A tragikum - 01

A TRAGIKUM.
ÍRTA
BEÖTHY ZSOLT.
KIADJA A KISFALUDY-TÁRSASÁG.
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.
1885.
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA



A TRAGIKUM ELMÉLETE ÉS JELENSÉGEI.


I. A tragikum elemei.
Az életnek és művészetnek minden tragikai jelensége, végső benyomásában,
megnyugtató. Csak végső és határozó benyomásában, mert teljes hatását
egyetlen érzésbe foglalni ép oly lehetetlen, mint általában a fenség
képeiét, melyek a megaláztatás érzelmeiből emelnek föl bennünket a
végetlen eszméjéhez. A tragikai jelenségek is izgató küzdelmeken,
félelmes összeütközéseken és részvétkeltő csapásokon át törekszenek
megnyugtatásunkra és fölemelésünkre. Hatásuk ebben éri természetes
tetőpontját s ebben hangzik el.
És mivel emelnek föl oda, a hol lelkünk felzaklatott érzései
lecsöndesűlnek s helyöket bizodalom, kibékülés, megnyugvás, sőt gyönyör
foglalja el? Oly eszmék érvényre juttatásával, győzelemre vezetésével,
melyeket a természeti és erkölcsi világban jogosan és szükségszerűen
uralkodóknak tekintünk; erőnk fentartóinak, hitünk biztosítékainak,
létünk alapjainak érzünk és tudunk. Legalább a világnak arra a képére
nézve, melyet a tragikus költő vagy művész előttünk feltár, ilyenekűl
ismerünk és elfogadunk. Sophokles Antigone bukásával a közrend,
Kreonéval a kegyelet eszméjét vezeti diadalra. _Romeo és Juliá_ban a
családi kötelék erejének, _Julius Caesar_ban a korszellem
megmásíthatatlanságának, _Coriolan_ban a haza iránti hűség
megtörhetetlenségének gondolata foglalja el lelkünket. V. László
halálával az eskü szentségének eszméje ül diadalt, Bánk bán romlásában a
törvényes hatalomé. Az _Ember tragédiája_ a végtelenben való
részességünk éreztetése által békít ki sorsunkkal. Mindezek az eszmék:
haza és család, állami rend és korszellem, természeti kényszer és
erkölcsi törvény, szabadság és gondviselés: egy közös fogalomra utalnak
bennünket, melynek öszhangos tartalmát képezik. Nem magukban álló,
külön-külön hatalmak, hanem csak elemei, töredékei, nyilatkozásai egy
közös és egyetemes hatalomnak, egy minden irányú, általános
tökéletességnek, mely uralkodik fölöttünk, vezeti lépéseinket, irányozza
tetteinket s kifejezi magát pályánkban. Lelkünket kibékülés és
megnyugvás szállja meg, mint Ádámét, a hányszor csak érezteti magát
velünk. Kénytelenek vagyunk megnyugodni benne, s örömmel teszszük, mert
csak ez biztosíthatja boldogulásunkat. Érvényesűl általunk,
igyekezeteink, cselekvéseink, életünk által, akár szép szerével, akár
törés-szakadás útján. Hódolatunk által, ha egész teljességében lelkünkbe
fogadva követjük; bukásunk által, ha összeütközésbe kerűlünk vele. Ott
Hunyadi János, itt Coriolan; ott Regulus, itt V. László. Győzelme az
utóbbi esetekben az egyes emberrel való bizonyos ellentétességből,
összetűzésből s ennek bukásából ered: a diadal zászlaja romok fölött
leng. Az olynemű ütközés, mely e mozzanatokat kifejezésre juttatja,
keletkezése, folyama és kimenetele az, a mit tragikumnak szoktunk
nevezni.
