A tragikum - 20

Hősiségöknek marad emléke; de egyéniségökkel együtt minden törekvésök
is, mely szorosan azt illette, veszendőbe megy.
Annál kevésbbé fogadhatunk el velök, magukkal, kiegyezést. Az egyetemes,
mely általok egész mivoltában, minden erkölcsi eszméjében megsértetik,
úgy hogy az erkölcsi törvénynek ők egyenes tagadását képezik: nem
kegyelmezhet nekik oly mozzanatok miatt, melyek vagy merő külsőségek,
vagy épen hamisak. A mint a hős sohasem alkuszik vele szemben, hanem
ellene egész valóját mérlegbe veti, úgy kiengesztelésére egész valójának
föl kell áldoztatnia. Nemcsak meg nem nyugtató, hanem valósággal lázító,
érzésünkre nézve, Calderon egy híres autojának, a _Kereszt imádásá_nak
(La devocion de la cruz), alapgondolata. A vallásos életnek egy
külsősége van itt győztesen szembeállítva annak lényegével, az erkölcsi
rend egész hatalmával és igazságosságával. Az ember elkövetheti a
legiszonyúbb vétkeket: ennek daczára egy külső, rá nézve teljesen
értelmetlen vallásos szokáshoz való ragaszkodás meg fogja menteni.
Eusebio babonás tiszteletet tanúsít a kereszt iránt. Atyja eltaszította
magától anyját, ki egy keresztfa alatt szűlte őt, lánytestvérével
együtt, mindkettejök testén egy kereszt anyajegyével. A lánykát az
asszony magával viszi, a fiút elhagyja. Eusebio felnő a kereszt
tiszteletében, de nem nagy dicsőségére. Erőszaktévő, rabló, gyilkos lesz
belőle. Többek között elcsábít egy apáczát; mielőtt azonban meggyalázná,
egy kereszt-jegyet pillant meg testén s megiramodik. Júlia, ki akaratban
már elkövette bűnt, a nélkül, hogy gyönyörét élvezte volna, utána ered s
nem térhet többé vissza a kolostorba. Fogadást tesz, hogy ha az ég nem
akarta befogadni, a poklot is el fogja rémíteni életével. A vadonban
bolyongva, rémtettet rémtettre halmoz. A rablókat üldözőbe veszi népével
Eusebio atyja, s a vad martalócz elesik a küzködésben. Gyónni akarna; de
mire a remete megérkezik, meghal. Azonban egyszerre fölemelkedik
halottaiból s bejelenti, hogy «bár bűnei számosabbak a fövenynél,
tisztelete a kereszt iránt megmentette istennek trónja előtt». Júlia
össze akarja gyűjteni a szétszórt rablókat, mikor megtudja, hogy Eusebio
testvére volt. Hálát ad a keresztnek, mely a vérbűntől megmentette, s
vezeklésre szánja magát. De atyja le akarja szúrni. Végső
kétségbeesésében átkarolja a keresztet, segítségért folyamodik hozzá s
kedveért azonnal meg is történik a csoda. A feszület felszáll vele a
magasba. Ki nyugodhatnék bele e megoldásba? A kereszt Krisztus tanai
teljességének jelképe, a milyennek ugyancsak Calderonnál, a _Kereszt
felmagasztalásá_ban (La exaltacion de la cruz) találjuk, a hol győzelme
a pogány bálványimádás, erőszakosság, szentségtörés és bűbájosság
fölött, fölemeli lelkünket. Jelképe az isteni irgalomnak. Jelentőségét
az összeköttetés adja, melyet képvisel az isteni és emberi közt, de nem
az istentől elfordúlt, hanem az istenhez fordúló emberi közt. Ha ez az
összeköttetés merőben hiányzik, imádása csak babona, melynek semmi köze
az egyetemeshez, mely senkit meg nem tarthat.


XXVIII. A természeti és erkölcsi törvény mint sértett.
Az egyetemesben foglaltató természeti és erkölcsi törvény viszonyáról
már szóltunk, mielőtt külön-külön szemügyre vettük volna őket. Az
egyetemesről szóló fejtegetésünk záradékaúl vizsgáljuk még ezt oly
támadásokkal szemközt, melyek úgy természeti mint erkölcsi mivoltában
megsértik.
