A tragikum - 02

de nem igen lehet azé a bensőbb, mélyebb viszonyé, melybe a költő hősét
hallgatójával összefűzni törekszik. Íme a szóban forgó színművek és
regények legnagyobb részében találunk látszatra tragikus elemeket, s
mégis hiányzik belőlök az igazi tragikai hatás. Megvan az egyesnek
bizonyos kiválósága, melyből küzdelme és bukása következik. De e
kiválóság külső természetű: a küzdelemben mindig valami külső küzd, a
halálban mindig valami külső vész el, mint a világ szép asszonyánál
Erdélyi népmondái között. Az egész jelenség oly felfogásból látszik
fakadni, mely a női lélek erkölcsi elemét, nagyobbra hivatottságát ép
oly kevésbe veszi, mint a férfi öntudatos erejét. Innen hatása is inkább
külső: izgató és bágyasztó, mint mélyebb: megrendítő és fölemelő.
Nagyra hivatottság és erő: e fogalmak már kifelé utalnak bennünket a
kellem területéről, hol két tragikai mozzanattal találkoztunk: az
önelégűltség s a csábítás mozzanataival. Mind a kettő csak kivételkép s
elvétve avatja a kellemest a tragikumba, mely igazi alapját a szép másik
területén, a fenségesen, nyilatkozó kiválóságban találja. Greguss Ágost
a kellem tárgyaltuk tragikai megjelenéseit is abból magyarázza, hogy
fenségi elemet rejtenek magukban, a mennyiben szeretetreméltó csak az
lehet, a mit kissé tisztelünk is. Magunk is rámutattunk a csábító bájnak
erőbeli, tehát félig-meddig már fenségi jellegére; de bizonyos, hogy sem
az egyik, sem a másik jelenség hatásának nem jellemző alkatrésze a
tisztelet, mely ennélfogva alig is szolgálhat tragikai szerepök
igazolására.


IV. Fenségbeli kiválóság: a páthosz.
Az eszthetika atyja, Aristoteles, költészettanának tizenharmadik
fejezetében, következőleg jelöli meg azt a kiválóságot, melyet a
tragikai felfogás feltételének tart: A tragédia hőse «olyan ember, a ki
nem erény és jogosság által tűnik ki, sem nem gonoszság avagy aljasság
által jut szerencsétlenségbe, hanem valamely vétség által; közelebbről
olyan, ki nagy hírben és szerencsében áll, mint Oedipus és Thyestes s az
ilyen nemzetségekből származó dicső férfiak.» A szerencséből
szerencsétlenségre, változás «ne aljasságból történjék, hanem inkább
nagy tévedése miatt olyan embernek, a minő mondatott, avagy inkább
jobbnak mint rosszabbnak. Bizonyítja ezt a tragikai költészetnek
története is. Eleinte ugyanis a költők sorjában használtak majdnem
valamennyi kinálkozó mesét; most ellenben néhány nemzetségről költik a
legszebb tragédiákat, úgymint Alkmaion, Oedipus, Orestes, Meleager,
Thyestes, Telephosról s ha kik még azonkívül nagyokat tettek vagy
szenvedtek. A művészileg legszebb szomorújátékot ily alkotás teszi.» A
következő, tizennegyedik fejezet elején pedig azt jegyzi meg: «Olyan
legyen a mese, hogy a cselekvény hallgatója beleborzadjon és szánakozzék
a történtek miatt, mint a hogy Oedipus hallgatója érez.» Ugyane fejezet
végén olvassuk: «Nem sok nemzetségről vannak a tragédiák, mert tárgyat
keresvén a költők, a mithoszokban találtak olyasmit, nem művészetből, de
esetből készet: innen találkoznak nehány nemzetségnél, melyekben ily
szenvedések történtek.»
Ez idézetek elég világosan mutatják, mit értett Aristoteles s mit kell
értenünk nekünk is tragikai kiválóság alatt. Szemünkbe mindenekelőtt az
fog ötleni, hogy a kiválóság körét látszólag igen szűkre szabja. Azt
kivánja, hogy a tragikai alak a fényes származás dicsőségében, a
szerencse ragyogásában s a monda nagyító avatásában álljon elénk.
