A tragikum - 16

erkölcsi mag már szembetünő. Még inkább az _V. László_ban. A vihar itt
az egyetemesnek háromszoros erejű és jelentőségű kifejezése. Egy az, a
mire Greguss oly szépen utal: a külső képben mutatott belső. «A háborgó
természet a király háborgó lelkének külső képe: az ő lelkében is a bősz
elemek tusakodnak, üvölt a szél, csapkod a zápor, villámlik és
mennydörög, csakhogy benne a rossz lelkiismeret mennydörgése szól, a
czikázó villám az ő esküszegését világítja meg rémesen belső valóját a
késő bánat zápora verdesi, azon csitíthatatlan félelem szélvésze járja
át, hogy véres itéletének átka előbb-utóbb mégis eléri, s a zúgó elemek
mintha egyre a megsértett nemzet boszúállását zúgnák fülébe.» Ez egy; de
az elemek felzúdulása érezteti velünk bizonyos közvetetlenségben is az
ég haragját a zsarnok ellen, ki ártatlan vért ontott. Maga is érzi, hogy
a szolga biztatása: «csupán a menny dörög» ránézve nem vigasztalás,
hanem szörnyű itélet. Az egyetemesnek ez a közvetetlen nyilatkozása
nemcsak a gonosznak vesztét hirdeti, hanem támogatást is a jóknak: módot
nyújt a fogoly Kanizsa és Rozgonyi menekűlésére. A természeti és
erkölcsi mind közelebb jutnak egymáshoz, amannak tüneményeiben egyre
világosabb kifejezésre jut emez. A Golgotha tragédiájának rémes
sceneriája: a meghomályosodó nap, a templomnak ketté hasadó kárpitja, a
földindulás, a megrepedező kősziklák és megnyilatkozó sírok, a kettőnek
teljes egybeolvadását mutatják a keresztyén világnézletben.
A hol nem jut is az egyetemesben az erkölcsi felfogásnak ily tág tér,
ily határozó befolyás: az emberi szellem ott sem nyugszik meg egészen
magukban a puszta természeti tüneményekben, mint merő esetlegekben.
Minden erkölcsi vonatkoztatás tulajdonképen magyarázatát keresi s okát
igyekszik megtalálni a jelenségeknek. A romboló, vészes erők
nyilatkozását eredményekül, hatásokul fogva fel, általánosítható
magyarázatul előáll a sors, a végzet képzete. A fátum, mint az egyéni
önállóság, szabadság, törekvés ellentéte s tagadása. A természeti
törvény, mint az egyetemesnek uralkodó tartalma, mint az élet legfőbb
kormányzója jelenik meg e felfogásban: általános romboló hatalom, az
embernek örök ellensége. Az ősi görög felfogás szerint még az istenek
is, kik voltakép e törvény képviselői, egyszersmind alárendeltjei is.
Aeschylos _Prometheus_ában olvassuk:
_Prometheus:_ Furfang a Kényszer ellenébe gyönge.
_Kar:_ S ki az, ki Kényszer útait kiszabja?
_Prom._ Három Moira és a nem felejtő Erinnysek.
_Kar:_ S gyengébb Zeus miként ők?
_Prom._ A végzet ő reá se tesz kivételt.
Hogy mennyire tele volt képzeletök a végzettel, kitetszik abból, hogy
mily sokképen nevezték el fogalmát. Adraszteia, moira, pótmosz, aisza,
heimarmené, peprómené: mind őt jelentik.
Kikerűlhetetlenűl találkozik vele mindenki a halálban. Az egyetemes
mulandóságnak e komor gondolatát tolmácsolja a _Vihar_ban Prospero,
midőn a Ferdinand és Miranda előtt felidézett csodalátványok eltűnnek:
A mint e látszat lenge szövete:
Az égverő tornyok, nagy paloták,
Dús templomok, maga e földgolyó,
S mi rajta van, mind semmivé oszol,
És mint e hiú látmány, nyomtalan
Eltűnik. Olyanok vagyunk mi is, mint
Az álmok anyagja: kurta életünk
Keretje álom.
