Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből; Magyar népköltési gyüjtemény - 22

azt lóhátrú innen az ablakbú kikapja a kezembű, hát azé lëszëk!«
Az apja beleëgyezëtt. Mingyá is kihirdettette, hogy a lyánya
férhëmënendő, a ki magáénak akarja, hát győjjék!
Mëntek is elëgenn, a kirá allyig győzte a lovaikot abrakkal. Vót ott
gazdagná gazdagabb, szëbbné szëbb kiráfi, ëgyik messzibbrű való, mint a
másik.
Mikor szalajtattak a királyányé, még csak ëgyik së tudott sëmmit, pegyig
nagyon hirës kiráfiak vótak.
Mëhhallotta ezt Nemtudomka is. Mëgrázta a kantárszárat, a kis ló mingyá
ott termëtt, gyémántos szërszámmal fëlszërszámozta, ő maga gyémántos
ruhába őtözködött, avval fëlült a tátosra, oszt mënt a lyányé. Lë is
kapta az ablakbú az almát is, a gyűrőt is mëg a selyëmkendőt is! Mikor
má mind a három nálla vót, akkor csak illa berëk! szát! ki tuggya:
mére!? Elmënt. Sënki së tutta azt së, hogy kicsoda? azt së, hogy
hovavalósi! Csak a kirákisasszony egyetlen maga!
Alkonyodásba Nemtudomka kívël hatta a lovát a selyemmezőnn, ő mëg mënt a
helyire, az ëstállóba. Az aranyalmát, arangyűrőt mëg a selyëmkendőt
betëtte a csuhújjba, oszt lëfekütt.
Másnap rëggel még Nemtudomka alutt, mikor valaki az ëstállóba járt. A
mindënës vót, a ki a pipáját kereste, mer elveszëtt. Keresgéte
mindënhun, utóllyára a Nemtudomka csuhájába is benyút. Hát lelkëmatta!
pipaszár helyëtt mit tanát? a kirákisasszony jegyajándékját, a kit
Nemtudomka kapott lë az ablakbú.
Szalatt be ëgënyesenn mondanyi, hogy mismit tanát a Nemtudomka
csuhújjába.
A kirá csak hallgatta, mit beszé a mindënës, először nem akarta hinnyi.
De mikor a lyánya is a mellett bizongott, hogy csakugyan Nemtudomka vót,
a ki lëkapta az ablakbú, akkor hitte el.
– Hát akkor ereggy el hozzá, de itt velünk nem laktok, ha ott van a
tyúkól, oszt lakjatok abba, ha má a Nemtudomkát választottad!
A kirákisasszony bánta is azt! örűt, hogy a Nemtudomkáé lëhetëtt!
Még az nap ëgybe is keltek, oszt bemëntek a tyúkólba. Ott éldegéltek ők,
nem vót sëmmi bajok, az új asszony csak azé bosszankodott, hogy az ő ura
mindënre aszongya, hogy »nemtudom«. Monta is az urának, hogy mongyon má
mást is, de az arra is csak aszonta:
– Nem tudom.
Nem tutta ám az asszony, hogy Nemtudomkának hét esztendeig nem szabad
anná ëgyebet mondanyi!
Má jó sokáig élt Nemtudomka a kirá lyányával, mikor ëcczër kívël ült a
tyúkól előtt, a két sógor vadásznyi mënt lovonn, oszt hítták őt is.
De ő csak aszonta: – Nem tudom!
– Hát mé nem gyössz?
– Nem tudom.
– Eh! nem tuccz të sëmmit, szamár vagy! ne ë! ëgy ló! ülly rá, oszt
gyere velünk! Avval odalöktek neki ëgy rossz lovat, a ki mikor ráült, az
árokba dőt vele.
Nemtudomka bemënt az óba, mëgrázta a kantárt, mëjjelënt a lova mingyá.
Szép szërszámmal, szép ruhába el is indút Nemtudomka a két sógor után.
Az útonn csak annyit mondott a lovának, hogy bá csak a két sógor në lőne
sëmmit!
Úgy is lëtt. A két sógor még nem lőtt ëgy fiaverebet së, mikor
Nemtudomkáná má annyi nyúl vót, hogy allyig birta a lova.
Azok csak nézték, hogy ki az a fényës vitéz? de nem ösmerték mëg. Kérték
tűlle a nyulakot, hogy aggya el?
