A tragikum - 08

Igen, de a gyilkos Kinizsi már meghalt, a bitorló nagybátya mag nélkül
múlt ki, a rablott birtok idegen kézre kerűlt. «Hol találom hát őket?»
kérdi a kisértettől Barnabás. «Az egész országban», feleli ez. «Mi a
jegyök, hogy rájok ismerhessek?» «Arczukon az öröm, szívökben a
boldogság, testökön a gazdag ruha»; így szól az atya. Hamlet boszújának
Claudius, az egy gonosz, van czélúl mutatva; Barnabásénak az egész világ
jobb fele. Íme a különbség kettejök utasítása, s ezzel lelkök és
pályájok közt. Mindegyiköket őrület kerűlgeti; de Hamleté csak színlett,
melyhez eszközűl folyamodik boszúja sikerére, míg Barnabásé valóban
démoni eszeveszettség, romboló düh. Hamlet igyekszik híven megmaradni
utasításának korlátai között; keserve anyjával szemben is kitör ugyan s
átlépi a megengedett határt, de gyűlölete csak egy emberben, mostoha
atyjában, öszpontosúl. Azt mondja Oféliának: «a ki már házas, egy híján
hadd éljen.» Egy híján! Gyűlölete csak ez egy ellen irányúl s rajta
kívül csupán azokat tiporja le, a kik ellene szegűlnek vagy
akadályozzák. Ezeket is inkább öntudatlanúl, saját tragikai veszedelmébe
keverve, magával a bukásba rántva, mint czélzatosan. Barnabás, a mint
kiszabadúl a dobokai klastromból s fegyvert kap kezébe, mint a
ketreczéből kitört tigris, mindenkit ellenségének néz s szétmarczangolni
szeretne. Hamlet gyűlöli a bűnt s képviselőjét, Claudiust; Barnabás
gyűlöli a boldogokat és nemeseket, s legyilkolja Elemért, csupán mivel ő
a legnemesebb és legboldogabb mindazok között, a kikkel találkozott.
Hamlet, ha sikerűlne neki megállani boszúját, betöltöttnek tartaná élete
feladatát; Barnabás soha, míg csak örvendezők és hatalmasok vannak a
világon. A bűnt kiterjesztve, megtagadja az erkölcsi eszmét, míg a dán
királyfi önkínzó féltékenységgel tartózkodik megsértésétől. Csak a
bizonyosságot keresi, hogy boszúja igazságtétel legyen; a bősz deák meg
minden áron hatalmat akar a kezébe keríteni, hogy szemébe kaczaghasson
az igazságnak. Árulás követtetett el rajta s mivel karja az árulókat már
nem érheti, azt hiszi, az egész világnak árulással és boszúval adósa.
Dühtől tajtékozva áll boszút a keresztyénségen, a magyarságon, a
nemeseken és erősökön. Mindazokon, a kiknek semmi köze ugyan az ő
nyomorához, de fenségökkel csúfolni látszanak alacsonyságát, hitökkel
hitetlenségét, nemességökkel elveteműltségét. Mikor a Boldogasszony
budai német egyházáról, melyben egykor atyjának hűtlensége kimondatott,
leüti a keresztet, a koronát teszi föl ádázságára. A gyűlölködés képe,
szemben a gyűlöletével.
Az erkölcsi rút, a gonosz, külsőkép főleg hamis alapra épített,
önmagától megsemmisűlő munkájának alaki visszásságában jut kifejezésre.
De egészen önkénytelenűl keressük lelkének megfelelőjét személyes
megjelenésében is, a rútat követelve mintegy a gonosz természetes
formájának. Törvényszéki tudósításokban rendesen kiemelve olvassuk a
vádlott visszataszító alakját. Nagy költőknél is találkozunk ilyen
hajlammal. Már Homér a veszekedő természetű Thersitest megfelelő rút
külsővel mutatta be. Őt, a ki mindig kész «gyűlölséges szidalommal»
illetni Agamemnont, Achillest és Odysseust, s
Ferdén, nem csinosan támadni fel a nagyok ellen,
Mikkel az argivok sorait hahotára remélte
Költeni. Legrútabb a Troja alatti hadakban,
Csámpás volt és béna egyik lábára; továbbá
Vállai púposak és mellére szegűlve; tetőben
Fője hegyes, melyen gyér hajzat pelyhei szálltak.