Mindenre s mindenkire az elmúlás, a halál vár. A buddhista mithologia
Marája a világ s a testi gyönyörök istene és egyszersmind a halál
fejedelme: mert a ki élni és szeretni akar, a természetnek adós a
halállal. Annak titkos erejéből vette életét, annak tartozik vele. Hiába
a zúgolódás, a csalfaság, a küzdelem ellene: minden egyéni lét ára az
elmúlás. A természeti kényszernek ez egyetemességében, épen az
egyetemességből fakad a megnyugvásnak némi forrása. Abból a gondolatból,
hogy «egy ember sem múlhatja a sírvermet, mind ahhoz járók vagyunk.»
Schiller vigasztalódása elhúnyta előtt: a halál nem lehet rossz, mert
hisz általános. A halálnak ez általánossága, az emberi sors közössége
enyhíti félelmességét s magyarázza az emberi léleknek bizonyos végletes
érzések közé vettetését vele szemben. Az egyiptomiak víg lakomáikon
körülhordozzák rokonaik múmiáit. A müncheni nép egy középkori pestis
iszonyú pusztításai között dalra gyújt, tánczra kerekedik és neveti a
halált. Élvezni akarja az életből azt a keveset, a mi hátra van; de erre
az élvezetre csak abból a gondolatból meríthet erőt, képességet, hogy:
íme senkinek sem megy különben, együtt és egyenlő módon vesznek el
mindannyian. A természeti kényszernek ez a személyválogatást nem ismerő
pártatlansága, az élet igaztalanságaival szemben, vigasztaló is. A földi
sors különbözéseit, a hatalom és nyomor, az élvezet és szűkölködés
kiáltó ellentéteit a vég közössége, a benne érvényesűlő föltétlen
egyenlőség által, mintegy kiengeszteli. Erdélyi János _Csontvazá_nak
szavai:
Gőgben fejed ki hordod magasan,
Vagy szolga lelked csúszik aljasan,
Emlékezzél meg, eltávozva, rám:
A legjobb leczkét néked én adám, –
nemcsak megfélemlítő leczkét, hanem vigasztaló eszmét is rejtenek
magukban. Megpendítik a haláltánczok alapgondolatát, melyek a legtöbb
műtörténetíró szerint hasonló tárgyú drámai előadásokból, párbeszédekből
vették motivumaikat. Az egyházi, különösen a dominikánus művészet, a
legiszonyúbb alakban tüntette föl a halált, mint az utolsó itélet ama
borzalmainak ajtónállóját, melyeket Orcagna és iskolája a fantaziának
oly rémes gazdagságával ábrázolt. E felfogás ellen, megragadva a halál
pártatlanságában rejlő vigasztaló mozzanatot, visszahatott a néphumor s
belőle fakadtak a háromszáz éven át divatozott haláltáncz-cziklusok.
Közülök csak a leghíresebbet, Holbeinét, említsük. Az átalakulásban
forrongó középkori társadalom visszásságai, elnyomásai, igaztalanságai a
művész lelke előtt egy félszáz képre terjedő sorozatban tűnnek föl.
Mindegyiknek közös megoldása a halál. Az erőszakos, leleményes, ravasz
és tréfás halál mindenütt az úr: a páthosz, humor, irónia bennök
egyiránt az élet semmisségét példázza. Pápa és barát, császár és koldús,
lovag és rabló, boldog menyasszony és bukott kártyás, földmíves és hajós
mind egy végre jut; a csont-ember ugyanabba a verembe taszítja, vezeti,
csalja őket. Csak a szegény Lázárt, ki esdekelve hívja, ezt a
mindenkitől elhagyottat, kerűli ő is. De a halál igazában irgalmasabb,
mint a művészi szeszély e képén.
Pártatlanságában még ott is, a hol szembetünőleg igaztalan, van valami
vigasztaló. Ott, a hol az erő teljességében, az ifjuság hevében s a
szépség fényében ragyogó életet dönt romba. Azt a gondolatot, mely a
természeti kényszernek ily durva erőszakosságaival szemben is
megnyugvást, sőt fölemelkedést keres, soha senki sem fejezte ki szebben,
mint Goethe, Schiller kora halála fölött ejtette ő e görög szellemű
szózatot: «Boldognak mondhatjuk őt, hogy az emberi lét magasáról
szállott a dicsőűltek közé. Az aggkor bajait, a lelki erők fogyatkozását
nem érezte. Férfi gyanánt élt és teljes férfi erejében költözött el. Az
az előny jutott osztályrészeül, hogy az utókor emlékezetében örökké
deréknek és erőteljesnek tűnjék fel. Mert az ember abban az alakban
bolyg az árnyak között, melyben a földet elhagyta s így marad meg nekünk
Achilles örökké küzdő ifjúnak. Hogy Schiller korán halt meg, annak mi is
hasznát látjuk. Sírjából erősíteni fog erejének sugalma s eleven ösztönt
ébreszt bennünk, hogy a mit ő kezdett, mindig tovább és tovább
folytassuk. Igy él ő majd abban, a mit akart és tett, népének és az
emberiségnek.» Ezek Goethe szavai. Őt hallva, fölmerűl lelkünkben a mi
költőnk képe. Petőfié, a mint az ifjúság, boldogság és dicsőség
sugaraitól övezve, kezében lanttal és karddal, eltűnt szemeink elől,
hogy örökké így, ebben a fenséges alakban, maradjon szemeink előtt.
