Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből; Magyar népköltési gyüjtemény - 20

Mëgy, mëndëgé hetvenhét nappal mëg hetvenhét écczaka, ëcczër elér a
Fekete-tenger partyáho.
Aszongya a csónakosnak:
– Vigyën át, barátom! mëffizetëm embërségësenn!
De a csónakos nem akarta átvinnyi.
– Hallod-ë, hé! minek vinnélek én átal tégëdët! má itt
kilenczvennyóczann vesztek el, të lënné a kilenczvenkilenczegyik! Në
mënny vakon a güdörnek!
De a kiráfi aggyig rimánkodott neki, még át nem vitte.
A tengër közepinn vót ëgy nagy kastély, a csónakos épenn az előtt kötött
ki.
– No! köszönöm mán a jóakarattyát! – monta a kiráfi a csónakosnak, avval
ugrott ki a csónakbú, oszt mënt be ëgënyest a kastélyba. Ott ëgy vén
asszony fogatta, a ki boszorkány vót.
– Aggyon Isten jó estét! nénémasszony!
– Aggyon Isten! – monta rá a boszorkány. – Mit keresël të itteng!?
– Hát csak elgyöttem világot próbányi! – monta a kiráfi.
– No! lelkëm! hát üllyék lë! éhën van-ë? sütök ëgy kis rátottát!
– Jó lëssz! jó! – kapott rajta a kiráfi, – hát csak süssék!
Eszi a kiráfi a rátottát, eszi, mikor mëgëtte, elkezdëtt bággyaszkonnyi.
Lassan-lassan elvesztëtte mindën erejit, mikor mán nagyon odavót,
odamënt a boszorkány, szétszaggatta lovastú ëgyütt, besózta, hordóba
rakta őköt.
Jó monta a csónakos, hogy ő lëssz a kilenczvenkilenczegyik, hát ő is
lëtt!
Otthonn a testvéri nézi a puharakot, hát látta, hogy a vér vizes lëtt, a
viz mëg vérës, mingyá tutta, hogy a báttya mëhhalt.
Útnak indút ő is.
Ódalára élës aczélkardot kötött, az ëgyik zsebibe forrasztófüvet, a
másikba mëg választóvizet tëtt.
Mëgy, mëndëgé hetedhét ország ellen, épen arra az útra tért, a
mëllyikënn a testvéri járt.
Betért a kocsmába is, a hun a báttya mëffordút, ott azt hitték, hogy az
van ott, a ki a mútkor, olyan nagyonn hasollítottak ëgymásho. De ő
elmonta, hogy ő csak testvéri annak, a ki êre járt, mer az má mëghalt.
Másnap bëmënt a kirá lyányáho is, mer hallotta, hogy a testvérinek al
lëtt a feleségi. Am mëg ëgënyest azt hitte, hogy az ura gyött mëg, olyan
szivesenn fogatta, hogy még az ágyba is vele akart hányi. De a kiráfi
kihúzta a kargyát, maga mellé fektette azt ágyba, oszt mikor a kirá
lyánya hozzá akart simúnyi, avval fenëgette mëg, ha nem maradhat tűlle.
Ëd darabig ott vót, azután dóga után látott, mënt a testvérit keresnyi.
Ere is azonn az utonn járt, a kinn a báttya. Ő is elért a Fekete-tenger
partyáho, a csónakosho.
De az őtet së akarta átvinnyi.
– Má kilenczvenkilenczenn vesztek itt el, të lëszël a százagyik! Jobb
lëssz, ha visszafordúsz, mer a ki előtted itt járt, épenn olyan vót,
mint të, az is ittveszëtt!
De a kiráfi nem hatta annyiba.
– Hát az az én testvérëm vót, nekëm őt fël këll keresnëm, vigyék kend
átal, mer nem tudom, hogy lëssz! De má mérges vót a kiráfi.
A csónakosnak mit vót mit tennyi! átvitte őt is, lëtëtte ëgënyest a
kastély ajtajáná.
A vén boszorkány épenn a küszögönn ült nagy boglyosann, a mikor
odaköszöntek neki:
– Aggyon Isten jó estét! nénémasszony!
– Aggyon Isten! hát mi járatba vagy?
– Világot próbálok, nénémasszony!
– El vagy-ë fáradva? süssek-ë ëgy kis rátottát?
– Hát!… jó lëssz! – monta a kiráfi, úgy hallottam, mint most.
Mikor a boszorkány a rátottát mëssütte, odatëtte a vendég elejbe. Ëtt a
kiráfi jóézűvenn, de má a harmagyik harapásná érizte, hogy bággyad.
Eszrevëtte a boszorkány szándékát, biztosann a testvérit is így tëtte el
láb aló! Kirántotta a kargyát, úgy vágta lë a boszorkány két kézit
csuklóba, mintha ott së lëtt vóna.
