A tragikum - 26

bünhődését, ép az emberinek felkorbácsolása által a végetlenig
fokozhatja. Igazságérzetünk amaz oldalának, mely a nagy vétkek nagy
lakolását kivánja mindig megfelelhet s meg is felel. Sőt egyenesen
természetében van, hogy a mi világi igazságszolgáltatáshoz, terhelő és
mentő okok aggodalmas mérlegeléséhez, részvétünk érvényesítéséhez
szokott tekintetünk előtt aránytalanul sújtja áldozatait. A tragikai
végzetnek épen ez a természete uralkodik jellemző vonásként Kemény
mindegyik regényében, a derék Mikes-család tragédiájában ép úgy mint a
nyomorúlt «sardisi angyaléban,» Pécsi Simon bukásában mint Verbőczi
vesztében. Ámde ez aránytalanságában mindig megvan az indulatok egymásra
hatásának, a belső, okszerű fejlődésnek természetessége, mely az élet
intéző hatalmainak mélyebb belátására, útainak tisztább ismeretére s ez
által kiengesztelődésre, megnyugvásra, fölemelkedésre vezet.
Van ennek a kiengesztelődésnek egyéb formája is. Megszállja lelkünket
ott is, a hol a nagy szenvedés ártatlanokat vagy csekély hibákat
kegyetlenül látszik sújtani. A tragikai hősöknek gyarlósággal vegyűlő
kiválósága, féktelen szenvedélye vagy igaztalan csapásokat mér
környezetére, vagy magával rántja ezt. Akarva vagy akaratlanul elejtett
áldozatok hevernek körülötte, mikor az egyetemes karja alatt maga is
leroskad. A romlásnak ezt az egyetemességét, a szenvedés általánosságát,
mely a tragikai vétségből fakad, alig festette költő rövidebben és
megrázóbban, mint Tennyson abban a szemrehányásban, melyet Artúr király
tesz a kolostorban a hűtlen Ginevra királynénak. A házasságtörő asszony
romba döntötte az egész ország virágzását és nyugalmát. A földre
borúlva, megsemmisűlten fekszik nagy férje előtt és hallgatja szavait:
Hogy fekszel ily alant, dicső apának
Leánya! Boldog ő, hogy szégyened
Nem érte meg. Jó, hogy nincs gyermeked.
A mit te szültél: tűz és fegyver az,
S véres rom és törvényszegés, rokon
Gaz pártütése s vad pogány hadak
Előnyomulása a tenger felől.
Következik a sötét kép részleteinek megvilágítása: a csapások,
szerencsétlenségek és szenvedések sokasága.
Az áldozatok egy része, kik a tragikai hős által vagy miatt ekként,
érdemetlenül szenvednek, nem esik önálló tragikai felfogás szempontja
alá. Gyermekek, egyéniségökben fejletlenek, az ébredező öntudatnak és
érzésnek csak általános, megható kedvességében részesek: Artúr herczeg
Huberttel szemben, vagy Macduff «csibéi». Szenvedésök és haláluk
érzékenyítő, melyben kiengesztelő mozzanatul épen ártatlanságuk,
tisztaságuk képzete uralkodik. Az égbe visszaröppenő sugár! Részvétünk
fájdalmát megédesíti a gyermeki kellem naiv nyilatkozása. Mások, mint
Desdemona és Melinda, a kellem tragikai formájába mennek át: bizó
gondatlanságukkal, az élet követeléseinek figyelembe nem vételével
idézik fejökre sorsukat. Ez a helyett, hogy a herczeggel szemben a
szigorú visszautasításnál megmaradna, némi asszonyos rokonérzést mutatva
a fájdalom iránt, mely Ottót az ő bájai miatt érte, ezzel csak ingerli
szenvedélyét s a maga romlását sietteti. Desdemona meg helyen és időn
kívüli heves pártfogásával zaklatván férjét Cassio mellett, gyanúba
keveredik, s e gyanúnak nőies, akaratos szeszélyeskedésével, a köteles
őszinteség hiányával, midőn a kendő elveszését tagadja is nem is, erős
táplálékot ád. Bűnhödésök mindenesetre nagyon aránytalan, hibájokhoz
mérve, de nem oktalan. A sorsukra befolyó indulatokból szükségkép annak
kellett következnie, a mi megtörtént. Már e mozzanat kiengesztelő, de
hozzájárúl még, hogy ha a szenvedés pillanataiban nem látnók őket, igaz
női tisztaságukat, lelkök örök szépségét tetőpontján, a megpróbáltatás
tüzének átható fényében, nem szemlélhetnők.
