A tragikum - 28

történeteket, a keresztyén mithoszt, a görög mondát, a históriát. Alig
mondhatjuk azonban meg, hogy ezek ismerete nélkül milyen hatásuk lenne
ránk amaz alkotásoknak. Kétségtelennek látszik, hogy mégsem igazán
tragikai. Nem a tragikumnak teljes, igazi, mindent magában foglaló
kifejezése még az sem, a mit a képírás nyújthat. Többé-kevésbbé mindig
bizonyos ismeretekre, történeti visszaemlékezésre van szükségünk, hogy
ábrázolatait egész jelentőségökben, mélységökben és terjedelmökben
fölfogjuk. Csak ha a cselekvények lefolyását elképzeljük, elénk állított
mozzanatait egymással összekötjük és kiegészítjük: csak akkor emelkedik
benyomásuk tragikai hatássá. A tragikai eseménynek a képírás inkább
emlékét idézi föl bennünk, képzeteinket tisztázza felőle, de nem
eredetileg megérezteti, valósággal kifejezi. Ily tárgyú alkotásai előtt
a fölvilágosító tudást rend szerint magunkból kell merítenünk s a
küzdelem maga voltaképen képzeletünk előtt folyik le, melyet a képírás
egy-egy jellemző mozzanat ábrázolásával csak fölelevenít, tevékenységre
serkent, útba igazít.
Az időbeli művészetek, természetöknél fogva a folyamatosság kifejezésére
képesek levén, a tragikum e mozzanatának megérzékítésére is képesebbek.
Így a zene nemcsak ott, hol szó kiséri mint Händel oratoriumaiban s a
tragikai operákban, nemcsak a hol programmjával valamely költői
alkotásra utal, mint Berlioz _Romeó_ja és _Faust_ja: hanem ha csak
magából és maga által akar megértetni mindent, még ott is ér el ebben az
irányban bizonyos eredményt. Pusztán a hangszerek zengő beszéde által
érezteti a tragikum hangulatát, az összeütközések erejét, fejlődését,
alakúlását és elcsitúlását. A dissonantiák fölébresztik bennünk a vágyat
a föloldásra, a teljes harmoniára. Hangok küzdenek egymás ellen s bennök
érzések, indulatok, szenvedések törnek egyoldalú érvényesűlésre,
egymásnak elnyomására; az ellentétek mind tovább szövődnek, újra meg
újra erőt gyűjtve fokozódnak s a harcz változó mozzanatai a ritmusnak
szenvedélyes lüktetésében vagy méla, kimerűlt lassúságában nyernek
kifejezést; roppant hangtömegek zajlanak föl, rontanak egymásra s
hullámzanak föl és alá lázas furiosok és prestissimokban, míg végkép
kimerűlnek fájdalmas andantékban és fáradt larghettokban. A dissonantia
aztán, mintegy a megharczolt küzdelem után, kibékűl a végtételben, mely
a legyőzött ellentéteket foglalja magában. Carrierenél olvassuk a
következőket: «Beethoven _kilenczedik_ symphoniája (D-moll) egy nagy
tragédia hangokban, mely az élet legmélyebb fájdalmaival küzködik, hogy
minden nyomorból és minden meghasonlásból ahhoz az érzéshez emeljen,
hogy mégis az öröm uralkodik, a mint Schiller himnusza hasonlót
tolmácsol. A _C-moll_ symphoniában is örömre derűl a bánat. Prometheust
érezzük föltűnni, a mint ereje tudatában büszkén és bátran fölmagasúl:
majd lelánczolva nyög, de a saskeselyűtől szaggatva is megőrzi szívében
az emberszeretetet; azután fájdalomba merűl, mígnem végre bensőleg
kiengesztelődik s az erkölcsi világrenddel öszhangba olvad: ünnepi
bevonúlását tartja az Olympra, körűlrajongva ezerek által, kiknek
jóltevőjök és szabadítójuk volt. Beethoven _Heroicá_jában is a hősiség
tragikuma egyesűl apotheozisával; küzdelemre következik a diadal,
megjelenik az élet fájdalma s fojtott gyászhangokban a halottas panasz,
mielőtt a jelen és utókor ünnepi diadal-éneke örömben zendűlne föl.»
