A tragikum - 13

tartoznak, mindig valamely általános eszmét érzékítenek meg s fejeznek
ki zavartalan tisztasággal: az istenek a biztosságot és bölcseséget, az
istennők a jóságot és szépséget, az athléták a hősi erőt. Ennyiben
rokonabbak a hellen drámai költészet alakjaival, mint rejlő
tulajdonságaikra nézve. Annyit minden esetre mondhatunk, hogy a jellem
teljessége, gazdagsága, sokoldalúsága sokkal jobban ki van fejlődve a
keresztyén, mint az antik drámában. E tekintetben a hellen tragikai
hősök elmaradnak az újabbak mögött, a mint meg általában a drámaiak nem
mutatkozhatnak a jellem minden irányú kifejlesztésének oly részletező
változatosságában és kiszínezett teljességében, mint az epikaiak. Vessük
össze Orestest Hamlettel, Klytæmnestrát Lady Macbethtel, Ajast
Brutusszal, Prometheust Fausttal, s érezni fogjuk a különbséget. A
shaksperei alakok egytül egyig mily kevéssé lennének azok, a mik, ha
egyetlen vonással képesek lennénk bemutatni őket! Hányféle hős, hányféle
zsarnok, hányféle cselszövő, hányféle szerelmes jelenik itt meg
előttünk; a közös tulajdonságok mellett mennyi eltérés s azoknak
maguknak mily különböző felfogása! A tipikus és individuális, fajképi és
egyéni jellemzés részletesebb fejtegetése a dramaturgia körébe tartozik.
Miben áll voltaképen egy szenvedélynek egyéni feltüntetése, kifejezése?
Nem egyéb ez, mint számos más, kevésbbé fontos, kevésbbé uralkodó
jellemvonás közé helyezése, velök összeszövése s általok való
áthatottságában, módosulásában bemutatása. A teljesség és határozottság
más szóval: az egyéni. Ennek a görögöknél nem kiképződését, csak
csiráját találjuk, melyet Vischer nem szinezésnek, csak szinhangulatnak
nevez. «Ámde azért ez alakok, mondja, épen nem élettelenek, sőt sokkal
elevenebbek, mint egy újabbkori rokon stilnek általánosságban tartott
jellemei, mert amazok oly kornak, oly népnek nézetéből fakadtak, melynek
körében ez az objektiv egyszerűség igazság volt, kinyomata egy
nevezetes, nagy páthosznak s egyszersmind az élet melegének».
A jellemnek e teljességét rendesen megtaláljuk a keresztyén tragédia
remekműveiben, kivéve azokat, melyekre Vischer czéloz: a melyek
egyenesen antik minták után másoltattak. Megtaláljuk, a mint hőseiket
hosszabb fejlődésen, átalakulásokon, küzdelmeken vezetik keresztül
előttünk. Úgy azonban, hogy a jellem minden oldalán mindig uralkodik a
páthosz, a fő szenvedély. Áthatja a hős lelkének valamennyi
nyilatkozatát, kihangzik szavaiból, kifejezésre jut tetteiben. Ez a
minden más felett uralkodó, minden másnak alapját megvető, magával
együtt minden mást czélja felé ragadó tényező. A jellemnek így
értelmezett teljességét két szempont is mintegy a tragikai hatás
föltételeül mutatja. Hatalmas segítőjévé, tényezőjévé lesz a
megrendülésnek, mikor a végzetes belső fejlődést érezteti velünk. Az
egyetemes ellen vívott küzdelem folyamán, a fő szenvedély mind jobban és
jobban előtérbe nyomúl, mind inkább és inkább kizárólagossá lesz a
lélekben. A jellem egyéb alkatrészei, melyekkel megismerkedtünk, a
katasztrófa felé már csak a fő páthoszba olvadásukban, általa
elnyomatásukban, pusztulásukban mutatkoznak. A több helyen kigyúlt
épület képe, melynek lángjai midőn egyesűlnek, csak beleolvadni
látszanak abba, a mely közülök legmagasabbra csap. Teleki Petron
Maximjának kitámadása szerelméből és becsületérzéséből ered; fölébredt
boszúvágya aztán még e két szülő-érzését is teljesen magába olvasztja,
midőn Juliát, s benne szerelmét és becsületét, feláldozza
Valentiniánnak, hogy boszúját annál bizonyosabban kitölthesse rajta.