– Hova tëtted a testvérëmët mëg a lovát, te kutya! mondd mëg, mert të
jártá a végire mind a kettőnek!
Mikor a boszorkány mëmmonta, hogy itt s itt van ëgy hordóba besózva, a
kiráfi úgy összevagdalta, hogy nem vót aj jó többet embërnek.
– Ne ë, kutya! ha még a bátyámot mëgölted!
Nem is vót abba pára többet.
Akkor a kiráfi mëgkereste a hordóba a testvéri tetemit, fëlhítta a
csónakost, avval a testvérit mëg a lovát is összerakták, oszt
forrasztófűvel mëg a választóvizzel fëlélesztëtték.
Mikor azok fëlélettek, a csónakos kiráé, a csónak a feleségié, az övedző
mëg a lyányáé vátozott, a nagy tengërbű mëg erdő lëtt.
Az övedzőbű lëtt kirákisasszony olyan szép vót, hogy a fiatalabb kiráfi
mingyá mëszszerette. Még az utonn el is vëtte.
A másik kiráfi mëg elmënt a feleségié, hazavitte az apjáho, a hun a
fiatalabb kiráfival mëgosztoztak a kiráságonn, azután lagzit csaptak,
hétországraszólót, szörnyen boldogok lëttek, még most is élnek, ha azóta
mën nem haltak.
_Besenyőtelek, Hevesvármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzés ideje:
1904. január._


59. Daru János.
Vót ëcczër a világonn ëgy kirá, annak vót ëgy lyánya.
Az a lyány tellyes életyibe nem látott sosë sënkit.
Mégis, hogy eltellyék neki az ideji valahogy, az apja csinátatott ën
nagy arandarut, abba mëg muzsikát, hogy ha kedvi lëssz, hát avval
mulassa magát.
Mikor az aramműves az arandarut csináta, mëllátta ëgy katona.
Kérdëzősködött, hogy minek lëssz a!? A mestër aszonta, hogy »olyan
mulattatós muzsika lëssz ebbe, a kirá lyányának készű!«
Este, mikor má mindënki alutt, gondolt ëgyet a katona, belebújt az
arandaruba.
Másnap rëggel mëg má vitték a darut a kiráho, beállították ëgënyest a
lyány szobájába.
A lyány örűt neki nagyonn, as së tutta, micsinálylyék örömibe.
A katona mëcs csak az écczakára várt. Mikor eszrevëtte, hogy csendesség
van mëg az óraütésrű mëttutta, hogy itt az écczaka! kibújt a darubú,
mënt ëgënyest a lyánho az ágyba. Ott oszt csinátak, a mit csinátak, elég
ah hozzá, hogy a királyánnak nemsokára gyerëki lëtt.
Rëstëllte a dógot a kirá lyánya. Hová tëgye má azt a gyerëkët? Fogta
magát, csinátatott ëgy aralládát, abba tëtte a gyerëkët, mellé mëg a sok
pézt mëg ëgy kardot. Avval eresztëtte el a Dunán.
A láda eluszott, valahun lellyebb mëg kifogta ëgy halász. Annak is épenn
akkor lëtt gyerëki. »No, annyok – monta a halász – van má gyerëk, kettő
is! no! nem baj! ha az Isten idevezette, hát nevelylyük fël!« Mëg is
kërësztëltették oszt ëgyütt a két kicsit.
Mikor má a gyerëkëk nagyok vótak, sokszor összekaptak, az igazi gyerëk
lëhorta a másikot mindënnek, hogy »mét të is akarsz valamit, të
széhozta, vizhajtotta, te!« A gyerëknek en nagyonn zokonn esëtt, odamënt
az apjáho, mëkkérdëzte, hogy igaz-ë a, a mit a másik gyerëk mond? Az
apja, má mint a halász, beösmerte, hogy »bizon të nem vagy ez én
gyerëkëm, én tégëdët csak úgy fogtalak ki a Dunábú ëgy ládába!«
Elkeserëdëtt a gyerëk. Nem vót többet maradása a halász házáná,
mëgköszönte a jókarattyokot, avval mënt, elindút a világnak.
Legelőször ëgy nagy várasba ért. Ott megát az ucczán ëgy fényes ablakú
palota előtt. Gondolta magába: »mi lëhet ott, hogy olyan nagy a
világosság! de szeretnék én oda bejutynyi!« Valahogy ezt kimonta, mintha
csak szárnya nyőtt vóna, ëgënyest az ablakba termëtt. Ott abba a szobába
épenn vetkëződött ëgy gyönyörű szép mënyecske. Mëlláttya Daru Jánost:
»gyere ide, kedvesëm! az ágyba, hálylyunk ëgyütt!« – igy szóllitotta
mëg. De Daru János aszonta, hogy ő nem mëgy.