III. Rikhárd szörnyalakja csodás erejű motivummá van szőve tragédiájába;
Áron szerecsen, ki azzal dicsekszik, hogy arczának megfelel lelke is;
Moor Ferencz «minden emberfajnak csúfjából alkottatott össze»; Kemény
majdnem szörnynek festi Barnabás deákját. A szinészek is, különösen
régebben, az intrikusokat, gonosztevőket általán szerették rútaknak
ábrázolni. Rútság alatt itt természetesen nem azt értjük, a mit Köstlin
a természet tragikumának nevez, értvén alatta a külső és belső adományok
s erők között mutatkozó aránytalanságot. Ide sorozza a testi
gyöngeséget, betegséget, bénaságot, tisztátalanságot s egyéb rútságot,
és a négert, mongolt, malájt tragikai emberfajoknak nevezi. Mi itt az
alak rútságáról nem mint a lélek ellentétéről, hanem inkább mint
megfelelőjéről, kifejezőjéről szólunk.
Az ilyen értelemben vett rútság nem szükségkép torz vagy épen szörnyű.
Sőt a formák, mint Vischer kiemeli, lehetnek szépek; de a mozdulat,
melyben a lélek kifejezésre jut, az arcz, melyen a jellem bizonyos
állandó vonalakkal tükrözik, csak annál rútabb. E le nem törűlhető,
rájok vésődött bélyeg megrontja a lelki fenség kifejezésére hivatott
alakot, «midőn a nemes emberképbe a leskelődő tigris s az alattomos
macska látszik benyomúlni». Ilyenűl áll előttünk Webster _fehér ördög_e:
Vittoria Corambona. Kedvesét, Brachiano herczeget, ráveszi, hogy a maga
feleségét s az ő férjét, kik szerelmöknek útjában állanak, tegye el láb
alól. Vád alá kerűlvén, gúnyolódva, sikoltozva, átkozódva száll biráival
szembe. E tárgyalás a drámairodalom leggazdagabb s legerőteljesebb
jelenetei közé tartozik. Megszökve a javító házból, melyre itéltetett,
hasonló daczczal fogadja kedvesének dühöngését, ki hűtlenségről vádolja
a firenzei herczeggel. Utoljára sem enged; kicsikarja tőle a
bocsánatkérést s kényszeríti, hogy feleségűl vegye. Két ház szörnyű
pusztulásának lesz okává; de vakmerősége akkor sem hagyja el, mikor
végre szembe jut a kikerűlhetetlen tőrrel. Mint Taine mondja: egy rima
arczátlanságával s egy császárné bátorságával fogadja.
Vérembe’ tombolt legnagyobb bűnöm:
Véremmel kell most érte megfizetnem.
Őt s a jelenségek egész körét, melybe tartozik, a tragédia utolsó
szavaival jellemzi Giovanni, Brachiano herczeg fia:
Minden bűnös egyszersmind nagy bolond is,
Ki nádmankóra támaszodva jár.
A mi benne csábít, az nem a báj, nem az az örökasszonyi, melyet
Kleopatrában láttunk, hanem valójának démoni hatalma, mely mindenkinek
föléje képes kerekedni. Rokona, bár nem mindenben, Hugo Viktor nagyobb
művészi jelentőségű _Borgia Lukrécziá_jának. E szép fúria ördöge egy
egész országnak s a Barbarigo-palota mulató ifjai a hajmeresztő
vértetteknek majdnem végetlen sorozatát dobják arczába. Ijesztő rém
Itália fölött, az egész világ réme, mindenható nyomorúlt. Ilyen alakok
iránt nehéz részvétet ébreszteni: csak gyűlöletünk és megvetésünk kíséri
őket mindaddig, míg valamely emberi érzés által állati vadságukból
megtisztulásra nem törekszenek. Lukrécziában az anyai szeretet ébred
föl, mely azonban egyúttal nemezisévé lesz.


