A tragikum - 25

analogiát legnagyobb készűltséggel s legáltalánosabb hatással.
Aristoteles politikájában a zenéről szólva, ennek erkölcsi és mulattató
hatásától megkülönbözteti tisztító, kathartikus befolyását. Olyan
emberek, kik egész az enthuziazmusig emelkedő kedélyizgalmaknak vannak
alávetve, fölindúlásukban gyakran lecsendesűlnek és megnyugosznak oly
énekek hallgatásán, melyek épen erős lelki mozgalmakat keltenek föl; ez
rájok nézve gyógyúlás és tisztúlás. Ugyanazok az énekek, melyek fogékony
lelkeket fölindúlásba hoznak, az eksztázisban szenvedőknek gyakran
visszahozzák egészséges, természetes hangulatukat. Igy a szorongatott
kedély épen bizonyos indulatok fölizgatása által szabadúl meg attól, a
mi terheli, nyomja. Az enthuziazmus fogalma alá sorolja Aristoteles a
szánalmat és félelmet s a léleknek túlságos hajlamát is irányukban;
rájok nézve már a katharzis: ha természetes és helyes mértékre
vezettetnek vissza. A katharzis eredetileg orvostudományi műszó s oly
gyógyító módot jelent, midőn az orvosszer a fölösleges, ártalmas
anyagtól a testet megszabadítja. Így használta Hippokrates. Azonban már
a pythagoreusok alkalmazták átvitt értelemben is a zene megnyugtató,
megtisztító hatására. Ilyen módon élt vele Aristoteles is, kinek szóban
forgó helyét Bernays, a mondottak alapján, ekként fordítja: «A tragédia
a szánalom és félelem (felkeltése) által ezen (szánalom- és
félelemszerű) kedélyizgalmaktól megkönnyítő szabadulást eszközöl». E
felfogás egész forradalmat idézett elő a katharzis-vizsgálatban, mely
azóta legnagyobb részben csak a Bernays-féle elmélet körül forog.
Általában a filologiai irányú kutatás előtt, melyben az illető
aristotelesi helynek egy eredeti grammatikai magyarázatával Télfy Iván
is részt vett, maga elé tüzött sajátos feladata szerint inkább
Aristoteles szövegének betűje, mint a tárgy természete lebegett.
Ennek kifejtése már a széptan feladata. Az eszthetikusok eleitől fogva
érezték, hogy van a tragikum hatásának egy olyan eleme, mely Aristoteles
szövegéből nehezen magyarázható ki. Ez maga az eszthetikai élvezet, a
művészi gyönyörködés a tragikumban. Aristoteles is mond ugyan erre nézve
egyetmást, de rhetorikájában tett legalkalmazhatóbb nyilatkozata is csak
távolról s közvetetten vonatkoztatható a tragikai hatásra. Itt olvassuk
a gyászdalokról, hogy ezekben a fájdalom mellett megzendűl az emlékezet
öröme is, annak fölemlítésére, hogy «mit tett és milyen vala ő», kit a
gyász-ének illet. Azonban ezen és más vonatkoztatható hely daczára,
Aristoteles elmélete ebben az irányban oly magyarázatot, kifejtést, sőt
kiegészítést igényel, mely a filologiai vizsgálat körén kívül esik.
A probléma egy kissé bonyolúlt. Az érzések, melyeket a tragikum fölidéz
bennünk, a szánalom és félelem magukban, természetök szerint,
kellemetlenek; senkinek sem telik kedve a részvétben és félelemben.
Pedig a tragikumot élvezzük, gyönyörködünk benne; vonzódunk feléje az
életben, elragadtatással nézzük véres képeit a szinpadon s idézzük
magunk elé a balladák sorai közül. Úgy tudjuk, hogy a gyönyörködés
forrása mindig valami vigasztaló, nemes, örvendetes; s itt íme
megrendítő, gyászos, sőt olykor borzalmas jelenetekkel állunk szemben,
ezek hatásának tárjuk föl szívünket. Csapásokat szülő vétkek, pusztító
szenvedélyek, hiábavaló küzdelmek, bukás és kétségbeesés képei vesznek
körül. És mi mégis vonzódunk feléjök, kedvünket találjuk bennök,
keressük őket. Talán mert a baj nem minket sújt? Hasznunkra akarjuk
fordítani mások veszedelmét, ismerni kivánván a szenvedélyeinkben rejlő
végzet útait, hogy okosan kikerűlhessük csapását? Igy akarjuk kitanúlni
a nyíl röpülését, melyről azt tartja egy régi mondás, hogy: ha látjuk,
lassabban jár? Vagy épen talán biztosságunkból jól esik a mások
nyomorát, nyugalmunkból a mások hányattatását, elégedésünkből a mások
boldogtalanságát szemlélni? Lucretius ismert verseit fogadjuk-e el
megfejtésül:
Édes a más nyomorát a zajló tengerek árján
Szél dühe közt szemlélni a partnak béke-fokáról.