Számítása, hogy lelkének megrontott öszhangja még helyreállhat, már
lélektanilag hamis s fő gyöngéje a _Kegyencz_nek. De a jellem teljessége
nemcsak a tragikai megrendűlésnek, hanem a szánalomnak is eszköze. A
hős, ki a mi mindennapi életünk színvonalán kiválósága által
fölülemelkedik, mintegy hozzánk tartozását s velünk való rokonságát
érezteti lelkének egyéb indulatai által s közelebb férkezik szívünkhöz.
Coriolánban csodáljuk a hőst, szánjuk a fiút; Macbethben féljük a
vérszomjas zsarnokot s részvéttel vagyunk a balsejtelmeitől gyötrött
ember iránt; Rikhárd fenséges gonoszsága fellázít, de megdobbantja
sajnálatunkat, midőn oly vágyakról halljuk szólani, melyek betelését
nekünk, mindennapi embereknek, megadta, s tőle, a nagytól, megtagadta a
sors. Hogy Brutust annyira szeretjük, abban nem Portia férjének s
Cassius barátjának van-e fő része?
Íme a jellem teljessége nélkül teljesnek mondhatnók-e a tragikai hatást,
midőn úgy a félelemnek mint a szánalomnak benne ismertük föl egyik
leghatásosabb eszközét.


XXI. A tragikai vétség.
A tragikai jellemnek tehát mindig fő és legjelentősebb tartalma a
páthosz, mely valamennyi tehetségét uralma alatt tartja, törekvését
meghatározza, czélját kitűzi. Ez kiválósága és gyarlósága, nagysága és
végzete. Elhatalmasodván egész valója fölött, lelki életének egyensúlyát
megzavarja s tagadólag állítja őt szembe azzal az egyetemes öszhanggal,
melyből az egyén vétlen nem szakíthatja ki magát. Egyelőre még nem
nyomúl rombolva az általános ellen; csak nem gondol vele. Nem sérti meg
egy vagy más ponton; de már nem érzi vele egynek magát. Fegyvere
nyugszik; de a sejtelem izgatja, hogy ki kell vonnia, ha czélt akar
érni. Már nem akar és érez mást mint magát; az összeütközés azzal, a mi
magán kívül esik, csak idő kérdése. A megdagadt folyam vészes zajgással
rohan a sziklák között; még mitsem pusztított, de már fölzúdúlt és
túlcsapott medrén; áradata mihamarabb utol fogja érni a menekvőket,
kiket eltemet, s rátalál a házra, melyet romba dönt.
A lélek e ponton, megelőzőleg a tragikai kitörést, kétféleképen
mutatkozhatik. Lehet öszhangban magával, sőt egyenest abban a hiszemben,
hogy az általánossal is öszhangban van. Törekvése igazi irányának s az
egyetemessel szemben álló természetének világos tudata csak utóbb ébred
fel benne, arra az ellenállásra, melylyel találkozik. Későn, hogy a
kihítt végzet halálos csapását elhárítsa; s csak arra jókor, hogy a
szenvedésnek új forrását nyissa meg. Így Learnél, Brutusnál, II.
Józsefnél s az önzetlen akarat legtöbb képviselőjénél. Ez az egyik eset.
A másik, mikor a hős elejétől fogva látja, kikerűlhetetlennek tudja az
egyetemessel való összeütközést, s a megkezdődő külső harczot egy belső
küzdelem előzi meg lelkében. Gondolat és érzés, kötelesség és
szenvedély, vágy és meggyőződés tusára kelnek benne; a gondolatok
szakadatlanul űzik, vádolják és mentik egymást. Így látjuk Antigonét
tiszta tudatában helyzete kínjának, mely bármelyik elhatározását
sérelmesnek mutatja előtte valamely általános eszme irányában.