De hát az az eszme, melyet az egyetemessel szembe kerűlt ember képvisel,
teljes és kizáró ellentéte-e annak, a mely legyőzi őt? Az általános
tökéletességgel a teljes tökéletlenség tűz-e össze? Néhány közönségesen
ismert példa meggyőz az ellenkezőről. Othello, a veronai szeretők, Ágnes
asszony épen nem a szeretetlenségnek, a szív megtagadásának képviselői s
Ádám mindentől távolabb van, semhogy az Úr mindenhatóságával szemben a
tehetetlenséget jelentse. Tarthatja-e valaki Toldit, kinek a
férfi-becsülettel össze nem férő álarczos játéka juttatja magát és
Rozgonyi Piroskát romlásra, férfiatlannak és lovagiatlannak? Sőt
ellenkezőleg: a férfias egyenesség példájáúl idézhetjük őt ép úgy, mint
a hogy Romeóban és Juliában a szeretőnek, Antigoneban a hű testvérnek,
mind a két Brutusban a föláldozó, tiszta keblű hazafinak eszményét
keressük. A mi mindennapi életünk kiváló tüneményeit, kik ez eszmények
felé közeledni látszanak, hasonlatúl az ő nevökkel illetjük. Nincs ez
áldozatra szánt küzdők között egy sem, kiben bizonyos kiválóságot,
emberi tökéletességet ne találnánk: itt az érzésnek, ott az értelemnek,
amott az akaratnak teljességét és rendkívüliségét. E kiválóság nélkül
nem lehet tragikai küzdelem. Épen ez a teljesség, rendkívüliség,
tökéletesség az, a mely egyfelől harczra csábítja őket az egyetemes
hatalom ellen, másfelől képesíti rá.
Azonban ha ez úgy van, mikép érthető akkor a harcz közöttük? Ha az is
megeshetik, hogy az eszme, melyet ők képviselnek, s az, a mely
diadalmaskodik fölöttük, egy és ugyanaz: hogyan keletkezhetik az
összeütközés? Úgy, hogy kiválóságuk mindig valamely gyarlósággal,
tökéletességök bizonyos tökéletlenséggel párosúl vagy nyilatkozik. E
tökéletlenség, mely a veszedelmet rájok zúdítja, állhat lelki életök
egyoldalú fejlettségében, egyensúlyozatlanságában, indulataik túlságos
elhatalmasodásában. Mindezt még végzetesebbé teheti rájok nézve
helyzetök elszigeteltsége vagy visszássága: az emberi tökéletlenségnek
szintén egy oldala. Antigone: igazi eszménye a kegyeletes föláldozó
testvérnek, a szívére hallgató női léleknek; de épen az a cselekvése,
mely ilyenné emeli, tiszteletlennek, tökéletlennek mutatja hazája iránt
való viszonyában. Macbeth tökéletes mint hős, győzhetetlen az
ellenséggel szemben; de képtelen legyőzni saját szenvedélyeit,
tökéletlen mint uralkodó. Romeo és Julia tökéletesek mint szerelmesek;
de minden egyébben vakok s az élet komoly föladataira nem valók. Toldi
derék lélek és nagy bajvívó; de erős egyénisége s rakonczátlan kedve
annál kevésbbé fér meg az udvari élet formáiban, minél újabbak lesznek
ezek; _Estéjé_nek győzelmes fölmagasodása a párbajban s féktelen dühe a
dévajkodó apródok szobájában: szomszédul mutatják kiválóságát és
gyarlóságát. A tragikai hősök bizonyos irányú tökéletességök daczára,
vagy épen ennek következtében, nem bírják magukban azt az öszhangot,
melylyel a világ közrendjébe sorakozhatnának. Tökéletlenségöknél fogva
vagy nem gondolnak vele, vagy fölötte érzik magukat; voltaképen pedig
csak ellenében állnak. Ezzel készen van a szakítás, melyből a küzdelem
és bukásuk támad. Ők a rend ellen; a rendbe sorakozó összeség, az
egyetemes, pedig ő ellenök.
Íme a tragikum két eleme: az egyetemes és az egyén, s az utóbbinak két
oldala: a tökéletes és a tökéletlen, más szóval: a kiváló és a gyarló.
Lássuk mindenekelőtt azt a mozzanatot, mely a tragikai jelenségek iránt
érdeklődésünket megragadja: az egyén kiválóságát.


II. Az egyén kiválóságának széptani formái.
Eszthetikai szempontból vizsgálódván, az egyesnek kiválóságát
természetesen a szépnek vagy egyik vagy másik fő formájában kell
keresnünk. Ezekben azt a tökéletességet, mely lelkünket vonzza; azt a
kiválóságot, mely képzeletünket meghatja; szóval azt a szépségbeli
mozzanatot, mely érdeklődésünket a tragikai alakok és események iránt
fölébreszti. A szépnek ez a két fő formája: a kellem és a fenség. E két
fogalom valamelyike alá vonható a természetnek és művészetnek mindaz a
jelensége, melyet a szépnek nevezete megillet. A mi csak szép, az vagy
kellemes, vagy fenséges voltánál fogva az. A minek kiválósága
gyönyörködtetve hat ránk, az csak kellembeli, vagy fenségbeli kiválóság
lehet.