Nemtudomka azt felelte, hogy a nyúl pézé nem eladó, de ha a homlokokra
rá hannak süttyni ëgy négykrajcárost, akkor odaggya. Azok nagynehezenn
beleëgyeztek.
Mikor má a bélyag mind a kettőnek a homlokánn vót, Nemtudomka odatta a
nyúlat mind.
Avval mëssarkantyúzta a tátost, hogy jóval hamarabb hazaérjën, mint a
két sógor. Mikor má azok a kapuná gyöttek, ő újra ott ült a tyúkól
előtt.
– Ládd-ë, Nemtudomka! mënnyi nyulat lőttünk mink, të mëg sëmmit së!
– Nem tudom.
– Szamár vagy! oszt jót nevetëtt rajta a két embër.
Másnap mëmmëg hítták Nemtudomkát. Ő mëmmëg úgy cselekedett. Sok nyúlat
lőtt, de csak úgy atta oda, ha a farokba patkát süt nekik. Azok as së
bánták, csak nyúl lëgyék!
Harmannap mëgint. De má akkor Nemtudomka aranszarvast fogott elevenen,
azt is odatta a két sógornak, ha a markokba ëgy krajczárt bele hannak
sütynyi.
– Ha má a nyulé annyit kiátunk – monta az ëgyik sógor – akkor ëgy eleven
aranszarvasé azt má csak elszënvedhettyük!
Mëg is engették.
Nemtudomka hamar hazaért, a tyúkól elejbe ült, mintha ő ott várná a jó
szërëncsét. A két sógor agyonn is csúfolta az aranszarvassal, de
Nemtudomka úgy gondolta, hogy lëssz még e másképp is!
Odbe a kiráná dicsekëdëtt a két vő, hogy ëhun ë! mink most is
aranszarvast fogtunk, Nemtudomka mëg úgy ül ott a tyúkól előtt, mint
szent Gugg.
Hát bizony a kirá së nagyon szerette Nemtudomkát vejinek, de má
belegyőződött, hogy má ússë lëssz másképp, csak rosszabb vóna, ha még ő
bántaná azé, mer olyan hülye.
Hanem az aranszarvasnak annyira mëgörűt, hogy mëhhítta a két vejit is
mëg Nemtudomkát is magáho vacsorára.
De Nemtudomka azt üzente, hogy aggyig ő el nem mëgy, még ő hozzá nem
mënnek.
A kirá még haragudott is, hogy »né! ez a rossz Nemtudomka mit akar!« de
utóllyára aszonta, hogy »nézzük mën no! micsiná velünk?«
Mikor este elmëntek, allyig birtak a tyúkólba bebúnyi, de má mikor odbe
vótak, akkor látták, hogy mi van ott!
Csupa arany mëg ezüst oszlopok, a kalincsok is végig, as së tutták, hogy
lépjënek. Bëzzëg bámút most mindënki!
Ott vót olyan lakoma, hogy a kirá nem felejtëtte el sosë, még élt.
Másnap csapott oszt a kirá lakomát, vót ott mindën, a mi jó, ott vótam
én is, új jó laktam túrós lepénynyel, még most is négyszögre áll a hasam
a szilvátú!
Nemtudomka látta, hogy az ő két sógora së lë nem vëszi a kalapját, së lë
nem ül, mëg keztyűs kézzel ësznek.
Aszongya nekik:
– Hát minő embërëk vattok tik, hogy az ételné fël tartyátok a kalapot?
Azok hímëltek-hámoltak, de Nemtudomka tutta, mé szól!
– Mëg oszt lë së ültök, azutánn keztyűs kézzel ësztëk! hogy van a?
Az öreg kirá is csudákozott rajta.
– Vessétëk lë a kalapot! – monta nekik.
Azok nagynehezen lëtëtték, a homlokokrú csakúgy virított lë a bélyag.
– Azutáng üllyetek lë!
De azok aszonták, hogy: – nem lëhet, mer ott valami van! ëgy patkó
helyi!
– Tëgyétëk lë a keztyűt!
Lëvették, de a markokba ott szorongatták a tüzes krajcár helyit.
Azutánn kérdőre vonta őköt a kirá, hogy hun szërëzték azt a bélyagot?
Azok még akkor së tutták, hogy Nemtudomka vót az, a kitű a sok nyulat
mëg az aranszarvast kapták, hát mást beszétek, mint a ki igaz vót.