Az erkölcsi összeütközés tragikuma alá tartozó jelenségek némelyikéről
azt mondtuk, hogy tragikai vétségök az egyetemest különösen mint
egységest, mint egészet illeti. Sértik annyiban, a mennyiben egységéből
kiszakítanak bizonyos eszméket, hogy más, szintannyira vagy még inkább
jogosúlt eszmék ellen érvényesítsék. Ők az egyetemes körének úgy szólván
egész voltát illetik, míg azok, a kikhez most fordulunk, az egyetemesnek
egész körét sértik. Azok megbontják egységét, ezek, mindenestűl
megtagadva, szállanak szembe vele. A fejlődés nevezetesebb fokozatai
ezek: Antigone úgy tesz eleget egy természeti és erkölcsi
kötelességének, hogy megsért vele egy másik erkölcsi hatalmat; Rikhárd,
természeti adományaira támaszkodva, de ezeket elégségeseknek is tartva
czéljára, önzése sugallatából tör általában az erkölcsi törvény ellen;
Faust, Kain s az ő körükbe tartozó hősök, úgy törnek a végtelenre, hogy
az életnek természeti és erkölcsi korlátait egyaránt lerontani
igyekeznek. Az egyetemesnek egész körét megsértik, mind a benne
foglaltató hatalmakat, a mennyiben a lét biztosító és megnyugtató
törvényein, a természetin és erkölcsin, egykép túl akarják tenni
magukat. Oly magasabb hatalommal emelkedni az egyetemes fölé, mely sem
természeti, sem erkölcsi gátot nem ismer: oda, hol egyéniségöknek,
tudásuknak, élvezetöknek, hatalmuknak többé korlátja nincs. A mondákban,
melyeket az emberi szellem ily alakokról sző, s a költeményekben, melyek
e mondák eszmei tartalmát élesebb világításba helyezik, voltakép helyes
fogalmát keresi annak a szabadságnak, melylyel felruháztatott, annak a
végtelenségnek, mely osztályrészeül jutott. Mikép egyeztesse össze
anyagi léte szűk határait szelleme határtalanságával? Tépelődik és küzd
ez ellenmondások között, s képzelete, a legkülönbözőbb helyeken s a
legkülönbözőbb időkben, újra meg újra teremt alakokat, kik vágyaik
féktelenségével, akaratuk korlátlanságával, fenséges adományaikkal az
ellenmondás megoldását az ő látszólagos javára kiséreljék meg. Mintegy
új világoknak, az egész mindenségnek felfedezésére küldi ki őket az
égnek magasába s a tengereknek messzeségébe. Pusztulásukban és
megtérésökben, midőn az Örök előtt leborúlnak vagy egy parányi téren
jótett és munka által kibékűlnek, egyaránt megnyugvást keres.
Megnyugvást a lehetetlennek bizonyosságában, vagy inkább belátást, hogy
érvényesűlhet a végetlen a végesben is, erőt, hogy tovább küzdhessen s
bízva bízhassék.
A képzelet, mely ilyen küzdelmeknek fenséges képeit alkotja,
természetesen oly hatalommal ruházza fel hőseit, melyek halandónak nem
is adatnak. A démonit fejti ki lelkökben vagy lelkökből, melynek nemcsak
czélzata megtámadni az egyetemest, hanem csodás hatalma is van rá, hogy
ezzel közvetetlenül szálljon szembe. Ez a démoni erő mintegy
szövetségesökül, segítőjökül, megrontójokul van megérzékítve a sátán,
ördög, gonosz személyében. Valami olyan hatalomban, melynek fensőbb,
természetfölöttibb erő adatott a világon és a sorson. Ez erő, megtagadva
önforrását, melyből eredt, csak tagad és rombol. Személyiségének
változatai: a gúny, gyülölködés, düh, romboló ösztön s a többiek nem
egyebek, mint a gonoszra irányúló emberi szellem nyilatkozásai,
módosulásai. A német bábjáték Faustja válogat az ördögökben s végre
azzal szövetkezik, a mely oly gyorsnak mondja magát, mint az emberi
gondolat. Ez az igazi ördög, mely megszemélyesítése után is rávall
eszmei eredetére s ebből veszi egyik uralkodó jellemvonását. Az egyént,
ha teljesen erőt tud rajta venni s végkép elszakítani az egyetemestől,
zsákmányává teszi. Zsákmányává mindig a nélkül, hogy az egyetemes ellen
igazi győzelemre tudná segíteni. S ha egészen, mindenestől hatalmába
keríti is áldozatát, voltakép mi történik? Az egyén romlásba, kárhozatba
sűlyed s az egyetemes diadalmaskodik, hogy megsemmisítette ellenségét. A
jó győzelmének meg-megújúló képe. Megújúl e kép nemcsak abban az
esetben, mikor a gonosz, mintegy akarata ellen, végül a kiengesztelés és
megtérés pontjára juttatta az egyént, mint Goethe Faustját, hanem akkor
is, mikor végkép körmei közé kapja, mint a Marlowét: Fauste, in æternum
damnatus es. Az egyetemes győz ott mint itt. Ime egy új, igénytelen
magyarázata Mefisztó nyilatkozata igazságának, hogy ő:
Azon erőből rész,
Mely mindig rosszra tör és mindig jót idéz.
