Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből; Magyar népköltési gyüjtemény - 14

szomorkodott. Mëgszólittya az egyik tátos: »Mé szomorkodol, kedves
gazdám!?« »Hát bizon csak azé, hogy a fogadásom feltörtem, bemëntem a
tizenkettegyik szobába, a hun ëgy tizenkét fejű sárkány mászott ki a
hordó aló. Végem van má nekem is meg Tündérszép Ilonának is!« »Sohsë
búsúlj, kedves gazdám! majd segitsün’ rúlla! Az a sárkány Tündérszép
Ilonát szeretné magának, de nem lësz ám ez övé! Eregy csak të el a
tengerpartra, a tengeren ellëttem én valaha ëgy csikót, hozd el azt
onnat, në fé! majd kisegít az a bajodbú, oszt ha hazaérsz, szó’ még
nekem is, majd útbaigazítolak én!«
Elindút a kondás nagy búsúltjába’, mënt, mënt hetedhét ország ellen, még
csak a tengërpartra nem ért. Ottang látta a csikót, ëgy szép ződ mezőn
legelészëtt. Kiveszi a tarisznyábú a kötőfékët, nyakába vetyi a lónak,
avval ráül, oszt vágtat vele haza, mint a szél.
Mikor hazaért, a tizenkét fejű sárkány má el akart ódódzanyi Tündérszép
Ilonával, de a kondásnak së këllëtt több, aló be az ëstállóba,
mëgkérdezte a tátost, hogy hát mitévő lëgyék most?
A tátos olyan vót, hogy az égig ért a nyaka, olyan magos vót, aszongya
neki: »Tík fëlmëntëk a fëlyhőbe, ott harczoltok mëg a sárkánynyal
életre-halára, majd mikor má jó elfárad a sárkány mëg tísis, rákiátok a
fiamra. A többitű osztan ne tarcs!«
Úgy is vót. Fëlül a kondás a csikóra, az fëlviszi őt a fëlyhőbe, a
sárkány utánnok.
De biz ők nem soká verekëdtek, allyig hogy mëgizzattak ëgy kicsit, a
nagy tátos ló fëlkiát ëgy nagyot, arra a csikó csak olyant rúgott a
sárkányon, hogy az tizenkét darabba esëtt lë a fődre.
A kondás mëg a csikó ekkor hazamëntek, Tündérszép Ilona megszabadút a
sárkántú, a kondásnak feleségi lëtt, oszt olyan boldogok lëttek ők, hogy
mán ë párja! Még most is ének táng, ha mën nem haltak.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Gyűrő Klári parasztasszony közléséből.
Lejegyzési idő: 1904. márcz._


36. Királyfi Jankó.
Hun vót, hun nem vót, hetedhétország ellen vót, az ópërënczipiási
tengërënn is túl vót, az üveghëgyekënn innet vót, a hun a fecskék
térgyënn mitáva kamicsoltak,[46] vót ëgy kirá, annak mëg három fia.
A kirá má öreg vót, a gyerëkeji mëg nagyok, aszongya nekik ëcczër:
– Hallyátok-ë, gyerëkejim! tik mán nagyok vattok, mët tugyátok a magatok
kënyerit keresnyi! válaszszatok az estállómbú magatoknak ëgy-ëgy lovat,
oszt mënnyetëk világá!
A három kiráfi összeszëdelőczködött, bemënt az ëstállóba, kiválasztott
ëgy lovat a legszëbbekbű, csak a letkisebb, a kit Kiráfi Jankónak
híttak, választott ëgy rongy turhós csikót, a ki még a sárbú is allyig
birt kimásznyi.
Búcsút vëttek édës apjoktú, oszt mëntek.
A két öregebb nem várta, még a kaput kinyittyák előttök, csak
ugrajtottak ki ëgënyesenn a kapu tetejinn. Kiráfi Jankó azonn a
bitringës csikón csakúgy czammogott kifele, a csikó még úgyis allyig
birt mënnyi.
Csufolta is a két testvér, hogy nem tudott jobbat tanányi? ezënn a
gereblyénn hogy kivánkozik valahova mënnyi? De Kiráfi Jankó rá së
hederítëtt. Mongyonak, a mit akarnak! Ő csak mënt tovább.
Hallotta ő a hírit, mint katona a kávénak, hogy valahun messzi, nagyon
messzi él a világszépasszonya, má régën furta az ódalát, hogy ő azt
magának mëgszërëzze, fël is tëtte magába, hogy mëgkapja! nem kapja! de
mëppróbállya!
Mënt, mënt, mëndëgét hetedhét ország ellen, estére ëgy nagy erdőbe ért.