Nagyon el vót má törődve ő is az úttú, aggyig rimánkodott neki a
mënyecske, még az ágyba nem fekütt. Daru János mind a kettőjik közé
kardot tëtt. Olyan vót a, mintha ott së lëtt vóna, elvégezték ëgymással
hamarosann.
Rëggel az asszony kérdëzőskögyik a legéntű, mer látta, hogy szép mëg
uras tartású, hogy hunnatvalósi? Daru János ő aszonta, hogy maga së
tuggya, de van a zsebibe ëgy level, a kirű mël lëhet tunnyi. Annyit tud,
aszongya, hogy ládába fogta ki ëgy halász.
Az asszony elolvasta a levelet, azutánn elsáppatt, oszt lëtëtte a
kezibű. »Hajhaj! mit tëttem!« sóhajtozott nagyonn. »Hát mit tëtté?«
kérdezte Daru János. »Hát tudod-ë, hogy én vagyok az anyád?« »Nem tuttam
én! no má ha ilyen bűnt követtünk el, mënnyünk a pápáho. A mi részünkre
má tán ott sincs bocsánat!«
Elmëntek a pápáho.
Daru Jánosra azt a büntetést szabták, hogy hét esztendeig mëg hét
szëmpillantatyig térgyënn këllëtt neki vizet hordanyi ëgy száraz
mogyorófa tövihë.
Az annyát mëg avval büntették, hogy becsukták ëgy templomba, a kúcscsát
a templomnak mëg a tengërbe hajintották.
Mikor Daru Jánosrú lëtelt az idő, a hét esztendő mëg hét szëmpillantat,
a mogyorófa kivirágzott, ő mëg mëgüdvezűt. Akkor elmënt az annyát
fëlkeresnyi.
De aszonták neki, hogy ëgy templomba van elcsukva, a kinek a kúcscsát a
tengërbe sútották.
Mënt ëgënyest oda. Egy síbba belefújt, a halak rögtön odamëntek, elé is
atták a kúcsot.
Benyit a templomba, kereste az anyját, de nem tanát ëgyebet: az oltár
fëlëtt repkëdëtt ëgy szép fejir galamb. Av vót az annya, má az is
mëgüdvezűt.
Ő mëg hazamënt, mëgházasodott, olyan boldog lëtt, hogy…! Még ma is él,
ha mën nem halt.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Tinger Jóska kovácstól. Lejegyzési idő:
1903. deczember._


60. A katona.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá. Építetëtt az olyan
palotát, hogy a fala alabástrombú volt, oszt olyan szép vót, hogy azt, a
ki elmënt mellette, nem áhatta, hogy mën në nézze. Én is láttam, mikor
mév vásárra jártam, mindég oda jártam be szállásra.
Hát az a kirá nagyonn fétëtte a palotáját, éjjel-nappal ëgy sirbakkal
őriztette, hogy a szép fejér falat valaki be në tanállya piszkolnyi.
Áll a sirbak a ház előtt, gyönyörű hódas écczaka vót, de hideg vót.
Gondolta magába szëgény, hogy de jó ezëknek a nagy uraknak, még a
szëgény embër kívël fagyoskogyik, ők a meleg házba jó dunnába
csavargódzonak, oszt oda së fityítënek az időnek. De a szëgény embër
micsinállyék? Ha neki az ura aszongya, hogy vemhës, hát vemhës, ha
asszongya, hogy nem, hát akkor nem Mindënféliképenn csak a szëgényre jár
ar rúd. Néha összedörgölte a kézit, mer fázott a katona,
mëg-mëghuhúkolta, de csak annyit ért az, mintha mës së tëtte vóna. A
hódvilág sütött szépenn, a hó mëcs csikorgott-nyikorgott a sirbak lába
alatt… Elgondolta a katona mëgint, hogy ha a kirá vóna a sírbak, ő mëg a
kirá, akkor ő alunna a jó helyënn, amaz mëg kívël sopakonna az időre,
oszt ússë vóna igazság, mer akkor mëg őtet átkoznák. Nem jó sor-e,
akarhogy, akarmint!… Avval járkát tovább. A hód mëg a hogy rásütött a
házra, csak úgy ragyogott.
Gondol ëgyet a katona.
Tuggya mëg mindënki, hogy mi a szëgény embër baja, elévëtt ëgy darab
szenet, oszt fëlirta a ház falára, hogy:
A kinek pézi van, mindënt mëttëhet,
A kinek pézi nincs, sëmmire së mëhet!