XV. A szenvedély fejletlensége: érzéki irányban.
A szenvedélyben két mozzanatot különböztettünk meg: az eszmeit és az
érzékit. Ennélfogva fejletlensége is állhat úgy az egyik, mint a másik
elem hátramaradásában. A thümosz, melynek különböző jelenségeit
elsoroltuk, az eszmei mozzanatot mutatta alárendeltnek: a szenvedély
merőben érzékinek, a lélek által át nem nemesítettnek a természeti vak
erőkhöz közelállónak látszik. De a szenvedély kétségkívül szintén
fejletlen lesz akkor is, ha az eszmei mozzanat felsősége, uralkodása
mellett az érzéki tűnik föl elenyészőnek. Az eszmei fölemelkedés megvan:
de az áldozatkész elszánásnak, a magasztos lelkesűlésnek, a végetlen
érzetének nem ad nyomatékot az érzéki erő, mely jogait megvédhetné és
hatását biztosíthatná. Oly fény, melynek nincsen melege. Tettekben nem
tör ki, hatalmasabb küzdelemre nem szánja el magát, sőt úgy van
meggyőződve, hogy ebben valóját tagadná meg. Az erő, mely benne
nyilatkozik, inkább a világtól való tartózkodásra, saját magában az
emberinek legyőzésére, mintsem kifelé érvényesítésére irányúl. Az
érzékit magában nem szelleme szövetségesének és segítőjének, hanem
ellenségének tekinti. Az egyéni lét előtte: egy disharmonia
megtestesűlése; a külső világ előtt meghajlik, rabjává lesz a
viszonyoknak, csakhogy a maga ellen vívott küzdelmet diadallal
végezhesse. Bár hódol a legfensőbbnek, hódolata nem munkás, nem arra
törekszik, hogy azt a világban győzelemre segítse, hanem hogy, magát
bensejében neki szentelvén, a világtól minél teljesebb mértékben
elszakadhasson. Kötelességét a lehető legszűkebb körre szorítja s
megfeledkezik arról, hogy valamely összeségnek tagja s mint ilyennek is
lenne tennivalója. Helyzete, állása, viszonyai kötelességeket szabnak
rá, melyeket nem levén képes öszhangba hozni lelkének eszmei
tartalmával, nem is teljesít. Ehhez a szenvedély érzéki eleme is
szükséges lenne, törekvés a kifelé hatásra. Így aztán csalódásban él és
vesz.
Csalódása kétféle lehet. Vagy az, hogy emberi feladatát teljesítettnek
hiszi benső életében, feláldozásával, lénye érzéki felének legyőzése
által, kötelességének betöltésével, melyet a maga elvontságában fog föl;
vagy pedig az, hogy teljesítésében sérelmet lát eszmeileg felfogott
kötelessége irányában. Példák: amarra Imre királyfi, ki a veszprémi
Szent-György-kápolnában testi és lelki szüzességet fogad s a szent
gyakorlatokban elhervad; emerre Géza király, ki kelletlen koronája miatt
vezekel s végre is megtörik súlya alatt. Az ilyen alakok küzdelme saját
eszmei álláspontjuk féltékeny megőrzésére terjed s midőn ezzel az
egyetemest szolgálni hiszik, mely az egyéntől, léte különböző oldalainak
megfelelőleg, kötelességei egyetemes felfogását és tevékeny
érvényesítését kivánja, voltakép elszakadnak tőle. Ebben rejlik a
különbség köztök s az egyetemesnek hódoló hősök között, kik a
szenvedélynek eszmei és érzéki teljességével képviselik érdekét s a
betöltött kötelesség tudatával élnek és halnak. Géza és László királyok
között megvan a testvéri rokon vonás; de mégis mennyire elütnek
egymástól! Mindkettejök szívében ugyanaz az isteni félelem; de ennek
teljességében amaz földre csüggeszti bánatos fejét, mig ez bátran tekint
az ég felé s szembe száll ellenségeivel. Ép ily világos a különbség a
hős közt, kinek szenvedélye érzéki irányban fejletlen, és a föltétlenül
gyönge, a kiválóság híján levő közt. Amaz is gyöngének látszik; de
gyöngesége nem föltétlen. Az ellenséges viszonyok, melyekkel nem akar és
nem tud megvívni, gyöngének mutatják, holott nem egészen az. Csakhogy
lelki ereje befelé irányúl, önmagának teljes legyőzésére, a világi
érdekektől való elszakítására. A földi természetnek e szorongatása, az
élet kötelékeinek eltépésében mily keserű küzdelembe kerűlhet. E
küzdelem hangulata uralkodik az ilyen jelenségeken: nem a győztes és
győzhetetlen eszme lelkesedése, hanem a félreértett hivatás, a
félreismert kötelesség szorongása és fájdalmas páthosza.