Határozata szilárd, egy pillanatig sem habozik választandó útja iránt;
de a megsértett eszme időről időre mint sivár, vészjósló szélzúgás járja
át lelkét. Így hányja Macbethet, a nyugton pihenő Duncan király
gazdáját, a nagyravágyás csábja s a bűn réme; amaz sarkantyúzza, ez
visszarettenti. Ily módon küzdenek Rodrigo és Chimene keblében a családi
becsület és a szerelem. Így vergődik Kemény _Gyulai Pál_ja a hála és
igazságosság követelése közt, melyeket egymástól kibékíthetetlenül
elszakadtaknak érez. A franczia klassziczizmus tragikus költői,
Corneille és Racine, erre a belső küzdelemre fektették a fő súlyt, ebben
keresték a kiválóan tragikai hatást. Szinte anatomiai hűséggel és
pontossággal festették egyes tényezőit, ezeknek egymásra támadását, a
harcz különböző mozzanatait s egész váltakozó folyását. Ebből következik
már deklamácziójuk pompája s különösen ebből, a gondolatok
vitatkozásának kifejezésére, előadásuknak szónokias színe. Mindig a
kötelesség és szenvedély csatáznak nálok. Racine, tragikusabb
felfogással, rendesen a szenvedélyt teszi urrá s annak győzelme által
vezeti örvénybe hőseit; Corneille ellenben a kötelesség oldalára hajló,
hősi lelkek költője, ki mindig inkább csodálatunkat mint szánalmunkat és
megindulásunkat gerjeszti föl. A tragikum a vészes szenvedélyek
fejlődése végkövetkezésökig: ezért tragikaibb Racine, mint, minden
hősies fensége daczára is, Corneille. De a hánykódó lélek harczának
mindaketten kiváló mesterei. Mindegyikök fő ereje a belső küzdelem
rajzában, a kibékíthetetlen ellentétek között folyó lelki harcz
festésében áll: a lélekrajzolás művészei.
Akár e lelki harcz következése gyanánt, akár a csalóka öszhang hirtelen
felbomlásaként, a felindúlt, szenvedélye által ragadott lélek szükségkép
kitör. Ellenállhatatlanul érvényesíteni törekszik magát a külső élet
viszonyai közt. Tettet követ el, melyben megnyilatkozik. Határozó lépése
a belső küzdelmet külsővé teszi s lemondást, visszalépést, jóvátételt
nem enged többé. Bebizonyítja vele, hogy ura sorsának; de érezteti
egyszersmind azt is, hogy áldozata. Végez s végzésével menthetetlenül
kiszolgáltatja magát végzetének. Antigone eltemeti bátyját, Orestes
boszút áll atyjáért, Macbeth megöli a királyt, Lear elkergeti leányát,
Bánk kardot húz a királyné ellen, Iréne feleségévé lesz hona
leigázójának. Ez a tett, mely által a tragikai törekvés kifejezésre jut,
mely által a hős határozott és visszavonhatatlan sértést követ el az
egyetemes ellen: a tragikai vétség. Különböző eszthetikusok különböző
nevekre keresztelték. Legtöbben _bűn_nek szokták nevezni. Így Szász
Károly, akadémiai értekezésében a tragikai felfogásról, következetesen
bűnt említ; Vörösmarty is a _bűntét_ kifejezést használja leggyakrabban
és legszivesebben; Zilahy Károly szerint a dráma czélja a büntetés
levén, ez mindig bűnt föltételez. Gyulai és Szigligeti vegyest
emlegetnek _bűn_t, _tévedés_t, _hibá_t. Greguss a _hibá_ban nyugszik meg
s védelmezi is röviden a bűn kifejezés ellen. A hiba azonban nagyon
kevésnek látszik arra a fogalomra, melyet jelentenie kell; midőn a bűnt
majdnem kizárja, igenis enyhe és szűkkörű. A hibás Prometheus s a hibás
Rikhárd: alig utalnak Aeschylos és Shakspere hőseire. A bűn meg a gonosz
cselekvését jelenti; a legtöbb esetben nagyon is soknak látszik s oly
kiválóan erkölcsi fogalom jelzőjének, mely, általánosságban használva,
tévedésekre vezet. Ha Antigonét, Ajast, Cordeliát, Juliát, Schiller
Izabelláját bűnösöknek mondjuk, felfogásunk kegyetlensége mintegy
igazolja végzetök kegyetlenségét s ezzel némileg hamis színben mutatja a
tragikai hatást. Míg a lélekben a romlásnak azt az állandó elemét, mely
az egyetemessel való összeütközésre hajtja, gyarlóságnak neveztük, a
tragikai tett általános jelölésére a _vétség_ szónál maradhatunk. E
kifejezés tágabb a fentebbieknél s mint ilyen megfelelőbb is, a
mennyiben sem a hiba, sem a tévedés, sem a bűn fogalmaival nem
helyezkedik oly érezhető ellentétbe, mint ezek egymás között. Ott is, a
hol szorosabb értelemben bűnről nem szólhatunk, a tettben mindig
kifejezésre jut a helyes útnak és czélnak el_vét_ése. Midőn a fogalomnak
ezt a jegyét emeli ki, a vétség szó nem utal oly élesen a gonosz
cselekvésre, az erkölcsi tévedésre, mint a bűn.