De ő azt úgy elgondatlankodta, nem jutott az eszibe, hogy ő arra van oda
rendëlve, hogy a falat őrözze, oszt mos mëg ő piszkolta be. Rëggel
mëntek a vizitálók, mëllátták a falon az irást, mingyá elévëtték a
katonát. Ő, szëgény, válalta, hogy ő írta.
Vót a kirának a palota mëllëtt ëgy nagy kertyi, a ki a váras szélyire
járt véggel, annak a végibe falaztatta be a katonát a kőkerítés alá.
Hogyím arrú panaszolkodott, hogy neki sëmmiji sincsen, adott neki
temérdëk aranyat mëg ezüstöt, hogy hát most mulassa magát.
Mëhhallotta ezt a várasba ëgy arammíves, écczaka elmënt oda, lyukat fúrt
a falon, beszét a katonával, hogy aggya oda neki az aranyat mëg az
ezüstöt, ő mëg maj visz érte neki mindënnap ételt. A katona
beleëgyezëtt.
Az arammíves ëgy szályig mind elhorta a kincsët, a katonának mël
letalább tűrhetős sora vót. Amaz otthonn – mer nagyonn ügyes embër vót –
a sok arambú, ezüsbű csinát ëgy kecskét, a ki olyan szépenn tudott
muzsikányi, hogy ha azt valaki mëhhallotta, mindën baját elfelejtëtte,
csak azt hallgatta. Mikor készenn vót vele, kibontotta a katona falát a
kert véginn, oszt odatta neki, hogy ha mëgúnnya magát, muzsikállyék
vele. De az az arankecske olyan vót, hogy belőrű üres vót, oszt bele
lëhetëtt ülnyi.
Muzsikágatott avval a katona, mulatott hébe-hóba, ha mëgúnta magát.
Koplalnyi mëg nem koplalt, mer az arammíves mindën écczaka elvitte neki
a napra való ételt.
Ëcczër a kirá kívël sétágatott a kertyibe, ép ára tanát járkányi, a mére
a katona be vót falazva, hallotta, hogy valami szép muzsikaszó
hallacczik itteng. Mi lëhet a? nézëgetëtt êre is, ára is, de nem tutta
kitapasztalnyi, honnan gyöhet?
Másnap a lyányával mëg a minisztërivel mënt ki a kerbe, a katonának otlë
jókedvi lëhetëtt, mer mëmmëg hallották a muzsikaszót. »No! ezt ki këll
tunnom, mi lëhet!?« monta a kirá, de má elfelejtëtte, hogy vót neki ëgy
katonája, a kit ide befalaztatott, ha még a palotát befirkáta. Rögtönn
kőmíves legényëkët hivatott, fëlásatta a fődet, a mérű a muzsikaszót
hallotta. Ástak, ástak, ëcczër csak ráakadtak a güdörre, a hova a
katonát valaha betëtték. De nem vót ott ëgyeb ëgy arankecskéné, a kibű
csak úd dűt a nóta még akkor is, mint az esső az essőzsákbú.
Fogta a kirá, bevitette a szobájába. Nézëgették azt előrű-hátúrú, de nem
tutták, hun szóhat benne a muzsika? Nagy keresés, toprongás utánn vëtte
észre a kirá, hogy a hasánn valahun kúcslyuk van, próbáták
nyitogtatynyi, de nem vót hozzávaló kúccsok. Elhivatták az
arammívesëkët, de azok së tuttak vele boldogúnyi. Utóllyára ahho az
arammíveshë kűttek, a ki a kecskét csináta. Az oszt kinyitta.
A kirá csak akkor nézëtt letnagyobbat, mikor a katona kilépëtt belűlle,
oszt haptákba vágta magát: »Fëlségës uram, én vagyok az, a kit ezelőtt
régen befalaztatott, mer a palota falát összepiszkoltam. Bűnömé
mëszszënvettem, most itt vagyok, engeggyën mëg, fëlségës Uram, hűségës
szógájának!«
A kirá kezet fogott vele, mëddicsérte, hogy még ott is minő fájin embër
tudott marannyi, odatta hozzá a lyányát feleségű, az arammívest mëg
gazdagonn mëgajándékozta.
A katona boldog lëtt, a feleségivel mém most is ének, ha mën nem haltak.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Özv. Bozsiknétól. Följegyzési idő: 1904.
január._


61. Krisztus meg a czigány.
A czigán nagyonn szëgén vót. Hiába könyörgött má Jézusho, Krisztusho,
csak nem ért a sëmmit. Szëgény maratt biz ő kelmi.
Ëcczër elhatározta, hogy kimëgy a határba, agyonütyi a Krisztust.
Vót a határba ëgy feszűllet, baltát vëtt a czigány a kezibe, oda mënt
ki.
