A tragikum - 07

beszélgetésében, ki visszatartani igyekszik őt atyjafiainak, Plautusnak
és Sullának, meggyilkolásától. Párbeszédök legjellemzőbb része így
folyik:
_Nero_.
Könnyű igaznak lenni félelmetlenűl.
_Seneca_.
De félelmünknek a szelidség gyógyszere.
_Nero_.
Ellent megölni: ez fejdelmi tartozás.
_Sen_.
A polgárt védni is, s ez még előbbvaló.
_Nero_.
Gyermek hallgassa csak az intő korholást.
_Sen_.
A tüzes ifju még inkább szükségeli.
_Nero_.
Az én koromba’ már magamra hallgatok.
_Sen_.
Bár istenink javallásával tégyed azt!
_Nero_.
Mit féljem őket; hisz teremtek újakat.
_Sen_.
Légy óvatos, ha ily hatalmat tart kezed.
_Nero_.
Szerencsém bátorít, tennem mit akarok.
Mily üres önteltség s félelmessége daczára is mily súlytalan gőg ez,
mely nem önszerzette hatalmát az istenek fölé akarja emelni s mégis az
emberektől reszket, csupán szerencséjében bízik s kegyetlenségére
támaszkodik. Többé-kevésbbé ilyenek általában a Nero-tragédiák; ilyen
alakot mutat Cossa Péter _Nerone artistája_ is.
Rokon jelenséggel találkozunk Kisfaludy Károly Stibor vajdájában.
Zsarnoki természete minden ok nélkül dühöng, pusztít, éget és gyilkol.
Valóságos ördöge jobbágyainak s mindazoknak, kiket balsorsuk hatalmának
körébe vet. És kik ellen dühöng? Szegény földmivesek és vadászok,
asszonyok és ábrándozók ellen. A panaszkodó Mátét tömlöczre vetteti,
Balázst egy kutya miatt mélységbe taszíttatja, a jámbor tanító Dezsőt
megcsúfolva kergeti el, az özvegy Margit asszonyt és leányát lángokba
fojtatja s Rajnáld fiát, az ártatlan rajongót, semmivé teszi. Ilyen
ellenfeleken mutatkozik-e végtelennek az erő? Fegyveres hatalmával,
poroszlói sokaságával csak a védtelenség és elhagyatottság áll szemközt.
Hatalmát nem küzdelemmel szerezte, nem is küzdve veszti. Senkivel sem
kell megmérköznie, még haláltusát sem vív: a lesben álló Demetert
megelőzi a véletlen. A mi ránk hat benne, az csak a gyarlóság
féktelenkedése, nem a korlátlanságra törekvő akarat vagy érzés.
Íme a kiválóságnak és gyarlóságnak, a tökéletességnek és
tökéletlenségnek egymást kizáró ellentétei, bemutatva nehány sikertelen
kísérletben, melyek tragikumba emelésökre törekedtek.


XIII. A tragikai gyarlóság természete és fő formái.
A mondottakból az világlik ki tanúlságképen, hogy a tragikumban a mint a
kiválóság nem lehet el gyarlóság híján, úgy a gyarlóság sem kiválóság
nélkül, öltözzék bár látszólag az erő színébe s mutatkozzék nem
ön-alkotta hatalom magaslatán. Amaz a kiválóság képviselője az
egyetemesnek, s nem vele küzdve, hanem neki hódolva, beléje olvadva,
egyenes úton vezet hozzá. Mint ilyen, megmarad a tiszta fenség körében.
A merő gyarlóság meg teljesen kívül marad e körön s így a tragikumon is.
A tragikumban tehát sem a kiválóság, sem a gyarlóság nem állhat külön
magára. Minél inkább egymás nélkül vannak, annál kevésbbé tragikusok: a
gáncs és félelem nélküli lovag ép oly kevéssé, mint a közönséges
gonosztevő. Önként következik ebből, hogy minél inkább átmegy egymásba a
kettő, minél jobban áthatja egyik a másikat, annál inkább tragikai.
Leginkább érezzük ezt ott, a hol a kiválóság egyszersmind szembeszökőleg
gyarlóság, mint Antigonénél a testvéri szeretet s Hamletnél a fájdalom
mélysége, és a hol a gyarlóság egyszersmind kiválóság, mint Rikhárdnál a
hatalom vágya s az orleansi szűznél nőiségének rajongó megtagadása.