Sëtét vót nagyonn, nem látott sëmmit. Fëlmënt ëgy fára, onnat nézëtt
szét, mére láthatna ëgy kis világot? Nem messzire mëppillantott ëgy nagy
kastét, abba vëtt eszre ëgy kis világot.
Lëmënt a fárú, fëlült a lovára.
– Hova mënünk!? – kérdezte a lova. (A lova tátos vót, azé tudott
beszényi.)
– Má én tudom, hova! – monta Kiráfi Jankó, csak mënnyünk!
Nemsokára odaértek a kastého. Jankó beköszön az albakonn:
– Aggyon Isten jó estét!
– Aggyon Isten! mi járatba van?
– Elgyöttem a sógoraimot mëllátogatynyi!
– Hát kiféli maga?
– Én? – én Zákrétom kirá fia vagyok.
– Én mëg a lyánya! no! akkor jó van, győjjönek be!
Avval beeresztëtte Kiráfi Jankót, összeölelkëztek, összecsókolkoztak,
mingyá mëvvót a nagy atyafiság! Az asszony mingyá vocsorát is adott
neki, de mëmmonta, hogy sihessën, mer maj mingyá otthon lëssz az ura, a
varnyúkirá! kílső országba van dögöké, de má nemsokár otthonn lëssz,
oszt akkor jaj mind a kettőjiknek!
Be is kapta Jankó a vacsorát, mint kutya a legyet, olyan nagyokat nyelt,
maj mëffút! Az asszony elbújtatta a pinczébe a teknő alá, oszt várták,
hogy mi lëssz!
A varnyúkirá még négy mérfődre vót, mikor má kijabát a feleséginek:
Feleségëm! idegën szagot érzëk a házná! Add elé, mer széttéplek!
Mire kimonta, mán otthon is vót.
Aszongya neki az asszony:
– Në duzmaggyá má mindëné, a testvérëm gyött el mëllátogatynyi
bennetëkët!
– Hát akkor mé bújtatod le? monta a varnyúkirá, – ebatta!
De má akkorra Jankó is elégyött a teknő aló. Köszönt a sógornak, ammëg:
– Isten hozta! kedves sógor! hogy van? në haraguggyék mán, hogy olyan
fënnszóval beszétem! – Feleségëm! aggyá ënnünk, innunk sebësenn!
Az asszony vacsorát készítëtt be, a két embër új jólakott, mint a duda.
Mikor mëgëttek, azt kérdëzi a varnyúkirá Jankótú:
– Hát të, sógor! mi járatba vagy êre? mi szél hozott?
Jankó oszt elmonta:
– Hát, kedves sógor! hallottam én valamikor, hogy messzi valahun él a
világszépasszonya, azt szeretném én magaménak tënnyi, ha lëhetne. Hát
ebbe a járatba vónék!
– Hej! kedves sógor, – mondta a varnyúkirá, de nagy fába vágtad a
bicskádot! én három esztendeig jártam utánna, szótam vóna is vele, més
së lëtt az enyím! No! de të még fiatal vagy, maj mëssegít az Isten!
Osztan ha sikerű, ki në haggy a lagzidbú!
Beszégettek még ëgy kicsit, azután lëfeküttek. Rëggel Kiráfi Jankó útnak
indút, a sógora, a varnyúkirá még ëgy darabonn el is kísírtëtte.
Mënt ő, mëndegét, hun ballagva, hun koczorászva, estére mëgínt ëgy nagy
erdőbe ért. Ott is fëlmënt ëgy fára, szétnézëtt, ëgy kastéba látott
világot. Fëlült a lovára, odamënt, beköszönt az ablakon:
– Aggyon Isten jó estét!
– Aggyon Isten! mi járatba van?
– Elgyöttem a rokonnyaimho látogatóú, itthon vannak-e?
– Hát kiféli maga?
– Én Zákrétom kirá fia vagyok!
– Úgy? én mëg a lyánya! győjjék be!
Kiráfi Jankó bemënt. Itt is ëgy lyánytestvéri lakott, ennek az ura vót a
saskirá. Nagyon szivesen fogták itt is, az asszony is mëg az ember is,
még allyig akarták másnap eleresztenyi. Ed darabonn, mint a varnyúkirá,
a saskirá is elkísírtëtte.
Harmagyik nap este mëgint erdőbe ért Jankó. Ott is tanát ëgy nagy
kastét, abba is a sógora lakott: a hollókirá. Jó telt az ideji ott is,
még el nem këllëtt neki gyönnyi. De a világszépasszonyával së a saskirá,
së a hollókirá nem nagyon biztatta, mer ők së mëntek vele sëmmire, még
mikor a hollókirá úttyára kísírtëtte Kiráfi Jankót, aszonta neki, hogy
elválakoztak:
– Majd elszállunk még mink sógor fëlëtt, maj mëllássa!