Minél tevékenyebb szerep jut a tragikai hős mellett oly személynek, ki
aztán áldozatává lesz; minél inkább fejlik ki egyénisége s minél erősebb
befolyást gyakorol a hős sorsára; szóval minél inkább előtérben áll,
mielőtt a csapás lesújtaná: rendszerint annál fejlettebben, annál
határozottabban találjuk meg benne a vétség mozzanatát s ebben
természetesen a tragikum egyéni elemeit, a kiválóságot és gyarlóságot.
Kordélia makacs igazkodásában megfeledkezik róla, hogy az igazi
szeretetnek szava is van akkor, mikor szerette a szót áhítja, s
daczoskodásával ősz atyjának felindúlt szenvedélyét a végletig izgatja;
hallgatása nem az egész királyi háznak néma halálos itélete volt-e?
Páris gróf _Romeo_ban, midőn szerelmetlen házasságot erőltet oly
világban, mely tele van forró szenvedélyekkel, izzó gyülölettel és izzó
szerelemmel, szükségszerűleg siet vesztébe. Macduff szenvedése sem ok
nélküli. Elfutott Macbeth elől, a zsarnok kényére hagyva azokat, kikről
magánál is inkább kellett volna gondoskodnia: védtelen övéit. Ezeknek
vesztében éri utól nemezise, melyet kihítt maga ellen. Rosse thán
eszélylyel menti felesége előtt; de az asszony nem alaptalanul tör ki:
Eszély? Ott hagyni nőjét, gyermekét,
Házát, javait, mindenét: a honnan
Elfut maga! Ő minket nem szeret,
Nincs benne a természet ösztöne;
Hisz az ökörszem, e parány-madár,
Fészkén maradva védi magzatit
A bagoly ellen. Félelem csupán,
Nem szeretet s eszély sem: ily futás,
A józan ész daczára!
Kordélia gyermeki kötelességének lesz áldozatává; Párist azok a
szenvedélyek sújtják le, melyek közé jogtalanul lépett; Macduff a
családi érzés által bűnhödik, melyet megsértett. E példák egy oly
törvényre vezetnek bennünket, mely a tragikai megnyugvásra nézve kiváló
fontosságú. A felindulás, és megnyugvás alapjának szükségszerű közössége
ez. A mint a véletlen bukás, bármennyire megérdemelje is a hős, nem emel
fel, nem tisztít meg, szenvedélyeink és sorsunk belső okozatosságának
felmutatása által: úgy a kibékítés sem, mely nem abból a forrásból, vagy
nem egészen abból ered, melyből a tragikai fejlődés kiindúlt. Amott
semmitsem értet meg, s midőn egymás után feltünteti a bűnt és bűnhödést,
de nem láttatja összefüggésöket: a helyett hogy az egyetemeshez emelne,
csak föltétlen és vak hódolatot követel iránta. Ez sem nem megtisztulás,
sem nem gyönyör. Emitt meg hamis érzelmességgel vezet tévútra s a
helyett hogy megnemesítené, hogy a legtisztább élvezetté avatná, csak
mintegy elcsitítja felindulásunkat. E tárgyhoz irodalmunkban
legalaposabban Gyulai Pál szólt Szigligeti _Lelencz_ének birálatában.
«Elismerjük, írja, hogy a bűnbánat és bocsánat keresztyén erény,
ohajtjuk, hogy minél több ember gyakorolja; de kérdjük: vajjon a költő
azért ír-e drámát, hogy tévedéseink és bűneink bocsánatát hirdesse a
viszonyok és embertársaink részéről, vagy azért, hogy kimutassa a
megsértett erkölcsi, társadalmi és állami érdekek nemezisét? Azzal a
hangulattal bocsássa-e el a költő közönségét, hogy tévedéseinket,
bűneinket jóra fordítja a szerencse vagy embertársaink könyörülő szíve,
vagy azzal, hogy minden bűn és tévedés megboszúlja magát a földön, bár
az ég kegyelme sohasem záródik be előttünk?»
