcsi eleméhez kapcsolódott. De e tekintetben ép oly
kevéssé maradt egészen egyoldalú, mint a görög. A mint ebben
meg-megvillan az erkölcsi felfogás fénye, amaz meg nem tudott teljesen
megszabadúlni a megfoghatatlan félelmétől, a természeti kényszer
rejtelmes benyomásaitól. Igaz, az élet, világ, természet minden
visszássága egy mindenható igazságszolgáltatás kezébe kerűlt s a
legtitkosabb erők is mintegy az erkölcsi eszme szolgálatába szegődnek: a
Krisztus halálakor kitört földrengés és égi háború az isten haragját
hirdette a bűnösök ellen, kik kínos halálra vitték a legártatlanabbat. A
világrend uralkodó, intéző hatalmává a végzet helyett a gondviselés
emelkedik. A hit, föltétlen megnyugvást követelve az isten jóságában és
bölcseségében, a túlvilágon kárpótlást, kiegyenlítést igér a földi élet
minden nyomoráért s megfosztani igyekszik a halált félelmességétől. A
halál megszűnik vég és rossz lenni. De az új világnézlet mégsem vonhatta
ki teljesen a fulánkot az emberi szívből, melyet időről időre komoran
fogott el korlátoltságának érzete s mélyen megdöbbentett oly
szerencsétlenségek általánossága s végetlen sora, melyeket alig volt
képes kiegyeztetni az erkölcsi törvény egyetemes uralmával. Az oktalan
fergeteg fel-felforgatta Kain oltárát s megzavarta a tépelődő
gondolatot. Villám, földrengés, tengeri vihar, háborúk, pestisek, melyek
egyaránt sújtanak igazat és gonoszt, föl-fölkavarták a lélek áhitatos
nyugalmát s nem engedték végkép szétfoszlani a vaksors képzetét. A lelki
életnek ez az eleme is hangot keresett a tragikai költészetben, hangot,
mely nem olvadhatott be teljesen és tisztán az erkölcsi hatalomnak
zengett világhimnusz harmóniájába.
E természeti nézlet nyomait ép oly korán megtalálhatjuk a keresztyén
drámában, mint a mily messze kereshettük a görögben az erkölcsi felfogás
csiráját. A legrégibb liturgiai drámák egyike volt az, melyet a Herodes
által leöletett gyermekek emlékezetére szoktak előadni karácson
negyednapján, apró szentek ünnepén. Az anyák ábrázolói, mint
Fulgentiusnak egy homiliája bizonyítja, jajveszékelve, gyászuknak