Annak a körnek, melyet az ilyen alakok képeznek, szélén találjuk Byron
_Manfréd_jét. Ő nem kerűl a gonosz hatalmába, sőt úrrá lesz fölötte; de
csak az által lehet, hogy a jótól is elszakad. Kiválik az egyetemesből,
melynek körei, viszonyai, határai szűkek neki; minden hatalomnak
ellenébe áll s rémes egyedüliségben magaslik fel önállósága. Határtalan
vágyai túlcsaponganak az emberi lehetőségen: nem segítheti senki, meg
sem értheti. Az emberek csak kicsinységére emlékeztették; el kellett
szakadnia közülök. Szenvedélye, öröme, búja, ereje, mind távol tartották
tőlök. Tudást, jóságot, erőt egyaránt semmisnek érez; mind nem csöpögtet
bele reményt, hitet, szerelmet. Csak egyetlen lény értette meg: Astarte;
az is elhervadt kielégíthetetlen szívén. Magát vádolja gyilkosának.
Kimondhatatlan és megmérhetetlen fájdalom kinozza egy «mindig titkos óra
óta». Törekedett egygyé olvadni a természetnek forrongó és óriás
erőivel. Fölkereste bolyongásaiban a halál barlangját, s halomba gyűlt
por, csontok és koponyák között, fáradság, kutatás és vezeklés által,
szert tett a bűbájosság tudományára. Hatalma alá hajtotta a szellemeket,
melyeket lég, föld, tér s az élő mindenség ural. Mindhiába; az eredmény
csak annak a belátása, hogy más a tudás és más az élet fája. A tudásból
kivette részét s ez nem volt képes megbékíteni az élettel. A múltat nem
teheti nem történtté, s a jövő felett nem szerezhet hatalmat. Megidézi a
szellemeket; de ezek nem képesek neki megadni a mit kér tőlök: a
feledést. Mindig parancsol és sohasem hódol nekik; az által, hogy ő úrrá
lett fölöttük, nem lettek azok is uraivá. Nem kötelezte le magát nekik,
nincs mit félnie tőlök. Ezzel a hősi erélylyel, a függetlenségnek ezzel
a felmagasztosúltságával száll szembe Ahrimánnal is, kitől Astarte
láthatását akarja kicsikarni. A démonok hódolatra akarják kényszeríteni,
porba sújtani őt a pokol fejedelmének tűz-trónusa előtt. De Manfréd
rettenhetetlenül áll:
Térdeltesd őt le hát az ott fenn
Kormányzó Végtelen, az Alkotó
Elé, ki őt nem erre alkotá.
Ha térdre omlik – ketten térdelünk.
Faust leroskad a föld szelleme előtt, Ádám megdöbbenve mélyed magába;
Manfréd nem érzi úrnak maga fölött sem Ahrimánt, sem az Istent. Az
emberi gondolat, mely túlcsapongva tévelygővé, iránytalanná és
gyümölcstelenné lesz, benne az emberi akaraterő legfelső mértékével
párosúl. E kimagaslásban omlik össze, midőn megérkezik az, a kinek végre
hódolni kénytelen, a természeti törvény végrehajtója: a halál. Már érzi
lehelletét s elűzi a démont, ki bűnei büntetéseül magának követeli őt:
A mit tevék, az téve van; kinomhoz
Új kínt nem adhatsz. Halhatlan valóm
Birája önmagának jó s rossz voltaért.
Kinomnak árja önmagából serked
És ott hal el; ő tér s idő magának.