E széptani két fő fogalom természetét és területét az a viszony jelöli
ki és határozza meg, mely minden szép dolognak két alkotó eleme, az
eszme és alak, között, különböző jelenségekben különböző módon,
mutatkozik. Attól a ponttól, a hol a merev alakba életre ébresztőn
beköszönt a lélek, egész addig, a hol a kettő között teljes harmonia
mutatkozik: a kellem országa terűl el. Innen kezdődik a fenség területe,
melyben az eszme uralkodóvá emelkedik az alak fölött, s terjed egészen
odáig, a hol nyilvánvalóvá lesz, hogy a kiváló túlsúlyra jutott eszmét
külső kép, alak többé kifejezni nem képes. A szépség birodalma kezdődik
ott, a hol eszme és alak találkoznak, s véget ér ott, a hol teljesen
elszakadnak egymástól. E nagy birodalom egyik szélétől a másikig az
eszme jelentősége szakadatlanúl emelkedik s ezzel viszonya az alakhoz
folyton folyvást módosúl. Kettejök teljes egyensúlya, zavartalan
öszhangja a közepén mutatkozik s itt van a két területnek, a kellemnek
és fenségnek, határa.
A mint az alak merev lekötöttségéből az eszme ihletésére fölenged; a
mint az élet mozdulatai kifejezni kezdik a lelket: előáll a kellem
tüneménye. Midőn e széptani fogalmat Schelling a művészeti fejlődés egy
fokozatának jellemzésére alkalmazza, éles szellemmel világosítja meg
együtt mindakettőt. «A teremtő szellem kezdetben a formába veszve
jelenik meg, hozzáférhetetlenűl elzárkózva s még nagyjában is durván.
Minél inkább sikerűl neki a maga egész teljességét egy alkotásban
egyesíteni, annál jobban enged hovatovább szigorából, s midőn az alakot
tökéletesen áthatotta, hogy elégűlten nyugszik benne, fölvidúl és
gyöngéd vonalakban mozogni kezd. Ez a legszebb virágzás és teljesség
állapota, mikor a tiszta edény tökéletes voltában áll előttünk, a
természeti szellem megszabadúl kötelékeiből s érzi rokonságát a a
lélekkel. Mintegy szelíd hajnali fénynyel, mely az egész alakot
megszállja, jelentkezik az érkező lélek: még nincs itt, de gyöngéd
mozdulatok enyhe játékaival minden készűl már elfogadására. A merev
körvonalak olvadoznak és lágyúlnak. Valami kedves valóság, mely sem
szellemi, sem érzéki, hanem megfoghatatlan, terjed el az alakon, simúl
hozzá körvonalaihoz, tagjainak minden hajlásához. Ez a meg nem fogható s
mégis mindenki által érzett valóság az, a mit a görögök nyelve
charisnak, a mienk kellemnek nevez.» E néhány sor ép oly költőileg, mint
élesen utal a kellem valójára. A külső mintegy önkénytelen tolmácsává
lesz a léleknek s készen és szivesen simúl hozzá. Készsége szabadságot
és rendet egynek mutat; a kényszer s az ebből folyó meghasonlás száműzve
vannak köréből. Hódolata önkénytelennek, hódítása öntudatlannak látszik.
A hol még nem teljes is a harmonia eszme és alak közt, legalább a
megvalósítására való törekvés mindig jelen van. Épen e törekvésben
rejlik a kellem bátorító, üdítő, vidámító hatása, mely magyarázatát
szolgáltatja a plátói mondásnak, hogy: szeretet az, a mivel a szépet
felfogjuk. Mert bármi különbözők a kellem jelenségei s az általok
keltett hatások: ezek mindegyikének alapszinét a szeretet szolgáltatja.
E mozzanatok jelölik ki nagyjából a kellem területét és határait. Itt
találjuk a feslő rózsabimbót, a csörgő patakot, a vadgalamb búgását ép
úgy, mint Beranger és Petőfi dalait; Czuczor falusi kis leányát karöltve
Vörösmarty Szép Ilonkájával; Boëthos játszó gyermekét s a vatikáni Ámort
a medicei Vénus mellett.