VI. Henriknél nem lehet gyarlóbb uralkodót képzelnünk: valóságos
báb-király. Greene Róbert, ki a Shakspereének alapul szolgáló drámát
írta a fehér és piros rózsa harczáról, egészen a jelentéktelenség
hátterében hagyta. Innen emelte ki Shakspere, hogy gyarlóságáról oly
művészi képet adjon, melynek hiába keressük párját. Midőn
gyámoltalanságát a rémtettekkel forrongó kor viszonyai közt oly éles
világításba helyezte, egyszersmind kiválósággá emelte. A mi e bősz,
fékevesztett szenvedélyek között ily tehetetlen: az, alapjában, mély
kegyesség, az isteninek buzgó, megható keresése. Az ádáz külső és belső
harczok idején a kegyes király romlásává lesz Angliának. Mert mi más
burjánoztatja a gyomot, mint az enyhe lég; mi teszi a rablókat
vakmerőkké, mint a túlságos szelidség? A franczia háború csapásai, az
orleansi szűz diadalai után a király keserv és felindulás nélkül köti
meg a szégyenteljes békét. Ő megelégszik bármivel, mi istent dicsőíti.
Sem országa, sem szerettei érdekét megótalmazni nem képes. Glosterre
súlyos vádakat emelnek előtte a nagyok és felesége; de ő oly ártatlannak
tartja, mint a kisded bárányt s a szelíd galambot. Védi szívvel-szóval,
senkiről nem tehetve föl rosszat; de megvédelmezni nem tudja s elnézi
halálra hurczoltatását. Panaszában a tehénhez hasonlítja magát, mely
csak bőgve fut alá-fel s nézi, merre viszik gyönge borját. Az ellene
törő mozgalmaknak sohasem lesz igazán urává: de nem is akar. Nem
foghatja meg, miért pártolnának el tőle hívei:
Kérők elől be nem dugám fülem
S rajtok ki nem adtam rest halasztgatással;
Részvételem volt sebeikre gyógyír
S telt nyomoruknak enyhe, lágy szivem;
Özön könyűik irgalmam letörlé,
Birtokaikra nem valék sovár,
Sem nagy adókkal nem sanyartam őket,
S bármit hibáztam, bosszum nem ragadt el,
Hát mért szeretnék inkább Eduárdot?
Nem érti, hogy az enyhe, lágy szív csak enyhe, lágy időben van helyén. A
harczok zúgása közt a háború istentelenségéről elmélkedik s Cade
lázadásakor könyörülettől szorongatva jajdúl föl: mentse isten, hogy
annyi árva lélek szablya által veszszen el. A towtoni síkon, míg
ellenfele, Eduárd, trónjáért csatáz, félrevonúl s arról ábrándozik, hogy
mi boldog élet volna az: nem lenni több egy egyszerű juhásznál. Clifford
és a királyné elűzték a csatából, mert jobban megy, ha távol van: ő
képzeletben egy más világot sző magának. Az idilli kép, melyet a
pásztoréletről fest, megható, gyöngéd és fájdalmas. De szétrebbentik,
szörnyű ellentétül, a következő jelenetben az apagyilkos fiú s a
fiúgyilkos apa, a polgárháború iszonyának képei. Megveretve, imádságos
könyvével bújdosik s az erdőkerülőkkel, kik foglyul ejtik, inkább a
révpartra jutott hajósnak nyugalmával, mint a hajótöröttnek
kétségbeesésével beszélget. Szintén ezzel a nyugalommal engedte át
trónját, megfosztva gyermekeit örökségöktől, a Yorkoknak; ezzel törődik
bele végső bukásába;
Alattvaló még trónt nem vágya úgy,
Mint vágyok én: alattvaló legyek!
De ő királynak született, s királyul kellett volna helyt állnia.
Azonban épen gyarlósága a jellemző erőnek mily hatalmával van
időről-időre kiválósággá fordítva s ezzel az ok és okozat szoros
egységébe foglalva! Szívének teljes tartalma: a szinlés nélküli, mély,
feláldozó vallásosság, istennek félelme, az ő akaratában megnyugvás
határozza meg egész valóját. Ez alapvonás adja meg kegyes, babonás és
tehetetlen alakjának mélységét. Vallásossága megadóvá teszi: minden
szenvedést, a mi reá van mérve, vezeklésnek tekint a Lancaster-ház
bűneiért; de egyúttal föl is emeli: szinte jóssá teszi, a jövendők képét
tárja föl szemei előtt. Látja, mint lesz egykor Richmond hazája
áldására, helyrehozva mindazt, mi most ő általa veszendőbe ment; de
látja előbb Rikhárd rémkorszakát is, ki gyilkos kardjával kezében
prófétának nevezi áldozatát. A rövid jelenet, mely Henriket Beaufort
kardinálisnak, Gloster gyilkosának, halálos ágya elé vezeti, az emberi
szívnek legnemesebb húrjait rezdíti meg. A lélekmardosás, melyben a
nyomorúlt vergődik, a gonosz élet iszonyú végét mutatja. A tiszta szívű
király előtte áll és imádkozik:
Oh te, a mennyek örök mozgatója,
E nyomorúltra nézz irgalmasan!
