Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből; Magyar népköltési gyüjtemény - 08

Vocsora közbe kisomfordát hozzá Viola, oszt aszonta neki, hogy »hónap is
úgy tëgyé, mint máma, akkor nem lëssz sëmmi bajod!«
Rózsának olyan jó kedvi vót, hogy majd az egész félécczaka süvűtött mëd
danolt.
Rëggel a hogy fëlkelt, az ördög Plutódrómó mëgint mëhhaggya neki, hogy a
három szilaj csikót vigye ki az arammezőre, ott legeltesse egész nap. A
vaspáczával mëg szilídíjje mëg őköt.
Rózsa mëg csak rázta a fejit, hogy »öhön! öhön! úgy lëssz! jó lëssz!« de
csak azt várta, míg az ördög bemënnyék.
Viola má ott leste az ablakonn.
Mikor mëllátta, hogy az apja bemënt, kisuhantott Rózsáho.
»Rózsa! gyere, csókold mëg az ëgyik kezem!«
Rózsa mingyá tutta emelnyi a páczát mëgint.
»A másik kezem!«
Rózsa má újbú fël bírta emelnyi.
»Csókold mëg az ëgyik képem!« – »A másikot!«
Egészenn úgy, hogy Rózsa a vaspáczával mëgint csak úgy tudott jádzanyi,
mint azelőtt való nap.
Avval bemënt az ëstállóba, vitte a lovakot ki az arammezőre. A
vaspáczával úgy-úgy símogatta őköt, hogy maj leroskattak bele. Estefele
is, a hogy gyött haza, az ördög szëmiláttyára paskolta végig mind a
háromnak a marját.
Az ördögnek maj mëhhasatt a szívi, mikor látta, hogy az ő lyányajit –
mer a három szilaj csikó az ő lyánya vót – hogy tëszi tënkre[25] ez a
Rózsa! El is vót a három csikó csigázva úgy, hogy allyig vót benne élet.
Monta is neki a feleségi, hogy »në bízd má a kezire a harmagyik nap,
inkább más dógot aggyá neki, mer a lyányainkbú nem lëssz élő, a hogy az
elévëszi a vaspáczával!«
Nem is bízta má rá az ördög Rózsára, hogy legeltesse a lovakot. Ha
másnap rëggel elejbe át, oszt aszonta neki, hogy van neki két palotája,
a két palota közt van ëgy tól,[26] ha azonn a két palota közt ëgy hidat
tud csinányi arambú, kérhet, a mit akar, oszt kitelyik vele az esztendő.
Rózsa ezt is Viola segíccségivel csináta mëg. Má hogy hogy-mint? nem
tudom, nem láttam, mer épen akkor aluttam a pëlyvásba,[27] elég ah
hozzá, hogy ëgy nap alatt avval is készenn vót Rózsa.
Akkor az ördög Plutódrómó aszonta neki, hogy »itt a sok kincs, viheccz,
a mënnyi këll, kitelt az esztendőd!«
De Viola titokba mëssúgta Rózsának, hogy sosë okoskoggyék ő avval a
pézzel, mivel, letjobb lëssz, ha mëszszöknek, mer itt ússë lëssz jó
végi. Letjobb lënne, ha azt a csikót vinné el, a ki az ëstálló véginn
hever, az ostoré is tud ványi, ha arra ráülnek, mëhetnek, a mére látnak!
Úgyis vót. Másnap hajnalba ráül Rózsa mëg Viola a lóra, mënnek sebesënn,
szának, mint a madár.
A hogy szának, a hogy szának, Viola érzi, hogy ég az arcza. Aszongya
Rózsának: »hallod-ë, ég az arczom! biztosann mëttutták, hogy elszöktünk,
mos gyönnek utánnunk!«
Hátranéz Rózsa, hát csakugyan gyött az ördög feleségi.
»Sebësenn! Vátozzá të templomé, én mëg remetéjé, oszt ha kérdëzik, hogy
nem láttunk-ë ilyen mëg ilyen fiatal párt êre mënnyi, mongyad, hogy
háromszáz esztendeji épűt ez a templom, azóta nem láttunk sënkit së!«
Úgy is lëtt. Rózsa templomé, Viola mëg remetéjé vátozott.
Gyött az ördög feleségi. Aszongya a remetének: »Ugyan, lelkëm! nem
látott êre mënnyi ëgy fiatal embërt mëg ëgy lyánt? ilyenëk mëg ilyenëk
vótak!«
Aszongya rá a remete: »Ez a templom má háromszáz esztendeji hogy itt
van, mëg hogy én is itt vagyok, de azóta êre nem láttam sënkit!«
A vén asszony muszaj vót, ha akart, ha nem, visszamënnyi. Ingenn járt,
nem kapott mëg sënkit.
