A tragikum - 14

és piros rózsa harczának iszonyai, a szerencse hirtelen változásai, az
árulások mindennapos képei, a Henrik király tehetetlen jóságából fakadt
köznyomor és egyetemes felfordulás: ezek érlelik a tettig, a rémtettek
sorozatáig. Bánk bán komoly lelkét a hazafi-fájdalom és szerelemféltés
indítják fel: Biberach cselszövényei, a királyné gőgje, az összeesküdtek
haragja, Tiborcz panasza, Melinda fenyegetett ártatlansága; végre a
megesett gyalázat kitörésre ragadja.
E belső fejlődésnek tetőpontján találjuk a tragikai hőst, midőn
szenvedélye már annyira hevíti képzeletét, hogy ez mintegy érzéki
alakban állítja eléje azt, a mivel gondolatai, érzései, egész lelke
titkon foglalkoznak. Szavakban hallatja, képekben láttatja vele azt, a
mi keserűségének, vágyának, szenvedélyének még egy fokkal feljebb
csigázása, vagy sikerrel biztatása által, felindúlt akaratát kitörésre,
tettre bírhatja. Így Hamletnél, kinek egész belső világát, mindjárt
kezdetben, olyannak találjuk, mely a léleklátást egészen természetesnek
tünteti föl. Atyjának rejtelmes halála óta mélabú tartja fogva,
megátalkodott bánat, mely nem tudásából, hanem csak képzeletéből
táplálkozik s viszont táplálja izgékony fantáziáját. Hangulata nehéz,
rossz álmai vannak, próféta-lelkét sejtések gyötrik. Terhét alig bírja
már, öngyilkosságon tépelődik: vajjon mért szegezte kánonát ellene az
Örökkévaló! A magányt keresi, mely ránézve, mint utóbb folyton látjuk,
sohasem néptelen. Egyetlen gondolatban, egyetlen érzésben él; közönye
minden más iránt szinte eltompítja érzékeit. A Wittenbergből érkezett
Horatiót köszöntve, kétkedik, vajjon nem téved-e? Viszont az eszmekörét
érintő dolgok iránt felfogása és képzelete egészen túl van csigázva.
Próféta-lelke tele sejtésekkel. Látások kinozzák; mint Horationak
mindjárt eleinte említi, egy éjjel látta atyját lelke szemében. Íme a
nagy, egész életére határozó káprázat előpostája. Innen csak egy lépés
van már odáig, hogy hallja is őt, a mint nemsokára csakugyan hallja. Bár
terjedelmesebb vitatása nem ide tartozik, nem vonakodunk kimondani, hogy
az egész lélekjelenést csak érzékkáprázatnak, úgy nevezett szubjektiv
csodálatosnak tartjuk, mely lélektanilag, a mint láttuk, kitünően van
előkészítve. Azonban a szellemet többen is látták, nemcsak Hamlet. Ebből
még nem az következik, hogy tehát a drámának tárgyias, önálló, külön
motivuma; csupán csak az, hogy a káprázatnak többen is részesei voltak.
Oly rendkívüli képtelenség-e ez, mikor akárhányszor halljuk, hogy egész
falvaknak, gyülekezeteknek, körmeneteknek voltak közös vizióik? A
helsingőri látomás mindegyik részesénél megtaláljuk a felizgatott
képzelet mozzanatát. Dániát haddal fenyegeti Fortinbras, s a katona
Bernardo és Marcellus lelke tele van az alig eltemetett hős király
emlékével, ki párharczban leverte a norvéget. Most érzik igazán hiányát;
most kellene megjelennie. Az öreg Hamlet, éjfél idején, sisakosan,
tetőtől talpig pánczélban, tehát harczra kész vitéz gyanánt jelenik meg
előttök. E kép, melyet leirnak, minden későbbi látásnak alapját képezi.
Horatio képzeletét már az őrök izgatják fel és irányozzák bizonyos
útbaigazítással; Hamletét valamennyien. Egyikök viziója a másikét kelti
föl, épen mint a hogy Arany _Árva fiú_jában a gyermek látása átragad az
anyára. Az egymásután következő káprázatok mindegyike természetesen
erősebb, teljesebb az előbbinél; a képre nézve, melyet a leirások után
mindenki előre megalkothatott magának, megegyeznek, de a vizió tartamára
nézve némi eltérés van közöttük. Hamlet káprázata a legerősebb, ő már
beszél a lélekkel, illetőleg szavakban hallja a lélek által azt, a mi
lelkében sejtelemként borongott. E szavak utalják tragikai pályájára.
