A tragikum - 11

lelki alkotása megfelel neki. De egy végzetes órában megzavarodik
valójának öszhangja, következetlenné lesz saját fenségéhez s elköveti a
tragikai tévedést. Schiller _Orleansi Szűz_ének már hivatása is
következetlenség magához. A természet arra alkotta, hogy kebelén
maradjon s kebelét megnyissa. Élnie kellene nyájai között, a mezők
csendjében, tisztelve atyját, meghallgatva derék kérője szavát, enyhet
és boldogságot árasztva maga körül. De a vészes idők forgatagja magával
ragadja. Szivét meghatja hazájának nyomora, melyet az angol hódító
jármába vert. Senki sem reméli többé szabadulását; csak ő hisz még
csodában, hogy: egy fehér galamb sasként fog a keselyűkre csapni, kik a
haza testét szaggatják. A dicsőség hazájáét, a legszebbet a nap alatt,
az országok paradicsomát, melyet isten szemefénye gyanánt szeret.
Bertrandtól sisakját kéri; a fehér galamb ő maga. Lelkének, mely mindig
az istennel, az isteni segítség szükségével foglalkozott, látása volt.
Az Úr, ki mindig szerette a pásztorokat, megjelent neki s őt választotta
ki csodatevő hatalma eszközévé: ragadjon fegyvert, harczoljon irgalom
nélkül és meg fogja menteni királyát. A csodák lelkével ihleti, föléje
emeli a természetnek; de viszont azt kivánja tőle, hogy ő is emelkedjék
föléje s tagadja meg. Szivét ne érje férfi szerelme, hiú gyönyörnek
bűnös lángja. Johanna felmagasztosúlva útnak indúl. Hősisége lelket önt
a franczia seregbe s betölti hivatását. Fogadásához nem lesz hűtelen. A
mint visszautasította otthon falusi kérőjének kezét, úgy válaszol a
táborban Dunois és Lahire ajánlatára is. Hiába inti az érsek, hogy: a nő
a férfi szerető társául született; ő egy más világ küldötte, melyen nem
uralkodnak a természet törvényei. A király is hasztalan veti magát
közbe:
Ti kis hitűk, ti elvakúlt szivűek!
Imé az ég fensége vesz körűl,
Feltárva néktek csodatitkait:
S ti asszonyt láttok bennem, semmi mást.
Szabad-e nőnek harczi mezt felöltni
S fegyverrel törni férfiak közé?
Jaj énnekem, ha isten bosszuló
Kardját kezembe’ hordozván, szivem
Egy földi emberért dobbanna meg.
Jobb lett vón akkor soha sem születnem!
Hát szót se többé, hogyha szellemem
Fölingerelve, sértni nem kivánod.
A férfi-szem, ha vágyva rám esik, már
Iszony nekem s szentségtelen merény.
Nemcsak a szerelmet, az érzés virágát, nem engedi meggyökerezni
szivében, hanem megtagadja a női lélek egész gyöngéd valóját. Nem is
ismeri nőnek magát; pánczélja szívet nem takar. Mint a halál angyala,
irgalmatlanul, kardján pusztulást hordva, szágúldja be a csatamezőket.
Nem könyörűl senkin, a kit britt anya szűlt. A wallisi Montgomery is
csak egy pillanatra állítja meg; nem tartóztatja föl a pokol küldötte, a
fekete lovag sem. A fenséges erőnek oly magas és hideg körébe emelkedett
nő, hogy már szinte nem is tetszik annak: kiválóságában fekszik
gyarlósága. Mert e rajongó és kegyetlen hősiség mily következetlennek
mutatkozik egyszersmind, midőn nemcsak a nőt, a női hivatást általában,
állíthatjuk vele szembe, hanem ha a természet gyermekére gondolunk,
kinek egy kis családi tűzhelyet kellett volna édessé tennie. Melegítenie
a szikrával, melytől most egy ország lángba borúlt. A vallás szava is,
az érsek ajakán, ilyennek mutatja őt. De ő nem azt hiszi hivatásának, a
mit az emberek általán; közvetetlen kijelentésnek lett részesévé, mely
megszabadította a természet korlátaitól. Azonban valósággal
megszabadította-e? Ha szíve csak egy perczre is gyönge lenne, mily
szörnyű boszút fog rajta állani a megtagadott és megsértett természet.
