A tragikum - 09

akaratot s a mértéktelen akarat a túlcsapongó képzelettől veszi
táplálékát és szolgálatában kiélesíti az érzelmet, melynek sejtése
szinte látássá, előérzete szinte tudássá magasúl. Csak Romeóra és
Juliára, Hamletre és Macbethre, Othellora és Learra gondoljunk: miképen
emelik, zaklatják, fejtik bennök akarat, képzelet és érzés egymást, s
tételünk értékére nézve azonnal tisztába jöhetünk. A tragikai hatás
szempontjából kiváló fontosságú következése ennek, hogy az elbizottság
mértéktelenségét rendszerint a fájdalom mértéktelensége vezeti költői
megoldásához. E mélység, rendkívüliség, kizáróság teszi a tragikai
szenvedést oly fenségesen kiengesztelővé. A csalódás, veszteség, bukás,
halál a tragikus hősre nézve sokkal többet jelent, mint az élet
közönséges embereire. Többet, nemcsak azokra, kik, mint a stagirita s a
franczia klassziczizmus kánona követelte, trónról buknak és koronát
veszítnek, s sorsuk hatását emeli a kivételesség, a ritkaság benyomása.
De többet, általában a tragikai hősökre, kik mind a kiválóság trónján
ülnek s a fenség koronáját hordják. Nem külső helyzetöknél, hanem belső
kiválóságuknál fogva, nem csupán látszatra, de valósággal is
hatalmasabban szenvednek, mélyebben megaláztatnak s többet vesztenek,
mint más emberfia. Az érzésnek e mértéktelensége, a fájdalom
korlátlansága, melybe a hajótörést szenvedett akarat átmegy, tesz rájok
nézve lehetetlenné bármi alkuvást sorsukkal. Kizáróságában kiszorít
lelkökből minden kilátást, reményt, vigasztalást. Midőn itéletöket
végrehajtja s a költői igazságszolgáltatás leghatalmasabb tényezője
gyanánt jelenik meg: egyszersmind betetőzi fenségöket.
Nyilatkozhatik ez a rendkívüli fájdalom, melyet a tragikai megsemmisűlés
érzetének nevezhetünk, különböző módon. Panaszban, elérzékenyűlésben,
kesergésben, mint Antigonénál, ki siránkozik, hogy neki nem lesz
nászdala, édes hitestársa, áldása gyermekekben; vagy Medeiánál, kinek
erőt vesz bősz dühén s könnyeket áraszt szeméből a szörnyű boszú felett,
melyet Jasonon áll. Nyilatkozhatik átkozódásban, dühöngésben, vad
felindulásban, mint a fergetegben örjöngő Learnél, ki a világot rengető
villámmal el akarná romboltatni a természet műhelyét s megfojtatni
minden csirát, miből a háladatlan ember keletkezik; vagy Timonnál, mikor
hátat fordít a gyűlölt Athénnek s a harag legvadabb kitörései közt
dobálja el ruháját. Mintegy önként, a maguk szántából látszanak
elszakadni a világtól; ez megsemmisűl rájok nézve s ők is megsemmisűlnek
benne. Nyilatkozhatik e fájdalom fenséges felemelkedésben is, mint a
halni készülő Ajasnál, ki utoljára köszönti a napot, a tündöklő
verőfényt, a trójai forrásokat és mezőket, s szülő hazáját, Salamist;
vagy Othellonál, kinek keserve felidézi harczi dicsőségének képét, s
egész valójának felbomlását jelentve, úgy önti megáradt cseppjeit, mint
gyógyerős nedvét a mézgafa. Megjelenhetik a lélek mámoros
féktelenségében s önkinzó vezeklésében is. Mindegyikre példát szolgáltat
Toldi Szalontán, hogy amaz «egy csók» mérgét elenyésztesse, majd belehal
borba, szerelembe; eszeveszett fővel, búja erős házán dúl minden erővel.
Majd meg a bakonyi klastromban kínnal az életét kinyújtani vágyik;
szerelemért, bűnért vezekelni váltig. A kifakadások átmehetnek néma,
sivár kétségbeesésbe, mint Bánk bánnál. Minde kitörésekben, különböző
formákban a fájdalom mértéktelensége jelentkezik; oly fájdalom, mely
egyensúlyos visszahatása a rendkívüli tévedésnek. Legyőzésére mikép
lehetne csak gondolni is? A szenvedés nagysága kiengesztel a szenvedély
nagyságával.