Halandósága köntösét levetve,
Nem hagyja rajta színét a tünő
Világ. Ha tudja önnön érdemét,
Örömbe, búba ez meríti el.
Te nem kisértél meg; hiába is!
Nem vittél lépre, zsákmányúl sem ejtél.
Magam valék megrontóm s csak magam
Leszek. El innen, hitvány ellenek!
Halál keze van rajtam, nem tiétek.
Az egyetemesnek, mely Manfréd kitámadásával szemben áll, mindkét
törvényét világosan láthatjuk tragédiájában. Érezzük, hogy a
természettel is, melynek magányában szivesen bolyong, voltakép meg van
hasonolva. A természetfölötti birtokáért áldozta föl a természettel való
megegyezésnek boldogságát. Örök törvényességéből a lét nyugalmát, s
nagyszerűségéből a lélek fölemelkedését a zergevadász meríti, ki
Manfrédet visszatartja az örvény széléről, hogy bűnös vérével ne
szennyezze be a szűzi völgyeket. Az erkölcsi törvény szavát az apát
hangoztatja, kinek szent intéseiben, fáradozásában mintegy az égi
kegyelem közeledik Manfréd felé. E bátor és megadó, szilárd és szelid
lélek az, mely az istenivel való harmóniát példázza. De Manfréd indítéka
még nem a gonosz elv, mely Faustot hatalmába keríti s Ádámot
elszakadásra ingerli az istentől. Tisztán a nagyság megférhetetlensége,
a korlátlan önállóság vágya, mely magából indúl ki s magában bizakodik.
Térjünk át azokra a jelenségekre, melyekben az ördögnek, az emberrel
való viszonyában, nem az az uralkodó jellemvonása, hogy valamely
rendkívüli, természetfölötti hatalom forrása, hanem valójában határozó
fontosságra emelkedik egy másik mozzanat, az, hogy: a jónak, az
erkölcsinek visszás elve, tagadása, ellensége. A természeti törvényt
csak azért segít megsérteni, hogy az erkölcsit megcsúfolhassa: a
diabolikus eszme, mely legélesebb kifejezésre a mágiában,
ördöngösségben, bűvös-bájosságban jut. A mágia értelme az, hogy az
ember, lelke szabadságának és üdvösségének árán, a maga szolgálatára
kényszeríti a pokol szellemeit, hogy önző vágyait kielégíthesse. E
vágyak természetes eszközökkel rend szerint betölthetetlenek s a
legtöbbször erkölcsileg is tilalmasok. Az ember már tudatosan akarja a
rosszat: bizonysága a szerződés, melyet az ördöggel üdvössége rovására
köt. Lelkét lekötvén, megtagadja saját erkölcsi czélját. Hogy a
természeti törvénynek, az emberi végesség törvényének, kényszerét
lerázhassa magáról, kész megsérteni az erkölcsi törvényt is; így
támadása az egyetemest mint egészet, mint a természeti és erkölcsi
törvény foglalatát éri. A népmondáknak s költői feldolgozásaiknak (a
varázsló Vergilius, a brittanniai Merlin, a magyarországi Klingsor,
Ördög Róbert) egész sora vonatkozik e jelenségekre s különböző
változataikra. E változatok különfélesége a czéloknak egymástól némileg
eltérő voltán alapszik, melyek az embert az ördöggel való szövetkezésre
bírják. Ezek a czélok kivétel nélkül az önzés mértéktelenségében
gyökereznek s ennyiben mindnyájan sérelmesek az erkölcsi törvényre; de
az indítékok sokféleségénél fogva, a tudás szomjától kezdve, a
méltatlanságok fölötti elkeseredésen át, egészen a test alacsony
ösztöneiig, más-más beszámítás alá esnek. Az ördög azonban, a maga
jártatóján vezetvén őket, utóbb rendesen gondoskodik róla, hogy egyikök
se maradjon tisztán az erkölcsi fertőtől, Faust ép oly kevéssé mint
Cyprianus, Theofilus mint Ádám.