Ebből folyik, hogy a mint eddigelé, a tragikai kiválóság fejtegetésénél,
csak oly tökéletességről szólottunk, mely a gyarlóságot nem zárja ki:
most is csak olyan tökéletlenségről beszélhetünk, mely a kiválóságot nem
szünteti meg, nem teszi semmivé. A gyarlóság annál tragikaibb, minél
szorosabb kapcsolatban van a kiválósággal, minél inkább maga az. De nem
keveredünk-e ellenmondásba: oly kiválóságot kivánva, a mely egyszersmind
gyarlóság, oly tökéletességet, a mely egyszersmind tökéletlenség? Nem az
egyetemesről, hanem csak emberi tökéletességről szólunk, mely rendkívüli
nagyságában és erejében végetlennek érezteti ugyan magát, de az
egyetemessel folytatott küzdelme bizonyítja, hogy még sem az. Nem az
pedig amaz öszhangtalanságnál fogva, melyet az általános irányában
képvisel. Ez öszhangtalanság oka, a gyarlóság, fekhetik épen kiválósága
mértékében, fejlettsége fokozatában, lelki élete tényezőinek egymáshoz
való viszonyában. A túlságos nem szűnik meg kiválónak lenni, midőn az
egyetemes öszhang szempontjából már gyarlóságnak tünik föl. Képeűl a
medréből kicsapó folyam példáját említik, mely magában nem tökéletlen,
de az egészre vonatkoztatva már az. Antigone feláldozó ragaszkodása is,
csak magát tekintve, nem látszik gyarlóságnak; de ennek színét ölti fel,
mikor megfeledkezik hazája iránt tartozó kötelességéről.
Tökéletlenségnek láthatjuk az erő féktelenségét ép úgy mint
fejletlenségét, vak erőszakosságát mint bénító meggondolatlanságát. Az
egyoldalú nagyság is kiválóság, de az egyoldalúság egyszersmind
gyarlóság is. A következetlenűl ható erő is fenséges, de
következetlenségénél fogva tökéletlen. A kiválóság e gyarlóságában
rejlik oka összeütközésének az egyetemessel, mely mindenütt a
harmoniára, az öszhang megőrzésére, helyreállítására és érvényesítésére
törekszik. A tragikai jelenség mindig gyarlóságánál fogva hívja ki maga
ellen az egyetemest, ez által esik áldozatáúl, míg kiválóságánál fogva
képes szembeszállani vele. A tragikum fejtegetésénél gyakran és helyesen
halljuk emlegetni, hogy nemcsak a bűnök, hanem az erények tévedései
idézik fel a megtorlást. Gyulai Pál is, Kemény Zsigmond költészetével
foglalkozva, jellemzőleg emeli ki e gondolatot. De ne értsük félre s ne
keressünk benne mást, mint a mit tulajdonképen magában foglal. Nem
csupán az erényen fekszik a súly, hanem ép annyira ezen, mint a
tévedésen. Csak a szavak mások, a gondolat ugyanaz. Tragikai jelenség: a
kiválósággal járó gyarlóság, a tökéletlenné vált tökéletes, a tévedéssé
lett erény.
Ezek alapján a tragikai gyarlóságot kereshetjük már a kiválóságnak vagy
fejletlenségében, vagy mértéktelenségében, vagy egyoldalúságában, vagy
következetlenségében. Ez lesz a gyarlóságnak négy fő formája. Zeising, e
kérdés magyarázatánál, nem különbözteti meg, sőt nem is érinti őket,
hanem mindennemű tökéletlenséget az általa úgy nevezett objektiv
tökéletesség mértéktelenségének fogalmában pontosít össze. Minden
kétségen kívül van, hogy a tragikum föltételezi a mértéktelenséget: a
kiválóság akkor lesz tragikussá, ha túllépi s ezzel megsérti az
egyetemes által kiszabott s az egésznek megfelelő mértéket. A tragikum
határát épen ez a mérték képezi. Azonban a viszonyok, melyek közt a
mértéktelenség mutatkozik, egy-egy tragikai jelenség alaki elemei, nem
mindig magát a mértéktelenséget helyezik, egész teljességében, a
gyarlóság határozó formájaként velünk szembe. Antigone testvéri
kegyelete is, bár túlmegy azon a mértéken, melyet a közérdek szabott
eléje, reánk, a helyzet kényszerében, inkább mint egyoldalúság hat.
Danton is féktelen, de romlása abból látszik sarjadni, hogy féktelensége
el-elernyed, következetlenné lesz magához. Jóllehet a mértéktelenség
mindig jelen van a tragikumban, de más-más körülmények között más-más
oldalról mutatkozik. Innen már a döntő ok, melyből a bukás következni
látszik, nem mindig maga a mértéktelenség; valamely, benne foglaltató
mozzanat kiemelkedik s határozónak tűnik föl. A szenvedélynek
fejletlensége, majd egyoldalúsága, máskor meg következetlensége. Ez
természetesen nem zárja ki, hogy bizonyos esetekben magát a
mértéktelenséget, mint ilyent, találjuk első sorban.
A gyarlóságnak e négy fő formája közűl gyakran foly át egyik a másikba:
a fejletlen egyszersmind mértéktelen, az egyoldalú meg következetlen is
és így tovább. De mégis természetökben annyira eltérők egymástól, hogy
megkülönböztetésök nem csak okszerű, hanem tanúlságos is.


XIV. A szenvedély fejletlensége: eszmei irányban.
Miben áll mindenekelőtt a gyarlóságnak az a formája, melyet a kiválóság,
a szenvedély fejletlenségének neveztünk? Hogy nem az erő hiányában,
kevés voltában, elégtelenségében, az a csak imént mondottakból világos.
A teljes gyöngeség kívül marad a tragikumon. Nem is ezt nevezzük a
szenvedély fejletlenségének. Hanem azt a jelenséget, mikor a szenvedély
eszmei és érzéki tényezői közűl az egyik feltünően elmarad, szinte
elenyészik a másik mögött.
Egyfelől tehát a lelki erőt, nyilatkozásának legalsó formájában,
legközelebb a pusztán anyagi erőhöz. Az erőkifejtés már az ember
belsejéből indúl ki, de még fejletlennek, az erkölcsi eszme által
kellőleg át nem hatottnak mutatkozik. Inkább csak félelmesnek látszik a
világra nézve, mint czéltudatosnak a maga szempontjából. A pillanat
vészes kitörései, a rontó ösztön nyilatkozásai tartoznak ide. A
tettekben inkább a rombolás kedve, mint az egyén saját érdeke, ennek
teljesebb meggondolása nyilatkozik. Egészen közel állanak a természet
pusztító, vak erőihez s e közelséget fejezik ki a közbeszéd elterjedt
képei is, melyekkel az e fajta jelenségeket összekapcsolni és jellemezni
szoktuk. A dühöngőt kitörő vulkánhoz, a féktelen hódítót mindent elsöprő
viharhoz, a vérszomjast tigrishez, a csábító asszonyt kigyóhoz, a
mérgest sárkányhoz hasonlítjuk, e vad erőkben az általok nyilatkozó
hatalom természetét jelölve meg. Bár az efféle erőben is megvan már az
öntudatosság, bizonyos czél szerint cselekvés; de erről a mozzanatról
figyelmünk szükségkép elsiklik s eszthetikai benyomását, mint Vischer
megjegyzi, a mozdulat hatalma határozza meg. Már szenvedély, de még nem
páthosz, csak, a görögök kifejezésével: thümosz. Szenvedély, melyben az
erőkifejtés rendkívüli hatalma háttérbe szorítja a szellemi tartalmat.
Kétségkívül valami benső az, a miből kiindúl, a mi a vért felkavarja, az
erekben lobog, a szavakban zúg s a tettekben féktelenkedik; de ezek
tombolása mégis mintegy vak erőnek tűnik föl. Hatásukban a bámulat
majdnem egészen beleolvad a félelmesbe. A közbeszédben vak szenvedélynek
mondjuk, vaknak, mely nemcsak embertársai érdekét s az egyetemes
korlátait, hanem saját czélját sem igen látja. Ha lát is, látása nem
Rikhárdnak mélyre és messzire ható tekintete, hanem csak a legközelebb
esőre irányúló. Ilyen a mankójára támaszkodó Northumberland kitörése,
_IV. Henrik_ második részében, midőn Morton hírűl hozza neki, hogy a
lázadás elbukott s a csatamezőn Hővérből Hűltvér lett: fia, a hős Percy,
elesett. Az agg elveti mankóját, kór-kötelékeit, hogy boszút állni
harczi mezbe öltözzék s rémes átkokban tör ki:
Csókolja egymást ég s föld! A folyam
Lépjen ki medriből! Haljon ki a rend!
S többé ne légyen színpad e világ,
Hol a viszály unott színműve foly.
Uralkodjék minden kebelben az
Elsőszülött Kainnak szelleme,
Hogy így, ha minden szív vér-útra lép,
A szörnyü játék végződjék be és
A holtakat homály temesse el.
Ím e kitörésnek az egész világ ellen törő bőszűltségében mennyire
elenyészik a szenvedély eszmei sugallata: a fiát vesztett atyai szív
keserve. De Northumberland egész pályáján (már _II. Rikhárd_ban),
fondorlatai és erőszakosságai között, mindenütt háttérben marad az
erkölcsi indíték az áskálódó, nyugtalan, megférhetetlen természet
nyilatkozásai között. E természettel találkozunk, a düh magaslatára
korbácsolva, az érintett jelenetben. Ugyanezt a hangot halljuk az athéni
Timon híres asztali imádságában, a hálátlan barátainak adott
gúny-lakomán, s a féktelen kitörésben, melylyel elkergeti őket,
elátkozván az egész világot:
Athén, sülyedj el! És te, házam, égj!
Gyűlöllek immár, ember s emberiség!
Petur heve is ilyen hatással van ránk, midőn a békétlenek előtt a
királyné véres képét viselő paizst felmutatja. Petőfi _Tigris és
hiená_jában, szintén ilyen vad kitörésekkel akarja Boricsban és
Predzlavában a tragikai erőt éreztetni; de folytonosan ellensúlyozván
ezt valami mókázó czinizmussal, melyet a franczia romantikusoktól tanúlt
s nem tudott elég tapintattal és ízléssel alkalmazni, maga rontja meg
hatását.
E jelenségek benyomása, mint már említettük, ingadozik a természeti vak
hatalom, meg az öntudatos lelki erő hatása közt. Az anyagi erő
nyilatkozásának legalsó fokán, a hol az főkép külső ráhatás: nyomás,
lökés, taszítás által jő létre, mint a lavináknál, tűzhányóknál, tengeri
vészeknél, fő fontosságú a mennyiségi mozzanat: a nagyság, a sokaság.
Itt, a lelki erő kifejeződésének kezdetleges fokozatán, hasonlókép nagy
jelentőségű a tömegesség. A nép fékevesztett szenvedélyei, háborúk vagy
forradalmak alkalmával, mind a tárgyalt forma körébe esnek. Emlékezzünk
Teleki _Kegyencz_ében az Aëtius meggyilkoltatása miatt forrongó tömeg
dühére, vagy a párizsi csőcselékre, mely Dantontól az arisztokraták
halálát követeli. Nem egy ilyen képet fest Eötvös regénye, _Magyarország
1514-ben_, melyek közűl a legkiválóbbak egyike a Telegdi budai
nyárilakát ostromló parasztság rajza. Ide vezet bennünket _Julius
Caesar_ban a forumra gyülekezett nép dühe is, mely Antonius lázító
beszéde után üszköt vetni rohan Brutus és társai házára. A Krisztus
halálát követelő tömeg ordítozása: feszítsd meg.
A szenvedély fejletlensége mintegy fogalmában rejti a kitörést az egyes
ember kiszabott köréből s ezzel megsértését az egyetemesnek. Ha
legbensőbb forrásában erkölcsi is, s ha kifejlődésének egyes
mozzanataiban hősiséggé emelkedik is: fenséges voltát a kitörés hevének,
az erőkifejtés izzó hatalmának köszöni. Annak az erőnek, mely
meggondolás és kimélet nélkül ront és gázol le minden ellenállást.
Hatalmának, nyugodjék bár testi erejében, kiváló helyzetében vagy
csábító szépségében, uralkodó eleme, megmásíthatatlan természete az,
hogy pusztítson. Ha mindjárt csak azért, hogy nyilatkozzék, hogy
kifejezze valóját s érvényesítse magát. Ádázsága nyilatkozik szavakban s
a rémtettek tömegében. Jelensége már, ha alacsony fokon is, de
kétségkívül tragikai: ereje kiváló, küzdelme félelmes, bukása
megrendítő. Épen nagy ellenekkel folytatott küzdelme, s személyiségében
gyökerező ereje által különbözik, elég élesen, attól a biztosságban
nyugvó gonosztól, melyet fentebb láttunk s kizártunk a tragikum köréből.