Ily módon űzi Macbethet is örvénybe nagyravágyása, mely a
boszorkányjelenetekben mintegy érzéki képbe öltözik előtte s érthetőleg
tolmácsolja lelkének rejtett vágyait, titkos sugalmait és elnyomhatatlan
félelmét. Említsük még meg Bajza Jenő tragédiájából a trónra törő Zách
Felicziánt, ki előtt a Duna habjai koronát rengetnek. E képekben a hős
már némileg kiszállott magából, hogy mihamarabb az egyetemessel
szembeszálljon. Természetes azonban, hogy az ilynemű káprázatok csak
akkor jelennek meg, mikor a szenvedély már legmagasabb fokra hágott,
mikor a kebel alig rejtegetheti már páthoszát, mikor egészen közel áll a
kitöréshez s csak egy elhatározó érintésre van szüksége. E lélektani és
eszthetikai tétel igazságát mesterien érezteti Shakspere úgy Hamletben,
mint Macbethben. A nagyravágyó thán előtt ifjú korában, midőn először
kötött kardot, hogy hősi harczon babért arasson, a boszorkányok
bizonyára nem jelenhettek meg s hiába is jelentek volna.
Ha azonban a hős még nem jutott el az örvény szélére, honnan egyetlen
taszítás, egy pillanatnyi szédület már elveszítheti; ha a veszedelmes
szenvedély még nem hatalmasodott el benne, nem uralkodik egész valóján s
inkább csak csirája mutatkozik lelkében, melynek még érnie és fejlődnie
kell: ilyen esetben is közreműködhetnek bizonyos irányban öntudatosan
ható külső motivumok. Megjelenik oldalán a csábítás: valamely egyenes
útbaigazítás, czélzatos biztatás, szándékos ösztönzés vagy rövidlátó
tévútra-vezetés. Othello szerelmét féltékeny gyanakodássá, majd mindent
feledő, bősz felháborodássá szítja Jago. Brutus komor álmodozását
szerencsétlen és bűnös merényre ragadja Cassius lobogó heve. Phædra
vétkes szerelmét Oenone szítja s segíti teljesűlni rajta és Hippolyton
végzetét. Így állanak Szigligeti Török Jánosa mellett Balassa Menyhért,
Csiky Gergely Jánusának oldalán Rásdi, Salamon király tanácsszékén Vid,
Budáén a gót Detre. Természetes, hogy a csábítás a szenvedélyeket csak
felzaklathatja nyugtokból, de nem teremtheti; csak elhatalmasodásukat
segíti, nem megszületésöket; csupán valóvá érleli a lehetőt. Az
ősvétekbe veti meg lábát, hogy tragikai vétséggé érlelje. Brutus lelkét
csak amaz eleménél fogva ejtheti meg Cassius, mely rokon az ő
szenvedélyével s ennek lángjától könnyen fog tüzet. Beszélgetésök
kezdetén, a czirkus előtt, ily okát adja visszavonúltságának:
Ha arczom elsötétűlt,
Lelkem borúja csak magamra tér.
Sokféle szenvedély üld egy kor óta,
És ötletek, csupán nekem valók.
Brutusnak e magára irányúló borúját irányozza Cassius Cæsar ellen,
hevíti tetté. Othello is mi által lesz Jago prédájává? Heves és
erőszakosságra hajló természete, gyanútlan és könnyen ámítható kedélye,
féltékeny becsületérzése és égő szerelme által. De a cselszövő már hiába
csábítaná csak Romeot is, ki szintén szerelmes; azonban szerelme csupa
hit, teljesen egygyé olvad Juliával, úgy hogy kedvesének minden
szívdobbanása, minden gondolata egyszersmind az övé, minden kétkedést
kizárólag az övé. Macbeth mindakét formát együtt tünteti föl: az
önkéntés fejlődés magaslatán látjuk őt az első boszorkányjelenetben,
majd meg a csábítás hálói között a ladyval szemben.
Inkább az első, mint az utóbbi forma körébe tartozik annak az
ősgonosznak gyakori megszemélyesítése is, mely az emberi lélekben lakik.
