A tragikum - 04

S a szent emberiség sorsa kezedbe kerűlt;
Ámde te azt tündér kényednek alája vetetted,
S isteni pálmádat váltja töviskoszorú.
A mely kéz felemelt, az ver most porba viszontag:
Benned az emberiség űgye boszúlva vagyon.
Julius Cæsart, az akarat hatalmának megfélemlítő képviselőjét, tettekben
nem igen jellemzi Shakspere. Megalapított nagyságában vezeti elénk,
melyet ereje rakott és védelmez. Már oly magasan áll fölötte a világnak,
hogy bukása fenekestől fel fogja forgatni azt. Féktelen dölyfe
természetes álláspontnak tűnik fel, melyről a saját egyéni erejénél
fogva ily szédítő csúcsra emelkedett ember a levívott s alatta nyüzsgő
világra tekinthet. Mindössze három mozzanat az, mely a tragédiában
erősebb fényt vet alakjára. Egyik Cæsar kaczérkodása a koronával. A
czirkusban háromszor tolja vissza, mindig szelídebben, az Antonius által
nyújtott koronát; a visszautasítás habozó módja nem maga fölött való
szilárd erejének, hanem belső tusájának bizonysága, az akarat és
kénytelenség, a vágy és okosság között. E csupán elbeszélt jelenethez
kiegészítőleg csatlakozik utóbb Decius csele, ki a korona igéretével
csalja őt a tanácsba s ezzel a tőrbe. Itt Cæsar gyarlóságát látjuk,
lényének sebezhető oldalát, melyet fedetlenűl hagyott; itt látnak szíve
mélyére Cassiusék. E momentum későbbi tételeinket fogja magyarázni. De
van Shakspere drámájának két olyan jelenete is, mely egyenesen Cæsarnak
önmagán és másokon zsarnokoskodó erejét s gőggé fajúlt önérzetét
juttatja kifejezésre. Igaz, hogy inkább csak szavakkal; de igaz az is,
hogy az abszolut felsőség érzetét, melylyel Cæsar lelke tele van,
sohasem jellemezte Shakspere erőteljesebben és megrázóbban, mint e
pompázó és mégis szenvedélyes, nagyzó és mégis szigorú stíllel, e
fenséges szavakkal, melyek majdnem a tettek erejével hatnak ránk. Az
egyik jelenet, midőn Calpurnia és a jósok intik a veszélyre, mely
márczius idusán a tanácsban fenyegeti s ő ez intések és kérelmek daczára
is menni készűl. A gonosz jelek úgy a világot, mint őt illetik; azaz
Cæsar annyi, mint a világ. Egy szolga hírül hozza, hogy a jósok nem
találtak szívet az áldozati baromban. Kész rá felelete:
Ez, istenektől gúny a gyávaságra:
Szivetlen marha volna Caesar úgy,
Ha félelemből honn maradna most.
De nem marad. Jól tudja a veszély,
Hogy nála Caesar még veszélyesebb:
Mi két oroszlán, egy napon születtünk,
De a korosb és rettentőbbik én.
Mindazon, a mi embert fenyegethet, a természet és élet veszélyein,
fölülállónak érzi magát: igazi földi istennek. A mi csak ijeszti, ha
arczát fogja látni: semmivé tűnik. Utóbb azonban ingadozni kezd, hajt
felesége szeszélyére s egy perczig maradni akar. De még engedékenységét
is erőnek tudja éreztetni kifakadása. Nem mondhatja, hogy nem mehet, még
kevésbbé, hogy nem mer; mit vigyen hát hírül Decius? Ne hazudja talán
betegnek? Akarata az ok; mondja, hogy nem akar: ezt elég tudni a
tanácsnak. Ime, a mi Calpurniával szemben engedékenység, a tanácscsal
még azt is hajthatatlan, abszolut akaratként kivánja éreztetni. Azonban
mégis megy s a senatusban játszódik le a másik jellemző jelenet. Még a
kérés is sérti, hogy visszabocsássa Publiust, kit száműzött. Dölyfe,
melylyel a hajlongó Metellus Cimbert fölrugással fenyegeti, mint az
ebet, kíméletlenné és durvává lesz. Engesztelő vonása, hogy az
alacsonyság, képmutatás, rossz kopóhizelgés képzete lázítja föl, s ez
csak az igazi fenségre hathat lázítólag. Majdnem azt mondhatnók: minél
erősebb a kifakadás, annál erősebb a fenség érzete. Valamennyien kérik;
de Cæsar így felel:
Volnék, miként ti, hajlanám; ha kérni
Tudnék, hajthatna kérelem. De én
Szilárd vagyok mint éjszak csillaga,
Melyhez kimérten nyugvó szerkezetre
Hasonló nincs az égnek boltozatján.