A fenség képei már az eszmét és alakot megváltozott viszonyban tüntetik
föl. A kettő valódi egyensúlyának határát elhagyjuk. Az eszme
túlemelkedik az alakon, felsőségre jut fölötte s viszonyuk bomlásnak
indúl. A magamagának határt, a harmonia határát, vető fejlődés mögöttünk
marad. A fenség föléje látszik emelkedni az érzéki világ törvényeinek,
maga alatt hagyni mértékeit. Végetlen eszme véges képben: megmérhetetlen
nagyság s legyőzhetetlen erő. Ki számítja ki a vihar erejét, ki tudja a
tenger határát? Azonban a végetlennek e véges nyilatkozásában
kétségtelen ellenmondás rejlik: a harmonia tárgyi igazsága megszűnik. Ez
az ellenmondás csak szubjektiv megoldást nyer a fenséges dolgok hatása
által képzeletünkre. Midőn szemben állunk velök, a kép végessége,
korlátolt volta eltűnni látszik; az alakot képzeletünk a végetlenig
tágítja ki, hogy alkalmasnak láthassa az eszme kifejezésére. Így áll
helyre s így marad fenn, a meddig maradhat, a harmonia. Krisztusnak
mindeneket magához ölelő szeretete, meghatott képzeletünkben földi
alakját is az isteni mindenhatóság színébe öltözteti, mely az egész
bűnös emberiséget megváltani képes volt. III. Rikhárd ádáz szenvedélye
úgy hat ránk, mintha képes lenne az egész gyűlölt világot kiírtani; ha
idejekorán, mindjárt kezdetben fölmerűlne bennünk ereje végességének
tudata s ebben bukásának bizonyossága: a csodálat és félelem aligha
venne erőt azon a megnyugváson, melylyel a vele szembeszálló s őt
előbb-utóbb megsemmisítő hatalom megjelenését várnók. Midőn a harczos
tábort fölidézi a költő képzelete s olvasói elé varázsolja, «vassá
válnak az emberek, a sok dárda Bakonynyá»: ime a fantáziának szinte
öntudatlan munkája a fenség tényezőinek, az erőnek és nagyságnak,
túlzásában. A természet némely tüneménye segíti képzeletünket s
egyszersmind durván bár, de érthetőn példázza azt a jelenséget, melyet a
fenség elméletére nézve kiváló fontosnak tartunk. A tengerre ereszkedő
köd elmossa a kép éles határvonalát, s a roppant víztömeget mintegy az
ég végtelenségével olvasztja egybe. Az alpesek tetejét borító hó fénye
az égboltozat világosságával játszik össze s az ormokon ülő felhő
eltakarja és képzeletünk előtt mérhetetlen magasságba emeli a csúcsot. A
mennydörgés hallatára úgy érezzük, mintha az egész mindenség fölött
tombolna, a mint távolodó zúgással elmorajlik; holott a mindenségnek
mily parányi részecskéje földünk s még ennek is mily csekély területe
az, melyet a zúgó felhők beárnyékolnak. Uralkodjék bár a fenség képeiben
akár a nagyság, akár az erő, hatalmas benyomásaikra elvesztjük szokott
mértékünket: a képpel összeolvad az eszme, melynek a képzeletünk által
kiterjesztett alak méltó viselőjeűl tűnik föl.
Ilyen a fenség hatása, mely végességünk, törpeségünk, gyöngeségünk
éreztetésén át emel föl bennünket a végetlen gondolatához. Mikor e
gondolatot lelkünkbe fogadjuk, bizonyságát érezzük, hogy részesei
vagyunk. A mit a szellem elgondolni és elképzelni tud: ahhoz
fölemelkedett; a mi eltölti, az az övé. Fordítsuk el némileg Vörösmarty
szavait: «Sajátunknak mondhatjuk, a mit a szív felfoghat magába.» Testi
törpeségünk és gyöngeségünk érzetéről lelki nagyságunk és erőnk tudatára
emelkedünk. «Én is festő vagyok»! tört ki Correggio a sixtina madonna
előtt. Ebben a végetlenhez való, csodálattal és gyönyörrel teljes
fölemelkedésben tetőzik és határozódik a fenség érzete. Területe a
mondottakból kimérhető. Véghatára ott van, a hol eszme és kép
elszakadnak: az alakot a képzelet szárnya sem emelheti föl többé az
eszméhez.