E szavakból világossá lehetnek előttünk azok a határok is, melyeken túl
a zene kifejező képessége nem hatolhat. A tartalmi mozzanat benne
többé-kevésbbé mindig homályos, nem elég bizonyos, nem teljesen
határozott. Nem mondhat, nem nyilatkoztathat ki, nem értethet meg semmi
olyat, a mi a hallgató tudatában nem volt meg. Csak már ismertet
mutathat föl zenei világításban és színezésben, a hangulat teljes
kiaknázásával és fölébresztésével. E világítás és színezés azonban
bizonyos általános indulatokat oly melegséggel, bensőséggel, erélylyel
és hatásossággal fejezhet ki, mint semmiféle más művészet. Innen már a
tragikai fejlődésnek is inkább módját, általánosabb mozzanatait,
egyetemesebb természetét mutatja föl, mint egy bizonyos tragikai
fejlődést a maga konkrét valóságában. A fejlődésnek alaki oldalát fejezi
ki a nélkül, hogy határozott képzeteket ébreszthetne eszmei tartalmáról
vagy egyéni vonatkozásairól. Halljuk a harcz fölriadását, lezajlását, a
harmonia győzelmét az ellenállás fölött; de az összeütközés oka, a küzdő
felek kiválóságának természete, a vétség mibenléte, a győzelem eszközei
és módja homályban maradnak. Az egyéni erők harczát, a maga
határozottságában, a zene nem képes megérzékíteni; de hasonlíthatatlan
hatással fejezheti ki ama hangulatokat, melyek között minden tragikai
küzdelem folyik, s fokozhatja és mélyítheti azokat, melyeket az ilyen
összeütközés emléke, képe vagy ábrázolása ébreszt.


XXXV. A tragikum a költészetben.
Egyetlen művészet van, mely a tragikum teljes kifejezésére képes, mely a
tragikai cselekvényt nem szükségkép hiányosan és egyoldalúlag tünteti
föl. Sem nem csak a külvilág néma képében, sem nem csak az érzéseknek
rejtelmes bensőségében, hanem egyik által úgy mint a másik által, s
mindegyiket az emberi életnek mozgalmas és tiszta tükrévé avatva a
teremtő igével, a megváltó szóval. E művészet a költészet, mely
leszállhat velünk az emberi szív legmélyére s biztos úton vezethet az
emberi cselekvés minden irányában. Nemcsak egyes mozzanataiban, hanem
egész lefolyásában fölmutathatja ezt. Az események összefüggése, a
fejlődés egész folyama, az okok és okozatok lánczolata világossá lesz
előtte és általa. A külsőben magyarázhatja a belsőt s ebben megértetheti
amazt. Eszmét, érzést, cselekvést a maga saját nevén nevezhet és a maga
hangján szólaltathat meg, s különöst és általánost egyenlő tisztasággal
tüntethet föl.
Igaz, hogy a küzdő erők nyilatkozásának egyidejűsége, melyet a
szobrászat, képírás, sőt a zene is kifejezhet, nála szükségkép
egymásutánná lesz; de sokszoros kárpótlást nyújt a tragikum teljessége
és minden irányú világossága által. Megérzékíti a kiválóság és gyarlóság
legkülönneműbb változatait, legegyénibb megjelenéseit; fölmutatja az
egyetemes képét ama természeti, állami, társadalmi, vallási és erkölcsi
viszonyokban, melyek ellen az egyén föltámad; megismertet az egyes
vétség tulajdon alakjával s a küzdelem egész folyamának váltakozó
mozzanataival; elénk állítja az egyetemest, eszközeinek, képviselőinek,
nyilatkozásának, érvényesűlésének sajátos és határozott formáiban. A
szobrászat és képírás mozdúlatlan alakjait megeleveníti s a zenében
nyilatkozó homályos érzéseket szavakba önti. Egyenlő világossággal
tünteti szemünk elé a szív mélyének titkos, még névtelen megrezzenéseit
s a világrendnek mindeneken uralkodó örök eszméit.
Tárgyunk tekintetében a költészet fő ágai közűl legkorlátoltabb a líra.