A törvény veleje, hogy ugyanaz az emberi indulat, mely mint ilyen,
szánalmunkat és félelmünket felindította, vezessen a megnyugtató
megoldásig s nyerjen ebben döntő szerepet, akár egyenes nyilvánulása,
akár a felidézett visszahatás által. A tragikai hős csak egy zászlót
ismer, az alatt szenved vagy elesik, de mással ki nem cseréli, hogy
békét köthessen.


XXXII. A tragikum fajai.
A tragikumnak immár egész területét lehetőleg bejártuk s minden
nevezetesebb mozzanatában szemügyre vettük. Ezt a területet az
eszthetikusok nagyon különböző alapokon, más-más felfogásból osztják fel
egyes vidékekre. Részletesebben ismertettük azt a különbséget, igazi
értékének megvilágításáról sem feledkezvén meg, melyet a görög és
keresztyén világ tragikai eszméje között fel szoktak állítani. Ezt a
megkülönböztetést veszi fel Bayer József történeti módszere a további
osztályozásnál. Amabban, az antik világnézlet tragikumában, három fokot
különböztet meg, u. m. a naiv világfelfogásból (a Herodot-féle isteni
irigység), azután ennek az erkölcsi nézlettel való összeolvadásából
(Xerxes, Agamemnon, Oedipus), végül a természetinek föléje emelkedett
erkölcsi felfogásból (Siráldozók, Medeia) folyó tragikumot. A keresztyén
eszme-fejlődésben négy osztályt állít föl, u. m. a világgal meghasonló
jellemnek (III. Rikhárd, Coriolan), a gondolat benső meghasonlásának
(Faust, Manfréd), a türelmetlen s teremtő tetterőnek (Napoleon), és
utoljára a világtörténet elvi harczainak (Antigone, Julianus, Hutten
Ulrik) tragikumát. Minde fokozatok még sokszorosan és mesterkélten
vannak alosztályokra különítve, melyek számos ponton nemcsak
találkoznak, hanem minduntalan egybe is olvadnak. E rendszer kétségkívül
nagyon mesterkélt, nem egy helyen homályos és némi irányzatos
kiélesítésekkel, sőt erőszakolásokkal jár. De egy érdemét nem lehet
elvitatni: hogy mindazokat a különböző mozzanatokat, melyek a tragikum
felfogásánál és megismerésénél figyelembe jöhetnek, majdnem teljes
gazdagságukban és változatosságukban öleli föl.
Vischer dialektikai módszere másnemű, sokkal egyszerűbb felosztásra jut.
Mindenekelőtt megkülönbözteti a tragikumnak pozitiv és negativ formáját.
Amabba tartoznak a jól végződő tragikai összeütközések, a mennyiben a jó
ügy végső diadala a világrend művének látszik, mely szenvedéseken vezeti
keresztül a hőst, ki nem vétek nélküli, sőt megpróbáltatásra és
tisztulásra szorúló eszközének tűnik föl. A hős bukására vezető, negativ
formában jut aztán a világtörvény vagy universum, az egyszerű vétség és
az erkölcsi összeütközés tragikumának megkülönböztetésére. Az elsőnek
alapja az úgynevezett ősvétek, az általános emberi gyarlóság, az igazi
vétségnek lehetősége vagy fenyegető közelsége. A másodiké már a
tulajdonképeni vétség, mely valamely erkölcsi eszmét sért meg, a nélkül,
hogy egy másiknak, a megtámadottal kapcsolatosnak, képviseléséből,
páthoszából fakadna. Ilyen eset a harmadik, az erkölcsi összeütközés
tragikuma, midőn jogos eszmék kerűlnek egymással szembe s az egyén
vétsége itt az egyetemes öszhangjának megbontásában áll vagy belőle
származik. Erről a megkülönböztetésről, az egyes esetek jellemző
mozzanatairól annak idején részletesebben is megemlékeztünk. Gottschall
ugyanezt az osztályozást fogadja el költészettanában, de ő itt főleg a
drámában nyilatkozó tragikumról szólván, természetesen csak a két utóbbi
formát állítja föl. Az egyszerű vétséget nevezi a prædestinatio, az
erkölcsi ütközést pedig a helyzet tragikumának. Ez elnevezések,
különösen az első, épen nem szerencsések, mert a prædestinatio
mozzanatát egyképen megtaláljuk mind a két alakban. Amott egyéni
határozottságunkban, természeti alkatunkban nyilatkozik, itt meg
körülményeinkben, külső viszonyainkban; Antigone semmivel sincs kevésbbé
prædestinálva tragikai hőssé, mint akár Macbeth.