De Jankó csak folytatta az úttyát a kis tátos lovánn. Mëntek, mëndëgétek
nagy lassan, nagysoká elértek ëgy városba. Ott aszonta a tátos a
gazdájának:
– Tudod-ë, mellyik palotába lakik a világszépasszonya? Të majd oda
bemégy! de engëm vagy köss be az ëstállóba vagy haggyá magamra! Të mëg
ereggy be! de në köszönny sënkinek, së në szó’ sënkihë sëmminőt! A
világszépasszonya arczképekët néz, újságot olvas, járká, të azt csinádd,
a mit ő, de në szó’ sëmmit!
Jankó úgy is tëtt. Bemënt a kapunn, lovát bekötte az ëstállóba, oszt
mënt ëgënyest a világszépasszonyáho.
Nem szót sëmmit, së fejíret, së feketét. A világszépasszonya épenn a
tyűkör előtt ült, nézëgette magát. Mellette vót még ëgy szék, abba ült
Kiráfi Jankó, oszt azt csináta, a mit a világszépasszonya: nézte magát a
tyűkörbe. Azután az arczképekët vëtte elé, azt nézëgette, Jankó is.
Elészëtte az újságot, olvasott, Jankó is. A világszépasszonya azután
fëlkelt a székrű, járkát a szobába, Jankó utánna, az asszony lëmënt a
kerbe járkányi, Jankó mindënt úgy csinát, de nem szót sëmminőt së. Mikor
az beszét a kertészszel, odamënt, oszt beszét vele ő is. Eszibe vót ám,
a mit a tátos mondott!
Má három napja, hogy a kastélyba van Jankó. Együtt früstököltek,
ebédëltek, vacsoráztak, de nem szótak ëgymásho. A harmagyik nap után azt
mongya Jankónak a világszépasszonya:
– Má látom, hogy az ettéd lëszëk! Sokann akartak má, de ëgy së áta mëg
szó nékű, mind hamarébb szót, mint én, oszt azé nem lëhettem övék. Nekëd
is még ëgy próbát këll kiánod, három napig tart. Előző nap az
arczképekët nézëgetëd, másogyik nap a kerbe sétász, harmagyik nap a
szobákat nézegtëd…
Akkor fölkelt a székrű a világszépasszonya, kívël várt rá a kocsi,
belevette magát, oszt elhajtatott.
Jankó magára maradt. Mán ép a harmagyik nap telt neki. Nézte sorba a
szobákot, ki aranyos vót, ki ezüstös, ki másfurma, mikor a
harminczkettegyik szobába ért, látta, hogy ëgy sifony hátáná még ëgy
ajtó van. Mingyá elhúzta onnat a sifont. A kúcsokkal mëg próbágatta,
mëllyikkel nyína má ki! A tizënharmagyik kúcscsal kinyít a
harminczharmagyik ajtó. Valahogy belép, ott lát ëgy tizënkétfejű sárkánt
aranylánczokra kötve.
Aszongya neki a sárkány:
– Aggy egy puhár vizet, adok érte ëgy királyságot!
Kiráfi Jankó adott neki.
– Aggyá még ëgy puhárral, adok érte még ëgy királyságot!
Jankó adott másocczor is.
Aggyá má harmacczor is, három királyságot adok!
Jankó nem rëstëllte, kiöntötte a harmagyik puhár vizet is.
Mikor a sárkány az utóssó kortyot is lënyelte, mëgrázkodott, az
aranyláncz lëpattogott rúlla, oszt repűt ki a szobábú. A
világszépasszonya épen hazafele akart gyönnyi a kocsijával, mikor a
sárkány odaért, kikapta a kocsibú, oszt elszát vele.
A kocsi befordút az udvarra, a lovak patkója mëg csak úgy czikrádzott.
Tomboltak a lovak, hánták magokat. Otfël Kiráfi Jankó nem tudott mit
gondolnyi, mi zaj lëhet a? Lëmëgy, ott áll előtte a kocsi a lovakkal.
Odaszól a lovakho:
– Mi baj! kutya ëgye a vérëd! van szénád, abrakod! világszépasszonya
gazdasszonyod!
– Nincs! Nincs! monták a lovak.
– Hát hunn van?
– Elvitte a tizënkétfejű sárkány, kikapta a hintóbú! monták a lovak nagy
szomorúvann.
Akkor Jankó ráparancsolt a cselédségre, hogy maraggyék mindën úgy, a
hogy van, ő most elmëgy! Avval ő fëlült a turhós csikójára, oszt
elballagott.
Ëcczër ëgy nagy városba ért. Rëggel kilencz óra vót, mikor mëllátta,
hogy a világszépasszonya kossóval mëgy a kútra vízé. Odaszól neki Jankó:
– Csapd azt a kossót a kútho, gyere! én elviszlek!