Nem hogy a más baja esnék jól; ám édes az érzés:
Látni, minő bajtól óvott meg minket a jó sors.
Minde kérdésekre s a közös alapjokat képező felfogásra röviden
felelhetünk. E közös alap: az önzés. Ennek kellene a magukban kedvetlen
érzéseket, megőrizve a tragikai jelenségekkel szemben a biztosság
tudatát s érezve tanulságaiknak hasznos voltát, kellemesekké
változtatni. Az önzésnek természetében van, hogy mereven elkülöníti
magát mindentől. Vajjon képezheti-e az ilyen önzés, a kárörömig
magyarázható árnyéklataival, művészi élvezet, eszthetikai gyönyör
forrását, mely a léleknek mindig bizonyos odaadását, a szemlélet
tárgyába olvadását föltételezi?
Az angol Campbell s utána Blair Hugo a tragikai hatás gyönyör-érzetét
abban keresték, hogy a részvét által mintegy emberi lelkünk jósága
nyilatkozik s ez örvendetesen hat szívünkre. Örülünk azon, hogy úgy
érzünk, a mint érezni tartozunk. Lessing a szóban forgó problémát más
okoskodással próbálta megoldani. Minden heves indulat erősebb fokon
érezteti velünk saját valónkat. Ennélfogva szenvedélyeink közül a
legkedvetlenebbek is bizonyos tekintetben kellemesek. A kedvetlenség
csak a tárgyban van, mely a szenvedélyt fölkelti, nem pedig saját
alanyiságunkban, mi bennünk. Ha már ez a tárgy költött, a kellemetlen
mozzanat természetesen elesik s csak az izgalom kellemes érzése marad.
Látni való, hogy e magyarázat igyekszik fentartani a kapcsolatot
Aristotelessel, s annyiban igaz is, hogy a tragikai élvezet mindig
föléje emel a szenvedő, s szenvedése által szánalomra és félelemre
indító jelenségnek. De e mellett kettős gyöngéjét találóan emeli ki
Zeising. Egyik az, hogy csak a tragikai költeményekről, ábrázolásokról
szólván, megfejtetlenül hagyja magának az életnek tragikai képeihez való
vonzódásunkat; másik meg az, hogy igen is merev választó falat von a
szemlélő alany s a szemlélet tárgya között. Schiller egy külön
értekezésben fejtegette a tragikai tárgyakon érzett gyönyör kérdését,
melyben a Lessing-féle elmélet két gyöngéjét igyekszik kikerűlni. A
szenvedő ember, ki nem nyomorra, hanem boldogságra van rendeltetve,
czélellenesnek látszik a természetben, s mint ilyen fájdalmat okoz. De
ez a fizikai czélellenesség erkölcsi tekintetben lehet czélirányosság.
Kifejezésre juthat általa az erkölcsi törvény, melynek megnyilatkozása
mindig örömre derít, gyönyört ébreszt a fájdalom által is. Ez az öröm
fakadhat akár ártatlanoknak, akár vétkeseknek szenvedéséből. Amabból, ha
az ártatlanságnak ereje és bátorsága van, inkább elviselni a szenvedést,
mint megtagadni az igazságot s vétekbe sűlyedni; emebből, ha a bűnös
megbánása, kétségbeesése, bukása által a megsértett erkölcsi törvényt
visszahelyezve látjuk fenséges jogaiba. Ebben a felfogásban is megvan az
igazság magja. De a tragikum körét nagyon kiterjeszti, mikor
belefoglalja az egyetemest képviselő s csak időlegesen, külsőleg bukó
hősöket is. Másfelől nagyon érzik benne a Sulzer-féle erkölcsi felfogás
hatása; ellenkezni látszik az eszthetikai érzés természetével, midőn a
moralis czélszerűséget mintegy legfelső művészeti elvvé emeli. Vischer,
részletesebben tárgyalva a tragikai hatás kellemetlen mozzanatait és
fejlődésöket, nehány szóval siklik át a gyönyörön, melyet a végső
benyomásból származtat.