Az újabb német eszthetikusok osztályozási kisérletei közül még csak a
két eredetibbet, Köstlinét és Zeisingét említsük meg. Köstlin a
természet és cselekvés tragikumának megkülönböztetéséből indúl ki. Amaz
alatt külső és belső alkatunknak a természetessel, egészségessel,
tökéletessel, tisztával ellenkező tulajdonságait érti; mikor e
fogyatékos természeti sajátságaink tettekben jutnak kifejezésre: előáll
az utóbbi. A tragikum a vétségnek és sorsnak összehatása által lesz
teljessé. Kifejlődésének módjában keresi a különbséget az általa
felállított két fő forma között. Az egyik: a tragikai sors, melyet
tragikai vétség idéz elő; a másik: a tragikai vétség, melyre a tragikai
sors vezet. E megkülönböztetésnek vagy inkább formulázásának az a fő
gyöngéje, hogy tragikai sors alatt egyik esetben a szenvedést, másikban
pedig a helyzetet látszik érteni. Zeising a tragikai jelenségeket három
fő osztályba sorozza, a szerint, a mint az egyetemes mindent
megsemmisítő, mindenben részes, és mindent magában foglaló hatalomnak
mutatkozik. Az első esetben az egyetemes fogalma körülbelül összeesik
Vischer universumáéval. A másodikban, mint az egyén által megsértett
törvények, intézmények, rend forrása és őre, torolja meg a sértést, mely
voltaképen rajta magán követtetett el. A harmadikban egészen a
keresztyén vallásos felfogás istene az uralkodó, a ki csak a látszatot
semmisíti meg, de mindazt, a mi értékes, a mi eszmei, a mi megtisztúlt,
örök életre és hatásra fogadja magába, mint részét, mint hozzátartozót.
Sajátságos, hogy e kiválólag keresztyén formának legmagasztosabb
példáját, Oedipust Kolonosban, épen az antik költészetből idézi Zeising.
Ugyanő különben, a tragikum módosulásai nevén még egy más felosztást is
állít a szerint, a mint a tragikumnak vagy az érzékeny, vagy a
pathetikus, vagy pedig a démoni az uralkodó eleme. Az első kategoriába
sorozza azokat a jelenségeket, melyek nem magukban, nem önállóan véve
tragikusok, hanem inkább csak másokra nézve: a tragédiák
mellékszemélyei, a vétségek és csapások ártatlan áldozatai, kiknek
megható képe mintegy enyhíti a szenvedélyek félelmes benyomását. A
második kategoria viszont azokat a képeket foglalja be, melyek már
magukban tragikusok: a hősökét, kiket szenvedélyök véres harczba
bonyolít másokkal s menthetetlen bukásba taszít. A harmadik végül azokra
a jelenségekre terjed, melyek tragikusoknak mutatkoznak az abszolut, az
egyetemes irányában; ennek már nem is képviselőivel, hanem mintegy
közvetetlen magával szállanak szembe, mint Milton Sátánja és Byron
Kainja.