Igen; ne tekintsük megszegett fogadásának miszticizmusát, csak az
egyetemest, mely a természeti szükségszerűséggel ellene fordúl. Hős
ellensége, az angol Lionel, kit meg kellene ölnie, a csata hevében
megigézi. Végzetes szerelmében a természet érvényesűl, mely azonban
ránézve egy új következetlenség. Rajongása az volt a természet
irányában, a természetnek elemi erővel ébredt hatalma pedig újra az
rajongása irányában. Amabban női hivatását, ebben isteni küldetését
tagadja meg. Egyetlen pillantással talál szivébe útat a földi érzelem,
elejti kardját, zászlaját. Lionel megél, de neki vége.
Bayer és mindazok a műbírálók, kik e regényes színmű epikai machináját
drámai motivumokra kivánják visszavinni, Johanna szerelmében nem a
tragikai vétséget látják, hanem kezdetét bünhődésének. Mintegy véres
álomból ébred a természet valóságára. Egyszerre közönséges asszonynyá
lett; kimondhatatlan kínja, hogy nem lehet többé igazán az. Pestises
közelségétől, érintése szennyétől még Sorel Ágnest, a király szeretőjét,
is félti. Kettőnek érzi magát; de egyik lénye lehetetlenné teszi a
másikat. A mint előbb szivében nem hitt, most látásában kétkedik. Az-e a
bűne, hogy ölt, vagy az, hogy megszünt ölni? Nem tudja, csak a bűntudat
gyötrelmét érzi. Ez zárja le ajakát atyjának, az öreg Thibautnak,
rettentő vádjára, hogy lelkét az ördögnek adta el. Mért nem utasítja
vissza? Schmidt Julián így felel e kérdésre: «Johanna állítólag azért
hallgat, mert atyja vádló szavát büntetésnek tekinti, a mért érzésével
áthágta a szentek parancsát; valósággal azonban azért, mert magába kezd
szállani, kétkedés férkezik lelkébe. A váratlan, de előre érzett vád ez
okból sújtja le, a nélkül, hogy egészen értené. Felmagasztosúlt
hangulatának egységét elvesztette. Iszonyodás fogja el a vértől, melyet
kiontott, s a melyet nem lett volna szabad ontania, mert asszony volt;
és hogy csakugyan asszony, most tudja. Mint isten választott szentje a
szűz egészen kötelességébe veszett; nem érezte lényének belső
ellenmondását, melyet atyja helyesen felismert. Mint szerető nő,
elijedve jut tudatára démoni kettős természetének, s az atyaátok csak
külső kifejezése a magától való iszonyodásnak, melyet érez.» Egyik
következetlensége, midőn kardot övezett, kiragadta valójából; a másik
visszautasítaná hozzá, de akkor, midőn nem nyughatik meg többé benne.
Belső öszhangja felbomlott, készen van a romlásra. Még egyszer diadalra
vezeti végzete; de e diadalban aztán el is gázolja.
Brutust forradalomba sodorja sorsa. Eszményi álmai behálózzák borongó
lelkét: sokféle szenvedély üldi egy kor óta, melyeknek nevet, hangot
adni nem akar. Cassius fondor heve s zaklató szenvedélye tettre ragadják
bús tépelődését. Elhatározza, hogy Cæsarnak meg kell halnia, mert
nagyravágyó s a közszabadság ellene. Az ő döntő szava teszi lehetővé a
merény sikerét; az ő részvéte önt reményt az elégületlenekbe, mert
nevéhez Róma nagy véleménynyel van. Tiszta és őszinte, hős és gyöngéd,
emberszerető és kíméletes, az igazság barátja mindenekfölött, a Stoa
bölcs tanítványa. Szenvedély emészti hazája szabadságának hanyatlásán;
de nem látja egyfelől e közt s az erkölcsök sülyedése közt a
szükségszerű összefüggést, más felől szenvedélye épen nem forradalmi
természetű. Nincs meg benne sem a kíméletlen határozottság, sem a minden
eszközzel czélra törekvés, a közjóért az egyesek érdekének kész
feláldozása. Sem a katona kérlelhetetlensége, sem az államférfi mélyebb
felfogása. Nemcsak Cæsar szárnyalja messze túl ezekre, hanem Cassius is
maga mögött hagyja. Mikor Brutus, az emberszerető és makacsul az igazság
nyomához tartó bölcselkedő, élére áll a véres mozgalomnak,
következetlenségbe kerűl magával. Cassius is jól tudja s ki is fejezi:
Nemes szívű vagy Brutus. Ám hiszem,
Természeted más útra foghatom,
Mint merre hajlik.