Egyszer Luczifernek hívják, máskor Mefisztofelesnek, majd meg Ármánynak,
azután általában sátánnak, gonosznak, rossz szellemnek. Mindig a
tagadás, a rombolás, a rossz elvét képviseli. Érzékileg fejezi ki az
ember belső valójának ketté szakadását, melyek közül az egyiket változó
szerencséjű és kimenetelű harczra vezeti a másik ellen. Jelenti gonosz
ösztöneinknek, vágyainknak, indulatainknak önálló hatalommá erősödését.
Csábításnak szokták nevezni az ő föllépését és szerepét is az
embervilágban; de a csábító voltakép magunkból emelkedik ki, s bennünk,
érzéki voltunkban, kétkedésünkben, korlátoltságunk érzetében bírja
fegyvereit. Tompa _Kísértő_je lerajzolja az egész kört, mely az övé.
Krisztusnak igaz ember-voltát példázza a kisértő megjelenése; isteni
erejét pedig győzelme fölötte. Azt szokták mondani: az ördögöt nem jó a
falra festeni, mert megjelenik. A dolog úgy áll, hogy valósággal sohasem
jelenik meg, ha a falra nincs festve: bizonytalan körvonalai, homályos
színe, elmosódó képe lesznek valósággá. Az _Ember tragédiá_ja első
színében Luczifer azt mondja az Úrnak:
Egy talpalatnyi föld elég nekem,
Hol a tagadás lábát megveti,
Világodat meg fogja dönteni.
Az ördög igen jól tudja, mit kér. E talpalatnyi tér nélkül, mely
kezdettől fogva neki adatott, nemcsak tehetetlen lenne, de nem is
léteznék. Megjelenése nem más, mint kibontakozás a lelki élet
homályából, fölmagasodás a talpalatnyi téren, hogy megdöntse az isten
világát. Így találjuk őt elejétől meghuzódva Byron Kainjában. Rejtekét
csak akkor hagyja el, mintegy az Adahnak megnyilatkozó szív
kétségbeeséséből lépve elő, mikor annyira erősödött, hogy már bízhatik
győzelmében. Ott lappangott már előbb a boldogtalan embernek olthatatlan
szomjában a megismerés után, tépelődésében az élet és halál kérdései
fölött, vívódásában a legfőbb hatalomnak és legfőbb jónak viszonyán.
Ebből a zugból lép ki s vezeti áldozatát a mindenségen, a halottak s a
még nem született nemzedékek világán keresztül vissza a földre, hol
Kainban az első lázadó az első gyilkossá lesz. Emlékezzünk Faustnak
hosszú és kínos vergődésére, mely rossz szellemét nagyra neveli s
megjelenését előkészíti. A gonosznak különben ily önálló személyiség
gyanánt kiemelkedése még nem jelenti biztos diadalát, csak határozott
szembeszállását azzal, a mi az emberi lélekben az egyetemes, az isteni
felé törekszik. A beköszöntött sátán igyekezete: teljesen hatalmába
keríteni s kárhozatba taszítani az embert, különböző véget érhet. Ha
legyőzetik: csak megkisértés volt, az epikus hősnek szerencsésen
kiállott próbája; ha győz: tragikai vétségbe sodratás. Luthernek
erkölcsi erejét a harag szétzúzó kitörésére ingerli a wartburgi sátán;
Etele a vadászaton gerelyét hajítja Ármány undok képe felé s elűzi őt.
De az első emberpárt megejti, Kaint és Manfrédet romlásba viszi a
gonosz, melynek Faust is, a német népdrámában és Marlowenál, martalékává
lesz. Giotto Judása mellett (a padovai Arena freskóján), ki épen árulása
bérét veszi föl, ott áll a győztes s prédájára várakozó sátán.
Hogy az ördögnek, az ember jobb része ellen folytatott küzdelme változó
véget érhet, egészen természetes, mert merev ellentétbe helyezkedvén a
jóval, ezt is ellenállásra, erejének összeszedésére serkenti. A hol a
rossz kezdettől fogva kétségtelen úr, a hol győzött már mielőtt harczolt
volna: ott nem is válik külön az embertől, hanem benne magában van
megtestesűlve. Kizár minden jót s korlátlanul uralkodik. A merőben
gonosznak, például III. Rikhárdnak, nem jelenik meg az ördög.