Mikor kiér, aszongya a Krisztusnak: »hallod-ë të, Krisztus! én má sokat
könyörögtem nekëd, més së segítëtté mëg, most agyonütlek!«
Aszongya a Krisztus a kërësztrű: »ereggy el erre mëg emerre a dőllőre,
ott tanász ëgy szamarat, ha annak a farkát mëghúzod, oszt aszondod,
hogy: »sz..j aranyat, jószágom!« annyi aranyad lëssz, a mënnyit akarsz!«
Úgy is vót. A czigány mëttanálta a szamarat, mingyá próbát is tëtt vele.
Mëgelégëdve látta, hogy nem hiába húzta mëg a farkát.
Mënt ëgënyest a kocsmába. Mingyá bort kért mëg kóbászt, oszt közbe mëg a
kocsmárosnak eldicsekëdëtt vele, hogy minő szamara van neki. A kocsmáros
së vót bolond, még a czigány odbe itt, kicseréte a szamarat ëgy
másikkal.
Viszi a czigány haza a szamarat. Mongya a feleséginek, hogy »nézd csak,
minő szamár e!« – avval kezte húznyi a farkát mëg monta is, hogy »sz..j
aranyat, jószágom!« – bizon nem vót annak foganattya, még úgy térgyënn
rúgta a szamár a czigánt, hogy maj kitörte ar rossz.
Fëlmérgesëdëtt ezënn a czigány nagyonn. Hát így becsapta őt a Krisztus?
»mëgá csak, Krisztus! mëgá!« fenëgette.
Kezibe vëtte a baltát, mënt újfënt, hogy majd agyonütyi a Krisztust.
A hogy ráemelyi a baltát, aszongya neki a Krisztus: »melletted van ëgy
lepedő, ha annak aszondod, hogy: terí asztalt lepedő! mingyá tele az
asztal mindënféli ennyi-, innyavalóval!«
A czigán fël is vëtte a lepedőt. Ki is próbáta mingyá, mint a szamarat.
Lëtt az asztalonn minden, jólakott a czigán.
De útközben ott vót a kocsma most is, a cigány nem mëhetëtt el előtte.
Bemënt. De a lepedővel is új járt, mint a szamárral: eldicsekëdëtt vele,
a kocsmáros ellopta, másikot adott helyibe, oszt otthonn a feleségí
előtt mëgint hopponn maradt.
Mos má valósággal ördög lëtt, úgy mëhharagudott. Agyonütyi ő a Krisztust
most má! nem këgyelmezs má ő mëg! »hát majd! mikor azs én sámot csak
sëmmivel tőtyi be! honnë këgyelmezsnék!«
Újbú kimënt a határba. Ecs csëpp hijja vót, hogy lë nem ütte Krisztust a
kërësztrű. Akkor aszongya neki Krisztus: »a hátadná van ëgy bot, ha
annak aszondod, hogy »szamáré, lepedőé üsd, vágd!« në fé! aggyig ütyi a
kocsmárost, még a szamarat mëg a lepedőt vissza nem aggya!«
Fogta a botot a czigán, mënt a kocsmába, mos má biztosra!
Aszongya a botnak: »samáré, lepedőé üsd, vágd!« vágta ám a bot a
kocsmárost úgy, hogy allyig birta eléannyi a szamarat mëg a lepedőt.
Hej! örűt a czigán. Vezetyi a szamarat hazafele, a lepedő mëg a nyakára
vót csavargatva.
Mikor hazaért, behíjja a feleségit mëg valamënnyi gyerëkit, elévette a
szamarat, farkáná fogva biztatta. Lëtt is odbe annyi arany, a sok rajkó
maj mëvvakút tűlle. Azutánn a nyakárú leódozta a lepedőt, »teri asztalt,
lepedő!« lëtt ott mindën, a minőt még czigány szëm nem látott. Hozzá is
látott a sok gyerëk az ëvésnek, ivásnak úgy, hogy kettő mingyá mëzzabát
közűllök, fël is fordút.
De a többinek sëmmi baja së lëtt, mém most is él, ha mën nem halt.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Tinger Jóska kovácstól. Lejegyzési idő:
1904. január._


62. A Szent Péter muzsikája.
Hát hun vót, hun nem vót, vót ëcczër ëgy katona. Annak a katonának vót
három peníszës krajczárja. Má jó előre fëltëtte magába, hogy az ëgyikënn
vësz masinát, a másikonn dohánt, a harmagyikonn mëg pípát.