Számatlan szikra festi az eget,
És mindenik tűz, fénylő mindenik;
De egy vagyon csak, mely helyén marad:
Úgy a világ is fel van bútorozva
Emberrel, s embervér, hús mindenik
S érző; de minde szám között csupán
Egyet tudok, ki víhatatlanúl
És rendületlen megmarad fokán.
Hogy ez én vagyok, hagyjátok megmutatnom.
E szavak nemcsak mértéktelen elbizakodást, hanem mérhetetlen nagyságot
tolmácsolnak. Egyszerre érezzük bennök, mily erővel küzdötte fel magát,
mily semminek tekint mindent magán kívül, mikép tombol önzése s mikép
készíti elő, okot és alkalmat adván rá, vesztét.
Ez az önző akarat jellemzi Edvárd királyt, Arany balladájában.
Belovagolja a walesi tartományt, megtudni, hogy boldog-e népe. De ez nem
önzetlenség, hanem ironiája annak. Mert ő olyan boldognak akarja látni a
népet, mint az igába hajtott barom. Így lenne biztosítva uralma, önzése.
Többet akar mint Cæsar; azt, a mit a kényszer hatalma ki akar csikarni a
lelánczolt titántól. Lenyügözni, rabigába hajtani a szellemet. Walesi
bárdot keres, ki tetteit zengje s nevét dicscsel ejtse. Mikor aztán
hiába keres ilyet s valamennyi ajakáról csak átkokat hall, ötszázat küld
máglyára. Azt hiszi, dühe megsemmisítette a lelket is, mely bennök
lakott s neki ellenszegűlni mert. De csalódása nem soká tart; nemezise
nyomban fölkeresi, alig vágtat keresztül a tűzfényben égő tartományon. A
szellem, melyet meg akart ölni, bebizonyítja halhatatlanságát, s mintegy
elszakadva a testtől, mely fölött a király zsarnokoskodhatott,
kisértetként üldözi s ötszáz ajakkal zúgja rá átkát. A babyloni vizeknél
zengő zsoltáríró ajakán is ilyen alkalom zendítette meg a legfenségesebb
himnuszok egyikét: a kik őket elvitték és megrontották vala, a raboktól
vigasságos éneket követelnek a Sion énekei közűl; de ők fűzfára
akasztották hegedűiket s csak átkuk van tömlöcztartóik számára. Ilyen
természetű zsarnoki törekvést éreztet Arany és Tompa Heródese s az
utóbbinak perzsa királya az _Üres koporsó_ban.
A világköltészetnek az az alkotása azonban, mely e helyütt
legtanúlságosabbnak látszik, _III. Rikhárd_. A legszélső,
legöntudatosabb önző akarat, a gonosz fensége benne testesűl meg. Nem
ismerünk hőst, ki oly tiszta tudatában volna egyességének,
különbözőségének s elváltságának az egész világtól, akarata önző
voltának s annak, hogy a rend, melynek megalapítására törekszik,
visszás. Központja ő maga, mozgató lelke a gonosz. Sehol sem fejezi ki
magát világosabban és és élesebben, mint _VI. Henrik_nek néhány
jelenetében s különösen a befejezőben, midőn a királyt meggyilkolja.
Idomtalanságát hajtogatva, folytatja:
Ha testem az ég hát így formálta: lelkem
Egyenlő félszeggé pokol tegye.
Testvérem nincs, nincs egy testvérvonásom,
S szeretet, ez égi szó az ősz fejeknek,
Csak a hasonlók lelkében tanyázzon,
Bennem ne! Én csak én vagyok magam.
Clarence vigyázz, elzárod a fényt előlem:
Sötét napot hozok reád ezért;
Jóslatokat sugdosva szerteszórok,
Hogy Eduárd remegjen élteért,
S hogy meggyógyúljon, halálod leszek.
Henrik király s hercegje halva már:
Rajtad a sor! aztán a többiek.
Mi sem vagyok, mig minden nem leszek.