A tragikum, a mint benne megjelenik, legközelebb áll kifejezésének ama
tökéletlenebb, egyoldalú alakjaihoz, melyekkel egyfelől a szobrászatban
és képírásban, másfelől a zenében találkoztunk. A mit a líra nyújt, az
lehet a fejlődésnek egy-egy mozzanata magának a tragikus egyénnek
belvilágában tűntetve föl; s lehet egész folyama hatásának kifejezése a
költő lelkére. A tragikum tehát ott nem egészében, nem
folyamatosságában, itt pedig nem magában, hanem csak benyomásában. Vagy
egyetlen tragikai mozzanat, a mit nyújt: a költőnek saját sorsából
fakadó páthosza; vagy pedig egy-egy tragikai esemény, cselekvény, de
csupán hatásában fejezve ki. A tragikum, a mennyiben a költő
szubjektivitását érinti.
Ily értelmű tragikum megjelenhetik a líra több nemében, tisztábban vagy
homályosabban: az ódában ép úgy, mint az elégiában, a vallásos énekben
ép úgy mint a rhapsodiában. A végzet ellen lázongó indulatok kitörései
ép oly tragikus jelleműek, mint a lélek méla gyásza, mely megnyugszik az
egyetemesnek erőszakos érvényesűlésén, s ennek álláspontjára emelkedve,
reményének és hitének is hangot ad a jobb jövőben. A bűntudat, a
féktelen szenvedély, a világrenddel való elégűletlenség, az élet
egyetemes fájdalmai, nagy de megérdemlett csapások gyásza: mind tragikai
indítékai a lírának. Zeising különösen az elégiában keresi a tragikus
jellemű lírát. Az az elégia csakugyan, mely egy-egy gyászos eseményre
tekint vissza, de nem lágy érzelmességben olvadozva és folyva szét,
hanem az érzéseknek hevesebb fölindúlásával s végűl nemes
megtisztúlásával: élénken tűnteti föl, legalább hatásában, a tragikumot.
Kisfaludy Károly _Mohács_a a «nagy temetés», az országos pusztúlás komor
képeit a félelem és részvét zajlása közt idézi lelkünk elé, mígnem az az
emelkedett megnyugvás, melylyel az elégia végződik, a szörnyű tanúlság
hatásában, a nemzeti egyesség erejében való hit, méltó és jellemző
kifejlésévé lesz a tragikai érzések hullámzásának. Így tekint vissza
Tompa _Sírbolt_jában egy kihalt főúri család viharos történetére, melyet
kiválóságok és gyarlóságok örökölt lánczolata, föláldozás és önzés, hősi
erő és durva erőszak, fenséges és gyászos események: tragikai színbe
borítanak. A vészes elemek összeütközésének zúgása közben fakad ki
Vörösmarty lelkéből _A vén czigány_ rhapsodiája. A kép, mely eléje
tárúl, tragikai csapásoknak, szenvedéseknek, harczoknak, egy fölfordúlt
világnak képe; de a fékevesztett erők vad tombolásán, a viharos
éjtszakán túl már látja a «világ ünnepnapjának» derengését, hallja a
dalt, melyben kedvök fog telni az isteneknek.
Máskor a lírai költő oly érzéseknek ad hangot, melyek őt magát valamely
általánosabb tragikai fejlődés részesének mutatják. Pártjának,
felekezetének, nemzetének végzete sodorja őt is, s csak annyiban válik
ki, hogy a közérzésnek erősebb kifejezést ad, a dolgok gyászos folyását
magasabb szempontból tekinti. A páthosz, mely körülötte dobogtatja a
szíveket, általa nyilvánúl legtisztábban, a szenvedést ő érzi
legmélyebben, a dolgok kapcsolatát ő látja legélesebben, a megváltatást
ő hiszi legerősebben. A szenvedélyek diadalittas zajlása közt is megérzi
a közelgő veszedelmet, s ha kitört, az istencsapás az ő látó lelke előtt
istenítéletnek tűnik föl. A XVI. század magyar jeremiádjai nem egyebek,
mint a szenvedésekkel elárasztott nemzet bűnvallása, az egyetemeshez
emelkedése, az isteni igazság tudatára jutása a csapások ezerei által.
Más a hangja, de nem egészen ugyanaz-e a motivuma Berzsenyi ódájának _A
magyarokhoz_, melyben oly hatalmas szárnycsapásokkal száll föl a költő
az egyetemes magasába, s fölfogásában oly mesterien egyesíti ennek két
elemét, az erkölcsi és természeti törvény eszméjét. Petőfi forradalmi
költeményei, az elragadó és elragadott szenvedély tüzében, kevésbbé
éreztetik a tragikai vész mozzanatát; de Arany e korbeli lírájára, a
_Rodostói temető_ben, az _Álom-való_ban, a _Válság idején_ben s másutt,
a lelkesedés lobogása közt is ráborítja árnyát a közelgő félelmes.
