Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből; Magyar népköltési gyüjtemény - 01

MAGYAR NÉPKÖLTÉSI GYÜJTEMÉNY
MAGYAR NÉPKÖLTÉSI GYÜJTEMÉNY
UJ FOLYAM
A KISFALUDY-TÁRSASÁG MEGBIZÁSÁBÓL
SZERKESZTI
VARGHA GYULA
IX. KÖTET
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM RÉSZVÉNY-TÁRSULAT TULAJDONA
1907.
NÉPMESÉK HEVES- ÉS JÁSZ-NAGYKUN-SZOLNOK-MEGYÉBŐL
GYÜJTÖTTE
BERZE NAGY JÁNOS
JEGYZETEKKEL KISÉRTE
KATONA LAJOS
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM RÉSZVÉNY-TÁRSULAT TULAJDONA
1907.
Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.


ELŐSZÓ.
E kötet némileg eltér a Magyar Népköltési Gyüjtemény szokott formájától.
Hiányzanak belőle a népdalok, balladák s a népi szellem egyéb verses
megnyilatkozásai, az egészet népmesék töltik meg. Ezt a változtatást a
rendelkezésre állott anyag mivolta tette szükségessé. Míg ugyanis a
gyüjtő fáradozását a följegyzett népmeséknek szinte példátlan bősége
jutalmazta, addig a népköltés kötött formájú termékeiből a felkutatott
területen oly csekély értékű anyag gyűlt össze, hogy azt a gyüjtemény
érdekében czélszerűbbnek látszott mellőzni.
Ily nagy sorozatos műnél, mint a Kisfaludy-Társaságnak ez a kiadványa, a
mely első sorban anyag-gyüjtemény, nem is lehet szigorúan megállapított
formákhoz ragaszkodni. Sebestyén Gyula Regős énekei már szintén eltértek
a hagyományos formától, a nélkül, hogy a gyüjtemény értékét vagy
színvonalát leszállították volna.
Berze Nagy János gyüjteményének becsét különösen az emeli, hogy meséi a
legjobban elbeszélt magyar mesék közé tartoznak. Nem kis mértékben
megvan bennük az a tulajdonság, a mi Arany László népmeséit oly
páratlanokká tette, hogy olyanok, mintha a legjobb mesemondót
hallgatnók. Az olvasók egy részét, kiknek füle nem szokott a népi
kiejtéshez, kivált a Mátra alján lakó palóczság tájkiejtéséhez, eleinte
talán zavarni fogja, hogy gyüjtőnk a mesék nagy részét a kiejtés szerint
írta le; de ez a kellemetlen érzés csak pár lapon tart, kissé megszokva
a tájkiejtés sajátosságát, az élvezet zavartalanná válik; míg ellenben a
néprajzi kutatók ép így vehetik igazi hasznát a gyüjteménynek.
A mesék többnyire az ismert mese-motivumokból épültek föl, de vannak új
motivumok is s nem egy mesében meglepő leleményre s a költői alakítás
igen értékes nyomaira találunk. Vannak azonban oly mesék is, melyekben
bizonyos száraz józanság, a mesevilágnak a való világgal való nem a
legszerencsésebb keveréke fordul elő, sőt olyan mesékre is akadunk,
melyekben a költői igazságszolgáltatás, a népmesék általános
jellemvonásától eltérőleg, nagyon fogyatékos. Az ily mesék költői becsét
– bár a részletek szépségét nem lehet elvitatni – nem tehetjük nagyra,
minthogy azonban a nép lelki világában végbemenő változást érdekesen
jellemzik, szintén figyelemre méltók.
Az egész gyüjtemény átnézését, rendezését, dr. Katona Lajos tanár úr, a
magyar tud. akadémia tagja, a népmesék legalaposabb ismerője volt szives
elvállalni. A becses támogatásért fogadja ezen a helyen is őszinte
hálámat.
Kelt Budapesten, 1907. augusztus havában.
_Vargha Gyula._


BEVEZETÉS.