Maga Brutus szintén érzi ezt, s mikor a lelkében vívott sötét harczok
után, melyekben lényének uralkodó eszméje szenvedett vereséget, a hasadó
hajnallal várja az összeesküdteket, így beszél:
Oh összeesküvés! szégyenled-e,
Éjjel mutatni vészes arczodat,
Hol legszabadabb a rossz? Úgy hol találsz
Barlangra nappal, mely elég sötét
Szörnyarczodat befödni?
A kézfogás, melylyel szövetségöket megerősítik, Brutus részéről egy
végzetes következetlenség megpecsétlése. Cæsart szereti és megöli: az
egyetemes nem ismeri összeegyeztethetőnek az ellentéteket, melyeket az ő
bölcselkedése kibékít. Az út, melyre lép, szükségképen bukásra vezet.
Nemcsak szeretetét tagadja meg Cæsar iránt, hanem saját valóját is. De
mégsem tudja annyira legyőzni, hogy újra meg újra elő ne törjön, új meg
új következetlenségekbe keverve őt. Olyan pályát, minőnek Brutus a
magáét képzeli és akarja, csak elvont gondolkodás konczipiálhat; az élet
nem ismeri, nem tűrheti. A következetlenségek e lánczolatából folyik
minden csapás, mely vállalatukat éri. A forradalmak élén csak olyan
vezető van helyén, ki elhatározásából minden következtetést megvonni
kész. Brutus mindig a maga eszményi felfogásával akar uralkodni a
realitás fölött. A forradalmi szellem logikája Cassiusban nyilatkozik
következetesen; de Brutus ideális elvein s életnézetén folyvást
megtörik. Tragikaibb s tragikumában meghatóbb viszony nem képzelhető,
mint az övék. Cassius ösztönszerűleg érzi mindig a helyesebbet, mert
lelke természetes útján halad; de Brutus folyvást a nemesebbet s
oktalanabbat állítja vele szemben. A hevesebb Cassius fogékony a
nemesség iránt, mindig enged Brutus tekintélyének s egymás után követik
el a balfogásokat. Cassius szeretné Antoniust, Cæsar veszedelmes
barátját is eltenni láb alól; de Brutus ádázatnak mondja a tervet s élni
marad az, a ki utóbb nyakukra hág. Sőt megfoghatatlan vaksággal engedi
át Antoniusnak Cæsar véres testét s a rostrumot. «Te nem tudod, mit
tészsz!» mondja Cassius; Brutus azonban azt gondolja, nagylelkűségök meg
fogja hatni s egészen részökre nyeri a népet. Antonius beszédének hatása
a romlás útjára kergeti az összeesküdteket. Brutus eszményi
emelkedettsége ezen is csak sietteti veszedelmöket. Sardesnél halljuk,
hogy inkább a sereg érdekét hanyagolja el, mintsem a föld népét
zsarolná. De előtte most a seregnek kellene legelsőnek lennie a világon:
ebben van utolsó reményök, ügyök sikerének záloga. Újra nem követi
Cassius tanácsát, hogy várják be az ellenséget s ők válaszszák a
csatatért; elvonúl Philippihez, hol tragédiájuk véget ér. Brutus utolsó
szavai, melyekkel kardjába dül:
Caesar, most légy nyugodt,
Nem öltelek meg fél ily örömest!
mily éles világításban mutatják életének nagy következetlenségét. Ennyit
Shakspere hőséről. Brutusnak két nevezetes mellszobra is van. Az egyik,
a római Capitoliumban, antik: egy gondolkodó elmélyedt tekintetével s
erőteljessége mellett is kissé méla tartással ábrázolja az utolsó
rómait. Egészen az angol költő végzetes alakja. A másik Michel Angeloé,
a firenzei Bargelloban. E daczosan kiszögellő csontozat, marczona alak,
vakmerően hátravetett fej, büszke arczél, sastekintet: ilyen lehetett
volna a győztes Brutus.
A következetlenségnek van más szerepe is a tragikumban, mint hogy a
gyarlóságnak képezze külön formáját, melyből az összeütközés keletkezik.