Magában a halálban, mint ilyen általános, nagyot és kicsinyt egyaránt
sújtó nyilatkozásában a természeti törvénynek, még nem találhatjuk meg
az igazi tragikai mozzanatot, mint a hogy Zeising állítja. Azzá csak ott
emelkedik, a hol legyőzhetetlen ereje valami kiválósággal, a szépség,
hatalom, ifjúság, szerencse erejével mérkőzik s ezt tiporja el. Az élet
öröme, a törekvések sikere, a hatalom birtoka minél inkább elfeledtetik
az egyénnel létének föltételességét, azt, hogy egy megmásíthatatlan
természeti törvény uralkodása alatt áll: annál közelebb jut sorsa
teljességéhez, annál hirtelenebb veszély fenyegeti s annál megrendítőbb
lesz bukása. A sorsnak e mennykőcsapásai, melyek váratlanúl sújtják azt,
a mi kimagaslik, mint a villám a tornyok csúcsait, hegyek ormait s fák
sudarát: tragikai megrendűlést idéznek elő. Ez az, a mit Vischer a
_világtörvény_, az universum tragikumának nevez, universum alatt értvén
«a tragikai összfoglalatot, complexust, mivel itt a természeti alap lép
előtérbe, mig az erkölcsi szükségességnek föléje emelkedő világa, még
csak fejletlenül jelentkezik csirájában, úgy hogy inkább természeti
viszonynyal mint ethikaival van dolgunk.» Az egyéni kiválóság oly
természetű, hogy nem sért erkölcsi eszmét, nem bontja vétségbeli
ütközéssel az egyetemes öszhangját: egyszerűen a természeti kényszer
nehezedik rá s érvényesűl rajta. A magasban, hová ifjú erő, szépség hiv,
boldogság emel, veszélyes viharok járnak: az, a ki oda jut fel, könnyen
találkozhatik velök. Az esetleg, az ellenséges balvégzet rohanja meg,
mint Adonist a vadkan, mely Michelangelonak bargelloi szobrában is ott
vicsorítja agyarait a haldokló ifjú mellett. A kedves Linost kutyák
szaggatják szét, Bormost a vízár ragadja el. Az esetlegnek, a
véletlennek az ide tartozó jelenségeknél rendesen nagy szerepe van. Nem
történvén valóságos támadás az egyetemes ellen, nem érvén ezt sérelem
egy bizonyos határozott ponton, a honnan visszahatása kiindúl:
természetesen hiányzani fog ebből a tiszta, szemmel látható okozatosság.
Vörösmarty Szép Ilonkája, a naiv, érzelmes bájnak örökszép képe, a
tragikum e formájának adja példáját, mint a székely balladákban Kádár
Kata s Fogarasi István huga is. Ilonka ártatlan voltától ép oly távol
van a vétség, mint a menekvés lehetősége. Hiába keresünk benne csak
annyi tévedést is, a mennyit Melindában találtunk: neki módja sem lenne
védeni magát. Erősebb kihívást még kevésbbé fogunk találni. Nem csábít,
sőt nem is csábíttatik: a Vértes vadonában véletlen esik találkozása az
ismeretlen királylyal s szíve önkénytelenűl gyúl szerelemre a deli
vadász iránt. Nyugalma, boldogsága, élete úgy száll el, mint megrezzent
kezéről, első találkozásukkor, a pillangó. Hallgatag érzésében, szerény
és homályos vágyódásában, néma merengésében mi vétséget sem követ el: a
világtörvény teljesedik rajta. Abból a természeti kényszerből, mely
elhervasztja a liliomokat, folyik az ő liliomhullása is. A báj
eltűnésének e képe mellé sorakozik a boldogság, fény és hatalom
mulandóságának az a példája, melyet Kemény Zsigmond alkotott Csiaffer
basában, a _Két boldog_ egyikében. Hatalom és boldogság övezik budai
palotájában: urának kegye, kincsek sokasága, szivek szeretete s lelkének
nyugodalma. Mindez megérdemelt: Csiaffer istenfélő, vitéz, igazságos és
szerető szívű. Minden ok, minden kihívás nélkül érkezik meg hozzá
egyszerre a szultán halálos itélete, s a «boldog», Allah akaratában, a
világtörvény érvényesűlésében való fenséges megnyugvással siet veszte
elé.