Ez a tragikai megsemmisűlés érzete: a czélját vesztett hős
lélekállapota; ez szerepe és hatása. Ilyes valamit keres Schopenhauer,
mikor a katasztrófa küszöbére jutott hős lelkébe pillant s mindig és
kizárólag csak lemondást talál benne az élethez való akaratról. E
gondolatot bizonyos erőszakoló részletezéssel fejtegeti Siebenlist, ki
mesterének töredékes gondolataiból a tragédiának egy külön bölcseletét
szerkesztette össze. Bármily kevéssé látszik az általánosíthatónak, úgy
szólván szükségkép következik a rendszerből, mely a tragikumot, mint az
élet visszásságának, igazságtalanságainak és nyomoruságának képét fogja
föl, s a katasztrófában a hősre szabadulást, a nézőre bátorítást lát a
végnek reménye által. A legnemesebbek is, azt mondja, hosszú küzdelem és
szenvedés után a czélokról, melyeket oly hevesen kívántak, önként,
szabadon és örömest mondanak le. Nem egy tragikus alaknál kétségkívül
megtaláljuk ezt a hangulatot, mely a hajótörés után általában az élet
ellen fordúl, föléje emelkedik s köszönti közelgő végét. De ez a
kategoria korántsem kimerítő s mindent magában foglaló. A tragikai
páthosz, midőn az egyetemessel folytatott küzdelmében szárnyaszegetten
elbukik: semmisnek érzi az életet, de csak a maga életét mindig s nem az
életet általában. Hányat marczangol a bűntudat, az eltévesztett pálya
átka! Hogyan illeszszük már e jelenséget a schopenhaueri tételbe? Hogyan
a kétségbeesett küzdelmet, melylyel Macbeth és Rikhárd napja kihúny?
Hogyan Antigone kesergését a nem élvezett örömökről? A szabad, önkéntes,
örömmel teljes lemondás az életről bizonyára feltetszik egyik-másik
tragikai pálya alkonyán; de nem valamennyién. A megsemmisűlés érzete: ez
közös mindegyikökkel. Czéljokkal azonosították magukat; a mint az
veszendőbe megy, pusztúlnak ők is, s törekvésök mértéktelenségét
szenvedésök mértéktelensége váltja föl. Panaszkodva vagy némán,
fölemelkedve vagy lesújtva, de egyéniségökre nézve mind a megsemmisűlés
érzetével vesznek. Hogy ez a megsemmisűlés és érzése nem mindig teljes
és nem mindig föltétlen, látni fogjuk.
Visszatérve kiindúló tételünkhöz, hogy a mértéktelen akarat mikép emeli
a lélek különböző tehetségeit, egyensúlyuknak megzavartatása daczára is:
értető például találjuk Macbethet. Diadalmasan jelenik meg, a fifei
csatából jöve, hol a Duncan király ellen lázadt Macdonwaldot verte meg,
a kernekkel és galloglassokkal együtt, majd meg a norvég Sweno királyt,
ki a zavarosban halászni akart. Ő a nap hőse; a sebesűlt századostól és
Rosse thántól halljuk, hogy ő, egyedül ő a győztes, nélküle elveszett
volna minden. Ime csak ő képes megvédeni a királyi hatalmat; vajjon nem
ő neki van-e e szerint legtöbb joga is rá? A ki erejére, bátorságára,
vitézségére első: állhat-e hatalomra hátrább? A mértéket már-már szeme
elől téveszti. Dicsőségében, hősisége tudatában nekihevűlt képzelete
mind magasabbra hág: Glamis thánja! Cawdor thánja! leendő király! A
boszorkányok szavában csak szíve titkos sugallatainak viszhangját
hallja. Banquo észreveszi, hogy a _király_ szóra megriad. Mi értelme
lehet más ez összerezzenésnek, mint hogy rajta kapták titkán. Borzad a
szótól s Banquoval beszélgetve, egyszer sem meri kiejteni, bizonyságul
arra, hogy annál többet gondol rá, hogy folyton azzal háborog. Lelkében
már nemcsak az alaktalan gondolat fészkelte be magát, hanem a sikerre
vezető bűn kísértése is.
Miért győz rajtam a kisértet,
Hogy égnek áll hajam, szörny-képitől,
S higgadt szivem bordáimon vadúl
Természetlen dörömböl! A való
Félelminél a képzelt rém nagyobb;
Ez eszme, melyben még a gyilkolás csak
Agyrém, valómat úgy megrenditi,
Hogy léterőm mind képzeletbe fúl,
S előtte semmi sincs: csak a mi nincs!