Példái, melyeket felhoz, kivétel nélkül ilyenek. Pelops, Laios és Oineos
nagy fiai, Thebe, Mykenæ és Kalydon királyi nemzetségéből, hírrel,
dicsőséggel és sikerrel koszorúzottak. Részesei a trójai vagy
aranygyapjas hadjáratoknak: a hősmonda alakjai. Már születésöknél,
helyzetöknél fogva nagyoknak tünnek föl, bizonyos magasságban
mutatkoznak, a fenség színét viselik, melyet szerencséjök emel s
régiségök, a monda, túloz. Szerencséjök is, mondtuk, mert a régiek
felfogása szerint ez is érdem, tehát a fenség tényezője: Cicero a jeles
emberek érdemei elsorolásánál nem szokott megfeledkezni szerencséjökről,
s Brutus is magasztalva említi gyászbeszédében Caesar szerencséjét.
A franczia klassziczizmus, mely Aristoteles betűjéből fejtette ki
rendszerét s szorosan ahhoz kötötte a képzelet szárnyait, e tekintetben
is következetes maradt magához. Elmélete és gyakorlata egyiránt
ragaszkodott ahhoz a szűk körhöz, melyet Aristoteles a tragikai
kiválóság számára megvonni látszott. Jodelle _Kleopatrá_jától, az «első
szabályos tragédiától» kezdve, az egész klasszikai dráma tárgyait
kivétel nélkül vagy a klasszikai mondából és történetből, vagy a
bibliából s keresztyén hagyományokból, vagy legalább távoli időkből s
messze és ismeretlen országokból merítette. Corneille és Racine ép úgy,
mint Voltaire és Crébillon. A nemzetit térben és időben közelebb esőnek
tartották, hogysem igazán fenséges lehessen. A mi francziás iskolánk
mindenben híven követte mintaképeit, lelkiismeretesen tisztelte az egész
rendszert, kivéve annak ezt az egyetlenegy pontját. A nemzeti eszme,
mely munkássága fölött oly kiváló mértékben uralkodott, került itt
összeütközésbe a szabálylyal s erősebbnek mutatkozott nála. A
lelkesedésnek, mely a tollat testőreink kezébe adta, legtermészetesebb
tárgya a nemzeti múlt volt. Így lettek Bessenyeinél, mindjárt Ágis után,
Buda és Hunyadi László tragikai hősökké. Hogy nincsen rajtok a magyar
régiségnek saját színe, mint Kölcsey a _Nemzeti hagyományokról_ írt
értekezésében megjegyzi, szerinte sem bizonyít mást, mint hogy: nem
könnyű idegen poézis világából saját nemzeti világunkba visszaléphetni.
Vörösmarty a _Dramaturgiai lapok_ban szintén kiváló súlyt fektet a
történet ismert nagy alakjainak drámai hatásosságára. «Azonban nemcsak a
történet hősei érdemlik az elsőséget, írja; hanem mindazok, kiket a
remek költemények, népregék és mondák személyesítének és alkottanak a
természet örök törvényei szerint. Ezek szinte tulajdonainkká,
emlékezetünk világa lakóivá lettek s midőn mint cselekvők lépnek fel,
felébresztik kiváncsiságunkat, ismeretségök által lekötik figyelmünket.
S mindezen individuumok, melyek hitünk, tudományunk, ismereteink után
emlékezetünkben honosúlva vannak, úgy állanak az egészen költött színmű
embereihez, mint a történet a jövendöléshez, az ismeretes múlt a nem
ismert jövendőhöz, mint amannak élesen s határzott vonalakkal kijelelt
alakjai ennek bizonytalan, árnyék gyanánt lebegő lényeihez.» Látni való,
hogy Vörösmarty okoskodása, mely különben egészen Jean Paulnak
eszthetikai előiskolájában nyilvánított nézeteit tolmácsolja, épen
ellenkező irányú azzal, a mit fentebb mondottunk. Nem azért ajánlja a
régi nagyokat, mivel a régiség és monda által még nagyobbak, hanem mivel
ismertebbek. Igaz, hogy az ő szempontja nem is különösen a tragikai szín
és kiválóság, hanem csak általában a drámai érdekköltés.
Azonban a regés múlt és mondaszerű túlzottság, a fényes származás és
szédítő szerencse: mindez csak emelője, fokozója a fenség benyomásának.