A világtörvény tragikuma az, a mit a görögök az istenek irígységére, a
fthónoszra, vezettek vissza. Az élet szépségéből fakadó világnézletök
derűjébe sötét árnyat vetettek a természeti kényszernek bús és megrázó
jelenetei. Kétszeres fájdalommal látták, mint húll el a jó, a szép, az
erős a hitványak mellől. Ezt a keservet erőteljesen fejezi ki
Philoktetesnek egy kifakadása. A trójai hősök sorsa felől kérdezősködik
Neoptolemostól s megérti, hogy Achilles, Ajas, Antilochos és Patroklus
már mind meghaltak. A legnagyobbat magának Phoibosnak nyila terítette
le; a többiek is az isteni végzésnek lettek áldozatai. De Diomedes és
Odysseus, kik a nyomorúltat a puszta szigetre kitették, még élnek, s él
a veszekedő Thersites is. Erre a hírre fakad ki a beteg hős:
Úgy is kell. Hisz még nem veszett el semmi rossz
Jól gondoskodnak erről a nagy istenek,
Kik gyakran visszahozzák Hades karjai
Közül is mindazt, a mi csalfa és gonosz,
És mindig sírba döntik azt, ki jó s igaz.
Mit mondjak erről, mint dicsérjem ezt, holott
Az istenekben is gonoszságot lelek?
Az isteneknek e gonoszsága abban az irígy félelemben áll, hogy
valamelyik halandó kiválóságában hozzájok emelkednék. A mint Homér
magyarázza: az emberek háborítatlan boldogságukban elfelednének
föltekinteni az istenekhez, s ők tisztelet és áldozatok hijával
maradnának.
E felfogás az istenek irígységéről az emberi kiválóságra, a görög
szellem különböző nyilatkozataiból egyenlő erővel sugárzik ki. Megleljük
az életbölcseségnek leggyakrabban hangoztatott tételében, mely mindenek
fölött mérsékletre, tartózkodásra, óvatosságra int; a költők tragikai
eszméiben, melyek a természeti kényszer hatalmát példázzák; sőt a
történetírók képzetében is a világesemények uralkodó törvényéről.
Herodot több helyen is kifejti bővebben: Solon intésében, melyet a
boldogságával dicsekvő Krőzushoz intéz, Artabanus beszédében, melylyel
Xerxest a scithák és görögök ellen indítandó háborútól visszatartani
kivánja s Amasis tanácsában, melylyel a túlboldog Polykratest arra inti,
hogy a leskelődő balsors kiengesztelésére dobja el magától legdrágábbnak
tartott kincsét. Geréb József gondosan állította össze egy értekezésben
Herodotnak ide vonatkozó nyilatkozatait. El van ezekben mondva, minő
irígy és ingatag az istenség. Sokakkal megízlelteti a szerencsét s aztán
romlásba taszítja őket. A kiválókat villámával sújtja s nem engedi
fenyleni, míg a kicsinyek nem ingerlik maguk ellen. Mindig a legnagyobb
épületekre s a legmagasabb fákra röpíti gyújtó nyilát, mert meg szokta
csonkítani mindazt, a mi felmagaslik. Hányszor győz le valamely kis
sereg egy nagyobbat, ha az isten irígységből rémületet vagy mennykövet
küld rá; nem tűri a földön senki másnak fenhéjázását mint a magáét.