Még iszonyodik a gyilkosságtól. Nincs semmi sarkantyúja a szándokot
segítni, mint a nagyravágy. De nagyravágyása már mértéktelen:
dicsőséggel, nagysággal, elismeréssel, kitüntetésekkel nem éri be.
Glamis és Cawdor thánja már; de ő nem elégszik meg azzal, a mije van;
képzelete nem szabadúlhat attól, a mije még nincs. A koronát akarja
minden áron; de ennek csak egy ára van: a bűn, melynek meg az egész
Macbeth az ára. A bűn ellen feltámad jobb része, mely innen kezdve végig
harczolva, küzdve ad föl lelkében minden talpalatnyi tért. Mily iszonyú
átalakulás megy véghez benne; az önző akarat fejlődésének mily
szakadatlan s megrendítő fokozatait tüntetik föl nyilatkozatai! Szívét
eleinte higgadtnak mondja s a Lady is azt panaszolja rá: több benne a
szeretet édes teje, mintsem hogy czéljához a rövid utat választaná.
Maga, egy jobb pillanatában, a királygyilkosság előtt így tör ki:
A sors
Ha akar királynak, jó, tegyen királylyá;
De úgy, hogy én ne is mozdúljak érte.
De meg kell mozdúlnia; fölzaklatott szenvedélye áttör a mértéken. Duncan
elesik s Macbeth, a lélekmardosás kínja között, félig kétségbeesve,
félig biztatva magát, az öncsalás tételére jut:
A kezdett bűn istápja újra bűn.
Mintegy kényszerítve, nem tehetve máskép, halad tovább a vétek útján.
Dicsőségének egyetlen részese Banquo; s háza jövőjének, a boszorkányok
jóslata szerint, veszedelme az ő nemzetsége. A hős királyi valója
félelmet szűl; alatta a bitorló lelke legörnyed. Utjában állanak fiával
együtt; el kell őket láb alól tennie. De Fleance megmenekűl, s Banquo
szelleme megjelenik az új király lakomáján. Macbeth iszonyú
felindulásba, önkívületbe jő, melynek lecsillapodtával mondja:
Ez öncsalódás, a mi megcsufolt,
Csak a szokatlan újoncz félsze volt:
Gyöngék vagyunk a tettre még.
A tett tehát nem tűnik már fel előtte a kénytelenség, a valóján
elkövetett erőszak színében. Már szeretné, ha elégséges, soha meg nem
rettenő ereje volna hozzá. A boszorkányoknak új, kétértelmű jóslata után
a megindúló erdőről s a nem anyaszülte ellenségről, a jövő látványának
izgalmában, mikor hírét veszi Macduff szökésének, bőszűlten kiált föl:
Ezután
Szivem zsengéje mindenkor legyen
Kezemnek is zsengéje! Rajta mindjárt,
Tett koronázza első szándokom.
Ezután – tehát végkép elveti magától a meggondolást. A tettből, mely
első szándokát koronázza, Macduff ártatlan családjának
lemészároltatásából, már teljesen hiányzik a szubjektiv kényszer, még a
bűnös czéltudatosság is. Csak a megvakúlt szenvedély, a vért szomjazó
boszú műve az. Im, Macbeth erkölcsi érzésének teljes kihaltáig, hol
nincs már rá hatása a Lady halálának sem, s egyáltalában semmi értéke az
emberéletnek, a szenvedély minő fokozódása!
E rövid vázlat elég czáfolat Bodenstedt felfogására, ki Macbethben,
elejétől fogva, csak a kész, megrögzött, képmutató gonosztevőt látja. A
bűn természete ellen van; de megöli a királyt, mert a nagyravágyás
természetében van. E természet szemeink előtt alakúl át. Már királylyá
lett; de lenni semmi még, bizton lenni! Sorra kiirtja ellenségeit. Meg
akarja gyilkolni még azt a jövőt is, mely valaha háza ellen támadhat;
mert koronája meddő, királyi pálczája csak száraz ág, ha fia nem
örökölheti. Az, hogy igazán van-e fia, a mit Rümelin hánytorgat,
mellékes kérdés. Neki a hatalom teljessége kell, mely magában foglalja a
jövőről való rendelkezést, mintegy az élet határán túl terjedő hatalmat;
e nélkül csonkának érzi. Nagyravágyó, a jelenen és jövőn féktelenkedő
akaratát lázas képzelete izgatja; létereje valóban a képzeletbe fúl.