A templom azután visszavátozott Rózsáé, a remete mëg Violáé, oszt mëntek
tovább. Mënt velëk a ló. a hogy mëhetëtt, nem sajnáta a lábát.
Ëcczër égëtt Violának a másik arcza is.
»Nézzé csak hátra, gyönnek má utánnunk mëgínt!«
Csakugyan, az ördög feleségi eszrevëtte otthon, mëllátta, hogy mënnek,
az iramított utánnok újfënt.
Rózsa rögtön csárdáé, Viola mëg kocsmárosé vátozott ëgy nagy puszta
közepibe.
Az ördögné csudákozott azonn nagyon, hogy ilyen hamar elvesztëtte őköt a
szëmi elő. Odamënt a kocsmárosho. »Ugyan, lelkëm! nem tunná mëmmondanyi,
hoj járt-ë êre ëgy fiatal embër mëg ëgy lyány?«
Aszongya rá a kocsmáros: »Járt bizony, lelkëm!«
»Hát mikor?«
»Biz’ annak van má vagy ötven esztendeji, a mikor még én is fiatal
vótam!«
»U! isz’ nem olyan régënn vót e, csak máma!«
»No! máma nem láttam!«
Avval ki vót fizetve az ördög feleségi apró pézzel.
Amazok mëg fëlkerekëttek, a kis ló mënt velëk, mint Dobsos Pétërrel a
bornyú.
Má jó mësszi lëhettek, aszongya Viola Rózsának: »Má mëg mind a két
arczom ég. Biztosann az a kutya apám fogott űzőre bennünköt. Vátozzá të
tólé, én majd arankacsa lëszëk, engëm nem tud kicsalogatnyi, nëfé!«
Úgyis vót. Rózsa lëtt a tól, Viola az arankacsa, ott uszkát, bugdácsolt
a tól közepinn.
Az ördög Plutódrómó mëgösmerte őköt.
Mënt a tól partjára csalogatta a kacsát. »Tasókám, tasókám! tas, tas,
tas!« Még szórt neki szëmet is, de a kacsának vót eszi, hogy mën në
fogassa magát.
Látta az ördög, hogy így nem mëgy sëmmire, lëvetkëzëtt, oszt mënt be a
tólba.
Mikor má a közepire ért, a kacsa kiúszott, a tól kiszáratt, az ördög mëg
hopponn maratt, úgy këllëtt neki hazamënnyi sëmmi nékű. Kapott is otthon
a feleségitű olyan szidást, hogy nem vëttem vóna fël soké. Minő lëhet a,
mikor az ördög feleségi veszekëgyik, mikor a mi asszonyaink veszekedésit
së lëhet kiányi!
Nohát! elég ah hozzá, hogy az ördög otthonn kikapott a meszelőnyellel,
Rózsa mëg Viola mëntek tovább.
Kis időre elértek ahho a faluho, a melyikbe Rózsa is születëtt. Ott
aszongya Viola Rózsának: »No! én mán nem mëhetëk tovább. Itt maradok a
falu véginn. Të mëg ereggy haza, de otthon mën në csókolly sënkit, mer
akkor engëm elfelejtesz.«
Rózsa fogadkozott, hogy dehogy csókolna mëg valakit a világé, hogy
felejtené má ő el az ő kedves Violáját, a ki mëgmëntette má az életyit,
de hánszor!
Avval mëcscsókolták ëgymást, Viola ott maratt a falu véginn, Rózsa mëg
mënt ëgënyesenn haza.
Mikor a kis kapunn belépëtt, annyira mëgörűt, hogy otthon van, hogy
mindënkit mëgcsókolt örömibe.
Igy oszt Violát csakugyan elfelejtëtte.
Szëgén Viola! várt ő rá a falu véginn soká, naprú-napra, csak várt, csak
várt, de Rózsa nem mënt érte. Má tutta, hogy biztosann elfelejtëtte.
Fogta magát, minek várjék hiába? bemënt a faluba, hogy majd elá
szógállónak. De véletlenű épenn a Rózsa házokho utasították, mer ott
csakugyan szükség lëtt vóna ëgy jó szógállóra. Viola mëg szép is vót,
erős is vót, Rózsa annya mingyá beszegőttette.
Viola csak akkor vëtte eszre, hogy Rózsáékná van, mikor Rózsát mëllátta.
De nem szót neki, az mëg nem ösmerte mëg.