Azért a tulságos szerencse mindig veszedelmes, mert magára vonja az
istenség haragját. Minél magasabbra emelkedik valaki, annál mélyebb
bukás várja s annál bizonyosabban. Az az igazán boldog, kinek életében a
sors szerény kedvezéseit enyhe csapásai váltogatják. Boldog az is, kit a
nagy öröm után azonnal sújt halála, mert meg lesz kimélve legalább a
visszaeséstől; ezért nevezi Solon oly boldogoknak Kleobist és Bitont,
mivel akkor haltak meg, mikor mindenki dicsérte és csodálta őket. A
népek és hősök, országok és királyok nagyságát is, mely a természet
törvényei szerint növekedett, a romlásnak hasonlóan természeti s
kikerűlhetetlen törvénye fenyegeti. Ebből a felfogásból, melyet Hegel,
vallásfilozófiájában, _egyensúlyozás_nak nevez, bár a természeti
kényszer érzete benne az uralkodó tényező, kiérzik némileg az
erkölcsinek az a fejletlen csirája, melyet Vischer említ.
A nagy szerencsétől az elbizakodásig, a fenhéjázásig csak egy lépés van;
egy röpke gondolat már sértővé teheti azt, a mi még csak fenyegető. A
hübrisz alapja, föltételei megvannak benne, az isteni irígység annak
veszi elejét. A Herodot által elbeszélt két, ide vágó monda hősei: a
boldog Krőzus és a szerencsés Polykrates, még nem tették meg ezt a
lépést s a tárgyaltuk körön egészen belül maradnak. Erejök nem csapott
hübriszbe, s a csapások, melyek amazt kedves fiának halálával, ezt meg a
jóniai haddal sújtani kezdik, nem az erkölcsi, hanem a természeti
törvény érvényesűlései. Ez azonban amazt is védelmezi, midőn oly
támadásoknak veszi elejét, melyek a lesújtott kiválóság részéről könnyen
és mihamarabb az erkölcsi ellen intéztetnének. Ekként érvényesűl az
egyetemes fogalma már magában a természeti törvényben, ennek legszélső
egyoldalúságában is. Említettük már, hogy eszméje a művészetben is
nyilatkozik. A szerencsének gyors változásai, a hirtelen csapások és
megfélemlítő fordulatok jeleneteivel sűrűn találkozunk a görög tragikus
költőknél. Sokszor felismerhetjük bennök az egyoldalú, eredeti
természeti nézlet nyomát, mely azonban hovatovább mindinkább enged az
erkölcsi felfogásnak.
Van-e ennek az eredeti antik felfogásnak valami nyoma a mi antikizáló
költészetünkben? Tudjuk, hogy az az egész harcz, mely költőinket a múlt
századi újjászületés után különböző zászlók alá gyűjtötte s egymással
szembe állította, inkább a formára, nyelvre, verselésre, mint a lényegre
vonatkozott. Klassziczistáink is inkább az antik formáknak mint az antik
szellemnek hódoltak, s inkább a római mint a görög költők tanítványai.
Különösen az ó-klasszikai iskola megalapítói, Baróti Szabó, Rajnis és
Révai. Nagyobb utódaiknál, Virágnál és Berzsenyinél, már inkább érezzük
a klasszikai szellem ihletét. Mindegyiköknél találunk, bár csak elvétve,
hangokra, fordulatokra, kifejezésekre, melyek a görög felfogás
viszhangjainak tetszenek a természeti törvény kérlelhetetlen
uralkodásáról. A lelkesítő ódák mellett, melyek a fel-fellobbanó nemzeti
tüzet élesztik, az újra meg újra beköszöntő sötétségben, a csalódás és
csüggedés óráiban amaz örök erős törvénynyel magyarázzák a hanyatlás
képét s készítik elő a szellemeket a fenyegető végső csapásra. Míg ennek
gondolata rettegteti őket, a virágzást követő hervadásnak, az emelkedést
felváltó sülyedésnek, a fényt elnyelő homálynak általános, természeti
szükségszerűségében keresnek némi elegiai megnyugvást. Virág, megáldván
a _hajót_, melyben hazáját példázza, hogy a tenger háborgása között
viseljenek rá gondot az egek, így folytatja:
Mégis rettegek én. Nincsen az ég alatt
Állandó dolog: a nap hamar elborúl:
Jön egy fergeteg, a mely
Ránk bút mennydörög és halált.