Üzd el a sürgő, arczátlan Gonoszt,
Ki e bűnösnek lelkit ostromolja!
Mentsd meg szívét a vad kétségbeséstől!
Esd a haldoklónak, ha lelki üdvre gondol, remény jeleül tartsa föl
kezét. De az a remény jele nélkül hal meg. Warwick a rút élet
következésének mondja halálát; ám a király keresztyéni alázattal sohajt
föl:
Oh ne itélj! Mind bűnösek vagyunk.
Zárd le szemeit, vond össze függönyét,
S mi elmélkedjünk az ő esetéről.
Mint Schlegel mondja: a kegyes király itt az égi kegyelem képe, mely az
utolsó pillanatban is azon fárad, hogy a bűnös lelket fogékonynyá tegye
maga iránt. Hitét megőrzi mindvégig: halála is olyan, a minő élete volt.
Isten irgalmát kéri magának és gyilkosának, mint megváltója. Nem kell
magyaráznunk, mily gyarlóság e jámbor szív az ő helyzetében. Egy remete
a királyi trónon ép oly tökéletlen, mint a remetekunyhóba szorúlt hős.
Henrik eme tétlen kegyessége, mely imádságos könyvét forgatva,
megfeledkezik kardjáról, vérrel és nyomorral árasztja el hazáját. Az
isten szolgálata nem lehet romlása az embereknek. Egy kötelességének
teljesítését minden többinek elmulasztásában keresi. Úgy szolgálja az
istent, hogy valamennyi ördögöt elszabadít lánczáról. Lelkesűléséből
egészen hiányzik az érzéki, az életnek teljességében való felfogása. Az
isten képét csak a mennyben keresi s rá sem gondol, hogy e világnak is
viselnie kellene azt, és neki arra törekednie, hogy viselje. Innen már
megnyugvása sem lehet teljes, hiába emlegeti olykor elégűltségét. A
bűntudat is beférkezik ebbe, mint a fiáról szóló jóslat tanúsítja. A
fájdalom köde ül lelkén; érzi, hogy nem oda való, a hova sorsa ültette.
A bánat nyomja szívét s a tragikai fájdalom szól belőle:
Bár halva volnék, hogy ha ég akarná,
Mert van-e más a földön bú-keservnél?
Mily színtelenen maradt ehhez képest Eötvös Ulászló királya, kinek
konczepczióján félreismerhetetlenül meglátszik VI. Henrik hatása. A
tehetetlen király is vallásos, s mindenekfölött jó családapa: szívből
gyászolja feleségét s remegve szereti gyermekeit. De mindez nincs
szorosabb okozati összefüggésbe hozva gyámoltalanságával, nincs
felhasználva ennek magyarázatára s mintegy mentségére; így a rokonszenv,
sőt az igazi érdeklődés fölébresztése sem sikerűl a költőnek.