Alapját és lényegét más képezi s a kiválóság, mely csupán ama mozzanatok
által nyilatkozik, még nem elég, hogy az igazi, a mi értelmünkben vett
tragikum természetes tényezője legyen. Képzeletünk az elsorolt
tulajdonságok mindegyikével fölékesíthet alakokat, kik azonban ennek
daczára sem fognak alkalmasaknak mutatkozni tragikai felfogásra. Maga
Aristoteles utal rá egy mellékesnek látszó, de annál fontosabb
megjegyzésével bennünket, hogy hol keressük az eligazodást. A tragikus
költészet számára kijelöli Oedipust és Thyestest, s «ha kik még
azonkívül nagyokat tettek vagy szenvedtek.» Lehet-e máskép értenünk ezt,
mint úgy, hogy az elsoroltak is nem annyira a hosszan fejtegetett
mellékességeknél, mint inkább ama kiválóságuknál fogva lehetnek
tragikaiak, mert ők is nagyokat tettek és szenvedtek. Ez a fő, ez az
alap, melynek a többi mind csak szilárdítására, diszítésére, emelésére
szolgál. S valóban, Oedipus és Thyestes nagyokat tettek és szenvedtek.
Ismételve hódítottak trónokat maguknak: ezen alapszik hírök; vakmerő
kézzel kaptak bele a végzet kerekébe: ebből fakadnak szenvedéseik.
Alkmæon és Orestes atyjokat boszúlták meg anyjokon Eriphylén és
Klytæmnestrán; Oedipus ismeretlenül megölte atyját, Laiost, s feleségül
vette anyját, Jokastét; Thyestes testvérével, Atreussal, saját fiát
gyilkoltatta le s iszonyú boszút látott, midőn Atreus meg az ő
gyermekeinek holttestét tálalta eléje; Meleager anyja testvérének lett
gyilkosa s édes szüléje, Althæa, által veszett el; Telephos sebét
Achilles dárdája ütötte s gyógyította meg. A mit íme nagy tetteik és
nagy szenvedéseik, amazok elkövetése s ezeknek elviselése egyképen
éreztetnek velünk, az: erejök. E felfogás már odavezet bennünket, a hol
a fenség uralkodó vonásait, s ezekben a fenségbeli kiválóság föltételét
találhatjuk meg: a nagyságot s különösen a nagyságban nyilatkozó erőt.
Főkép az erő mozzanata az, mely az egyesnek fenségbeli kiválóságát
leggyakrabban, legkönnyebben és legtermészetesebben avatja tragikussá.
De hát milyen erőt tartunk általában fenségesnek? A szépnek fő formáiról
mondottakból önként következik a felelet. Olyat, mely a körébe eső
erőket annyira felülmúlja, hogy, bár valósággal megvan mértéke, mégis
minden mérték fölé emelkedni látszik. Achillesét, mely nélkül veszve van
az egész görög tábor s a mely magában képes feltartóztatni a győztes
trójaiakat; III. Rikhárdét, melylyel szemben minden ellenállás csak
tehetetlen szenvedélyeskedésnek, súlytalan asszonyi dühöngésnek s
gyámoltalan és következetlen gyülölködésnek mutatkozik, s még a győztes
Richmond személyes jelentősége is eltörpűl. Minthogy az ilyen erő egy
bizonyos körben mindent túlszárnyal, eszünkbe sem jut, hogy valamely más
erő nálánál is nagyobb lehet. Képzeletünk a végetlenig fokozza; végetlen
erőt érzünk benne. A végetlennek tetsző erő természetesen legközelebb ér
a valóban végetlenhez, az egyetemeshez, s legkönnyebben tarthatja és
viselheti is magát igazán ilyenűl. Bitorlásánál fogva leghamarabb
ütközhetik vele össze, legnehezebben győzhető le általa, s küzdelme és
bukása a legmegrendítőbb benyomást gyakorolja. Az agg Simon bán nem
gondolhat rá, testi-lelki erőtlenségében, hogy újjat húzzon az udvarral;
Petur és Bánk bán kitámadása egészen természetes.
A végetlenre való törekvés leghatározottabban az ember lelki ereje,
akarata, szenvedélyei s ezekből folyó tettei által jut kifejezésre. Az
olyan erő azonban, mely csak valamely, tőle idegen akaratnak vak
eszköze, őt magát át nem ható eszme harczosa, kifejtésének forrása magán
kívül van: szóval az erő, mint pusztán szolgáló, nem tarthat fenségre s
ennélfogva tragikai kiválóságra igényt. Eszme és erő itt el vannak
szakadva egymástól. A tisztán zsoldos seregekkel viselt háborúk, az
olasz középkor csataterei, melyeket Macaulay _Machiavelli_jében
jellemez, igen kevés fenséges látványt nyújtanak. Ágnes asszony
szeretőjét, «ki a tettet végrehajtá», alig egy-két szóval érinti a
költő: nem volt alkalmas neki. Mi sem a másnak, hanem a csupán magának
szolgáló, azaz a szabad erőt keressük. Emberi fenségünk szabadságunkból
foly s ez által van föltételezve. Ez alkot minden emberi nagyságot s ez
tesz fenségessé minden erőkifejtést. Az erkölcsi függetlenség, mely maga
határoz, maga tűzi ki czélját s ennek irányában küzdve halad előre,
bukik vagy győz: ez a fenség képe, ilyen a fenségbeli kiválóság, mely az
egyetemessel való összeütközésében és romlásában tragikai hatású. Ezt a
kiválóságot megtaláljuk minden tragikai jelenségben, mélyebb vizsgálat
tisztán láttatja velünk ott is, hol a felületes tekintetnek hiányozni
látszik. A görög tragédiák hősei kijelentett fensőbb végzés szerint
rontják ugyan meg magukat; de a végzés úgyszólván csak a tragikai
helyzetet teremti meg számukra. Tetteik e visszás helyzetekben ép oly
szükségszerűleg folynak jellemökből, testi és lelki valójokból, mint
akár a keresztyén tragédia alakjaié. A mit pedig az ember jellemének
megfelelőleg tesz és tehet: abban emberi értelemben vett szabadsága
nyilatkozik. E felfogás ép oly szabadnak mutatja Antigonet és Oedipust,
Elektrát és Ajast, mint akár Macbethet és Hamletet. Az akarat fenséges
szabadsága érvényesűlhet Prometheus lánczai és kínjai közt is; békóit
szabadsága szerint viseli, mert azt követeli Zeustól, hogy előbb
engedjen. Igaz, szabadságuk nem föltétlen s helyzetök által korlátozott;
de épen nem kényszer. Ha nem azt tennék, a mit tesznek, nemcsak az
istenit, hanem az emberit is megtagadnák magukban, s ekként a szabadság
nem értelmezhető.
Szabad elhatározásuk, küzdelmes pályájok, megrendítő végök: mindez
erejök bizonyítéka. Mértéke pedig ennek az erőnek: a legyőzött
ellenállás. Az ember erkölcsi és anyagi erejét, tehetősségét amaz
akadályok nagyságán mérjük, melyeket legyőzni, meghódítani képes. A
magyar hitrege szerint az elejtett ellenségek a másvilágon szolgáivá
lettek a hősnek: erejének tanúi, vitézségének bizonyságai, fenségének
hirdetői gyanánt vették őt körül. A szemben álló erőknek egymás
mértékeül felhasználása: a művészetnek legrégibb és legáltalánosabb
gyakorlata. Miért festi a költő oly hatalmasnak Szulimánt, oly
rettenetesnek Viddint? Hogy mértékét szolgáltassa bennök azok erejének,
a kik legyőzték őket, s Zrínyit és Árpádot annál fenségesebbnek tüntesse
föl. Az eszme, melyet az ember lelkébe fogadott, a czél, melynek
valósítását maga elé tűzte, felkölti indulatait; az ellenállás, melylyel
találkozik, tüzeli, fokozza, elhatalmasítja őket. Az akarat
szenvedélylyé hevűl az eszme szolgálatában, melynek megőrzésére
törekszik, érvényesítéseért küzd az ellenséges viszonyokkal szemben. A
szenvedély, mely bizonyos erkölcsi czél érdekében az embernek egész
lelkét eltölti s minden nyilatkozását áthatja: a páthosz. Az erő, melyet
képviselőjével, harczosával az eszme végetlennek, legyőzhetetlennek
éreztet. Ily páthoszt fejez ki Szent Katalin vértanui hűsége és Antigone
testvéri szeretete, Luther fenséges haragja és Lear király megrázó
keserve, Zrínyi imája és Coriolan átkozódása. Hegel tartózkodik a
páthoszt szenvedélynek mondani, mert ennek fogalmába szerinte mindig
valami alacsony, sekélyes vegyűl. Azonban magyarázata és példái mégis
oda vezetnek, hogy alig érthetünk alatta egyebet, mint erkölcsi czélért
munkás szenvedélyt. Az istenektől, kik ha harczolnak is, nem komolyan
teszik s czivódásuk mindig inkább szimbolikus jellegű, épen nyugalmok és
szenvedélytelenségök miatt tagadja meg a páthoszt. Hogy ellenben a
görögök mennyire szenvedélynek értették a páthoszt, tanúsítja
Longinusnak egy helye, melyben így festi a pathetikust: «Homér az
_Iliász_ban úgy ront be a csaták zajába mint a szélvész, akár maga
Hektor, ki a láncsavető Areshez hasonlóan dühöng; vagy mint a hogy a
pusztító tűz tombol a hegyeken, az erdő fái közt; ajakát tajték fogja
körül.» Ime együtt, egymás által jellemezve, a költőnek és hősének
páthosza.