A természet magcsúfolja s ő ebben mintegy hivatását ismeri föl,
útmutatást rá. A külső ferdeségnek feleljen meg a belső félszegség, a
természetinek az erkölcsi. Lábbal jött a világra, szinte sietve vesztére
törni azoknak, kik jogát bitorolják. De nemcsak megcsúfolta, meg is
ajándékozta fényesen. Idomtalanságában is nagyobb mindenkinél. Hősi
kardját már ifjú korában villogtatja a st.-albansi és wakefieldi
csatatéren s életeért a bosworthi mezőn a kétségbeesés megrendítő
erejével harczol. Mily hatalmas egy ember! Nemcsak gonoszsága tölt el
iszonynyal, de rendkívüli nagysága szinte részvétünket is
felkorbácsolja. Félünk tőle és féltjük egyszerre. Lelkében gyűlölet és
boszú a York ház ellenségei iránt, bősz lázadás az igazságtalan
természet ellen, az észnek rendkívüli élessége és felsősége, a
szellemnek félelmes erélye akarata végrehajtásában, kikerűlhetetlen
éleslátás és fáradhatatlan tetterő. Nincs előtte semmi szent; kiszakítja
magát a családi kötelékből és föléje helyezi az erkölcsi törvénynek:
Rikhárd az első és utolsó, a jog és a kényszer, az egyetlen hatalom. Már
a towtoni csata után, mely Eduárd diadalával végződött Henrik király
fölött, tisztában van czéljával:
Ha trón Rikhárd számára nincs,
Mi más gyönyört ád néki a világ?
A kik útjában állanak a trónig és azután, meghódítja, leigázza,
legyilkoltatja. Tud mosolyogni s ölni mosolyogva, csikart könyűkkel
nedvesíteni arczát. Épen nem szépíti gonoszságát, szinte elvek szerint
cselekszik, s mint egy franczia eszthetikus megjegyzi: megteremti a bűn
morálját. Büszke és gonosz, dühös és ravasz, s minde tulajdonait
szellemi ereje teszi félelmesekké. Színt adhatna még a kaméleonnak. Nem
válogat az eszközökben, sőt szatirikus is: utánozza a nemes érzések és
alázat hangját, a szív fölindulásainak hevét; mindezt olykor nem is
azért, hogy czélt érjen s az embereket megcsalja, mint inkább csak a
maga személyes mulatságára s az ég boszújára, melyet kinevet. Henrik
király Rosciusnak nevezi őt, komédiásnak, ki új meg új halált hoz
színre. Pokoli játékot űz áldozataival, ép úgy azokkal, a kiket meg akar
nyerni, mint azokkal, a kiknek vesztét határozta: Annával is,
Buckinghammel is. Bitóra küldi nemcsak ellenségeit, hanem hiveit is, ha
pillanatnyi szeszélyének úgy tetszik. Még a szeszély is, az akaratnak e
játéka, törvényévé lesz az ő mindenségének.
Rikhárd példája mutatja, mily körűlmények között találjuk meg a
gonoszban, az önző akarat legszélső fokán, azt a fenségbeli kiválóságot,
mely a tragikumnak elmaradhatatlan eleme. Akkor, ha ellenei eltörpűlnek
vele szemben s ő maga végetlen erőnek tűnik föl, melyben a szenvedély
korlátlan hatalmával az elme rendkívüli élessége szövetkezik, az általa
képviselt visszás elv megalapítására és megvédelmezésére. A hol akár a
szenvedély hatalma, akár az elme élessége hiányzik a gonoszból, kívül
marad a fenségen. Kívül a cselszövő, de erejével nem imponáló Biberach
ép úgy, mint Szigligeti erőszakos Grittije, kinek cselvetései durvák és
képtelenek: hiányzik szenvedélyéből, hogy úgy mondjuk, az észszerűség. A
gonosznak fenséges jelenségét, saját világához való viszonyában is,
érezteti a nyomorék Rikhárd és nyomorúlt környezete. Észbeli ereje
nemcsak daczát fokozza és kitámadását segíti az egyetemessel szemben,
hanem az igazság furfangos kiforgatásával megkeresi az alapot is,
melyben megnyugodjék. Rikhárd a puha kéjelgés napjaiban a férfias
tetterő zaklató hevével menti gazságát: mivel e tánczos, kéjekbe merűlt,
szépelgő világ nem ad helyet neki, teremt ő magának új, másik világot, a
melyben helye legyen. Ha a természet rendje az ő alkotásában fölfordúlt,
nem arra utasította-e, hogy a mindenség rendjét, a belsőt és külsőt,
fordítsa föl? Ez az igazolásra törekvés jellemző vonása a gonosznak,
mely, hogy erejét teljes mértékben kifejthesse, önkénytelenűl is
szükségét érzi a magával való megegyezésnek, bármilyen halk belső vádak
elhallgattatásának, a megnyugvás bizonyos nemének. Ebben valami
elnyomhatatlan, titkos hódolat rejlik az egyetemes iránt. Azt mondja:
igazságtalanság történt vele, s kap ezen az igazságtalanságon, hogy
általa igazolja magát. Emlegeti társtalanságát, egyedűliségét. Mikor,
Eduárd és Lady Grey jelenete után, először részletezi vad iróniával
rútságát, eszébe jut a szerelem, nem mint édes gyöngédség, hanem mint
piperés puhaság. Kineveti magát érte:
Vajjon lehetne-é szeretni engem:
Oh szörnyű balhit csak gondolni is!