Társúlhat az a gyarlóságnak egyéb alakjaihoz, a fejletlenséghez,
mértéktelenséghez és egyoldalúsághoz, mint ezeknek visszahatása.
Ilyenkor nem a tragikai kitámadásnak és ütközésnek, hanem a lakolásnak,
a katasztrófának oka és alkalma. Az egyén nem következetlensége által
hívja ki maga ellen az egyetemest, hanem inkább hatalmának tudatára jut
benne maga felett. Az érvényesűlésre, a féktelen törekvés elnyomására
irányúló egyetemesnek belső nyilatkozása. Az egyén magába száll, emberi
rendeltetésének és tévedésének tudatára emelkedik, hogy emberi sorsa is
teljesedésbe menjen. Megtisztúlni, megváltatni kiván e magával való
következetlenségben, olykor menekvését is remélve, legtöbbször
reménytelenül. Mert már tovább ment, hogysem általa a végzetet
kiengesztelhetné. Inkább csak eszközévé lesz az lakolásának, melylyel
tartozik. Az erejét aczélozó belső öszhang felbomlik általa, szivóssága
megajzik, törekvése ingadozik, hite és bizalma megrendűl: ellenének
prédájává lesz. Bünhődésének első csapása az, melylyel a szilárd alapot
veszti el lábai alól. A bősz Coriolán ellágyúl Volumnia szavaira; de
következetlenségében, melylyel az egyetemes felé fordúlva megtagadja
rettentő magát, azonnal érzi bukása kikerűlhetetlenségét. A számüzött
hős, ki daczos gőggel fordított hátat a városnak, még bízott jövőjében;
a megtérő csak a sírt látja már maga előtt. Borgia Lukréczia anyai
szeretetében, Gauthier Margit odaadó szerelmében megtisztulásukat
keresik; mindketten csak veszedelmöket találják. Mikor Bodban fölébred a
testvéri érzés s vele sötét múltjának szégyene, ezzel együtt szállja meg
lelkét közel vesztének sejtése is; egy gyöngéd szót kér Maróttól, mert a
harcz végével fülébe már nem hat tán semmi hang. A ki látná, hogy
Danton, kit a sors viharnak rendelt, tisztítni a világot, megáll a
vérpadon szeretni egy kis leánynál, s hogy könny ég szemében:
megjósolhatná bukását. E jelenség, az egyetemes irányában érvényesülő
következetlenség az, melyre Kemény Zsigmond megjegyzése vonatkozik:
Nehéz, de a következetes szörnyalakok festésénél mégis «könnyebben
kezelhető eszközlője a drámai érdeknek, midőn egy szörnyeteg vagy
nyomorúlt egyén, kit különben gyülöletünk vagy megvetésünk kisérne,
valami emberi érzés, valami mozgásba hozott szenvedély által tisztúlni,
javúlni, emelkedni kezd; de mikor már részvétünkre igényt tart, föltámad
a múlt a megteremtett bonyodalmakkal együtt, föltámad a nemezis és
megsemmisíti őt.»
A megtérő következetlenségnek mesteri példáját tünteti föl Vörösmarty
_Két szomszéd vár_a. Sámson Tihamér megjön a harczból s egész otthonát
szétdúlva találja: családja egy szálig kiirtva, javai felprédálva.
Iszonyú boszút esküszik a bűnös Káldorok ellen:
Testvérért testvér, és házatya húlljon atyáért;
Szolgák szolgáért pusztúljanak; és legyen, a ki
Felmarad a fajból, rabnőm a káldori lányzó:
Lássam szép fiatalságát hervadni buvában,
S hallhassam panaszát, az enyémmel gyászban egyenlőt.