E körnek a világirodalomban leghiresebb példája: Faust. A német
Faust-monda gyökerének általában, legalább alapgondolata első költőibb
és teljesebb kifejezésének, a Theofilus-legendát szokták tekinteni. Az
anatoliai egyház e vallásos mondáját a középkorban főleg Rutebeuf
franczia misztériuma s a jámbor Hrotswita deák hexameterei terjesztették
el. Az istenfélő Theofilus az adani egyház archidiakonusa volt, kit
püspöke minden ok nélkül, igazságtalanul fosztott meg tisztétől. Az
elkeseredett szent-ember mitsem akar tudni többé istenről, a ki nem
védelmezte meg. Egy mágiát űző zsidóhoz folyamodik, hogy visszanyerje
székét. Ez vezeti el éjnek idején a czirkusba, hol a Sátán trónol s égő
gyertyák és dicsőítő énekek között fogadja alattvalói hódolatát.
Theofilus is ezek közé sorakozik, lemond Krisztusról és Máriáról s
lepecsételt kötelezőjét átadja a pokol fejedelmének, ki hívévé fogadja s
homlokon csókolja őt. Theofilusnak hamarjában betelik minden kivánsága:
püspökétől visszanyeri tisztét s mint a Sátán alattvalója, fényes és
gonosz életet él. Azonban lelkiismerete, a jó elve mégis diadalmaskodik
felette; de bajából csak isteni hatalom szabadíthatja ki. Mária Panhagia
templomában negyven nap és negyven éjjel vezekel, mígnem a Szent Szűz
megkönyörűl a nyomorúlton s visszaszerzi neki az ördögtől a lepecsételt
kötelezvényt. A megtért és megmentett pap teljes bűnbánatot tart s három
nap múlva boldog halált hal. A Faust-monda magja világosan megvan e
legendában. Mi űzi Theofilust a gonosz karjaiba, vagy más szóval: mi
fejti ki benne ily végletesen a fennre törekvő, de egyszersmind önző
emberi szellem kettős alakját? Az elkeseredés, midőn az isteni igazság
fogyatékosságát látja az emberi dolgokban. Hát Faust? Őt is az
elkeseredés hajtja az emberi erő végességén, képtelenségén a mindenség
befogadására. Az ördög segítségével aztán mindakettő túltör az emberi
lehetőség határán. A népkönyvben, mely a Faust-mondának legelső irásba
foglalása, a boszorkánymester kötelezője így hangzik: «Minthogy
föltettem magamban, hogy kifürkészem az elemeket, de azokból az
adományokból, melyek onnan felülről osztályrészemül jutottak, fejemben
nincs rá képesség, sőt ember meg sem tanúlhatja: én hát átadtam magamat
a jelenlévő szellemnek, ki Mefistofilisnek nevezi magát, őt választottam
ki rá, hogy nekem megszerezze és megtanítsa.» A tudás vágya: ez kiindúló
pontja Faustnak, az eredeti mondában úgy, mint Goethénél. A mindenség
Mily látvány! Ah de látvány csak – nekem!
Hol foglak meg, természet, végtelen!
Hol vagytok emlők? Hol ti lét-erek,
Melyekhez ég és föld tapad,
Miként e hervadt szív majd megszakad, –
Tápláltok, folytok s én csak epedek!
Azonban Faust tehetetlen tudás- és életszomja, a monda folyamában, nem
annyira erkölcsi rugónak, mint inkább egy titáni természet mértéktelen
szellemi és érzéki élvezetvágyának mutatkozik. Goethénél, mint nagy
költeménye részletesebb taglalása alkalmával kifejtettük, minden ízében
megőrizte e jellemvonását: a népmonda varázslójából az önző akaratnak
mintegy világirodalmi jelképévé emelkedett. A világ rendjében, az
egyetemes uralma alatt, nem lelhetvén megnyugvást, a természet és
erkölcs törvényének megtörésében keresi azt. Úgyszólván minden lépése:
szerződése Mefisztofelessel, Margit tragédiája, szerepe a császári
udvarnál, egészen a boldogtalan öreg pár megrontásaig: támadás és
sérelem az egyikre mint a másikra. De végre neki is meg kell ismernie
teljességében az egyetemest és hatalmát. A sírja felé közelítő öreg
ember vak szemei előtt megnyilatkozik a természeti és erkölcsi törvény
egész tisztaságában. Belátja a mocsarak kiszárításával, a tengerpart
megvédésével, miképen lehet úr az ember a természet fölött, s ez
uralmának gyakorlásával miképen töltheti be egyszersmind erkölcsi
hivatását az emberiség javára. Az egyetemest, mely egészében
megsértetett, csak az engesztelheti ki, a ki egészében szolgálni is
kész: a természet és erkölcs törvénye szerint, egyiket mint a másikat,
egyiket a másikban. Íme az egyetemes, a maga teljességében, az ördög
körmei közül kimentett Faust példáján. De az áldozatul esett varázsló
katasztrófája is ilyennek mutatja. A Faustról szóló legrégibb
följegyzések egyikében, Gast János, bázeli pap, azt írja, hogy végül az
ördög fojtotta meg Faustot, ki a ravatalon, akármikép fektették is,
arczczal mindig a föld felé fordúlt. Nemcsak az erkölcsi törvény megy
hát teljességbe az által, hogy az ördög megfojtja s lelkét magával
ragadja a kárhozatba, hanem a természetinek betelését is mintegy
jelképileg kifejezi az említettük mondai vonás. Őt, a ki mindig az eget
ostromolta, a ki magát a halandók közös törvénye alól ki akarta vonni, a
világ végetlenét kereste: most kétszeres, ellenállhatatlan erővel
követeli a természet, a föld magának.