Szász Károly állandóan a bűn mellett marad s ez elnevezéssel is
kifejezést ad abbeli nézetének, hogy «a tragikai felfogást valamint némi
végzetesség, úgy erkölcsi vétség nélkül sem lehet képzelni.» Zeising is
ilyenformán gondolkodik, midőn a tragikus egyén két oldalát úgy írja
körül, hogy az «tökéletesnek mutatkozik eszthetikai, és tökéletlennek
erkölcsi tekintetben.» Beyer még jobban összezavarja a dolgot, mikor a
tragikumban kétféle vétséget különböztet meg: egy erkölcsit és egy
tragikait; emerre az antik, amarra pedig a modern tragédiák
szolgáltatnak példákat. Greguss szerint a tragikai hős erkölcsi eleme,
mivel hibát kell elkövetnie, voltaképen «erkölcstelen elem». Azt
hiszszük, az ethikai mozzanatnak a tettben ily határozott kiemelése
inkább tévedésbe ejt, mint felvilágosít a tragikum mivolta és természete
iránt. E felfogás, a világirodalom remekeire alkalmazva, sok mindent nem
tudna megértetni velünk s még többet magyarázna balúl. Reánk
kényszerítené mintegy, hogy sok esetben igazságérzetünket megsértettnek
tartsuk, midőn szépérzetünk kielégűlt s ebben ethikai felfogásunk is
természetes megnyugvását találta. A tragikai vétség mindenesetre lehet
erkölcsi is; de nem szükségképen az s így nem is mindig az. Lényege
legalább nem ebben fekszik. Az egyén kiszakadása nyilatkozik benne az
élet öszhangjából, különködése az általánossal szemben, kitámadása az
egyetemes ellen. A kiválóságnak oly kitörése, mely veszedelmes a köznek
nyugalmára, békéjére, érdekeire, s ennélfogva visszahatást idéz föl maga
ellen. Ha a tragikai vétségben mindig ethikai mozzanatot kutatunk; ha a
hősök homlokán mindig a Kain-bélyeget keressük: könnyen jutunk tévutra,
mely a börtönökbe, a gályákra, a gonosztevők közé vezet bennünket. A
tragikai alakok bűne pedig nem ide sülyedésökben, hanem inkább
kimagaslásukban áll. Nemcsak mint bűnösök nagyok, hanem mint nagyok
bűnösök. Vétségök sohasem közönséges; az erkölcsi felfogásunkba ütközés
fogalma sohasem meríti ki azt. A félelem, melyet bennünk fölkelt,
nemcsak a közrendet illeti, hanem őt magát is. Amazt féltjük tőle, őt
meg amattól. Érzésünknek e sajátságos megosztottságát a vétségnek nem
erkölcsi jelleme idézi föl. Ha közönséges bűnnel állunk szemben, sohasem
fordúl elő; a tragikai vétség hatásából ellenben sohasem hiányzik.
Erkölcsi felfogásunk, igazságérzetünk bizonyos arányosságot követel és
állapít meg bűn és büntetés között, mely időről időre a büntető
törvényekben nyer kifejezést. Ezt az arányosságot a tragikum nem ismeri.
Katasztrófája igazságérzetünket csak annyiban veszi tekintetbe, a
mennyiben nem csúfolhatja, nem sértheti meg. De kiválólag nem annak
kielégítésére törekszik, mint a büntetés, hanem fölzaklatott
indulatainknak, félelmünknek és szánakozásunknak megnyugtatására.
Kérlelhetetlen következetességével, megrémítő hirtelenségével és
szétzúzó súlyával nemcsak a közrendet illető félelemtől szabadít meg,
hanem a hőst illető félelmünket is kielégíti, midőn eltiprásában
fölemeli őt. Erről részletesebben utóbb lesz szó; most csak a
következtetést vonjuk ki röviden a mondottakból. Az irgalmatlanul sújtó
nemezist nem tekintjük és követeljük büntetésnek, a szó szoros
értelmében és a fogalom minden föltételével. Igazságérzetünk, mely a
büntetések fokozatait pontosan kiszabja s az erkölcsi kihágások,
vétségek és bűnök mértékéhez arányosítja, nem érzi sértve magát sem a
tragikai szenvedésnek és romlásnak aránytalan nagysága, sem a bukásban
nyilatkozó kiengesztelő mozzanat által. Egy felől helybenhagyjuk a
halálos itéleteknek e rémes egyhangúságát, másfelől nincs kifogásunk a
nagy bűnösöknek ily hősi végre juttatása ellen. Hogyan történhetik ez?