Fogadását rettentően beváltja. László királytól engedelmet nyer, hogy a
szomszéd vár népét egyenkint párviadalra híhassa. Az elpusztúlt lakban
egyedül várja őket ádáz dühével. Mily megragadó fenség van e rémes
magányban! Tihamér nem tűr maga körül semmi élőt; még kedves ménjét is
ledöfi. Azután egymásután öldösi le a Káldorokat. Előbb a szolgák esnek
el: az óriás Sundó, társaival. A két Káldor-ifjú, Petur és Ipoly,
tévedésből egymás gyilkosa lesz; a harmadik, a szelid Simon, bősz
ellenségök csapásai alatt a szegény Enikőért esdve húll el. Maga az öreg
várúr is áldozatává lesz Tihamér dühének. Boszúja kitöltve: mindent
feláldozott neki; még csak Enikő van hátra. Kiölt magában minden
emberit. Mint a vadállatnak, csak a vérben tellett kedve. Így indúlt
Ságvára felé, melynek egyetlen lakója már csak a bús Enikő volt. Ezen
akarta betölteni fogadása utolsó betűjét. De a mint a kihalt, néma
várban megpillantotta a bájos szűzet, ki, az öreg Káldor pánczéljában
közelgő Tihamért atyjának gondolva, kebelére omolt s csókolta a jéghideg
érczet: a boszúálló, kemény szív megdöbbent.
Fölrettent Tihamér s állt elszörnyedve magától,
Mint villámtól vert, zivatartól megszakatott fa.
A szépség könyvét kinyitá harczsorsa előtte,
S olvasa benne nyomort, borzasztó tettei bérét.
A hervadó leányban, ki fölébresztette szívének szánalmát, gyöngéd
érzéseit, nemes következetlenségét: nemezise állott előtte. Megjelent
végzete, nem a zord és mindent eltipró erő, hanem a megható ártatlanság
és elbűvölő szépség alakjában. Ebben érezte tettei bérét, véres
boszújának igaztalanságát, azt, hogy van hatalom erősebb az erőnél, mely
felzaklatja az irgalmatlan irgalmát. A gyűlöletet, a boszút tette
czéljává életének, s íme most egyszerre egy más czél gondolata hódította
meg lelkét. A szépség képe más czélt éreztetett vele; de akkor, mikor ez
már nem boldogságává, csak bűnhödésévé lehetett. Azzá is lett. Enikő
szívét megszakította a kétségbeesés s végszava találkozóra hítta
Tihamért éjfélkor s éjfél után. A levente sírjába nyugtatta; de vádló,
örömre hívó és kétségbeesésbe sújtó képét nem temethette el. Árnyéka,
végsóhaja nemezisévé lett. Megjelent neki az elpusztúlt várban, meg
önásta sírjában, melybe menekűlni kivánt előle. Kiűzte mindenünnen, ki a
messze világba. Igazán és szépen írja Kemény Zsigmond, ki Gyulai előtt,
Vörösmarty fölött tartott emlékbeszédében, leghatározottabban mutatott e
költői beszély rendkívüli szépségeire: «A szenvedély, mely e két
szomszédvárt minden élő lényével együtt a föld színéről elsodorta, oly
nagyszerű és szabálytalan volt, mint a mily tragikai és borzasztón
felséges a költői elégtétel, melynek kiszolgáltatásakor Vörösmarty
lángesze saját magát haladta túl.»
A következetlenség, mely ekként a nemezis eszközévé lesz, nem mindig ily
módon, magába szállva, tévedését beismerve, kiválóságával az egyetemes
felé fordúlva mutatja az egyént. Olykor csakis következetlennek tűnteti
föl magához, a nélkül, hogy egyszersmind megtérő lenne. Lelkének
valamely rejtekező érzését, elnyomott indulatát a körülmények hirtelen
kiszöktetik, s ő ez által megtagadva magát, megbénítva erejét,
martalékává lesz végzetének. Annál kikerűlhetetlenebbűl, mert a mint
egész pályája sérelem volt az egyetemes iránt, úgy következetlensége, a
benne nyilatkozó érzés vagy törekvés, szintén az, csakhogy másnemű.
Ilyen alak Biberach, kinek jelleméből különben hiányzik a tragikumnak
fenségbeli alapja. Erkölcs, igazság, szeretet nem léteznek neki; csak a
haszon az, a mi gondolatait és tetteit vezeti. Szerencsevadász kalandor,
ki járja a világot s mindig oda kancsalog, a honnan többet remél. Urát,
a meráni Ottót, szolgálná; de a bonyolódó viszonyok között, a közeledő
zivatarban nem akarja koczkáztatni bőrét s Bánk bánnak és a
békétleneknek is árulkodik. Egész életében hideg és ravasz számításával
tartotta fenn magát. A növekvő veszély, melynek kikerűlésében nem
bizonyos, ingerűltté teszi; haragját csak fokozza, hogy nem is volt
érdemes e kelepczébe kerűlni, mert Otto fukarsága semmi igéretét nem
váltotta be. A jó tanácsért hozzá folyamodónak kereken felmondja a
szolgálatot:
Most hát sziszegj azon gödörben, a
Melyet magad véstél magadnak. Azt
Csak meg fogod nekem bocsátani,
Hogy érted én is abba esni nem
Kivánkozok.