Ëcczër ëgy este, hogyím Viola a konyhába fekütt, kimëgy hozzá Rózsa. Azt
hitte, hogy olyan szógálló, mint a többi. De nem tudott vele sëmmire së
mënnyi, Viola mindég az ajtót tëtette be vele, mer akárhánszor becsukta,
mindég kinyít utánna. Igy vót ez reggelyig, mikor má Rózsának ott
këllëtt hannyi a konyhát.
Rózsának má akkorra két legéntestvéri is vót. Violát azok is
mëszszerették. Jártak is ki hozzá, de azok is csak úgy jártak, mint
Rózsa, kivel a kéménylyukat gyugatta szűntelen, kivel mëg a tüzet
takartatta.
Harmannapra kérdëzte Rózsa a testvérjeit: »mëntetëk-ë tik vele
valamire?«
Azok elmonták, hogy bizon nem mëntek ők!
Szöget ütött ez a Rózsa fejibe. Hogy së ő, së a két testvéri nem këll
ennek a lyánnak, biztosann van valakiji, a ki écczaka hozzá jár.
Elhatározta, hogy mëglesi.
Úgyis vót.
Másnap écczaka Rózsa nem fekütt lë, ha lëtérgyepëlt a szobaajtóho, a
kúcslyukho, oszt onnat vigyázta Violát.
Ëcczër csak láttya, hogy Viola kelebibű kiszá két gyönyörű fejír galamb,
oszt csókolódzonak. Viola mëg rázta fëlëttök a kézit, oszt aszonta:
»Hiss te! hiss te! në csókolódzatok! a csóktú felejtëtte el Rózsa is
Violát!«
Hallotta ezt Rózsa, mingyá eszibe jutott, hogy mit fogadott ő Violának,
oszt hogy csakugyan elfelejtette. Kimënt mingyá a konyhába, bocsánatot
kért Violátú, az szívesenn mëgbocsátott neki. Azután mëgölelték,
mëgcsókolták ëgymást.
Másnap mëg ëgygyé lëttek, mëgesküttek, olyan lagzit csaptak, hogy
sarkánn futott a bor mindënkinek. Még máma is fut, ha van minek.
Rózsa mëg Viola még most is ének, ha valamiképenn azóta mëg nem haltak.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa, 35 éves, irni-olvasni tudó
asztalosnétól. Jász-árokszállási születésű. Lejegyzés ideje: 1903.
november vége._


20. Miska mëg Juliska.
Hun vót, hun nem vót, hetedhét orszägonn is túnat vót, vót ëgy kirának
három fia. Egy kënyérënn vótak, szerették ëgymást, békességbe is éltek
vóna, de a közepsővel sëhossë tuttak jóra gyönnyi, av vót a
letszófogadatlanabb.
Ëcczër má az öreg kirá mëgúnta a vele váló bajlódást, aszonta a másik
két fiának:
– Hallyátok-ë, gyerëkejim! sikkajjátok el valahova ezt a közepső
gyerëkëmët, Miskát, mer nekëm mëg këll bolondúnyi, ha ez itthonn marad!
A két testvérnek nagy gond ütte a fejit, hogy micsinállyonak ők a
testvérikkel! Mëg nem ölhetyik, el nem veszthetyik! micsinállyonak ők? –
Utóllyára a nagyobb kitanáta.
Levelet írtak az ördögök királyának, Rút fëlséginek, hogy van nekik ëgy
testvérik, az szeretne hozzá szógálatba ányi.
A testvérikkel oszt mindég csak azonn vótak, hogy hogy’ üldözzék el.
Szitták, piszkolták, fëlhánták neki azt is, a mit ëtt, úgy, hogy nem
győzte má a sok szót hallgatynyi, bemënt az ëstállóba, fëlkantározta a
letrosszabb lovat, azonn elmënt Rút fëlségihë, az ördögök királyáho.
A hogy odaért, három napig pihent, aggyig mëg mëgösmerkëdëtt a házná
mindënvel, az ördög lyányával: Juliskával is. Nem igën mutatták
ëgymásnak, de biz ők nagyonn mëgszerették ëgymást.
Mikor a három nap elmúlyik, aszongya neki az ördög:
– No, fiam! hát máma mëgkezdëd a szógálatodot. Nállam három nap az
esztendő, ha azalatt kedvemre tuccz cselekënnyi, mël lëszëk veled
elégedve! Máma pegyig al lëssz a dógod: van a ház hátáná ëgy halastó, ha
të azt nekëm rëggerre ki nem hordod, fël nem ásod, kölest nem vetsz
bele, abbú a kölesbű rëggerre nekëm ëgy tával mëgzsírozva, mëgczukrozva
nem hozol, akkor véged! Értëtted-ë?