Nem máskép, mint hogy a tragikai vétséget sem tekintjük első sorban
erkölcsinek. Nem érezzük merőben az erkölcsi törvény alá vonhatónak,
tisztán erkölcsi természetűnek.
Ily felfogásra utalnak Aristoteles sokat vitatott helyei is a tragikai
felfogásról és eszményítésről. Hallottuk, hogy hősökül hírben és
szerencsében élő férfiakat kíván, kik valamely vétség által jutottak
boldogtalanságra. De minemű vétség által; milyen természetű a hamartia?
A példák, kiket Aristoteles idéz, mind nagy alakok, hősi természetek.
Elméleti fejtegetései is mindig ilyenekre mutatnak. A mimézisből, az
utánzásból, mint a művészet alapvető fogalmából, indúlván ki, a
tragédiát általában jobbak utánzásának nevezi, s a tragikus és komikus
költő között azt a különbséget állítja fel, hogy amaz jobbakat, ez pedig
rosszabbakat utánoz a közönséges embereknél. A sorsfordulat ne gonoszság
miatt történjék, hanem olyan embernek nagy (elég nagy) vétségéből, ki
inkább jó, mint rossz. A tragikai jellem első és fő kellékének azt
tartja, hogy jó legyen (khrézosz, talán inkább: derék). Ily emberek
tévedése, botlása, elragadtatása már az, a mit az aristotelesi hamartia
fogalma alatt érthetünk. Derék hősök haragja vagy könnyelműsége, kiket a
költőnek, még e természetökben is, megnemesítve kell felmutatniok, mint
Agathon és Homér tettek Achillessel. A tragikai vétség, mely nem
igazságérzetünket sérti főkép, hanem másnemű indulatainkat: a nagyság
iránti részvétünket, emberi szánakozásunkat s a végzettől való
félelmünket indítja fel. Aristoteles ide vonatkozó helyeinek figyelmes
összevetése könnyen megadja a feleletet Mannsnak, ki a hamartiában
mindig erkölcsi hibát, moralis Achilles-sarkot keres.
A tragikai vétség fogalma magában az antik drámában is éles és
határozott kifejezésre jut. A tragikum felfogásában a tettnek, mint
ilyennek, mint egyesnek, magában állónak, az egyén végzetes kitörésének
kiváló fontossága van. Míg a keresztyén tragédiában, különösen az önző,
gonosz akarat példáiban, az egyetemesre sérelmes tetteknek gyakran egész
sorozatát, lánczolatát találjuk, melyek jellemmé lettek: addig a
helleneknél a boszú, a harag, az irigység, az elkeseredés egyes
cselekedetein, nyilatkozatain fekszik a súly. Ez egyes tettek: Oedipus
hirtelen haragjának kitörése, Ajas dühöngése, Orestes boszúja s a
többiek, mind annak az uralkodó, fő szenvedélynek kifejezései, melyet a
hős bizonyos általánosságban képvisel. A keresztyén tragikus alakok
tetteinek egész sorozatában is mindig az ő sajátos páthoszuk
nyilatkozik, folytonosan ez mutatkozik döntő indítéknak; de mégis úgy,
hogy az egymásra következő tettek, a vétségek sora, lelki világuknak
most egyik, majd másik árnyéklatát jellemzik. A fő szenvedélyt magában
is kifejezi mindegyikök; de összetételökben egy jellemet domborítanak ki
előttünk. Macbeth valamennyi vétsége a hatalomvágyból sarjad; egyes
cselekedeteiből összerakhatjuk a vonásokat, melyek megértetik velünk,
hogy milyen ez a hatalomvágy. Megöli Duncant, mert nagyravágyó;
legyilkoltatja Banquot, mert féltékeny; lest vet Fleancenek is, mert
babonás; lemészároltatja Macduff házanépét, mert boszúálló; vadul
forgatja a vérbe mártott kést, mert vérszomjas; leveri az ifjú Siwardot,
mert vitéz és erős. Íme tettei, vétségei által éreztetve a legfelsőre
törő, féltékeny, babonás, boszúálló, kegyetlen és hősies hatalomvágy.