A világszépasszonya a kossót úgy odavágta a kúthó, hogy nemcsak a kossó
tört össze, ha a kút is összedőt. Fëlült az asszony Jankó mellé, oszt
ballagtak hazafele.
A sárkány csak este hét órára ért haza. Első gongya is az vót, hogy
mëgkeresse a világszépasszonyát. Nem tanáta. Lëmënt az ëstállóba. Vót
neki ëgy háromlábú tátos lova, azt kérdëzte mëg: hun van a felesége? A
ló aszonta:
– Kiráfi Jankó elvitte!
– Ëhetëk-e, ihatok-e még? kérdezte a sárkány.
– Ëheccz is, ihaccz is, alhaccz is, ëgyet ugrok, utóérjük!
A sárkány ëtt is, itt is, alutt is, avval fëlült a tátos hátára, az
ëgyet ugrott, utóérték a világszépasszonyát. A sárkány Jankó ölibű
kikapta a szép asszont, a buzogányával mëg ëgy nagyot vágott Jankó fele:
– Ne! itt van ëgy kiráság!
De az ütés nem érte.
A sárkány hazavitte a világszépasszonyát.
De Kiráfi Jankó nem birt belenyugonnyi, hogy az asszony nem ezövé.
Elindút mëgint a turhós csikón. Reggel kilencz órakor a
világszépasszonya mëgyën a vízé a kútra, Jankó odaszól neki:
– Csapd a kossót a kútho, oszt gyere velem!
A világszépasszonya úgy tëtt, fëlült a lóra újfënt Jankó mellé.
A sárkány mëgint csak este hét órára gyött meg. Ëgënyesenn mënt be az
ëstállóba.
– Hun a feleségëm?
– Elvitte Kiráfi Jankó!
– Ëhetëk-ë, ihatok-ë még?
– Ëheccz is, ihaccz is, vékonyhajú mogyorót is feltörheccz, alhaccz is…
ëgyet ugrok, utóérjük.
A sárkány ëtt is, itt is, vékonyhajú mogyorót is tört fël, alutt is, a
ló ëgyet ugrott, utóérték Jankót. A sárkány kikapta ölibű a
világszépasszonyát, Jankót mëg olyanokra vagdalta, mint a pozdërva.
Avval mënt haza. A kis turhós csikó ott maratt, őrizte a gazdája
testyit.
A hogy a kis ló ott szomorkogyik, ára repű a Jankó három sógora,
aszongyák úgy ëgymásközt:
– É! ammëg ott a sógor, szétvagdalva!
Lëszállottak mingyá. A hollókirá sietëtt forrasztófűvet keresnyi. Mikor
hozott, avval összeragasztották, mërrázták, Jankó míngyá fölélett. Csak
annyit mondott: jaj! de elaludtam;
– Bizony alunna ken, sógor! még a világ! ha mink mëg nem látyuk! monta a
hollókirá.
Avval a sógorok elszátak, Jankó mëg fëlült az ő hűségës turhós
csikójára, oszt ballagot a kútho, a hun a világszépasszonya húzta a
vizet. Aszonta neki Jankó:
– Hallod-ë, világszépasszonya! mos má nem viszlek el, ha azt mondom:
ereggy el a bódba, vëgyé szőnyëgët, húzd be vele a sárkány lovát tetőtű
talpig, oszt ha a sárkány haragszik, hogy mé csúfítottad el a lovát,
kérdëzd mëg tűlle: »hunnatvaló ez a ló, hogy még párját is szërëzhessünk
hozzá!?« Tudod-ë?
A világszépasszony beleëgyezëtt.
Mikor a sárkány mëllátta a lovát, hogy el van csúfítva, elkezdëtt
veszekënnyi az asszonyra. Da a világszépasszonya aszonta neki:
– Ugyan në veszekëggyék má mindég! ha mongya mëg, honnatvaló ez a ló,
hogy párját is keríthessünk hozzá!?
De a sárkány aszonta:
– Mind bolond embër a, ki a feleséginek mindënt elmond!
A világszépasszonya aszongya erre:
– Mind bolond embër a, ki a feleségitű eltitkol valamit! Mit fétesz? isz
mán Kiráfi Jankót agyonvagdostad! kitű fétesz mém most is?
Erre a sárkány aszongya:
– No! jó! hát mëmmondom: szógálatomé kaptam!
– Hun szógátá érte?
– Messzi a Vërëstengërbe van ëgy sziget, azonn lakik ëgy ördöngös
asszony. Annak van három lyánya. Ezëk a lyányok rëggerre mindég lovaké
vátoznak. Minden nëgyegyik nap mëgellyik ëgy közűllök, oszt hogy én
három napig őrzöttem őköt, ezt a lovat kaptam az ördöngős asszontú! No!
jó van-ë má? tudod-ë má?