A magyar eszthetikusok közül, kik behatóbban foglalkoztak a tragikum
elméletével, csak az egy Greguss az, ki nézeteit, megfigyeléseit eredeti
rendszerbe csoportosítani igyekezett. Névy László, a tragédiáról írt
munkájának bevezetésében, egyszerűen elfogadja a Vischer-féle
kategoriákat, azzal a hozzátétellel, hogy az egyszerű vétség tragikumán
alapszik a jellemtragédia, az erkölcsi ütközésén pedig a
helyzettragédia. Vischer maga, nagy eszthetikájának költészettani
részében, nem vonja le felosztásából ezt a következtetést, s igen
helyesen. A jellem- és helyzettragédiának ilynemű szembeállítása könnyen
vezethet arra a félreértésre, hogy az utóbbi, természeténél fogva,
kizárja a jellemnek eredeti tragikai alkatát. Pedig _Hamlet_, ez a szó
szoros értelmében helyzettragédia, a szónak ép oly szoros értelmében nem
jellemtragédia-e egyszersmind? A király-drámák egész sorozatában szinte
mily sokszoros és benső összeolvadásban tűnik föl a jellem- és
helyzettragédiának Névy által elkülönített formája. Szász Károly
finomabban is, ovatosabban is különböztet, midőn csak annyit mond, hogy
az antik tragédia a helyzetet, a modern pedig a bűnt állítja előtérbe. A
kötelességérzet és szenvedély viszonyának alapján aztán ismét két formát
határoz meg. Az egyiket, melyben a hős keresztül tör a kötelességen,
szenvedélyének hódol, s ezzel felidézi maga ellen a tragikai végzetet; a
másikat meg, melyben legyőzi szenvedélyét s magát áldozza fel. A két
alakot Racine és Corneille tragédiáival magyarázza, melyeket épen e
szempontból, az alapjokat képező tragikai felfogás tekintetéből, Gyulai
is szép és figyelmes vizsgálat alá vett a franczia klasszikai drámáról
írt tanulmányában. Végül Greguss, ki a tragikumot a félelmesnek és
fenségesnek egyesűléséből származtatja, költészettanában következőleg
adja eredeti rendszerének vázlatát: «Minél inkább egyensúlyban van
egymással a fenségi és félelmességi elem, annál tökéletesebb, teljesebb
a tragikum. Alsóbb rendű vagy egyszerűen alsó tragikum az, melyben a
félelmes, felsőbb rendű vagy felső tragikum, melyben a fenséges elem
uralkodik. Akár a félelmesség, akár a fenség egy felől a hősben, más
felől a világban, a közben nyilatkozik, melylyel a hős összeütközik. Így
tehát mind az alsó, mind a felső, mind a teljes tragikumnak két-két
formája lehet.» E beosztást aztán, kéziratos eszthetikájában, még
egyszerűsíti Greguss akként, hogy az alsó és felső tragikumot közös
névvel félszegnek nevezi, szemben a teljessel vagy egészszel.
Osztályainak Vischer kategoriáihoz való viszonyát is maga érinti: az ő
felső tragikuma körülbelül az erkölcsi ütközés, melyet Vischer
legmagasabbra helyez; a legigazibb vagy teljes tragikum pedig nem más,
mint ennek második kategoriája, az egyszerű vétség.
A különböző osztályozási kisérletekhez, melyek közül csak a
legfontosabbakat emeltük ki, mi is járulunk egygyel, mely az
említetteknél egyszerűbb, s főleg a tragikum művészi feltüntetésére
nézve mutatkozik tanúlságosnak. Alapja nem a tragikai tényezőkben
nyilatkozó mozzanatok változatossága, sem az általok keltett lélektani
hatásoknak különböző árnyéklatai, hanem ama tényezőknek viszonya
egymáshoz, e viszony természete. A kérdés, melyet fölteszünk, mikor a
tragikai jelenségeket osztályozni kivánjuk, az, hogy a tragikum
tényezői, az egyén és az egyetemes, csak épen az ellentét viszonyában
állanak-e szemközt egymással, vagy egyszersmind küzdőkül? A tragikai
egyén bukása harczból következik-e, mely kiválóságát, alakjának fenségi
elemeit élénken fejezi ki, vagy pedig egyszerűen, számbavehető küzdelem
nélkül ragadja el végzete, az egyetemes, végetlen erőnek akadályt nem
ismerő érvényesűlésével? Szóval a tragikai végzet teljességét előzi-e
meg tragikai harcz az egyén és az egyetemes között? Ennek az eltérésnek
alapján különböztetjük mi meg a tragikumnak két formáját: a fogyatékos
és a teljes tragikumot.
Miben áll mindegyik?
Fejtegetéseink során több ízben találkoztunk olyan jelenségekkel, melyek
majd csak az erőszakos végzet áldozatainak tünnek föl, majd meg boszúra
emelt karjának úgy szólván első csapására esnek el. Mindenesetre megvan
bennök a tragikai fejlődés alapja: az ellentét egyén és egyetemes
között. E kibékíthetetlen ellentét azonban jóformán küzdelem,
erőfeszítés nélkül jut gyászos megoldásra. Az egyetemes nem lépésenkint
közeledik, hanem egyszerre tűnik föl egész legyőzhetetlen hatalmával és
semmisíti meg az egyént. A tragikai tényezők ütközése nem egyszersmind
tragikai küzdelem. E forma az, melyet fogyatékos tragikumnak neveztünk.