Miska úgy tëtt a fejivel, hogy értëtte, pegyig dehogy értëtte! Kimënt az
óba, odaült a ló faráho, oszt gondolkozott nagyonn.
A hogy ő ott gondolkozik, Juliska odbe kereste, de nem tutta, hova
lëhetëtt Miska, nagy keresgélés után úgy tanáta mëg a hídlás véginn
ülve.
– Szívem szép szerelme! ásó, kapa válasszon el ëgymástú! mi bajod!?
– Në kérdëzd azt, Juliskám! – monta Miska – ússë tuccz të azonn
segítenyi!
– Nem tudok? hát honnat tudod të azt? mondd el csak, hátha igazítanék a
dógodonn valamit!
Miska oszt elmonta végig-hosszig, mit parancsolt neki Rút felsége.
– Ha csak az a baj, – monta Juliska – akkor arrú maj tëgyünk!
Avval bemënt a házba, elévëtte a nagy könyvet, oszt a hány levelet
forgatott mëg benne, annyi ördög át elejbe. Mikor mán elëgenn vótak,
mëpparancsolta nekik a Miska dógát, de hogy rëggerre készenn lëgyënek
vele!
Szalatt az ördög mind, mint a rossz, sürgöttek-forgottak, másnap
rëggerre má Rút fëlséginek az asztalán párolgott a friss köleskása jó
mëgzsírozva, mëgczukrozva.
Jó is lakott belűlle Rút fëlségi, négyszögre át a hasa tűlle.
Mikor mëgëtte, odamëgy hozzá a feleségi, aszongya neki:
– Hallod-ë, hé! ha të tuccz ëgyet, ez tud kettőt![28]
– Az ám! a kutyafitta! – monta az ördög a száját nyalogatva.
Miska mëg má akkor tutta, hogy jó van mindën, nem këll búsúnyi, csak
ezután lëgyék még valahogy!
Mikor az ördög mëffrüstökölt, kimënt Miskáho.
– No, fiam! embër vagy! eggyig mëv vagyok veled elégedve! Most kiadom a
parancsot mëgint, ha mëttëszëd, sëmmi bajod së lëssz! – Van itt ëgy nagy
erdő, ha të azt rëggerre ki nem szëdëd tövöstű, mindënëstű, szőlőt nem
veccz bele, rëggerre ëgy tányír szőlőt mëg ëgy üveg bort nem hozol,
akkor véged! Tudod-ë! hát jó jegyezd mëg!
Miska most má nem nagyon vakargatta sëhun së, tutta má ő, hogy Juliska
kihúzza a sárbú.
Úgy is vót.
Miska ott ült a gádorba,[29] pipázott javába, mikor Juliska odamënt,
oszt mëkkérdëzte, mi az újság?
Miska elmonta apróra az egészet.
Juliska odbe kezibe vëszi a nagy könvet, forgat benne, a hány level
fordút, annyi ördög át elejbe.
Akkor elejbëk át, keményenn mëpparancsolta nekik, hogy mit tëgyënek!
Azok örűtek, hogy ëgyeb baj nem lëtt, mëntek, oszt csináták, a mit
montak.
Másnap rëggerre Rút fëlséginek az asztalánn vót a tányír szőlő mëg az
üveg bor. Az erdő helyinn mëg csakúgy húzta a sok érëtt girizd a sok
szőllőtőkét.
Aszongya erre Rút fëlséginek a feleségi:
– No! ha te tuccz ëgyet, az tud kettőt!
Mikor az ördög az üvegbű az utóssó kortyot lënyelte, mënt ki újfënt
Miskáho.
– No, fiam! má két parancsomot teljesítëtted, ha a harmagyikot is
mëttëszëd, embër lëszël! – Hetedhét országonn túl, de még az ópërënciánn
is túnann van nekem ëgy nagyon jó barátom, ha të ezt a levelet oda nem
viszëd, oszt még rëggerre vissza nem gyössz, hát véged!
Avval Rút fëlségi átadott neki ëgy levelet.[30]
De má erre mëhhőkűt Miska. Azt hitte, hogy má ezt Juliska së tuggya
mëttënnyi.
Elkezdëtt járkányi, várta Juliskát.
Nemsokára a lyány mëg is érkëzëtt.
– Mi bajod, hé!
– Hej! nagy baj a! azonn má të së tudsz igazítanyi!
– Mondd el csak, hátha, no!
A hogy Miska elmongya, – de maj hogy ríva nem fakatt! – aszongya rá
Juliska: Isz e sëmmi! Tudod-ë, mit? Csapd el a lovad kívël a falunn, én
mëg majd aranszőrű lóé vátozok, rám ülsz, oszt elmënünk.