Mig Henrik király, ki azt hiszi, hogy elég jámbornak lennie, a félszegül
értett hivatás képe, addig Géza, Szász Károly _Salamon_jában, a
kötelesség és hit belső harczának megható példája. A lelkét betöltő
eszme sérelemnek érzi azt, a mit az ország javáért tennie kell. A
mogyoródi csata után királylyá kiáltja a nemzet mind egy hanggal, csak
Dezső püspök inti tartózkodásra. De az ő egy szava folyton viszhangzik
lelkében s úgy hiszi, mikor a koronát magára engedte kényszeríteni,
megsértette legszentebb kötelességét. Meg van győződve róla, hogy az
átok, mely apját lesújtotta, rajta is teljesedni fog, mert az elűzött
Salamon istennek fölkentje s a korona jog szerint övé. A maga bús
koronázásán mennyire más, mint egykor Salamonén volt, mikor méla mosolya
nem tükröze gondot, hogy a koronáról örökre lemondott. De ember tervez s
– most nem az isten végezett. Szelíd jósága Salamon irányában csak
egyetlen egyszer emelkedett makacs ellenállássá, mikor a nándorfehérvári
görög foglyok életét mentette meg. Akkor az emberszeretet, a hűség, a
szó szentségének védelme tüzelte; most szószegőnek érzi magát, ki
megtörte haldokló apjának tett fogadását. Első kitámadásukra vereség
lett az isten büntetése s ő remetelakban engesztelte. De végre sem
kerűlhette el sorsát. Az ország java kívánta, hogy fejére tegye a
koronát, mely égette velejét. Uralkodását csak vezeklésnek tekinti,
melyet, mint esengve reméli, rövidre szaband a kegyelem atyja. Istent
követ, embert segít, templomot épít, böjtöt tart, gyónást végez:
mindhiába. Hiába a papok vigasztalása, hiába a pápa feloldozása: lelke
csak nem nyughatik meg.
Igy vérze szegény szív, ártatlan vezeklő,
Nem vétek-ütötte nagy lelki sebektől,
Imáiba’ bűnnek vádolva erényét,
Könnyel oltogatva koronája fényét.
Csak Dezső püspök szavát hallja: «boldogok a békére igyekezők.» Rémes
látásai vannak; egymásután jelennek meg előtte a trónbitorlók, kik
bűnükért csúfosan vesztek: Péter, Aba Samu, Endre és édesatyja. Ime az
ellentétes jelenségek ellentétes viziói: Rikhárd azokat látja, a kik az
ő áldozatai; Géza meg azokat, a kiknek ő az áldozatuk. Nem képes tovább
viselni a koronát; visszakínálja Salamonnak. Térdein esd kegyelemért a
püspök előtt. Nem kívánja már azt sem, a mi jog szerint megilletné.
Ország harmadrésze nekem immár nem kell,
Beérem én annál sokkal kevesebbel.
Szűz Anya temploma – alatta egy bolt van –
Csöndes kicsi hajlék vár engemet ottan.
Így ég el, búban emésztődve, mint a csepegő fáklya. Azok, a miket e
czikk bevezetésében mondottunk, tisztán éreztethetik a tragikai elemeket
e bölcs és rajongó, kétségbeesett és bátor, imába merűlt és átoksújtotta
herczeg megindító alakjában.
Hogy azonban az ilyen jelenségeknek s általában a fejletlen szenvedély
képviselőinek tragikuma teljes-e, s hogy milyen viszonyban áll a
többiekhez, arról alább lesz szó.


XVI. A szenvedély mértéktelensége.
Már a fejletlen erőt is egyszersmind mértéktelennek ismertük meg. De nem
az öszhangos emberi az, a mire nézve mértéktelennek látszik: csak az
állati féktelenkedik benne, melynek kormányzására az emberi fejletlen;
vagy pedig a szellemi emelkedik túl, az érzékinek nem kifejtésére, hanem
legyőzésére és megsemmisítésére törekedvén. A mértéktelenség nevével
különösebben másféle jelenségeket illetünk. Azokat, melyek a kiválóságot
s a kiválóság érzetét mint túlságost, renden kívülit mutatják, de mint a
benső, a szellemi által áthatottat s megnemesítettet. Az emberit, mint
ilyet, a maga teljességében. Általok az emberi erőnek nem az állati
vadsággal rokonságát, ehhez közeledését érezzük, mint inkább emberi
voltában magán túlemelkedését. A páthoszban eszmei és érzéki összeolvad.
Az elkapatottság, túlbizakodás, az æschylosi hübrisz ez, melynek
virágzása, mint a _Perzsák_ban olvassuk, «a balsors kalászát érleli». A
hübrisz, melynek ikertestvére és szövetségese a bié, az erőszak, s örök
ellensége a szofrozüné, az okosság. E mértéktelenség nyilatkozhatik
szerelemben, igazságszeretetben, kegyeletben, boszúban, haragban,
becsvágyban, féltékenységben, hatalomban, keservben, fájdalomban,
lelkesedésben, az ember szellemi életének valamennyi irányában. A mi
csak nagynak mutathatja az embert, ugyanannak mértéktelensége
feltüntetheti egyszersmind gyarlóságát.