De Nemtudomka ám a szavokba vágott. Elmonta tövirű-hëgyire – má ekkorra,
de még előbb lëtelt az ő hét esztendeji – a hogy törtint a nyúlfogás mëg
a bélyagsütésëk mëg hogy mënnyire csúfolták őt a két sógor. Azutánn
kinyilatkoztatta azt is, hogy ő kirának a fia, elmonta az életyi
törtinettyit, lëvëtte a kalapját, mëgmutatta a haját, szinarambú vót.
A kirá ezënn annyira fëlharagudott a két vejire, hogy mingyá elcsapta
őköt.
Nemtudomkának mëg odatta a felibirodalmát, a ki a feleségivel olyan
boldog lëtt, hogy még!…
De vigyáztak is ám magokra, jód mën në hallyonak.
Hát mëllëhet, hogy még most is ének, ha mën nem haltak.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Molnár Margit, öreg paraszt özvegy
asszonytól. Lejegyzés ideje: 1904. augusztus._


66. Ribike.
Hol volt, hol nem volt, hetedhét ország ellen volt, Csakugyán innen,
Csakugyán túlnan élt egy szegény öreg özvegyasszony. Annak volt egy szép
lyánya. Az asszony meghalt, a lánya árván maradt, Ribikének hívták, mert
nagyon szerette a ribizkét.
Szegény embernek kevés a gyámola, Ribike is azon kezdett gondolkozni,
mihez fogjon? hova forduljon, hogy meg tudjon élni? Abban a városban, a
hol ő lakott, apáczák is voltak, azok hirét hallották, hogy milyen szép
és jó lány, elüzentek érte, menjen hozzájok, valami keveset majd
dolgozik a ház körül s azért eltartják holta napjáig. Ribike el is ment.
Ott élt gondtalanul, nem bántotta senki, mint az árvát szokták. Ha
elvégezte a dolgát, odaült az ablakhoz és horgolgatott, kötögetett.
De lakott abban a városban egy király is. Annak volt három fia. Azok
egyszer épen akkor mentek el a Ribike ablakja alatt, mikor épen kinézett
az utczára, a legkisebb királyfi meglátta és megszerette annyira, hogy
se itala, se étele nem volt, esze-kedve mindig csak ott járt Ribikénél.
De Ribike is megszerette ám! azt meg a hogy az apáczák megtudták,
elcsapták, elkergették s megátkozták, hogy örökkön örökké a világ végén
éljen.
Volt Ribike, nincs Ribike, a legkisebb királyfi hiába járkált az ablakja
alá, nem láthatta többet. Csak szomorkodott egész nap, mint a bús
gerlicze az ágon.
Egyszer az apja magához hivatta mind a hármukat. Azt mondja nekik:
– Fiaim! a birodalmam fel akarom osztani, gyerekeim csak hárman vagytok.
A ki közületek hoz nekem olyan gyolcsot, hogy széle-hossza száz rőf és a
gyűrűmön mégis keresztülhúzhatom, annak odadom a birodalmam
harmadrészét.
Mit volt mit tenni a három királyfinak, szedték-vették sátorfájokat,
elindúltak, ki merre látott. A legkisebb királyfi meg épen azon az úton
haladt, a melyik a világ végére vezetett.
Ment, ment, mendegélt bújában, hetedhét ország ellen, addig ment, míg a
világ legvégére nem ért. Ott talált egy kis kőhidat. Hogy nagyon el volt
fáradva, leült a karjára. Ott gondolkozott magában. Mit csináljon már ő?
itt van a világ legvégén, és se gyolcs, se semmi! A hogy ott
gondolkozik, a hid mellől a fűből elébújt egy kis gyík.
– Min szomorkodol, szép királyfi!?
A királyfi csak akkor vette észre, mikor megszólalt, máskép tán meg se
látta volna. Azt mondja neki:
– Min szomorkodom! mit keresed te azt! van én nekem elég bajom! Eredj
innen, mert majd széttaposlak!
A kis gyík felveti a kis ártatlan szemét, ránéz a királyfira.
– Ugyan mért taposnál te engem szét? mit vétettem én neked? Ne taposs
szét, jótét helyébe jót várj!
A királyfi nem taposott rá és tovább gondolkozott. De a kis gyík nem
tágított, ott futkározott előtte a fűben.
– Ugyan mondjad már, szép királyfi, mi bajod lehet? hátha én segíteni
tudnék rajta!
No! erre már a királyfi elmosolyodott. Ugyan mit tudna ő rajta segíteni
ez a kis féreg? rá se hederített. De a kis gyík ostromolta:
– Szépen kérlek, szép királyfi! mondd meg, mi a bajod? segíthetnék-e én
te rajtad?