XXII. Bánk bán vétsége.
A tragikai vétségnek még egy mozzanatát kell különösebben figyelembe
vennünk. Egy ind mithosz azt mondja, hogy Brahma, minden ember
teremtésekor, tetteit és szenvedéseit koponyájára írta, s a halandók
élete e jegyek szerint folyik. E monda épen azt a mozzanatot jelképezi,
melyről szólani akarunk. Azt, hogy a vétség, czélzatánál, módjánál,
tartalmánál fogva, szükségszerű és szoros kapcsolatban van a hősnek
jellemével, szenvedélyével, egész kiválóságával. Nemcsak egyszerűen
következik belőle, hanem mintegy ki is fejezi. Azok után, a miket
fentebb a tragikai kiválóság és gyarlóság viszonyáról mondottunk, ez
szinte magától értetődőnek fog látszani. A mint a gyarlóság nem más,
mint a kiválóság, az egyetemessel való összeütközésének lélektani okából
tekintve, tehát fejletlenségében, mértéktelenségében, egyoldalúságában
vagy következetlenségében fogva föl: úgy a tragikai vétségben is meg
kell ismernünk a kiválóságot és gyarlóságot, az egész embert,
törekvésének természetét, alapját és irányát. E törekvéssel mindig
benső, szerves egységben van az, a mire az adott körülmények között
vezet: a vétség.
Lássuk ezt az összefüggést egy-két példában. Oedipus király jelleme
világosan áll előttünk a _Tirannus_ban. Makacs jogérzettel, átalkodott
kérlelhetetlenséggel és átkozódó hirtelenséggel, mitsem törődik vele,
hogy a végzet ő reá is leskelődik s páthoszával talán maga sietteti a
sorsfordulatot. Tökéletesen ez a heves, elbizott és meggondolatlan
természet nyilatkozott előbb vétségében is, gyilkosságában és nászában,
noha a fejére nehezedő átok vigyázóbbá tehette, s az öreg embernek,
kivel összetűzött, és a királynénak, kit feleségül vett, már kora is
óvatosságra inthette volna. III. Rikhardban az akaraterő hatalma egyesűl
a számító ész biztosságával, a sötét önzés kénytelensége a tettetés
hajlamával és művészetével, az erkölcs cinikus megvetése a humor
fulánkjával. Nem vonásról-vonásra ez az ember, a «baljegyű Dick»-e az, a
ki Tewksburynél vad irígységgel és gyűlölettel döfi bele kardját a már
vonagló Edvárd herczegbe; a ki a védtelen Henrik királyt a Towerben
leszúrva, egyszerre szinlel és gyilkol, s Margit királynét is szeretné
megölni, csakhogy épen ne éljen s «ne töltse be szóval a földet»; a ki a
gyászba borúlt Lady Annát megejti, a lélekbuvár csalhatatlan
számításával s a gyöngédség álarczába bújt erőszakoskodással. Valóban
minden tettére, ezekre és a következőkre egyiránt, ráillik a mit a
királygyilkos Gloster, áldozatának holtteste előtt, magáról mond:
A többi közt ím sorsom erre hítt.
Hát Petron Maxim szörnyű játéka vajjon lelkének miféle elemeit hozza
világosságra? Gyülöli az erkölcstelenséget; de maga is át meg át van
hatva korának megvesztegetett levegőjétől. Az erkölcs nevében boszút
akar állani az erkölcstelenség nyomorúlt képviselőjén, a császáron, ki,
hite szerint, meggyalázta házának becsületét. A boszút meg is állja, nem
hősi elszánással, hanem egy jól kiszámított, alacsony furfang
hálóvetésével, rideg önzéssel, ámítással, csábítással, saját
gyalázatának megfékezésével. Cselszövésében egy ritka élességű elmének
felsősége nyilatkozik környezete fölött, de egyszersmind zavar az
erkölcs alaptételei, s fogékonytalanság a hősi nagyság iránt. A romlott
kornak egész lelkesedése az erkölcsi eszme iránt egyetlen emberbe
látszik szorúlni, s még ez által is csak erkölcsi megtévelyedésben
nyilatkozhatik.
Azonban tételünknek nemcsak ily világos, könnyen elemezhető esetekben
van érvénye. Igazságát bebizonyíthatjuk a legbonyolódottabbakon is.