A két jelenség között mutatkozó eltérést tisztán érezhetjük Byron
_Sardanapal_ján és Marlowe _Tamerlan_ján. A mongol puszták királya
mindent egyedűl magának köszön; hatalma és vérszomja egyiránt: ő maga.
Pásztorfiúból küzdi föl magát a mérhetetlen Kelet rettentő urává.
Győzhetetlennek látszó vészes erő: egyike isten ostorainak. A perzsa
Mycetestől elragadja koronáját, míg vetélytársát, Kosroest, elejti; a
hatalmas Bajazid császárnak tengernyi seregét szerteszórja s magát,
három vazall-királyával együtt, hatalmába keríti; az egyiptomi szultánt
s arab fejedelmet szintén megveri és leigázza; még boldogságát, a
királyi Zenokratét, is úgy rabolja. Hatalmas birodalmakat, mint
hangyabolyokat, dönt össze s lábával koronákon tapodva jár. Veszett düh
tombol benne minden ellen, a mi önként nem veti magát alája. A
nyakaskodó egyiptomi szultán előtt így jellemzi őt követe:
Az első nap, a mint felütte sátrát,
Fehérszínű ez és ezüst sisakján
Jelképűl még világos toll lobog,
Hirdetve szerte békes indulatját,
Melynek kegyetlen kedve föl nem ébredt.
De nem soká pihen: a második nap
Ruhája, sátra vérvörösre válik.
Dühének lángja vérre szomjazik már
S fegyvert ki hord, el nem kerűli azt
Vak hódolást ha még így sem talál,
Zászlója, sátra feketén sötétlik,
Sisakja, pajzsa, ménje, fegyvere,
Halált hirdet s pokolt minden körűle.
Hiába vár kegyelmet kor, hiába
Nem, mert elpusztúl mind, mi ellenállt.
Győzelmi mámora szint ily őrjöngő. Fölégeti a városokat, legyilkoltatja
a szűzeket, vízbe fojtatja az asszonyokat és gyermekeket,
lemészároltatja a férfiakat. Diadalkocsiját eléje fogott és korbácsolt
királyokkal vonatja, kiket «Ázsia hízott dögeinek» csúfol; a babiloni
helytartót czélpontúl akasztatja a falra, s a rabúl ejtett török
császárt ketreczbe zárva hurczoltatja magával. Ránk nézve némi érdekkel
bírhat a magyar Zsigmond király epizódikus szerepe. Mikor Tamerlán
elveszti Zenokratét, dühe a végzet s az istenek ellen fordúl: azokat
akarja megfosztani trónjuktól. A halálos csapás akkor sújtja, midőn
Mohamed templomát és könyveit égetteti el.
A gyilkosságoknak e tömege, ez a kedvtelés a szörnyűben, duskálkodás a
rémesben egyik jellemző vonása az ó angol drámaíróknak, kiknél a
gondolat és érzés végletessége természetesen együtt jár a nagyzó,
bombasztos stíllel. Preston _Kambizes_ével kezdődik a véres és
rakonczátlan költészet, melybe, nehány évtizeden át tartott uralkodása
után, Shakspere oltott nemesebb csirát. Kyd, Peele, Greene, Nash, Lodge
mind a féktelen, vad indulatok költői, a fejletlen szenvedélyé, mint mi
neveztük. Tragikumunknak egyszerű eszméje, hogy: a kiontott vér megint
vérontást követel, az æschylosi mondás: «halálért új halált s a tettre
szenvedés». A bennök nyilatkozó titáni vonást, képzelődésök
zabolatlanságát, hatalmas erőfeszítéseiket és lázas természetlenségöket,
művészi törekvésöket és felfogásuk nyerseségét Gervinus találóan és
elmésen hasonlítja össze a német Sturm- és Drang-korszak költőivel.
Shakspere maga is, legalább az egy _Titus Andronicus_ban, teljes
mértékben hódolt e stilnek, melyet korának erkölcsi viszonyai,
felfogása, hangulata, ízlése teremtettek. Marlowe népszerűségét mintegy
ennek fegyvereivel kivánta a maga részére hódítani. Az elfajúlt római
császárság iszonyainak kellő közepébe vezet, hol erkölcsöt, észt,
emberséget lábbal tapod egy, boszútól lihegő fúria, Tamora császárné s
fekete szeretője, a szörnyeteg Áron, Titus Andronicus és házanépe ellen
dühöngenek, ki Tamorának, az általa foglyúl ejtett egykori gót
királynénak, egyik fiát feláldozta saját, harczban elesett gyermekei
árnyának megengesztelésére. A szerecsen Áron, ki lelkét oly sötétnek
kivánja, minő az arcza, nemcsak eszköze Tamorának, hanem önkéntes
kifejezése saját ádázságának. A leggonoszabb Shakspere minden
gonosztevői közt, ki elátkozza azt a napot, melyen valami rosszat nem
mívelt, bár ez átokból igen kevésre jut. Ellenségének kezébe kerűlvén,
diabolikus humorral dicsekszik:
Ezer rémtettet mívelék
Oly könnyen, mint ki egy legyet megöl,
S szivem valóban nem más vérzi, csak
Hogy tízezerszer annyit nem tehettem.
A rémtettek sorozatában, melyeknek ő a központja bele van olvasztva Róma
és Görögország egész tragikai mondája: az őrülést tettető Brutus, a
leányát leszúró Virginius, Tereus és Progne, Atreus és Thyestes, s
egy-egy vonás még sok másból. Áron leöleti Titusnak ártatlanúl gyanúba
kevert két fiát, meggyaláztatja és eléktelenítteti leányát,
megcsonkíttatja magát az apát, ki meg a boszú órájában ételnek
tálaltatja fel a császárné elé fiait, azután megöli őt férjével,
Saturninnal, együtt. Az iszonynak e hajmeresztő jeleneteiben azonban
élesen van kifejezve a tragikai megtorlás gondolata. Titus Andronicus
diadalmámorában lemészároltatja az előtte térdein esdeklő gót királyné
fiát, s ezzel idézi föl maga és övéi ellen a nemezist. De különös
figyelemre méltó még egy más mozzanata is az expozicziónak, melyet
egészen Shakspere csatolt egy régibb, hasonló tárgyú darabhoz. E
mozzanat kiváló jelentőségére nincs elég figyelemmel Ulrici sem, ki a
kommentátorok közűl legalaposabban foglalkozik Titus Andronicus tragikai
eszméjével. A harczból megtérő hadvezér, szenvedélyes felindulásában,
majdnem ok nélkül szúrja le fiát, Mutiust, ki testvérének, Laviniának,
kezét a császár helyett Bassianusnak szánja. Ezzel Titus magán is
megsérti azt az érzést, a szülői szeretetet, melynek imént mások
sérelmével adózott: így mintegy maga irányozta családjára a végzet sújtó
kezét. Házán a szörnyű pusztulást Áron hajtja végre, Tamorának és
magának szolgálatában. Tifoni bombasztjai alig fejeznek ki érdeket,
hatalomvágyat, szerelmet, tisztán csak valamely ádáz indulatot. Ennek az
ádázságnak, a szenvedély fejletlenségének megtestesűlése a mór: elemi
csapás az emberi nemen. Dühe, mint maga jellemzi, a bérczi oroszlánnak,
a bősz vadkannak, a tengernek zajgása: szinte vak természeti erő.
Az ilyen alakok azok, melyek tragikai felfogásának nehézségére s drámai
feldolgozásának veszélyeire utalva, írja Kemény Zsigmond a következőket:
«A színműíró e tárgyaknál igen hamar bukhatik, mert a feltétlenűl gonosz
csak iszonyt, a feltétlenűl aljas csak undort, az ok nélkül szenvedő
ártatlanok sorsa csak bősz ingerűltséget költ bennünk, és a
katasztrófnál könnyen történhetik, hogy nem a költői igazságtételt
érezzük, hanem csak azt a csömört, melyet egy ronda rovarnak eltapodása
okoz, vagy azon épen nem költői újongást, mely egy dühös bikának
leveretésekor tör ki keblünkből. S mi köze lehet ez érzésekhez az
eszthetikának?»
Az ádázság, mint az eddig említett példák némelyike is mutatja, nem
mindig múló lelki tulajdonság, mely egyszerre kitör, kitombolja magát s
azután ismét lecsillapodik. Lehet az embernek egész szellemi mivoltát
meghatározó, sőt magában foglaló tartós, állandó állapottá. Ilyenkor, ha
a lélek egész munkásságát táplálja, minden erejét irányozza, valamennyi
tehetsége fölött uralkodik: gyűlölködésnek nevezzük. Nem gyűlöletnek,
mert ez sarjadhat tisztán erkölcsi magból, a jónak szeretetéből,
csakhogy tagadólag fejezi ki. A gyűlölködés fejletlen szenvedély:
erkölcsi eleme homályban marad, az érzékivel szemközt majdnem semmis.
Bár a gyűlölet szintén állandó indulat, de mégis csak bizonyos
alkalmakkor tör elő, mintegy újra és újra kihivatva bensőségéből. A
gyűlölködés úgy szólván soha sem szünetel; maga keresi, hajszolja az
alkalmat, hogy kitörhessen: valósággal megöröködött thümosz. Nem irányúl
általában jóra vagy rosszra, nem az emberekre, valójuk erkölcsi
jelleménél fogva, hanem természete szerint inkább fajokra, osztályokra,
felekezetekre. Eötvös regényében a Telegdi házát feldúlni készülő
csőcseléket Gáspár az ő és családjának rettentő szenvedéseivel izgatja.
Azt kérdik tőle, hogy az elsorolt gazságokat Telegdi követte-e el rajta?
«Telegdi nem, válaszol a bujtogató; nem az ő jószágán születtem s így
nem ő vala hóhérom. De nem úr-e ő is, olyan mint a többiek? Az úr őt s
övéit adta kezeim közé s én rajta fogom állani boszúmat.» Ily
gyűlölködés töltött el a vallás-háborúk korában egész nemzedékeket,
melyeknek csak igen kis töredéke bírt fogalommal a vitás kérdések
jelentőségéről. Ily természetű szenvedélyek dühöngöttek a párizsi
vérmenyegzőben, melyet Marlowe szintén dramatizált. A gyűlölködés
jellemző példáit találjuk nála és kortársainál.
Ott van legkiválóbb fajképeűl Barabás, a gazdag _máltai zsidó_. Lelke a
gyűlölködés őrült végletein jár. Története azon kezdődik, hogy Farnese,
a spanyol kormányzó, elvéteti mindenét hadisarczban a törökök számára.
Barabás ellene mond a rablásnak; de vesztére. Büntetésűl házát is
lefoglalják apáczaklastromnak s ő semmi módon nem férhet hozzá
kincséhez. Vadállatként bánnak vele s vadállattá teszik. Cselen és
boszún gondolkodva, közeledik hajnal hasadtakor egykori lakása felé:
Hollóhoz, e komor jóshoz hasonlón,
A mely károgva a beteg halálát
Jelenti és a néma éjnek árnyán
Sötét röptén ragályt szór szerteszét:
Így ront, nehéz átkokkal ajakán,
Barabás is, csufoltan, üldözötten
S kifosztva most, a keresztyének ellen.
Drágaságait, leánya segítségével, visszalopja; új házat vesz s megint
gazdag és hatalmas. Kezében van a boszú eszköze: «Izraelnek megátkozott
áldása.» Leányának, Abigélnek, két keresztyén kérőjét, kiknek egyike a
kormányzó fia, koholt levelekkel egymásra uszítja s egymás által öleti
meg. De Abigél szerette az egyiket s kétségbeesésében megkeresztelkedik
és kolostorba megy. A felbőszűlt Barabás így dühöng rabszolgája,
Ithamore, előtt:
Távoztass el szívedből minden érzést,
Reményt, irgalmat, részvétet, szerelmet,
Semmin se indúlj meg, senkit se szánj,
Nevess, ha a keresztyének zokognak.
Én éjjelenkint kimegyek
S útfélen megölöm a beteget,
Máskor megmérgezem a kútakat.
Ifjú koromban orvossá levék
S az olaszoknál kezdtem művemet:
Meggazdagodtak tőle a papok,
S a sírásónak mindig dolga volt,
Szünetlen zúgott a halálharang.
Bukott emberrel volt egy év alatt
A börtön telve, árvákkal a kórház;
Minden hónapban őrültté tevék
Egyetmást, sok meg felköté magát,
Kinek mellén hosszú lajstrom mutatta,
Kamatjaimmal mint gyötörtem őt.
Ördögi munkája tovább foly előttünk, mindig több és több iszonyt
halmozva össze, egy valóságos pandæmonium képeűl. Abigél gyónása
elárúlja apjának gaztetteit. Barabás, hogy megmenekedjék, megfojtatja a
gyóntató barátokat. Az apáczák számára meg méreggel kevert ételt tétet a
kolostor küszöbére, s hogy el ne árúlhassák, Ithamoret is megmérgezteti,
kedvesével együtt. De későn; már be van vádolva a kormányzónál. Azonban
az ő szörnyű furfangja a halálbüntetést is ki tudja játszani s Maltát
elárúlja Szelimnek. Dühe már nem éri be a máltai keresztyénekkel,
jóltevői ellen fordúl s a városba segített törököket is meg akarja
rontani: a katonákat levegőbe röpíteni s a basákat égő kútba
sülyeszteni. De végre maga esik bele, bősz átkok között pusztúlva el.