– Hát a nëgyegyik lábát hun vëtték el? kérdezgette, faggatta a
világszépasszonya.
– Hát a vámházná! monta a sárkány.
Isz ek këllëtt a világszépasszonynak is! másnap tanákozott Jankóval,
mingyá elmonta neki az utóssó szóig, a mit a sárkány mondott.
Jankónak së këllëtt több. Fëlült a kis lóra, oszt nagy lassan
ballókázott a Vërëstengër fele. Ecczër ëgy vámhídho ért.
– Hova mégy? kérdezte a vámhidas.
– Szógálatot keresnyi! monta Jankó.
– Accz-ë nekëm szolgálatod jutalmábú?
– Adok!
Tovább engette mënnyi Jankót. Nemsokára ëgy másik vámhídho ért. Ott is
mëgkérdëzte a vámhidas:
– Hová mégy?
– Szógálatot keresek!
– Accz-ë nekëm a szógálatodbú?
– Adok!
Avval az is engette tovább.
Mënt, mëndëgét, ëcczërcsak elért a Vërëstengërhë, a Vërëstengërbe arra a
szigetre, a hun az ördöngős asszony lakott. Lëszát a lovárú, bemënt,
köszönt:
– Aggyon Isten szërëncsés jó napot! édës öreganyám!
– Aggyon Isten, kedves fiam! Szërëncséd, kutya! hogy édës anyádnak
szólítottá! monta az asszony.
– Nekëd is szërëncséd, hogy kedves fiamnak montá! vágta oda Jankó.
– Mi járatba vagy?
– Szógálatot keresëk!
– No! én mëffogadlak! Van nekëm három lovam, azokat këll kihajtanod a
legelőre, oszt mëgőríznëd.
Három nap ëgy esztendő. Ha jó kiszógátad a három napot, a mit kérsz
tűllem, azt adok neked!
Mëvvót az ëgyesség.
Rëggel Kiráfi Jankó kihajtotta a három lovat a tengërpartra. Hozzáfogott
a kënyerezéshë, azután lëfekütt a fűbe. A három lónak së këllëtt több,
ráfújták Jankóra az álomszellőt, oszt még az alutt, ők nyulaké vátoztak,
ott vót nem messzi ëgy tábla búza, abba szalattak.
Mikor fëlérzëtt Jankó, a lovakot nem látta sëhun. Nagyon elszomorodott.
Vakarta ott is, a hun nem viszkedëtt. Micsinállyék má? Ecczërcsak
láttya, hogy gyön a három sógor. Azok mëmmonták neki, hogy a három ló
három fejér nyulé vátozott, majd ők kergetyik a búzábú, Jankó mëg állyék
a szélyin a kantárral, oszt mikor kigyönnek, vágja a fejikhë.
Úgy is vót. Kergette a három sógor a három fejír nyulat, Jankó mëg ott
várt a búza szélyibe a kantárral. Ëcczër gyönnek a nyúlak, Jankó oda a
kantárral! mind a hármat mëffogta. De má ekkor lovaké változtak.
Hazahajtotta oszt őket.
Otthon kérdëzi az ördöngős asszony:
– No! fiam! hát megőrzötted a lovakot?
– Mëg ám! öreganyám!
Avval Jankó vacsorát kapott, az asszony mëg kimënt az ëstállóba, jó
elverte a lyányajit: mé hatták magokat mëffogatynyi! A három testvér
aszonta az annyának:
– Të nagy ördög vagy, de az még nállad is nagyobb!
Másnap rëggel Jankó mëgínt kihajtotta a lovakot. A hogy azelőtt való nap
járt, új járt most is. Elalutt a lovak eltüntek, arany kacsáké vátoztak.
Ha a három sógor a tóbú ki nem zavarja őköt, nem tutta vóna mëgkerítenyi
soha. Este hazahajtott, a lovak kikaptak újfent, de nem úgy, mint
tënnap, ha hécczërte jobban. Jankó örűt, hogy két nap má elmënt baj
nékű.
Harmagyik rëggel is kívël van Jankó a lovakkal. Kënyerez, lëdől
pihennyi, a lovak mëgint ráfújják az álomszellőt, úgy hogy Jankó elalutt
nagyon. Ők meg hipp! hopp! vótak, nincsennek.
Fëlkel Jankó, de ló nincs. Csak fëlëtte vót az égënn ëgy nagy fëlyhő. A
három ló vót az a fëlyhő! De Jankó nem tutta!
Mán kezdëtt nagyonn szomorkonnyi, mikor mëllátta, hogy ittgyön a három
sógor. Azok szátak ëgënyest hozzá.