Hangulata egészen tragikai, mely a kifejezésnek legmegrázóbb erejére s
az eszmének legteljesebb fenségére a _Rákhel siralmá_ban emelkedik.
Míg így a líra csak rész szerint fejezheti ki a tragikumot, egész
teljességében magában foglalhatja s visszaadhatja már a költészetnek az
az ága, mely a külvilágot tünteti föl, még pedig nemcsak képében, hanem
folyásában, cselekvésében is. Előadhatja a múlt vagy a jelen, a
befejezettség vagy a fejlődés alakjában. Greguss az eseményes költészet
nevével foglalja össze a két fajt: az epikait és drámait. Nem csupán ez
utóbbi, hanem az első is kifejezheti teljes valóságában a tragikumot.
Fejlődését nem kénytelen egyetlen mozzanatba szorítani, mint a
szobrászat és festés; nem is csak alaki oldaláról határozottságában,
hanem egész folyamában és teljes kiterjedésében mutathatja be.
A tragikum cselekvésben és szenvedésben jelenik meg; e cselekvést és
szenvedést az epikus költő elbeszéli. Fölmutatja forrását s a
mozzanatoknak egész sorát, melyeken át halad egész a katasztrófáig.
Vázlatai, képei, jelenetei nincsenek számra nézve korlátolva s tartalmuk
tekintetében a festői vagy plasztikai momentumhoz kötve. Nem is maradnak
a kép-cziklusok töredékességében: az elbeszélés egymásból fejleszti s
egymás által érteti meg őket. A tragikai benyomás is ezen az úton, a
képzeteknek és érzéseknek természetes fejlesztése által, erősödik:
szánalom és részvét nem egyszerre és erőszakosan zaklattatnak föl, hanem
az események haladásával fokozódnak és tisztúlnak meg. Bár a szobrászat
és képírás alkotásainak közvetetlen érzéki benyomása az epikánál
hiányzik, a képzelet segítségével pótolja a költő. Ha a képeknek és
szobroknak szükségök van az elbeszélésre, hogy megértessenek, az
elbeszélő költészet is állít lelki szemeink elé képeket, amazoknál
változatosabbakat és gazdagabbakat, hogy benyomása erősebb legyen.
Plato a tragikai költészet neve alá foglalta nemcsak a tragédiát, hanem
az époszt is. A görögség előtt az éposz fogalmát magától értetőleg csak
a homéri éposz határozta meg: ebben érezték és vizsgálták előadásbeli
sajátságait ép úgy, mint alap-jellemét és természetét. Az epikai és
tragikai hős összehasonlításánál bővebben szóltunk róla, hogy milyen
föltételek mellett és minő körülmények között alakúl az éposz tragikai
jelleművé, azaz: miképen jelenhetik meg benne a tragikum. A hősben,
isteni küldetése, az egyetemessel ideiglen öszhangos kiválósága mellett,
mind inkább erőre emelkedik az emberi gyarlóság mozzanata. E mozzanatnál
fogva meghasonlik az egyetemessel, melyet nemcsak szolgált, hanem
képviselt. Összeütközik, de csak miután küldetése, s ebben az egyetemes
akarata végrehajtva vagy legalább biztosítva van általa. A mi benne
isteni, az győz; a mi benne emberi, az bukik. Ily értelemben tragikai
költemény, tragikai éposz az _Iliász_. Egész konczepcziójában s egyes fő
szereplőinek pályájában egyaránt megtaláljuk a tragikum mozzanatait és
fejlődését. Már a monda, melynek maga is egy része, a trójai harcz
mondája, tisztán tragikai. Az, egész lefolyásában s személyeinek
sorsában. Agamemnon és Priamos, Patroklos és Hector s mellettök még
annyian, tragikai pályán sodródnak bukásukig. De magának _Iliászn_ak
tulajdonképeni cselekvénye is ilyen természetű. Achillesnek, a jogaiban
és érzésében megsértett hősnek haragja a tragikai indíték. Szörnyű
erejét érezzük, mikor a szorongatott görögök nélkülözni kénytelenek s
mikor belevegyűl a harczba. Ez a, minden ellenségét megsemmisítő
szenvedély, a mértéktelensége által előidézett csapásban, Patroklos
elestében, kegyetlenűl sújt vissza magára s csak a szenvedés által
engesztelődik ki. Íme, ha a teljes mondának még tragikaibb befejezését
figyelmen kívül hagyjuk is, maga az éposz mély és erős tragikus eszmét