A fenség általában föltételez bizonyos magányt, mert hisz a hős föléje
emelkedik egész környezetének, melyből igazán senki sem követheti. E
magány emeli a fenséget, mert kitartásához végetlen erő szükséges.
Gondoljunk Sophokles Philoktetesére, ki egyedűl, gyámoltalanúl és
betegen kínlódik Lemnos kopár partjain. Minél önzőbbé lesz az akarat,
annál teljesebb az egyedüliség, mely végűl egész kisérteties kizártsággá
komorúl. Macbethet abban a mértékben hagyják el hivei, a mint törekvése
inkább és inkább önzővé válik. Az emberiség boldogságát kereső Ádámot
végig kiséri útján Évája; de az önző Fausthoz csak csalódás köt
ideig-óráig egy-egy lelket, s egészben igazi emberi társsaság nélkül
futja meg pályáját. Vischer csak a gonosz magányosságát emeli ki, mely a
dolog természetében rejlik. A szélsőségig vitt önző akarat, mely alapját
képezi, természeténél fogva kizárja a társulást. A gonosznak nemcsak a
jók, hanem a gonoszok is ellenségei: az önzés nemcsak az önzetlenséggel,
hanem még inkább más önzésekkel ütközik össze. Ha tán bizonyos czélra
szövetkeznek is, egyesűlésöknek, erkölcsi tartalék híján, semmi
összetartása, semmi állandósága nincs: magától, szükségszerűleg
szétbomlik az. A zsarnok, mint a kifacsart czitromot, eldobja gazsága
eszközét; a rablók összevesznek a préda osztályán.


IX. Ádám és Faust.
Madách Ádámja és Goethe Faustja mindegyik a korlátlanságra törekvő
akarat példája, még pedig amaz az elbízott, ez pedig az önző formáé.
A korlátlanságra törekvő akarat képezi családi hasonlatosságukat; ez a
közös jellemvonás, mely rokonoknak mutatja őket. Tragédiájok támadáson
kezdődik ama korlátok ellen, melyek eléjök, s velök minden ember elé,
szabva vannak. Útainkat egy láthatatlan kéz vezeti, melyet ép oly
kevéssé foghatunk meg, mint a hogyan nem lehetünk el nélküle. Faust
inkább megfogni, Ádám inkább nélkülözni akarja. Amaz tudásának és
akaratának határtalansága mellett is kicsinynek érzi magát; nyomasztónak
helyzetét s szűknek a határt, a meddig szemei hatni képesek;
kielégíthetetlennek sovárgását, s tehetetleneknek az eszközöket, melyek
tudása és vágya kielégítésére birtokában vannak: meg nem engedett és
oktalan módon tör ki e szűk körből, hogy a mindenhatóság részese legyen.
Magát elégtelennek érzi magának: ezen alapszik kitámadása, s e keserv
lódíttatja meg vele tragikumának kerekét, melyet aztán a pokol hajt az
ég felé. A tehetetlenség kínja gyötri s e kíntól szeretne szabadúlni.
Világosan nem is kér egyebet Mefisztótól, mint hogy e gyötrelemtől
mentse meg, bármilyen áron:
Mi túl van, nem tekintem sokba,
Csak e világot döntsd előbb romokba,
A másik kelhet azután.
Örömeim mind e földből teremnek,
E nap süt minden keservemnek;
Csakhogy ezektől nyugtot leljek,
Aztán mi jöhet, jőjjön ám.