Mikor a hőst viszonyai és szenvedélye, a körülmények kényszere és a
pillanat heve oly tettre ragadják, mely látszólag ellentétben áll egész
valójával: a figyelmesebb vizsgálat ezt az ellentétet mindig csak
látszatnak fogja bizonyítani A tragikai vétség ilyenkor is, kivétel
nélkül és szükségszerűleg, az egyén természeti és erkölcsi
határozottságán alapúl, s erősebben vagy gyöngébben, de mindig biztosan
felismerhetőleg, azt juttatja kifejezésre. A vétség lényegében,
módjában, körülményeiben és közvetetlen okaiban mindig ott van a jellem
maga. Erre nézve alig idézhetnénk találóbb és meggyőzőbb példát Bánk
bánnál.
Bánk tragikumát sokan és sokféleképen magyarázták. E magyarázatok közül
Gyulai csak kettőre fordít némi figyelmet: Gyurmánéra, ki Katona hősének
bukását tisztán a felségsértésből származtatja, és Gregusséra, ki meg a
kielégített boszú sivár érzésében s kínos önvádjában keresi nemezisét.
Újabban mások is tettek kisérletet e nagy érdekű dramaturgiai
problémának minél helyesebb megoldására. Igy többek között Rákosi Jenő,
ki Gyulai könyvének birálatában ezeket írja: «Egy rendkívüli hős
kénytelen megsemmisűlése önnön rendkívüli tulajdonságai által: ez a
tragikum. A rendkívüli, mint áldozata a rendesnek. A nagy, a mely
jogaihoz nem juthat abban a világban, a melybe tétetett. Bánk bán
tragikuma, a mely megsemmisűlésre viszi őt: az ő nagy szíve, nagy
szerelme, becsülete, hűsége, idealizmusa abban a szívtelen és önző,
fajtalan és becstelen, tolvaj és haszonleső világban, mely a kisebbekből
összeesküvőket csinál, ő belőle pedig tragikai hőst.» E sorok a kérdést
általánosabb felfogásra vezetik vissza, mely a vétség mozzanatát
egyszerűen kiveti a tragikum elméletéből s ezt a rendkívüli nagyság
fogalmával meríti ki. A schopenhaueri eszme nincs részletesebben
tárgyalva, csak mintegy odavetve, s minden vele járó nehézség
megoldatlanul hagyva. Különösen a tragikai hatás megnyugtató eleme az,
mely az ő felfogása szerint lehetetlen. A nagyság, melyet épen
kiválósága miatt lever a törpék tömege, az alacsonyság által legyőzött
fenség: ebben gyönyörködnénk, ebben nyugodnánk-e meg? Schopenhauer
legalább kereste ez ellenmondás megoldását s a maga módja szerint meg is
találta. A tragédia, szerinte, elfordít bennünket az élet csábjaitól,
czéljain és javain túlemel s egy másnemű, bár megfoghatatlan lét felé
irányozza lelkünket; ezzel vigasztalást rejt magában s erőnket fokozza a
végső lemondásra. Rákosi, elméletének e kényes oldalára nem vet ügyet,
csak általánosságban mondja ki tételét és siet alkalmazni Bánk bánra.
Azonban ennek az alkalmazásnak is megvan a gyöngéje. Az a világ ugyanis,
mely Bánk bánt megbuktatja, összességében tekintve, épen nem az a
nyomorúlt világ, melynek jellemezve van. Nemcsak Gertrud és köre, a
merániak és jöttmentek, teszik ezt a világot, hanem alkotják, még pedig
jelentékenyebb s végül uralomra jutott részében: egy gyönge, de nemes
hajlamú király és udvara, jó hazafiak és hű jobbágyok. A katasztrófában
ép ezeknek erkölcsi felfogása emelkedik érvényre s méri az ellene támadt
Bánk fejére az utolsó csapást. A bán nem azért semmisűl meg, mert
általában nagy volt, környezete pedig aljas, hanem mivel nagysága nagy
vétségre ragadta. Ez nem mathematikai egyenlet, hanem lélektani és
eszthetikai szükségesség. Mindez újabb fejtegetéseknél világosabb és
világosítóbb Gyulai felfogása, mely nem egyetlen szenvedélyből, sem
valamely elvont gondolat alapján, hanem egy jellem különböző elemeinek
összetételéből, egymásra és a világra hatásából származtatja Bánk
tragikumát. Arany fejtegetései, megjegyzései, kivonatai kétségtelenné
teszik, hogy ő is e gondolat felé haladt s jegyzeteiből ugyanily
következtetést szándékozott kivonni.