Két képzelhető esete van. Az egyik az, mikor az egyén kiválósága nem a
szónak szorosabb értelmében vett erő, hanem másféle adomány: ifjuság,
szépség, báj, szerencse, nemes ábránd. A gyarlóság mozzanata megvan
mellette: elszigeteltség, fogyatkozás, fenyegető túlzás, elbizakodás; de
már a vétségé vagy egészen háttérben marad, vagy legalább nem fejlik ki
tisztábban és határozottaban. Ide tartoznak mindazok a jelenségek,
melyekben az egyetemes tisztán természeti törvényül mutatkozik; azok,
melyeket Vischer az universum tragikuma nevével jelöl: Adonis, a
Niobidák, Hippolyt, Szép Ilonka. Szintén ebben a körben mutatkoznak azok
az alakok, kiknek kiválósága nem fenségi természetű, inkább kellemök,
női bájuk alkotja azt. Valójoknak épen egy nemes vonása: a túlságos,
olykor gondatlan magukban bizás, a világgal, boldogulása útjaival és
eszközeivel nem számolás: mintegy észrevétlenül szakítja őket el tőle,
szorítja védtelen magukra s vezeti a tragikai kiábrándulás, bukás
örvényéhez. Desdemona és Melinda sorsát e szempontból már igyekeztünk
megvilágítani. Említsük még meg mellettök Rozgonyi Piroskát is, ki a
keszii tornán azonnal észreveszi, hogy lovagiatlan, kegyetlen és
könnyelmű játék áldozatává lett. Még segíthetne, megmenthetné magát,
jövendőjét, de erőt vesz rajta a csalódás néma, mély keserve, és
hallgat. A büszkeség és szemérem, az igaz női báj e két uralkodó eleme,
mindvégig visszatartják a nyilatkozástól.
Egy szóba kerűlne: világos azonnal;
Tanú is akadna mellette bizonynyal,
Ki felállna mindjárt, ki a csalást sejti:
Hanem ő azt a szót soha ki nem ejti.
Nem is úgy dajkálták, nem is úgy nevelték,
Leányi szemérem leköti a nyelvét,
Született szemérem, tanúlt kötelesség:
Oh a leány sorsa csupa kénytelenség!
Piroskát lelkének épen ez a való női szépsége: a megadásban nyilatkozó
büszkeség, a született szemérem és tanúlt kötelesség sodorják bele a
tragikum árjába, gyönge magára utalva őt szemben az erős világgal. A
kellem tragikai jelenségei mellé sorakoznak az érzéki irányban fejletlen
szenvedély képviselői. Ők sem küzdenek; a páthosz, mely keblöket hevíti,
mintegy bensőségében marad. Nagyobbára inkább mulasztás mint tettek
által vétkesek: nem termettek az erőkifejtést igénylő feladatra, melynek
kötelességök lenne megfelelni. A harczokban, melyek VI. Henrik zászlaja
alatt vivatnak, neki magának legkevesebb része van: tétlen áhitatával
lesz átkává nemzetének.
A fogyatékos tragikumnak azonban van egy másik köre is, melynek hősei
épen nincsenek erő híján, sőt ez rendszerint kiváló mértékben jut
osztályrészökül. De nem nyerhet a végtelen ellenerő mértéke által igazán
fenségi színt; csak nem fér magában, s valódi ellenállás nélkül látszik
tombolni. A kiken dühét tölti, azok vele szemben nem jöhetnek számba.
Gyámoltalanok, erejökre nézve aránytalanul alája rendeltek s gondolni
sem gondolhatnak rá, hogy szembeszálljanak. Csak arra valók, hogy az
egyetemes megsértethessék bennök: erejéből mitsem bírnak s megtorlásának
eszközeiül nem alkalmasok. Az eszmei irányban fejletlen szenvedély, a
zsarnoki önkény, a vérszomjas hatalom szinte játszva tapodja el őket. A
Nerók, Caligulák, Stiborok tartoznak ide, Kemény szavával e «dühös
bikák», kiket végül az egyetemes hirtelen s a nélkül sújt le, hogy
csapását igazi harcz előzné meg.
A tragikai harcz az, mely a hős erejét teljes kifejlésében, megfeszített
tevékenységében, tehát egész hatásosságában mutatja. Ez szolgáltatja a
mértéket hozzá, midőn a végetlen erővel, az egyetemessel állítja szembe.