A mondottakból lássuk az összevonó következtetést. A belső szabadságon
nyugvó erő, mely a szenvedély hevével tör czélja felé, szóval a páthosz,
uralkodó tényezője és jellemző kifejezése ama fenségbeli kiválóságnak,
mely a tragikum egyik alapvető eleme.


V. Az egyéni kiválóság öszhangban az egyetemessel.
A fenségbeli kiválóságot képviselő erő, mely a páthosz alakjában jelenik
meg előttünk, a végetlenre való törekvést jelenti. Épen ez a törekvés
az, a mi fenségessé emeli. Horwicz a fenség fogalmából azt következteti,
hogy a lelkileg fenségesnek mindig egyszersmind tragikusnak kell lennie.
«Mert, azt mondja, ha a szellemi tartalom nem sértené meg alakját
(körülmények, viszonyok, szokás, jog), hanem vele egyensúlyos maradna,
nem esnék a fenség kategoriájába, hanem a szűkebb értelemben vett
szépébe vagy a méltóságéba.» Látni való, hogy e felfogás egyrészt a
fenségnek kisebb körre szorításából ered, másrészt czáfolatát találja a
fenség fogalmi ellenmondásának szubjektiv megoldásában, melyre annak
idején röviden rámutattunk. Bár ennélfogva a kifejtett módon nyilatkozó
fenség reánk is szükségkép a végetlen benyomását teszi, még nem hozza
kikerűlhetetlen összeütközésbe az általa kiváló egyént az egyetemessel.
Az eszme, mely lelkét betölti, pályáját kiszabja és páthoszát sugallja,
lehet épen az általános tökéletesség eszméje. Egyességét ennek
áldozhatja, ebbe olvaszthatja be; föltétlenűl hódolhat neki. Törekvése,
irányában épen azt az elismerését juttathatja kifejezésre, hogy minden
erejét neki köszöni és neki ajánlja föl. Egész pályája megadás előtte,
valamelyik uralkodó hatalom előtt, melyek összesége alkotja az
egyetemest: erény, vallás, család, haza, igazság, emberiség.
Képviselheti ezeket, érvényesítésökre törekedhetik, a nélkül, hogy
egyikök kedvéért megsértené a másikat vagy a többit. Diadalt arathat
vagy elbukhatik; de bukása inkább teljes megdicsőülés, a tökéletessel
való tökéletes egyesülés, mint romlás.
Hunyadi János egész életét a keresztyénségnek és hazájának szentelte;
ezek eszméjét képviselve, hit és hazaszeretet által eltöltött lélekkel,
haladt negyedszázados hadvezéri pályáján diadalról diadalra. Midőn
haditetteinek legfényesebbike, a nándorfehérvári védelem, után
haldokolva vett búcsút fiaitól, ily szavakat ejtett: «Az örökség, melyet
rátok hagyok, isten félelme s a haza szeretete; minden egyéb, a mi
halálom után osztályrészetekűl jut, hivságos adomány, melyet a
szerencsétől nyertek, nem tőlem.» Íme e szavakkal egész fenséges
életének zászlaját hódolattal hajtotta meg az isteni előtt: csak azért
tett s csak annak végtelen erejénél fogva tehetett mindent. – Calderon
Fernando herczege a hit védelmében, harczában esik a fezi arab király
rabjává, ki váltságáúl Ceuta várának átadását kivánja pogány kézre.