A _Vigasztaló_ban még élesebb kifejezésre jut e komor gondolat. A
költemény abból a hangulatból fakad, mely oly kiváló szerepet játszik az
egész antik költészetben: megnyugvást keresve a változhatatlanban, a
fenyegető és igaztalan esetlegben, önként tör ki belőle a keserű
szemrehányás a végzet ellen. A pokol bú-gond vele evez a hajóssal s
követi a lovagdandárt, sebesebben mint a szarvas s a felhőt rohanva üző
fergeteg. Mi marad számunkra, a vak megnyugvásnál egyéb, e világon,
mikor látjuk
Hires Achilles mi hamartan elhalt!
A vajudt Tithon mi soká nyavalygott!
Nem ez a feljajdulás volt-e az, melyben Philoktetes tört ki, mikor
Neoptolemostól meghallotta, hogy Achilles elesett, de Thersites még él.
Berzsenyi hatalmas ódája, a _Magyarokhoz_, ugyane felfogásnak viseli
bélyegét. Lelkesedését és haragját, az elkorcsosúlt s vesztébe rohanó
nemzedék ellen, az erkölcsi eszméből meríti. A tiszta erkölcs, mely
minden ország támasza, talpköve, megveszvén, érdemlett romlásba ragadja
a magához hűtelenné lett nemzetet. De a nyitott sír előtt, melyet a
költő képzelete fest, elhallgat a vád; fenséges felháborodását mintegy
elcsitítja fájdalma a közelgő pusztuláson. Lelke elfordúl a haragra
zaklató októl: a kibékítő megnyugvást keresi. Egy csodaszép fordulattal
a világtörvényre hivatkozik:
De jaj, csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk.
Tündér szerencsénk kénye hány vet,
Játszva emel s mosolyogva ver le.
Felforgat a nagy századok érczkeze
Mindent: ledült már a nemes Ilion,
A büszke Karthago hatalma,
Róma s erős Babylon leomlott.
E fenséges föllendűléssel a magyar költő föléje emelkedik példányának,
Horatius _Ad romanos_ czímű ódájának, melynek hatása alatt írta versét.
Ebben is a múlt ereje van szembeállítva a sűlyedt jelennel; de a római
lantos megtalálja a kiengesztelést a nagy istenek szent romjainak s
koromtól undok szobrainak kijavításában. Berzsenyi hatalmas ódájával
rokon egy másik költeményének, a _Temető_nek alapgondolata. A porszemek,
melyek egykor éltek, örűltek és szerettek, hatalmasabb képzetekre
izgatják a költő lelkét. Az elszórt kődarabokról Persepolis és Palmyra
képe int felé; Theba kevély tornyait s a márvány Babylon falát látja
leomlani. Az egyetemes elmúlás világtörvényének fogalmához emelkedik:
Látom hangyabolyi míveidet, világ!
Mint szórja s temeti a nagy Örök keze.
Ha az erősön és gyöngén egyként erőszakoskodó végzetet, a halált
általában, nem találhatjuk is tragikusnak, nem, például, mikor
jelentéktelen áldozatokat ragadván el, nem ébreszti föl bennünk a
végetlen, legyőzhetetlen hatalom képzetét: tragikai benyomás tényezőjeül
mutatkozik mindig, mikor valamely kiváló erőt semmisít meg. Szépség,
gazdagság, hatalom: mind erőt képviselnek, s a régiek felfogása szerint
a szerencse is fenségi elem: Brutus, gyászbeszédében, Cæsarnak
szerencséjét is magasztalja. Midőn a halál az erőset győzi le, annál
tragikaibb hatású, minél nagyobbnak mutatja bukásában a nagyot. Zeising
hasonlata: «mint a király ütése lovaggá avatja a harczost, úgy a sors
csapása hőssé emeli az embert». De a küzdő erők képzete kölcsönösen
emelkedik egymás által. Ha a nagyra dicsőség csak a végetlen által
győzethetnie le, ennek benyomása is megrázóbb lesz áldozatának nagysága
által. A halál, mely így a kiválasztottat a kiválóság színében mutatja,
mintegy felmagasztalja, maga sem tünhetik föl annak a ravasz és
kicsinyes ellenségnek, ki csak meglepés, árulás, cselvetés által képes
diadalt aratni. Csak mikor egész erejével, teljes hatalmában áll
előttünk, csak akkor érezzük benne Schiller gigászi sorsát, mely az
embert fölemeli, mikor eltiporja. Minél nagyobb erőt győz le, minél
inkább megfeszíteni látszik minden erejét, hogy győzhessen, annál
nagyobbnak, mintegy hősiesebbnek fog feltűnni maga is. A szemben álló
erőknek egymás által emelkedő képe, Cæsarnak egy napon született két
oroszlánja.