El is indú; mëgy, mëndëgé, hát tanákozik ëgy kódussal. »Katona uram,
szánnya mëg a szëgén kódust csak egy krajczárkával is.« De a katona
aszonta, hogy: »Hát akkor hogy gyútok én rá? Csak három krajczárom va’,
az ëgyikënn masinát akarok vënnyi, a másikonn dohánt, a harmagyikonn mëg
pipát! Oszt ha én ëgyet odadok magának, vagy ëgyikët vagy másikot nem
tudok vënnyi!« De a szëgén kódus aggyig kunyerát, aggyig kunyerát, még a
katona oda nem atta neki az egyik krajczárt. Mëgy oszt, mëndëgé
továdabb, hát mëgint csak elé tanállya a kódust. »Katona uram, szánnya
mëg a szëgén kódust csak ëgy krajczárkával!« A katona mos má mics
csinállyon, má ússë gyúthat rá, hát odaggya a másikot is. De a hogy
mëgy, harmacczor is mëllátja a kódust, az újra rimánkodott neki, a
katona látta, hogy avval az ëgy krajczárral má úgysë mëgy sëmmire së,
odadta az utóssót is.
Ekkor oszt a kódus felállott, benyút a szűri újjába, elévett ëgy
muzsikát, oszt a katonának adta. »Látom mos má, hogy fájin embër vagy,
ne ez a muzsika! ha ezt mëhhúzod, tánczra penderű tűlle minden.« A kódus
Szen Pétër vót.
A katona mëkköszönte az ajándékot, oszt tovább mënt. Az útonn valahogy
kedvi kerekëdëtt, mëhhúzta a muzsikát, hát csak elámékodott, mikor
látta, hogy csakugyan tánczol ő előtte mindën. Húzta tovább, oszt nagyon
tecczëtt neki. Ëcczër csak valami kiabálást hall. »Ne killógyék má avval
a muzsikával, ha fëlhagy vele, adok magának száz pëngőt!« Odanéz a
katona, hát láttya, hogy ëgy zsidó ül ott ëgy bukorba a féredógán, oszt
a nagy rángatódzástú mindég ëgy nagy macskatöviskbe veri a farát. »Hát
jó van no! de hún a száz pëngő?«
A zsidó megatta neki, oszt elindútak az útonn ëggyütt.
A hogy mëntek, nemsoká ëgy várasba értek. Ott a zsidó kapja magát,
bejelëntyi a katonát, hogy ő tűlle száz pëngőt lopott. Csávingatták a
fejököt, tanakodtak, oszt kimonták, hogy a katonát fël këll akasztanyi.
Szëgén katona! mëgesëtt most nekëd! mës së gondoltad, hogy így járj!
Akkor oszt mëffogták szegént, oszt vitték ki a határba, hogy majd
felkötyik. Mënt ottang tengër nép, ki kocsinn, ki lovonn, kísírte a
szegén katonát, a ki nagyon odavót, as së tutta, hova lëgyék, csak
szomorkodott. A zsidó mëg örűt, hogy hogy kibánt most ő a katonával!
Mikor má akasztanyi akartak, a katona avval át elé, hogy hagy húzzon még
ëgyet az ő kedves muzsikáján! Utóssó kérési vót, mëgengették. A hogy
ráhúzza, hát tánczba fog minden, a fűszál mëg a fa, meg az a sok kocsi a
lóval, de mëg a zsidó is új járta, mint ar rossz.
Osztan a zsidó únta má a tánczot, rimánkodott, hogy kössék hát őt mëg
akkor két kocsi közé, mer így a rossz is kitöri! Megkötötték
nagynehezen, de ott mëg mëg rosszabbú járt, mer a táncoló kocsik
összevisszaverték mindenit.
A többi népek látták má ekkor a zsidót, hogy ő a bűnös, mer hogyím a
muzsika csakugyan olyan szërzet, hogy attú a nehéznyavalya is ráz, ha
mëhhúzzák, igazat attak a katonának, oszt a zsidót azé, ha még
hunczutkodott is mëg hazudott is, felkötték a katona helyëtt.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Vermes Miklós, besenyői legénytől.
Lejegyzési idő: 1903. deczember._


63. Hamupipőke meg a zsidó.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy embër, annak vót három fia. Vót
neki a hëgyódalba ëgy darab szőlleji is, de nem tudott rúlla szüretëlnyi
sosë, mer a seregély mind lëvágta a girizdrű a szëmët.
Kikűgyi a letidősebb fiát, Fërkót, őrizze mëg a szőllőt.
A legény olyan kakhëgy, kényës vót, nagyon elhitte magát, hogy még ha ő
së birná a szőllőt mëgőrzenyi, akkor sënki së! Ki is mënt.
Ott vót mán valami jó fénapig, mikor két kódus beállít hozzá, hogy
nagyon mëgkivánták, aggyék nekik ëgy csilleng szőllőt, ha többet nem is.
De Fërkó nem hogy adott vóna, ha olyan káronkodásra fakatt, hogy az ég
is majd lëszakadt. Hogy anna ő, mikor a seregély is mind elhorgya!