Látni való, hogy e különbség is, a tragikai vétségre vonatkozólag,
voltakép azon az eltérésen alapszik, melyet a tragikai jellemnek görög
és keresztyén felfogása között találunk.
Vischer, mint minden vétség csiráját, egy általa _ősvétek_nek nevezett
formát különböztet meg. E forma az egyetemest mint az egyéni kiválóság
alapját és hátterét mutatja be, mely megvolt ő előtte s a melyből ő maga
következik. Belőle vette fenségét, páthoszát, s ennélfogva mindezzel
neki tartozik. Az ősvétek formája íme tartozás, a lehetséges, de még nem
lett vétek. Az egyén megtagadhatja az egyetemest, de csak azért, mert ez
képesíti rá. «Ez alapnak, háttérnek mibenlétét megérteti a tragédia,
midőn az egész talajt, melyen a hős fellép, már az expoziczióban
végetlen, hatalmas bonyodalmak magjától terhesnek tünteti föl. A néző
tudja, hogy a hős aláaknázott földön jár: ez még örűl szabadságának,
mint tulajdonának. De már vétkes, legalább a kötelesség értelmében.
Érezni lesz kénytelen, hogy nagysága az egésztől van kölcsönözve. Habár
kész is ezt elismerni, nem kerűlheti ki, hogy tényleg tapasztalni legyen
kénytelen. Ez a még nem valóságos, az ősvétek.» Mikor a lehetségből
valósággá lesz; mikor az egyén, megtagadva kiválóságának alapját, az
első lépést teszi a végzetes úton, mely odavezeti, hogy amaz alapot
elismerni legyen kénytelen: előáll a tragikai vétség.
A tragikai vétség nem fenyegető lehetőség többé, hanem tett, melyben a
szenvedély, az egész tragikai jellem külsőűl. A korlátlanságra törekvő
akarat vagy érzés, a maga kiválóságának erejével s egyszersmind
fejletlenségének, mértéktelenségének, egyoldalúságának vagy
következetlenségének gyarlóságával kifejezésre jut általa. Midőn Brutus
fölemeli tőrét Cæsar ellen, e véres tettben megjelenik eszményi
lelkesedésének, önmegtagadásának egész nagysága s szofisztikájának egész
gyarlósága. Az invernessi szörnyű éj Macbethet a félelmes erő magasában,
de a mértéktelenség lejtőjén mutatja. Romeo, érzésben oly túláradó
gazdagon megy esküvőjére, hogy az élet harczára megkivántató minden
fegyverét eldobálja magától. Minden tragikai jellem különválást jelent
az általánostól, kiszakadást az egyetemes öszhangjából. E szakadást,
mely eladdig a hős lelkében lappangott, vagy a melylyel csak belsőleg
vívódott, a tragikai vétség egyszerre kifejezésre hozza,
jóvátehetetlenül nyilvánvalóvá teszi, mintegy megpecsételi. Oly módon
sérti meg az egyetemest, mely vissza nem vonható többé, s felidézi a
megtorlást maga ellen. A vétség: az összeütközésnek nyilvános, külső,
határozott ténye. Az egyén cselekvése által behat az egyetemesbe:
megcsonkítani törekszik azt a mi teljes, megzavarni a mi rendes,
szétválasztani a mi egységes. A természeti és erkölcsi világnak ez a
teljessége, rendje, egysége: az egyetemes. Sem a természet, sem az ész,
sem az erkölcs nem képviselhetők külön-külön, ellentétességökben fogva
föl s szembeállítva egymással. Nem, azok az eszmék, érdekek, hatalmak
sem, melyeket e körök magukban foglalnak; az egyik természeti szükség,
az egyik észbeli törvény, az egyik erkölcsi eszme ép oly jogos, mint a
másik. Épen mivel bennfoglaltatnak az egyetemesben, bármelyikök sem
helyezhető ellentétbe vele az érvényre jutás kilátásával. Rész az
egészszel, egyes az általánossal mint mérkőzhetnék? Egynek kiemelése
valamennyi közül: sérelmes mind a többire; bármelyikök megsértése:
támadás az egyetemes ellen. A tragikai vétség mindig ilyen sértés, ilyen
támadás. Midőn Savonarola a legszigorúbban felfogott erkölcsi eszmét
képviseli olykép, hogy azt a természeti szükségszerűségtől elszakítja, a
test megvetését prédikálja, az élet minden örömét kárhoztatja s még a
szellem kincseit is máglyára hordja: ép úgy megsérti a létnek egyetemes
öszhangját, mint akár III. Rikhárd, ki mintegy a természeti kényszer
nevében tagadja meg az erkölcsi törvényt. Mikor II. József az értelmi
haladás, az észszerűség nevében hadat izen az állami élet történetileg
