A tragikum - 05

Sergiolust az őrűlt álmok varázsába a szeretett Julia merengése
ringatja; e szeretet bűnös, de egyszersmind mélynek és igaznak is kell
lennie, mert megfoganhatik benne a testvériség szent eszméje. Kepler
meggyőződését tagadja meg szerelmeért: csillagjóssá lesz, hogy elég
pénzt kereshessen hűtlen feleségének; meggyalázza istenét, a tudományt,
hogy Borbála szeszélyét kielégíthesse. Még Danton is megáll a vérpadon
szeretni; és mikép szeret? Faust leszúrja Bálintot, Margit bátyját, ki
ellene tör; Danton, a vér embere, a szeretettért meg akarja menteni
ellenségét, a marquist. Szerelmében a könyörület ver gyökeret, egy
pillanatra megállítja szörnyű útján, az egyedüllét gyötrelmének könnyét
fakasztva szemében, és végzetévé lesz. A londoni vásárban talákozunk a
legtöbb Faust-reminiscenciával: a kiséretét kináló udvarló, az ördög
ékszerei, a megváltott leány. Nem jellemző-e, hogy e vonások a drámának
mind abba a színébe esnek, mely az önző érdekek hajhászásának képe? A
falanszter-jelenetben, midőn Ádám eszményét, a tudomány által rendezett
társadalmat, keresi: csalódását épen az alkotja, hogy a szeretet, az
önkéntes föláldozás e világban lehetetlen, s az alacsony érdekek mellett
az érzés nemes joga is el van nyomva; a szív kapcsa helyett, mely az
embert emberhez s így az általánoshoz fűzi, a bilincs uralkodik, mely
mindnyájokat egy abstrakcióhoz láncolja. E nélkülözhetetlen vonzalom még
az űrbe is elkiséri, hova, megvetve az anyagvilágot, Lucziferrel
emelkedik. Greguss teszi e fínom észrevételt: «Ama túlemelkedő
szemlélkezés üres és rideg, hiszen Éva nincs ott. E válságban Éva épen
távolléte által hat Ádámra, s a föld szellemének szavában az ő
visszahívó szózatát halljuk».
Ilyen szeretet Éva, a nő, az élettárs iránt, nemcsak természete szerint
önzetlen, hanem nemesítő is. A hosszú pálya, melyet Ádám az álomképekben
fut meg, ellentétes irányban fejlődik az erőszakos akarat rendes
menetével, mely önzetlenségből szokott önzővé lenni. Ádám önzésen kezdi
Faraóban: nem boldogságért esd, mely csupán önzetlen törekvést
koronázhat, hanem dicsőségért. A tömeg imádatát kivánja s
megrendülésében fél sajnálatától. A boldogság híjával nem törődik; de ha
átlátná valaha, hogy a dicsőség csak dőre játék, halni térne,
megátkozván a világot. A szerelmet is úgy parancsolja még. Mily
kegyetlen parancs, mily rideg kép ez, háttérben a szegény rabszolga
holttestével! A Farao szerelmet kér a holttest előtt, a maga okozta
halálos fájdalom fölindulásában, mint III. Rikhárd. De ez csak múló
állapot, melyen hamar átesik, Az emberi érzéssel, a szerelemmel, behat
szívébe az érzés az emberi iránt s örökös fészket rak ott. Milliószor
érzi a kínt, egyszer a kéjt. Önként, kényszer nélkül áldozza föl
nagyságát, lemond hatalmáról s széttöri az emberiség rabigáját. Mikor
aztán a fölszabadított s szabadságával visszaélő nép ellene fordúl:
akkor is munkás benne ez a nemes önzetlenség. A halálra itélt Miltiades
nem átkozza meg a népet, mint a száműzött Coriolan; csak magának, saját
balgatagságának tesz szemrehányást, mely ez embereket szabadságra
valóknak hihette. Pedig az athéni csőcselék igaztalanabb és kegyetlenebb
Miltiades iránt; mint a római Coriolanhoz. Ádám lelkesedését nem öli el
a csalódás; mindig újra és újra kitör az, időnkinti csüggedése daczára,
az emberi élet eszményei iránt. Igaz, hogy igyekezetében, melylyel
boldogítani akar, egyszersmind saját boldogulására törekszik,
önállóságában kielégűlni kiván. Az emberiség üdvében a maga üdvét
keresi, mert Ádám: az ember. De a nemesebb ember, az embernek
színe-java, mely, fordítsuk meg az előbbi tételt: saját üdvét az
emberiség üdvében keresi. Lépésről lépésre ez a törekvés vezeti.