Mit bánom, túl mi lesz velünk majd,
Hogy gyűlölünk-e s szeretünk majd,
S lesz-é, ha a kör megnyiland,
Ott is még egy Fent és Alant.
Nem egészen így kezdi Ádám. A paradicsomban teljes mértékben érzi a lét
örömét: istene a földnek. Legelső szavaiban az erő öntudata nyilatkozik.
Ennek egész lesújtó felsőségével utasítja vissza a hozzá szegődött
Luczifer kérdését, hogy: talán fél tőle. «Tőled, hitvány alak?» ez a
válasza. A mint a kherub lángkardja kihajtja a paradicsomból s az Úr
ítélete zengi át a világot, az ördög ismét kérdéssel fordúl a
menekvőkhöz: csüggednek-e? «Koránse hidd!» feleli Ádám. Az édenen kívül
vert tanyában újra ez a bátor önbizalom szól belőle:
Érzem, hogy isten a mint elhagyott,
Üres kézzel taszítván a magányba,
Elhagytam én is. Önmagam levék
Enistenemmé, és a mit kivívok,
Méltán enyém. Erőm ez s büszkeségem.
E büszkeség, hogy sorsának urává lett, az erő öntudata, a benne való
elbizakodás: a talaj, miben tragikumának magva megered. Útjára a maga
erejével indúl, melylyel kénytelen beérni, s azt hiszi, hogy be is
érheti. Küzdelmében nem érzi az isteni vezérkezet; de voltaképen nincs
szüksége az ördögére sem. Igazában, emberileg véve, egyenlőn erősek
Fausttal. De Goethe tragédiájának kiindúló pontja Faust
tehetetlenségének, ereje elégtelenségének érzete, minden fenséges
adományai daczára is; Ádámé pedig az erőben való bizakodás. Egyenest ide
mutat Luczifer is mindjárt kezdetben, az Úrral való vitája alkalmával.
Az egész teremtés, büszke rendjével és kérkedő öntudatával, a végén csak
hitvány salak:
Az ember ezt, ha egykor ellesi,
Vegykonyhájában szintén megteszi.
Te nagy konyhádba helyzéd embered,
S elnézed néki, hogy kontárkodik,
Kotyvaszt s magát istennek képzeli.
Valóban, Ádám istennek képzeli magát, a maga istenének. Ezt a féktelen
önbizalmat meg-meglankasztja ugyan az élet rejtelme, az anyag
levíhatatlansága, a föld szellemének gőgje; de végkép nem töri meg.
Kétségei, elbátortalanodása múló hangulat, s tragikai pályáját nem ezek
nyitják meg.
Faust öngyilkosságon tépelődik s a végzetes szerződés megkötésekor,
félig csüggedetten, csömört emleget minden tudástól; csak a mámort, a
fájó kéjfulánkot kivánja magának Mefisztótól, az emberlétnek ősi
osztályrészét, de oly kiterjedésben, oly teljességgel és mélységgel, a
hogyan egyetlen embernek külön nem adathatik. Ádám a csapást, hogy
ember-voltára utasíttatott vissza, férfiasan viseli, sőt daczczal
fogadja. Habozása múló s a vágy, melynek teljesítését Luczifertől várja,
«ifjú keblének forró vágya»: egy tekintetet vetni jövőjébe, hadd lássa,
miért küzd, miért szenved. Ez úton maga jár, a mint lábai bírják s
elejétől fogva magasabbra és magasabbra, az emberiség eszmei czélja felé
törekszik. Íme különbsége már a két hős kiindúló pontjának, mely
törekvésök, küzdelmök, egész pályájok természetét is meghatározza.
Mindegyikökben az örök ember lelke munkál; az a tűz ég, melyet
Prometheus rablott az Olympról. De mindegyiknél más viszonyok között,
más alakban, más föltételekkel. Mindegyik elszakad az istentől; de
igazán csak Faust veti magát az ördög karjaiba, Ádám csupán kisérőnek
fogadja. Faust az ördög segítségével tesz mindent, Ádám csak lát mindent
az ő segítségével. Faustba valósággal beleköltözik az ördög s benne
aktiv hatalommá, intéző erővé lesz, míg Ádámnak csak mintegy mellette
marad. Midőn Faust, nem találva megnyugvást sem a tudományban, sem az
élet szépségében, sem a kegyeletben, a gyermekkor emlékeiben, sem a
kijelentésben, az evangéliomban: elfordúl istentől, a kibékítő befejezés
daczára is, földi útján az ördögé lesz; Ádám csak magára marad.