A túlbizakodó erővel kiemeli magát az egyén az emberi mértékből: hitét
csalhatatlannak, gondolatát tévedhetetlennek, jogát kétségbe nem
vonhatónak, érzését mindenek fölött állónak, erejét végetlennek képzeli.
Mértéktelensége gyarlóság, mert alapja csalódás s a rendkívülit a rend
ellenségének mutatja. A rend pedig az egyetemes érdeke, megtestesűlése s
így sérelme is egyenesen az általánost illeti. Az egyénben külső és
belső, eszmei és érzéki egymással bizonyos öszhangban vannak: nagy lélek
nagy erővel, nagy elhatározások nagy tettekkel, nagy érzések nagy
erőfeszítésekkel; de nincs öszhangban az egyén az egyetemessel. A
partjain túlcsapó folyam fenséges képe, melynek vissza kell térnie
medrébe.
Sophokles Ajasának példája értesse meg velünk közelebbről a mondottakat.
Achilles halála után, fegyverzeteért, mint a legkiválóbb vitézség
jutalmáért, versengtek Ajas és Odysseus. Ajas a görögség legelső hőse
volt, ki egy ízben az egész tábort megmentette. Ennek daczára az
Agamemnon és Menelaos által vezetett haditanácsban Odysseus lett a
győztes. Ajas meg volt győződve róla, hogy ha Achillestől éltében
kérdezik, ki nyerje a hősiség díjául fegyverét, tőle senki sem ragadta
volna el. A sérelmen bősz haragra gyúlva elhatározta, hogy kardját Argos
vérében áztatja meg. Éjnek idején kitört sátrából, hogy legyilkolja a
vezéreket. De Pallas Athena őrűlt lázat küldött rá s elbódította:
ellenségei helyett a tábori barmokra és juhnyájakra rontott, azokat
kaszabolta s hordta foglyul sátrába. A mértéktelen elbizottság
természetes büntetése ez: midőn az erkölcsi egyensúly felbillen,
megbomlik vele együtt az értelmi is. Ajas fékevesztett dühe
tiszteletlenség volt az istenek iránt: azt hitte, mig megvan karjának
ereje, nincs szüksége más segítségre. Athena, a bölcsesség
istenasszonya, ily tanúlságot fejt ki e példából Odysseus előtt:
Az istenek
Ellen ne ejtsen ajkad gőgös szót soha
Ne fújjon föl kevélység, ha erős karod
Vagy gazdag kincsed más embernél többre tesz,
Mert egy nap porba sújtja vagy fölemeli
Az ember dolgát; ám az istenek előtt
Csak a jó kedves, gyűlölt minden a mi rossz.
Ajas, visszanyerve eszét, kétségbeesik a gyalázat fölött, melyet maga
hozott fejére. Szégyenét nem képes elviselni. Hogyan léphetne
megcsúfoltan öreg atyja elé, s mint szenvedhetné gúnyolódását a
seregnek, mely előtt eddig bámúlt példaképen volt? Gyalázatát nem tudja
túlélni. Büszkébb volt erejére és bátorságára, hogysem az ész szavát
meghallhatta volna. Most már értené, de későn:
Jövőre hát meghajlunk majd az istenek
Előtt, és megbecsűljük Atreus fiait.
Uralkodók ők, hódolat való nekik.
Miért nem? Hisz a legszörnyűbb, a legerősb
Meghódol a fenségnek.
Csitúlni kezdő háborgása közt halljuk tőle a keserű életbölcseség e
fenséges szavait:
Immár tudom, hogy ellenségemet csak úgy
Szabad gyűlölnöm, mintha egykor újra jó
Barátommá lehetne: és barátomért
Csak annyit tennem, annyira szeretnem őt,
Miként ha nem maradna mindig jó barát.
A mérték elve! Ajas nem tartotta meg s halálra szánja magát. Hiába
hozzák eléje fiát, a kis Eurysakest; hiába esdekel neki felesége,
Tekmessa; hiába figyelmezteti az istenekre. Ajasból újra kitör jellemző
dacza: az isteneknek többet semmivel sem tartozik. Tisztító fürdővel
lemossa szennyét: öngyilkossá lesz, mert a nemeshez csak szép élet vagy
szép halál méltó. A felindúlt királyok nem akarják megengedni
eltemettetését s heves vitát folytatnak testvérével, Teukrosszal. Végre
Odysseus a meggyalázott hős pártjára áll, kivívja és megadja
végtisztességét, s az életnek e sötét képébe a kiengesztelő elemet
olvasztja be.