Úgy is lëtt. A lyány aranszőrű lóé vátozott, oszt vitte Miskát
ungonn-berkënn kërësztű.
Mikor má közel vótak a palotáho, aszongya neki az aranszőrű ló:
– Të, ha bemégy, csak annyit mongyá: Aggyon Isten jó estét, levelet
hoztam! Akkor gyere ki, de në a kapunn, ha a kapu tetejinn!
Úgy is tëtt Miska.
Mikor a levelet átatta, többet nem szót, mint a mennyi mëv vót
parancsolva, akkor kigyött, oszt usgyi! el a kapú tetejinn kërësztű!
Akkor hallották, hogy tapsikolnak a hátok mëgëtt, oszt kiabállyák
utánnok, hogy »jó jártatok, mer máskép szuroké vátatok vóna!«
Mikor a Juliska házokho értek, má hajnalodott, Rút fëlségi mëg az
öregasszony még javába aluttak. Juliska visszavátozott lyánnak, Miska
mëg bemënt jelëntenyi, hogy má itthon van.
Az ördög csak csóváta a fejit, de a feleségi most is csak aszonta neki:
– Ha të tuccz ëgyet, ez tud kettőt!
Avval lëtelt a Miska esztendeji, a három nap.
A két fiatal azomba még az útonn fëltëtte magába, hogy mëszszöknek,
akarhogy! de ők otthaggyák az ördögtanyát!
Juliska bemënt a házba, hármat köpött az asztalra, úgy hajnaltájba el is
mëntek ők ëgyütt.
Rëggel fëlériz az asszony, beszól a lyánya szobájába:
– Kelly fël má, lyányom! mëvviratt!
Kiszól az első köpés: Mënëk, anyám! mingyá mënëk!
Kisvártatva mëgínt szót az asszon:
– Kelly fël má, lyányom! söpörd ki a házat!
A másogyik köpés is kiszól: Mingyá mënëk!
Utóllyára sokállotta má az asszony, bekiátott, de most má mérgesenn:
– Gyere má, hê, oszt rak’ tüzet!
A harmagyik köpés is csak annyit szól, hogy »mingyá mënëk!«
A fiatalok má ekkorra messzi jártak.
Nëgyecczërre is beszól az asszony, de mán akkor nem hallott hangot.
Benéz, hát láttya, hogy nincs odbe sënki, csak a három köpés,
iszontatóann fëlharagudott.
Elékapott a szögletbű ëgy vaslapátot.
– No, lipát-lapát, vaslapát, majd elérjük a szép lyánt!
Ráült a lapátra, oszt mënt utánnok, de má mikor jó magosann vót, olyan
fekete borúlásé vátozott, mint a korom. De szál utánnok, mint a madár!
Az útba aszongya ëcczër Juliska Miskának:
– Hejnye! de tüzel a fé arczom, Miska! Gyön az anyám utánnunk! Maj
vátozok én malomé, të mëg vátozz mónáré. Vëgyé ëgy baltát a kezedbe,
oszt faricská’ valamit. De vigyázzá, mert az anyám fekete borúlásba
gyön, forgószével, hogy el ne kapjon a forgácsbú valamit, mer akkor
nekem végem van. Tudod-ë!?
Juliska malomé, Miska mëg mónáré vátozott, kezíbe kapott ëgy baltát,
oszt faricskát vele valamit.
Ëcczër csak fëléjik ér a nagy borúlás nagy forgószével, majd elvitte a
malmot is.
Miska mëg a forgácsokra rálépëtt, hogy a szél el në vigyën belűlle ëd
darabot së!
A borúlás látta, hogy így nem ér sëmmit, lëereszkëdëtt a malomra. Miska
mëg csak kapta a baltát, belevágott. Úd dőt belűlle a vér, mint az
essőzsákbú.
Látta, hogy itt ezëkkel sëmmire së mëgy, visszafordút. A malom mëg
Juliskáé, a mónár mëg Miskáé vátozott vissza.
Hazaért az ögegasszony, kérdëzi tűlle az ura:
– Hát láttad-ë őköt?
– Nem láttam én! a kit láttam is, mások vótak.
– Hát kikët láttá?
– Ëgy malmot mëg ëgy faragó mónárt. A mónár úgy mëhhasította a
baltájával a karomot, hogy mém most is vérzik.
– Te, szamár! isz azok vótak azok! – monta Rút fëlségi nagy mérgesenn.
A fiatalok mëg mëntek az úttyokonn tovább.
Allyig mëntek ëgy fénapi járófődet, Juliska arca elkezdëtt tüzelnyi
mëgínt.