Bánk nádor, a hadba indúlt király helytartója, őre a törvénynek, mintegy
közbenjáró a nemzet és fejedelme közt. Ennek daczára, minden törvényes
és szokásos rend ellenére, az állami és társadalmi élet alapföltételének
megtámadásával, sérelmeért maga vesz elégtételt magának, önbiráskodást
gyakorol. Ez az önbiráskodás egyszersmind igazságtalanság is. Ő, az
ország legfőbb birája, vakon, kihallgatás nélkül, igaztalanul itél s
erőszakosan végre is hajtja itéletét. Végrehajtja egy védtelen
asszonyon, noha férfiú voltánál, helyzeténél, állásánál, lelkületénél
fogva lovag, kinek tisztelnie kell a női gyöngeséget s tisztelte is mind
eddig. Még tragikai páthoszának tetőpontján, a királyné szobájába lépve
is így beszél a nőkről, e gyöngeségökben szánandó teremtésekről:
Előttem, esküszöm, szentebbek is
Lesztek ti, mint egy jó fiúnak a
Szülőitől maradt ereklye. A
Lehelletem fogom mérsékleni,
Nehogy törékeny erkölcstök virágit
Lelökje. Asszony! asszony! asszony!
Íme a pillanatokra még mindig tiszta öntudat, harczban a szenvedélylyel.
Az asszony, a kit megöl, a királyné. Egész lelkét a monarchiai eszme
tölti be; a király személye még gondolatban is szent és sérthetetlen
előtte. Meggyőződése szinte vallásává lesz s hitével olvad össze.
Emlékezzünk a békételenek jelenetére, e «napfényes epizodra, mely Bánkot
legnemesb oldaláról mutatja». Erélyével, bölcseségével, nemességével
lecsöndesíti a lázongókat. Peturt atyja szavaira emlékeztetve, ezekben
mintegy a saját, vallásába olvadt politikai meggyőződését fejezi ki:
Az isten nem segít soha
Fölkent királyok ellen.
A jobbágyi hódolat érzelmét átviszi a királynéra is, védelmezi a
kitörések és gonosz szándékok ellen, hogy nemsokára ő maga emelje rá
kezét. Ő, a monarchikus és alkotmányos érzésű államférfi, esküdt
ellensége minden forradalomnak, a törvény és béke rendületlen híve,
melyeket, mint «a király személye», tiszte szerint meg fog védelmezni,
esküszik,
Habár tulajdon síromon fog is
A békességetek virágzani.
És mégis sértődésében nemcsak szabad útjokra engedi a forradalmi
szenvedélyeket, hanem kitörésökre maga szolgáltat alkalmat és mutat
véres példát. Önnön jó hirét, méltóságát, büszkeségét sérti meg és
temeti el, mikor gyilkossá sülyed. «Ime Bánk tragikuma, ki önbiráskodva
nemcsak a társadalmi rend ellen támad fel, hanem önmagának erkölcsi
létalapja ellen is, – írja Gyulai. Midőn meggyalázott becsületeért
boszút áll, egyszersmind meggyalázza mindazt, min becsülete nyugszik,
méltóságát, hitét, politikai elveit, büszkeségét. A nádorból
tövénytapodó, a király kegyeltjéből felségsértő, az alkotmányos
államférfiúból forradalmár, a lovagból nőgyilkos, a büszke úrból
megalázott szerencsétlen lesz. Külső és belsőkép egyaránt elbukik. A
költői igazságszolgáltatás teljes, a tragikum oly erős, minél erősebb
alig lehet.»