Sergiolus leszámolt magával; új eszmét kér a világnak, hogy a nemesbnek
köre legyen magasra törni. Tankréd hősi kardjával idegen világba viszi a
szeretet tanát, hogy elvadúlt milliók érezzék malasztját. Kepler, az
udvari életnek bénító és szégyenteljes visszásságai között, egy új
korról álmodik, mely szabad szót ád a rejlő gondolatnak. Ezt hirdeti
Danton: egyenlőséget, testvériséget, szabadságot, az emberiség
váltságát; ennek áldozza élete nyugalmát, örömeit s magát az életet is.
Innen kezdve azonban, a költemény hatásának végetlen kárára, Ádám
majdnem egészen megszünik cselekvő személy lenni. Azonban a különböző
életformák, melyek között megjelenik, mind az ő eszméiből, vágyaiból,
törekvéseiből indúlnak ki, s ezeknek képezik megvalósulásait, de
túlhajtottságukban egyúttal hajótöréseit is. Az eddigiekhez hasonlóan a
londoni vásár s a falanszter is így tűnnek föl Ádám s a mi szemeink
előtt. De a legutolsó, az ember elnyomorodása az eszkimóban, már nem az.
Ez az egyetlen szín, melyet Luczifer egészen a maga gondolata és czélja
szerint rendez, a merev kényszer elviselhetetlen súlyát érezteti általa,
mintegy az utolsó, a döntő csapást akarván Ádámra mérni. Ádám itt is,
mint az utolsó színekben általában, csupán néző. Csakis az ürben repűlve
lendűl még kiválóbb szerepre szárnya. Itt halljuk legjellemzőbb
nyilatkozatait, büszke hangját a föld szellemével szemben:
Daczolok véled, hasztalan ijesztesz.
Testem tiéd tán, lelkem az enyém;
A gondolat s igazság végtelen!
Eltántorítani hiába próbálja Luczifer, hiába a szellem: lelke fölfelé
tör. Innen, a magasból, tekint vissza pályájára, ép úgy mint Faust,
mikor a Gond fölkeresi. De minő különbség a kettő között! Hallottuk
magától, Fausttól, mikép élt ő; halljuk Ádámot:
Bármi hitvány
Volt eszmém, akkor mégis lelkesített,
Emelt, és így nagy és szent eszme volt.
Mindegy: kereszt vagy tudomány, szabadság
Vagy nagyravágy formájában hatott-e,
Előre vitte az embernemet.
Oh vissza hát a földre új csatára.
Ime mily kiváló, mily uralkodó helyet foglal Ádám egyéniségében az
önzetlenség momentuma; ép olyan szembeszökő, a milyen öntudatos.
De ez magában még nem tragikus: az akaratnak, önző vagy önzetlen,
szükségkép elbizottnak, erőszakosnak kell lennie s az önzetlennél ép ez
a tragikai momentum. Ádám elbizott akarata kétségkívül erőszakos is, még
pedig két irányban. Erőszakos minden egyes álomalakban a közérzéssel,
általános meggyőződéssel szemközt, melyre nézve Ádám törekvése rendesen
vagy korai vagy kései. Farao önzetlen nagylelkűsége tragikai tévedés,
melyet nemezise Miltiadesben ér utol. Sergiolus a maga gyönyörűségére
embervért pazarol. Tankréd Izauráért át akar törni a kolostor sánczán,
daczolni a kor szellemével, mignem a csontváz visszariasztja, Dantonra e
tekintetben elég rámutatnunk, a mint a nyaktilón a foglyokkal
szembenáll. A falanszterben, melyet csak közakarat alkothatott és
tarthat fenn, erőszakkal akar képviselni Ádám egy más közakaratot.
Erőszakossága, a földtől való elszakadása alkalmával, megrendítően
hatalmas: a szellem szabadsága nevében daczol a lét természeti
föltételeivel; e jelenet a drámának kétségkívül legfenségesebb részletét
képezi; megragadó változata a perzsa Kávusz- s a görög Ikarus-mondának.
De minde képek, küzdelmek és bukások, mire valók? Ádám az emberiség
javáért harczol; küzd kitartón s csalódásai között is egyre megújúló
vágygyal és reménynyel. Csüggedésén újra meg újra erőt vesz bizakodása.
Bár egyes, kitűzött czéljait el-eléri, sohasem érezheti mégis a siker
örömét. Arra van ereje, hogy kiküzdje a miért hevűl s új rendet hozzon a
világba; de annak elfajulását, elvénhedését megakadályozni már képtelen.
E mindenható tehetetlenség forrása gyötrelmeinek. Erejének lelkesítő
érzetével, melylyel a sikereket mind kivívja, együtt jelentkezik
tehetetlenségének kínja, melylyel a sovárgott fejlődést nem állíthatja
meg azon a ponton, a hol megnyughatnék benne. A hatalom a magány
kínjával, a nagyság fenséges ereje a tömeg nyomorúlt erőszakosságával, a
gyönyör a csömörrel, a vallás szőrszálhasogató őrjöngésével, a tudomány
legyőzhetetlen korlátaival, a szabadság féktelenségével nehezedik
lelkére. Tudni akarta, mi vár rá a földön: ime, most tudja. Mi is
tudjuk, hogy csakugyan az vár rá: ránk nézve valóságos múlt, rá nézve
valóságos jövő. A mit álmodik, az a valóságos világtörténet. Csakhogy
egyoldalú: mert a világtörténet nemcsak az ember bukásainak, hanem
győzelmeinek története is. Luczifer nem ferdít, nem hamisít a szó
betűszerinti értelmében, csak eltitkolja azt, a mi czéljára, az ember
kétségbeejtésére és fizikai megsemmisítésére, alkalmatlan. Nem az által
hazudik, a mit mond, hanem az által, a mit elhallgat. Arany kissé túlzó
kifejezéssel említ pesszimista színt; utóbb megfelelőbb szóval csak
sötét oldalt mond. Ezt, csakis ezt a fél-igazságot láttatja az ördög,
mely egésznek mondva magát: hazugsággá lesz. Ádámot meghordozza a
demagógok Athénjében, a kéjenczek Rómájában, az őrültek Bizánczában; a
vérszomjas csőcselék Párizsában s a kufárok Londonában; de volt egy más
Athén, más Róma, más Bizáncz, más Párizs és más London is. Ámde ezeket
eltitkolja előle s így minden győzelmét vereségnek mutatja, minden
örömét a kiábrándulás mérgébe fulasztja. Bukásra bukás.
Azonban minde véget nem érő bukások, az emberi csalódás közös fogalmába
gyűjtve, miféle tragikai tévedésnek képezik nemezisét? Egyenkint
Faraóét, Sergiolusét, Dantonét; egybe foglalva Ádámét. Ennek ama másnemű
erőszakosságára vonatkoznak, mely a költemény egészét illeti, s
tragikumának tulajdonképeni alapja. Az egyes tragédiák egy nagy, közös
tragédiába olvadnak be, midőn e kérdésre vezetnek: miért csalódik hát és
miért küzd Ádám? Csalódik, mert elszakad az istentől és küzd, mert léte
alapját egyedűl önerejében keresi. Elbizottsága s ebből folyó
erőszakossága az isten irányában: ez a fontos. Mondhatják erre, hogy:
hiszen Ádám voltaképen nem küzd az isten ellen. Igen, de a végetlen
tudatának, a hit erejének, az istennek támogatása nélkül, sőt daczos
elvetésével folytatott küzdelem: mégis csak az isten ellen irányúl. A ki
vele nincs, az ellene van. Ezekben nyilatkozik Ádám akaratának tragikai
elbizakodása és erőszakossága.
E fejtegetések igyekeztek megvilágítani, egyezésökben és eltérésökben,
Faust és Ádám alakját. Amaz az önző, ez az önzetlen, de elbizott akarat
képviselője. Ádám mindig azért gondol az emberiségre, hogy magát neki
áldozza; Faust meg azért, hogy magának áldozza. Ádám képviseli az
emberiséget, Faust csak jelenti az embert. Amaz harczaiban mindig azon
az oldalon áll, a hova nemes lelkesedése, az emberi nem magasabb érdeke
szólítja; azért egy törekvése sem gyümölcstelen, még a Luczifer által
fölidézett kétségbeejtő képekben sem: bár minden termését elveri a jég,
legalább új vetőmagnak valót mindegyik hoz. Faust, még váltsága felé
közeledve is, az alá a zászló alá lép, mely érdekét biztosítja; még a
megtalált igaz úton sem tagadja meg azonnal régi valóját s a szegény
öreg pár gunyhója miatta lángba borúl. Neki csak ördögi varázslat szerez
szerető szívet, hogy kegyetlenűl föláldoztassék s az ördöngösnek
egyetlen állandó társa az ördög maradjon; Ádám szívével vonzza Éváját s
lénye nemesítő, megnyugtató feléül végig meg is tartja. Faust
öngyilkosságát a véletlen akadályozza meg, egy pillanatnyi ellágyulás,
melynek valódi, mélyebben ható értéke nincs többé lelkében; Ádámra nézve
az öngyilkosságot a szeretet teszi lehetetlenné, lényének másba
olvadása, másnak átadása. Faustra nézve Krisztus és az evangéliom holt
betű; Ádám szívében élő reménység. De jellemök eltérő természetét mi sem
érezteti jobban, mint tragédiájok megoldása. E megoldáshoz is Faustot a
gondolat vezeti, Ádámot a szeretet. Amaz az önzés boldogtalanságát látja
át, ez az elbizakodás boldogtalanságát érzi. Faust a kiválóan emberivel
az emberi közösség felé fordúl; Ádám az istenihez, összekapcsolván vele
az emberit. Faust megoldása: az egyéni föláldoztatása, az egyetemesnek;
Ádámé: az istenivel összeolvadás, a végetlenség gondolata által. Az önző
Faust önzetlenné lesz, az elbizott Ádám megadóvá. Annak a bocsánatot
hirdetik az égi seregek, ennek a gondviselést.


X. Külön forma-e a korlátlanságra törekvő ész?
Zeising a korlátlanságra törekvő észt is fölveszi a fenségbeli kiválóság
tragikai formái közé. Az értelemnek abban a törekvésében, melylyel
mindent fölfogni, mindent áthatni, mindent megszerezni igyekszik,
egészen külön formáját jelöli meg a tragikai kiválóságnak. Itt idézi
Faustot, ki véges emberi tudását isteni mindentudássá akarja emelni,
minden homályt megvilágítani, minden csomót megoldani, minden titkot
kihüvelyezni, a legnagyobbat és a legkisebbet, a külsőt és a belsőt, a
makrokosmost és a mikrokosmost áthatni tör. Ezen, a tudás
egyetemességére való leküzdhetetlen törekvést jelöli Zeising Faust
alakja legkiválóbb oldalának, melynél fogva oly fenséges jelenségül
tűnik fel előttünk. De csakhamar félrecsap s Faust tragikumának alapját
a törekvésben, mint ilyenben, a törekvés totalitásában keresi. Ádám is
tudni akarja a tudhatatlant, megismerni a megismerhetetlent: ez a vágy
mindkettejök tragikumában alkotó elem. De egyáltalán nem valami külön
formája a tragikai törekvésnek. Ha a kört, melybe e felfogás vezet, csak
röviden veszszük is szemügyre: meggyőződhetünk felőle.
Vischer a tudóst, a gondolkodót, a filozofot, ha csupán az észbeli
tevékenység képviselőjének tekintjük, általában kizárja az eszthetikai
jelenségek köréből. Hegel az igazi páthoszt tagadja meg tőle. Az ész
emberének munkája, a gondolkodás, ugyanis merőben benső, nagyon is
elvont természetű s nem érzekelhető. Azon, a mi az emberből érzékeink
alá esik, kevés vagy semmi a nyoma. Csak ha a gondolkodó alakjára
rányomja mélységének bélyegét, indulatokat ébreszt, érzésbe és
cselekvésbe megy át s határozóvá lesz sorsára: akkor válik
eszthetikaivá. Ilyenkor megfelelő külső alakot hódít magának s abban
nyilatkozva hat ránk. A szellem hősei közül a költők, művészek,
hittanítók belső élete természeténél fogva inkább mutatkozik
testiségöket is áthatónak, mint a tudós elmélkedése. Az ihlet, a
képzelet elragadtatása, a vallásos lelkesedés erősebb és jellemzőbb
bélyeget nyom a külsőre, mint a tudományos gondolat. Innen a művészet
szívesebben és nagyobb sikerrel keresi fel őket, mint a tudósokat.
Rafael _Disputá_ja elragadóbb, _Parnasszus_a melegebb és életteljesebb
alkotás, mint az _Athéni iskola_. Munkácsy _Milton_ját a költői ihletnek
szenvedélyes, szinte önkívületi elragadtatása teszi fenségessé, melyet
alakja, mozdulata, tekintete tükröznek. Pygmaliont a saját alkotása
iránt benne ébredt szenvedély sorozza ide. Faust, Sokrates, Hamlet,
Spinoza csak az által eszthetikai jelenségek, hogy kételyeik véröket
emésztették s tudásszomjuk szenvedélylyé lett. Ilyennek tűnik fel
Empedokles, midőn az Aetnába ugrik, hogy a természet homályos erejével
egyesűljön. Aristoteles gondolkodása s ennek nagyszerű eredménye kívül
marad a szépen; de személyét eszthetikaivá avatja a monda, mely szerint
az Euripusban kereste halálát, mivel áramlatát felfogni nem birta. Egy
középkori német bohózat is költőileg használja fel Aristoteles alakját;
de nem tudása, hanem egy komikai érzése alkalmából. Morálja, hogy: a
bölcs is csak ember.
Ha már a tudásszomj oly szenvedélylyé hevűl, mely nem nyughatik meg az
emberinek korlátai között, ezeket áthágni, föléjök emelkedni törekszik,
megsérti őket: nemcsak általában eszthetikai, de egyenesen tragikai
jelenséggé emeli hősét. Tragikussá lesz ez, ha magát a létet dobja is
el, melynek határai között lehetetlennek tartja vágya kielégítését, vagy
ha e korlátokat akarja lerontani s tudását lehetetlen régiókba csigázni.
Igaz, hogy az utóbbi eset csak a monda, a képzelet alkotásai körében
lehetséges. Itt a hős természetesen nem olyat hódít meg, a mi magában,
absolute igaz; hanem csak olyat, a mit az emberi képzelet igaznak sejt.
Byron Kainja, Luczifer segítségével, csak olyannak láthatja a
mindenséget, a minőnek sejtelmünkben dereng. A földi korlátokon
túlemelkedése abban áll, hogy: igaznak tudja azt, a mit mi csak sejtünk,
képzelünk igaznak. Azt képzeli, hogy tudja azt, a miről mi tudjuk, hogy
csak képzeljük. Természetes épen ezeknél fogva, hogy mindnyáját csak a
monda, a babona teremtheti. De e mondai alakok ránk nézve, széptani
szempontból, csak annyit érnek, mint az élet emberei. A mi Hatvanink sem
elégedett meg az emberileg lehető tudással. Széles tudományát a
debreczeni diákok képzelete az ördöggel való czimboráskodásnak
tulajdonította, kivel még Bázelben kötött szövetséget. Sok csodadolgot
mívelt, megfoghatatlan titkokat magyarázott, embereket rontott és
gyógyított, mindent tudott, csak magát nem tudta megmenteni. Czimborája
eljött érte fekete galamb képében és magával vitte. Bethlen Gábor híres
gyulafehérvári professzoráról, Bisterfeldről, ki a világbölcseséget
tanította, szintén maradt egy monda, hogy az ördöggel szerződvén, nem
csöndes halállal múlt ki, hanem annak kerűlt a kezére. Ide tartoznak a
boszorkányok is, kik közül sokan magok is hittek természetfölötti
hatalmokban s elbizakodva szenvedték a tűzhalált. Jósika szegedi
boszorkányai, Tóth Örzse, Banda Kati.
Mindez alakokban, bár így külön körbe foglaltuk, nem találhatjuk a
kiválóságnak valami külön formáját. Sem természeténél, sem alapjánál
fogva nem. A közvetetlen czélok, melyekre a korlátlan akarat vonatkozik,
némileg különbözők lehetnek: az érzéki világ meghódítása, egy erkölcsi
áramlat legyőzése, külső uraság megalapítása, a korszellem megmásítása,
az isteni erő megtörése. A fentebb elősorolt példák csupán e czélok
mellé állítanak egy újat, nem pedig a korlátlanságra törekvésnek magának
képezik, az akarat és érzés mellett, külön formáját. Itt is csak az
akarat törekvésével van dolgunk, mely a mindenséget akarja meghódítani:
a mindenséget arról az oldaláról, honnan értelmünkre, eszünkre
vonatkozik. Nem annyira erejét, gazdagságát, szépségét, mint inkább
törvényeit, titkait. A döntő mozzanat benne nem a tudás korlátlansága,
hanem az akarat törekvése a tudás természetes korlátainak lerontására.
Nem a mindentudó a tragikai jelenség, hanem a mindentudásra törekvő
ember. Nem az ész törekszik korlátlanságra, hanem az őt szolgáló akarat.
Faustnak nem az esze munkás akkor, mikor Mefisztóval szerződik, hanem az
akarata. Akár Balzac Rafaeljének a _Chagrin_ben, mikor a bűvös bőrdarab
használatához folyamodik. Az ismertetett jelenségek tehát, Faust és a
többiek, kétségtelenül a korlátlanságra törekvő akarat osztályába
tartoznak.
A mondottakból kitűnik, hogy sem Ponsard Galileije, sem Gutzkow Uriel
Akostája nem valók igazán e körbe. Mindegyik szenvedélyes vágygyal
keresi ugyan az igazságot, de nem a megismerhetetlen igazságot: a
minthogy mind a ketten meg is ismerik. Bukásuk nem is az emberi tudás
korlátainak lerontásából, hanem a felismert igazság megtagadásából
folyik, melyet egyikök apai szeretetének, másikuk szerelmének áldoz.


XI. A korlátlanságra törekvő érzés.
A fenségbeli kiválóságnak az akaraton kívül másik, már határozottan
külön formája: a korlátlanságra törekvő érzés. Az egyén keblében
született érzések egyike vagy másika nem simúl be a lelki élet
öszhangjába; ellenkezőleg: túlhatalmasodva, magán kívül minden mást
elnyomva és megsemmisítve, megrontja azt. Uralkodóvá lesz az egyén egész
valója felett s elfeledi és elfeledteti minden természetes korlátját. Az
egyetlenné lesz, melyet a hős ismer s a melynek magát és a világot
mindenestől szenteli. Érvényesíteni törekszik, tekintet nélkül minden
másra, lelke egyetlen tartalma s élete legfelső czéljaképen. Ajas csak
sérelmére gondol, hogy Achilles fegyvereit másnak itélték, s a sérelem
érzete oly kizáróvá lesz lelkében, hogy beleőrűl s őrültségében
meggyalázza magát. Niobe anyai büszkesége megsérti Letonak s
gyermekeinek, Apollonak és Artemisnek, isteni fenségét. Hamlet fájdalma,
szégyennel és boszuérzettel teljes bánata egyetlen rugójává lesz
vágyainak, tetteinek, egész életének. Margit önfeledt szerelme minden
korláton, minden földin túltör: a hol kedvese nincs, ott csak a sír van.
Az érzés mindnyájoknál, nem az élet kisérője, tartalmának része, hanem
maga az élet és hivatás. Kizárólagosságában, azaz meg nem szabadúlva s
nem is szabadúlhatva korlátaitól, általánossá emelkedik. Ez oly
ellenmondás, mely az egyénben nem lelhet megoldást. Szenvedélye nem
okoskodik lehetőről és lehetetlenről, hanem a világ ellen törve
megsemmisűl, vagy maga ellen fordúlva elemésztődik. Ebben a létben,
ennek korlátai között nem elégűlhet ki: eldobja tehát a létet. Vagy
összezúzza magát, vagy saját lángjában hamvad el. Az ilyen
törekvéseknek, mint Bulthaupt Romeoról és Juliáról oly szépen mondja:
«eszményök lesz egyszersmind halálukká».
Romeot és Juliát említettük. Az érzés mértéktelenségét, általánosságát,
mindent fölemésztő tüzét nem éreztetheti velünk semmiféle költői alkotás
élénkebben, mint a veronai szerelmesek története. Alig pillantják meg
egymást a bál tolongásában, szenvedélyök, villámcsapásnál gyorsabban,
lángra lobban. Rozalindának révedező, képzelt kínok közt senyvedő, hamis
Romeoja, mily igazzá lesz mindjárt első kitörésével, melyet Julia
fakaszt ajakáról:
Szerettem én már? Esküdd el, szivem!
A szépség benyomása, a szerelem születése, a múlt megtagadása s az eskü:
egyetlen, a legelső pillanatra esnek össze. És a lány szíve is, a mint a
bál után dajkájától a szerelem furfangjával kérdezősködik az ifjakról,
már akkor mindenét hirtelen szerelme koczkájára tette:
Tudd meg nevét; ha tán
Nős már: sirom lesz nászágyam csupán.
E pillanattól kezdve csak egymásra gondolnak; minden törekvésök:
egymásévá tenni és egymásénak maradni. Julia nem Capulet, és Romeo nem
Montaque többé; bensőleg kiszakítják magukat harczban álló családjaik
kötelékéből. Rájok nézve nem létezik többé múlt és jövő. Nem amaz, mely
szétválasztásukra tör, és nem ez, mely tervezést, gondolkodást igényelne
tőlük. Csak arra gondolnak, hogy a családi kényszer daczára
összekelhessenek; majd meg arra, hogy együtt maradhassanak, bár Mercutio
és Tybált árnyéka választja őket el; végül meg arra, hogy a herczeg
parancsa, a szülők akarata, élet és halál ellenére ismét
összekerűlhessenek. A szerelem életökké, ennek teljes tartalmává lesz, s
halálukká is, ennek kikerűlhetetlen okává. Ketten tesznek egyet; de ők
ketten mindent akarnak tenni. Valójoknak e teljes egygyé olvadása képezi
szerelmök fenséges erejét. E szerelem nem üres merengés és tétlen
sohajtozás: kétségkívül érzéki színe van, testöket és lelköket, egész
lényöket illeti. Ebből meríti elbájoló valószerűségét és megragadó
hevét. Romeót elkábítja, vakká és örjöngővé teszi, ki nem lát, nem
gondolkodik s csupa oktalanságot cselekszik; Julia lelkét ellenben
megerősíti és fenséges lelkesedéssel tölti el. Csak ellenállására
gondoljunk, mikor szülei Párishoz akarják kényszeríteni. Sajátságosan
párosúl itt a szenvedély magasztos hevével az izgalomban égő női lélek
leleményessége, a mint Capuletnénak adott válaszába belekeveri Romeo
nevét. Mindent megvall, mert szívéből önkénytelenül kitör a kedves név,
s egyúttal mindent eltitkol. Jamessonné ily találó szavakkal jellemzi
őt: «Shakspere nőalakjai, épen mivel valóságos asszonyok, valamennyien
vagy szeretnek, vagy szerettek, vagy képesek szeretni; de Julia maga a
szerelem. A szenvedély, lényének foglalata s rajta kívül nincs élete; ez
lelkének lelke, szívének verése, ereinek vére, mely testének minden
atomját áthatja. A szerelem, mely Portiában oly szűzien és nemesen,
Mirandában oly lágy fínomsággal és félelmetlenül, Perditában oly édes
bizalommal, Rozalindában oly játszi enyelegve, Imogenben oly
állhatatosan, Dezdemonában oly odaadólag, Helenában úgy égve s Violában
oly gyöngéden jelenik meg: Juliában egyszerre valamennyi módon; mind
emlékeztetnek rá, de ő senkire, csak saját szép magára.» Hogy mennyire
egyek kedvesével, nem éreztetik szóval jobban, mint a hogy Romeo
számüzetésének hírét fogadják. Az ifjú a barátnál haját tépve veti
földre magát s őrjöngve kiáltoz:
Verona falain kül nincs világ,
Csak tisztító tűz, kínhely, sőt pokol!
Száműzve innen: az egész világból
Vagyok kiűzve; az pedig halál!
Julia fájdalma pedig, a dajka rémhírére így tör ki:
Száműzve Romeo! E szó apám’,
Anyám’, Tybáltot, Romeot, Juliát,
Megölte mind! Száműzve Romeo!
Nincs vég, határ, mérték e gyilkos szóban,
Nincs szó, kitenni értelmét valóban!
Az érzésnek mily egyetemességre törekvését jelentik e nyilatkozatok!
Csupán a szerelem teszi nekik a világot, az életet; minden ebbe olvad
bele előttök, ez által születik és vesz. Minden gondolatuk és érzésök
egy czél felé irányúl, egymás birtokához tapad. Egymástól elszakadniok
annyi előttök, mint a halál; a halál pedig annyi, mint az egyesűlés. E
szenvedély keletkezésének és bukásának szükségszerűsége egyaránt
szembeötlő. A két ház sötét viszálkodása közt, az erőszakos és véres
világban, a durva és számító környezetben, melynek gyűlölködése
törekszik korlátlanságra, ha már születik szerelem, képzelhető-e az
másként, mint a legteljesebb ellentét formájában? A mértéktelen
gyűlölettel, mely nem ismer semmi szeretetet, csak ilyen mértéktelen
szerelem szállhat szembe, mely az élet tényezői közt számolni sem tud a
gyűlölséggel. A gyűlölködés mértéke adja meg a rá visszaható szerelemnek
is mértékét, azaz mértéktelenségét. De veszte is kikerűlhetetlen. A
világ nem ápolhat, az egyetemes nem tűrhet ily korlátlan érzéseket,
melyek megrontják öszhangját. Természetes ellenhatását a szülők durva
kényszere csak fokozva, eszményítve tünteti föl.
_A szegény Henrik_ majoros leánya is, Hartman von der Auenél és
Longfellownál, tele van szerelemmel, úgy tele van, hogy életét akarja
áldozni érte s – mégis boldogúl. De az ő feláldozó lelke az erkölcsi
élet minden mozzanatának mély öszhangját bizonyítja: szeretet szülei
iránt, kiknek sorsa javulását várja halálától, feláldozó ragaszkodás
Henrikhez, kit meg akar menteni undok bajától; hála és tisztelet a
nagyság iránt s istennek bátor félelme. Mindez mily meghatóan
nyilatkozik salernoi bucsúzásában! Ilyen öszhangos lélek szent
törekvése, mely mitsem akar magának, csak feláldozni magát a
szeretetért: nem vezethet bukásra. A magába szállott lovag visszatartja
a salernoi orvos gyilkos kését s isten kegyelme mindent jóra fordít. A
feláldozó szerelemnek ilyen képeit bőven találjuk az ó angol
drámairóknál is; csak Beaumont és Fletcher Eufráziáját s Ordelláját
idézzük. Szerelmök kizár minden önzést, haragot és személyes érzést; nem
kielégűlésre, csupán feláldozásra gondol.
Az érzéki elem, mint megjegyeztük, épen nem hiányzik sem Romeo sem Julia
alakjából, még kevésbbé spanyol másaikból, Lope de Vega Roselojából és
kedveséből a _Castelvines y Monteses_ben. A szenvedély hatalma, mely az
érzéki vegyüléke nélkül nem képzelhető, mintegy föl is tételezi. Erősebb
mértékben érezteti Vergil Didója s különösen Racine Phædrája. A troizeni
királyné egy őrületes láz martaléka, mely mostoha fiáért, Hippolytért,
emészti. Szenvedélyének természetéből foly egész valójának különbözése
Juliától. Ez felmagasztosúlva érzi magát szerelme által, amaz
lealacsonyodva; ez erőt és lelkesedést merít belőle, amaz kimerűl és
elsorvad bele; ez csak szeretetnek érzi a mi benne él, amaz bűnnek is. A
bűnnel szörnyű konvulziók járnak s a szenvedély legyőzhetetlenségével a
bűntudat legyőzhetetlensége egyesűl, hogy megsemmisítse őt. Kettős
ellentét harcza emészti föl: a jó a rosszal, a vágy a lehetetlenséggel
küzd benne. A lázas szenvedély a szenvedésnek félelmes formájában
jelenik meg nála. Fenségi eleme: szenvedélyének és szenvedésének
rendkívüli volta Phædra tragédiája: egy lázbeteg haldoklásának meséje.
Igazi tetthez már alig van ereje; Hippolytot is Oenone rontja meg. Az ő
kitörései csak lázrohamok s önmagának elsiratása.
Mig Dido, Phædra, Francesca túlmennek Julián az érzéki felé, a magyar
költészetnek egy bájos, szintén tragikai színű alkotása: Kármán Fannija,
innen marad mögötte. De lehet-e általában Fanni sorsát a tragikum
szempontja alá vonni? Szeretett, szerelme akadályokba ütközött,
elszakították kedvesétől, meghalt: ennyi az egész. Mi azt hiszszük, nem
csupán ennyi. Hervadásának és pusztulásának igazi forrása nem annyira a
szerencsétlenség, az elválás, a reménytelenség, mint inkább szerelmének
módja, rendkívülisége, erőszakossága. Az eszményi Fanni bizonyos
tekintetben rokon az érzéki Juliával; a mire ezt lángoló vére hajtja,
magának boldogságul s a világnak daczul, az oktalan, meggondolatlan,
minden mértéken túlcsapó szenvedélybe: Fannit viszonyai, helyzete, sorsa