Hát má akkor az asszony nyargalt utánnok újfënt.
Aszongya Juliska Miskának:
– Vátozzá të kóréjé, én mëg maj lëszëk kis madár.
Mingyá azé vátoztak.
Odamëgy az öregasszony hozzájok:
– Hallod-ë, te csipërkëdő[31] kis madár! nem láttá êre mënnyi ilyen mëg
ilyen fiatalokot?
– Láttam én, de még akkor ződ vót ez a kóré.
– Ú! má a régënn lëhetëtt! em most vót!
Az öregasszony visszafordította a lapátot, oszt lapátolt haza. Otthon
mëgínt elévëszi az ura:
– Láttad-ë most őköt?
– Nem láttam én ëgy száraz kórén csipërkëdő kis madárná ëgyebet. Nem
tudhatom, hova lettek!?
– Te, szamár! isz ők vótak azok! – monta az ördög, de má maj hanyatt
taszította a feleségit mérgibe. – Ereggy utánnok mingyá, de nekëm itt
lëgyék mindakettő!
Mënt is a vén asszony.
Ráült a vaslapátra. »Lipát-lapát, vaslapát! majd elérjük a szép lyánt!«
oszt vágtatott.
De Juliska újra eszrevëtte. Ő mingyá arankacsáé, Miska mëg halastóé
vátozott.
Gyött az asszony, vetkëzëtt, a tópartyára lerakta a ruháját, a gyűrejit
lëhúzta az újjárú, oszt pendëlire tëtte.
Mikor má nyakig a vízbe vót, hogy a kacsát mëffogja, az csak fëlrepűt, a
ruhárú szájába kapta a gyűrőt, pegyig az ördögnek abba vót minden
tudománya, a tó mëg kiszáratt.
Az ördög feleségi hopponn maratt.
Së Juliska, së Miska, së gyűrő!
No! maj kap most az urátú!
Mikor hazaér, kérdezi Rút fëlsége.
– Hát mém mos së hoztad őköt? nem tudod, hogy’ rádparancsoltam?
– Iszën ám! de elvitték még a gyűrőmöt is!
Ek këllëtt még az ördögnek – a tetejibe! Mingyá olyan lëtt, mint az
oroszlyány. Hanem ha valaki kontyolást akar látynyi, oda këllëtt vóna
elmënnyi! Még a hogy az az asszon kikapott! fël nem vënném, nincs az a
száz forint! Bőgött is asszony úgy, mint a fiastehen!
Hát má elvesztëtték őköt, mit vót mit tennyi, mint mëggyőzőnnyi azonn,
hogy nincsennek.
Miska mëg Juliska mëntek, mos má nyugottann, nem háborította őket sënki.
Ëcczërcsak annak a falunak a szélyire értek, a kibe a Miska apja mëg
annya lakott. Ott aszongya Juliska Miskának:
– No! má én nem mënëk be veled, ha fogadd mëg, hogy nem csókolsz mëg
sënkit, së azt nem engedëd, hogy tégëd mëgcsókollyonak, mer akkor engëm
elfelejtesz, oszt mást vëszël el!
Miska fogatta, hogy úl lëssz, mëg monta, hogy »ugyan mit gondolsz mán,
Juliskám! hogy felejtenélek én el!«
De mire beért a portájokra, valaki elejbe szalatt, oszt kezet csókolt
neki. Mingyá elfelejtëtte Juliskát.
Otthon nagyonn mëgörűtek a Miska hazamënetelinek, má akkorra ő is
mejjavút, szófogadó, engedelmes lëtt, mint a kezes bárány.
Az apja nézett is ki neki a faluba ëgy szép lyánt, má ki is hirdettette
őköt, csak épenn a lagzi vót hátra.
Horták az ajándékot a házokho, a kalács má a padonn së fért, annyi vót,
a sok csirke, kappan mëg úgy rezsgëtt az udvaronn, allyig lëhetëtt
tűllök lépnyi.
Juliska is mëhhallotta, hogy Miska mëhházasogyik. A hírre nagyon
elszomorodott.
Fogott ëgy pár galambot, ëgy gunarat mëg ëgy jérczét, szita alá tëtte,
oszt elvitte ajándékba Miskáékho.
Éppenn otthonn volt Miska is.
Mikor Juliska oda akarja annyi a két galambot, a gunarat eleresztëtte a
szita aló, oszt csak annyit mondott:
– Úgy jártunk mink, Miska, mint ez a pár galamb. Az ëgyik árvánn maratt.
Most jutott má eszibe Miskának is a fogadása, amannak a lyánnak
visszaatta a jegykendőjit, Juliskát össze-vissza csókolta, elvëtte
feleséginek, boldogok lëttek, oszt mém most is ének, ha azóta mën nem
haltak.
Mese, mese, mátka,
Fekete madárka.
Uj mente, kopott róka,
Vesd a vigyorgódra![32]
_Besenyőtelek, Heves vármegye. A közlő: Ragó Lajos, 32 éves
parasztember, katonaviselt. A lejegyzés ideje: 1903. november._


21. A zöldszakállú király.
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, még azon is túl,
a hol a kis kurtafarkú disznó túr, volt egy zöldszakállú király. Az a
zöldszakállú király egyszer fogta magát, elindúlt vándorolni. Már nagyon
sokáig vándorolt, biztosan megjárt már száz tű hosszát, csak azon vette
magát észre, hogy bizony tizenhét esztendeje már annak, a mióta ő
hazúlnan eljött. A sok járás-kelésben nagyon kifáradt, megszomjazott,
leült egy patak partjára. Azután lehasalt a víz színéig hogy majd iszik
egy jót. Alig kortyantott egyet-kettőt, valaki megfogja a szakállát.
Húzta volna ő vissza, de nem tudta. Odakiált a vízbe:
– Hallod-e te, nemtudomki! ereszd el a szakállam, míg szépen vagy!
De még annál jobban húzták. Már rimánkodásra fogta a dolgot, mert
annyira húzták befelé, hogy majd megfúlt. Azt mondja egyszer a vízben
valaki:
– Ha ideadod nekem, a mit az országodban nem tudsz, eleresztem a
szakállad.
– Ugyan mit nem tudnék én az országomban? a legutolsó tűt is tudom!
mondta a zöldszakállú király.
– De csak igérd meg, hogy a mit az országodban nem tudsz, enyém lesz! –
mondta a vízben az ördögök királya, – mert az volt!
– Hát jól van, legyen a tied! úgy sem sütsz te abból kenyeret, a mit én
az országomban nem tudok! mondta a zöldszakállú király.
De már nagyon rossz volt neki a kénytelen-kelletlen hason való fekvés,
mikor feleresztette az ördögök királya. Akkor aztán indúlt hazafelé,
azon gondolkodva, mi is lehet az, a mit ő otthon, az országában nem tud.
Mikor hazaér, elejbe szalad egy szép nagy suhanczár legény, a nyakába
ugrik, össze-vissza csókolja.
– Jaj! kedves apám! de sokáig itt hagytál bennünket, de jó, hogy egyszer
itthon vagy!
A király csak nézett. Majd eltaszította magától a gyereket.
– Kinek vagyok én az apja? te meg kinek a fia vagy? én nem ösmerlek!
De odabent a felesége megmondta neki, hogy bizony az ő gyereke az! már
épen annyi idős, mint a mióta ő elment hazulról.
Csak akkor kapott az eszéhez. Emlékezett, hogy a ördögök királyának
igért ő valamit, a mit az országában nem tud. Hát ez a szép legényfia
volt, a kit nem tudott. Majd megette magát. Még arra is gondolt, hogy jó
volna oda nem adni a gyereket, de a másik percben meg attól félt, hogy
akkor maga az ördögök királya jön el érte.
Magához hivatta a fiát. Elmondott neki mindent, a hogy van. A legény meg
nemhogy megijedt volna, még maga is azt bizonyítgatta, hogy jó lesz, ő
elmegy. Másnap felkészűlt, el is ment.
Megy, megy, mendegél hetedhétország ellen, ahhoz a patakhoz ér, a hol az
apja szakállát megfogták. A vízben gyönyörű szép hét aranyvadkacsa
úszkált, a parton meg egy inget lobogtatott a szél. Lehajlik, felveszi
az inget, már a tarisznyába akarta gyömöszölni, a hét aranykacsa közűl
egy tündökszép lánynyá változik s azt mondja a királyfinak:
– Szép királyfi! tudom, ki vagy, meg hogy hová sietsz! te a zöldszakállú
király fia vagy s mégy az apámhoz, mert ő téged elnyert az apádtól! add
ide az ingem! jó tettedért jót várj!
A királyfi odadta. A lány felöltözött, lehúzott az újjáról egy
aranygyűrűt, odadja a királyfinak.
– No! ezt tedd el! tizenkét várkapun tudsz bemenni, a nélkűl, hogy
valaki észrevenne. Csak fordítsd meg a gyűrűt, a kapu magától kinyílik.