Fenségi benyomása jó részt abból ered, hogy még ennek a végetlen erőnek
ellenében is, habár csak ideig-óráig, de helyt képes állani. A tragikai
kiválóságnak és gyarlóságnak legélénkebb képét e harcz fejezi ki,
emezét, hogy összeütközésbe keveredik, amazét, hogy harczolni tud az
egyetemessel. Egy-egy pillanatra az egyéni a lehető legmagasabbra
emelkedik: az egyetemes szinvonalára. Az ember szinte emberfölöttinek
tünik föl, midőn az emberfölöttivel harczol s Learrel «oly dolgokat
tesz, miken megréműl a föld.» Rikhárd önzése, Othello sértődése, Brutus
szabadságszeretete, Romeo szerelme: ezek nyújtják a teljes tragikum
képét. A mondottakból elég világos, hogy a küzdelem fogalmának kiváló
helye van magának a tragikumnak elméletében. Jellemző mozzanatul
emelkedik ki nemcsak a tragédiának, hanem a tragikumnak fogalmában: ez
teszi teljessé a tragikai fejlődést és benyomását. Vonatkozása, értéke a
költészettanban különösen szembetünő. A dráma cselekvésben vezeti elénk
hősét, ki mindig kovácsa a maga sorsának. A cselekvény épen azt mutatja,
miként kovácsolja sorsát. A tragikai cselekvény, mely a tragikai
drámának vagy tragédiának tárgyát képezi, épen a hősnek az egyetemessel
folytatott küzdelme. Ezzel való összecsapásaiban, harczában kovácsolja
végzetét. Innen választ már a tragédia szükségkép oly hőst, kinek
pályája a teljes tragikumot mutatja: a kitámadást, vétséget, küzdést és
bukást. Csak e küzdelem által lesz a tragikum igazi drámai indítékká s
ennélfogva alkalmassá arra, hogy drámai formában nyerjen kifejezést.


XXXIII. A tragikomikum.
Mind a teljes, mind a fogyatékos tragikumban megtalálhatjuk nemcsak a
tragikum két fő tényezőjét, az egyént és az egyetemest, hanem amannak
két jellemző mozzanatát: a kiválóságot és gyarlóságot is. Épen ezekből
következnek a tragikai hatás elemei: a szánalom és félelem s ezeknek
megtisztúlása a megnyugvásban. De van a teljes és fogyatékos forma
mellett a tragikumnak még egy olyan mellékterülete is, a hol a fenyegető
egyetemes nem a kiválósággal, hanem a nevetségessel, a fonákkal áll
szemközt. Ez egyenesen lép föl ellene vagy kihivás nélkül sújtatik le
általa. Jelentkezhetik mindjárt a hős valójának uralkodó vonása gyanánt,
vagy ennek eredeti kiválósága utóbb mehet bele át. A veszedelem, mely
fenyegeti s elsodorja, árnyékot vet a jelenség komikai derűjére s előáll
a tragikomikum. A szánalom, mely a hős iránt támad bennünk, annál
mélyebb, mert nem féltjük tőle a rendet. Ő fonákságával kiszakad belőle,
a nélkül, hogy komolyan fenyegethetné fölforgatással. Ha tesz is rá
kisérleteket, ezek nevetségesen ütnek ki, bizonyságáúl
ártalmatlanságuknak; csak a belső fonákságot tüntetik föl tettekben. Az
egyetemes nem is nemezisül lép föl ellene, csak annak az öszhangnak
kénytelen helyreállítójaúl, melyet inkább megzavar, mint megsért. Nem a
természeti vagy erkölcsi törvény komoly veszélye indítja föl az
egyetemest; csak megsemmisíti azt, a mi az élet komoly föladataira nem
való. A fonákság nevetséget ébreszt; de e benyomás sohasem fokozódik oly
erőssé, mint a tiszta komikumban, hogy a hőst kinevessük. Enyhíti
lelkének bizonyos nemes, tiszteletre vagy szeretetre méltó vonása. A
veszedelem aztán, mely fenyegeti vagy lesújtja, fölidézi általa magukat
a tragikai érzéseket: a szánalmat és félelmet.
Vannak tragikomikus képek és tragikomikus cselekvények.