A görög tragikusoknak kedvelt tárgya: a mértéktelen kiválóság. Aeschylos
Prometheusa egyike legfenségesebb példáinak. A hatalmas titán,
nemességére támaszkodva, jogában érezve magát s erejében elbizakodva,
összetűz a legfőbb istennel. Zeus mindenható erejének, mely gyötri őt, a
mindent elszenvedni képes s megtörhetetlen erőt állítja ellenébe.
Hasztalanok gyötrelmei, melyeknek meg kellene értetniök vele, hogy ő, a
furfangos Zeusszal szemben vak bolond csupán. Hiába inti engedékenységre
Hermes, hiába esdekel előtte a kar: akár a tengerhez beszéljenek, akár
őt szorítsák. A titkot, melyet az isten ki akar csikarni tőle, nem
árúlja el. Csak átkai vannak a fenyegetésekre, mignem a sziklát, melyhez
lánczolva van, Zeus itélete örvénybe sodorja s őt magát elevenen temeti
el. A _Perzsák_ hőse a szégyenszemre haza menekűlt Xerxes, kinek dölyfét
Salamisnál oly csúfos megaláztatás érte. Megtörten, férfias
fölemelkedésre képtelenül érkezik susai palotájába, hol vele szemközt
fenségesül emelkedik ki a végtelen fájdalmában is nemes és méltóságos
Atossa királyné alakja. A köz szerencsétlenségben megjelenik Dárius
király szelleme, hogy az isteni igazság és bölcseség tolmácsa legyen.
Tőle halljuk, hogy Xerxes, ifjú elbizakodásában, botorul, azt hitte: a
szent Hellespontot békóba verve rabjává teheti, s ember létére
Poseidont, valamennyi istennel együtt, leverheti. «Nem őrület szállta-e
meg lelkét?» kérdi. A költő, ki maga is ott harczolt Salamisnál, csak
katasztrofáját nyújtja a tragédiának, melynek egész lefolyását Herodot
írta meg. Nála olvassuk Xerxes mértéktelen elbizakodásának kitörését a
susai fejedelmi tanácsban: «Zeus egének határaig terjesztjük a perzsa
birodalmat; veletek együtt egy országgá teszek minden földet, Európán
át, egész a világ végeig. Hallom, hogy nincs város, nincs nép a földön,
mely ellenünk állhatna, ha Athént és Hellast meghódítjuk.» A döntő
ütközet után Phidias abból a márványból, melyet a perzsák diadalmi
emlékül hoztak magukkal, Nemesis szobrát faragta, az igazságos mérték
istennőjeét, ki a világ rendjét őrzi és sérelmét megboszúlja.
Aeschylosnak minden drámája, különösen _Agamemnon_ja, tele van
vonatkozással, hogy a mértéktelenséget mindig istencsapás várja.
Sophokles a szenvedély mértéktelenségét, Ajason kívül, Oedipusban és
Deianeirában fejezte ki. Amaz Laios király ismeretlen gyilkosát az
igazságérzetnek oly biztosságával kutatja és fenyegeti, mely csak istent
illetheti meg, hogy utóbb szenvedélyét a végzetes fordulat önmaga ellen
irányozza. Emez oly meggondolatlan hévvel igyekszik visszanyerni Iolétól
Herkules szerelmét, hogy a Nessos vérébe mártott ruhával gyilkosává lesz
férjének, a kit mindenek fölött szeret. Euripides Medeiáját pokoli
féltékenység gyötri. Kiirtja az egész korinthusi királyi házat, melynek
leányát Jason szerette, s hogy hűtelen férjét nyomorúlt létének utolsó
vigaszától is megfoszsza, leöli saját gyermekeit. A kolchisi varázslóné
szenvedélyének démoni ereje Senecának róla írt tragédiájában talán még
élesebben van kiemelve, mint Euripidesnél. _Hippolytos_ban Theseus
király, házának meggyaláztatásán fölgerjedve, gyilkosává lesz ártatlan
fiának.
A mértéktelenség, mely a klasszikai költészet ez alakjaiban s a modern
tragikai hősök legnagyobb részében is nyilatkozik, bizonyos törekvésben
való korlátlanság. E törekvés azonban, mintegy magával viszi s fölemeli
a lélek egyéb tehetségeit is. A mértéktelen érzés megaczélozza az