Macbeth csak félig él a való világban, félig a képzeletben, mely
boszorkányokkal, holtak árnyaival, véres fejekkel s a jövendő
látványaival van tele. Tragédiájában a való s az álomvilág csodás módon
hatnak össze, hogy őt mindig mélyebbre és mélyebbre sülyeszszék.
Schlegel jegyzi meg, hogy miután lemondott a másvilágról s lelke örök
javát a gonosz kezébe adta: csak annál aggodalmasabban ragaszkodik a
földi élethez; minél nyomorúltabb, annál irgalmatlanabb. Végre, Malcolm
kifejezésével, egészen hentessé lesz. De mig egyfelől megborzaszt és
elrémít, nem ragad-e másfelől bámulatra fenséges adományaival;
gyarlóságát nem épen ezeknek mértéktelenségében ismerjük-e föl?
A fejtegetést, melylyel más helyen Romeo és Julia szerelmének
természetéről részletesebben emlékeztünk meg, egészen ide
alkalmazhatjuk. E mindent magában foglaló érzés alkotja a veronai
szerelmesek kiválóságát, s mértéktelenségében fekszik gyarlósága. Nem
tud számolni sem a családi kötelességgel, sem a közviszonyokkal, sem az
élet komolyabb feladataival; mindezekre nem is gondol.
Ellenállhatatlanul, minden okosság ellenére, tör mindig a legközelebbi
czélra, s e czélban, minden emberi lehetségen túl, teljes kielégűlést
kíván. Igy kell egyszerre saját lángjokban fölemésztődniök s az eléjök
tornyosodó akadályokon összetöretniök. Így Othello is, ki nem okos, de
hő szerelmű; nem könnyen gyanús, de ingerelve féltésben dühöng.
Féltékenysége nem más, mint szenvedélyes szerelmének mértéktelensége;
ebben csodáljuk és szánjuk őt. Hősi szívét egyszerre keményíti és töri
meg, midőn Dezdemónát megfojtva, mint a tudatlan indus, botorul eldobja
a gyöngyöt, mi többet ér, mint népe birodalma. Lear király meg, ki egész
hosszú életét a hatalom tömjénfüstjében töltötte, azt hiszi, hogy
hatalma van a szív gyöngéd felindulásait is mintegy kicsikarni, köteles
adó gyanánt, s mint Zeising megjegyzi, uralkodni akkor is, mikor a külső
erőt kiadta kezéből és a szeretetet ellökte magától. A szenvedély
mértéktelensége mindnyájoknál átmegy a fájdalom, a szenvedés
mértéktelenségébe.
Tudjuk, hogy e mértéktelenség nemcsak az önző indulatokat juttathatja
tragikus lejtőre, hanem az önzetlen érzéseket és nemes törekvéseket is.
Elbizottságra ragadja, erőszakosságra csábítja őket s megzavarja
felfogásukat a kötelességek értéke, egymáshoz való viszonya és öszhangja
felől. Vonzalom, áldozatkészség, meggyőződés szenvedélyekké lesznek,
melyek kizáró uralmat nyervén az egyén felett, öszeütközésbe keverik az
egyetemessel, mely nem csak egyetlen kötelesség teljesítését kívánja
tőle, bármily szent legyen az, és semmi esetre sem követeli minden áron.
Kemény Zsigmond Gyulai Pálja egyike a legnemesebb lelkeknek. Tele van
eszményi ábránddal s magasztos tépelődéssel. Természet, tudomány,
költészet vonzzák s szeretne végkép közéjök menekülni falusi magányába,
Abafájára, megszabadúlva a gyulafehérvári udvarból, hol Báthori Zsigmond
kegyencze és tanácsosa. De mielőtt mehetne, egy nagy kötelesség
teljesítése vár rá. A fejedelem atyja, Báthori Kristóf, hajdan
becsületét mentette meg, s Gyulai akkor erős fogadást tett, hogy
rendületlen híve lesz neki és házának. Igéretét ismételte a haldokló
Báthori István lengyel király előtt, kinek meg a Békesi-forradalom után
életét köszönte. Az ifjú fejedelmet, kinek így tettel, tanácscsal,
szenvedések között is, gyámolítását fogadta, nagy veszély fenyegeti.
Báthori Boldizsár folyton bizonytalanná teszi Zsigmond trónját. A nagyok
s a nép rokonszenve a népszerű dalia mellett vannak; de Gyulai mindennek
daczára el van határozva, hogy megmenti urát. A villongás által
fölingerelt kormánytanács kimondja Boldizsár halálát, ha bármely
törvénytelenségre vetemednék. Gyulainak minden törekvése most már:
rábizonyítani az árulást, melylyel megbuktathatja. A fejedelemnek egy
elbizott olasz komédiását, ki a félelmes fogarasi grófot egy előadás
alkalmával harsogó zenekarral fogadta s tüntetett mellette, börtönre
vetteti. A véletlen, katonai mozgalmak, cselszövések azt sejtetik, hogy
az elzárt Senno igen szoros összeköttetésben van Boldizsárral, ki érette
talán törvénytelen föllépésre, erőszakoskodásra is kész s ezzel bemegy a
kelepczébe. Hogy ide ragadhassa, Gyulai nagy lelki harcz után
meggyilkoltatja Sennot. Ezzel azonban nemcsak czélt nem ért, hanem
inkább saját sírját ásta meg. Az olasz felesége, ki neki ifjukorától
titkos eszményképe volt, a léha fejedelem kegyébe jutván, boszút állt
férjeért. Gyulainak füstbe mentek álmai: a féltett Zsigmond vesztébe
rohant s ő maga, bűnterhelte lelkével, sohasem látta meg Abafáját. Ép
az, a kit szeretett, eszközölte ki bukását és halálát attól, a kinek
feláldozta nyugalmát és életét. Hála, hűség, önfeláldozás vezették: a
legszentebb elhatározás. Szívének egy nemes hajlama volt az, mely,
mértéktelenségében, gyarlóságát képezte. Épen nemességénél fogva, midőn
túlzásában a bűnt is kötelességének ismerte, összezavarta lelkében a jó
és rossz fogalmait. Kétkedővé tette felőlök s kétkedővé az emberi
szabadságban. Belső harczát, s a tragikum e fajának egész természetét,
megragadó erővel festi naplója, melyből a következő sorokat idézzük;
«Mikor Kristóf visszaszerezte álnokul elorzott becsületemet és én hálát
fogadék, nem csengő igéretekkel, de néma, szilárd eltökélésben:
képzelhettem-e, mekkora belterje van e szónak _hála_, s hogy ez egyedül
megtöltheti a szív két kamaráját, uralkodhatik a vér és nedvalkat
felett, szétronthatja az erény keskeny sorompóit, a bűn mérföldköveire
tűzheti ki hódító zászlóját, gyermekjátékként szórhatja el azon
kincseket, melyekért támadott, és a rokonszenv s kötelességérzet
talapjairól zsarnokkénynyel, mint a többi szenvedélyek, tűzi ki az élet
irányát, az akarat végczéljait.»
Az emberi szenvedélyeknek ez a mértéktelensége az, a mit az _Ember
tragédiájá_nak álomképei is feltüntetnek. A Farao hírszomja a gúla-építő
ezerek boldogságának, szabadságának, életének árán keres kielégűlést; az
athéni demagóg féltékeny szabadságszeretete nagy embereiben nem képes
azt látni, a mi tiszteletreméltó, csak azt, a mi veszedelmes; a bizánczi
pátriárka vallásos vérszomja ép oly őrűltségnek látszik, mint az agg
eretnek rajongó lelkesedése egy holt betű miatt. Igy fajúl a dicsőség
vágya mértéktelenségében elnyomássá, a szabadság szeretete irígy
féltékenységgé az egyéni kiválóság iránt, a hit őrűlt rajongássá, az
egyenlőség öröme féktelen vérszomjjá, a tudomány zsarnokává az érzésnek,
az egyéni erők szabad kifejtése alacsony érdekek hajhászásává. Mig Éva
megnyugszik gyöngeségében, megelégszik mosolya birtokában, mely e földre
gyönyört hoz, ha napsugár gyanánt száll egy-egy arczra: Ádám törekvéseit
sohasem fékezi mérséklet s ennélfogva sohasem követheti megnyugvás.
Kitűzött egyes czéljainak varázsa mindig a küzdelem varázsával párosúl s
utoljára egészen ebbe olvadni látszik. Ez természetes is, mert Luczifer
sohasem mutatja őt a czélnál, hanem mindig túl rajta. A becses eredmény
a lelkes küzdő kezéből, ki megharczolt érte, már a tömegébe ment át,
mely könnyen jutott hozzá és visszaél vele. Így történik, hogy Ádám
annyi csalódás után, az űrben folytatott párbeszéd alkalmával, már nem
is a czélban való megnyugvást keresi, a melyet lehetetlennek tart, hanem
csak a feléje való törekvés gyönyörét.
Oh Luczifer, vezess földemre vissza:
Ha oly sokat csatáztam hasztalan,
Csatázzam újra és boldog leszek.
Ördögi kisérője, az ember örök ördöge, megint az elérhetetlenre, a
czélra, irányozza figyelmét. Ádám így felel:
A czél: megszünte a dicső csatának,
A czél: halál, az élet: küzdelem,
S az ember czélja: e küzdés maga.
A küzdés, mely épen annálfogva örök, mivel hajtó szenvedélye
mértéktelen, az elértben és kivívottban, az elérhetőben és kivívhatóban
soha meg nem nyugvó. Farao, az athéni demagógok, a bizánczi barátok és
eretnekek, az álmodozó Kepler, a párizsi csőcselék, a londoni kufárhad,
a falanszter tudósa: mindnyájan azonegy igazság hirdetői. Mindenütt
ugyanaz: az örök ember és örök tragédiája.


XVII. A szenvedély egyoldalúsága.
A fejletlenségen és mértéktelenségen kívül mutatkozhatik még a kiválóság
gyarlónak az egyoldalúság formájában is. Az emberi léleknek egyik vagy
másik érzése, vágya, törekvése külön, magára kifejlettnek s külön,
magában érvényesűlni kivánónak látszik. Míg a szemlélőnek nem nyújtja a
belső harmonia képét, magára nézve végzetes összeütközés s romlás
forrásává lesz. Azzá még akkor is, ha magában nem mutatkozik
mértéktelennek. Avagy első sorban, a külső viszonyok és belső
jellemvonások aprólékosabb vizsgálata nélkül, mértéktelennek tetszik-e
előttünk Antigone kegyelete, mely mindössze is egy meggyalázott testvér
tetemét átadja a föld nyugalmának, eltemeti? Midőn azonban ezt országos
tilalom ellenére teszi, az egyetemesnek fölfogásában egyoldalúságot,
kötelességére nézve félszegséget s ebben gyarlóságot tanúsít. A sérelem,
melyet az egyén a köz érdekén, az egyetemesen elkövet, nemcsak nála,
hanem sok más alaknál is, kiket tüzesebb szenvedély hajt, ennek nem
annyira túlságából, mint inkább egyoldalúságából látszik származni.
Majdnem kivétel nélkül az önzetlen akarat, a nemes érzések képviselői
tartoznak ide. Az egyén abbeli szilárd meggyőződésében, hogy valamely
jogos eszmét képvisel, nem tiszteli a jogos eszméket összességökben,
egyetemességökben. Egyetlennek szenteli magát s ennek egyoldalúlag
fölfogott érdekében szembeszáll az általánossal. Legfensőbbnek tartván a
maga eszméjét, föláldozza neki a másét, mígnem a megtámadott egyetemes
őt magát kivánja áldozatúl. Életet, világot, kötelességet csak bizonyos
oldalról tekint s törekvése szükségkép ellentétes lesz a harmóniával.
Mikép történik bukása? Vagy úgy, hogy szenvedélyét, mely még magában nem
mértéktelen, a helyzet kényszere nem engedi kivetkezni egyoldalúságából
s akár egyik, akár másik oldalon az egyetemesnek megsértésére
kényszerítvén, kikerűlhetetlen örvénybe vezeti. Szenvedélyének
egyoldalúságából nincs más menekvése, mint az ellenkező egyoldalúság; ez
pedig nem menekvés. Vagy pedig úgy, hogy az egyoldalú törekvés, a maga
külön jogának érzetében, akadályok által ingerelve, makacsságba, daczba,
mértéktelenségbe megy át s összezúzódik. A két eset nem különűl el
mindig tisztán egymástól: a kényszerű helyzet gyakran makacsságot
ébreszt s a dacz legtöbbnyire egyoldalú.
Hegel mindazon remekek között, melyeket az egész ó és új világ
teremtett, _Antigoné_t mondja a legkitünőbb és legmegnyugtatóbb műnek.
Nemcsak általában a tragédiára vonatkozó nézeteit fejti ki Sophokles
remekéből, hanem egyenesen ennek alapján fogalmazta a páthoszt, melyre
vonatkozó nézeteiről egy korábbi szakaszban már megemlékeztünk. Az ő
páthosza a cselekvésre törő, általános erkölcsi hatalom, a kedélynek
magában jogos ereje, az észszerűségnek és szabad akaratnak jelentős
tartalma. Megkülönböztetni kivánja a szenvedélytől, az alacsonynak és
sekélyesnek jegyei miatt, melyek fogalmába sorakoznak; a tragikai
páthoszból szerinte az önző, a kárhozatos maradjon kizártan. Szorosabban
szemügyre véve megjegyzéseit, úgy találjuk, hogy ezek, tiltakozása
daczára is, csak a szenvedélyhez, az érzéki hatalommal nyilatkozó
eszméhez, vezetnek bennünket. Az érvényesűlő észszerűség és szabad
akarat, a cselekvésre hajtott kedély ép oly könnyen veszti el nyugalmát,
mint egyensúlyát. Eszméjében élve, ez által teljesen áthatva, minden
áron valósítására törekedve, az egyén önzővé és kárhozatra méltóvá lehet
a nélkül, hogy fenségi színéből kivetkeznék. Hiszen épen Hegel
bocsátotta világgá a híres szólamot: «nagy emberek tisztessége:
vétkeseknek lenniök,» s a másikat: «a hősnek nem mondhatnánk
megalázóbbat, mint hogy vétlenűl cselekedett.» E mondatokkal ő maga úgy
utal a vétségre, tehát a kárhozatosra, mint a tragikai páthosz
momentumára. Ime, csak a fenségi színben mutatkozó szenvedély az, melyet
Hegelnek a páthoszra, s később a tragédiára vonatkozó fejtegetései
alapján is a tragikum forrásaúl nézhetünk. Mert ha páthoszát nagyon
betűszerinti értelemben veszszük, úgy a tragikum köre igen szükre
szorúl. Háttérben maradna benne a szubjektiv mozzanat, a közönségesen
úgynevezett emberi szenvedély tévedése, mely öntudatos ellentétbe
helyezkedik saját léte alapjával, az egyetemessel, s elszakadva tőle és
szembeszállva vele, romlásba rohan. Akár épen Antigonéval is
bizonyíthatunk. Csak a fölületesebb gondolkodás juthat arra az
eredményre, hogy Antigone tisztán és egyedűl helyzetének áldozata.
Általában bármily kényszerhelyzetbe jusson az egyén, romlása, mely
csupán e helyzetből s nem egyszersmind lényének valamely gyarlóságbeli
mozzanatából foly, nem lehet tragikai hatású. A kényszerhelyzetben
fejlődő küzdelem benyomása csak két esetben lesz valósággal tragikai:
vagy ha már e helyzetet magát az egyén szenvedélye teremtette; vagy
pedig ha lelki szervezetének oly gyarlóságát hozza nyilvánosságra, mely,
teljes szabadságának birtokában is, előbb-utóbb végzetes lenne rá nézve.
Jusson eszünkbe, a miket fentebb a szabad akaratról mondottunk. Antigone
helyzete elég kegyetlen, elég kényszerítő: bukása szinte
kikerűlhetetlennek látszik. Ne fektessünk súlyt rá, hogy ezt a helyzetet
is a pártharczok közt vérző, felfordúlt Thébában önmaga kereste, nem
maradván meg, atyjának halála után, a vendégszerető Athén békés falai
közt. Ez előzményeket figyelmen kívül hagyva, magának a tragédiának
Antigonéjában is ép úgy megvan a gyarlóság, mint Oedipusban, kire
Aristoteles szeret hivatkozni a tragikai tévedésnek, a hamartiának,
fejtegetésénél. Helyzetének tragikai föladata nem az, hogy őt egyszerűen
eltiporja, hanem hogy önmaga által semmisíttesse meg. A tragikai
momentum lelkében fekszik; a helyzet, a körűlmények csak kicsiráztatják,
egyoldalúságát képtelenségbe hajtják s örvénybe vezetik.