fejez ki. A kiválóság és gyarlóság elválaszthatatlansága, az isteninek
és emberinek e kettőssége a földnek minden fiában, még abban is, kit az
istenek a maguk képviselőjének választottak, ki a megzavart rend
helyreállítására hivatott: a nagy nép-époszok mindegyikében megjelenik
több vagy kevesebb határozottsággal, inkább előtérbe állítva vagy
mellékesebben. Tragikai hang húzódik végig a _Mahabharatá_ban a Kauravák
és Pandavák küzdelmén s a befejező jelenettel a tragikai felfogásnak oly
gyászos fenségére emelkedik, mely páratlanúl áll a világirodalomban. A
győztes Judhisthira nem nyughatik meg diadalában s testvéreivel és a
szép Draupádival elindúl Indra ege felé. Az emberi szellem, mikor elért
mindent, a mit a földi élet határai között elérnie adatott, a végtelenbe
tör. De még ők is, a kiválasztottak, a diadalra jutottak, e végső
zarándok-úton sorba elesnek emberi gyarlóságuk érzésében. Bármily
nagyok, jók, szépek voltak, lelköknek egy kis foltja felidézi a halál
árnyékát. Csak az egyetlen Judhisthira az, ki emberi alakjában az égbe
juthat. Mindannak, a mi földi, ez az egyetemes, kikerűlhetetlen
megsemmisűlése: a legnagyobbszerű és legmegrázóbb tragikai kép. Firduzi
éposza a _Sáhnáme_, a _Nibelungok_ mind tragikai jelleműek. Ilyen a
breton Artúr-monda, a spanyol Cid-románczkör, sőt a _Kalevalá_nak
leghíresebb epizódja, az óriás Kullervo boszúállásának története is.
Arany is erős és tiszta tragikai felfogással indította és akarta
megalkotni hun trilogiáját, melyről már több ízben megemlékeztünk. Ha
nem fejezhette is be, eszméje már a _Buda halálá_ban s a _Csaba
királyfi_ töredékeiben élesen megvilágítva tűnik elénk, bizonyságáúl ama
hasonlíthatatlan költői erőnek, melylyel ő cselekvényeinek lélektani
alapját meg tudta vetni.
Hát az úgy nevezett modern éposz, a regény? Ennek prózai stílje a
tragikum páthoszának kifejezésére kétségkívül kevésbbé alkalmas, mint az
éposz verse. De más felől meg a beljebb hatható lélekrajz, a körülmények
sokszerűségének teljesebb feltüntetése, az egyénítés eszközeinek nagyobb
gazdagsága, a bonyolúltabb viszonyok megvilágításának kiválóbb
képessége, a terjedelemnek korlátlanabb szabadsága: mindez, bizonyos
tragikai jelenségeknek ábrázolására különösen alkalmassá teszi a
regényt. Az époszszal és drámával szemben főkép azokéra, melyek behatóbb
megvilágítást, részletezőbb megértetést igénylenek; szövevényesebb
indítékokból erednek; nem egyetlen csapáson haladva, lassabban, nagyobb
körben és változatosabban fejlődnek mind ennél fogva az élet képének
valószerűbb rajzát követelik. Az ilyen tartalmú és irányú regények
szerzői közűl csak egyet említünk: Kemény Zsigmondot, a mi
meggyőződésünk szerint a legkiválóbb tragikai költők egyikét. Az az
egész világ, melyet ő látott, érzett és ábrázolt, merőben tragikai;
hangulata, jellemei, cselekvényei mind azok. Kevés költőnek volt még
hozzá hasonló éles szeme, mely a földi szenvedések forrását az emberi
lélek leghomályosabb vidékein, legmélyén, már a legelső csöppek
szívárgásakor föl tudta fedezni. Azt az egész területet, melyen azután e
vészes, mérgezett vizek sötét árja, mindent elborítással fenyegetve,
hullámzik át, kevesen nézték, oly magasból s látták be oly véges végig,
mint ő. A jót és a rosszat, a mint egymással meghasonlanak, a
szenvedélyt és végzetet kölcsönhatásukban, kevesen fejezték ki hozzá
hasonló meggyőző, lebűvölő és megrázó erővel. Költészetének mélységével
vetekszik benső gazdagsága. Öt nagyobb és nehány kisebb regényében
bejárta a tragikum egész területét, s ennek nincsen alakja, árnyéklata,
mozzanata, mely Keménynél meg ne jelennék. De mégis leggyakoribb,
legtöbbször visszatérő indítéka: a jóból fakadó rossz, a nemes
indulatoknak végzetes megtévelyedése, az erény, a mely már vétekké lesz.