Ez, rövid vázlatban, a kellem és fenség viszonya. Ott az alakba köszöntő
s azt elevenítő eszme, itt a képből kibontakozni készülő; ott a valósúló
harmonia, itt a fenyegetett. A kellem mindig törekvést fejez ki a
harmonia megalkotására, a fenség pedig feloldására. Az szeretetet
ébreszt, mikor tetszik; ez csodálatot és elragadtatást, mikor fölemel.
Ez a szépnek két fő formája. E két formában nyilatkozhatik az a
kiválóság, az a tökéletesség, melyet a tragikum egyik momentumának
jelöltünk meg.


III. A kellembeli kiválóság.
A szépnek az a formája, melyet kellemnek neveztünk, képezhet-e bizonyos
körülmények között tragikus mozzanatot? Lehet-e az a kiválóság, mely a
tragikai jelenségeknek egyik jellemző oldala, kellembeli tökéletesség?
Röviden: átmehet-e a kellemes a tragikusba? Első pillanatra úgy látszik,
mintha ez egyáltalában lehetetlen lenne. Mikép indíthatna bárminemű
meghasonlást az, a minek fő jellemvonása épen a harmonia; ennek
megvalósítása, feltüntetése, éreztetése a czélja? A kellem épen
nyugalmában és elégűltségében mutatja az alakot átható eszmét. A szép,
mely ekként nyilatkozik, egészen magában elzárt, mitsem követelő, a lét
megnyugvását kifejező, magával és mindennel öszhangban levő. A harmonia
jelenségéből hogyan fejlődhetik már öszhangtalanság? Épen az, a mi
magának mértéket, határt tud szabni s teszi ezt nem kényszerből, hanem
jószántából és szabadsága szerint, hogyan keveredhetik ellentétbe az
egyetemessel?
Két úton is: két, természetében rejlő momentumnak kiemelkedése által.
Az egyik épen egyessége, önelégűltsége, elzártsága. Ez a mozzanat, a
természetes fejlődés nyomán, oda vezet, a hol már szemben találjuk az
egyetemessel. Épen magával való öszhangjának teljessége lesz
meghasonlásának forrásává az általánossal, mely külön voltának némi
feladását követeli tőle. Ily helyzetében a kellemest nem az alakjában
nyilatkozó mérséklet oldaláról tekintjük, hanem egyességre, önállóságra
való törekvésében. A nyugalom momentumát a törekvésé váltja fel, s az
érzés, melyet az így mutatkozó kellem ébreszt, megmarad ugyan még mindig
a szeretet alapján, de a zavartalan tetszésből és örömből a nyugtalanabb
féltésbe és szánalomba suhan át. Mert az egyesnek ilyetén
önelhatárolásában már veszélyes mértéktelenség van; Zeising az isteni
bitorlásának mondja. Önelégűltség nyilatkozik benne, mely csak a
mindenséget illeti meg. Ha nem támad is föl az egyetemes ellen s nem
száll is tudatosan szembe vele, de kevésbe veszi, s a nélkül, hogy
jogait és erejét ismerné, maga ellen ingerli. Ez okból lehetetlen
megmaradnia; ezen az úton siet vesztébe a szép. Épen harmoniája s a
magában való öntudatlan bizakodás, melyre a harmonia vezette s a mely az
egyetemes szempontjából elbizottságnak tűnik föl, lesz veszedelmévé.
Alig idézhetnénk találóbb példát e jelenség magyarázatára Melindánál.
Naiv bizalommal, tapasztalatlan jósággal jelenik meg ifjú szépségében az
udvarnál, hol bűnös ármányok, léha és zabolátlan erkölcsök uralkodnak s
bősz szenvedélyek csatája készűl. Ebben meg is törik s menthetetlenűl
elhervad. Miért? Azt gondolta, hogy egyszerű jóságában, nemes
szeretetével élhet külön, magára; hogy tiszta kelleme érintetlen
maradhat attól a körtől, a Gertrud udvarától, melybe kerűlt. Ezt az
udvart nem ismeri; sőt szükségét sem érzi, hogy igazán megismerje.