A mi eszthetikusaink sem terjesztik ki figyelmöket behatóbban épen e
fontos kérdésre. Szász Károly, valamint Névy is, csak röviden utalnak az
erkölcsi elégtétel s fölemelkedés örömére, mely a katasztrófában
nyilatkozó költői igazságszolgáltatásból ered. Szigligeti a tragikumnak
egész hatását két fogalomra szorítja: a szánalom (a részvét és félelem,
Lessing szerint is, alapjában egy indulat) és megnyugvás fogalmára.
Amazt önnön reményeinknek, aggodalmainknak, emlékeinknek és
szeretetünknek felébresztéséből és foglalkoztatásából magyarázza; emezt
pedig erkölcsi nézetünk megegyezéséből azzal a felfogással, melyet a
tragikai műalkotásban, különösen megoldásában találunk. Más, eredeti
alapon okoskodik Greguss. Szerinte a tragikum elemei: a fenséges és a
félelmes. Emebből következik hatásának kellemetlen mozzanata, amabból
vonzó ereje. A fenség képei, melyek között a tragikai cselekvény fejlik,
a tiszteletnek kisebb vagy nagyobb mértékét gerjesztik föl szívünkben.
Ez vonz a tragédia felé, melyben nemcsak vétkekkel és szenvedéssel,
hanem az emberi nagyságnak, emberi erőnek többé-kevésbbé tiszteletre
indító jelenségeivel találkozunk. Ehhez járúl az erkölcsi fölemelkedés
öröme, melyre az igazság föltétlen győzelme segít. Mindez szépen és
helyesen van mondva; de marad az egyéni kiválóság eszthetikai körének
olyan mozzanata, melyre csak nehezen, némi erőszakolással
vonatkoztatható. E mellett nem vet erősebb világosságot annak a
viszonynak bensőségére, melybe a tragikai jelenségekkel jutunk, s a
melyből élvezetünk is kétségkívül táplálkozik. Fölvilágosítatlanul
hagyja, hogy a tisztelet érzése mikép megy át a léleknek amaz izgalmába,
melybe a tragédia ép azokon a pontokon szokott ragadni bennünket, mikor
a tisztelet, legalább erkölcsi értelemben véve, mindenesetre apad.
Fölemelkedésünknek is csak okára utal, természetére nézve nem nyújt
fölvilágosítást.
Milyen következtetést vonhatunk a mondottakból; miben foglalhatjuk hát
össze a tragikum hatását lelkünkre? Kétségtelennek látszik, hogy a
szánalom és félelem, e «tragikai ikerpár», mint Klein nevezte, csakugyan
a fő, az uralkodó érzések, melyeket a tragikum fölébreszt. Az elméleti
fejtegetések mellé, melyek e tárgyra vonatkozólag immár egész irodalommá
szaporodtak, adjunk mi is egy, inkább a művészi gyakorlatra támaszkodó
megjegyzést.
Van az elbeszélő költészetnek egy olyan faja, mely egybefoglalva,
együttesen kifejezve adja a cselekvényt és hatását. Hatását épen a költő
lelkére, mely legfínomabban megérzi, legtisztább rezgéssel viszhangozza
és legvilágosabban, legegyszerűbben képes számot adni róla. E műfaj a
ballada, mely kiválóan szereti a tragikai tárgyakat. Az elbeszélő és
drámai részeket lirai felfogás hatja át s egész közvetetlenül lirai
helyek is szövik keresztül. E felfogással, ezeken a helyeken a költő
önnön lelkét tárja fel, kifejezvén bennök azt az érzelmi benyomást,
melyet tárgya gyakorolt reá. E kifejezésnek többféle módja van: az egész
elbeszélés lehet lirai színezetű, bizonyos hangulat komor árnyékával
teljesleg beborított; nyilatkozhatik aztán a költő szubjektivitása egyes
jelzőkben, közbeszurásokban, a bevezető vagy záró sorok elmerengése,
fohásza, kitörése; – de a költő lelkének fő, uralkodó hangulatát s ennek
állandó jellemét legtisztábban az ismétlő sorok, a refrain,
tolmácsolják. A tragikai tárgyú balladák refrainje legtöbbször nem
egyéb, mint a tragikum lélektani hatásának, az általa keltett
indulatoknak világos és félreérthetetlen nyilatkozása. A költő lelkét
megkapja valamely tragikai esemény; elbeszéli s hatását hallgatóira
mintegy az által is biztosítani, erősíteni kivánja, hogy az ő benne
magában keltett indulatokkal izgatólag szövi át az egész előadást,
azoknak a történet minden szakaszában, valamennyi fordulóján hasonló
szavakkal kifejezést ad. Ha megismerjük az érzést, melyből e többnyire
egyszerű kitörések fakadnak, voltakép a tragikum hatását ismertük meg.