Irói pályájának tragikuma is rokon ezzel. Emberszeretetének kegyetlen
őszintesége, az emberi élet komor felfogása talán tovább ragadta,
hogysem a megnyugtató eszme világosabban sugárzanék ki költeményeiből.
Igen komoran, de egyszersmind igen magasan is áll közönsége fölött.
Ezért nem értik; de bizonyára eljön az idő, mikor közelebb jutnak,
felemelkednek hozzá és meg fogják érteni.
Az a költői faj, mely az elbeszélést lirai és drámai elemmel olvasztja
össze, a ballada, kiváló hajlammal van a tragikai tárgyak iránt s
különös képességet is mutat kifejezésökre. E sajátságos műforma a
képzeletnek és érzésnek heves fölindulását föltételezi. A mit lát, az
nem nyugodt költői szemlélet, hanem a cselekvény főbb mozzanatainak
eljátszatása. Oly eseményeket szeret, melyek a költő lelkét megfosztják
nyugalmától, megrendítik; a képzelet nem pihen meg a fejlődő
mozzanatokon, hanem csak átröpűl felettök vagy a jelen alakjában állítja
maga elé a legjellemzőbbet, mely analytikus módon mindent megértet; a
fölindúlt érzés szenvedélyes tüze vagy mély elborulása nyilatkozik az
egész hangban vagy közvetetlenűl a refrainekben. E műfajnak főleg az az
alakja mutat tragikai jellemet, mely északon a skótoknál, angoloknál és
skandinávoknál fejlett ki, bérczek ködében és tengerek partjain, a
természeti erők bősz csatái, vészes kitörései, sejtelmes nagyszerűsége s
az embereknek velök folytatott szüntelen küzdelme közt. Az a tragikai
hangulat, mely a végesnek, az egyéni erőnek a végtelen, a természeti
erők ellen vívott szakadatlan harczából fejlik, könnyen felfoghatólag
különös fogékonysággal és kedvvel fordúl az életnek minden ilynemű
jelenségéhez. A lélek tele van a tragikum magjával, képeivel pedig a
fantázia. A bérczek végtelen és szeszélyes lánczolatában, a tenger
páráiban, a hegyek ködében határozatlan körvonalú csodás alakokat lát:
természetes, hogy hőseinél is a legnagyobb felindulásokat a szubjektiv
csodálatos képében mutatja föl, mint Shakspere Rikhárdét, Macbethét,
Hamletét, Brutusét. A ballada-költő, ki fel akar indítani bennünket,
maga is mélyen fel van indúlva. E félelmes harczok, zsarnoki
kegyetlenségek, tengeri vészek, rabló és kalóz kalandok, szerencsétlen
és bűnös szerelmek elbeszélései mintegy egybefoglalva tüntetik föl a
tragikumot hatásával. A szánalom és félelem indulatai rezgenek át az
egész költeményeken, s zengenek különösen a fohászokban, kitörésekben,
ismétlésekben, refrainekben. A mi népballadáink közűl is a székelyek,
melyek szintén hegyek között születtek, egészen ilyen természetűek.
Indítékaik: az emberi szenvedély vészes fejlődése s a végzet letipró
hatalma. Már annál a sajátságuknál fogva, hogy túlnyomó részöknek nő a
hőse, főleg az érzés mértéktelenségét, korlátlanságra törekvését
mutatják tragikai motivumnak. A magyarországi zsivány-balladákban
kevesebb az ethikai momentum: így nem is mondhatók igazán tragikaiaknak;
de közöttük is van egy, mely e tekintetben a legkiválóbbak közé
tartozik: _Fehér Anna_. Arany a skót és székely népballada alapján
alkotta meg az igazi magyar műballadát. Mint amazok, úgy az ő
balladáinak legnagyobb része is tragikai tartalmú és hatású. Szorosabb
értelemben vett balladái között csak öt van, melyek más természetűek.