A két kódus nem erősz koskodott, hä mënt odébb ëgy házzal. De mikor
elmëntek, mënt a szőllőre seregély annyi, hogy a tőke allyig lácczott
tűllök. Jézus mëg Szent Pétër vót a két kódus, azok kűtték a seregélyt
is.
Este hazamëgyën Fërkó, kérdëzi az apja, hogy:
– No! hát van-ë még seregély a szőllőbe?
Aszongya Fërkó:
– Van annyi, hogy még annyit ëcczër-ëcczër nem láttam!
Ereggy ki hónap të, János! mondta az apjok a közepső fiának, – hátha të
embërebb lëszël, mint a bátyád.
Kimënt a János, de ő is csakúgy járt, mint Fërkó, a két kódust kiszidta
a szőllőbű, seregély mëg lëtt rá annyi, mint a légy.
Ő së dicsekëdhetëtt sëmmivel.
Harmagyiknak kikűtte az apjok Hamupipőkét, a kit soha ki nem áhattak, a
házná útáta mindënki. Most is szurkapiszkáták valamivel, de ő nem szót
az egészre sëmmit, csak mënt békével ki a szőllőbe.
Őrzi a szőllőt ő is. Úgy déltájba odamëgy a két kódus, Jézus mëg Szent
Pétër, kérnek tűlle szőllőt.
Hamupipőke aszongya nekik:
– Szëggyënek, barátom! ha tanának, oszt lakjonak jó!
A két kódús jó is lakott. Mikor el akarnának mënnyi, az ëgyik kódus
aszongya neki:
– Hát úgy-ë, nem tudod, kik vagyunk mink? Én Jézus vagyok, ez mëg itt
Szent Pétër. A jóságodé mëgjutalmazunk, a mit kérsz, azt mëgaggyuk!
Hamupipőke csak eltátotta a száját erre a szóra. Hirtelennyibe gondolnyi
së tudott sëmmit. Mikor az eszit összeszëtte ëgy kicsit, aszonta neki,
má mint Jézusnak:
– Hát má ha mëgajándékoznak, szeretnék én olyan pipát, a kibű sosë fogy
ki a dohány, olyan puskát, a mi ha rátartom valamire, mingyá eltanállya,
mëg olyan muzsikát, a kinn ha szomorút húzok, az egész világ
szomorkoggyék, ha vigat, mëg tánczollyék mindën.
Allyig monta el a kivánságát, má minden ott vót, a pipa füstölt, a puska
mëg vót tőtve, a muzsika mëg úgy fël vót stimolva, hogy csak húznyi
këllëtt rajta a vonót.
Hamupipőke mëgköszönte az ajándékot, avval az utasok mëntek tovább.
Otthon a Hamupipőke apja aszongya a gyerëkejinek:
– Mënnézem mán azt a rossz Hamupipőkét, mit csiná odaki? Biztosan
mëgétette má még a karókot is a seregélylyel!
Mikor a gunyhóho ért, Hamupipőke javába lövődözte a seregélyt. Úgy
pufogott a puskája, mint ëgy ágyú, a seregély mëg csak esëtt. Nem is vót
a szőllőbe öt së, nem úgy, mint azelőtt, hogy rezsgëtt[60] benne a
seregély, mint a hangya.
Örűt neki këgyetlenű, hogy így van, de nem tutta elgondolnyi, mé?!
Odamëgy a fiáho, odaszó neki, de csak úgy félvállrú:
– Mit csinátá të evvel a szőllővel, hogy nincs benne së seregély, së
másféli madár?
Hamupipőke oszt elmonta, hogy két kódus mënt oda, szőllőt kértek, ő
adott, oszt azok nem vótak ëgyebek, mint Jézus mëg szent Péter. Azutánn
mëgmutatta az ajándékot is, a mit kapott. A puskát a mire csak tartotta,
mindënt lëlőtt. Azutánn a muzsikát vëtte a kezibe.
Húzott ëgy szomorút, ëgy keserveset, még az ég is beborút rája, az apja
szëmibű mëg úgy csurgott a könyű, mint a záporeső. Jó mëgríkatta. Utánna
rárántott ëgy frissest, arra mëg úgy járta a bolondját az apja, mint ëgy
bakkecske. Ugránczozott annyit, hogy má allyig vót benne lélek. Akkor
Hamupipőke abba hatta a muzsikát, oszt aszonta az apjának:
– No! écsapám! én má elmënëk, elëget szenvedtem a maga házáná, most má
mëgpróbálom, mire viszëm magam. Isten ággya mëg!
Avval elindút. Útközbe tanát ëgy zsidót, hogy ëgyikök së mënnyék
gyalog,[61] ëgyütt mëntek, összefogtak.