Luczifer, a maga erejéből megfutott pályájának kétségbeejtő oldalait
mutogatván neki, még mindig csak igyekszik rá, hogy körmei közé kerítse.
Ádám szorosan véve nem is szorúl rá soha, Faust pedig minden
pillanatban. Ennek Mefisztó szövetségese, segítő társa, Ádámnak csak
kisérője. Ebben rejlik egyik fő oka annak, hogy Lucifer alakja oly
gyöngének tetsző, oly kevéssé kidomborodott, oly hatástalan az _Ember
tragédiájá_ban. Mefisztó tevékeny szellem, a ki jóból rosszat és
rosszból jót alkot; Luczifer csupán okoskodik és mutogat. Amaz nemcsak a
mindenütt jelenvaló, de a mindenben munkás ördög; ez majdnem paradoxon:
passziv gonosz. Egyetlen hatalmas, igazán ördögi föllépése az, mikor az
Úr előtt térdre borúlt Ádámhoz odarúg e szókkal: «Fel a porból, állat!»
Mily mélyen s mily erős költői érzékkel van gondolva e kitörés. Ádám
benső küzdelme az elbizakodás és az alázat között folyt s itt, a
megaláztatás momentumában, valósággal az ő ördöge érzi vereségét. Ádám
legyőzetése egyszersmind Lucziferé; de míg amarra nézve megváltatás is,
ennek csupán leveretése. Az ördög kénytelen belátni, hogy minden
számítása az ördögé. Ennek bizonyosságára, megmásíthatatlanságára kitör
belőle a düh. De e magában kitünő mozzanat semmi öszhangban nincs
Luczifer lényével s azért nem is hat kellő mértékben.
Más hát Faust és Ádám kiindúló pontja s más-más eszközökkel, más
támogatással is kelnek útra. Faustba is az emberiség lelke szorúlt; de
nem a közért hevűlő, az egyetemesért lelkesűlő lélek, nem az, a mely,
bár tévedésből is, önzetlennek tartaná vagy kivánná tartatni magát.
Mindaz, a miben az egyéni nagyság gyökerezik, megvan benne, hogy végül
az egyetemesnek való feláldoztatás szükségszerűségét hirdesse. A
korlátlanságra törekvő akarat, vágy, tudás, alig volt valaha élesebben
és világosabban kifejezve, mint a hogyan Mefisztó jellemzi Faustot az Úr
előtt:
Ugyancsak furcsa módon hived a’:
Nem földi a bolondnak étke, itala.
Forrása őt távolba hajtja,
Hogy őrült, félig tudja tán,
Az égtől legszebb csillagát ohajtja,
A földtől minden üdvöt megkiván,
S nem rejt olyant közelség, messzeség,
Mi megnyugassa fölkavart szivét.
Ime Faust jellemének alapvonása: e csüggeteg őrjöngés, mely, egyénisége
kínzó korlátainak daczára is, voltaképen mindent bírni, mindent élvezni,
mindent ismerni akar. Vétkesen támad föl, hogy elmozdítsa a régi határt,
s szenvedélye valami általánosabb, valami fensőbb állapotra irányúl a
nélkül, hogy egyéniségének föláldozására csak gondolna is. Mefisztó
figyelmezteti a lehetetlenségre; de Faust azt mondja neki: «Akarom.»
Bizonyára emberi törekvés; melyikünkben nem él legalább csirája? A
hatalmasan kifejlett egyén hivatott képviselője a fajnak. Ily értelemben
mondjuk általános emberinek azt, a mi Faustban az eget ostromolja. De
nem akkép, mintha ő, mint Faust, mint töprengő tudós, mint Margit
csábítója, mint a császár udvari embere és katonája, mint Heléna
kedvese: az emberiség közös érdekének képviselője lenne, hódolattal
valamely általános eszme előtt vagy legalább tévedésben az iránt, hogy
ilyet képvisel. Elejétől fogva mint Faust törekszik czélja felé, ügyet
is alig vetve másokra, sőt olykor szinte kegyetlen nem-törődéssel
érdekök és javok iránt. Mikor Mefisztótól azt kivánja, hogy éreztesse
vele mindazt, a mit ember érez és érezhet: a mámort, fájó kéjfulánkot,
szerelmes gyűlölést, üdítő boszúságot, minden földi fájdalmat: már a
következő szavakkal maga magyarázza meg világosan ohajtását. Az egész
emberiség örömét és búját akarja szívére tetézni. Törekvése hát nem az,
a mint nyiltan kifejezi, hogy magát az emberiségbe olvaszsza, hanem hogy
ezt magába. Hogy az Auerbach-pinczében s a boszorkány-konyhán, a testi
és lelki durvaság tanyáin, nem érzi jól magát, az mitsem bizonyít:
egyszerűen nem úgy van alkotva. Életének kimagasló epizódja a Margit
tragédiája. Az időnkint lelkében ébredező jónak daczára is, mily szörnyű
önzés az, a mi e jeleneteken át lelkében munkál! Mily hirtelen és durva
sovárgással követeli Mefisztótól az alig megpillantott szűzet; mily mohó
és kegyetlen kézzel esik neki e törékeny virágnak! Szenvedélye utóbb, az
erdő és barlang czímű jelenetben, mikor prédáját magával együtt a
pokolnak szánja, csak erőben és ékesszólásban nyer, természetét azonban
nem változtatja meg. Önzésének nyomában jár természetes átka: a bűn és
nyomor, az anya veszte, Bálint megöletése, Margit szégyene, bűne,
halála. Az ördög vezérli, sugallja, segíti, s abban a körben, melybe
beköszöntött, valóban a gonosz elve lesz uralkodóvá, mely a földön
nyomort és igazságtalanságot terem. Coleridge fejtegette, Faustról
szólván, hogy a tudománynak önmagáért vagy nemes czélból szeretése
sohasem okoz csömört; de Faustban a tudásszomj érzékiséggel olvad egybe.
Az ékesszóló visszautasítás daczára, melylyel ez állítást Lewes kiséri,
van benne némi igaz. E benyomást fokozza az a körülmény, hogy Faust,
mikor a boszorkánykonyhában a szép női test láttára reszketni kezd, vén
ember, ki harmincz évet szeretne levétetni válláról. Az érzéki vágytól
mámoros vénség! Az önző és szinte természettelen érzékiség képe ez, mely
önkénytelenűl belejátszik a későbbi jelenetekbe. Visszás emlékétől nem
tudunk megszabadúlni akkor sem, mikor Faust, bűbájos italtól megifjodva,
már Margittal áll szemben. Az álarcz alatt újra meg újra a régi alakot
látjuk. E megjegyzésekkel s némely következőkkel, igaz, tételeinket úgy
támogatjuk, hogy eltérünk a lelkesűlt Faust-magyarázóktól: mondanunk sem
szükséges, hogy a csodagazdag költemény bámulatában egyek vagyunk velök.
Eltéréseink inkább széptani meghatározásaikra, mint széptani becslésökre
vonatkoznak.
A hajmeresztő iszony jelenetei után Faustot, a második rész elején,
virágos ágyon pihenve találjuk, hol jótékony tündérek lengik körűl.
Énekökben elhangzik Margit jajveszéklése s alakja is, mint ködkép,
tovatűnik Faust elől, hogy végül majd csak a Szűz Anyát kisérő
vezeklőnők egyikében ismerje fel újra áldozatát. Csábítója már feledett.
Margit rettentő pusztulásának képét közvetetlen követi a feledést
példázó jelenet. Azt halljuk, hogy ez elragadóan zengő versek csak
szimboluma a feledés folyamának és eszközeinek. De Faust alakja nagyon
is alkalmasnak mutatkozik e rövid jelenet szimbolikájára, arra, hogy a
vigasztaló erők épen rajta bizonyítsák be feledtető hatalmokat.
Azonkívül itt nem valamely csapásról és bánatról, hanem bűnről és benső
lakolásról van szó, arról, a mi Byron _Manfréd_jének fő motivuma. A
velőkig ható Astarte-jelenettel áll szemben a virág-párnán pihenő Faust.