Gyulai, emlékbeszédében, Arany epikai dalainak e vonásáról írja:
«Egyszerűség, közvetlenség és plasztikaiság jellemzik balladáit, épen
mint a Goetheéit. Valóban nemzeti hiuság nélkül állíthatjuk Aranyt a
nagy német ballada-költő mellé. Bizonyára Goethe felülmúlja őt
kellemben, rejtélyes bájban, a bölcselmi eszmék érzékítésében, a
szerelem finom árnyalatú rajzaiban; de tragikai erőre mögötte marad. Ha
szabad volna merész kifejezést használni, Aranyt _a ballada
Shaksperejének_ nevezhetnők. Nehány balladája erős tragikai hatású.
Kevés versszakban egész tragédiát tár elénk, s nagy erővel rajzolja a
szenvedély demonizmusát, monomaniáját, a lelkiismeret furdalásai között
szenvedő lélek látomásait. E nők és férfiak lelke, a kiket szenvedélyök
bűnbe sodort, tele skorpióval: mardosásuk őrjöngővé teszi őket». A
tragikumot, mely a legkiválóbb nép- és műballadák konczepcziójában ily
kiváló jelentőségű, Greguss magának a ballada fogalmának lényeges
jegyeül emeli ki az ismert meghatározásában: _tragédia_ dalban
elbeszélve.
A ballada is át-átviszi már tárgyát a múlt formájából a jelenbe;
beszéltet, előttünk fejleszt, jeleneteket ad. _A Leir király és három
leányá_ról szóló ó-angol epikai dalban szemünk láttára folyik le az
osztozás jelenete, Ragan és Goneril hazug hizelkedése s Kordéliának
szóban fukar szeretete előttünk nyilatkoznak; előttünk tör ki az ősz apa
haragja. De innen kezdve az elbeszélő elem erőt vesz a drámain. Halljuk,
mint fejlődött odább a tragédia, mint vándorolt a boldogtalan apa
várkaputól várkapuhoz, mint őrűlt meg fájdalmában, minő nemezis érte
utól az egész háznépet. Azonban mindezt nem mint előttünk fejlődőt, mely
erősebb közvetetlenséggel ragadná meg lelkünket, csak mint múltat, mint
befejezettet. Közöttünk és a tárgy között ott áll az énekes, ki a múlt
alakjával érezteti, hogy ő már végig tudja azt, a mit nekünk most
elbeszél. Tragikai tárgya egy más költőnél nyerte meg igazán tragikai
alakját: Shaksperenél nyomról nyomra előttünk fejlik a cselekvény,
előttünk nyilatkoznak meg a szenvedélyek, előttünk csapnak össze s érik
katasztrófájokat. A költő egészen háttérbe vonúl, a jelennek mozgalmas
képében mutatja tárgyát s közvetetlen összeköttetésbe hoz vele.
Mennyivel mélyebb benyomást gyakorol ránk, a mit nem mint megtörténtet
hallunk, hanem mint történőt látunk. A mint a hálátlanság, bűnök,
kétségbeesés, igaztalanság egymást szülik és fejlesztik, minden
következő mozzanatot még valóban jövőnek érezünk. A bizonyosságnak ama
sajátos bizonytalansága ez, melylyel a tragikai fejlődés
szükségszerűsége oly hatalmasan zaklatja föl indulatainkat, szánalmunkat
és félelmünket. A félelem igazi, mert még nem következett be a csapás; a
szánalom a lehető legmélyebb, mert a szenvedés im előttünk vergődik. A
tragikai hatás itt éri el tetőpontját, tehát a tragikum itt van
legteljesebben kifejezve: a drámai formában. Lessing írja, a hamburgi
dramaturgia hetvenhetedik darabjában, a következőket: «A szánalom
szükségkép valamely jelen szenvedést kiván. Régen múlt vagy messze
jövőben bekövetkezhető bajt vagy épen nem szánhatunk, vagy legalább nem
oly erősen, mint az épen szemünk elé tárúlót. Szükséges ennélfogva, hogy
a cselekvényt, mely által részvétet akarunk ébreszteni, ne a múlt, azaz
ne az epika alakjában adjuk elő, hanem a jelen, azaz a dráma formájában
ábrázoljuk». Ime egyszerű magyarázata annak, hogy a tragikum
kifejezésére a dráma legalkalmasabb. De más felől a tragikumnak abból a
természetéből is, hogy legalább felsőbb alakjaiban, az emberi cselekvés
képe, önként következik, hogy legigazabb és leghatásosabb kifejezését
abban a költői ágban találhatjuk meg, mely kiválólag a cselekvés
költészete: a drámában.
