Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből; Magyar népköltési gyüjtemény - 09

Másnap az ördögök királya majd hanyattesett, mikor a gyönyörű
ezüstsarkantyút meglátta. De nem is nyughatott a legénytől, mindenáron
az életére tört, el akarta veszíteni. Hozott be egy kancsó tiszta
szűrött vizet.
– No! ha ebből holnap reggelig rézfokost nem csinálsz, előre megírhatod
a testamentomod!
A királyfi nem szólt semmit. Az estére várt, azt hitte, hogy ha eddig
ment minden, ezután is megy. Az ám, de mikor a kis dongó szép lánynyá
változott s megtudta a parancsot, csak a fejét csóválta: már azt ő se
tudja megcsinálni!
– Tudod-e, mit!? mondta a királyfinak. Elmegyünk mi innen, mert itt
egyikünknek sem lesz jó a sora! téged majd megütlek a pálczámmal,
változol egy aranygyűrűvé, a szép kis pej lovam aranyalmává, én meg
madár leszek s megyünk.
A hogy mondta, úgy lett. A királyfiból aranygyűrű, a szép kis pej lóból
aranyalma, a lány meg madár lett, a gyűrűt a szájába, az almát meg a
lábába fogta s ment, ment, mint a gondolat.
Másnap reggel az apja észrevette, hogy se lány, se királyfi. Mindjárt
tudta, hogy egy követ fújnak. Azt mondja a szolgájának:
– Eredj csak utánok! hacsak tudod, hozd vissza őket!
Még olyan szaladást, a mit az a szolga tett! úgy ment, mint a villám.
Egyszer azt mondja a madár a gyűrűnek:
– Jaj! de sebes szél fúj a hátam megett! jönnek utánunk! – a mint hogy
igaz is volt.
Látott egy sűrű bokrot, beleszállott épen a közepébe.
A szolga nemsokára a nyomukban volt, de hasztalan keresett-kutatott, nem
talált semmit.
Megy haza, mondja a királynak:
– Felséges Uram! nem láttam én ő belőlük annyit sem, mint a körmöm
feketéje! egyedűl egy bokor volt a pusztán, annak a közepiben meg egy
kis madár.
– Az volt az, te szamár! mondta a király. Látom már, hogy magamnak kell
mennem, mert rátok még ezt se lehet bízni!
De még ha látott valaki sebes menést, látta volna az ördögök királyát! A
kis madár is nyomta ám! de hasztalan ment volna akárhogy, ha mindjárt
ott nem lett volna az ország határa, meg is fogták volna. De így az
ördögök királyának ereje csak a maga országa határáig tartott, tovább
nem. Mikor látta, hogy azok átlépték a határt, olyan mérges lett bele,
hogy mindjárt megpukkadt.
A kis madár átváltozott szép lánynyá, a gyűrű királyfi, az aranyalma
szép pej ló lett. A lóra felültek mind a ketten, mentek haza a
zöldszakállú király országába.
Otthon megesküdtek, lagzit laktak, én is ott voltam a lakodalmon, mint
kis bőgős, úgy jóllaktam hurkával, kolbászszal, még másnap se kellett az
étel. Bandi legyek, ha nem igaz! Még most is élnek, ha meg nem haltak.
_Tisza-Füred, Heves vármegye. Járdány János parasztlegénytől. 1905.
január._


22. Odaért, a hová a mádi zsidó.
Vót ëcczër a világonn ëgy szëgény asszony, mëg annak ëgy legénszámba
mënő fia. Egy rossz viskóba laktak, a kinek az ódala bornyúganajbú vót.
A legén szégyëllëtte a bornyúganajos házat, elhatározta, hogy elmëgy
szógányi.
El is mënt. A hogy mëgy, mëndëgé, beér ëgy nagy erdőbe. Má jó
távolyosann mëhetëtt, mikor ëgy fekete embërrel tanákozott. »Hova mégy,
öcsém?« kérdezi a fekete ember. »Elmënëk, szógálatot keresek!« feleli a
legény. »Gyere hozzám, adok én szógálatot.« »Nëm mënëk én, az apám is
mëhhatta a testamentomába, hogy fekete embërhë në mënynyek szógányi!«
A hogy ezt kimonta, elindúlt újra. Egy darab idő múva, mëgint tanákozik
a fekete embërrel. Az újra hijja magáho szógálatba, de a legény nem át
el. Mëgy, mëgy, harmacczor is evvel tanákozik, a ki nem ëgyeb az
ördögné. Harmacczorra aszongya neki az ördög »á el hozzám, legény, mert
të ezënn a vidékënn úgyis hiába keresël szógálatot, mer ëgyeb lakója
nincs nálam.« A legény már látta, hogy jobb mëffognyi, mint
eleresztenyi, – elát.