Így már a nagy költeménynek e kis részlete nemcsak a feledés természetét
érteti meg velünk költőileg, hanem ép oly erővel éreztet egy másik
igazságot: azt, hogy az önző akarat életében, mely magát tekinti a világ
legfőbb jogos hatalmának, a bűntudat rend szerint elenyészően csekély
momentum. A rózsaágyon Faust új létbe álmodja át magát, a császári
udvarba, hol Helénát idézi föl. Kezdődik az allegoria s vele egy különös
ellenmondás elé jutunk. Faust egyénisége egyre jobban halványúl; ezzel
azonban számító volta, alakjának hideg benyomása is fokozódik. Ekként,
általánosúlva sem vetheti le, hatásában, az önzés színét magáról. Nem
fektetünk különösebb súlyt a tisztán kiemelt erőszakosságra, melylyel
megrohanja, elveszti, újra megkeresi és élvezi Helenát. Az emberi
szellem művészi törekvése, vágya a klasszikai szépség után: ime szokásos
magyarázata. Ez a szépség, ez a törekvés nem tisztítja meg Faust lelkét
s más úton következik a megoldás. Vágyával végre az egyetemes irányába
fordúl:
A földkerekség kinál még helyet
Csodás tettekre; lássa, mit teszek.
Merész kitartás ereje hevít.
A császár ellen trónkövetelő lépett föl s ő belevegyűlt a közöttük folyó
harczba. Ebben vívja ki, Mefisztó segítségével, a tengerpartot,
megnyugvása terét, helyet sírjának. De pártállásában, melyet a küzdő
felek között elfoglal, megint csak a régi Faust áll előttünk. Sőt még
rosszabb: nem a szenvedélyes önző, hanem a számító önző. E pontra élesen
mutatott rá már Vischer is. Faust épen nem bírálja a kitört viszálkodás
erkölcsi oldalát; rá sem gondol, hogy melyik pártnak győzelme lenne
hasznosabb az országra. De a maga érdekével teljesen tisztában van. Csak
ez vezeti a gyönge, élvsovár császár zászlaja alá, ki a győzelem után
megint korábbi érzéketlenségébe, lustaságába esik vissza. Ámde Faustnak
épen ez kell, hogy hatalmat nyerjen fölötte s urává lehessen a sovárgott
területnek, hol végre a köznek, a nép jóllétének szenteli magát. Ime még
váltságának eszközét is önzésével szerzi meg. Végre hát megismerte az
igaz útat, az igaz gyámolítót, az igaz eszmét. De a megtalált igaz úton
már nem juthat el a siker határkövéig. Milyen volt eddigi élete,
elmondja a Gondnak:
Csak átrohantam a világon;
Minden kéjt üstökén ragadtam,
Cserben hagyatva, futni hagytam,
Hadd kerűljön, mi elkerűlt.
Csak vágytam, – és ha sikerűlt,
Meg újra vágytam. Így törtetve
Rontottam át az életen,
Erős, nagy egykor, ámde most
Bölcs, óvatos. A föld világát
Jól ismerem: felhőkön át
Nem hathat a tekintetem.
Bolond, ki oda kancsalog.
Az önzés pályája, az a pálya, mely Eötvös szerint egyedül nem vezet a
vigasztalás forrásához a földön. Faust sem olthatja belőle szomját.
Akkor marasztalná a pillanatot, ha önzetlen törekvésének sikerét látná:
akkor lenne boldog. De lelkében megszületett a megváltó gondolat és ez
meg is váltotta őt. Az önzetlenség csak az önzőnek lehet váltsága.
Merőben különböző Fausttól Ádámnak lénye is, útja is. Már tragikai
pályájának kiindúló pontján, a paradicsomban, milyennek ismertük őt meg?
Uraságot igénylőnek és szerető szívűnek. Legelső nyilatkozatai hamar
felpattantják előttünk lelke kincsesházának zárát. Szemünkbe ragyog
onnan a gyöngéd, szinte hódoló szeretet tiszta vizű gyémántja, melyet
élettársának szentel. Ő, a kiben annyi büszkeség, oly fenséges önérzet
lakik, ily hódolattal áldoz Éva előtt:
Mi volnék én, ha, mint viszhang s virágban,
Benned szebb létre nem feselne létem?
A büszke önérzet s e ragaszkodó szeretet együtt kisérik végig pályáján.
A szeretet ható erőnek mutatkozik benne, mely természeténél fogva
önzetlen és nemesítő. Faraonak a rabszolganő felé dobbanó szeretete
nyitja meg fülét a sanyargatott milliók jajkiáltásai, és szívét
szenvedéseik iránt. Ez érezteti vele borzalmas magánynak a hatalom rideg
fenségét s ime, az egynek megnyilatkozott szívbe beférkeznek a milliók.