Lewes összehasonlítván Goethe _Faust_ját a Marlowéval s Calderonnak _A
csodatévő mágus_ czímű színdarabjával, azt mondja, hogy a három dráma
hőse közül, kik mind az ördöggel kötöttek bizonyos czélra szerződést,
Calderon mágusa adta el legolcsóbban a lelkét. Mi volt ez az olcsó ár, a
miért Cyprianus a gonosznak áldozta üdvösségét? Egy érzéki vágy
kielégítése. Ő is bölcselkedő, mint Faust. Antiochia mellett egy erdőben
Plinius mondása fölött töprenkedik, hogy: isten a legnagyobb hatalom és
jóság. A sok-isten hitében megrendűlve, már a keresztyén felfogás felé
közeledik; de az ördög résen áll s nem szeretné kibocsátani körmei
közül. Eleinte vitatkozással próbál szerencsét; ezzel azonban nem sokra
menvén, testiségének fölingerlésével akarja elcsábítani. Egy barlangban
megmutatja neki Jusztinának, a bájos keresztyén szűznek, odavarázsolt
képét s a bölcs vére lángra lobban. De Jusztina, mint a többi, érte
vetekedő ifjakat, Cyprianust is visszautasítja. A gonosz igéretet tesz
neki, hogy megszerzi a leányt, de csak lelke árán. Cyprianus mindenre
rááll, egy vérrel irott szerződésben leköti lelkét s a varázslatokba
mélyed. Az ördög felidézi a pokol szellemeit, hogy zaklassák fel
Jusztina érzékiségét; de utoljára is kudarczot vall. A szűz, bár
vonzódik Cyprianushoz, nem tántorodik meg erényében s az isten nevének
említésével mindörökre elűzi a kisértőt. A gonosz nem képes beváltani
igéretét, s a várakozó elé nem magát Jusztinát, csak árnyékát
varázsolja, mely az ölelés perczében csontvázzá omlik. «Ilyen,
Cyprianus, a világnak minden dicsősége!» Az ördög kénytelen bevallani
kudarczát: az ártatlanságot isten őrzi, a legjobb és leghatalmasabb
isten. Cyprianus fölveszi ennek az istennek keresztvizét s Jusztinával a
vértanu-halálban egyesűl. Mily érdekes eszmei tanúlság rejlik e mesében!
Cyprianus úrrá akar lenni a természet fölött, szolgálatába hajtani erőit
a maga bűnös czéljára. Hangjaival mint a csábítás eszközeivel veszi
körül Jusztinát. A szűzet a párját hivó csalogány dala édes sejtésekkel
tölti el a szerelem forró üdvéről. Beszél hozzá a folyondár, mely
gyöngéd simulással és hő vágygyal kúszik az ágra; az ölelkező ágak képe
feldúlja nyugalmát. A harmatot keblébe rejtő s tekintetével a napot
kereső virág is titkos vágyakat olt szívébe. Mindez Cyprianus
varázslatának lesz eszközévé. De a természet szava nem lehet ellentétben
az erkölcs szavával; kötelességünk kibékíteni a kettőt. Ezt érzi,
vallja, teszi Jusztina, mikor ellenáll a csábításnak. Cyprianus is,
bűnös vágyai és kisérletei után, egészen másféle hatalomnak jut tudatára
az anyagvilág fölött s ebben engesztelődik ki. E hatalom nem a
varázslat, hanem a hit, a szellem fölemelkedése a végetlenbe s
egyesűlése istennel.