Azt mondja arra a királyfi:
– No! ha olyan nagyon erősen vagy avval a segítéssel, hát megmondom. Azt
parancsolta az apám, hozzunk neki olyan vég gyolcsot, a minek
széle-hossza száz rőf s mégis átférjen a gyűrűjén. A két bátyám is ezért
vándorol, meg jó magam is, de nem tudom, lesz-e sikere a sok
fáradságnak!
– Nohát ha csak az a baj! – mondja a kis gyík, talán tudok rajtad
segíteni. Várj itt egy darabig, mindjárt jövök.
Avval a fű közt eltűnt. Ment egyenesen a tündérpókokhoz. Elmondta, mi
járatban van: kellene neki olyan vég gyolcs, a minek széle-hossza száz
rőf, de a gyűrű lyukán át lehessen húzni!
Azt mondják a tündérpókok:
– Nohát, kis gyík! neked megteszszük, csak várj egy kicsit, mindjárt
meglesz.
Abban a perczben vagy száz pók kezdett ide-oda mozgani,
kerűltek-fordúltak, a vég gyolcs készen volt, széle-hossza száz rőf,
mégis átfért egy gyűrű lyukán.
– No! kis gyík, itt van a gyolcs, most már viheted!
Szaladt is a kis gyík, a hogy tudott, egyenest a királyfihoz. Az meg
csak ott ette magát a hidon. Csak akkor nézett fel, mikor valami koppant
előtte a földön. Odanézett, látta a kis gyíkot, a mint a szájából egy
diót kiejt.
– Mit hoztál te, kis gyík!?
– Hoztam, a mi neked kéne!
– Ugyan mit hoztál volna, te!?
– Hát a vég gyolcsot, széle-hossza száz rőf, mégis átfér egy
karikagyűrűn!
– No! azt megnézem! mondta a királyfi. Avval felnyitotta a dióhajat,
kivette belőle a gyolcsot. Bontja, bontja, de olyan nagy volt, hogy ki
se birta teríteni. Nagyon megörült, most már biztosra vette, hogy ő
megkapja a birodalom harmadrészét. Megköszönte a kis gyíknak a
jó’karatját, avval indúlt hazafelé. De útközben mindig tapogatta a
zsebét, benne van-e a kis dió?
Mikor odaért, a hol elvált a két bátyjától, a hármas útnál találkoztak
mindnyájan. A két nagyobb királyfi ott ült egy nagy szekér hegyében,
alattok meg csak fejérlett ki a rengeteg sok gyolcs meg vászon. Azt
mondják az öcscsüknek:
– Hát te nem hozol semmit? mire nézed a napot? te ugyan eljöhettél
hazulról!
– Jól van! gondolta magában a kis királyfi, csak beszéljetek, majd
meglátjuk otthon, ki hány garast ér!
Mikor hazaértek, a két nagyobbnak egy napi dolgába került a sok gyolcsot
mind behordani, míg a legkisebb csak nevette őket.
Akkor elejbök áll az öreg király:
– Nohát, fiaim! hadd látom, mit hoztatok. S avval sorra nézte a két
nagyobb fiának a gyolcsait, de neki egyik sem tetszett. Mikor a
legkisebbhez ér, az csak felnyitja a dióhajat, a gyolcsot kiveszi s
odadja az apjának.
– Ez már ni! mondja a király, széle-hossza száz rőf, mégis átfér a
gyűrűm nyilásán! – Fiam! tied a birodalmam harmadrésze!
Azzal mindnyájokhoz fordúlt s azt mondta:
– A ki nekem most olyan kis kutyát hoz, hogy egy skatulában megférjen,
ezüst legyen az ugatása és hetedhét ország ellen hallassék a hangja,
annak adom a birodalmam másik harmadrészét.
A fiúk megint elindultak, a hol az út három felé ágazott, ment ki-ki a
maga régi útján. A legkisebb királyfi megint csak elért a kis kőhídhaz,
a világ végire. Leült és elkezdett gondolkozni. A kis gyík megint
kiszalad a fűből s ott futkároz előtte.
– Mi bajod, szép királyfi! hogy olyan szomorú vagy?
– Hej! nagy az én bajom! – mondta a királyfi. Azt parancsolta az apám,
hogy olyan kis kutyát vigyünk neki, hogy egy skatulában megférjen, ezüst
legyen az ugatása s hetedhét ország ellen hallassék a hangja!