Igaz, de nekünk azt kell kérdeznünk: mikép fordúlhatott ki ennyire
magából, mikor az örvény felé nem egyetlen uralkodó, elhatalmasodott
szenvedély sodorta, mely oly végzetesen alakíthatja át a külső és belső
embert? Kegyetlen helyzetére kell mutatnunk, melyre Gyulai nem fektetett
kiválóbb súlyt. Attól a körtől, mely ellenébe hat, jellemének minden
szála, lelkének minden oldala, belső világának minden érzékeny pontja
sérelmet szenved, mely visszahatásra, végletes kitörésre ingerli. A mint
bukását nem egyetlen szenvedély okozza, úgy kitámadását sem egyetlen
sértődés idézi elő. A férj szerelmét alávaló ármány fosztotta meg
imádatának tárgyától; a vallásos érzésre, melylyel a trón felé
tekintett, kegyetlen csapást mért a tapasztalás, hogy ott az alávalóság
székel; a nagy úr és lovag büszkeségét szennytelen becsületére, a buja
ármány alázta meg; az államférfi mérsékletét ábrándos képtelenségnek
bélyegezte az esztelen és kihívó zsarnokság; a hazafi fajszeretetét
felháborították az idegenekkel teli udvarnak kapzsi és csufondáros gőgje
s az elviselhetetlen köznyomor. Ime Bánk a támadás előtt, sebekkel
rakva, lelkében meggyalázott eszményeivel, kiirtott hitével s letiprott
érzéseivel, minde romok fölött, a kétségbeesés végletes kitörésére
ingerelve. A bonyodalom, melybe keveredett, megoldhatatlan. Helyzetének
súlyát még növeli, hogy egyetlen eszményét sem képviselheti, egyetlen
sérelmét sem torolhatja meg a nélkül, hogy ő maga mind a többit meg ne
sértené. A menekvésre semmiféle út nem nyílik előtte; a gondolat
szükségkép megáll, csak a mindenről megfeledkező szenvedélynek lehet még
tennivalója. Ugyan mikép tehetne mást, mint a mit tesz? Ha az udvar
kedvébe törődik, becsületét maga siet eltemetni s hazafiságán ejt
csorbát, melyet már kibékíthetetlennek érez Gertrud uralmával; ha
egyenesen a forradalom részére áll és szövetkezik a békételenekkel,
hűségén, egész eddigi politikai és erkölcsi felfogásán tesz erőszakot;
ha csupán csak felesége megmentésére, szerelmére gondol, nem törődve a
lappangó közveszélylyel: ezt csak mindkettőnek sérelmével teheti. Nincs
szabadsága semmire, csak önmagának megsemmisítésére. Vergődésében mind
megsérti az erkölcsi hatalmakat, melyeket eddig egyetemességökben
szolgált; kitörésével kihívja maga ellen és elbukik.
De hát itt már elodázhatatlanul fölmerűl a kérdés, hogy a tragikai
vétség csakugyan annyira kifordúltnak mutatja-e magából Bánkot, a
nádort, a hazafit, a lovagot, a szerető férjet, hogy teljesen nem
ismerhetünk rá többé; a királyné termében s koporsójánál valaki egészen
mást látunk-e magunk előtt? A vétség merő, összeköttetés nélküli vagy
nehezen összeköthető ellentétét mutatja-e a korábbi Bánknak, avagy csak
visszáját, melyben világosan felismerhetjük jelleme szövedékének
valamennyi alkotó szálát? A tételt, melyet a fejezet bevezetésében
fejtegettünk, bátran alkalmazhatjuk rá: megtalálhatjuk mindnyáját.
Egyiket a felfogás ferdesége által összekuszáltan, másikat visszájáról,
harmadikat ép elhamvadóban a szenvedély tüzén.
A hazafit, a büszke magyart és nagy urat s a szerető férjet nem nehéz
felismernünk. Az a honszeretet, mely nehány órával előbb Peturt
lecsendesítette, nagyon átalakúlt addig a pontig, melyen a királynéra
kardot vonni készűl: de Bánk szívének most is hatalmas érzése. Mily
erővel, mily szenvedélyes ékesszólással és igazsággal tör elő a nagyúr
vádjaiban! Láztól homályos szeme nem látja többé a kiegyenlítés
lehetőségét az országos ellentétek között, s bősz keserve a
közszerencsétlenség oka ellen fordúl, abban a meggyőződésben, hogy
A legelső
Magyar, ki a hazáját kedveli,
Megtette volna rajta áldozatját.
Ez áldozattételben is felmagasodva látjuk a magyar oligarcha büszke
alakját, ki hódol a felségnek, de nem ismeri a megalázkodást s utálja a
hizelgést, mint nemzeti jellemével ellenkezőt. A jogát követelő nemzet
új sérelme, melyet csak az imént Mikhálban szenvedett, hazafiságát és
büszkeségét együtt zaklatja fel s oda dörgi a királynénak:
Azt képzeléd, hogy isten vagy, mivel
Letérdepeltek híveid, midőn
A lánczokat reád rakták. Magyar
Nem volt neked soha embered, mivel
Hallatlan Endre idejéig az még,
Hogy a teremtőjét kivéve más előtt
Is térdre essen egy magyar.