Duarte, portugál király, halálos ágyán meghagyja, hogy e váltságdíjat
azonnal fizessék le. Azonban Fernando méltatlannak tartaná magához, hogy
szabadságát a keresztyénségnek bár csak részleges és ideiglenes
hátratételével szerezze vissza. Szabadítójáúl érkezett testvére szavaira
felkiált:
Most király, testvér, ti mórok,
Keresztyének, nap, hold, csillag,
Menny, föld, tengerek, fuvalmak,
És a halmok és vadak,
Mindenek tudják meg: ím egy
Állhatatos fejdelem
Kész katholikus hitét
Dicsőítni és az isten
Törvényének meghajolni.
Az egész mindenség legyen tanúja hűségének az elvhez, melyet ő a
mindenség uralkodó eszméjének érez. Összetépi a felhatalmazást s
nyomorúlt rabságban vész el. De halála csak megdicsőűlés, egyszerű
átmenetel az istenibe, melynek, azonnal kimúlta után, mintegy részeűl,
kijelentésének megfoghatatlan tolmácsáúl jelenik meg, mint a pogányok
ellen érkezett keresztyén sereg szellem-vezére. A kezében tartott fáklya
az isteni világosság jelképe.
Egy lépéssel tovább menve, a páthoszszal nem mint állandóan hódolóval,
hanem mint meghódolttal találkozunk. Ideiglenesen összetűz az
egyetemessel, valója gyarló oldalának felülkerekedése, szívének
elbizakodása, szemeinek vaksága miatt. Feltámad ellene, kiszakítva magát
az általános öszhangból, minden erejének megfeszítésével küzd vele s
maga ellen zúdítja. De az ellentétesség elvét nem képviseli a végsőig:
megtér. A szenvedés téríti magához, melyet fejére idézett, mikor közte
és törekvése közt megtalálja, felismeri az összeköttetést. A szenvedést
méltó büntetésnek, az áldozatokat megérdemlett lakolásnak tekinti s
forrásukat jogosnak ismerve el, törekvését megváltoztatja, az egyetemes
tökéletesség, az isteni felé fordúl, ennek szolgálatába áll. Egy új
eszmének lesz képviselőjévé. Pál apostol legendája példázza ez
átalakulást. A keresztyének ellen dühöngve, az istenség és emberiség
törvényei ellen bősz gyűlölettel indúl Damaskusba. A város kapui előtt
elveszti szemevilágát s csak három nap múlva Ananiás által nyeri vissza.
E jelenetet ábrázolja Dorfmeister szép képe a szombathelyi
székesegyházban. A csapás megrendíti Pált, ki lelki vakságából is
megszabadúlva, az új hit leglelkesebb apostolává lesz. Egészen ebben a
szellemben fogja föl a legendát Michel Angelo freskója a vatikáni
Capella Paolinában. A kép már rendkívül meg van rongálva, de régi rajzok
és rézmetszetek szerencsére megőrizték a kompoziczió teljességét és
részleteit. Az apostolt épen nem a mennyei jelenés elragadtatásában
tünteti föl. Megvadúlt lova levetette hátáról s ő, a legnagyobb
gyötrelem kifejezésével, kínlódva és tehetetlenűl hever a földön. Társai
körülötte föl akarják emelni s egyszersmind védelmezik magukat. Nemcsak
isten csodáját, hanem isten itéletét ábrázolja a kép. A felhők között
Krisztus, hatalmas angyal-alakoktól körülvéve, mint valami királyi sas.
A szenvedély erejével lő alá ellenségére és sújtja porba őt. Erő, mely
fényeskedik és világosít, de büntetve. A megtérítés eszköze: a csapás.
Tágasabb körben ily jelenséget éreztetnek velünk a magyar közviszonyok a
mohácsi vész után. A vad szenvedélyek tusája, pártoskodás, erkölcsi
sülyedés közt, az országot sújtó csapásokat, az idegen hódítást,
köznyomort igazságos itéletnek, méltó büntetésnek hirdeti a nemzet
lelkiismerete, mely a prédikátorok és költők, Tinódi, Balassi, Károli,
Magyari és társaik által nyilatkozik. E felfogásból fakadt a
_Zrinyiász_, mely a szigetvári hős halálát engesztelő áldozatnak tünteti
föl a nemzet bűneiért: a páthosz, mely benne nyilatkozik, nem
ellentétes, hanem öszhangzó az egyetemes tökéletességgel. Mintegy a
megtért, igazulást kereső nemzet megy általa és benne, legnemesebb
képviselőjében, önkéntes áldozatra. Hogy a megtérés eseteiben a tisztán
erkölcsi megoldás, azaz a bocsánat és az egyén boldogulása, melylyel
főkép az úgynevezett érzékeny játékokban, de elvétve népballadáinkban
is, találkozunk, példáúl _Molnár Anná_ban, – hogy az ilynemű megoldás
jogosúlt-e mindenkor széptanilag is vagy sem, erről alább bővebben lesz
szó.