kifejlett formáinak, ép oly tragikai ballépést követ el, mint például
Orestes, ki atyja emléke iránti kegyeletből anyjára támad. Macbeth az
ethikai törvényt megtörvén, felidézi maga ellen az egyetemest. A
visszahatásban, melyet kihí, természet, ész, erkölcs mind egybefoglalva
jelentkezik, bizonyságúl, hogy mind az egész sérelmet szenvedett. Az
angol udvarban élő menekűltek ez eszmék mindegyikének, egyetemének,
diadalát várják a vérszomjas zsarnok leveretésétől. A Lenoxszal
beszélgető lord szavai tisztán éreztetik ezt:
Siward segélyivel (ha isten is
Akarja) nyerjen asztalunk megint
Bőv eledelt, jobb álmot éjeink,
S mentsük meg ünnepünk’ s vigalmainkat
A vérbe mártott késtől; szív szerint
Szerethessük királyunk’ s szabadon
Birjuk mi minket illet, – a mi most
Mind, mind hiányzik!
A király szeretete, az ünnepek szentsége, a birtok szabadsága, az élet
nyugalma és szépsége: íme az egyetemes öszhangja, melyet Macbeth
gyilkossága megsért, s a melylyel a tragikai vétség az egyén
összeütközését jelenti.
E vétség az egyén szabadságából foly. Kifejtettük más helyen, hogy ez a
tragikai hatás egyik elengedhetetlen föltétele. De a szabadság, épen
mivel az egyén szabadsága, csak az egyéninek kötelékei között
nyilatkozhatik, csak az egyén természeti és erkölcsi határoztatásán
nyugvó, ezekből folyó szabadság lehet. Minden tragikus hős kétségkívül
szabadsága szerint követi el a vétséget és sérti meg az egyetemest;
azonban szabadságának ilyen vagy amolyan nyilatkozására egyéni mivolta,
ennek sajátszerűsége vezeti. Azért cselekszik úgy, mert akarja, mert
képes rá s mert lehet úgy tennie; de voltakép nem is cselekedhetik
máskép egyes voltánál, hajlamainál, véralkatánál, szenvedélyeinél fogva.
Ez vétke és mentsége együtt. Ez által döbbent meg, ejt félelembe s
engesztel ki maga iránt, emberi voltunkat, egyességünket, kisértéseinket
és gyarlóságunkat példázva. Hamlet, a mint halogatja boszúját, ép úgy
leszúrhatná hirtelen fölgerjedésében akármikor a királyt s talán
trónjára is ülhetne; de akkor bizonyára nem lenne Hamlet, nem az, a mivé
a természet alkotta őt, kiben hevesség és lelkiismeretesség bénító
küzdelmet folytatnak, mely elkerűlhetetlen pusztulásba vezeti. Tieck,
Raumerhez intézett levelében, Romeo és Julia katasztrófájáról a
következő megjegyzést teszi: «Némelyek hibáztatják, hogy e tragédia
befejezését csekély véletlenség idézi elő. Ez a véletlen csak látszat: a
tragédia és a végzet Juliának, de különösen Romeonak jellemében
nyugszanak. Ha ő nyugodtabb, előrelátóbb volna, ha nem gondolna azonnal
az öngyilkosságra, úgy nem lenne Romeo: akkor kutatott, fölvilágosítást
szerzett s a barátot meglátogatta volna. Neki is, Juliának is el kell
veszniök; ennek szükségszerűsége önmagukban rejlik.» E példa mellé a
magunk irodalmából odaállíthatjuk Teleki kegyenczét. Petron Maxim szabad
elhatározása szerint boszút áll feleségének vélt meggyaláztatásaért:
páthosza a becsületérzés; de boszúgondolatának alapja s kielégítésének
módja, a tragikai vétség, már mintegy kikerűlhetetlen szükségesség rá
nézve. Az sugallja, kormányozza és viszi teljességre, a mi korából
átment vérébe. Julia tiszta maradt, midőn férje gyürűjével Valentinián
magához csalta, «a rabló erőtlen vala ellene»; de Maximnak a bűnök és
hitetlenség világában lehetetlen elhinnie. Az aljasság, a bizantinizmus
levegőjétől ő is meg van mérgezve s e gyógyíthatatlan betegség tör ki
rajta. Korának erényei nem érnek sokkal többet bűneinél; hősi
fölemelkedésre képtelen s alacsony és furfangos fondorlatokban találja
kedvét és keresi czélját; uralkodás, élvezet, vétek és boszú mind
mesterkélt és végletes. E kór költözik Maximba is s hatalommá lesz
benne, mely érzékenységét, boszúállását, egész sorsát szükségszerűleg
meghatározza. A szabadakarat és kénytelenség e tragikai viszonyára
vonatkozólag mondja Hegel: «A tragikus hősök épen annyira vétkesek, mint
a mennyire ártatlanok; ebből a jellemből, ebből a páthoszból
cselekszenek, mert ez a jellem, ez a páthosz: maguk.»