Megismertük épen azoknál, kik legfogékonyabbak iránta s legélénkebben
tudják kifejezni. Vizsgálódhatnánk az angol-skót balladákon, az
atyagyilkos Edvárd, a fiát kivégeztető Buckingham herczeg, a Shaftesbury
püspök által vigasztalt királyfi balladáinak refrainjein; de Aranynak
refraines balladája is, _Ágnes asszony_, kiválóan tanúlságos e
tekintetben. Tárgya kétségtelenül tragikai: a bűnös szerelem iszonyú
vétke s iszonyú bűnhödése. E tragikai tárgy hatása hangzik újra meg
újra, minden szakasz végén a refrainben:
Oh irgalom atyja, ne hagyj el!
E refrain az első szakokban mintegy Ágnes asszony titkos
fel-felfohászkodásának tetszik, kit az utczagyerekek, majd a
szomszédasszonyok szorongatnak, aztán tömlöczbe visz a hajdú s ott «a
rémtől népes éj» látásai gyötrenek. Ágnes lelke mind jobban elsötétűl,
egyre inkább veszti világos tudatát annak, a mit tett s a mi rá vár.
Szorongó és esenkedő fohásza egészen átmegy a költő ajakára, ki egész
lelkével belemélyedvén tárgyába, saját indulatát ugyanazokkal a
szavakkal fejezi ki, melyek boldogtalan hőse kedélyállapotát
világították meg. Oh irgalom atyja, ne hagyj el! A véres kép, a bűnbe
ragadott szenvedély, s nemezisül az őrület: annyira elfogják a költő
szívét, hogy önkéntelenül az a sóhaj tolúl ajkára: ne hagyja el az
isten. A titkos félelemtől megkapott, szorongó lélek sóhajtása ez: a
félelem hangja, a mint azt a tragikum fölveri. De az irgalom istenéhez
fohászkodik, az irgalom nevében fordúl hozzá. Ez az irgalom, ez a
tragikai részvét, tölti el szívét a szenvedő nyomorúlt iránt, ez tör ki
belőle ismételve, a mint Ágnes külsőleg és belsőleg egyre mélyebben
sűlyed. Ime a tragikai érzések, a félelem és szánalom, mily tisztán s
mily bensőleg összeolvadva mutatkoznak e refrainben. Arany _Endre
királyfi_ról szóló énekének ismétlő sorai egészen más természetűek,
tárgyi czélzatuk van. De befejező sorai s másnemű lirai nyilatkozatai
egyéb epikai dalaiban is ugyanezeket az érzéseket csillantják meg.
Emlékezzünk az _Árva fiú_ utolsó sorára, melyben, az erkölcsi nyomornak
a léleklátás félelmes fantasztikumával rajzolt képe után, felsóhajt a
költő:
Szegényt, szegényt szánd meg uram, teremtőm!
Vagy _Zács Klára_ végső strófájára, midőn, az egymást szülő, s minden
mozzanattal fokozódó és terjedő vétkek elbeszélése után, a lantos,
félelemtől és részvéttől szorongó szívvel, énekli:
Rossz időket érünk,
Rossz csillagok járnak:
Isten ója nagy csapástól
Mi magyar hazánkat!
Ója meg az isten hazánkat; ne hagyjon el az irgalom atyja; szánakozzék a
teremtő: – mindez a megfélemedett szív sóhajtása, midőn a tragikai
végzet közeledését vagy betelését látja, a szenvedélyében kiváló egyént
szemben az egyetemessel, vagy már elomolva ennek ereje alatt. Nem
megfélemlítő-e a gondolat maga, s nem épen ezt az érzést fokozzák-e a
tragikai képek, hogy végességünket szüntelenűl a végetlen fenyegeti?