Hogy az emberi szellem mint alkotja meg az ismeretlen képét, ennek az
ismerthez való viszonyából, a halálét prédájából: tanúlságos példáit
láthatjuk ama különböző ábrázolatokban, melyekkel a művészi képzelet a
halált kifejezni törekedett. Fogalmát érzéki alakba kellett öltöztetnie;
ez érzéki alaknak fő tulajdonságul erőt mutatnia; ez az erő határoz az
alak felett. Az erő azonban, melynek képzetét a halál különböző esetben
felébreszti, különböző. A magabiró férfit erőszakkal veri le, az
aggastyánt csak kézen fogva vezeti sirjába. A műszellem már annak az
erőnek keresett megfelelő alakokat, mely a halál különböző áldozatainak
elejtésére szükségesnek mutatkozik: módosítva, változtatva úgy szólván
ezek által s ezekhez képest. Ha nem találunk is e haláltipusokban mindig
világos következetességet, tudatos törekvést, határozott rendszert: de
fellelhetjük kétségtelen nyomait annak a felfogásnak, melyre utaltunk, s
e nyomokban egyszersmind tételünk bizonyságait. A hadisten, Ares,
kiséretében megjelennek a csatatereken a Kérek, az erős, harczos férfiak
erőszakos, véres halálának istennői. Milyeneknek képzelték ezeket a
görög költők, különösen Hesiod; milyeneknek faragták mestereik az ékes
hadi szerszámokra, fegyverekre, paizsokra s festették vázáikra? Iszonyú,
sötét, ellenállhatatlan erejű alakoknak, vadállatok fogaival és
karmaival vérvörös öltözetben, kegyetlen vérszomjjal vicsorítva
fogaikat, az elesteket és sebesűlteket hurczolva magukkal. Tőlük
mennyire különböző, mily egészen más alakban mutatják a halál géniuszait
a xanthosi hárpia-emlék híres domborművei, melyek a görög szobrászatnak
legnemesebb kezdetei közé tartoznak. A másnemű halált: gyermekekét vagy
talán azokét a jámborokét, kik a szomszédos képeken áldozatokkal
járúlnak az istenek elé. Két, egymásnak megfelelő táblán látjuk a
hárpiákat, női felső testtel, kiterjesztett szárnyakkal, madárlábakkal
és farkkal. Két gyermek-alakot visznek ép tova. Mozdulatuk erőteljessége
mellett is könnyed: mintha csak lebegnének, de feltarthatatlan erővel;
alakjokban, kifejezésökben semmi rémletes. Overbeck is megjegyzi, hogy
«e komoly, szelíd lények, kik az elköltözötteket keblökre szorítják, mig
ezek is odaadólag nyújtják feléjök karjaikat: mennyire különböznek ama
kegyetlen és ragadozó alakoktól, a homéri költészet hárpiáitól, kiknek
hatalmát karmaik és roppant szárnyaik jelölik.» Ezeken kívül a
klasszikai népeknek még különböző tipusaik voltak a halálra. Euripides
_Alkestis_ében fellépteti magát Thanatost, a halált saját személyében,
feketébe öltözve, fekete szárnyakkal s késsel, melylyel a halónak egy
fürtjét vágta le áldozatul az alvilág isteneinek. Megjelenik a halál
gyakran az álom, Hypnos, oldalán, kinek ikertestvére, egy szép ifjú vagy
fiú alakjában, szárnyasan vagy szárnyatlanúl, kezében aláfordított,
lobogó fáklyát tartva. Az élettől vett szelid búcsú, könnyű távozás
jelképe, a hogyan a régiek általánosságban a halált tekinteni szokták.
Hogy e különböző képek alkalmazásában, vonatkoztatásában mily
kiterjedésű és fokú következetesség nyilatkozik: e kérdés szorosabb és
behatóbb vizsgálata nem lenne hálátlan feladat a régiségbuvárlatra.