E felfogással némileg ellentétben van Schiller nézete, melyet a tragikai
művészetről szóló értekezésében hangoztat. Részvétünk, szerinte,
csökken, ha a szerencsétlent saját megbocsáthatatlan vétke dönti
romlásba; szánakozásunknak, a gonosz leányai által meggyötört Lear
iránt, nem keveset árt, hogy e gyerekes vén ember koronáját oly
könnyelmüen vesztegeti el s szeretetét oly esztelenül osztja meg
gyermekei közt; a balsorsot a külső körülmények kényszerének kell
felidéznie, akkor részvétünk tisztább lesz s az erkölcsi visszásság
képzetei nem gyöngítik. E megjegyzést, melyet Schlegel is elfogadott,
helyeslőleg idézi Greguss, újabb eszthetikai előadásaiban, sőt
fordításával még erősebb erkölcsi színt ad neki. «Ha a nevezetesebb
tragikai hősökön végigtekintünk, mondja, meggyőződhetünk Schiller
nézetének helyességéről; Antigone, Hamlet, Romeo és Julia iránt
kétségtelenül nagyobb részvétünk van, mint Macbeth vagy Rikhárd iránt.»
Mint egész széptani rendszerét, úgy a tragikumot is merőben ethikai
alapra állítja, s a hős erkölcsi értékének foka szerint osztja alsóbbra
és felsőbbre. E kérdés tárgyalásába ezúttal nem szükséges bővebben
belebocsátkoznunk; csak röviden említsük meg, hogy e felfogás a tragikai
érzések közül egyoldalúlag emeli ki a szánalmat, mint a tragikai hatás
fő tartalmát s az osztályozás alapját. Egész eddigi fejtegetésünk annak
kimutatására irányúlt, hogy a nyilatkozó erőknek rendkívüli mértéke, az
összeütközés nagysága és kiegyenlíthetetlensége, a küzdelem hatalma s a
katasztrófának megrendítő és mégis megnyugtató ereje idézi föl az igazi
tragikai hatást.
A vétség alapja tehát mindig megvan az egyén jellemében, szenvedélyében,
páthoszában. Kitörésre azonban különböző módon juthat. Rá vezetheti
mindenek előtt maga a belső, lelki fejlődés, melyet a hős körülményei,
környezete, a rá nézve biztató vagy sérelmes események, minden
czélzatosság nélkül, támogatnak, segítnek s a végletig ragadnak. Így
Romeo szerelemre áhító szívének nem kell egyéb, mint hogy Juliával
találkozzék; meglátja őt egy bál mámorosító levegőjében, melyet fény,
zene, illat, szépség ingerlővé tesznek; lelkét már úgyis izgalomba
ejtette az ellenség házába lopózkodás veszélyes kalandja; utóbb a lány
édes, önfeledt szerelmének is bizonyságait veszi: mindez egész
természetesen ragadja őt a tragikum örvénye felé, hirtelen bár, de mégis
bizonyos fokozatossággal haladó belső fejlődésen át. Rikhárd király
sötét valóját, melynek a mostoha természet vetett alapot, egy hányatott
gyermekkor, családjának véres emlékei, az ifjuság hősi babérja, a fehér