Hány és hány esetben tetszik előttünk igaztalannak a büntetés, a végzet
inkább fenyegetőnek és kegyetlennek mint igazságosnak, nagyon drágának
az ár, melylyel emberi voltunk adózni kénytelen az egyetemes törvények
sérthetetlenségének. Látjuk a legkiválóbbakat, kikben emberi nemünk
fényes tulajdonai tárúlnak föl szemeink előtt, kérlelhetetlen
pusztulásnak vetve alá. A nagy és erős áldozatok felé irgalmatlanul és
kibékíthetetlenül közelgő végzet, félelemre és szánalomra gerjeszt
érettök és irántok. Ez érzéseknek erős felindulásai között látjuk a
harczot és várjuk végét. Benső világunkat ez a fölhevűlés
tagadhatatlanul az izgalomnak bizonyos élvezetébe ringatja. De a
fájdalmas érzéseknek ez izgalmával csak a vad kedély vagy a lomha közöny
érheti be. Lelkünk valami magasabb, valami tisztább gyönyörre törekszik,
melyben érzésének és felfogásának ellenmondásai kiegyenlítődjenek.
Miképen történhetik e kiengesztelés? A félelem egy vészes és
kérlelhetetlen hatalom közelgésének érzete, melynek lelkünkben,
indulatainkban, szenvedélyeinkben is megvannak segítő társai. A belső
ellenség, mely a vár gyöngéit elárúlja s kapuit megnyitja az ostromló
előtt. E tudat, e sejtelem táplálják, izgatják félelmünket. A szánalom
meg az igazság mértékén túl való szenvedés képének hatása. Miért szenved
az ember? Ember voltáért; mert csak ember lehet; mert az emberi vesz
erőt rajta. Miért féltjük, miért szánjuk őt? Ember voltunkért; mert mi
is emberek vagyunk, mint ő; mert az emberi, a mi vele közös,
nyilatkozik, erőt vesz rajtunk. Ebből az emberi szempontból féltjük,
szánjuk, mentjük a tragikai hőst; mig az egyetemes, a maga
álláspontjából, mely fölül áll az egyes emberén, elitéli és
megsemmisíti. Midőn Antigone eltemeti testvérét, Lear megteszi a botor
osztályt, Romeo és Julia mindenről megfeledkezve egymás karjába dűlnek,
Brutus nagy szíve tüzet fog a szenvedély szikrájától, s a vészszel
terhes felhők egökre vonúlnak: többé vagy kevésbbé, egyiket inkább mint
a másikat, de bizonyára pártul fogjuk őket; emlékeink és vágyaink,
erényeink és gyöngéink, egész emberi voltunk mellettök szól. De az
egyetemes, melynek törvényét megsértették, rendjét megbontották, nem
lehet elfogúlt. Mindnyájunk fölött áll, s mindnyájunkat magába foglalva,
mindnyájunk érdekét képviseli, mikor megsemmisíti őket. Milyen lenne az
a világ, melynek rendjében helyet találhatnának mind ama boldogtalanok,
kiknek tragikai sorsa bennünket elfogúlt szánalomra indít? Mi csak az
egyes embert látjuk, a mint láthatjuk; az egyetemes pedig az egész
emberiség rendjét, a mint látnia kell. Bünhödésöket nem emberi mérték
szerint méri ki, melyet félelem és szánalom ingat, hanem isteni igazság
szerint, a mely megingathatatlan. Nem kegyetlenség, nem igaztalanság az,
a mit látunk; csak egy, a mi részrehajló felfogásunktól különböző, annál
fensőbb és mélyebb, mert természetesebb igazság. Ennek az igazságnak
megértésére, lelkünkbe fogadására vezet a tragikum. Mi történik velünk,
midőn szemeink előtt lefolynak a tragikai cselekvények, a kitámadástól
kezdve, a vétségen át, egész a szenvedésig, a katasztrófáig? Az
egyetemes nemcsak a tragikai hősnek, hanem minekünk is megnyilatkozik.
Mikor azt lesújtja, bennünket fölemel. Fölemel magunk fölé, az isteni
igazság megértéséhez, hogy e világon ne csak egyeseket, ne csak
jelenségeket lássunk, hanem ezek összefüggését, rendjét, örök
természetét és törvényeit. Az okok és okozataik eltéphetetlen kapcsolata
által meggyőz annak szükségszerű és természetes voltáról s ebben
igazságosságáról, a mi szemeink előtt történik.