A büszke önérzet hangját, dühének szilajabb kitörései közt, megőrzi a
gyilkosságig, sőt azon túl is, egészen a megsemmisítő erkölcsi csapásig,
mely katasztrófáját betetőzi. E büszkeség, mely a gőggel szemben
fenhéjázó, hű jobbágyai iránt leereszkedő, kegyes és hálás. Még a
fájdalom legkinosabb pillanatában is, Melindától vett végső bucsúja
alkalmával, eszébe jut, hogy mit tett Tiborcz Jadránál. A mint
büszkesége, úgy szerelme is ott van vészes támadásában. Hiszen főként ez
indítja a kitörésre eszeveszett kínját, romba döntött boldogsága miatt.
Háborgó lelkének fő tartalma: a boszúérzetbe fuladt szerelem. Gyűlölete
a királyné ellen nagyrészt visszája szerelmének Melinda iránt, mely nem
tudta megváltani a boldogtalant. Ez ragadja leginkább magán kívül, ez
tör ki belőle. Melindáért megállotta boszúját, ebben mintha
megnyugodnék; de hogy hazájának igazán szolgált vele, abban mindjárt a
tett után kételkedni kezd.
Azonban nemcsak e mozzanatok utalnak világosan Bánkra; a vétségben
mutatkozó élesebb, merevebb ellentétesség is, nyomozva, visszavezet
jellemének uralkodó vonásaihoz, egységéhez. Vissza nem csupán a
becsületére, rangjára, nemzetségére büszke Bánkhoz, hanem a hű
jobbágyhoz, a béke hivéhez és védelmezőjéhez is. Bár a vétség rideg
ténye megtagadása is magának, a szenvedélyes okoskodás, a töredékes
gondolatok, melyekkel szenvedélye ámítja magát s régi erkölcsi alapján
akarja igazolni tettét: bizonyítják, hogy a drága romoktól nem tud
végkép elszakadni s még őrzi őket. A felségtisztelet még él benne,
csakhogy nem egykori teljességében. A fölkent fejedelmet már elszakítja
a királynétól, sőt a maga erősségeül fordítja Gertrud ellen, kit
érdemetlennek mond rá, hogy a szerette jó király áldott szívét kezében
tartsa. Másutt, mindjárt a nagy párbeszéd legelején is, ily kegyelettel
említi s szinte megindúl bánatán: hogyan fogja találni visszajöttekor
népét. E népnek nyugalma, jóléte, békéje az, melynek feldúlásával
vádolja a királynét és udvarát:
Midőn ti leg-
Először, asszonyom, hazánkba jöttetek,
A békességnek édes istene
Pannóniára monda akkoron
Egy átkot és a romlás angyala
Mormogta rá az áment.
Él szívében mind a meggyőződés, hogy a nemzetnek béke kell, mind a
kötelességérzet, hogy ezt a békét neki kell fentartania és megőrzenie.
Csakhogy már nem úgy, a mint még tegnap lehetőnek tartotta és akarta: az
ellentétek kibékítése által. Vak volt eddig; de most már lát. Az
akadályt kell elejtenie, az elégűletlenség és villongások okát
ledöntenie s így vennie elejét a fenyegető forradalomnak. A békének ez
az akadálya, a lázongásnak ez az élesztője: Gertrud. Koporsójánál azt
mondja Bánk a királynak:
Szükségtelen beszélni tetteit:
Felért az égre a sanyargatott
Nép jajgatása s el kellett neki
Akármikép is esni, hogy hazánk
Ne essen el polgári háborúban.
Íme a közbéke őre a gyilkos forradalmárban. Hát a lovag, a leventa, kire
Gertrud végső szorúltságában hivatkozik, hogy adja meg azt a
magaviseletet egy asszonyszemélynek, melyet a király hitvese nem nyerhet
tőle? Hova lett ez a lovag a nőgyilkos Bánkból? A lovagi felfogás alapja
a becsület szennytelensége és kényessége, kifejezése a szeplőtelen
nemességen nyugvó erő. Védelemre és hódolatra kötelezi a tiszta erény,
az ártatlan és gyönge nőiség. Ennek ép ellenkezőjét látja maga előtt
Bánk Gertrudban: egy férfias és zsarnoki asszonyt, a ki meggyalázza