– Meglesz az is! – mondta a kis gyík – csak várj itt türelemmel,
mindjárt jövök.
Azzal szaladt a fű közé. Ment egyenest a tündértörpékhez, ott is
egyenest magához a királyhoz.
– Felséges tündértörpe király! olyan kis kutya kéne nekem, a kinek ezüst
az ugatása, hetedhétország ellen szóljon a hangja meg egy kis skatulában
megférjen!
– Jól van! – mondta a tündértörpék királya – neked megadom, mert mindig
jó voltál hozzánk.
Azzal elévett egy skatulát, abban volt a szép kis ezüst kutya. Vitte is
a kis gyík olyan sebesen, hogy egy szalmaszálban úgy felbukott, alig
tudott talpraállani. Mikor a hídhoz ért, a királyfi már alig győzte
várni, odadta a kis kutyát, de azt mondta neki, hogy ne igen nézegesse
az úton, mert a kis kutya ha elugrik, míg él, sem találja meg!
Boldog volt a királyfi, hogy most már másodszor járt jól a kis gyíkkal.
Indult hazafelé, de a skatulát nem bontotta volna fel a széles világért!
Mikor a hármas keresztútnál a bátyjaival találkozott, majd megpukkadt
nevettében, mikor a sok madzagra fűzött kisebb-nagyobb kutyát meglátta.
De nem szólt semmit, nem akarta magát elárulni. Mikor az apjok házához
értek, a vén király a két öregebb fiát, csepp hija volt, hogy pokolba
nem kergette a sok kutyával. A kutyák meg éhen voltak s tettek olyan
lármát, hogy felvette az egész várost.
A legkisebb elévette a zsebéből a skatulyát, odadta minden kis kutyástól
az apjának. Igy a birodalom másik harmadrésze is az övé lett, mert a kis
kutyának ezüst volt az ugatása s hetedhét ország ellen hallatszott a
hangja.
Harmadszorra azt mondta a király a fiainak:
– A ki a legszebb menyasszonyt hozza haza, azé lesz a hátralevő
harmadrész birodalmam.
Elindultak. A legkisebb ezt már nem hitte, hogy övé lesz. De ment azon
az uton, a kin idáig láttuk. Mikor a világ végére ért a kis hidhoz, azon
mód leült, mint először meg másodszor s várta a jó szerencsét. Nem soká
várt, jött a kis gyík.
– Mi bajod, szép királyfi! hogy olyan búsulásnak eresztetted a fejedet?
– Jaj! édes gyíkocskám! nagy az én bajom! Ha nem én viszem haza a
legszebb menyasszonyt, nem lesz az enyém apám birodalma, meg félek is,
hogy elcsap!
Azt mondja neki a kis gyík:
– Jaj! de nagyot mondtál most, szép királyfi! ha megfogadnád a szavamat,
én még erről a bajodról is tudnék tenni!
A királyfi kiváncsi volt, mit is kell hát neki megtenni?
– Tudod-e, mit, szép királyfi!? fogd meg a farkam végét, vágj ehhez a
hídhoz, de a hogy csak birsz, de forditsd el a fejedet s nézz a lovadra!
akkor meglesz a legszebb menyasszony!
No! még ilyet a királyfi nem hallott! A ki a legnagyobb bajban
kisegítette, most ő neki azt meg kell ölni!
– Már azt nem teszem meg, kis gyíkocskám! én neked hálával tartozom, nem
azzal, hogy megöljelek!
– Hát akkor – mondta a kis gyík – nem lesz szép menyasszonyod!
A királyfi semmiáron nem akart a kis gyíknak végére járni. De a kis gyík
tovább rimánkodott, nem hagyott békét neki. A királyfinak már a könny is
pergett a szeméből s úgy sajnálta elpusztítani az ártatlan kis állatot.
A gyík csak könyörgött neki, míg ő meg nem hallgatta a kérését.
Lehajlott, megfogta a farka végét s úgy vágta a hídhoz, hogy tán ezer
darabra is szakadt a kis jószág. Ő meg addig a lovára nézett. Egyszer
csak megszólal a háta megett valaki:
– No! szép királyfi, hátranézhetsz már!
Hátranéz a királyfi, de majd elvette a szeme fényességét, a mit látott.