Látszólag az _Ember tragédiája_ is abba a körbe tartozik, melyben épen
mozgunk: a kiválóságnak szenvedések által való megtérítése körébe. Ádám
a végetlenre, a mindenhatóságra, a független boldogulásra törekvésnek,
az istentől való elszakadásnak képe. Pályája bukásról bukásra vezeti,
egészen a kétségbeesésig; itt kénytelen érezni teljes tehetetlenségét:
még meg sem semmisítheti magát, mert mikor az Úr szerető szívet adott
neki, vonzalmat élettársa iránt, biztosította ezzel jövendőjét. «Uram,
legyőztél!» mondja s elismeri tévelygését. Kételkedése még ki-kitör; de
oszladozva a sovár vágyban és megható bizalomban, melylyel a végetlenhez
fordúl. Ez befejezése a drámának, mely voltaképen csak Ádám bukásának
története; kiengesztelésűl az Úrtól elszakadt ember legyőzetését
nyújtja. E legyőzetés, igaz, nem tiszta és egyszerű bukás. Ádám magába
fogadta az isteni félelmet, a szeretetet, a szép iránti fogékonyságot,
szóval a végetlen érzését; de ettől vezettetve, ezt képviselve már nem
Madách tragédiájának hőse. Innen a sok elágazó magyarázat arra nézve,
hogy mi váltotta meg. Ádám története, a mint előttünk áll, valódi
tragédia, azok közűl való, melyeknek hőse, feltartóztathatatlan
bukásában, elismeri az egyetemes jogát magával szemben. Mint ilyen, az
igazi tragikai páthoszhoz utal bennünket. Maga Madách így fejezi ki egy,
Erdélyi Jánoshoz intézett levelében, műve alapeszméjét: «A mint az ember
istentől elszakad s önerejére támaszkodva cselekedni kezd: az emberiség
legnagyobb s legszentebb eszméin végig cselekszi ezt. Igaz, hogy
mindenütt megbukik s megbuktatója mindenütt egy gyönge, mi az emberi
természet legbensőbb lényében rejlik, melyet levetni nem bir (ez volna a
tragikum), de bár kétségbeesve azt tartja, hogy eddig tett kísérlete
elvesztegetett erőfogyasztás volt, azért mégis fejlődése mindig előbbre
s előbbre ment, az emberiség haladt, ha a küzdő egyén nem vette is észre
s azon emberi gyöngét, melyet saját maga legyőzni nem bir, az isteni
gondviselet vezérlő keze pótolja, mire az utolsó jelenet küzdj és
bízzál-ja vonatkozik.»


VI. Az egyéni kiválóság meghasonlásban az egyetemessel.
Az erő, mely az embert kitünteti s pályájában nyilatkozik, a fenség
színében mutathatja mint győzőt, mint kisebb erők leverőjét. Ezeknek
mértéke nagyobbnak tüntetvén fel magánál s mindannál, a mire csak
alkalmazható, fenségesíti őt. A rendes mérték fölé emelkedés: a fenség.
Az ilyen kiváló egyén erejét nyiltan az egyetemesnek köszönvén, ennek is
szenteli s megmarad öszhangjában. Ennélfogva ez az erő, mely az
egyetemest képviseli, nem ennek végetlen hatalmán, hanem a vele
szembenállók tehetősségén, tehát mind természetöknél fogva alárendelt
erőkön, mérközik. Győz, de kisebb elleneken. Nem így az egyetemessel
meghasonlásba kerűlt egyén. Csak magára támaszkodik, erejének forrása
csak magában buzog. Páthosza a végetlennel száll szembe, a
legyőzhetetlen erővel: ezen méri magát. Mértéke tehát a képzelhető
legmagasabb. Erejét az ellenállás bátorsága, szilárdsága, heve és
kitartása, a végső bukás daczára is, nagyobbnak, megrendítőbbnek,
fenségesebbnek érezteti, mértéke magasabb voltánál fogva, mint a minőnek
az egyetemest képviselő egyénét érezzük. A csúcs, hol ez győztesen védi
magát, nem látszik oly magasnak, mint a melyre amaz feljutott s a honnan
alábukik. «Az istenekhez méltó látvány egy hős férfi küzdelme a
sorssal», mondja Seneca. Íme az alap-különbség az époszok és tragédiák
hősei közt. Firduzi Rusztemje kétségkívül fenséges, mikor minden embert
meggyőz; de Prometheus fenségesebb, mikor a leghatalmasabb istennek is
ellene bír állani.