Ártatlan bizalma nyilatkozik, midőn Ottóval szemben, ki üldöztetését
panaszolja, könnyekig lágyúl, s a leghevesebb ostrom közben is, midőn a
visszautasított herczeg megátkozott jövendőjét emlegeti, nem tudja
elnyomni s elhallgatni szánalmát iránta. E könnyek, e szánalom egy belső
öszhang nyilatkozata, egy gyöngéd, bizalomteljes ártatlanságé, melyben
azonban Melinda romlása foganik meg. Úgy hiszi, vagy inkább érzi, hogy
tisztasága elég fegyver az ő külön léte határainak megvédésére, holott a
világban, melybe sorsa vetette, másféle eszközökre lenne szüksége,
azokhoz mértekre, melyek ott használatban vannak: belátásra, erélyre,
udvari módra. Csalódásából foly tragikus sorsa. De naiv hite,
tapasztalatlansága, bízó törekvése, hogy olyan maradjon a milyen:
mindez, fiatalsága és szépsége mellett, kellemének alkatrésze, mely Ottó
szenvedélyét táplálja, s épen mint ilyen, bukásának forrása. Ez az
okozati összefüggés Melinda kelleme és bukása között, melyre Gyulai Pál
is rámutatott, midőn tapasztalatlanságát majdnem tragikai tévedésnek
mondja. – Kemény Zsigmond Tarnóczi Sáráját mily vonzóvá, bájossá teszi
titkolt szerelme, rejtegetett eszményképe! Szívbeli állandósága, mely
reménytelenűl őrzi titkát, ez a kitartó hűség, ez a félénk elzárkózás,
ez a magánakvalóság, átkává és romlásává lesz magának és mindazoknak, a
kiket szeret s a kik szeretik. Titka: szerelme Mikes János iránt,
áthatja egész valóját, annak részévé lesz. Ha megosztaná valakivel, ha
kilépne elzárkózottságának bűvös köréből, talán megmenekedhetnék; így
sem magát nem tudja megőrizni, sem szeretteit.
A kellemhez, mely magát egyességében, különösségében az általánossal
szemben érvényesíteni törekszik, közel áll egy másik jelenség. Az, mikor
a látszatra kellemes nem öntudatlan természetességgel szigeteli el
magát, hanem ellenkezőleg öntudatos természetlenséggel; mikor
egyességének követelése épen nem önkénytelen. Törekvése abban fejezhető
ki, hogy nem enged helyet annak az eszmének, annak a tartalomnak, melyet
természet szerint befogadnia s képviselnie kell. Távol tartja magától s
ebben áll különössége, szembeszállása a világgal, ellentéte a természeti
szükségszerűséggel. Ez az ellentét amott öntudatlan volt, itt öntudatos.
Gondoljunk a nőre, a ki nem szeret, mert nem akar szeretni. De az ilyen
alakban az öszhang csak látszólagos, melyet a hidegség, nyugalom,
biztosság igyekeznek elhitetni velünk. A kellem épen ennélfogva
elenyészően csekély. A dolog természetéből foly, hogy előbb-utóbb helyt
kell adnia lelke természetes tartalmának. A körülmények kényszerítik,
hogy magába fogadja az eszmét, melynek képviselésére alkotva van. Látni
való, hogy e fejlődés egészen ellenkező irányú a tragikummal: az
összeütközésből, melybe az egyetemessel keveredett, nem
megsemmisűlésére, hanem belső harmoniájának megvalósítására vezet.
Rákosi Jenő Stellájával egy ilyetén ellenmondásnak tragikai irányú
megoldására látszott törekedni; de kénytelen volt félútról
visszafordúlni s az egész, borzalomig csigázott cselekvényt álomnak
tüntetve föl, kiengesztelően végezni meséjét. Mikor ugyanis a
fejtegetett alakok végre befogadják természetes tartalmukat, csak akkor
lesznek igazán kellemesekké; de ugyanakkor magukkal ellenmondásba
keveredvén, többnyire komikusakká. Példát Lope de Vega Donna Juanája a
_Megvetés csodájá_ban, azután Molière _Eliszi herczegnője_ s Moreto
Donna Dianája szolgáltathat.
A kellem azonban még egy más esetben is átcsaphat a tragikumba: teljes
virága, a báj, édes illatával bódítóvá és vészthozóvá lehet. A valójában
rejlő erőbeli elem felülkerekedhetik s megronthatja harmoniáját.
Kifejezésre jut a hódítás vágyában, a rá való törekvésben. De hát nem
jogosúlt-e a szépnek ez a törekvése? Semmi esetre sem akkor, ha legfőbb
hatalom gyanánt kivánván mutatkozni, felforgatással fenyegeti a
természeti rendet, melyben nem ő van hivatva döntő szerepre, s az
erkölcsit, melyet önzésénél fogva alárendeltnek tekint és nem tart
tiszteletben. Szóval a báj tragikussá lesz, mikor mintegy önmagából
kiszállva csábítóvá válik: a csábítás ellenállhatatlan erejével
nyilatkozó báj. Az «arany pohárban nyújtott méregital». A szirének, kik
csábító dalukkal kikerűlhetetlen vészbe csalták a hajósokat, az antik
képzeletben halálgéniuszokká alakúltak; a madárszárnyú és madárlábú
nőalakokkal gyakran találkozunk görög és etrusk síremlékeken.
A költészetben ott van Shakspere Kleopatrája. A csábító bájnak teljes
fegyverzetével, erőszakos czélzatával lép föl mindjárt a búcsúzás
jelenetében a világhódító Antonius, e római Hercules, ellen. Báját,
igéző hatalmát igazi asszony voltának köszöni; egyesűl benne szépség és
szellem, izzó és gyorsan változó érzések ellenmondásai, keleti hazájának
bujasága s korának mesterkélt mívelődése, királyi büszkeség és léha
ingatagság, mohó érzékiség és forró ragaszkodás. Ez arany-szálak
hálójába kerül a hős Antonius, ki «kardjának hegyén bírá a földet».
Kettejök viszonyát mindjárt a dráma legelső szavaiban következőkép
jellemzi Philo:
Nem! a vezér ez őrjöngő szerelme
Túlmegy határin; ama hős szemek,
Mik csatarend és harczi zaj fölött
Lángoltak, érczet öltött Mars gyanánt,
Most szolgalánggal oltároznak egy
Napsütte arcz előtt; a hős kebel,
Mely nagy csaták küzdelmi közt feszíté
Pánczéla kapcsát szerte, meglohadt most,
És legyező- s fuvóvá aljasúlt:
Lehűtni egy czigánynő lánghevét!
Természetes, hogy Antoniusnak, a ki ekként megtagadta magát, vesznie
kell. Kleopatra teszi tönkre: együtt az erkölcsi és hatalmi elvet,
melynek hordozására született, családi életét és uraságát, magán és
közhivatását. Midőn ily rendkívüli erőt ront meg bájával, ez
jogosulatlan hatalommá lesz, melynek szintén buknia kell. Asszonyi
lényéből, melylyel Antoniust behálózta s a mely oly ellenállhatatlanná
teszi, foly árulása Actiumnál, hol az ő hajóinak Octaviushoz pártolása
dönti el a csata sorsát. Antonius vad átkokkal halmozza el s halállal
készűl büntetni hitlenségét. De varázsa még ekkor is él szívén, mert
öngyilkosságának költött hírére azonnal kiengesztelődik iránta s
elvesztésén kétségbeesve dűl kardjába. Schlegel ide vonatkozólag azt a
megjegyzést teszi, hogy: «midőn ők így egymásért halnak, megbocsátjuk
nekik, hogy egymásért éltek». Ez tévedés, mert csak Antonius volt az, a
ki Kleopatráért halt meg; kedvese, kinek csábító szerelme erkölcsi
méltóság híján volt s inkább érzékiségben mint szívbeli hajlamban
gyökerezett, maga miatt és magáért hal. Vesznie kell, midőn oly
hatalommal ütközik össze, melylyel szemben csábító bája tehetetlen.
Ilyen pedig a mérsékelt, okos, megfontolt, hideg Octavius. Rá nézve
Kleopatra nem a csábító asszony, csak a hadi fogoly, kinek a cæsar
diadalmenetét ékesíteni vagy halnia kell. Antonius az «agg Nil
kigyójának» szokta nevezni kedvesét. Romlásának képe, a mi által
elveszett, egyszersmind életének képe: a kigyó. Ez a csábítás legrégibb
szimboluma; Michel Angelo freskója a Sixtina mennyezetén, az első
emberpár esete, a kigyó testét összeolvasztva ábrázolja a női testtel. A
kigyó lett a művészi képzeletben Kleopatra alakjának is szinte
elválhatatlan járuléka: Paolo Veronesetől és Guido Renitől kezdve a mi
országos képtárunk hollandi Bys Jánosáig valamennyi művész oda képzelte
a csábító mellre. _Antonius és Kleopatrá_t Shakspere már életének őszén
írta; de lángesze alig mutatkozik valahol frisebbnek és többoldalúnak,
mint e tragédiában. Egyetlen nőalakja sem tünteti föl a női természet
egész ellenmondásos gazdagságát oly mélyen, a geniális vonásoknak oly
teljességével, mint Kleopatra. Heyse jegyezte meg, hogy alkotásakor
emlékek lebeghettek előtte, talán azok, melyekre szonettje vonatkozik:
A bűnt magát mi bájossá tevéd!
Mely, mint a féreg rózsa szép kelyhében,
Megrágja bájaid jó hírnevét;
Mily szép alakot ölt nálad a szégyen!
A _Götz von Berlichingen_ csábító Adelheidja is a szóban forgó
jelenségek közé tartozik. Az ő csábító szépsége csalja vissza
Weislingent Götztől a bambergi püspök részére, árulóvá teszi jegyese és
barátja iránt s gyalázatos végre is juttatja, midőn őt, kinek később
felesége lett, szeretőjével megmérgezteti. Ferencz, ez az őrjöngő
gyermek, sem kerűli ki sorsát: «a méreg, mely urát sírba vitte, őt is
utána küldi». A bűbájos asszony megbabonázza (a dráma első
kidolgozásában) még a fejére mondott itélet végrehajtóját is; a vágy,
mely ez emberben Adelheid ellenállhatatlan hangjára és tekintetére
ébred, elfeledteti vele tisztét, mígnem az asszony, tőrt vonva ellene,
maga emlékezteti rá. Ezen, már-már a démoniba áthajló csábításnak, mely
a maga körében megsemmisíti a nemesebb erőket, Kemény Idunája is
jellemző példája.
Ugyanebbe a körbe tartozik, bár olykor másféle vonásokkal van is
vegyítve, a franczia társadalmi drámának és regénynek kedvelt s
minduntalan ismételt női típusa. Dumas Clemenceaunéja, Augier
Seraphineje és Olympiája, Daudet Rislernéje, Sardou Odetteje, Ohnet
Jeanneja s a többiek. Külső szépségök, melynek nem felel meg lelki becs,
végzetessé lesz környezetökre és magukra. Végzetes épen az
öszhangtalanságnál, sőt ellentétnél fogva, mely testök és lelkök között
mutatkozik. Ez teljesen jelentéktelen, amaz meg túlságosan is fontos.
Csábító, lebűvölő szépségök a fulánk, melyben gyilkos méreg rejlik a
maguk és más számára. Tévedésöknek, vétköknek ez szolgáltatja alkalmát
és ez adja meg az árát. Ezzel nyernek meg mindent s ebben mindent
vesztenek. A modern Helenák csupán ezzel akarják a mi lelkünket is
magukhoz kapcsolni, vonzódásunkat és szánalmunkat fölébreszteni. Azonban
épen mivel szépségök az egyedűl értékes, a mi elpusztúl velök, bukásuk
soha sem lehet annyira megdöbbentő vagy csak megható sem, mint ha
nemesebb erők vesztét látjuk, melyek tiszteletünket és részvétünket
teljesebb mértékben voltak képesek felkölteni. Antigone feláldozó
kegyeletével, Lady Macbeth nagyravágyásának démoni erejével, Phædra
szerelmének őrjöngő lázával, Melinda nemes ragaszkodásával: ezek
mindegyike szól lelkünkhöz is saját lelki életének valamely elemével,
mely félelembe ejt és szánalomra indít bennünket, s midőn fejökre
zúdítja a megsértett egyetemest, megrendít és kiengesztel. Ez a benső,
lelki momentum gyakran hiányzik az újabb franczia drámák nőalakjaiból,
vagy legalább fölötte gyöngén s nem első sorban ható tényező gyanánt
nyilatkozik bennök. Sorsuk csakis a külsőn, a testen, ennek szépségén
fordúl meg; történetök minden kanyarodásánál ez mutatkozik döntő oknak.
Julia tragédiája is azon indúl, hogy Romeo szeme megakad szépségén; de
innen aztán egészen más motivumok vezetik: szerelmének mámoros
rohamossága és meggondolatlan kizárósága. Othello Desdemonát hő
szánalmaért szereti meg, melylyel kalandjait hallgatja. A merő testi
szépség lehet az új franczia dráma hősnői sorsának alapja és irányzója;