Csudálatos szép lány állt ott. Homlokán a nap, mellén a hold,
térdekalácsán pedig egy-egy csillag. Még ilyen szépet nem hogy nem
látott, de nem is álmodott. Azt mondja neki a szép lány:
– No! szép királyfi! most már vihetsz, tudod-e, ki vagyok én? Én vagyok
az a Ribike, a kit te az apáczáknál láttál, meg én vagyok az a kis gyík
is, mert annak átkoztak el, de most te itt megváltottál. Ásó, kapa
válaszszon el egymástól! feleséged leszek!
A királyfi nem tudott hova lenni örömében. Azt mondja neki tovább
Ribike:
– Most én csúnya czigánylánynyá változom, mert ha engem a bátyáid
meglátnak, biztosan végedre járnak s nem lehetsz az enyém. Jó lesz?
otthon apád előtt újra visszaváltozom.
Ribike a hogy mondta, úgy is tett, mindjárt czigánylány lett belőle,
olyan boglyos, mint egy szénásszekér.
Mikor találkoztak a két öregebb királyfival, azok még csufolni kezdték
őket. No hiszen! szépek vagytok! majd kikerget az apánk benneteket.
Otthon már a kapuban várta őket az apjok. Mikor a legkisebb fiának a
menyasszonyát meglátta, csakugyan majd kirugta mind a kettőjüket. De
Ribike se volt rest, mindjárt olyan szép lett, mint a piros hajnal. A
többi még csak meg sem árnyékozta.
– No! édes fiam! tied az egész birodalmam! mondta a király, te eleget
tettél mind a három kivánságomnak. Tik meg – mondta a másik kettőnek –
menjetek, a merre láttok! gyámoltalanok vagytok, azok is maradtok! Aló
mars!
A legkisebb pedig Ribikével megesküdött, csaptak olyan lagzit, volt
benne olyan sok jó étel, hogy még most is számban van az íze! Még most
is élnek, hogyha meg nem haltak.
_Tisza-Füred, Heves vármegye. Járdány János parasztlegénytől. Lejegyzés
ideje: 1905. január._


67. A Varga-gyerek meg az Olenburisz király fia.
Hol volt, hol nem volt, az üveghegyeken túnan volt, az operencziás
tengeren innen volt, vagy volt vagy se, tán igaz se volt. A ki nem
hiszi, menjen ki innen, a ki meg elhiszi, mondja meg, hogy fejéhez
vághassam ezt a kancsót.
Hát volt a világon egyszer egy király, annak volt három fia. Kimegy
egyszer az erdőre mind a három fiával fát szedni, mikor beesteledett,
már feküdni is készültek, azt mondja a három fiának:
– No! fiaim! most feküdjetek le, de reggel a mit álmodtok, elmondjátok!
A gyerekek már nagyon álmosak voltak, csak azt mondták rá, hogy: »jól
van!«
Lefeküdtek, alszanak. Egyszer úgy éjféltájban felébred a legkisebb s
messziről lát egy kis világosságot. Nem tudott aludni, gondolta, hogy ő
elmegy, megnézi, micsoda ott az a világ!
Úgyis tett, otthagyta a vaczkot s ment a fényesség felé.
Mikor odaér, látja, hogy egy fa tetejében ég egy szál gyertya, az
világított olyan messzire. Nézi sokáig, egyszer csak leszól neki a
gyertya:
– Hallod-e, jó barátom! vágj egy vékony, hajlós nyárfasuhogót, ott van
melletted két lépésre az éjfél, kösd gúzsba, hogy meg ne mocczanhasson s
ha azt elvégezted, vágj egy másik suhogót is, avval meg a hajnalt kötözd
meg, az is ott van mindjárt. Azután ha azt megtetted, keress egy nagyon
hosszú nyárfavesszőt, vágd le s nyújtsd fel azt hozzám.
A legkisebb királyfi, a kit máskép Varga-gyereknek is híttak, csak
eltátotta a száját, mikor hallotta, hogy a fa tetején a gyertya beszél.
Ő még ilyent se nem hallott, se nem látott. Mit volt neki mit tenni,
rendre megkötözte az éjfélt is meg a hajnalt, úgy, a hogy parancsolva
volt, azután levágott egy rettentő hosszú nyárfavesszőt, lenyesegette s
felnyujtotta a fa tetejére. Alighogy felnyujtotta, szalad le a gyertya a
vesszőn egyenesen a kezire, onnan meg a nyakára, arra rácsavargódzott s
rögtön kigyó lett belőle. Akkor azt mondja a Varga-gyereknek:
– No! most már arra menj, a merre a fejem nyujtom! Nemsokára elérünk egy
kastélyhoz, ott lakik az én apám meg anyám, oda megyünk. Akármit akarnak
adni, a mért hazavittél, ne fogadj el semmi egyebet, csak a rossz csikót
meg a rossz nyerget!