A gyávaság, melylyel szavait Otto fogadja, majd meg kardjával való
fenyegetőzése még jobban felingerlik a kalandort. Egészen megfeledkezik
magáról, talán legelőször életében. Önfeledt heveskedése közt kitör
belőle, hogy a herczeg gazságát elárúlta Bánknak, s Fülöp király
meggyilkolását is szemére veti. E félelmes titokban ketten részesek. A
ki folyton számításának biztosságából élt, elfeledkezik róla, hogy a
mindenre képes kétségbeeséssel áll szemközt. Hogy boszantsa Ottót,
árulójának hánytorgatja magát s emlékezteti arra az örökös veszedelemre,
melylyel az ő élete fenyegeti. Hirtelenkedése rögtön meg is boszúlja
magát rajta. A ki minden bajt oly óvatosan kerűlgetett, elvesztvén
nyugalmát, most maga rohan bele, mintegy vakon, a kardba. Csak egyetlen
pillanatra lesz következetlen számító, furfangos és hideg magához, s ez
az egyetlen pillanat már meghozza vesztét. Otto kardot ránt és leszúrja.


XIX. Az epikai és tragikai jellem.
A kiválóságban és gyarlóságban a tragikus egyén lelkének fő tartalmát
ismertük meg, azt a döntő mozzanatot, mely úgy sorsára, mint eszthetikai
benyomására nézve határozó. Azt mondtuk, hogy kiválósága az, a mi az
egyetemessel folytatott küzdelmére bátorítja és képesíti; gyarlósága
pedig az, a mi e küzdelembe belekeveri s azt kikerűlhetetlenné teszi rá
nézve. Kiválóság és gyarlóság, a tragikai páthoszban összeolvadva,
voltakép egyet tesznek: a kiválóság gyarló, a gyarlóság kiváló. Erejének
rendkívüliségét az egyetemessel való mérkőzése érezteti; gyarlóságát
pedig e mérkőzés alkalma és eredménye, hadizenete és csatavesztése. A
kiválóság nem menti meg a bukástól, a gyarlóság nem fosztja meg a
fenségtől.
A páthosznak az egyetemeshez való viszonyában rejlik az alapkülönbség, a
mint fentebb már röviden érintettük, az epikus meg a tragikus hős
között. Amaz az egyetemes szolgálatában áll, annak hódol, azt fejezi ki
s juttatja diadalra; emez ellene szegűl s áldozatául esik. Gyakran
találkoznak egy csatatéren s összemérik kardjukat, mint Themistokles és
Xerxes, kik közül Aeschylos, a görög dicsőséget példázó tragédiája
hőseül, ez utóbbit választotta megaláztatásában; Szulejman és Zrinyi,
kiknek eltérő széptani jellemére már Kölcsey egész alaposan rámutatott;
Salamon és Szent László, kik közül az elsővel drámairóink folyton
próbálkoznak, mig a második epikusainkat vonzza. Egyikök kardját
vezérli, másikukét összetöri az egyetemes hatalom. Mind a kettő ezt a
hatalmat érezteti, a végetlen gondolatát ébreszti lelkünkben s a fenség
körébe emel. Csakhogy az epikus hős tevő, a tragikus pedig tagadó módon
fejezi ki azt. Az egyetemes amannak mellette, mig ennek ellene
érvényesíti hatalmát; amott a hősben, itt a hősön; amannak diadalában,
ennek bukásában. Az a zászló, mely az epikus hős kezében győztesen
lobog, s az a másik, mely a tragikusnak holttestét takarja be: egyiránt
az egyetemesnek jelképe. Amaz mindig a világ élén jár; páthosza fenséges
foglalata az összesség törekvésének, világos kifejezése egy fensőbb
hatalom akaratának. A mint nem a maga külön meggyőződését, önös eszméit,
személyes czéljait követi, hanem kiváló erejével csak az összességnek
szolgál: úgy sorsa, pályája is mintegy beleolvad az általánosba. Máskép
a tragikus hősnél. Az ő páthosza a magáé és egyedül csak az övé, mely
érvényesűlésre törvén, ellene szegűl az egész világnak. Tudatában van
elváltságának az egyetemestől; de tudatában kiválósága rendkívüli
voltának is. A mint ez által kiválik a közönséges emberek közül, czélja
is eltérő lesz az övéktől s másként alakúl pályája is. Akaratához
hasonlóan, sorsa is csak a magáé, legfeljebb még azé a töredéké, melyet
félelem, kényszer vagy tévedés hozzá kapcsol. Rikhárd bukásában ki
gondol másra, mint ő rá magára, mig Godfréd diadalában az egész nagy
keresztyénség ünnepli győzelmét. Salamonnal csak a hű Bátor Opos indúl
száműzetésbe, midőn Lászlót az egész nemzet kíséri koronázására. Az
epikus hős így, az egyetemessel öszhangzó érzése által vezetve, annak
örök végzését viszi teljesedésbe: a jó és a fény atyjának szolgálatában
megalázza a sötétségnek és a gonosznak birodalmát, mint Rusztem;
végrehajtójává lesz egy megsértett nemzet jogos boszújának s romlásává a
városnak, melynek az istenek vesztét határozták, mint Achilles; hazát
szerez az isten választott népének, mint Mózes, Aeneas, Árpád;
visszafoglalja a hitetlenektől az emberiség megváltójának sírját, mint
Godfréd; nemzete törekvésének útat nyit a félvilágon át, mint Vasco de
Gama; feláldozásával kiengeszteli az úrnak felgerjedt haragját
elvettetett faja iránt, mint a szigetvári Zrinyi; s osztályosává lesz a
menny és pokol fenséges rejtelmeinek, mint Dante. A tragikus hőst
ellenben csak saját keblének istene vezeti; mind a többi iránt
megtagadja az engedelmességet. Csak magában bízik s bízik is magához. A
világ rendjét, mely isten képét viseli, nem megvédelmezni s
helyreállítani, hanem a maga képére átteremteni törekszik. Átteremteni
olyanná, melyben a legfőbb hatalom az egyéni erő vagy az egyéni érzés
legyen. A felelősség teljesen rajta nyugszik s a kihítt nemezis megállja
boszúját fölötte. Vischer mondásával, hogy az éposz hőse az árral, a
drámáé pedig az ár ellen úszik, egészen egy jelentésű Jean Paulé: «Az
époszban a világ hordja a hőst, a drámában pedig egy Atlas a világot.»
E lényegbe vágó különbségek daczára is mutatkozhatik az époszi hős
bizonyos körülmények között tragikusnak. Nem mintha az epikai és
tragikai kiválóságnak egymást kizáró ellentétei egyszerre, egy időben
összeolvadhatnának benne; hanem amaz áthajolhat emebbe, fölváltathatik
általa. Az epikus hős kiválasztott voltában, szédítő sikereiben,
rendkívüli nagyságában elbízza magát: mivel általa minden lehetséges,
úgy tartja, hogy neki magának lehetséges minden. Páthoszában mindinkább
háttérbe szorúl az egyetemes eszméje s egyre több tért foglal el benne
az egyéni. Végre, teljesített vagy csak félig végzett feladata után
teljesen elszakad amattól; úgy szólván a maga kezére kezd dolgozni.
Szenvedélye, nagy tettei által támogatva, végletes túlzásokra ragadja s
belesodorja a tragikumba. Nem éri be emberfölötti nagyságával s
küzdelmének az összességet illető czéljával: emberi nagyságának
osztályrészét követeli. Nem veszi észre, hogy mikor így szembe kerűl az
egyetemessel, nemcsak általában emberi rendeltetését, hanem külön
hivatását is megsérti s a legteljesebb, legerősebb tragikum képét
mutatja. A jutalmazó isteni kéz, mely koszorúval várta, a nemezis sújtó
karjává változik át fölötte.
Itt két eset képzelhető. Bukhatik először csak maga a hős, miután az
isteni akaratot végrehajtotta, vagy legalább teljesűlését biztosította.
Lehet másodszor egyénisége annyira összeforrva népével, hogy vele együtt
az is elvész.
Lássuk példákban. A _Sahnáme_ hősének, Rusztemnek, feladata: megtörni a
sötétség országát, boszút állani Turánon az Ireds óta elkövetett
vértettekért, megzabolázni segítő ördögeit s megalapítani és biztosítani
Irán hatalmát. Hétszáz évre terjedő életén át a hőstetteknek végetlen
sorával tölti be hivatását. Irán trónjára ülteti a Kajanidákat, megveti
uralmok alapját, s egymás után vervén le ellenségeiket, megszilárdítja a
hatalmat kezökben. Győztes marad a föld és a pokol minden hatalma ellen.
Hazájának legerősebb és legádázabb ellenségét, Afráziábot, újra meg újra
megveri, országát elfoglalja, hősiségét megalázza, magát vesztébe
kergeti. Mazenderánban megöli a fő díveket, Ersenget és Szipedet, s
megszabadítja királyát. De diadalmas harczai közben nem kerűlheti ki a
nagyság végzetét: győzhetetlenségének hírét féltve, vétkes eszközökkel
is fentartani, megvédelmezni törekszik. Megsérti a természeti törvényt,
midőn féltékenységből saját ismeretlen fiának, a turáni hős Szórábnak,
furfangos árulással gyilkosává lesz. Megsérti az erkölcsit is, melynek
betöltésére hivatott, mikor a Kajanidák reménységét, a vitéz Iszfendiár
királyfit, elejti. Csoda-adományát, a szimurg-madár segítségét, épen az
ellen használja, a mire fordítania kellene. A ki az ifjú hőst megöli:
maga is halálra van kárhoztatva. A végzet keze, mely eddig támogatva
vezette, most már ránehezűl. A győzhetetlen martalékává lesz egy
alacsony ármánynak: nyomorúltan vész el a testvére által ásott veremben.
Elpusztúl, de csak akkor, mikor életének nagy feladatát már betöltötte.
Turán mindörökre megalázva s a világosság diadalának biztosítására,
befejezésére megjelent a próféta Zerdust. Az ige tisztaságával szemben
már tehetetlen a gonosz, a merő anyagi hatalom. Rusztem küldetése be van
végezve s tragikai nemezise csak őt magát követeli áldozatul.
Utolérheti végzete a tévedő hőst ennél korábban is: mikor életének
feladata még nincs bevégezve, de már biztosítva, hogy az isteni akarat
teljesedésbe megy. Achilles áll elénk példa gyanánt. Mikor Agamemnon
megfosztja kedves rabnőjétől, méltó haragra gyúlva, sátrába vonúl s nem
akar harczolni többé. Jól tudja, hogy a görögöknek az ő hatalmas karja
nélkül veszniök kell; hadd veszszenek hát. Személyes sérelmét föléje
helyezi hivatásának s mértéktelen boszúja nemcsak azokat fenyegeti, a
kik megsértették, hanem az ügyet is, melyet velök együtt szolgál.
Személyiségét az egyetemesnek szegzi ellenébe. Még Zeust is fölingerli
anyja által a görögök ellen. Hiába kérlelik, engesztelik; hiába ajánlja
neki Agamemnon, az elvett Briseis helyett, saját leányát, hét várossal
együtt: Achilles hajthatatlan marad. Az ostromlókat csapás éri csapás
után. Vezéreik sebekből vérzenek; a trójaiak áttörnek a tábor árkain s
ledöntik a bástyatornyot; Hektor betöri a kaput s a görög hajókig vezeti
népét; egy hajó is égni kezd: minden veszve látszik. Mindez Achilles
szertelen haragja miatt; erejének megtagadásával végveszedelembe sodorja
azokat, kiket győzelemre kellene vezetnie. Mértéktelen boszújának
büntetéseül kimondja Zeus, hogy el kell vesztenie legkedvesebb barátját,
Patroklust. A szívén ejtett seb lázította fel: egy új sebbel kell
bűnhödnie s ez által téríttetnie vissza hivatásához. Barátja elestén
fölgerjedve, végre fegyvert ragad s elejti a trójaiak legnagyobb hősét,
Hektort. Az _Iliász_ eddig vezeti pályáját. A monda azonban egész
kérlelhetetlenségében zúdítja fejére a megtorlást annyi nép
megnyomorításáért. Mint anyja megjövendölte, Páris és Apollo elejtik őt
a skæi kapunál, mielőtt a város bevételét megérhette volna. De Hektor
eleste már eldöntötte a hadjárat sorsát: az éposz itt be van fejezve s