Ekként emelkedünk fel a tragikumban; szemünk szűk határa kitágúl s a
fájdalmas érzések kiengesztelődnek. Az élvezet nem marad a félelem és
szánakozás izgalmában, hanem ezek átalakulása, kiegyenlítő megtisztulása
által megnemesedik. Oda emelkedve, a honnan a földi dolgoknak nemcsak
egyes szemeit láthatjuk, hanem egész lánczolatát tekinthetjük át: a
tragikai érzések ellenmondása magától feloldódik. Harmóniába olvadnak,
melyből a fájdalom mozzanata eltűnik, s megtisztúlnak. Az egyetemes
magaslatára szállva, szemtől szembe állunk az örökkel, igazzal, jóval.
Érezni fogjuk, hogy a mi igaztalannak látszott előttünk, abban csak a
legfensőbb igazság és bölcseség nyilatkozott az emberi természet örök
törvényei szerint. Megismervén a törvényt, azokat, a kik sújtó karja alá
kerűltek, nem tekintjük többé valamely idegen, zsarnoki önkény
áldozatainak. Sorsuk nem oktalanságot, hanem a mienknél mélyebb
bölcseséget hirdet, s csak igazság az, a mi betelt rajtok. A szenvedők
iránt nem leszünk közönyösökké, nem vesztjük el szánalmunkat; de e
szánalom megtisztúl, mert eltűnik belőle a kétkedés mérges fulánkja,
mely oktalan lázadásra izgat. A félelem sem lesz semmivé, de elveszti
borzalmasságát és keserűségét. A mi fölidézte, azt igazságos és jótékony
hatalomnak ismertük meg, mely nemcsak fenyeget, hanem egyszersmind óv és
védelmez is bennünket. Így tisztúlnak meg tragikai érzéseink. Így
emelkedünk megaláztatásunkból ahhoz az örömmel teljes tudathoz, hogy egy
sérthetetlen, bölcs és igazságos világrend őrködése alatt állunk.
Félelmünk, egy régi magyar kifejezéssel élve, _isteni félelemmé_,
szánalmunk pedig szerető, részvevő megadássá olvad át. Még pedig,
belátásunk alapján, önkéntes megadássá, melyben semmi megalázó, semmi
lesújtó nincs, a mely ellenkezőleg fölemelő és gyönyörrel teljes. Egy
pillantást vetve a végetlenbe, ennek egy sugara szívünkbe világít,
részességünket érezteti benne, megtisztít s a legmagasztosabb gyönyörrel
tölt el.
Igen, ha a tragikum csakugyan olyan természetű, hogy szükségkép
megnyugtat bennünket. Ha legalább mindig ilyennek mutatkozik ott, a hol
a művészet mélyebb és avatottabb szemmel tárja föl előttünk az élet
rejtelmeit s ezeknek megoldását, mintegy bizonyságul, hogy ezt az
elégtételt, az igazságnak ezt a természetes és szükségszerű uralkodását,
ha szemeink elég élesek lennének, megtalálhatnók az életben is
mindenütt, meg ott is, a hol a mi fölszines tekintetünk hiába keresi.
Nincs igazi tragikai műalkotás, azaz az élet tragikai jelenségeinek
nincs egyetlen igazán művészi ábrázolása sem, melyből ez a mozzanat
hiányzanék. A görög és keresztyén tragédia egyaránt oda törekszik, hogy
ezt a fensőbb, ezt a megnyugtató, ezt az indulataink természetéből
szükségkép fejlődő, ezt a világrendet biztosító igazságszolgáltatást,
egy szóval a költői igazságot juttassa minél élesebb, minél meggyőzőbb
kifejezésre. Ez a törekvés rá, bizonysága annak, hogy a tragikai
hatásnak lényeges, fő fontosságú tényezője.
Mindazok, a kik a tragikai művészetnek, és benne a tragikumnak, e
jellemző vonását kétségbe vonják, s nyilatkozatai által meg nem
győzetvén, szükségszerű uralkodását tagadják: főleg két gondolatra
támaszkodnak. Egyik az, hogy a tragikai szenvedés sok esetben
elégtelennek tetszik előttünk s épen ott, a hol a nemezisnek teljes
erejében és kérlelhetetlenségében kellene föllépnie; másik meg az, hogy
még több esetben igaztalannak, meg nem érdemlettnek mutatkozik. A költői
igazságszolgáltatás sem képes bizonyos ponton túl kielégítőbb,
megfelelőbb megoldással nyugtatni meg bennünket, mint a világi törvény,
mely egynémely vétekre halált mond s azontúl a bűnöknek egész skáláját,
egyeseket és halmozottakat, a szenvedély elragadtatásából folyókat s az
erkölcsi elaljasodás szörnytetteinek sorozatát, mind csak halállal tudja
büntetni. A tragikai költő is így tesz; csakhogy még hamarabb elkezdvén
a halálbüntetést, még kevésbbé képes arányosítani a vétket és lakolást,
még kevésbbé elégíti ki igazságérzetünket. Íme Antigonénak épen úgy
halállal kell fizetnie, mint Machbethnek, sőt amannak még szörnyűbbel,
kínosabbal, mint ennek. Más felől mi okon vesznek el Kordelia meg
Melinda? Megnyughatunk-e Rikhárd hősi halálában s Desdemona
meggyilkolásában? Elfogadhatjuk-e mindezt másként, mint amaz igaztalan
mérték művészi képeit, melylyel, e felfogás hívei szerint, az élet is
mérni szokott?
Bajza következőleg ír Rikhárdról: «E mű sötét és iszonyú; hajborzasztó
irtózatosságok, szörnyűség szörnyűségre torlasztva, csupa gyilkolási
tervek, és a szinlés minden mesterségei leábrázolva; minden háttérben s
egyedűl Rikhárd által mozgatvák a személyek mint bábok. Igazságtétel
kevés, legalább nem megnyugtató a hallgatóra nézve. Az álomjelenet
mesteri kép ugyan, és lélekkínokat mutat: de a harczbani halál, mely
dicsőségesnek szokott tartatni, míg némi dicssugárt is von ez emberi
szörnyeteg feje körül.» Nem tudjuk, nem Lessing egy helyének
félreértésén alapúl-e Bajzának ez a nyilatkozata. Lessing is tesz,
hamburgi dramaturgiájában, ilyféle megjegyzést, de nem Shakspere, hanem
a német Weiss Rikhárdjára vonatkozólag. Azonban akár ezt a megjegyzést
értette félre és tolmácsolta magyarul, akár nem: annyi bizonyos, hogy
Shaksperet máskép érthette volna. Rikhárd csakugyan a csatatéren esik
el, hősi halált hal s ez némi dicsfényt vet reá. E dicsfény nélkül
azonban ép úgy nem lehetne tragikai hős, mint a mennyire igaza lenne
Bajzának, ha a szörnyű ember vesztét csakis és egyedül ebben a glóriában
látnók. Gonosz valója ez által őrzi meg, a minthogy szükségkép meg kell
őrzenie, fenségi jellemét. De ha a csatatéren túl szétvonjuk a bosworthi
királyi sátor függönyeit; ha a vég pillanatának nem külső körülményeit,
hanem belső képét is keressük Rikhárdban: iszonyú szenvedés tárúl föl
előttünk, egészen és mindenben megfelelő befejezése egy iszonyú életnek.
A nagy monolog, az álomjelenet után, mi más, mint a
legelviselhetetlenebb lelki kín halálhörgése? Egész erejével támad föl
Rikhárd ellen nemezise: a tudat, hogy őt, a ki senkit sem szeretett,
senki sem szereti, senki sem szánja; neki, a ki mindent akart, egyszerre
mindent kell vesztenie. Be van végezve, nem kezdheti újra; csak a
szörnyű megpecsételés, a halál, van hátra. Ő valósággal a «halálok
halálával» hal.
Így merűlnek föl a halál órájában, önmagunkból kikelve, mind ama
titokteljes hatalmak, melyek életünk sorát, erkölcsi jellemét
meghatározták. Fölmerűlve könnyű elmúlássá vagy kétségbeesett
kinlódássá, kiengesztelt elnyugvássá vagy a leggyötrelmesebb kivégzéssé
teszik a halált, ezerféle változatban a szenvedélyek és életútak
ezerféle változata szerint. Nem maga a halál, fiziologiai
jelentőségében, bűnhödésszerű felfogásában az, a mi igazságérzetünket
kielégíti, hanem minősége, közelgésének benső hatása, elviselésének
módja. Íme a költői igazságszolgáltatásnak is megvan enyhítő itala, mint
az orvosnak, melylyel könnyűvé teszi az elmúlást; de megvannak mindazok
a kinzó eszközei, melyekkel a középkori vértörvényszékek a halálra
itélteket meggyötörték, összezúzták, megcsonkították a kivégzés előtt.
Nem ezen a kínpadon vergődik-e előttünk Tompa istentelen _haldoklója_,
vagy Shakspere Beaufort biborosa, fogékonytalanul mindakettő a vallás
enyhítő balzsama iránt, melylyel egyiket a pap, másikat a király
kinálja? Hányféle változata, milyen mélybe vágó különbségei vannak a
tragikai nemezis, a költői igazságtétel halálos itéleteinek, a közt a
halál közt, melybe Brutus kiengesztelődve siet, s ama másik közt,
melylyel szemben a bitorló János király oly nyomorúltan vergődik! Amaz
még ellenfelének megbántott szellemét is meg akarja nyugtatni önkéntes,
halálos áldozatával:
Caesar, most légy nyugodt,
Nem öltelek meg fél ily örömest;
emez irtózatos vivódása közt nem találhat egyetlen nyugtató gondolatot
sem:
Oly rekkenő nyár dúlja keblemet,
Hogy a belem mind porrá őröli;
Hártyára tollal írott lap vagyok,
Ez a sebes tűz hamvvá zsugorít.
Mérgezve – rosszul –
Halott, elhagyott, eldobott – –
S nem hívja senki a telet nekem,
Hogy számba dugná jégcsap újjait;
Se országom minden folyóvizét
Égő szivemre nem vezérlitek;
Se éjszakot nem kéri senki, hogy
Csókolja fúvó széllel kérges ajkam’
S hűs enyhet adjon. Nem kérek sokat,
Csak hűvös enyhet; és ti azt sem adtok,
Ti szűkkeblűek, háladatlanok!
Fia, Henrik herczeg, könnyével vigasztalná. De hiába; a boldogtalan
király rákiált:
Éget a sava.
Bennem pokol van, melynek ördöge,
A méreg, itt bezárva zsarnokol
Menthetlen elkárhozott véremen.
Íme halál és halál között, a mint az emberi szív takaró leplét félre
rántva, belátnunk enged, mily nagy a különbség, csak a tragikum mezején
is, s ennélfogva mily kimeríthetetlen változatosságban, mily
megszámlálhatatlan fokozatban jelenhetik meg általa a költői
igazságtétel. E gondolatnak egyik legszebb és legelmésebb fejtegetését
találjuk Gervinusnál. Az ide vonatkozó hely, melynek érdekét emeli az,
hogy egyenesen Shaksperere támaszkodik, így szól: «A mint a tetteket
Shaksperenél a körülményekből kell megitélnünk, úgy befejezésöket is
abból a viszonyból, melyben az a cselekvők törekvéseihez s az elbukók
öntudatához áll. Ebben fekszik Shakspere igazságtételének nyilt titka. A
halál _Lear_ben sokakat és válogatás nélkül ragad el; de Kordelia a
magasztos szabadító glóriájával, Lear kiengesztelődve, Gloster
mosolyogva, Kent örömmel hal meg; a többiek saját hálójokban megfogva,
czéljaiktól megrabolva vesznek; a világi lelkek elvesztve a világot,
mely nekik mindenök volt. Mi máskép esnek el: Macbeth egy hős keze
által, kitől mindig félt, és Rikhárd a vézna Richmondtól, kit mindig
megvetett! Nem a vég betűjén fekszik a súly, hanem a módban, a mint a
véget megálljuk; hogy az emberek elátkozva vagy megáldva mennek-e a
halálba, hajótörötten gonosz czéljaiknál vagy elérve a jókat, nemes
öntudattal vagy furdaló lelkiismerettel, mennyei megdicsőülésben vagy
pokoli kétségbeesés közt. A tragikai bukások nem egy vonalon fekszenek,
hanem a leggazdagabb különféleségben fokozódnak Rikhárdtól Kordéliáig.
Az a fenséges erkölcsi tanúlság pedig, melyet az örök igazságtételnek ez
a módja kifejez, abban áll, hogy a halál magában nem csapás, az élet
magában nem áldás, a külső jóllét nem boldogság, hanem az öntudat a
fontos; hogy az erénynek legnagyobb jutalma maga az erény, a véteknek
pedig legnagyobb büntetése maga a vétek.»
A tragikai megnyugvás különben épen nincs valami talio-szerű, valami
forbatoló igazságtételhez kötve. A mondottak csak annak a bizonyságára
szolgáljanak, hogy ott, a hol valóban tragikai jelenségről van szó, azaz
olyanról, a kiből nem halt ki a szánalomra keltő emberi, annak