A fiú hopp kénytelen – nem örömest ment is arra, a merre a kigyó a fejit
nyujtotta. Mindig várta, mikor fojtja már meg! De nemsokára elérték a
kastélyt. Odabent még aludtak javában. A Varga-gyerek felzörgette őket.
– Keljenek fel, itt hozom a lányukat!
Gyöttek is kifelé mindjárt, vitték be a kis kigyót, ölelték, csókolták,
mert hát nekik az lányuk volt. Azt mondják akkor a Varga-gyereknek:
– No! fiam! hát te a mi lányunkat megváltottad, mit adjunk már ezért
neked? hány véka aranyat, hány véka ezüstöt?
Azt mondja a Varga-gyerek:
– Nem kell nekem se ezüst, se arany! adják ide a csikót, a ki mindég a
szemétdombon hempereg, meg azt a rossz nyerget, a ki a tyúkólpadláson
van már vagy tiz esztendeje. Egyebet nem kivánok én semmit!
Azt mondja rá a király:
– Ugyan minek volna neked az a rossz csikó meg az a tyúksz...s nyereg?
mit érnél te avval? csak kinevetnének vele!
– Nem bánom én, felséges királyom! ha kinevetnek is, – mondta a
Varga-gyerek – csak nekem azt adják ide!
A király sehogy se akarta. Csak ódódzkodott volna, hogy így meg amúgy,
nem jó lesz az, minek az? De a Varga-gyerek azt mondta, hogy akkor
inkább semmi nélkül megy haza, de neki egyéb nem kell.
Utoljára azt mondja a király:
– No! jól van, odadom, de megládd, megöl téged ez a ló!
– Hagy öljön, csak adja ide! – mondta a Varga-gyerek.
Meg is kapta oszt a lovat meg a nyerget is. A kert végiben volt egy
zsombék, azt felrúgta, alá tette a lovat meg a nyerget, jól betakargatta
mind a kettőt, avval ment vissza az alvó helyire keresztül az erdőn.
Útjában az éjfélt is meg a hajnalt is eloldozta s mikor a fekvő helyére
ért, a többi még aludt, setét volt, lefeküdt ő is.
Mikor eljött a reggel, kérdezi őket az apjok:
– No! hát mit álmodtatok?
Az egyik elmonta, hogy őt a bika kergette, oszt szaladni nem tudott, a
másik meg, hogy már nem kellett több fát szedni az erdőn. A harmadik, a
Varga-gyerek, azt mondta, hogy ő nem mondja el.
A király még ilyen szót nem hallott, rettenetesen megharagudott, elévett
egy jó nagy botot, azt mondja a fiának:
– Ha el nem mondod, úgy elverlek, mint a kétfenekű dobot, te kutya! hát
nem apád vagyok én neked?
De a Varga-gyereket ijesztgethette, csak nem mondta el az álmát. Az is
oszt felkapja a botot, veri a fiát, mint a jégeső, az meg elkezdett
orditani, mint az oroszlány, mintha most is hallanám. De a gyerek nem
szólt volna a világért.
Hát a hogy a király verte a fiát, megy arra hintón egy másik király,
hallja, hogy sivalkodik a gyerek, megáll az úton, azt mondja:
– Hallja-e, barátom! ne verje azt a gyereket! nekem nincs, adja el,
megveszem!
De a vén ember annyira neki melegedett a verésnek, hogy nem hallotta a
szót. Odakiáltanak neki még egyszer:
– Barátom! ne verje azt a gyereket, adja el, adok érte száz forintot!
Ezt már meghallotta a király, mindjárt abbahagyta a verést. Elmondta
oszt, hogy még olyan rossz gyereket! minő engedetlen! még az álmát se
mondja el! Azt mondja arra az idegen király:
– Nohát azért nem érdemes verni, de ha akarja én megveszem a fiát, adok
érte száz forintot!
Nem sokáig tartott az egyezkedés, a Varga-gyerek felült a hintóra s ment
az idegen király udvarába. Annak otthon volt egy lyánya, olyanforma
korácsú, mint a Varga-gyerek, napokig is eljátszottak együtt. Egyszer
eléveszi a király a gyereket:
– Gyere csak, mondd el, mit álmodtál!
A Varga-gyerek azt se vette többe, mint az apját.