Akkor aszongya neki az ördög: »tudd mëg: nálam három nap az esztendő,
azalatt mindég fát kell hordanod innen az erdőrű!«
A legény beszegődött. Első nap mëgy az erdőre, befog két szürke lovat.
Mëgrakja a kocsit tetejivel, nógatta ő a két szürkét, gyűvöztette, de
nem húzott az a szentnek së. Elévëtte oszt, verte őköt czudarú. A hogy
veri, mëgszólal az ëgyik: »në verjé bennünköt, barátom! iszën mink is
pap vótunk, míg embërëk vótunk!« A legény a hogy ezt a szavakot
hallotta, nem verte őköt többet. Aszongya azután a ló mëgint: »Tudod-ë,
minek ez a sok fa? Lelkëk alá tüzelnek itten!« Ekkor oszt mëggyőződött a
legény, hogy ő csakugyan az ördögöt szógállya.
A mikor má kitelt a három nap, a lovak azt a tanácsot adták neki, hogy
ha jutalmat kér, ëgyebet në fogagygyon el, csak az ördög újján lévő
gyűrőt! Úgy is vót. Mikor az ördög ki akarta fizetynyi, kínát őneki sok
mindënfélit, de ő csak a gyűrőt követëlte, az ördög forgatta oszt a
szëmit mérgibe, de utóllyára mégis muszaj vót ő a gyűrőt odannyi.
Ő má ösmerte a gyűrő tulajdonságát a lovaktú, mikor hazaért vele,
letelső dóga is avvót, mëffordította a gyűrőt. »Kedves gyűröm! lëgyék
itt mindën fájín ennyi-innyavaló az anyámnak!« Lëtt is mingyá, allyig
birta el három asztal.
Mikor jólaktak, aszongya a legény az anyjának: »tudja-ë, mit, édës
szülém!? mënnyék el maga a kiráho, oszt kérje mëg nekëm a lyányát!«
El is mënt az asszony, de úgy kiutasították, hogy mëffogatta, hogy ő má
në mënnyék többet lyánykérőbe, még él!
»Nohát majd elmënëk én!« monta a legény.
Mikor bekopogtat a kiráho, eléaggya kérésit, hogy mismi járatba vóna. A
kirá nem igírte neki a lyányát, de aszonta, hogy »ha szëbb palotád lësz,
mint nekëm, azután a két ház közt aranyhidakot építesz, az út mellett
ezüst, aranyfák lësznek, azokonn szépenn csicsërgő madarak, akkor odadom
a lyányom, máskép nem!«
Hazament a legény, ëgyet fordított a gyűrőjinn, másnap rëggerre má
mindën úgy vót, a hogy a kirá monta.
Gyön a kirá mëgnéznyi, hogy úgy van-ë vallyon? hát látja, hogy úgy van
a! szëmi-szája elállott, úgy gyönyörködött a sok szépségbe. No! mos má
oda këll annyi a lyányát!
Hét országra szóló lagzit csaptak, vót ott mindën, csak jó nem, annyian
vótak, hogy még… az öt ujjamonn is mëllëhetëtt vóna olvasnyi.
Hanem ëgy vót a hiba: a lyány nem szerette a legényt. Összekaccsantott a
kocsissal, kapta teremtette! mëg is szökött vele, még a gyűrőt, azt a
fájín gyűrőt is elvitte. Elmëntek a hetvenhetegyik szigetre.
A szëgény legény mëg másnap a bornyúganajos viskóba ébrett fël. Kereste
a feleségét, a kocsisát, ëgyik së vót tanáható, no em má olyan biztos,
mint a Matyi diszna, hogy ëgyütt szöktek el, a kutyák! De fël is tëtte
ám magába, hogy ha törik, ha szakad, a feleséginek mëg a gyűrőnek mëg
këll lënnyi, de letalább a gyűrőnek!
»Süssé nekëm, édës anyám! ëgy pár bogácsát, varrjá ëgy tarisznyát, oszt
hagy mënëk, mert nekëm el muszaj mënnyi!« El is indú.
Az útonn tanákozik ëgy egerrel. »Hová mégy, te legény!? – kérdezi az
eger – mehetëk-e én tëveled?« – »Gyere no, – mongya a legény, – letalább
nem mënünk gyalog!«
Mënnek ők ketten, mëndëgének, útközben tanának még ëgy macskát mëg ëgy
kutyát, mind a kettő hozzájok kéredzëtt. Igy oszt mëntek négyenn.
Mire má jó elfárattak, ëgy tengërparthó értek. Ott oszt megállottak.