Annak a megkülönböztető felfogásnak némi nyomát, melyet érintettünk,
megtaláljuk a középkor egyik leghatalmasabb és legmegragadóbb műemlékén
is, a pisai Camposantonak tizennegyedik századbeli nagy freskóján, a
_Trionfo della Mortén_. A föld urai, a hatalmasok és élvezők, életök
kárhozatos vetése után, lekaszabolva feküsznek egy halomban a középen:
királyok és királynék, lovagok és polgárok, papok és apáczák. Mind
olyanok, kiknek okuk volt ragaszkodni az élethez s küzködni a halál
ellen, mely a pokol kapuját nyitotta meg előttük. Legyőzte őket
hatalmuk, gazdagságuk, díszeik és képmutatásuk daczára. Iszonyú alakban
lebeg felettök. Egy rémletes nő-óriás, denevérszárnyakkal és karmokkal,
dühtől szikrázó szemekkel és éhesen tátott szájjal; felbomlott hosszú
haja és sötét ruhája vadul lebegnek; kezében a gyilkos kasza. Komor,
borzalmas fenségében igazi michelangeloi alak. A levegőben
ellenállhatatlanul száguldani látszik. Miután a gonoszokon elvégezte
dolgát, a boldog és jámbor nyugalomban élők kerti csoportja felé tart. A
szív békéjében pihenve gránátalmafák alatt elmélkednek, beszélgetnek,
zenélnek ezek. Rájok nézve, kik győztesek a bűnön s a kiknek nincs okuk
küzdeni a halál ellen, egészen más ennek a képzete. Felettök szállong a
két halál-géniusz: kecses angyal-alakok, egyik kezökben nyillal, a
másikban felfordított, égő fáklyával. A műtörténetírók vitatkoznak
fölötte, hogy nem valamely későbbi javító adta-e e jelvényeket kezökbe s
változtatta át őket, kik eredetileg egyszerűen angyaloknak voltak
festve, a halál képviselőivé. Ránk nézve a vita eredménye nem fontos.
Annyit mindenesetre bizonyítva láthatunk, hogy egy művész képzelete,
akár magáé a mesteré, akár a javítóé, más-más áldozatokkal szemben
más-más alakban ábrázolta a halált. A nagyok, gonoszok, ellenállók
leverője ama félelmes megéra, a jóké és békéseké a nyilas angyal. Még a
Holbein-féle _Haláltáncz_ból is meríthetünk némi tanúlságot. Itt már a
halál az ismeretes csont-ember. De nem merő váz; soványsága mellett is
látszik rajta, hogy rendkívüli erőkifejtésre képes. Hogy mily iszonyú
erővel ragadja meg áldozatát, talán legszembetünőbben példázza a kép,
melyen a vonakodó barátot hurczolja magával. Erejét ki is fejti
mindenütt, a hol szükség van rá: mikor a lovagnak fejéhez csapja paizsát
s a másikat kopjával szúrja keresztül; mikor a vérszomjas katonát,
elejtett ellenségének holtteste fölött, egy lábszárcsonttal veri le;
mikor a rablónak mint dühös oroszlán mutatja meg, hogy ki az országút
igazi ura; mikor a tengeri vész által hányt hajót a mélybe ragadja.
Csalfa az együgyűekkel és hiszékenyekkel, de erős az erősekkel szemben.
Kugler ellenében, ki e képeken a halált mindenütt egyenlőnek, mindig
ugyanannak az alattomos és kárörvendő démonnak látja s folyton a
lélekzet-szorító es-moll dallamot hallja: helyesen mutogatja Ilg Albert,
hogy az életnek más-más viszonyaiban más és más módon lép fel a halál.
Alig teszünk egyebet, mint e gondolatot fejezzük ki, midőn más-más
_alakot_ mondunk. Méltán kereshetjük nemcsak azt, hogy miképen lép föl a
halál az erejök által megkülönböztetett élők ellen, hanem azt is, hogy
_minő_ halál lép föl. A művész humora e rajzokban, az erőszakos halál
borzalmas képeiben szinte páthoszba megy át s a tragikumot érinti.
Egészen ennek a magaslatán száguldanak Dürer és Cornelius apokalypsisi
lovagjai, e félelmes, hatalmas és hősi alakok, melyek kaszájokkal,
pallosukkal és nyilaikkal a természeti törvény betelését példázzák az
egész emberiségen. Azt a hatalmat, mely erősebb az emberiség összesített
erejénél. Háttérben tartja egyikök a mérleget: a természeti törvényt
mintegy nyomon kíséri az erkölcsi szentesítés…