A hogy mënnek, mëndëgének, Hamupipőke mëglátott ëgy fán ëgy szép
sárgarigót. Kapta a puskáját, czélzott, oszt lëlőtte a madarat. Igën ám!
csakhogy a madár ëgy nagy töviskbukorba esëtt. Hogy vëgyék azt ki onnat?
Hamupipőke gondolt ëgyet: bekűtte érte a zsidót.
Mikor a zsidó ott nyúkát, hajlongát a töviskbukorba, Hamupipőke a
muzsikán csak ráhúz ëgy csárdást, tánczolt a zsidó a bukorba, mint a
veszëtt fene, a tövisk mëg csípte, szúrta.
– Jajjajjaj! jajjajjaj! – kiabát a zsidó, ereszsz ki innet, hadd el a
muzsikát, adok nekëd ezër forintot! Jajjajjaj! jajjajjaj!
– Hun az az ezër forint? – monta Hamupipőke.
– Itt van a kezembe, vëdd el, ne ë! jajjajjaj! jajjajjaj!
Hamupipőke elvëtte az ezer forintot, a muzsikát abbahatta, a zsidó
kitápászkodott valahogy a bokorbú.
Mëntek tovább. Nemsokára beértek ëgy várasba. Ott a zsidó fëljelëntëtte
a Hamupipőkét, hogy ellopott tűlle ezër forintot. Elhatározták, hogy ezé
fëlakasztyák.
Vitték is ki ëgënyesenn a váras szélyire, ott állott az akasztófa. Má
épenn akasztanyi akarták, Hamupipőke aszongya az embërëknek:
– Hallyák-ë, engeggyék mëg, hogy a muzsikámonn elhúzhassam utóllyára az
én kedves nótámot!
De a zsidó kiabát, hogy: »Në engeggyék! në engeggyék!« Az embërëk rá së
hederítëttek. Mindën embërnek tellyesítyik az utóssó kívánságát,
mëgengették.
Ráhúz Hamupipőke olyan keserveset, hogy még a lovak is ríttak tűlle, a
zsidó mëg nem győzött a zsebibe nyúkányi a kendőé, azután mëg olyan
csárdást, hogy tánczolt ott még az utóssó kerekszög is. A zsidó annyira
kapálódzott, hogy maj mëppukkadt, a ki ránézëtt. Én is nevettem rajta,
úgy láttam, mint most! Hamupipőke nem sajnáta a zsidót, mënné jobban
jajgatott, anná jobban húzta.
Ëccër aszongya a zsidó:
– Jajjajjaj! jajjajjaj! hadd el má! hadd el má! nem të loptad az ezër
forintot, ha én attam nekëd, elösmerëm! jajjajjaj! hadd el má!
Akkor aszongya Hamupipőke az embërëknek:
– Hallották-ë, mit mondott a zsidó?
– Jajjajjaj! hallottuk!
– No! hát akkor én bűntelen vagyok!
Avval Hamupipőke abba hatta a muzsikát.
Az embërëknek hun a kocsi aló, hun az árokbú këllëtt elékeresgényi a
kalapot is, mer a muzsikátú még az is lëtánczolt a fejikrű. Mikor rendbe
vótak, mëffogták a zsidót, őt kötték fël, a mé hazudott.
Hamupipőke mëgszabadút, elmënt, tán még most is él, ha mën nem halt.
_Eger, Heves vármegye. Fónagy József, egri parasztember szájából.
Lejegyzési idő: 1904. június._


64. Igazság és Hamisság.
Vót ëcczër a világonn ëgy szëgény embër, annak a fia vót az Igazság. Vót
ëgy szomszéggya is, annak is ëgy fia: a Hamisság.
A két legény ösmerte ëgymást jó, oszt hogyim szëgényëk vótak,
mëgëgyeztek abba, hogy elmënnek ëgyütt vándollanyi.
Fël is rakottak az útra: bocskortákkal mëg hamubogácsával jó mëttőtötték
a tarisznyájokot.
Mikor elindúnak, jó darab időre beérnek ëgy erdőbe. Azon folt végig ëgy
folyó, annak a partyára lëültek kënyereznyi. Az Igazság ott vëtte eszre,
hogy egész útonn mindég az ő élelmihë nyúkátak, oszt má mind ëgy szëmig
elfogyott.
Aszongya a Hamisságnak:
– Kedves pajtásom! az útonn az én tarisznyámbú ettünk, abbú má
kifogyott, aggyá mos má të az ettédbű!
De a Hamisság hímëlt-hámolt, hogy így mëg amúgy, bíz ő nem ad, de ha az
Igazság a fészëmit odaggya érte, ad neki. Nagy dolog az az éség! szëgény
Igazság – kíntelen-kelletlen – odatta a fészëmit. Akkor adott neki ëgy