Íme Shylock őse, elemibb, durvább, rémletesebb kiadásban. A
gyűlölködésnek, mely szinte áldozatkészszé emelkedik vagy fajúl,
legmesteribb képe: a velenczei zsidó. Gyűlöli Krisztus híveit mind
összevéve, s különösen gyűlöli Antoniót. Nemcsak mert keresztyén, hanem
mivel nagylelkűsége leveri a kamatlábat s árt az uzsorás piszkos
mesterségének; aztán meg mivel a Rialtón vérebnek és hitetlennek
szidalmazta s ünneplő ruhájára köpve meggyalázta. Leányának ama Barabás
fajtájából kivánna férjet, s midőn Jessica megszökik Lorenzoval,
kapzsisága fölülkerekedik atyai fájdalmán. Szeretné, ha holtan heverne
lábai előtt, de az elrabolt drágakövekkel fülében; ha gyászpadon
feküdnék, de koporsójában lennének az aranyak is, melyeket most
Génovában tékozol. Azonban a kapzsisággal magával, Shylock csak a
sülyedtség képét mutatná s utálatos lenne. Gyűlöletével fölibe emelkedik
kapzsiságának, melybe atyai fájdalma és szégyene olvadt. A keservet
elnyomja benne a kapzsiság, a kapzsiságot a gyűlölködés. Kivánja, hogy,
bár pénze vesztével, boszút állhason Antonión s benne a keresztyéneken,
kik megcsúfolták, megrabolták s boldogtalanná tették. Indulatainak ez a
fokozata, egymás mellé állítása és egymáshoz mérése, majd meg a
legerősebbe, a gyűlölködésbe, beleolvasztása: mesterien van kifejezve
Shylocknak Solanioval és Salarinoval, utóbb Tuballal folytatott
beszélgetésében. Számítása Antonio meggyilkolására, minden élessége
mellett is, vak: vakon nyugszik meg a kötés betűjében s vak szívóssággal
ragaszkodik hozzá. Vaksága juttatja a másnak ásott verembe s az a
megtört ember, ki a doge tanácstermét elhagyja, nem Shylock többé. Míg
Marlowe a zsidónak tisztán a középkori legenda által színezett képét
festette, melyre a még ma is élő babona minden képtelenséget rákent,
Shakspere is e képzelt alakot vette alapúl, de okoskodásában,
igyekezetében, egész mivoltában a valószerűség magaslatára emelte.
Szenvedélyének fejletlenségére, állati voltára azonban világosan ráutal
Gratiano, ki a tárgyalás alatt átkozván az ádáz zsidót, többek közt így
beszél:
Csaknem megingatsz még hitemben is
S Pythagoras elvére tántorítasz,
Hogy állatok lelkei ömölnek át
Embertetembe.
Mind a gyűlölködés példái. E közt meg a gyűlölet között tisztán érezteti
velünk a különbséget Hamlet alakja s Kemény Barnabás deákja a _Zord
idő_ben. Sorsuk között van némi rokonság. Mindegyiköket véres ármány
fosztotta meg atyjától. A hős dán királyt rejtőzködő gazság ejtette meg,
melynek sikerűlt még magát a gyilkosságot is titokban tartani; de
Hamletnek, élete bálványán kívül, mindenét meghagyta: fényt, hatalmat,
reményt, szerelmet. A dunamenti várurat, Barnabás atyját, szörnyű
erőszakkal mészárolták le, vadállati vérszomjjal és prédavágygyal,
nemcsak megölve, hanem megrabolva és meg is becstelenítve őt, egész
rokonságát kiírtva, árváját pedig nyomorba, csúfságba, gyalázatba
taszítva. A két apa árnyéka boszúra hívja föl gyermekeit. Az öreg Hamlet
lelke megtorlást kíván fiától; de csakis magán az áruló Claudiuson.
Szívére köti, hogy elméje maradjon tisztán s még anyja büntetését is
bízza az égre. Barnabás lázas képzelete előtt is megjelenik a kisértet,
ki atyjának nevezi magát, arra buzdítva őt, hogy írtsa ki a rablókat.