– Hallod-ë, në szomorkoggy, – monták neki. Látod-ë ott azt a nagy
fëlyhőt? – az a három ló. Mink most vërës lángé vátozunk, oszt fëlmënünk
a fëlyhőhö veszekënnyi. Itt van ëgy kard, ha a kék láng elboríttya a
vërës lángot, szúrd kërësztű magad evvel a karddal. Inkább így hally
mëg! Ha pegyig ëgy csomó fejér hab esik lë, hajídd hozzá a kötőfékëdët,
oszt a lovaid mëgkerűnek. Ha hónap rëggel az asszony kérdëzi: mit
kívánsz szógálatodé, el në fogaggy sëmmit, csak azt a csikót, a kit
hónap ellyik az ëgyik ló! De el në felejd, tudod-ë?
Avval a három sógor vërës lángé változott, oszt mënt fël ëgënyesenn a
fëlyhőnek. Mingyá lácczott, hogy a kék mëg a vërës láng veszekëgyik mán
javába. Ecczër a kék láng elborította a vërësset, Jankó épen a szívibe
akarta szúrnyi a kardot, mikor láttya, hogy fëlűrű esik lëfele ëgy csomó
fejír hab. Rögtön hozzávágta a kötőfékët, mire mëllëtt mind a három ló.
Hajtotta haza vígann. Az ördöngős asszony durúzsolt, mikor kiatta neki a
vacsorát, a lyányajit mëg úgy elverte, hogy még olyan pühölést! De azok
csak aszonták:
– Ha të nagy ördög vagy, ez nagyobb még nálad is!
Nem ért má az a szó sëmmit, Jankó kitőtötte az esztendőt.
Másnap aszongya neki az asszony:
– No! fiam! kitőtötted az esztendőt, ha ezt a tartománt kérëd is, mëg
këll annom! mit kivánsz?
Aszonta Jankó:
– Nem këll nekëm sëmmi së, csak az a csikó, a kit máma ellëtt az egyik
ló!
– Azt nem adhatom, fiam!
– No! ha nem adhattya, hát ëgyeb nem këll. Isten ággya mëg!
Jankó mán kigyött a kapunn is, mikor az öregasszony utánna kiátott:
gyere vissza! odaadom!
Mëgfogta Jankó a csikót, de először vezetnyi këllëtt, olyan gënge vót.
Mikor kiért vele a szigetbű, épen csak olyan fájin nagy ló lëtt belűlle,
mint a többi. Akkor oszt fëlült a hátára.
Mëgy, mëndëgé, az uton tanákozik ëgy juhászszal.
– Aggyá nekëm ëgy zsákot, juhász! adok érte ëgy marék aranyat.
A juhász adott.
– Aggyá még két báránt is, azé mëg adok még két marék aranyat!
A juhász azt is adott.
A két báránt Jankó bekötte a zsákba, maga elejbe vette a ló hátára, oszt
mënt.
Nemsokára odaért a vámhídho. Kérdezi tülle a vámhidas:
– Hoztá-e valamit nekem, hé?
– Hoztam! azzal a zsákbú kieresztëtt egy báránt. Még keresgéték, – mer
elszalatt! – ő azalatt tovább mënt.
A másik vámhidasnak is odatta a báránt rengyibe, azután nyargalt
ëgënyesenn a sárkány palotája fele.
Épen rëggel kilencz óra vót most is, hogy odaért. A világszépasszonya
vitte a kossót a kezibe, mënt a kútra. Mëglátta Jankó:
– Csapd a kútho azt a kossót, oszt gyere velem!
Oda is csapta úgy az asszony, hogy ëgy szikurdum nem maratt belűlle
épségbe! avval fëlült Jankó mellé, utánnok vót a turhós csikó, oszt
mëntek, mint a szél.
Este hat órakor gyön haza a sárkány, ëgënyesenn mënt az ëstállóba.
Aszongya a lovának, mer az nagyon kapálódzott:
– Mi baj! kutya ëgye a vérëd! van szénád, abrakod! világszépasszonya
gazdasszonyod!
– Nincs! Nincs!
– Hát hun van?
– Elvitte Királyfi Jankó.
– Ehetëk-ë, ihatok-ë még!? kérdezte a sárkány.
– Ëheccz is, ihaccz is, alhaccz is, hatot is ugorhatok, még së érëm utó!
No! vót harag mëg mérëg a sárkánba is, maj szétvette. Elmënt a gépészhë,
csinátatott vele olyan vasbuzogánt, a mëllyiknek olyan hëgyi vót, mint a
tő.
Mikor a buzogány készenn vót, fëlült a lovára, kétódalt mindég verte,
szurkáta a lovát, szëgénnek má a bélyi is csüngött. Ecczër a ló ëgyet
ugrott, lëhajította a hátárú a sárkánt úgy, hogy kampësz lëtt ëcczërre.