Amazokkal nem ritkán találkozunk nagyobb tragikai műalkotások közt. A
nevetségest komor, veszedelmes tragikai háttérben mutatják, komoly
előzményekből következve, vagy komoly következésekkel fenyegetve. Ilyen
tragikomikus kép Lear király törvénylátása a majorházban. A
megháborodott öreg, Edgárt palástos bírónak, a bolondot törvénytudónak
nézi s a székeket hálátlan leányainak.
_Lear._
Ez Goneril. Im eskümet teszem ezen tisztes gyülekezet előtt, megtapodta a szegény királyban atyját.
_Bolond._
Lépj elő, asszonyság. Neved Goneril?
_Lear._
Nem tagadhatja.
_Bolond._
Bocsánat, nagyságos asszonyom, azt gondoltam, hogy karszék.
_Lear._
Itt egy másik, kinek kancsal szeme
Mutatja szíve indulatjait.
Fogjátok meg. Hej! fegyvert, fegyvert ide!
Tűz, tűz! Meg vannak vesztegetve mind.
Hamis biró, mért hagytad szökni őt?
Az érzékek fonák játéka, melyet e jelenet mutat, nevetséges; de mily
mélyen hatja át részvétünk a beteg és szerencsétlen öreg iránt s mily
félelmessé teszi végzete, mely benne ép úgy kifejezésre jut, mint a
tragédiának akármelyik pathetikus képében. Még csak Kemény _Zord
idő_jében mutassunk egy sajátságos jelenetre. Buda várát s az egész
országot a legnagyobb csapás fenyegeti. Alant táboroz a szultán; a
kormány tagjai sátrában, majdnem foglyokúl; az elfogott magyar katonák
lemészároltatásra szánva; az egész vár már tele janicsárokkal, kik
nemsokára ki fogják tűzni a félholdat a Boldogasszony templomára. Ilyen
a helyzet. A hét választóhoz czímzett korcsmában polgárok, katonák,
nemesek űlnek együtt s magukat hiú reményekkel csalva vagy kétségbeesve
álldogálnak. E közönség előtt ugrik föl az asztalra egy szegény, kopott,
megviselt lantos. Csak alig szabadúlt meg a börtönből, mert a török
ellen izgatott, s ime, ha egypár fillért keresni akarna, megint csak
ezzel a már kétszeresen veszélyes politikával kell előállania. Lelkesítő
nótára gyújt a török ellen, majd a Hunyadiak kardjáról énekel, kémektől
véve körül. Azután, hogy egy kis könyörületnek is hasznát vegye, nagyot
füllent az énekek török földön elhalt szerzőjéről, ki pedig véletlenűl
épen jelen van a korcsmában. Az iszonyúan közelgő veszély, a fölszított
lelkesűlés kitörései s a nyomorúlt öreg szánalmas hazudozása és ijedt
szökése: oly mélyen tragikomikus kép, mely a legellentétesebb érzéseket
hozza hullámzásba.
A tragikomikus cselekvényeknek is két formája van.
Az egyik, mikor a hős az egyetemesnek hevesen ellene szegűl; de harcza,
ha veszedelemmel nem járna, merőben nevetséges lenne. Nevetséges, vagy
motivumainál vagy nyilatkozása módjánál fogva. Vagy az indítékok
fonákok, melyekből a küzdelem ered, vagy ennek módja az. A világirodalom
két nevezetes alakja tűnik föl előttünk: az elmés nemes lovag Don
Quijote de la Mancha s az «embergyűlölő» Alcest. A megható és nevetséges
sohasem egyesűltek magasabb költői alkotásban, mint Cervantes hőse. A
lovagregények csodás világában és saját lovagi föladatában való hit: ez
pályájának s kudarczainak indítéka. Ő valósággal nemes lovag, sok szép
adománynyal fölruházva: nagylelkű, becsületes, bátor és udvarias, sőt
bizonyos tekintetben eszes is; de ha lelkének uralkodó eszméje, a
lovagvilág érintetik, azonnal kész bolond. Lovagiaskodó bolondsága
folytonosan új meg új, képtelennél képtelenebb összeütközésbe keveri az
élettel; de a legfájdalmasabb tapasztalatok sem tudják eszére téríteni,
hogy szakadjon el attól, a miben és a mi által él. Hóbortja mértéktelen
és gyógyíthatatlan. Minél több nemes tulajdonságot áldoz agyrémének,
csak annál nevetségesebb lesz. Nemes idealizmusában tiszteletre- és