Abban a körben, melyről szólunk s a melyben az egyén az egyetemessel
mint egészszel áll szemközt, mint természeti és erkölcsi törvénynyel
egyaránt és együtt: a legkiválóbb költői alkotások egyike Byron
_Kain_ja. A sötét, rejtelmes indulatok nagy énekesének nincsen
költeménye, melyben oly hatalmasan nyilatkoznék a tagadás szelleme, az
eget ostromló lázadás dacza s egyszersmind egy kimondhatatlan
szenvedésnek komor, félelmes mélysége, mint e misztérium. A daczos Kaint
egyként kinozza az élet súlya s a halál gondolata. Ebben megremegteti
vágyainak, lelke szárnyalásának korláta; amabban az örök igaztalanság
képe ingerli. Nem tud imádkozni, hálát adni az életért; hiszen egykor
úgyis meg kell érte fizetnie a halállal. Gyötri a halál kényszerűségének
s az élet nyomorának oka: szülei esete a paradicsomban. Hát miért
szenvedjen ő, szenvedjenek szerettei és minden elkövetkezendők a két
első bűnös miatt? Mi a jó és mi a rossz? Csak az isteni önkény az, mely
egyiket mint a másikat kiszabta és elnevezte. Ádám és Éva, az Úrnak
zsarnoki parancsa ellenére ettek a tudás fájáról; büntetésöket íme
szenvedik is érte mindnyájan és fogják szenvedni örökké, de hasznát nem
látták: ma is ismeretlenek előttük az élet és halál rejtelmei.
Áldatlan lesz emléke mindörökké,
Ki egyazon órán vetette el
Az ember magvát, magvával a bűnnek.
Megízlelék a vétek és tudás
Gyümölcsét s, önbajukkal be nem érve,
Nekünk is létet adtak s általunk
A számtalan és megszámlálhatatlan
Következő milljó és míriádnak,
Örökbe hogy vegyék a kínokat,
Mik kezdet óta gyűltenek.
S az ősük én legyek! – Minden, de minden
A bűn s a kín hosszú esztendein át
A nem ismert halál rejtelmihez
Vezet bennünket. – Íme a tudás-fa
A mit igért, azt sem tartotta meg.
A vétek súlyos árán legalább
Megvettek vón’ minden felfoghatót,
Minden tudást, titkát is a halálnak.
De hát mit is tudnak? Hogy nyomorúltak.
Kellett-e ehhez kígyó és gyümölcs?
Kainnak e kitörése alatt már jelen van Luczifer s megigéri, hogy
mindennel megismerteti, ha letérdel előtte. A daczos szív válasza
ugyanaz, a mit _Manfréd_ből ismerünk. Nem teszi, mert ő az istennek sem
hódol. Ez Luczifernek elég: a ki Ő előtte le nem borúl, az az ördög
előtt hajol meg. Kain az övé. Mint a népkönyv Faustját Mefistofilis,
Kaint is meghordozza Luczifer a világűrben. Megmutatja neki a kipusztúlt
nemzedékek, a præadamiták óriási árnyait. De a lét forrásához, Jehova
lakához, nem juthat el. A mit csak lát és hall, a rá és utódaira váró
nyomor képei és új fogalmai, mind az isten rendje ellen izgatják.
Kainban mindez s a csak félig kielégített vágy vad szenvedélylyé forr,
mikor Ábel véres áldozata kedvesen fogadtatik, az ő oltárát pedig
feldúlja egy forgószél. Hát az ő gyümölcseinél jobban tetszik az Úrnak a
mekegő anya fájdalma, kitől bárányait elragadják és vágószékre viszik;
kedvét találja a szegény állat kínjában az áldozó kés alatt? Dühében
szét akarja rombolni Ábel oltárát s leüti ellenálló testvérét. A
holttest előtt s lélekmardosása közben megérti, hogy az emberre még
nagyobb nyomor és nagyobb szenvedések is várnak, mint a minőket eddig
ismert. Világgá bújdosik; útjára csak felesége, Adah, s Évának egy
szörnyű átka kíséri. Az anyaátok oly rettentő, hogy benne már mintegy a
betelt végzet hat reánk.