A különbséget érdekes példában mutatja a szendrei névtelen históriája
_Szilágyi és Hajmási_ról. A két ifjú a török császár tömlöczében
sínylik, honnan a szultán leánya szabadítja meg őket. A kobzos Szilágyi
vette meg szívét, s az ő kedvéért segíti a «kenyeres pajtások»
szabadúlását, kikkel maga is velök indúl Magyarország felé. De a császár
üldözőbe véteti vajdáival a szökevényeket, s a török tábor nyomukba is
jut. A névtelen igen röviden emlékezik a kifejlett harczról; a rokon
tárgyú székely balladák, még pedig mind a Szabó Károly, mind a Szabó
Samu által közölt változatok, részletesebben, hatalmasabb vonásokkal
írják le. A két vitéz győztes marad a harminczadosok, majd meg az egész
tábor ellen, melyből csak egyetlen élő jut vissza urához hírmondónak: a
naiv képzelet mily fenséges világításba állítja a két leventét, mily
erősen veti meg a tragikum ágyát! A mesés diadal után, a hogy elérének
az ország határához, előáll Hajmási, hogy ő nem engedi pajtásának a szép
leányt, hanem vívjanak meg érte. A szenvedély, mely benne ébredt, bűnös
volt: őt odahaza jámbor hitestársa s két szép fia várja. Megharczolnak;
Hajmási elveszti jobb kezét s talán életét is. Vörösmarty és Gyulai
feldolgozásában elesik; ott leli temetőjét. Így kell történnie. Az
igazság Szilágyi részén van. Őt szereti a lány s neki szabad szeretnie;
e szerelem az isteni segítség eszköze, mely börtönük ajtaját
megnyitotta. Hajmásinak mi joga sincs hozzá, csak az, a mit hősisége ad,
melylyel megvédelmezte, s szenvedélye, melylyel magának kivánja. E
szenvedély azonban, mely elfeledteti vele övéit, meghasonlásba keveri az
egyetemessel, mely a család jogát, az eskü szentségét őrzi. Úgy érezzük,
mintha Szilágyi karját ellene egy felsőbb hatalom is támogatná; mintha e
küzdelemnek nem is lehetne más kimenetele, mint Hajmási veszte. S mégis
nem Hajmási hat-e ránk erősebben; nem az ő szenvedélye illeti-e
mélyebben szívünket; nem magasabbra állítja-e őt képzeletünkben ez a
győzhetetlen indulat s e kétségbeesett küzdelem, mint isten-segítette
ellenfelét?
A benyomás, melyet e historia két hőse gyakorol ránk, elég elevenen
éreztetheti velünk, legalább alapjában, a különbséget: az egyén között,
ki az egyetemes öszhangjában maradva harczol s kivívja igazát, és ama
másik között, ki harmoniájából kiszakítva magát, vele meghasonlik s
saját vesztére tör. Az epikai és tragikai jellem, melyekről utóbb
részletesebben is meg kell majd emlékeznünk. Amott a hős a mindenhatóság
segítségével áll helyt, emitt a mindenhatóság ellen. Amaz elismervén,
hogy kiválóságát az egyetemesnek köszöni, hódol egy magánál magasabb erő
előtt; ez, saját erejét végetlennek tartván, hódolatot követel, mely
csak az egyetemest illeti meg. Amaz egyéniségét beolvasztja az
általánosba, tökéletességét csak ennélfogva érzi sikeres erőnek, az
egyetemes világosság egy sugarának; ez magát akarja azzá tenni, föléje
kerűlni mindennek, saját bélyegét nyomni az általánosra. Ő is csak az
egyetemesben foglalt valamely eszmét, hatalmat képvisel: Oedipus a
kérlelhetetlen lakoltatást, Romeo és Julia a mindent felülmúló