Lássuk közelebbről, miként. Kreon király Thébában, az ellenséges argosi
had megveretése és elvonúlta után, kihirdeti itéletét Oedipus fiaira. A
két királyfi egy napon, egymás által, gyilkolva és gyilkoltatva, húllt
el. Eteokles, ki hősi életét hazájáért áldozta, legyen minden díszszel
eltemetve s kisérje őt az áldozatok minden neme. A gonosz azonban soha
ne nyerjen oly jutalmat, mit a jó érdemel. Polyneikes, ki honára
támadott, hogy azt és isteneit tűzzel pusztítsa ki, temetetlen heverjen,
s a ki eltemetni merné, életével lakoljon. Antigone azonban, kit épen
testvéri szeretete hívott haza Athénből, a szigorú tilalom daczára
elhatározza, hogy boldogtalan bátyjának megadja a végtisztességet. Két
ellentétes kötelesség áll előtte. Egyikkel hazájának tartozik, melynek
érdeke az áruló rettentő büntetését követeli; másikkal az isteneknek,
kiktől a halottat elvonnia nem szabad, s a természetnek, mely szeretetet
öntött szívébe testvére iránt. E kettő közűl, melyek legalább is egyenlő
mértékben jogosak, ő csak az egyiket ismeri el: az utóbbit. Csupán ezt
tartja szem előtt, ezt követi. Polyneikest eltemeti s Kreon előtt így
védi magát:
Nem Zeus volt az, ki e parancsot hirdeté,
S Diké istennő, ki az árnyak közt honol,
Az emberszív számára ily törvényt nem ad.
Parancsodat nem tarthatám oly nagyra, én
Halandó, hogy miatta megtagadjam a
Nagy istenek örök, nem írt törvényeit.
Isten törvénye nem ma, tegnap óta áll,
Öröktül él, s korát nem tudja senki sem;
Megtörni ezt a törvényt ember kedveért,
S az égiektül érdemelni büntetést –
Nem volt erőm. Hogy meg kell halnom, jól tudám,
Itéleted nélkül is.
Nem az egybevetés, a szembenálló kötelességek mérlegelése, hanem tisztán
az érzés hangján beszél utóbb:
Volnék anya, ki elhúnyt magzatot sirat,
Vagy volnék hitves s látnám férjem hamvait:
A törvény ellen nem lázadtam volna fel.
S miért tevém most, mit nem tennék máskoron?
Az elhúnyt férj helyett találnék másikat,
Szülnék más gyermeket, ha egyik elveszett;
De más testvért többé nem kaphatok soha,
Ha már apám, anyám Hadeshez költözött.
Ezért nyújtám a végtisztességet neked,
Oh drága testvér!
Mily nemes, áldozatkész, fenséges lélek, mely eszményeért ily magasztos
fölemelkedéssel halni kész! A részvét, melyet bennünk ébreszt, első
megjelenésétől bús távoztáig kiséri. De nem kisérheti föltétlen
helyeslésünk. A szánalom daczára is be kell látnunk, hogy a maga
szempontjából, mint uralkodónak, Kreonnak is igaza van; ő is olyan elvet
képvisel, a haza szentségének s az igazságszolgáltatás
kérlelhetetlenségének elvét, mely szintén jog szerint uralkodik. Ha vad
volt is a görög szokás, mely a nagy bűnöstől megvonta a a temetést
(Ajastól is megtagadta Agamemnon s meggyilkolt fiától, Mutiustól, Titus
Andronicus), nagy erkölcsi érdeket védelmezett. Bizonyos tekintetben
következetesebb és igazabb volt, mint az Antigone joga. Ő mindig az
istenekre hivatkozik, holott ezek sem ismerhetik törekvését oly tisztán
és egyenesen nekik szolgálónak, mint Antigone hiszi. E jelentékeny
mozzanatra az eddigi magyarázatokban nem találunk utalást. Kreon első
beszédében világosan említi, hogy Polyneikes Théba isteneit is ki akarta
pusztítani. Ez isteneknek már nem lehet kedves szolgálat, ha valaki
ellenségök teljes bünhödésének útjában áll, mint Antigone. Mikor a nép
nekik tulajdonítja Polyneikes titokteljes eltemettetését, Kreon ismétli
vádját, hogy az elitélt föl akarta dúlni a templomokat és oltárokat:
mikép szállhatott volna rá az istenek kegye? A kar is, kommatikus
énekében, örök jogról beszél, melyet a szegény leány merész keze
megingatott. Bizonyosnak látszik, hogy ha van is e ponton Antigonének
igazsága, az semmi esetre sem teljes igazság.