S ha bejutottál, majd mond neked az apám olyanokat, hogy ha angyal vagy,
akkor sem tudod megtenni. Én segítőd leszek. Este nyolcz óra tájban
dongó képiben ott dongok ablakodnál, te ereszsz be, aztán ne félj
semmit!
A legény ujjára húzta a gyűrűt, a lánytól elbúcsuzott s ment az ördögök
királyának palotája felé. Tizenkét várkapu állta útját, de ha a gyűrű
fordúlt, mind kinyilt magától. Utóljára a palota ajtaja nyilt meg, s
ekkor előtte állott az ördögök királya.
– Felséges király! gráczia fejemnek! itt vagyok előtted!
– Hát ha itt vagy, jól van! mondta a király, de nagyon bátran beszélsz,
tán nem tudod, kihez jöttél?
– Tudom én, mondta a királyfi, te sem vagy különb, mint az én apám: az
is király, te is király vagy, aztán megvan.
A király nagyon mérges lett.
– No, várj csak! három feladatot kell teljesítened, ha azoknak ura tudsz
lenni, jó, ha nem, vége az életednek! Itt van ez a káposztalevél, fogd
meg! most majd becsuklak egy szobába, ha ebből holnap reggelre
darutollas kalapot nem csinálsz, hát imádkozhatol!
Azzal mentek egy szobába. A királyfira rázárták az ajtót, mind a három
oldalról, tettek be neki ételt-italt, hogy ne únja magát. Mikor magára
maradt, bizony szomorú lett ő kegyelme!
– Hej! hogy az anyád ne sirasd meg, ördögök királya! – mondogatta
magában, – olyant adtál fel, hogy míg a világ, sohasem tudom
megcsinálni!
Még tovább is szomorkodott meg gondolkozott volna, de az ablaknál valami
dongást hallott. Akkor jutott eszébe a szép leány. Odamegy, hát hallja,
hogy a dongó azt mondja:
Ereszsz be, galambom!
Javadat akarom!
Nyitotta is az ablakot mindjárt. A dongó berepűlt, gyönyörű szép lány
lett belőle.
– No! édes szívem, szép szerelmem! mondd meg miben lehetnék
segítségedre?
Elmondja oszt János, hogy meg van ő ijedve, káposztalevélből darutollas
kalapot kell csinálni!
– Csak az a baj, – mondta a lány, – akkor nincs baj! hol van az a
káposztalevél?
– Itt van.
– No! nézd csak! – s abban a pillanatban olyan szép darutollas kalap
feküdt az asztalon, hogy olyan tán még Ferenc Jóskának sincs a fején!
A legény majd kinézte a szemit, úgy nézett. Ő még ilyent nem látott.
Akkor azt mondja:
– Holnap este is eljövök, de ne várakoztass olyan sokáig, mint ma, ha a
dongásomat hallod, csak ereszsz be. Most pedig megyek, nyisd ki az
ablakot!
Abban a perczben kis irinyó-pirinyó dongó lett belőle.
A királyfi meg nyugodtan lefeküdt, tudta, hogy majd néz egyet az ördögök
királya, ha ezt meglátja.
Másnap jókor reggel ment is a vén drómó. Alig nyitott be, meglátta az
asztalon a szép darutollas kalapot. Azt mondja a legénynek:
– No! hát ennek derekasan megfeleltél!
– Meg biz én! mondta rá a legény nagy hetykén.
– Ühm! hát ha olyan büszke vagy, majd adok én fel olyant, hogy azt
csakugyan nem birod megtenni!
Azzal az ördögök királya kiment, hozott egy begre káposztalevet.
– No! ha ebből holnap reggelre ezüstsarkantyút nem csinálsz, vége az
életednek!
A legény arra is csak a vállát rázta.
– Hát majd meglesz az is, ha a jó Isten segít!
A király azzal kiment, a királyfi meg magára maradt.
– Káposztalé meg ezüstsarkantyú! No! ebből már csakugyan nem lesz semmi.
De bolond egy esze van annak a királynak, hogy ilyeneket kitalál!…
gondolkozott magában.
Megvárta az estét, a nyolcz órát. Jött a kis dongó.
Ereszsz be, galambom!
Javadat akarom!
Beeresztette, s az megint az a szép lány lett, a kit a patakpartról
látott. Elmondta neki, mismit parancsolt az édes apja. De annak ez is
annyi volt, mint semmi. A káposztaléből olyan ezüstsarkantyút
kanyarított, hogy akárki megnézhette volna. De boldog volt a királyfi,
hogy a jó Isten megsegítette. Meg is ölelte, csókolta a lányt úgy, a
hogy szíve vágyása akarta. Azután a lány újra megrázkódott, kis dongó
lett belőle s elrepűlt.