A tragédia, melynek tartalma a tragikum, formája a dráma, a sajátlag
tragikai költemény.


TARTALOMJEGYZÉK.
I. A tragikum elemei 5
A tragikai hatás megnyugtató eleme 5. Az egyetemes hatalom
érvényesűlésének két módja 6. Ütközés az egyetemes és az egyén között 7.
A tragikai egyén kiválósága mindig gyarlósággal párosúl 8.
II. Az egyén kiválóságának széptani formái 10
Az eszme és alak viszonya a szép körében 10. 1. A kellem. Schelling a
kellemről 11. 2. A fenség 13. Képzeletünk munkája a fenség hatásában 14.
A fenség hatása 15.
III. A kellembeli kiválóság 17
Lehet-e a kellemes tragikussá? 17. 1. A kellem mint a köztől elzárkózó
18. Melinda és Kemény Tarnóczi Sárája. A kellem természetlen
elszigetelése 21. 2. A kellem mint csábító 22. Kleopatra 22. Adelheid
25. A franczia társadalmi dráma hősnői 26. Greguss a tragikus kellem
alapjáról 28.
IV. Fenségbeli kiválóság: a páthosz 29
Aristoteles a tragikus hősökről 29. A franczia és magyar új klasszikai
dráma hősei 31. Vörösmarty véleménye 32. Aristoteles nyilatkozatának
veleje: nagyság és erő 34. A fenséges erő 34. Az akarat önállósága 35.
Az erő mértéke 36. A páthosz 38.
V. Az egyéni kiválóság öszhangban az egyetemessel 40
Hormwitz szerint a fenséges tragikus is 40. 1. A páthosz mint állandóan
hódoló az egyetemessel szemben 41. Hunyadi János és Fernando herczeg 41.
2. A páthosz mint meghódolt 43. Pál apostol 43. A magyar közhangulat a
mohácsi vész után 41. E körbe tartozik-e Madách Ádámja? 45.
VI. Az egyéni kiválóság meghasonlásban az egyetemessel 37
A páthosz a végetlen ellenében 47. Hatásosságának oka 47. Szilágyi és
Hajmási 48. A tragikai egyén korlátlanságra törekvése 50. A tragikai
kitámadás fenségi elemei: Macbeth 51. Fenség a bukásban 52. Shakspere
szóképei 53. Ponsard Galileije 53. A korlátlanságra törekvő akarat 54.
VII. A korlátlanságra törekvő akarat: az elbizott akarat 55
Önzés és elbizottság 54. Az utóbbinak természete, tévedése és példái 56.
A hitehagyott Julianus 58. Savonarola 60. Aeschylos Prometheusa 63.
Shakspere Brutusa 65. Kemény Jenő Eduardja 67. Átmeneti forma az
elbizott akaratról az önzőre: Coriolan 68.
VIII. A korlátlanságra törekvő akarat: az önző akarat 211
Az önző akarat természete és csalódása 71. Bonaparte Napoleon 72.
Shakspere Julius Cæsarja 74. Arany Edvárd királya 77. A gonosz fensége:
III. Rikhárd 78. A gonosz önigazolásra törekvése 82. Magánya 83.
IX. Ádám és Faust 84
Kiindúló pontjok különbözése: csüggedés és elbizottság 84. Viszonyuk az
ördöghöz 87. Faust önzése és érzékisége: a Margit-epizód 90. A tragédia
második része: Faust a megoldás küszöbeig önző 92. Ádám viszonya Évához
95. Az önzetlenség mozzanatai Ádám pályájában 97. Ádám elbizottságának
kettős iránya 101. Összevetés: a két tragédia megoldása 104.
X. Külön forma-e a korlátlanságra törekvő ész? 106
Zeising nézete 106. A tudás mint a művészet tárgya 107. A tudásszomj
mint szenvedély 108. Hatvani, Bisterfeld, a boszorkányok 109. Miért nem
tekinthetjük külön formának az ész korlátlanságra törekvését? 110.
XI. A korlátlanságra törekvő érzés 112