Tanakodott a legény magába, hogy hogy ér má ő el a hetvenhetegyik
szigetre? De csak nem tutta kisütynyi a móggyát. Akkor odaszól neki a
kutya: »mi bajod, kedves gazdám! hátha mink is tunnánk rajtad valamit
segítenyi?« »Sose tuttok tik az én bajomon segítenyi!« »Hátha! mondd el
csak!« Elmongya a legény, hogy ëgy gyűrőjé kék elmënnyi a hetvenhetegyik
szigetre, a kit az ő feleségi, ëgy királyány lopott el, azt kék még
ëcczër visszakerítenyi!
»No, ho csak az a baj, – mongya a kutya, – maj segícsüm mink azonn! –
Gyere csak te, macska, ugorj fël a hátamra, të mëg te, eger, a
macskáéra!« Mikor mind az ëgymás tetejibe vót, a kutya a vízbe vette
magát, mëntek a hetvenhetegyik sziget fele. Nagyon sokáig usztak, a
kutya farka már olyan vékonyra kopott a vízbe, mint ëgy orsónyeli, de
azé ëcczër odaértek.
Ott vótak a hetvenhetegyik szigetënn.
Ott tanátak ëgy szép, ámbitusos házat. Bemëntek oda. A kutya lëfeküdt az
ámbitusra, a macska beült kivelrű az ablakba, az eger mëg bemënt a
házba, fëlmászott a kaszlyira.
Nem vót otthon sënki. Épen valami vígasságba vótak akkor is. Mikor
hazaérnek, mëlláttyák a kutyát, a macskát mëg az egeret, aszongya a
mënyecske: »úgy gondolom én, hazúrú valók ezëk az állatok, minket
gyöttek ezëk fölkeresnyi a gyűrőjé!« »Ugyan, hogy gyöttek vóna má
hazúrú, no!? Nem látod, hogy a kaszlyin van ëgy eger, oszt a macska azt
nézi az ablakbú?« Ráeresztették oszt a macskát az egerre, de csak
mutatta, mintha mëg akarná fognyi, de azé nem fogta mëg.
Este a mënyecske fét nagyon, hogy elvëszik tülle a gyűrőt, écczakára
oszt a szájába tëtte. A mënyecske mindég tátott szájjal szokott alunnyi,
most is úgy feküdt, ezt mëgtutta az eger, odament, a szájába
belemicsinát. Köpködött a mënyecske ezërig, de akkor a gyűrőt is
kiköpte, az eger së vót rëst, vitte a macskának, a macska a kutyának. Az
a szájába a nyelvire vëtte, oszt a hogy gyöttek, mëntek visszafele.
Sokáig mëntek má nagyon, a kutya nagyon szomjann vót, innya kezdett. De
a gyűrőt mëg kiejtëtte a szájábú. Dévánkozott ő azonn nagyonn, de má nem
tëhetëtt ëgyebet, kiúsztak a partra, ott a gazdájának mëgjelëntëtte a
szerencsétlenségët.
»Hennye no! az ammenodot! mingyá agyon ütlek! mi lësz mos má belűllünk?
Ereggy vissza, keresd mëg, aggyig vissza në gyere, míg mëg nem tanálod!«
Visszafordút a kutya nagy szomorúann.
A hogy úszik, elejbe kerű egy nagy hal, a kutya is rögtön átkapta a
derekát. Jajgatott oszt a nagy hal. »Jaj! eressz el, eressz el! ha
eleresztël, visszaadom, a mit elvesztëtté!« »Hát mit vesztëttem én el,
te?!« »Hát az aranygyűrőt!« »No jó, de visszahozd!« – avval eleresztëtte
a nagy halat.
A halak királlya, mer av vót, trombitát ëgy nagyot, arra mindën hal, a
ki a tengërbe vót, oda gyűt. Aszongya nekik: »tanátatok-ë tik nem régibe
ëgy aranygyűrőt?« Azok aszongyák, hogy hírit së hallották az
aranygyűrőnek, nem még hogy látták vóna. Arra mëgint aszongya a halak
királya: »igazis a! itt vattok-ë tik minnyájan?« Aszongyák, hogy: nem!
»Hát ki nincs itt?« Mënnézik, hát csak ëgy nem vót ott, az öreg sánta
bicëgő. Nagysokára az is elétápászkodott.
Aszongya neki a halak királya: »add ide azt az aranygyűrőt, a kit az
elébb tanátá.« »Nem adom biz én! – morgotta a sánta bicëgő – mënnyit
bicëgtem én azé!«
Akkor oszt kapott ëgyet, olyat a fili tövire, hogy mingyá kiköpte a
gyűrőt.
A kutya visszakapta a gyűrőt, uszott vele a gazdájáho, oszt mëntek
vissza a bornyúganajos házba.
De má akkor hiába forgatta a legény ő kelmi a gyűrőt, elvesztëtte mindën
erejit, ő neki még muszaj vót hóttyig mëgelégënnyi a csúnya házzal.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa (Hörcsikné) paraszt
asszonytól. Lejegyzés ideje: 1903. decz._


23. Hajnal János.
Hun vót, hun nem vót, hetedhétországon is túnan vót, vót ëcczër ëgy kirá
mëg a feleségi.
Vót a kiránénak olyan cipellőji, a mi sënki lábára fël nem fért. Büszke
is vót rá szörnyen, maga is mëg az ura is.
De ëcczër hogy esëtt? hogy nem esëtt? mëghalt a kiráné. Halála előtt
olyan tëstámëntomot tett az urának, hogy ha mëg akar házasonnyi, csak
olyan lyánt vagy asszont vëgyën el, a kinek a czipellő a lábára
ráillyik.
A kirá, allyig hogy eltemették a feleségit, csinátatott egy pár
vasbocskort mëg ëgy vaspáczát. Avval elindút.
Elindút hetedhét ország ellen. Mëgy, mëndëgél, ëgyik országba be, a
másikbú ki, próbáta ő a czipellőt lyányon, asszonyon, de biz a mindnek
kicsi vót. Nem hatta abba azé. Mënt tovább. A vasbocskornak má mindëni
elkopott, elnyőtt, csak ép hogy az, a mivel befűzte, még az át a lábánn,
a vaspáczábú së vót má ëgyeb, mint a markolattya. A cipéhë való lábat
mégsë tanát. Akkor beleúnt a nagy járkálásba, má a tarisznyájábú is
kifogyott, minek fáriszsza magát? fogta magát, hazamënt.
De vót neki ëgy szép lyánya is, a kit otthon hagyott, annak elmonta,
hogy hun, mére járt, mëg hogy bizony hasztalan vót mindën
járása-kellési.
A lyány bemënt a maga szobájába, elévette a két kis czipellőt,
próbállya, hát mintha csak ráöntötték vóna, úgy át a lábán. A kirá, az
apja mëg valahogy benézëtt az ablakon, látta, hogy a czipe minő szépenn
áll az ő lyánya lábán. Bemënt hozzá. »Én az ettéd, të az enyim! szívem
szép szerelme! ásó, kapa választ el ëgymástú! A czipe csak a të lábadra
illyik, të lëszël az én feleségëm!« De a lyány csak elvërësëdëtt, allyig
tudott szóho jutynyi, oszt aszongya: »Ugyan apám, ugyan apám! hát hogy
kivánod a lyányodat feleségëdé tënnyi? ösmersz-ë Istent? jaj! jaj! hogy
lëhetnék én a të feleségëd!?«
De a kirá csak erősködött. »Nem tudod, lyányom! mit hagyott anyád a
testámentomba? të fël akarod törnyi, a mit ő hagyott? Gyere el hozzám,
në fé sëmmi bajod së lëssz!« A lyány nem tágított, së nem engedëtt.
Mikor apja kimënt a házbú, elészëtte az annyának ezüst, aranyruhájajit,
bekötte ëgy kendőbe, a hátára tëtte, mint akar a batut. Akkor elévett
egy nagy kést, levágta vele a jobb karját.
Mére fordúllyék má most? mer itthonn úgy sincs maradása!
Mënt, mëndëgét, elért a szomszédvárasba, a hun ëgy gazdag kirá lakott.
Elmënt oda. Kinákozott valami cselédnek. Fël is fogatták, elszegődött
pulykapásztornak.
Ëgyeb dóga nem is vót. Hajkászta a pulykát, ha elgyött az este, vót a
szérűn ëgy csipkefabukor, az alá járt hányi.
Ëgy nap, úgy déltájba, láttya, hogy a kirá nagyon kászalógyik, biztosan
készű valahova. Valahogy ezt gondolta, bemënt a konyhába, elévëtte a
szakácsot, »mongya má mëg, hova készű a kirá?« A szakács is oszt: »ennye
te, rossz pulykapásztor! hát még tísis keresëd, hova mëgy a kirá? ne
ë!«, avval ëgy seprővel jó hátba vágta. »Hát tudd mëg, hogy a bálba
mëgy!«
A lyány mëg së gondolta vóna, hogy ő még ki is kap. Ëgy kicsit rosszú
esëtt neki, de oszt elfelejtëtte.
Este ő is felvëszi az ezüstruhát, mëgy a bálba. Ott kurjongattak má
javába, tánczoltak, mint a forgószé, a többiek közt a kirá is. A kirá
valahogy megláttya, hogy minő ékes szép teremtés mënt oda, rögtön a
lyánt kezte tánczoltatynyi, annyira mëgigízte a szépségi, hogy nem
tudott micsinányi. Hajnaltájba a szép ezüstruhás lyány má elkészűt a
bálbú. »Hová mégy, szívem szép szerelme!? ne mënny még! ráérsz!« De a
lyány csak, hogy ő mëgy. »Legalább aszt mondanád mëg, te tündökszép
kisasszony! hovavalósi vagy, hogy elmennék oda, hogy fëlkeresselek!«
»Jaj, kedves királyi felség! nagyon messzi van a, nem olyan közelësenn,
a hogy të gondolod! Én Seprőütivárra való vagyok!« Avval elbúcsúztak
egymástú.
A pulykapásztorlyány valahogy az ajtóküszögre ért, »köd előttem, köd
utánnam! hogy sënki së lásson!« úgy eltűnt, mintha ott së lëtt vóna.
Otthonn termëtt egënyest. Lëvette magárú a szép ruhát, fëlvëtte a rossz
pulykapásztorosat, az arczát mëg bekente sárral, hogy valahogy mëg në
ösmerjék. Míg oszt egészenn rëggel nem lëtt, lëfekütt a csipkefabukor
alá pihennyi ëgy kicsit.
Másnap débe mëgint úgy cselekëdëtt. Bemëgyën a konyhába kérdeznyi, hova
készű a kirá? A szakács most ëgy ostorral húzott végig rajta. »Hát a
bálba tê! hova mënne másübe!«
Estére kisímakodott, magára őtötte az aranyruhát, újfënt elmënt a bálba.
A kirá csak ő vele mulatott, még jobb kedvi lëtt, mint az azelőttvaló
estén. Mikor a lyány má czihelődött, hogy maj mëgint mëgy hazafele, a
kirá csak mëgkérdëzte: »Mondd má mëg, szívem szép szerelme! hovavalósi
vagy të! mer én má sok helyet bejártam, sok hëre befordútam, de még
olyan nevű várast nem hallottam, mint a minőt të montá!« »Hát tudd mëg,
hogy én Ostorütivárra való vagyok!« Búcsúzkodtak, a lyány a küszögön
»köd előttem, köd utánnam! hogy sënki së lásson!«, otthon lëtt ëgy
szëmpillantás alatt. A ruháját lëvette, fëlőtözködött a tërhánba,
lëfekütt a csipkefabukor alá.
A kirá mëg a bálba csak gondolkozott, csak törte a fejit, »Seprőütivár!
Ostorütivár! mére lehet a!?« De csak nem tudott benne okos lennyi,
hasztalan törte az eszit.
Másnap débe csakúgy bemënt a konyhába. A szakács a papucscsával jó
mëgnyomkotta a lapoczkáját, este fëlkészül, ott vót ő a báldba mëgint.
A kirá má bolondúlásig vót utánna, el së akarta eresztenyi, úgy fogta,
mint a folyófű a virág derekát. A lyány së vót fábú, mëgszerette ő is.
Mikor el akart mënnyi a bálbú, lëvëtte újjárú a gyűrőt, kettéharapta. A
felit odatta a kirának. »Errű emlëgess mëg! Tudd mëg oszt még hozzá,
hogy a hun ennek a másik felit tanálod, ott lëszëk én is!« A kirá nagyon
mëgörüt az ajándéknak, be is csavarta mingyá a kendőjibe, oszt elgyugta
a zsebibe, jó hêre. Azután mëgint azt kérdezi a lyántú: »Szívem szép
szerelme! mondd má mëg, hovavalósi vagy të! mer gondolkoztam má én, a
mënnyit elgyőztem, hogy hun is lehet a te lakásod? de a nyomára nem
birtam gyönnyi!« »Szivem szép szerelme! királyi fëlség! Papucsütivárra
való vagyok!« »Szivem szép szerelme! igazí rá, mére lëhet az a váras,
hagy keresselek fël!« »Oda nekëd nem szabad begyönnyi, szívem szép
szerelme! de ha lëhet, még tanákozunk!« Mikor ezt kimonta, indút kifele,
a küszögönn »köd előttem, köd utánnam, hogy senki së lásson!«, má
otthonn vót, aranyruháját összehajtogatta szépen, kikereste a rongyot.
Mikor oszt má be is kente az orczáját, lëfekütt a csipkefabukor alá.
A kirának mëg a bálba nem vót maradása së. Főtt az elméji, a bor së
esëtt neki jó.
Hazamënt, leült ëgy székre, ott lëcsüngesztëtte a fejit, de szót nem
lëhetëtt vóna belülle vënnyi.
Elgyön az ebéd ideji. A pulykapásztor ott pësztërkëgyik a szakács körű,
ott sürög-forog, mintha ő is segítenyi akarna. Ëcczër, mikor a szakács
elfordút, a félgyűrejit beeresztëtte a tába.
Viszik be az ételt a kirának. Az búslakogyik, mérges. A késit mëg a
villáját belevágta maga elejbe az asztalba, az ételhë mëg hozzá së nyút.
»Mé nem eszik, fëlséges királyom!? tán nem jó, vagy valami van az
ételnek? Egyék csak, maj mëllássa, hogy mëg lëhet ënnyi!« A kirá a nagy
üsztökélésre oszt belemártotta a kanáját, hogy maj szëd. De valami
csördülést hallott. »Mi van ebbe, te!?« Kimerityi, hát ëgy félgyűrőt
vëtt ki a kanája.
Csak nagyot nëzëtt. »Isz ez a gyűrő olyan, mint a minő nálam van! Nézzük
csak!« Kivëszi a kis kendőjibű a félgyűrőt, a mit még a báldba kapott az
aranyruhás lyántú, összepasszoltattya, hát ëgybeforrt. »No! ez lëssz a!
no! emmán a!«
Avval hivattya be a szakácsot. Kiski járt ott a konyhába? csak
kérdëzgetyi. A szakács úgy fét, mint a nehésség, de sokára mégis
kivallotta, hogy biz ott nem járt ëgyeb, mint az a rongyos, piszkos
pulykapásztor.
A kirá sëhogysë akarta elfogannyi a pulykapásztort. Isz minő rongyos,
mocskos lyány a! Az nem lëhet! nem is hitte oszt el.
Búnak eresztëtte a fejit, mikor elgyött az este lefekütt, alutt másnap
délyig.
Mikor fëlériz, aszongya neki a sudbú, a Hamupepelyke: »Hallod-ë,
királyom! de könnyen el tunnának tégëd vesztenyi! Te, mikor alszol, úgy
alszol, hogy eszre nem vënné sëmmit së, a mi a házba törtínyik. Tudod-ë,
mi vót itt az écczaka is?« A kirá csak hallgatta, aszt hitte, hogy a
Hamupepelyke valami bolondot akar mondanyi. »No! mi történt?« »Királyom!
Begyött ide ëgy gyönyörű szép asszony. A homlokán nap, a két vállán
ëgy-ëgy csillag, aranyfoga, aranyhaja. Az ëcczër-kécczër fëllëjárkát a
házban, azután odamënt tehozzád, mëgölelt, mëgcsókolt, akkor elmënt.
Vigyázd csak mëg estére, maj mëllátod, hogy úgy van, a hogy én montam!«
A kirá erre má olyan nagyot nézëtt, hogy álomnak tartotta, míg ezt a
beszédet hallotta. »Mondjad csak te, Hamupepelyke! hogy is vót? tán nem
jó hallottam?« A Hamupepelyke elmonta még ëcczër. »No, dehát má ezt
magam is szeretném látyni!« monta a kirá.
Este csakugyan ledő a kirá, de nem alutt el. Az ëgyik karját kiterítyi,
oszt vár.
Ëcczër pattan az ajtó, nagy fényességbe gyön a gyönyörű szép asszony.
Épen olyan vót, a minőnek a Hamupepelyke elmonta. Ëgyet sétál a szobába,
akkor odamënt a kirá ágyáho, annak a karjába dőt, oszt meg akarta
csókolnyi. De a kirá is ébrent vót, mikor a karjáho ért a szép asszony,
csak magáho ölelte, összecsókolta. »Hát mé nem jelentëtted të ki magadot
előbbet? mé jársz të így écczaka énnálam? nem jobb lëtt vóna Isten
hírivel ëgybekelnyi!?« A szép asszony, mer a pulykapásztor vót a!
aszonta, hogy: »Nem lëhetëtt! Én a szomszéd váras királyának a lyánya
vagyok; az apámtú mëgszöktem, mer engëm el akart vënnyi, én mëg nem
akartam feleséginek lennyi. Lë is vágtam a jobb karom, nézd!« Itt oszt o
lyány, má mint a szép asszony elmonta a cipérű való törtinetet is. »De a
të feleségëd is csak úgy lëszëk, ha a templomba sohsë járunk!« (Mer a
két városnak csak ëgy temploma vót, oszt a lyány fét, hogy az apjával
tanákozik.) »Azután mëg fogadd mëg, hogy az egyik kana ételt az én
számba, a másikot mëg az ettédbe tëszed, ha a magad kezivel étetsz!« A
kirá, hogyím látta, hogy csak félkezű, mëgfogatta, hogy mindën úgy
lëssz, a hogy ő monta.
A lyány azután feleségi lëtt, ëgy darabig oszt boldogan is éltek.
De a kirának ëcczër háborúba këllëtt mënnyi. A feleségit, a ki má akkor
terhës vót, otthon këllëtt hannyi.
Vót az udvarába ëgy szakács, a kinek nagyon szép lyánya vót, az nagyon
szerette vóna, ha a kirá az ő lyányát vëszi el. Még mostan is, mikor a
kirá házas vót, azon törte az eszit, hogy ronthatná el azt a szép boldog
életët, a mi közöttök eggyig vót. Gondolt ëgyet.
Levelet irt a kirának, a mibe mëgirta, hogy a feleségének három kopófiú
született, mit csinállyonak vele? A kirá nagyon elcsudákozott a
levelënn, de azé csak annyit irt vissza, hogy várakozzanak aggyig, míg ő
hazamëgy, a feleséginek mëg visellyék gondját. A level a szakács kezibe
mënt. A mi bele vót irva, azt kikaparta, oszt azt irta helyibe:
»Vessétëk a halálos temlëczbe!« Az a halálos temlëcz mëg olyan vót, hogy
a pallásárú mindég olyan víz csurgott, hogy azt, a mit a temlëczbe
vettek, izrí-porá szaggatta.
Akkor oszt összegyűtek, a kiráné előtt a szakács fëlolvasta a levelet;
mikor fëlolvasta, szegény asszont mëgfogták, kinyítták a temlëczët, oda
bevették szëgént.
De mi törtínt oszt ezután!
A hogy az asszont bevették, a sëtét temlëcz ëcczërre olyan világos lëtt,
mint nappal, rögtön termett benne ëgy aranyágy, ëgy arankarszék, ëgy
aranyasztal, mëg ëgy aranguzsaly, de még a fala is merejű arany lëtt. Az
egész szoba mëg ëgy aranyszarkalábon forgott. A kiráné, mikor magáho
tért, vette csak észre, hogy hun van mëg hogy a jobb csonka vállán
kinyőtt a jobb karja.
Szétnézëtt, hát látta, hogy minő kényelëmbe van, elévette az
aranguzsalyt, leült az aranyasztalho az arankarszékre oszt fonogatott,
pënczërgetëtt. A hogy ott magába ereszgette a szép hosszú
aranyfonalakot, kopogtatnak az ajtón. Belép két öreg vándor. »Aggyon
Isten jó estét!« »Aggyon Isten! mi járatban vannak?« »Eltörődött szëgény
utas embërëk vagyunk, ëgy kis szállást kérnénk, ha adhatna valahun,
szëgény asszony!« »Adnék, adnék szívesenn«, monta az asszony, »de
láttyák, hogy én is hogy vagyok, nem valami szivesen tëszëm, de hát má
në mënnyënek sëhova së, maraggyonak. Valahun kerű annyi hely!« »Nagyon
szépen köszönyük, jó lëssz akarhun, ha még itt az ajtó sarkáná is!«
Avval a vándorok lërakták a paczuhát, a mit magukkal hordtak, oszt
pihenőre tértek.
Az asszony is rosszú kezte magát érzenyi, hogyim má mindënórás vót,
lëtëtte a guzsalyt, oszt lëfekütt.
Allyig telyik bele ëgy kis idő, az asszony el kezd jajgatynyi nagyonn.
Pétër (mer az ëgyik Szen Péter vót, a másik mëg az Úristen!) odaszól az
Úristennek: »Uram! nem hallod, hogy jajgat ez a szëgény asszon? në nézd
az ő jajgatását, add mëg neki boldog szülésit!« Az Úristen fëlkel,
aszongya Péternek: »Még nem adom mëg!« »Hát mé!?«mongya Pétër
bosszúsann. »Ereggy csak ki«, mongya az Úristen, oszt nézd mëg, mi van
az égënn! Péter kimëgy, felnéz az égre, oszt visszamëgy.
»No, mit láttá Péter!?« »Ëgy gyerëk ëgy botonn két kereket hajtott!«
»No ládd, Pétër! ha én most mëgannám ennek a szëgény asszonnak, a fia
biztosan kocsi által múna ki a világbú!«
Kis vártatva az asszony mëgint csak elkezte a jajgatást, de most még
jobban, mint az elébb.
»Uram! hát mé nem adod má mëg neki boldog szülésit? hát hogy kivánod
hallgatnyi ezt a killódást! Ennye! ennye!« Az Úristen is ódalba löki
Pétërt, hogy »ne kiabá úgy, hé! Ereggy csak ki, nézd mëg, mi van az
égënn!?«
Péter kiment újfënt. A hogy bement, kérdezi az Úristen: »No hát mit
láttá?« »Egy hajszálon csüngő embërt!« »Ládd-ë, Pétër! hát kivánnád-ë,
hogy most aggyam mëg neki! Tudod-ë, mit jelent az, a mit az égënn láttá?
Azt, hogy az a gyerëk valamikor akasztófa által múna ki!«
Allyig hogy kimongya ezt az Úristen, az asszony mos má nem csak, hanem
ugyancsak! úgy kezdëtt kiabányi, mintha a háza égëtt vóna. Pétër
rëttentő mérges lëtt. »Uram! Uram! hát van-ë nekëd szíved!? ha az az
asszon mëghal, a të lelkëdre hal mëg! mer të adható mëg vëhető vagy,
oszt könnyen mëgadhatnád, ha akarnád!« Akkor az Úristen mëgint aszongya
Péternek: »Ereggy csak ki, nézd mëg, mi van az égenn!« Pétër még akkor
is morgott. »Mindég én rám utajgatsz të, Uram!« Mikor Pétër kilépëtt, a
gyerëk má mëg is vót.
A hogy begyön Pétër, elmongya, hogy most azt látta, hogy ëgy embër az
égënn koporsót gyallott. »Jó van no«, mongya az Úristen, »nécs csak, a
gyerëk má mëg is van! De tudod-ë, mit? Të lëgyé a bába, én mëg a
keresztapja lëszëk!« »Jó van«, Péter elválalta.
Odamënt az ágyho, az asszont is, a gyerëkët is szépen kitisztította, az
ágyat is ellátta tiszta ruhával rendësënn, a hogy këllëtt.
A gyerëkët mëg, hogyím hajnalba születëtt, elnevezték Hajnal Jánosnak.
Akkor oszt aszongya az Úristen, hogy »má vónánk valahogy, kërësztapa is
vagyok, de má korozsma is kék! Ereggy csak, Pétër! a szomszédba épen
ebbe az órába ellëtt mëg ëgy ló, a ki má huszonnégy esztendeji, meddő
vót, kérd el annak a csikaját, hátha idannák!«
Péter ugrott ëgyet, átnyargalt a szomszédba. »Aggyon Isten jó rëggelt!«
»Aggyon Isten! mi járatba van?« Ő oszt elmongya, hogy biz ő a csikót
kérné el, ha idannák. »Mit? a csikót?« akkor oszt apja, fia, bérës mind
botra kapott, úgy kiverték Pétërt, mintha ott së lëtt vóna.
Mëgyën Pétër haza, mérges vót nagyon. Aszongya az Úristennek: »Uram!
Uram! tísis csak én velem takaródzol mindég! mé nem mégy magad? A csikót
mëgkértem én, de úgy mëvvertek érte, allyig érzëm a lapoczkámot!«
»No hát! itt van ëgy összemarék arany, mëg ëgy összemarék ezüst, tarcsad
a kötődöt, kérd mëg újra, hátha pézé majd idaggyák!« Pétër fëlfogta a
kötőjit, az Úristen belemérte a pézt, avval mënt.
Beállit az ëstállóba, hogy hát má ingenn nem atták a csikót, aggyák ide
pézé! De azok hát hogy is atták vóna! huszonnégy esztendő alatt annak a
lónak az az első csikaja, bizony kikergették Pétërt most is, a kötőjibű
úgy hút szét a péz, mint a falevel.
Mikor Pétër elmënt, látta az asszony, hogy minő szép pézt szórt el az az
embër, kár nem vót odannyi, aszongya, mënnyi pézt attak vóna azé! De a
fia csak aszonta, hogy nem anná ő aszt oda a világé së!
Pétër a hogy hazaér, kérdezi az Úristen, hogy »hát van-ë csikó?« »Dehogy
van, dehogy van! në kűggyé má engëm, Uram! mer én többet nem mënëk, az
embërt még pézire is úgy kikapattyák, hogy kivánsága sincs többet
visszamennyi!«
»No, Pétër! csak még ëcczër ereggy vissza! ha má së ingenn, së pézé nem
aggyák, kérdd mëg az Isten nevíbe! hátha úgy idaggyák! Ereggy csak, në
fé! most nem kapsz ki!«
Az Úristen biztatására Pétër valahogy rászánta magát, elmënt
harmagyikszor is.
»Azt üzenték, hogy má ha së ingenn, së pézé nem aggyák ide, aggyák ide
az Isten nevíbe!« monta Pétër a kérelmet. Az öreg, az apjok gondolkozóba
esëtt. »Tudod-ë, mit, fiam!? aggyuk oda ezt a csikót, ha má az Isten
nevibe kérik. Az Isten adható, vëhető, ő a csikót is mëg az annyát is
elvëhetyi, ha akarja! Ha odaggyuk, mëg nekünk maj csak visszapótollya!«
A fiúnak mit vót mit tënnyi, az apjának engennyi kellett, beleëgyezëtt.
Mëgörűt Pétër, odaugrott a jászúho, nyakába kapta a kis csikót, »Isten
ággya mëg!« avval loholt haza.
Mikor hazaért, lëtêtte a kis csikót. Az ëcczërre olyant rúgott a
pádamëntomon, hogy két kő mingyá fëlszakatt belűlle. Tátos vót a ló,
tátos, mëllácczott azt mingyá!
Az Úristen még ëgy aranyalmát hagyott ott a kis gyerëknek, avval