Kiráfi Jankó mëg repűt tovább a világszépasszonyával, még haza nem
értek. Otthon mëgesküttek, lagzit laktak, faggyút sz....k, avval
világítottak, mém most is boldogan élnek, ha mën nem haltak.
Galilián köpönyeg, tódd a mesét, ha lëhet. Eggyig vót, több se vót.
_Puszta-Hanyi, Heves vármegye. Molnár Lojzi, 23 éves dohányos bojtártól.
Lejegyzési idő: 1904. május._


37. Nemfélek Jankó.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy embër, annak mëg két fia. Az a
két gyerëk mindég az ëstállóba hát a lovakra ügyelnyi. Az ëgyik, mikor
tüzeltek az ëstállóba, mindék borzongott, fét valamitű, a másik mëg, nem
vót má olyan dolog a világonn, a mitű fét vóna. Az apjával is csakúgy
foghëgyrű beszét, nem fét attú së.
Monta neki az apja sokszor, hogy »maj mëttanítanak mét tégëd valahun
keztyűbe dudányi, nëfé! csak vesd magad olyan nagyon!« »Mit? engëmet?!«
monta Jankó, »má engëm në ijeszszék mëg a világonn sënki, sëmmi!« »Jó
van, jó, fiam! véginn pattan az ostor! ëcczër lëssz, a ki sosë vót!«
A gyerëk nagyon makacs vót, fëltëtte, hogy – van ötven tallérja, oszt
elindú a világba, azt az ötven tallért annak aggya, a ki őt mëttaníttya
fényi.
El is indút. Má a másik faluba kezte kiabányi, hogy »ötven tallér annak,
a ki mëttanít fényi!« A harangozó vállalkozott, hogy maj mëttaníttya ő!
Fëlkűtte Jankót a toromba harangoznyi écczaka, ő mëg lepedőt vëtt
magára, oszt úgy mënt fël a toromba. Mikor Jankó mëllátta, nem hogy
mëgijett vóna, ha fëlkapta az ölibe, oszt kihajította a toronyablakonn.
Abbú a falubú mënt tovább. Mindënütt azt kiabálta, hogy »ötven tallér
annak, a ki mëttanít fényi!« Ott mëv vót ëgy hóhér, a ki azelőtt való
nap akasztott fël hét embërt. Ő aszonta, hogy mëttaníttya Jankót fényi,
ha ördöggel határos is. Elhítta Jankót magáho, bezárta abba a komrába, a
hun a hét akasztott embër lógott, ott këllëtt neki lënnyi rëggelyig.
Várta a hóhér, hogy maj rimánkogyik Jankó, csak eresszék ki má, de Jankó
olyan jóézűenn alutt, mint a tej, eszi ágába së vót, hogy ő most
akasztott embërëkkel hál ëgy haj alatt. Rëggel kigyött a komrábú, nem
vót ő neki sëmmi baja së, még inkább olyan kanfurgyia beszédëket beszét,
hogy nem győztek rajta ëlëget nevetynyi.
Jankó mënt tovább, mert még nem tanították mëg fényi.
Mëgy, mëndëgé, tróbákozott ő vele mindënfajta embër, de nem mënt vele
többre a neveccségné.
Ëcczër beért ëgy kirá udvarába. Annak a kirának vót ëgy vára, a kibe
sënki së mert má estefele bemënnyi. Ki is vót hírjesztelve, hogy a ki
abba három nap, három écczaka mëm mer lënnyi, azé lëssz a kirá lyánya.
Jankó a hogy mëhhallotta, ëgënyesenn mënt mondanyi, hogy ő nem fé az
ördögtű së, ő mëhhá benne.
Estefele be is mënt Jankó a várba.
Écczaka épenn javába alutt, nagy csörtögést hallott. Fëlkelt, hát
láttya, hogy a szoba, a hun hál, tele van boszorkánval. Lëhajtotta a
fejit vissza, oszt alutt tovább. En neki nem vót sëmmi së.
Másnap écczaka – mer azelőtt annyit alutt, hogy mos má nem birt alunnyi
– fëlvót. Ëcczërcsak gyött feléje kilencz haláfej, mëg kilencz haláláb.
Fëlszëtte mind, a fejekët mëgësztërgályozta, a lábakot fëlállította,
oszt elkezdëtt velëk gugliznyi. Guglizott egész rëggelyig.
Harmagyik écczaka hat fekete embër hozott elejbe a Szen Mihá lovánn
koporsóba ëgy öreg ősz embërt, de Jankó attú së fét, odamënt, oszt
kipëndërgette az öregnek a bajuszszát. A többit mëg mëkkínáta ëgy-ëgy
pipa dohánval. Azutánn rágyútott maga is, oszt lëdőt ëgy hêre, pihent,
mint Marczi Hevesënn.
