A tragikum - 18

mivel ő ellenök szegűlt az isteneknek, fia ugyanazzal a kihívó daczczal
és szenvedélyes makacssággal üti le az úton ismeretlen agg atyját, veszi
feleségűl Jokastét, saját anyját, s rohan vesztébe, mígnem a vak
száműzöttet Kolonosban megszánják az istenek. A családi jellem még a
harmadik nemzedékben, Oedipus fiaiban, Eteoklesben és Polyneikesben is
rombolva érvényesűl. Amaz ádáz szenvedélyében, maga rohan ki Thébát
ostromló testvérére. Azt mondja, Aeschylos _Hetek_jében:
Rég nem gondolnak már velünk az istenek!
Kedvök csak egy: házunk végpusztulása.
Fejünk felett az ősi átok terhesen
Borong, meredt szemekkel. Laios gyermeki,
Istenharagtól űzve, vár az alvilág.
Az átok teljesedésbe megy: a város kapuja előtt a bősz testvérek egymás
kezétől hullanak el. A család utolsó virágában, Antigonéban is, a
vérszeretet, melylyel meggyalázott bátyját eltemeti, mintegy vére
átkának, a kihívó elszántságnak, formájában jelenik meg, mely
összeütközésbe hozza őt a törvénynyel s ez összeütközést
kibékíthetetlenűl elmérgesíti. A kartól halljuk felőle:
A lány daczában apja dacza újra él;
Veszély előtt sem hajlik meg makacs szive.
Antigone eltapodásával betelt Laios házának végzete. Az ilyen végzetet
fogta föl a görög nézlet legfélelmesebb oldaláról, a természetiről. De
mikor így családok fáját öröklő, vészes szenvedélyek által folyton
ledőléssel látjuk fenyegetve; mikor a kimagasló ágakat egymás után
zúzzák porrá előttünk a villámok: mi is szinte összeolvadva érezzük az
ilyen jelenségekben az erkölcsi törvényt valamely sötét természeti
hatalommal. Gondoljunk a Balassák történetére a protestans korban. Ilyen
család s ilyen sors az, melynek művészi képét adja Tompának _Sírboltban_
czímű költeménye. A hősi, gőgös és erőszakos nemzetség végső tagjának
temetésekor, a kripta félelmes üregébe vezet, az immár betelt végzet
lakába, s itt mutatja sötét folyását.
Mily történet! mi bősz lidérczek, árnyak,
Kisérik a családot e helyig!
Múltjában fény szomszédja a homálynak
S az élet oly örvényesen telik!
Mi a szülött, az volt előde nyilván,
Hasonlók a vér és erkölcs szerint;
Lelkes, szilaj s kegyetlen nép! A villám
Ragyog, rémít, rombol, – s egyszerre mind.
A kihalt családot bősz lidérczek, árnyak kísérték e helyig: a
szenvedélyek lidérczei s a csapások árnyai. Egymást szülve és fölidézve,
mint a lánczszemek kapcsolódnak össze. Schiller _Messinai ará_jában
kiemeltük ugyanezt az eszmét, melyből Jókainak _Párbaj az istennel_
czímű novellája is fakad: az öröklött szenvedélyek által teljesedésbe
menő családi átok.
Az erkölcsi törvény sérelmére való átmenetűl tekinthető még az az antik
tragikai forma is, midőn a halandók, mintegy az istenek egymás közötti
versengésének, viszálkodásának esnek áldozatúl. Hogy mikép, azt Artemis
szavai fejezik ki legtalálóbban Euripides _Phaedrá_jában:
Ha isten úgy akarja bűnbe tántorúl
A föld fia.
E megtántorodás okozati lánczolata az isteni akaratra vezet, az
egyetemesnek képviselőjére. Aphrodite a dráma prologjában kijelenti,
hogy Hippolytos halálának ő lesz az oka: Artemisen akar vele boszút
állani, midőn ennek szűzies védettjét megrontja. Meg is rontja
mostohája, Phædra, átkos szerelmének fölidézése által. E szenvedélynek
maga a boldogtalan asszony is áldozatává lesz. Az istennők vetekedését
látjuk a troizeni királyi ház tragédiájában. Egy ifjú tiszteleteért
küzködnek s könyörtelenűl teszik játéklapdájukká az embereket: Artemis
Hippolytost, Aphrodite pedig Phædrát nekik szolgáló védettjeiket,
bukásba taszítják, a helyett, hogy a veszélyre intenék és megmentenék.