– Bizony nem mondom én, ha felakasztanak se!
– Nem-e? – mondta a király – hát majd megbánod!
Avval eléhivatta a kőmiveseket, megparancsolta nekik, hogy rakjanak
kőből egy házat, a miben egy ember megfér, falazzák be a Varga-gyereket.
Azok szót fogadtak, mindjárt hozzá is fogtak a befalazáshoz. Meghallotta
az esetet a király lánya, a Varga-gyerek játszó pajtása, odamegy a
kőmivesekhez, oszt szépen kérte őköt, hogy csak úgy falazzák be, hogy
egy kő mindég kijárjon, mert ő a Varga-gyereket nagyon szereti. Hát
úgyis lett. A falból mindig kijárt egy kő, a király lánya azt húzta ki,
mikor ennivalót vitt a szegény Varga-gyereknek.
Ment az idő, már nagyon sokáig volt a falban a Varga-gyerek, a
királylány is nagy lett, még se únta meg az ételhordozást. Egyszer csak
a szomszédország királyának, Olenburisz királynak a fia megy hozzájuk,
azt mondja a királynak:
– Én holnap elküldök ide magához három csikót, egy egyesztendőset, egy
kétesztendőset meg egy háromesztendőset, ha maga nekem meg nem tudja
mondani, melyik másik meg hányesztendős? én háborúval jövök magára!
Nagyon megijedt ettől a király, nem tudta, mittévő legyen. Eljön a dél,
a királykisasszony viszi az ételt a Varga-gyereknek, de nagyon szomorú.
Látta ezt, a kinek szeme volt, a Varga-gyerek is észrevette.
– Édes szerelmem, szép királylány! mondta neki, hogy van az, hogy idáig
mindig olyan vígan hoztad az ételt, most meg olyan szomorú vagy!
– Jaj! édes szivem, szép szerelmem! mondta a lyány, nem tudsz te azon
segiteni!
– Dehogynem, hátha! biztatta a Varga-gyerek.
– Hát az Olenburisz király fia nálunk járt, hogy a tűz égesse meg! azt
mondta az apámnak, hogy küld ő ide három csikót, ha meg nem tudjuk
mondani, melyik az egy-, két- és háromesztendős, akkor jaj az
életünknek, háborúval jön a nyakunkra!
– No! ez még sebaj! mondta a Varga-gyerek. Tegyetek ki az udvarra három
teknőt, az egyikbe tegyetek tavalyi zabot, a másikba kétesztendőset, a
harmadikba harmadévit, ki melyik teknőből eszik, annyi esztendős, mint
az a zab. De meg ne mondd ám apádnak, édes szívem, szép szerelmem! hogy
én adtam neked ezt a tanácsot! mondjad, mintha álmodtad volna az
egészet!
Ugy is volt. A lyány nagy örömmel mondja el az apjának, hogy mit
álmodott. Ott is volt oszt öröm meg öröm.
Kirakták a teknőket mindjárt, mindegyikbe más-más zabot öntöttek, várták
az Olenburisz király fiát, a csikókkal. Meg is jött az nemsoká, hozta
magával a gyönyörű szép három pejcsikót. Azok meg a hogy a zabot
meglátták, nem volt maradásuk, mentek egenyest a teknőkre. Az
egyesztendős csikó a tavalyi zabra, a kétesztendős a kétesztendősre, a
háromesztendős a harmadévire. A király csak mutogatta az Olenburisz
király fiának, hogy ez ilyen, ez meg ilyen idős! Ugy is volt az igaz!
mert mind annyi volt, a mennyinek mondta. Azt mondja akkor az Olenburisz
király fia:
– Hát ezt szerencsédre kitaláltad! De majd küldök én holnap egy botot,
ha meg nem mondod, hogy melyik vége a töve felől, melyik meg a teteje
felől való, háborúval jövök az országodra!
Volt nagy elszomorodás megint. A király lánya viszi az ételt megint, de
éppen olyan szomorúvan, mint azelőtt. Azt mondja neki a Varga-gyerek:
– Édes szivem, szép szerelmem! már megint olyan szomorú vagy? mi lelt?
– Hej! nagy a mi bajunk megint! mondta a lyány. Az Olenburisz király fia
azt mondta az apámnak, hogy küld neki egy botot, ha meg nem tudja
mondani, melyik vége a töve felől s melyik a teteje felől való,
háborúval jön ránk!
– No! az még nem baj! mondta a Varga-gyerek. Vegyetek elé egy kádat,