Rëggerre kitelt a három nap. Mënt a kiráho Jankó, hogy övé má a lyánya,
kiáta a három napot. A kirá csudákozott, hogy »no! még ilyen embërt nem
láttam az életbe, má igazánn fájin embër vagy! ettéd a lyányom!«
Mëg is tartották az esküvőt mingyá másnap. Vót ott olyan dáridó, hogy
még olyat ki látott!
Mikor lëfeküttek a legény a lyánval, a szógállónak má jó előre mëv vót
parancsolva, hogy éfékor a legény alá öncsön valamit, hátha attú
mëgijed!
Úgy is vót. Éfékor mënt be a szógálló, vitt be ëgy csobor halat vízzel
ëgyütt, azt öntötte a királyány ura alá. Hát a hogy odaöntötte, a hal
elkezdëtt vickándoznyi, a legém mëg fëlérzëtt. Nem tutta: mi lëhet az
ott alatta? úgy mëgijett, maj mëhhasatt a szívi. A feleségi mëg ezt
leste. Mikor javába ihedëzëtt az embër, Nemfélëk Jankó, a királyány
nagyot nevetëtt rajta. »Mit neveccz, te bolond!« monta neki Jankó. »Hát
csak azt, hogy ilyen embër vagy të! aszontad, hogy má nincs olyan a
világonn, a kitű të féné, oszt mos mëg attú a csëpp haltú is halára
ijetté! No! azé nem baj! csak mëttréfátunk!«
Jankó ëgy kicsit rëstëlte is a dógot, de azutánn má ő së nagyon bánta,
hogyha monták neki a halat. De nem is kötte többet az ëbet a karóho, ha
mëhhúzta magát, a feleségivel boldogann ét, tán mém most is él, ha mën
nem halt.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Gyürő Klári parasztasszonytól. Lejegyzési
idő: 1904. márczius._


38. Borsszem Jankó.
Hun vót, hun nem vót, nem mernék rá mëgeskünnyi, hogy hun vót, de arra
së, hogy vót, de má akar vót, akar nem vót, hát hal lëgyék, hogy: vót –
a világonn ëgy asszony, annak születëtt ëgy kis fia. Olyan csëpp vót,
hogy elnevezték Borszëm Jankónak.
Ez a gyerëk, má a születési napján úgy élett, mint ëgy kis kirá,
henczëgëtt, mindenkivel csak úgy beszét, mint a kondás a disznóval.
Másnap mëg má odakiátott az annyáho, hogy »hallya-ë ke!? mënynyék el a
kiráho! oszt mongya mëg neki, hogy ha nekëm aggya a lyányát, visszahozom
azt neki, a mit má tíz esztendeji elvesztëtt: az aranszőrű paripát!
Sebësenn járjék, ëgyik lába itt, a másik ott!«
Elmënt az annya, de rá së fityítëttek az ő beszégygyire, úgy kellett
neki hazamennyi, a hogy elmënt.
Jankó mëh haragudott csudálatosann. Majd elmëgy hát ő! maj mëmmutatja ő,
hogy odaggyák!
Mikor a kirá elejbe ért, ott is olyan hëgyësenn beszét, hogy… A kirá is
mëcscsëndësëdëtt, oszt odaígírte neki a lyányát, de előbb hozza haza az
aranszőrű lovat.
Jankó válalta, hogy ura lësz a szavának.
Másnap fëlültek ëgy kocsira, befogtak két lovat, oszt mëntek.
A mint mënnek, mëndëgének, hetedhét ország ellen, gyön előttök az utonn
ëgy rézszőrű paripánn a hétfejű sárkány, annak a lova lába ëgy kőbe
mëbbakott. Aszongya a sárkány: »héj! ha tunnám, hogy az a kutya Borszëm
Jankó itt van, mëgölném, ha hét lelki vóna is!«
Jankó hallotta ezt a kocsis mellől, fëlugrik, oszt odakiáttya neki: »itt
vagyok, mit akarsz velem? gyössz-ë velem karra vagy kardra?« A sárkány
kardra mënt.
Borszëm Jankónak csak annyiba kerűt őt mëgölnyi, mint a sëmmi, úsz
szëtte lë a fejejit ëgyënkint, mintha csak simogatta vóna. Mikor má
mëddöglött az a kutya hétfejű, a rézszőrű paripáját odavezette a
kocsiho, a másik kettő mellé.
Avval mënt tovább. Nemsokára gyött a tizënnégyfejű sárkány ezüstszőrű
lovonn. Az is elkezgyi, mikor a lova lába mëgbakik: »no! biztosann az a
kutya Borszëm Jankó jár itt!« Jankó a bakonn ült, onnan vágott oda neki: