A tragikum - 23

zárja ki, csak egy sajátságos elvonással, az egyén természeti
határoztatásának s a körülmények befolyásának egy akaratban
összefoglalásával ad neki kifejezést, melyben kétségtelenül megjelennek
a régi természeti nézlet nyomai. A végzet eszméjét, az előtte folyó
cselekvényekre vonatkoztatva, a kar hangoztatja, mintegy az ősi
vallásos, mithikus felfogás nyilatkozása. Egy régi világnézlet
maradványa, többnyire öreg emberek ajakán. «Minél többet mondó a
helyzet, írja Bayer, annál kevesebb mondanivalója van a karnak; minél
újabb és mélyebb az összeütközés, annál szótalanabbá és
jelentéktelenebbé lesz az.» A kar jelentőségének ez az átalakulása
egyszersmind a görög tragédia fejlődését is jelenti. A hőskori, mithikus
tárgyak felfogása egyre kevésbbé és kevésbbé mithikus. A fátum mind
inkább és inkább jelképes fogalommá, igazi tartalma egyre világosabbá, s
tolmácsa, a kar, egyre fölöslegesebbé lesz. A hős mind jobban képes maga
megértetni magát és sorsát. A peloponnesusi háború viharos, változó
szenvedélyei s a közállapotoknak ezekkel szemlátomást kapcsolatos
változásai, azután a sophistika törekvése a közkeletű fogalmak és
képzetek belső ellenmondásainak megvilágítására: mindez nem maradt
hatástalan a tragikai felfogásra s költészetre sem. A mint a végzetnek
egyszer jobban szeme közé néznek, a jellem szükségkép nagyobb
fontosságra s ennélfogva a páthosz nagyobb intenzitásra emelkedik.
Euripidesnél már a lélek benső küzdelme, a fékevesztett természet harcza
az erkölcsi eszmével, tisztán és tudatosan áll előttünk. A végzet csak
hagyományos szólásforma s a kar csupán a hős páthoszának,
alaphangulatának viszhangja. A tiszta drámai formát, a kompoziczió
szépségét megrontják a prologok s a deus ex machinák; de a lélektani
felfogás elmélyűl s a jellemrajz kiszélesedik. Világos példákban látjuk,
olyan példákban, melyek erre nézve alig igényelnek valami magyarázatot,
Heraklit állítását, hogy: az ember démona a jellem. Mikor az antik és
keresztyén tragikai felfogás különbségéről elmélkedünk, sohasem lenne
szabad szem elől tévesztenünk, hogy Aristoteles Euripidest tartotta a
legtragikusabb költőnek.
A mondottak meggyőzhetnek bennünket arról, hogy mily téves nyomon járnak
azok, kik a görögök tragikai felfogásában nemcsak a jellemnek, hanem az
erkölcsi eszmének sem tulajdonítanak fontosságot. Így Büchler Herman, ki
azt állítja, hogy az ókori tragédia az egyént nem jónak vagy rossznak,
hanem boldognak vagy boldogtalannak rajzolja. Nem; az antik tragikai
hősök is az erkölcsi törvény uralma alatt állanak s végzetök betelése
ennek az érvényesűlése fölöttük. Magyar eszthetikusaink közül is többen
vélekedtek ebben az irányban, bár a kérdést terjedtebben nem vizsgálták
s nézetöket behatóbban nem fejtették ki. Greguss általánosságban ennyit
mond: «Ha a görög tragédiák javarészét tekintjük, meg kell győződnünk,
hogy bennök a végzet mellett a jellemek is szerepelnek s a bukás a
jellemekből következő hibák eredménye, például _Antigoné_ban, ki ha nem
volna szerető testvér, az összeütközés elmaradna, továbbá _Ajas_ban s
_Oedipus_ban.» Ő hát a jellemet, bár szerepet tulajdonít neki, még
elkülöníti, mintegy szembeállítja a végzettel. Egy lépéssel tovább megy
Gondol Dániel, Sophokles szinműveiről írt s a Kisfaludy-társaságnál
jutalmat nyert értekezésében. Itt olvassuk a következőket: «A cselekvény
lényeges tartalma az emberi jellemet képző érzelmek, melyek a görögöknél
istenalakban jelentek meg, rendeltetésök levén az embereket izgatni és
tettre indítani. Ebből látni való, hogy nálok a tulajdonképeni tettet és
cselekvést isteneknek tulajdonítani sohasem lehetett: az, az emberé
magáé volt. A görög színművek cselekvényében hát két pártot találunk:
egyiket képezik az istenalakban levő örökhatalmú érzelmek, másikat az
emberek, kik ezen istenek befolyására szándékot tesznek fel, czélt
tűznek ki, és annak kivitelét cselekvés által eszközlik. Voltaképen ezen
istenek, mint tudjuk, az embernek saját tulajdonai, mert az ember
jellemének egyedüli lényegét ezek teszik. Ugyanazon érzelem hát majd
isten-, majd emberalakban jelen meg: egy részről mint emberi szenvedély,
akarat és czél; más részről mint önálló isten, mely egyes embertől
nemcsak nem független, sőt arra izgatólag fő fő befolyást gyakorló.» Így
Gondol, ki azonban már korábban a sorsot mint zord anankét, mint
mindenható szükségszerűséget, mint önálló hatalmat vette föl, a nélkül,
hogy az ellenmondásra gondolt volna. E szerint két, egymástól különböző
nézetnek lett tolmácsává, melyek közül a mi felfogásunk természetesen az
utóbbiban keresi az igazság magvát. Szász Károly, noha a végzetet még
merőben külső hatalomnak fogja föl s tragikai bűnül említi, hogy Oedipus
törekszik kikerűlni végzetét: végelemzésben a görög és keresztyén
tragikai felfogás között «csak fokozati, de nem elvi, nem lényeges
különbséget» talál. «Az egyes lázadása az általános ellen, tehát egy
jogosúlt indulat küzdelme egy jogosúltabb ellen»: ebben határozza meg
mindegyiket.
Hogyan fejezhetjük ki röviden vizsgálódásunk eredményét? A különbség,
mely a görög és keresztyén tragédia közt mutatkozik, jelentékeny részben
nem a tragikumot magát illeti, mint inkább csak stilbeli különbség. A
görög szinpad külsőségei s kedvelt mithikus tárgyai egyaránt bizonyos
általánosságban, uralkodó páthoszuknak olykor kizárólagos képviselőiül,
tüntetik föl a jellemeket, s nem abban a változatos teljességben, melyet
Shaksperenél s az újabbaknál találunk. A jellemzésnek e módja, ez az
inkább fajképi mint egyéni rajz szolgál a nézet alapjául, hogy az egyén,
mint ilyen, a hellen tragikusoknál fejletlen s fejletlenségében
alárendelt jelentőségű. De a görög drámai szerkezet is, az analytikus
kompoziczió, mely a katasztrófában szerette kifejleszteni egymásután a
már elkövetett vétség mozzanatait és bizonyságait, nem lehetett kedvező
a jellem sokoldalúságának bemutatására. Erről a jellemről, mely inkább
megtöretésében mint felmagasodásában áll előttünk, terjedt el a
felfogás, hogy annak a tulajdonképeni tragikai sorshoz nem is volt sok
köze. E jellembeli teljesség hiányának szinét növelte a görög erkölcsi
felfogás sajátszerűsége is, melyben a jó és szép fogalmai sokképen össze
voltak olvadva, s a mely az erényt főkép a mérték elvében, a vétket
pedig ez elv áthágásában kereste. Ide vonatkoznak a hübrisznek újra meg
újra ismétlődő képei a görög tragédiában. Ez a hübrisz azonban a
hellenek erkölcsi felfogásába élesen beleütközött, s bukása nemcsak
bukás, hanem megtorlás, melyben az erkölcsi eszme egész hatalma
érvényesűl. A jellem természeti határoztatása s a körülmények: nemcsak
eszközei, hanem alkotó elemei a fátumnak. A keresztyén tragédia
nagyjában elvetette e sötét hatalomnak mithikus felfogását és szerepét:
a sors nemcsak az egyénből fejlődik, hanem belőle is látszik fejlődni.
Mikor a keresztyén nézlet minden földi nyomort a bűnre vezetett vissza:
kiválóan erkölcsi avatásának adta bizonyságát. Az erkölcsi eszme egész
tiszta fényében ragyog Shaksperenél. A jellem a maga gazdag
teljességében, az akarat határozó szabadságában s tetteiért
kikerűlhetetlen felelősségre vonva. Az egyetemes képzete némileg
átalakúl. Az ősi természeti nézlet nyomasztó köde hova tovább mind
jobban foszladozik az erkölcsi és értelmi haladás napvilága előtt; de
azért a görög világfelfogásból nem hiányzik az erkölcsi eszme, sem a
keresztyénből a természeti. A tragédia, mely amazon nyugszik, meg az a
másik, mely ezen fejlődött, egyaránt félelmet és részvétet ébreszt
lelkünkben, s megtisztít és megnyugtat. Egyező okok egyező hatásokat
idéznek elő, s az egyező hatásokból egyező okokra következtethetünk. A
tragikum lényege nem változik, itt és amott ugyanaz: az egyén
kiválóságát gyarlósága harczra tüzeli az egyetemes ellen, s ezzel
romlásba ragadja. Az egyéni szabadság és egyetemes kényszer küzdelme a
tragikum ma és hajdan és minden időben.


XXX. A katasztrófa.
A tragikai felfogás sohasem nyugodott meg igazán a merő esetlegben, a
fátum eszthetikai uralma alatt ép oly kevéssé, mint az erkölcsi eszmének
tisztábban ragyogó fényénél. A tragikai művészet minden időben érezte,
hogy a disharmonia, melyet a vakeset szűl, nem szép, hogy az oktalan
szenvedés ellenkezik az ő czéljával: nem engesztel ki, nem emel föl
bennünket, hanem inkább fellázít vagy kétségbeejt. A földi nyomor,
pusztulás, csapások képeit, melyek a vakeset játékainak látszottak, az
emberi szellem mindig elfogódással tekintette, s nem tudva megnyugodni
bennök, mikor költői motivumokul használta, egyszersmind bizonyos
irányban rend szerint át is alakította. Nemcsak a költők keresték a
véletlennek feltünő balságok s az emberiség erkölcsi élete között az
összefüggést, az okozatos kapcsolatot, hanem a népi felfogás is. A
tragikai mondák alakulásának törvényei között szembetünő helyet foglal
el az, melyet Klein a drámai nehézkedés törvényének nevez, a
Schopenhauer eszthetikai nyilatkozatait gyüjtő Siebenlist pedig, Fichte
kifejezésével, tragikai monismusnak. E törvény nem egyéb, mint a belső,
szükségszerű kapcsolat a jellem és tett, a vétség és megtorlás között.
Nem szükség mondanunk, mily fontosak itt a lakolás módja és eszközei is.
A nép tudatában van valamely véres esemény; képzelete bizonyos
kerekséget törekszik neki adni elbeszélésében; keresi, mivel kezdhetné s
egyszersmind mivel adhatná okát; ezt az okot minél szorosabb, minél
bensőbb összeköttetésbe igyekszik hozni magával az eseménynyel, ennek
tényezőivel, részleteivel, lefolyásával, kompoziczióját minél teljesebbé
és befejezettebbé tenni, azaz minél jobban kikerekíteni. Ekként hat
egyazon czélra eszthetikai és ethikai érzéke s nyilatkozik együtt a
tragikai monismusban a széptani és erkölcsi eszme. Oroszlánszívű
Rikhárdot nyil találta és ölte meg a csatában, Ulászlót Várnánál egy
jancsár lefejezte. A harczos közös sorsa érte mindegyiket, a mint
magyarul mondani szokták: katona-dolog; a személyválogatást nem ismerő
halál esetleg őket érte. A nép képzelete, mondája azonban nem nyugszik
meg a vakesetben: tragikailag fogja föl s a fölfogásban érvényesíti az
említettük törvényt. Rikhárd gyilkosa egy íjász, kinek rokonait
leölette; Ulászló sorsában, melyet elhirtelenkedés, árulás s az ellenség
túlnyomó száma eléggé magyaráz, főkép az esküszegő büntetését látja.
Etele haláláról Kézai krónikájában a következőket olvassuk: «Azon éjjel,
midőn Mikolttal menyegzőjét üllötte, az ivásba szokásánál jobban
belemerűle s a menyasszonyi éj gyönyöre után hanyatt fektében orra vére
megerede, s szabad folyása nem lévén torkára mene, s ott megaludván s
lélegzetét elfogván a világ félelmét megfojtá». E véletlen esemény Arany
_Csaba királyfi_jában tetté lesz, Krimhilda tettévé. Az új nászát ülő
király ellen a megcsalt feleség boszút liheg; töpreng sátrában, mikép
állja meg boszúját s az ő fiának, Aladárnak, mikép biztosítsa az
uralkodást Etele kedves gyermeke, Csaba, ellen. Megpillantja Alberik
látatlanná tevő «ködsüvegét».
Egy gondolat!… fejére a süveget teszi,
Látatlanúl a csarnok felé útját veszi,
S megcsalva könnyű lépte, hol átsuhan, az őrt,
A félvilág urának merít szivébe tőrt.
Emlékezzünk vissza Buda halálára: a világbíró hős majdnem orgyilkosként
ölte meg védetlen bátyját, mire a katasztrófában, a világbíró hős
védetlenűl, tehetetlen álomba merűlve, szintén orgyilkosság áldozatává
lesz. Áldozattá épen Krimhilda keze által, mely a viszály tüzét akkor
felszította a testvérek között. Íme a vétségnek a katasztrófáig húzódó
árnyéka: a krónikában elbeszélt véletlent a költő beilleszti a tragikai
okozatosság lánczolatába.
A jellem és a tett, a vétség és a katasztrófa benső, szükségszerű
összeköttetését, az utóbbit mint amannak kikerűlhetetlen fejleményét,
tüntetik föl Macbeth szavai, melyekben a gyilkosság előtt lelke háborog:
Ha végrehajtva, azzal vége voln’:
Jó volna gyorsan végrehajtani, –
Ha gyilkom a következéseket
Fölgombolyítni bírná s hálójában
Fogná meg a sikert, – ha egy csapással
Végezve volna minden, itt, csak itt,
E földi partnak zátonyán: – a túlsót
Könnyen veszem. De ily esetbe’ már
Itt ér el az itélet, mert alig
Adók a véres leczkét, – visszavág
A tanító fejére. Ez igazság,
Kérlelhetlen kezével, a kevertük
Méregpohárt ajkunkra tolja.
A gondolatról, mely e szavakban foglaltatik, Klein, a dráma
történetírója azt jegyzi meg, hogy «az Shakspere saját kulcsainak egyike
nemcsak ethicotragikai alapeszméjének kincsestárához, hanem széptani
nézeteinek titkos szekrényéhez is». Mi e kulcs egyéb, mint a vétség
belső egységbe foglalása a katasztrófával, melyben a megsértett
egyetemes mulhatatlanul és engesztelhetetlenül visszavág a sértő
egyénre?
A katasztrófának, az egyén bukásának jelentőségét vizsgálva, azt
találjuk, hogy ez nem más, mint az egyetemes érvényesűlése az egyes
ellenében, a maga jogosúlt és ellenállhatatlan hatalmával. A lázadó
egyén elbukik s a világnak általa megzavart rendje, melyet az egyetemes
fogalma fejez ki, helyreáll. Az egyetemes tehát a katasztrófában, a
természeti vagy erkölcsi renden avagy mindakettőn elkövetett sérelem
megtorlójául, diadalmaskodó hatalommal jelenik meg. Milyen alakban lép
föl, milyen eszközökkel győz? Ezek a legközelebbi, feleletre váró
kérdések, melyeknek megoldásától függ a katasztrófa egész természetének
megvilágítása. Röviden azt felelhetjük, hogy az egyetemes háromféleképen
léphet föl. Megjelenhetik s érvényesűlhet merőben kívül képviselve a
tragikai hősön; megjelenhetik azután s hatalma teljességre emelkedhetik
ebben magában belűl; megjelenhetik végül, s ez lesz a leghatásosabb
forma, egyszerre mindakét alakban.
Az első esetben az egyetemes, a tragikai hős ellen, egészen ennek
alanyiságán kívül lép föl és győz. A szakadás ilyenkor teljes, az
ellenkezés egymást kizáró, vagy legalább az egyetemes nem foglal az
egyén belső világában tudatosan tért, nem ott hódít és hatalmasodik el.
Nem is indúlhat ki megrontására, megsemmisítésére közvetetlen magából,
mely a legtöbb esetben egyenes tagadása az egyetemesnek. Ide tartozik
legalsóbb fokon az esetleg felhasználása a hős megbuktatására,
természetesen abban a, némileg magasabb értelemben, melyre Aristoteles
utal. Hatásosnak mondja, ha egy képszobor véletlen ledűltében agyonüti a
szemlélőt, a ki épen a képben ábrázolt embernek gyilkosa; az esetleg a
csodálatos erejével hat a képzeletre, ha ez a tudatosság színében
láthatja. Ilyen a Niobe katasztrófája, a gyermekeit lenyilazó isteni
testvérekkel; így jelennek meg előttünk a Laokoon kigyói. Ide tartoznak
az Euripides-féle deus ex machinák is, midőn egészen egy felső hatalomra
bízatik a kibonthatatlannak látszó csomónak hol megoldása, hol csak
kettévágása. Az esetleget vagy felsőbb avatkozást csupán mint megtorlást
vonatkoztatja a kielégűlésre törekvő erkölcsi érzés s a képzelet a
vétségre, a nélkül azonban, hogy módja s eszközei tekintetében is erre,
okozatos kapcsolat által, visszavezethető, ebből származtatható lenne.
Gondoljunk a sorstragédiák igazságtételére, Marlowe _Tamerlán_jának s a
magunk irodalmában Kisfaludy Károly _Stibor vajdá_jának sokat ócsárolt
katasztrófájára: a zsarnok végzete egy kígyó marása által lesz teljessé;
de mi köze ennek Stibor vétkeihez? Erkölcsi érzésünket, az
eszthetikairól ezúttal nem is emlékezve, csak képzeletünk munkája
elégíti ki, midőn összeköttetésbe hoz egymással oly dolgokat, melyeknek
kapcsolata értelmünk előtt megfoghatatlan. Ámde e kapcsolat a tárgyaltuk
körben sem mindig ily laza, tisztán a képzeletre bízott. Az egyetemes
támadhat még egészen kívülről a hősre nemcsak mint véletlen, hanem
vétségének közvetetlen, szükségszerű következése gyanánt is. Olyan módon
és eszközökkel, melyeket a hős maga hítt, sőt mintegy jelölt ki. Épen
azok az ellenfelek törnek rá, kikben az egyetemest megsértette; épen
azok szereznek fölötte érvényt az erkölcsi törvénynek. Maga, az
egyetemesnek e külső képviselőivel szemközt, mindvégig a szilárd
ellenállás helyzetében marad; bukásában nincs része lelkiismeretének, az
önvádnak, a belső ítéletnek. Így képviselik és érvényesítik Shylock
ellenei az emberies érzés, a hővérű Percyéi az állami hatalom, Dózsáéi
pedig a társadalmi rend eszméjét és erejét. Kik ezek az ellenek?
Ugyanazok, a kikre Shylock kését feni, a kiket Percy karddal támad meg,
s a kiknek házait Dózsa felgyújtatta, családját kiirtatta. Az egyetemes
sérelme bizonyára magukból indúl ki; de érvényesűlésének eszközei, a
katasztrófa győztes hatalma egészen kívül áll rajtok.
E jelenségek körével szemben áll az a másik forma, a hol az egyetemes
győzelmének legjelentékenyebb tényezőjét magában a hősnek belső
világában találjuk meg. Itt ébred föl, folytatja harczát a
szenvedélylyel s vívja ki győzelmét, mely valódi tragikai
összeütközéseknél csak a hős megsemmisítése lehet. Az egyetemes eszméje,
akár mint egészé, akár mint egyes, velök szemben álló hatalomé, él és
hat bennök; de e hatás, a tragikai vétség elkövetése után, nem vihet
többé jó végre. Tudják jogosságát, de nem képesek érvényesíteni magukban
felsőségét saját páthoszuk felett. Így fejlődik ki bennök egy belső
harcz, melyet az egyetemes eszméje ví a szenvedély elragadtatásával, s a
melynek szükségkép az egyetemes diadalára kell vezetnie, mely azonban
csak az egyén feláldoztatásával lehet teljes. A rombolás munkája tehát
belűl indúl s legjelentékenyebb mozzanataiban belűl folyik: a hősnek
saját elhatározása által lesz teljessé. A hatalom jogosságának, mely
ellen küzdenek, elejétől fogva tudatában lehetnek, mint Phædra és
Medeia; vagy fölébredhet lelkökben ennek belátása, a külső viszonyok
tanúságtétele által, már a katasztrófában. Ámde az így magukba fogadott
egyetemesben nekik maguknak nincs többé mentségök: az rájok nézve belső,
romboló hatalommá lett, mely kérlelhetetlen ítéletét önmaguk által
hajtatja végre. Szenvedélyöket idejében nem tudták feláldozni neki, most
egész magukat kell föláldozniok. Az öntudat kínja ellen a halálban
kénytelenek menedéket keresni. Az ilyen hősök katasztrófája, kevés
kivétellel, öngyilkosságon végződik. Így Ajasé és Brutusé, így Othelloé
s nálunk Szigligeti Boricsáé is. Oedipus és Bánk nem lesznek
öngyilkosokká; de lelkiismeretök nem hajtja-e teljes mértékben végre
rajtok a tragikai megsemmisítés munkáját?
A katasztrófának leghatásosabb formája a kettőnek egyesítése. A hősön
végzetét külső és belső támadás, lelkiismerete és ellenfelei hajtják
végre s ő mintegy két tűz közé szorúlva bukik el. A menthetetlenség
benyomása itt a legerősebb, a végzet karja legsúlyosabbnak látszó, s a
külső és belső világ által képviselt egyetemes képzete a leghatalmasabb,
legfenségesebb. Macbeth és Rikhárd pusztúlásának képe, a «hentes» és
«véreb» veszte mily szörnyű s mégis mily fölemelő! Az utóbbi
tragédiájának van egy mozzanata, mely e nevezetes formát igen élesen
világítja meg, jóllehet a Shakspere-magyarázók eddig nem fordítottak rá
semmi figyelmet. A katasztrófa küszöbén Rikhárd sötét lelkébe is útat
talál az egyetemes, melynek egész hatalmáról eddig azt hitte, hogy joga
van magának bitorolnia. A bosworthi csata előtt, rémes viziójában,
lélekmardosásának szava szól; az hangzik kétségbeesett kínlódásában is a
látomány után:
Tudatomnak ezerféle nyelve van,
És minden nyelv másféle szóba tör ki,
És minden szó elítél mint gazembert.
Hitetlen hitszegés legfőbb fokon,
Gyilkos gyilkosság legszörnyebb fokon,
Korláthoz tör s kiált: Bűnös! bűnös!
Kétségbesem. – Egy lélek sem szeret;
S egy lélek sem szán meg, ha meghalok.
Már egy új, előtte eddig ismeretlen hatalom hálójában vergődik, melyben
meg kell fuladnia. Rikhárd, mikor a szeretetet kénytelen oly hatalomnak
ismerni el, melynek hódolnia kellett volna: már bensőleg meg van
semmisűlve a tudat által, hogy őtet senki sem szereti. Íme az egyetemes
jelentkezése, rombolása belső világában. De Rikhárdot külsőképen külső
ellenség teszi tönkre: Richmond. Azon az éjen, melyen a király, ő is
álmot látott; az egyetemes ugyanabban az alakban jelent meg neki, mint
Rikhárdnak, csakhogy más értelemmel. Reggel beszéli a lordoknak:
Mióta elváltunk, legédesebb, s a
Legjobbat ígérő álmom vala,
Milyen valaha fáradt főmbe szállt.
Úgy tetszett, mindazoknak lelke, a
Kiket Rikhárd megölt, sátromba jött
S diadalt ígért.
Íme az egyetemes, mely kívülről is rátámad Rikhárdra, s a megzavart
világrend helyreállítására, a győzelem biztosításával, mintegy a maga
képviselőjeül küldi Richmondot. Bosworthnál aztán győz a királynak külső
és belső ellensége, azaz győz az egyetemes önmaga által és ellenfele
által. Richmond egyesíti a piros és fehér rózsát s kívánja, hogy
Az ég mosolygjon e kedves kötésen
Miként haragvék a hosszú viszályért!
E fohász úgy hangzik, mint Orestes szózata az _Eumenidák_ végén, mikor
az Atridák tragikai végzete kiengesztelődik. Richmond, ki Rikhárdot
legyőzi, Malcolm, ki Macbeth rémuralmát dönti meg, Fortinbras, ki új
erőt hoz a rothadt Dániába, Alban, ki Lear király fölfordúlt
Britanniáját váltja meg: mind az egyetemes képviselői. Mikor a vétkesek
lakolását eszközlik, egyszersmind helyreállítják az általok visszájára
fordított rendet. Azonban a tragikai hősök győztes ellenfelei nem mindig
ilyenek. Lehet, hogy bennök sem jut tiszta és teljes kifejezésre az
egyetemes, hanem csak arról a bizonyos oldaláról, melyet a hős sértve
illetett. Gyakori eset az erkölcsi ütközés tragikumánál, a hol a hős az
egyik, ellenfele pedig a másik jogosúlt eszmét képviseli s igyekszik
érvényre juttatni a másik megrontásával. Ilyenkor aztán mindakettőt
bukás várja, egyiket a másik által, mert az egyetemes épen
teljességében, eszméinek harmoniájában sértetett meg s abban kell
győzedelmeskednie: a küzdő eszmék egységbe foglalása által. Példa rá
Antigone és Kreon viszonya. Antigone megsérti az állami törvényt, melyet
Kreonnak kötelessége megvédelmezni. Meg is teszi, de a kegyelet
érzésének, mely Antigone lelkét betölti, rideg megtapodásával. A hősi
leány elvész Kreon által; de győzőjét is maga után rántja a bukásba.
Épen a szívnek gyöngéd érzései által, melyeket Kreon megsértett, a
szerelem és anyai szeretet érzéseinél fogva, melyek Hæmon és Eurydike
halálának oka voltak, teszi semmivé a király életének minden örömét. E
kettős bűnhödéssel áll helyre a rend, békűl ki a kegyelet és a törvény.
Azonban itt s a rokon esetekben, a tragikai hős fölött ellenfele, akár
mint személyesen megtámadott, akár mint a sértett eszme hivatott
képviselője, mindenesetre jogában van s a lakolás közvetetlenül
igazságos. Ámde van eset arra is, hogy a, különben megérdemlett csapást
nem a sértett méri a hős fejére s így ő a maga részéről jogtalanul
cselekszik, noha maga a bukás épen nem ártatlanul sújtja áldozatát.
Ilyen esetben a csapás, mely a hősnek megtorlás, ellenfele részéről
vétség, mely szintén megtorlást idéz föl. Az ellenmondást csak az
oldhatja meg, hogy a bűnhödő a közvetetlenül nem érdemlett csapást
összeköttetésbe hozza valódi vétségével. A bűn, melyért Erzsébet Stuart
Máriát halálba hurczoltatja, nincs bebizonyítva; de ennek öntudatában
kiképződik a kapcsolat vétke és sorsa között; a boldogtalan királyné
kiengesztelődve hal meg abban az érzésben, hogy igaztalan itéleten
alapúló vesztével igazi bűneiért lakol; Erzsébet pedig, szeretett
kegyenczétől elhagyatva, önmagának terheül marad.
Az egyetemesnek, a maga különböző eszközeivel és eltérő módjain, való
imez érvényesűlése a kiváló egyén fölött: a tragikai katasztrófa. Az
egyén megsemmisűl s vele együtt semmivé lesz eszméje is, legalább a
gyarlóságnak abban a formájában, melyben keblét páthoszul töltötte el.
Ezt a teljes megsemmisűlést, együtt az eszmeét és érzéki alakjáét,
nevezi Solger tragikai ironiának. «Az ironia, mondja, lelkünknek az az
ereje, a mely által belátjuk, hogy csak annyiban van valóságunk, a
mennyiben ez az eszmének nyilvánúlása; hogy tehát ennélfogva ezzel a
valósággal együtt az eszme is semmivé lesz és elenyészik.» Vischer
természetesen ellene mond e fölfogásnak s vele együtt a többi
eszthetikusok is általán sokkal szűkebbre vonják a tragikai ironia
fogalmának körét. A katasztrófának egyik legjellemzőbb mozzanata, a
tragikum megrendítő hatásának egyik legnevezetesebb tényezője ez az
ironia. Mint az ironia általában, ez is a látszatnak és valónak bizonyos
ellentétén alapúl; a mint az ironikus fölfogás ellenkezőjére czéloz,
ellenkezőjét érteti annak, a mit mond: úgy az ironikus fejlődés is épen
az ellenkező czélhoz jut, mint a hova indúlt s a melyhez vezetni
látszik. Az egyén megzavarja a világ rendjét, megsérti az egyetemest s
kihívja végzetét. Minden erejét megfeszíti, hogy elszánt
szembeszállással úrrá legyen fölötte. Kiválósága a fölmagasodásban
tetőpontján mutatkozik; de midőn győzelem helyett a kikerűlhetetlen
bukás várja: mikor egész nagysága, a végetlennel szemközt, egyszerre
elenyészőnek, semmisnek tűnik föl: a fejlődés ironikus. Agamemnon,
hírének tetőpontján, diadalkoszorúsan lép be palotájába, hol nagysága
egy pillanat alatt semmivé omlik; Xerxes hatalmának teljességében már az
ég és föld urának érzi s tartja magát, mikor Salamisnál egyszerre tönkre
jut. Byron Sardanapalja, a pazar kéjelgés vakító fényében, a
tehetetlenség vánkosán heverve tölti életét. Álmodozó, lusta,
gyönyörökben tespedő. Mikor azonban hűtelen satrapái megtámadják,
egyszerre hőssé magasodik. De csak koszorút és sebeket szerezhet;
hatalmának vége. Nem akar nyomorúltan, foglyul élni; máglyát emeltet
kincseinek, kedvesének és magának, s a lángok előtt a végetlen gondolata
szállja meg lelkét:
Világ lobog fel itten, a jövőt
Tanítni, lázadó alattvalókat
És elpuhúlt királyokat. Oh hány
Nemzetnek, hősnek hírét fogja az
Idő kioltni, s birodalmakat
A porba sújtani, miként ez elsőt!
Emlékét mégis annak, mit tevék,
Kiméli majd s például őrizendi.
Követni csak kevés fog, ámde senki
Megvetni nem merészkedik.
Mikor így a férfias erő megaczélozta karjait s a fenség gondolata
megillette lelkét: a lángok összecsapnak feje fölött. E katasztrófa
hatásosságát, melyben az ironia szerepének oly nagy része van, többször
említi Kemény.
A tragikai ironia benyomása, megrázó hatása növekszik, mikor az ereje
teljében ragyogó hőst épen azok az eszközök buktatják meg, melyek által
a fenyegető csapást ki akarta kerűlni. Oedipus végzete elől futva, maga
rohan bele ennek hálójába, s utóbb, mikor egész királyi erejét latba
veti, hogy a közcsapást elhárítsa városáról, csak saját katasztrófáját
sietteti; Deianeira Herakles szeretetét akarja visszahódítani a Nessus
vérébe mártott ruhával, s gyilkosává lesz. Shakspere tragikai meséiben
Romeo és Julia vesztének épen az lesz eszközévé, a miben kétségbeesésök
a szabadúlást kereste: Lőrincz barát itala. V. László, a forrongó
magyarság közűl, a biztosabb cseh földre menekűl s hűs cseppet kér; az
ital, melyet épen ott s épen azoktól kap: enyhít, miként a sír. Azonban
a tragikai ironiának leghathatósabb képét azokban a hősökben találjuk,
kik, ellenkezőleg Goethe Mefisztójával, jót akarnak és rosszat mívelnek.
A tragikus egyén páthosza nemes; a kielégűlés, melyet czéljában elérni
kiván, nem az önzés vágya; a közjóra törekszik, hogy abból vehesse ki a
maga boldogsága részét. Czélját jónak tartja s csak azért küzd érte.
Küzdelme azonban az ellenkező eredményre vezet. Gyarlósága megzavarta
látását; a mit elérni óhajtott, az csak ő előtte tetszett jónak, s mikor
elérte, kénytelen gonosznak ismerni meg. Ez a gonosz lesz aztán rá nézve
is a szenvedés és romlás forrásává. Lear az odaadó szeretetnek akar
diadalt szerezni, s a szívtelenséget és fajtalanságot teszi úrrá
Britanniában; Verbőczi, a török szövetség pártolásával, hazája sorsán
akar segíteni s csak megaláztatásának és szenvedésének mértékét tetézi
még. Ha a czél s annak erkölcsi értéke iránt nincsenek is csalódásban,
elvétik a hozzá vezető útat, rossz eszközöket választanak, az ellenállás
talán fölizgatja s úrrá teszi felettök önző szenvedélyöket is: ily módon
munkálnak épen annak az ellenkezőjén, a mit megvalósítani kivánnának.
Shakspere hősei közűl Brutus, a közszabadságért fogva fegyvert, de
orgyilkos fegyvert, csak a végleges, állandó elnyomatás útját egyengeti;
Coriolan küzdelme, mely az arisztokracziai elv föntartására,
érvényesítésére indúl, csak az ellentétes, demokracziai áramlat
megerősödésére vezet. Kemény Zsigmond tragikai meséi is mind
többé-kevésbbé ez ironikus fölfogás kifejezései: Kassai István, midőn