Az egyéni vétséget mintegy kivonják a beszámítás alól s az erkölcsi
világrendnek nem teljességét, hanem csak ellenmondásos homályát
képviselik. Az egyén egyszerre vétkes és ártatlan, mert vétségével csak
isteni akaratot tölt be; romlásában is összeolvad a természeti törvény
esetleges érvényesűlése s a nemezis szükségszerűsége. Ah, sóhajt föl
Hippolytos,
Hogy átokúl lehetnek istenink is
Ránk, emberekre!


XXVII. Az egyetemes: mint erkölcsi törvény.
Ez átmeneti formák vezetnek bennünket oda, a hol már maga a tisztábban
kiváló erkölcsi törvény, mint igazán sértett és a sérelemre visszaható,
áll szemben az egyénnel. A dölyf, az elbizakodás már az élet erkölcsi
alapját támadja meg s a rá visszaható egyetemes nemezissé emelkedik
vaksorsból, természeti kényszerből, isteni irigységből. Az egyén
elbizottságában vagy oly hatalmak ellen lázad föl, melyeknek tekintélye
és ereje: az élet rendjének, békéjének, fejlődésének biztosítéka; vagy
oly érdekeket tapod, melyeknek szintén jogos létök van az egyetemes
öszhangjában. Azokkal az érzésekkel helyezkedik kihívólag szembe,
melyeken az erkölcsi rend nyugszik: tisztelettel, mérséklettel,
szeretettel és szánalommal. Nem akar ismerni magánál nagyobbat s mitsem
törődik a nála kisebbekkel. A nagyságnak ez a sértő dölyfe: a hűbrisz.
Az, a mit Heraklit szerint, jobban kell oltani mint a tűzvészt. Bayer
háromféle formáját különbözteti meg: a hatalom, a hősiség és az értelmi
erő elbizakodását, példáúl idézvén az elsőre Xerxest, a másodikra Ajast,
a harmadikra pedig Prometheust. Megtoldhatnók ez alakokat még egygyel: a
szerencsében való elbizakodással. Példája Niobe, a haragjában és
fájdalmában egyaránt szép thébai királyné, az antik világ _Mater
Dolorosá_ja, kinek mithoszát Ovidius beszéli el. Tizennégy gyermekében
büszkélkedve, megtiltotta az áldozatot Leto istenasszonynak, Phoibos és
Artemis anyjának, ki hozzá képest majdnem gyermektelen. Nem őt illeti-e
meg inkább a babérkoszorú, a nagy ősökben, fényes kincsekben és szép
gyermekekben gazdagot? Az isteni testvérek, haragra gerjedvén anyjok
sérelmén, íjakat ragadva szálltak Kadmos vára fölé s egymásután
nyilazták le Niobénak valamennyi sarját. Ime a dölyffé fajúlt boldogság
képe, melyet nehezen lehetne Bayernek akármelyik alakjába befoglalnunk.
De ez osztályozásnál egyébként is gyümölcsözőbbnek látszik annak a két
iránynak figyelembe vétele, melyben a hűbrisz az erkölcsi törvény ellen
intézett vétséggel hívhatja ki maga ellen az egyetemes megtorlását.
Vétségre egy felől a tekintély megtagadása vezetheti, feltámadás az
isteni vagy emberi tekintély ellen, mely az összességnek erkölcsi
meggyőződésén alapúl. Ajas, erejének, bátorságának és önérzetének
túlságában, megsérti mindegyiket. Mily nagynak, s nagysága jogában mily
kétségtelenűl elsőnek tartja magát! Nagy szót mond, de a hellenek között
hozzá foghatót nem látott Trója. E féktelen elbizakodás uralkodik minden
gondolatán, minden cselekedetén, s határozóvá lesz sorsára elejétől
végig. Gőgjében elfeledi ember voltát; nem ember módra érez és
gondolkodik. A hirmondó így beszéli el búcsúját atyjától, mikor a trójai
hadba indúlt:
Ő már akkor esztelennek bizonyúlt,
Midőn honát elhagyva atyja bölcs szavát
Nem hallgatá. Így szólt ez: Légy azon fiam,
Hogy győzz, de mindig istennel győzz a csatán.
S ő esztelen gőgjében ekként válaszolt:
Atyám, istennel győzhet még a gyáva is,
Ki semmit sem tud; én magamban megbízom,
Hogy isten nélkűl is dicsőséghez jutok.
A ki az isten segítő kezét ily dölyfös önbizalommal utasítja vissza,
mikép hódolna az emberi tekintélynek, hogyan illenék be a vezér akarata
által kormányzott seregbe? Mikor már a homályos jövőnek is így indúlt
eléje, hát még azután, hogy az egész, égő hajóira szorított görög tábort
a sánczokon áttörő Hektor ellen ő maga védelmezte meg? Gyásztörténetéből
Menelaos ezt a tanúlságot vonta ki.
Rossz ember az, ki mint alattvaló
Meg nem fogadja az uralkodók szavát.
Mert nem virágzik ott a törvény és a jog,
Hol fenn nem tartja erejét a félelem,
S bölcsen nem kormányozható az oly sereg,
Melyet nem óv a rettegés s a tisztelet.
Gondolja meg az ember, bármi nagy legyen
Testére, hogy csekély baj is megdöntheti.
Kinek szívében félelem s szégyen lakik,
Az, tudd meg, boldogúlni fog mindenkoron;
De hol a gőgös kénye-kedveként tehet,
Az olyan ország, hidd el, egykor elbukik,
S örvénybe sűlyed, bármi jó széllel haladt.
A haragos király le akarja győzni, karjával kényszeríteni a halottat,
kit életében soha sem fékezhettek. Ajas épen ezzel a féktelenségével hí
ki maga ellen minden égi és földi hatalmat, melyekkel szemközt ereje,
hősisége semmisnek bizonyúl. Dühe, melyre Achilles fegyverzetétől
elüttetésén gerjedt, nem egyéb, mint dölyfének természetes következése;
örjöngése pedig, melylyel magát meggyalázta, csak dühének fokozódása.
Hiába hangzott Kalchas által az isteni szó, hogy még csak a végzetes
napon maradjon sátrában: a boszú őrűlt tüze hevítette. A megsértett
egyetemest halálával kell kiengesztelnie.
A dölyf azonban nemcsak a nagyok, hanem a kicsinyek irányában is
vétségre vezet. Amazoknak ellenszegűl, ezeken kegyetlenkedik. A
szegényeknek és gyámoltalanoknak gőgös sértegetése különös élességgel
ütközött bele a görögök erkölcsi felfogásába. A hazatért Odysseus
koldusnak öltözve jelent meg az ithakai palotában tobzódó kérők előtt,
kik, bortól és reménységtől elkapatva, tehéncsonttal dobálták. Pallas
Athene műve volt, hogy ne tartózkodjanak a keserítő gúnytól s még
nagyobb dühre hevítsék Odysseus szívét. Csakugyan úgy szólván ezzel
csordúl ki poharuk: az ismeretlen, megcsúfolt vendég felkapja a nehéz
íjat s leöldösi őket. Az egyetemes mintegy gondviseléseűl mutatkozik az
összességnek, melyet az egyesek gőgje elnyomással fenyeget. Midőn
hódolatot követel az istenek és becsülést az emberek iránt s megtorol
minden ellenkezőt: az élet erkölcsi rendjét, nyugalmát, öszhangját
védelmezi.
E rendnek föltételei és biztosítékai nemcsak az emberiség életének nagy
egészében, az idők folyásában s a viszonyok gyökeresebb változásai
szerint, módosúlni, átalakúlni, sőt megváltozni látszanak. Egy-egy koron
át azonban a ragaszkodás, tisztelet bizonyos eszmék és formák iránt, oly
tekintélylyel övezi őket, hogy az egyetemes elemei közé olvadnak, a
közmeggyőződésből általános szentesítést nyernek, mintegy erkölcsi
törvény erejével uralkodnak. A vezérletre hivatottakat, kik ha nem is
egyenes megsértésökkel, de mellőzésökkel a sikernek, közjónak új útjait,
eltérő irányait keresik: mindig veszély fenyegeti. Kihivása egész
nemzedékeket ronthat meg, nagy érdekeket vethet koczkára s nagy
eredményeket játszhat el. E rendkívüli következések, a fölidézett
általános szenvedés sokszor az államférfiúi belátás hiányát, a politikai
tévedést, a személyes benyomás érvényesítését a közszellemnek
ösztönszerű ellenszegűlése daczára: tragikai vétségűl mutatják. Legtöbb
esetben az egyetemes határozó mozzanatáúl az látszik kiemelkedni, hogy
megtorlás várja az eltérést oly irányoktól, oly eszméktől, melyeknek
érvényesítésében a nemzet hosszú időn át feladatát látta, boldogulását
kereste s üdvét és dicsőségét találta. A vezetők rövidlátása, tévedése,
hűtlensége bukásba sodorja nemcsak őket magukat, hanem a vezetettek nagy
tömegét is.
A magyar politika vezérgondolata, sok századon át, a nemzeti eszmének a
keresztyén eszmével elválhatatlan egybekapcsolása volt. E politika
alapját vetette meg Szent István s ez érvényesűlt a kunok, besenyők,
tatárok és törökök ellen folytatott küzdelmekben. A nemzetet ez
lelkesítette s ez kötötte szorosabban nyugothoz, mely szintén ennek
egész teljességében való követését tekintette a magyarság nagy történeti
feladatának. Lovagkorunk két legnagyobb hőse, Szent László és Hunyadi
János, e két eszme egységének nevében harczolt; győzelmeik ép úgy a
keresztyénség, mint a magyar nemzetiség diadalai voltak. A mohácsi vész
után egy nagy politikai párt megbontotta a régi egységet. A kétségbeejtő
viszonyok nyomása alatt a nemzeti lét biztosítását abban kereste, hogy,
legalább ideiglenesen, lemondott a keresztyén eszme képviseléséről, sőt
leghatalmasabb ellenségével, a törökkel, szövetkezvén, elnyomásában lett
részessé. Kiegyeztethetőknek, sőt egymást támogatóknak hitt oly
érdekeket, melyek legbensőbb természetök szerint ellentétesek voltak. Az
eredmény az lett, hogy arra is, a mit ez úton biztosítani akart, a
nemzeti létre, csak újabb veszélyt hozott. Ime a török párt tragikuma, a
mint oly megrázó erővel rajzolja előttünk Kemény _Zord idő_je, különösen
Verbőczi sorsában. «A ballépésekből támad a megtorlás; a bűnt az isten
megbocsáthatja a gyónónak s bánkódónak, de a félreismert politikai
érdekek kegyetlenek s természetökben fekszik a kérlelhetetlen
boszúállás». Az ünnepelt népszónok, ki egykor rövid időre hazája sorsát
látszott kezében tartani, maga járt Konstanczinápolyban, s a török
hatalom székhelyéről merőben hamis benyomásokkal tért haza. A klasszikai
tanúlmányokból merített ábrándjai táplálják optimizmusát s ez nagy,
majdnem döntő befolyást gyakorol a kormánytanácsban. A gyermek-királyt
leviszik a szultán sátorába s Buda kapui megnyilnak a török előtt.
Árulással fészkeli meg benne magát s a Boldogasszony templomában
fogadást tesz, hogy többé nem fogja feladni. Verbőczi már látja, az
iszonyú erőszakosság képei közt, hogy mikép segítette törekvése épen
azt, a mit ki akart általa kerűlni. De, még mindig azt hiszi, hogy jogi
formalizmusával sikeresen szegűlhet ellene a barbár hatalomnak.
Kicsinykedésben fenségesebb és meghatóbb küzdelem nem képzelhető annál,
a mit e szerencsétlen öreg ember folytat Szolimán basával és
környezetével. De fölemelkedése már egyszersmind bukás. Ez csak
teljességre megy, mikor ádáz ellensége megmérgezteti. Utolsó szavai:
«Tévedéseimnél is nagyobb kínokat szenvedek; ha halálom erőszakos volt,
tanúlságúl szolgálhat azoknak, kik természet elleni szövetségekben
bíznak». E tanúlság csak nagy későn hozza meg gyümölcseit. A nemzetet
sújtó tragikai végzet, mely a hegedősök és énekszerzők verseiben, a
politikusok beszédeiben s a prédikátorok intéseiben minduntalan oly
szívrázó följajdúlásokat fakaszt s oly mérhetetlen áldozatokat követel:
csak másfél század múlva látszik engedni szigorából. Akkor, mikor a
nemzeti meg a keresztyén eszme megint új, általánosabb és áthatóbb
erővel találkoznak, szorosabban olvadnak össze s összeolvadásukban
egyetemesebb hatást kezdenek gyakorolni, a mint Zrinyi Miklós nagy
éposza költői kifejezésre juttatja s Buda visszafoglalása megpecsételi.
A drámai költészet terén hasonló alakban mutatkozik az egyetemes
Obernyik _Brankovics_ában, ki népe ellen hűtelen lesz a magyar
szövetséghez, a törökhöz pártol s ezzel egész házát romlásba ragadja
magával.
Már e formákban olyan erőnek érezzük az egyetemest, mely nemcsak
bizonyos benne foglaltató eszméket védelmez külön-külön, hanem védelmezi
ez eszmék egységét, körének egészét, mely az emberi élet öszhangjában,
az ellentéteseknek látszó érdekek kiegyenlítődésében, az egyes
törekvéseinek az összesség által való jogos korlátozásában jut
kifejezésre. Az egyetemesnek ezen, elkülönzést és szétszakítást nem tűrő
foglalata nyilatkozik számos tragikai jelenségben, ha nem illetik is
ezek őt, mint határozottan erkölcsit csak mint egységest. Ennek az
egységnek megbontása, bár valamely külön erkölcsi eszme nevében és
érdekében, az egyetemesben foglalt erkölcsi hatalmak egyikének a
másikával szembeállítása: tragikai vétség. Az ilyen esetek, melyekben
jogosúlt erkölcsi eszmék egyoldalú képviselőit látjuk elbukni, éreztetik
velünk legerősebben, hogy ha a nemezist kihívó, az egyetemest sértő
kitámadások különböző nemeinek közös nevet és közös jelleget keresünk,
nem nyughatunk meg az erkölcsi vétségben s legkevésbbé általánosíthatjuk
a bűn fogalmát és kifejezését. Nem alkalmazhatjuk föltétlenűl és
valamennyi esetben még ott sem, a hol az egyessel az egyetemes
kétségkívül mint erkölcsi törvény áll szemben. Az egyetemesre nézve
lehet egy, magában erkölcsileg kifogástalan, sőt erkölcsi hatalom által
parancsolt tett is sérelmes, ha egy más, szint oly jogosúlt hatalomnak
ellene szegűl s páthosza, az egyetemes eszmekörének egészét figyelembe
nem véve, tör érvényesülésre. Hatalmakat, melyek az egyetemesben mint
egymásnak kiegészítői és támogatói vannak jelen, egyoldalúsága,
félszegsége ellenkezésbe kever s a fölzaklatott ellentétet csak saját
bukása által engesztelheti ki. Mintegy a maga testével kell betemetnie
az űrt, melyet ő ásott összetartó eszmék közé, hogy ezek ő fölötte ismét
egyesűlhessenek és kibékűlhessenek. Így állanak az új eszmék képviselői
a fennálló elvekkel, irányokkal és formákkal szemben, melyek még
egyetemesűl, az erkölcsi törvény erejével élnek és uralkodnak, s csak a
köztudat lassúbb folyású átalakulásával módosúlnak és vesztik el ebben
gyökerező erejöket. A haladás vezeti az emberiséget tökéletesedésének
czélja felé, a fennállóhoz való ragaszkodás őrzi a kivívott
eredményeket. Új javakat csak amaz szerezhet számára, békéjét csak ez
biztosíthatja. Mindegyik elv jogosúlt erkölcsileg: de nem az a kettőnek
rideg elszakítása és merev szembeállítása. A reformátorok páthosza
rendesen végletes egyoldalúságában képviseli eszméjét s előkészület
nélküli hirtelenséggel törekszik megvalósítani. Bármily engedményben,
alkuban a létező iránt, csak lemondást látnak, s páthoszuk a haladás
elvét merev ellentétességre, éles összeütközésre sarkalja vele. Az
egyetemes mint az erkölcsi eszmék egysége, mint az összesség érdekeinek
kimélésével s csak a közmeggyőződés alapján való haladás elve, feltámad
ellenök s eltiporja őket.
Mind e mozzanatok példájáúl áll előttünk Sokrates alakja. Azzal
vádolták, hogy az ifjuságot megzavarja s az istenekben való hitet
megingatja. A vád nem volt alaptalan. Egész filozófiája ellentétben
állott kora világnézletével. Ennek felfogása magukon a jelenségeken, a
természeten mint képen nyugodott; az övé a megismerő, itélő,
következtető szellemen, mely mindent magából fejt ki. A képzelet alkotta
sokistenhittel szemben állt tanítása a világ rendjét jelentő, legfelső
isteni hatalomról. Az ősszokás kényszerébe, az állam mindenhatóságába
élesen beleütközött az ő erős szubjektivizmusa. Két elv egymással
szemközt, az eszme egységéből külön szakított két hatalom. Mindegyiknek
megvolt jogosúltsága s mindegyik érvényesűlésre törekedett. Sokratest
elítélték s magára bízták büntetése megszabását. Ő azonban nem
alkudhatott fogságra vagy pénzbirságra: közköltségen eltartást kivánt a
Prytaneumban a hazának tett szolgálataiért. Ezzel aláírta halálos
ítéletét s egész valójával, sorsával a forradalmi szellemek ősképévé
lett.
A kiválóan tragikai benyomásról, melyet e nyugtalanúl előre törekvő
szellemek harcza gyakorol, már érintettük Vischer nézetét. A még
előkészítetlen jövő ütközik össze általok a még magát védelmező múlttal.
Az erkölcsi törvény érvényesűlését kerestük e küzdelmekben a nélkűl,
hogy az erkölcsi vétséget határozónak tartanók. E gondolat látszik
vezetni Gottschallt költészettanában, bár nem ád neki világosabb és
szabatosabb kifejezést, midőn a szóban forgó jelenségeket az ethikai
tértől elkülönzi s csak historiaiaknak nevezi. A következő sorokban
fejtegeti őket: «A történelem nagy korszakaiban, melyekben a
világszellem munkája legszembeötlőbb módon nyilatkozik, az egyén
erkölcsi összeütközésbe kerűl, mely valósággal tragikus, a mennyiben az
egyik oldalon a létezőnek szent és szükségszerű tekintélye, a másikon
pedig a haladás lelkesítő eszméje, az eleven cselekvésre ösztönző, benső
meggyőződés egyenlő joggal állanak szemközt. Ha a hős, a haladó
világszellem eszközének érezve magát, enged keble teremtő sugallatának:
vétkessé lesz a fönnálló világrend megsértése által, melynek áldozatáúl
is esik. A nagy vallásalapítók és reformátorok, meggyőződésök vértanúi,
a közszabadság előharczosai, valamint az imperátorok is, kik
életképtelen respublikákon a történeti szükségszerűség törvényét
végrehajtják, a szellem bajnokai, kik áldozatúl esnek egy nagy
fölfedezésnek: ezek a hősei a históriai helyzettragédiának, mely azonban
a népharczok, udvari és állami események, bitorlások és forradalmak
epikai tömegképeivé sohasem fajúlhat, hanem a világszellemnek mindíg
egyes emberben megjelenését követeli. A történeti korszakok
összeütközése, mint ilyen, nem tragikus, hanem csak az egyén, mely közte
összezúzódik». Így Gottschall, ki példákúl Sokratest és Mohamedet,
Bresciai Arnoldot és Savonarolat, Husst és Luthert, Columbust és
Galileit, Julius Cæsart és Cromwellt idézi. A dolog lényege abban
fekszik, hogy a hős a haladás elvét a létezővel kibékíthetetlennek
tekinti s ilyenűl is képviseli, nagyobbára az elbízott akarat
kiválóságának s az egyoldalúság gyarlóságának formájában.
A mondottakból önként következik, hogy a fönnállóban nem kereshetjük s
nem találhatjuk meg mindig az egyetemest. Csakis ott és addig, a míg
biztosítani képes a közjólétet, megelégedést, nyugalmat; míg valóban a
létezőhöz ragaszkodó közmeggyőződés, s nem egyeseknek vagy osztályoknak
önzö erőszakossága tartja fönn. Világos, hogy a Gottschall által idézett
példák egy része is már ide tartozik. A mint a csakis gonosz hatalom áll
szemközt, bár a maradandóság jogos elvének hamis álarczában, az igazság
képviselőjével, kit talán időre-órára sikerűl elnémítania, külsőkép
megbuktatnia is: kettejök viszonyát már nem tekinthetjük tragikainak.
Itt merűl fel a kérdés, hogy vajjon Krisztus pályáját, szenvedését és
halálát lehetséges-e tragikai felfogás alá vonnunk vagy sem. A legrégibb
Krisztus-dráma a negyedik századból maradt ránk, _Khrisztosz paszkhón_,
a szenvedő Krisztus czímmel, s állítólagos szerzője Nazianzi Gergely
vagy Laodiceai Apollinaris. Az előttünk folyó jeleneteknek
tulajdonképeni központja: Mária. Az ő gyötrődése és siralmai a fő dolog,
melyekben fia elfogatásának, elítéltetésének és halálának hírére kitör;
maga Krisztus csak rövid búcsúvételre jelenik meg. A cselekvény későbbi
folyama a keresztfa alá, azután a sziklasírhoz Arimathiai József
kertjében, majd meg Márk apostol anyjának házához vezet, hol a feltámadt
Üdvözítő még egyszer megjelenik. E nevezetes költemény sajátságos
keveréke a görög és alexandriai drámára utaló reminiscentiáknak, majdnem
idézeteknek, s az evangéliom szellemének és szavainak. Egy felől a
középkori egyházi színmű első példájának tekinthetjük, melyben ép oly
kevéssé kereshetünk tragikai felfogást, mint a misztériumokban. De más
felől mintegy csodálatos jövendőmondásnak tűnik fel az ezer év múlva
megszületendő új drámáról, melynek kiképződésére nemcsak a keresztyén
szellem, hanem az antik drámai felfogás is kétségtelenűl hatott. Szent
Gergely görög dialogjaiban az antik művészetet, Euripides és Lykophron
verseit, ép olyan formán használja föl a keresztyén szellem a maga
szolgálatára, mint a hogy a római Jupiter-szobrot Szent Péter hires
képévé formálta. A nevezetes színmű czélja, bizonyos dogmatikus eszmék
terjesztésén kívül, csak a vallásos érzés erősítése. Így a középkor
híres misztériumai, vangelioi, miracle-playi, autoi s husvéti játékai
mind nem tragikai megrendítésre, hanem csak jámbor megindításra
törekszenek. Naiv felfogásukat nem a világrend rejtélyes hatalmainak
képzete, hanem az egyház tanainak betűje táplálja és vezérli. Bár az
újabb Krisztus-drámák, melyek közűl csak az olasz Govean Felixét
említjük meg, a műforma fejlettségének egészen más fokán állanak,
felfogás tekintetében nincs köztük és elődeik között lényeges különbség.
Hősüket megszólaltatják fülünk hallatára, de az evangéliom szavaival;
testi alakjában, a földön járva mutatják be, de mennyei glóriájának
teljes ragyogásában. Igazi tragédiát Krisztusról még senki sem írt.
Vajjon írhatna-e? Megvannak-e a tragikai felfogás feltételei a tárgyban,
megvannak-e világnézletünkben, bennünk, kiket a költőnek meg kellene
győznie tragikai eszméjének igazságáról? Tisztán az eszthetikai
vizsgálat körében maradva s csupán a biztos történeti adatok tanúságát
fogadva is el, bizonyosnak tarthatjuk, hogy a Krisztussal szemben álló
rend semmi módon nem tekinthető az egyetemes képviselőjének. E rendet
már nem a zsidóság őszinte és benső ragaszkodása tarja fönn
hagyományaihoz, mint inkább vezetőinek őnző érdeke. A nép maga
elégedetlen; nemzeti és emberi megaláztatásában messiásra, szabadítóra
vágyik. Ilyenűl jelenik meg Krisztus. Vele szemben a létezőnek, a
fönnállónak jogára való hivatkozás hamis volt és hamis marad minden
időben. Az ő reformja nem ütközött bele a közmeggyőződésbe, mely már
elvesztette a szilárd talajt lábai alól. Minden ingadozott: Jeruzsálem a
szőrszálhasogatások, viszályok, gyűlölködés és vallási lázongások
fészke. A nép nem találta jólétének, nyugalmának őreit, erkölcsi
meggyőződésének kifejezéseit azokban, a kik uralkodtak felette;
boldogúlására új eszméket, új formákat keresett. A tudományból, mely a
hitéletet táplálta, hiányzott az erkölcsi erő. A papság nem állott a
vallásos mozgalmak élén. Csakis a maga érdekeit védelmezte, mint az
előkelők, a farizeusok, e hitetlen és képmutató arisztokraczia, mely
Renan szerint az oltárról élt, de haszontalanságnak tartotta azt. A
papság nem ápolta és szolgálta a zsidóságnak sem nemzeti, sem vallásos
meggyőződését: egyszerű eszközévé sűlyedt a római politikának, melylyel
csak saját hasznát igyekezett kiegyenlíteni. A Boéthuzim nevű hatalmas
papi nemesség, emelkedését Herodes szenvedélyének köszönte Marianna
iránt. Erkölcsi valójuk nem tagadta meg hatalmuk forrását: világiasak és
hitetlenek voltak, valódi epikureusok. A főpapi méltóság Hanan
családjának kezében volt. E családot általában kevélység, vakmerőség,
kegyetlenség és alattomos gonoszság jellemezték. A döntő szót, mely
Krisztust vesztébe taszította, Kaifás mondta ki, az akkori főpap, az
ádáz s titokban még mindig uralkodó Hanan veje. Lerontja az isten
templomát, hogy három nap múlva újra felépítse azt: e nyilatkozat volt
az elhatározó vád. A bősz felindúlás, melylyel hangoztatták, abban leli
magyarázatát, hogy a templomban az ő gazdagságuk és tekintélyök forrását
féltették. Nekik az ő templomuk kellett s nem az új. Ime Krisztus
ellenségei, a kik megölték. A tragikus hős fölött diadalmaskodó
egyetemesnek, legalább bizonyos döntő tekintetben, mindig igaza van: az
igazi tragikai megnyugvás ebből fakad. Kereshetjük-e az egyetemesnek
képviseletét, védelmét, az igazság magvát a pártban, mely Krisztust
keresztre feszítette? Hatalmát a közmeggyőződésből merítette-e? A
keresztyén legenda által táplált érzésünk csak az önzést, a pusztulásra
megért sűlyedést, a nemezissel daczoló gonoszságot látja oldalukon,
tehát mind oly mozzanatokat, melyek ép őket állítják szembe az
egyetemessel. E felfogásnak ad kifejezést az egész keresztyén művészet
ama számtalan műalkotásban, melyekben Krisztus elítéltetését s különösen
megfeszíttetését ábrázolta. A firenzei Capella Spagna falképétől kezdve,
Tintorettonak velenczei óriás freskóján át, egészen Munkácsy
festményeiig: a Krisztus vesztére törő alakok gonoszságát, az erkölcsi
rútat bennök, a testi rútságnak mily szakadatlan s mily változatos
típusai fejezik ki!
De, a mint már megjegyeztük, a történeti vizsgálat is erősíti, támogatja
felfogásunkat, mely Krisztusban az emberiség erkölcsi megváltóját, az
egyetemesnek isteni képviselőjét látja, kinek halála nem tragikai
nemezis, hanem vérengző erőszakosság. E halál nem is bukás. Nem bukása
még az elsietésnek, a makacsságnak, túlbizakodásnak és rajongásnak sem,
mely a körűlményekkel nem tud megalkudni. Ő nem alkudhatott meg; de nem
is volt szüksége megalkuvásra. Győzelme nem a kiegyenlítő, megérlelő,
előkészítő idő távolában, hanem úgy szólván azonnal bekövetkezett.
Képéből nem ment egyetlen vonás veszendőbe, valami olyas, a mitől a
halálnak az alapjában nagy törekvésű tragikai hősök alakját is meg kell
tisztítania. Mikor kivégeztetett, győzött egyszersmind; győzött nem
lelkének jobb fele, nem olynemű tökéletessége, mely addig csak a föld
gőzkörének homályában mutatkozhatott, hanem győzött egészen,
mindenestül, a mint volt. Szenvedésére és halálára a tragikai érzések
közűl csak szánalommal tekintünk, de ennek sem azzal a tiszta nemével,
melynek alapját Greguss nem helytelenűl keresi bizonyos egyenlőségi
érzetben, hanem inkább fájdalmas csodálattal. A másik tragikai érzést, a
félelmet, pedig egészen más mozzanatok enyhítik meg, sőt nyomják el.
Inkább a halál le-legyőzetését látjuk általa és saját részességünket
érezzük a végtelenben. A legtisztább fenség érzete. Ha a gyászos kép
egészében érzünk is valami tragikait, ez, mint Zeising megjegyzi, «csak
másodrendű, alárendelt elem, mely a főjellem fenségét tragikai
környezetben mutatja s a cselekvény összhatását csupán árnyékolja, de
lényegesen nem módosítja».