A költemény eszmei tartalmának sajátságos magyarázatát adja Brandes e
szavakkal: «E dráma a küzdelmet festi egy felől a szenvedő és kutató
emberiség, más felől pedig a villámnak, viharnak és hadseregeknek amaz
istene között, kinek meggyöngűlt kezei kénytelenek a vas-fogásából
kimenekűlt világot elbocsátani. Az őt megtagadó világ kiirtására
vérpatakokat onthat és papjai által százával gyújtathat máglyákat; de e
máglyák hamvából sértetlenül emelkedik ki Kain s ezeket a papokat
halhatatlan megvetéssel ostorozza. Kain a gondolkodó emberiség, mely egy
szép napon az ég boltozatát szét fogja robbantani s a világtestek
millióit szabadon látja haladni Jehova tomboló mennykő-szekere fölött.
Kain a munkás emberiség, mely arczának verejtékében új és jobb édent
törekszik teremteni, nem a tudatlanság, hanem a megismerés és öszhang
édenét, és a mely, mikor Jehova rég be lesz varrva halotti köntösébe,
még élni fog s az újra föltalált Ábelt szívére szorítja.» E meglehetősen
zagyva szólamok a testvérgyilkos Kainban mintegy a reformátorok ősképét
ünneplik. Velejök szerint az emberi nem tökéletesedésének, haladásának
eszközeiül a nagy bűnöket is el kellene fogadnunk. E tan ép oly
erkölcstelen, mint alaptalan. Byron tragédiája, melyet magyaráz, valóban
az emberi szellem képét adja, mely elégületlenül, kétkedve, nyugtalanon,
lázadások közt előre tör. Az emberi haladás sokféle akadályokba ütközik.
Ez akadályok között kétségkívül legtragikaibb maga a bűn, melybe az
előretörekvő szenvedély téved. Az indítéknak emberi, mindnyájunkkal
közös volta részvétünket kapja meg, míg a szenvedély vétkes kitörése
félelembe ejt. Nem biztató jelenség, nem követendő példa áll előttünk,
hanem szívünkre ható tanúlság. Az emberi haladás ember voltunk
föltételeihez van kötve. Az első gyilkos e föltételek ellen tör, a
természet és erkölcs törvénye, az élet rendje ellen, mely az övéi
nyugalmát, életét biztosítja, s még neki is rendelt vigaszt és gyámot
feleségében, Adahban. Az emberi haladás képviselője; de Ábel is csak az,
mikor az elvesztett éden tétlensége után istenfélő munkához lát. Kainnak
az egyetemes elleni támadását fejezi ki maga Byron egyik, Murrayhoz írt
levelében: «Elkeseredés és düh, mely állapotának és tudásának kiáltó
ellentétéből fakad, vezetik vétségre, inkább általában az élet ellen és
minden életnek forrása ellen, mint egy bizonyos élő lény ellen.»
Az egyetemes eszméjével, ennek fejlődésével, változó és örök hatalmainak
viszonyával, sehol sem találkozunk teljesebb és határozottabb alakban,
mint az _Ember tragédiájá_ban. Alapgondolata élénken emlékeztet
Calderonnak egy autojára, _Az élet álom_ra, mely mintegy mellékdarabja a
hasonló czímű hires drámának. A Teremtő az elemeket az ember
szolgálatára rendeli; de a sötétség ura irigyen ellene tör s egy
Árnyékot idéz föl: a Bűnt. A föld leendő ura egy barlangban életre ébred
s az elemek megjelennek fölékesíteni őt. A Sátán és az Árny, baziliskus
és kígyó képében, a paradicsomba lopóznak; amaz megkísérti őt, s az
ember bűnbe esik. A Bűn kioltja a kegyelem világát, a nap elhomályosúl,
a hegyek megrázkódnak, a rózsák véres töviseket hajtanak, s egy szörnyű
égiháború megfosztja eszméletétől a boldogtalan teremtést. Bilincsek
között, újra állatbőrökbe burkolva ébred s azt hiszi: az éden fényes
képei csak álom voltak. De tán most is álmodik s még jobb életre
ébredhet. Megjelenik az Értelem, az Akarat, hogy keresse maga elveszett
üdvét. A Bölcseség megoldja lánczait, s magára övezi, hogy ellenségeit
tévútra vezesse. A Bűn és a Sátán, az eltávozott Ember helyett csakugyan
őt feszítik keresztre: a miképen egy fa és gyümölcse által vétkezett,
azonképen bünhődjék egy más fának törzse és ágai által. De a világ
megrendűl; az Ember, az Értelem és Akarat oda sietnek s a gonoszok