I.
E gyüjteményt a többitől leginkább az különbözteti meg, hogy a benne
közölt 88 mese közül 65 egyetlenegy faluból, a hevesmegyei
Besenyőtelekről való. Palócz területről ugyan eddig sem voltunk
népköltési termékek, kivált mesék hijával;[1] de ennyit együtt és pedig
a nagyobb részét egy falunak szűkebb ethnikai területéről, még egyetlen
akár palócz, akár másvidéki gyüjtésünk sem hordott össze. E tekintetben
könyvünk bizvást a franczia _Cosquin Manó_ lotharingii meséi[2] mellé
állítható, melyek eddig párjukat ritkították az egész világ
meseirodalmában azzal, hogy szintén egy helységből, a Meuse-département
Montiers-sur-Saulx nevű járási székhelyéből kerültek elő.
_B. Nagy János_, e jelen kötetben közölt mesék feljegyzője, e sorok
írójának buzdítására és útmutatásai szerint fogott gyüjtéséhez, a melyet
a népköltés egyéb termékeire, kivált dalok- és balladákra is
kiterjesztett; de ezekből nem sikerült egy maroknyi, részben csekélyebb
értékű változatnál többet az átkutatott szűkebb területen
felszedegetnie. Annál dúsabb volt aratása a népmese mezején, még pedig
nem csupán a mennyiség, hanem a minőség tekintetében is, mert az itt
közölt változatok az eddigi gyüjteményekből ismert témákat is újabb
érdekes vonásokkal egészítik ki; ezek mellett pedig néhány, eddig még
egyáltalán feljegyzésre sem került témával is gyarapítják a magyar
mesekincset.
Meséinek előadásában szerencsés középúton jár a közlő a stenographiai
vagy épenséggel phonographiai hűségű pillanatfölvétel és a szabadon
stilizáló modor között. Amaz tűnő-múló, laza szerkezetével teljesen a
mesemondónak nem csak egyénről-egyénre, de még alkalomról-alkalomra is
változó hangulatától és szeszélyétől teszi függővé a feljegyzést; emez
meg, sokszor a legjobb szándéktól vezéreltetve is, olyan önkényes
változtatásokat tesz a mesének nem csupán az előadásán, hanem a
tartalmán is, hogy azt tudományos czélokra teljesen hasznavehetetlenné
simítja és csiszolja.
A kötet végén lévő hasonlító jegyzetekben főkép a magyar párhuzamokra
voltunk tekintettel, s a külföld gazdag mesekincséből csak a könnyebben
hozzáférhető s kivált olyan gyüjteményekre utaltuk itt-ott az olvasót, a
melyeknek jegyzetei révén az összehasonlítás anyaga könnyen
gyarapítható. Teljességről itt úgy sem lehet szó; annak az igazolására
pedig, hogy a mesék elemeiket illetőleg az egész föld kerekségén a
legrégibb ismert idők óta bámulatos egyezést mutatnak, a párhuzamok
rengetegéből vett jellemző szemelvények is elégségesek.
Megjegyezzük még, hogy a könyv imént említett 65 besenyőtelki meséjén
kívüli 23 darabban Eger 12, Tisza-Füred 6, Puszta-Hanyi 3 és
Mező-Tárkány 1 mesével osztoznak. Amint látható, csupa Besenyőtelekhez
elég közel eső palócz terület, ami e meséknek a gyüjtemény zömével
egyező előadásán és sajátos színezetén is eléggé meglátszik.
A többire nézve átadjuk a szót a feljegyzőnek.
_Katona Lajos_

II.
Heves vármegyének a rónaságba eső része és a Mátra alja még mindig a
leggazdagabb kincsesláda, melyből a népélet és népköltés kutatói még
keveset merítettek. Bátran mondhatni, hogy minden faluból össze lehetne
szedni egy ilyen könyvre való gyűjteményt.
Ezen könyv tartalmát nem azzal a szándékkal szedtem össze, hogy minden
falu lehetőleg képviselve legyen egy-egy mesével. Tervem inkább az volt,
hogy minden egyes helység termését oly pontosan szedjem össze, mint
Besenyőtelekét, más szóval: egy körülbelül egységes néplélektani
területről akartam kimerítő anyagot összehordani, de ez időm csekély
volta miatt teljességgel lehetetlen volt s így csak azt nyújthatom, ami
kezem ügyébe akadt.
Falumnak különösen nagy a mesemondó hajlama, úgyannyira, hogy
gyüjteményemet korántsem mondhatom teljesnek. Kellő utánjárással
legalább még egyszer annyit lehetne összeszedni a régi
pásztorfamiliákban, egyes szögekben, hol még magam sem jártam.
A mesét népünk is csak szép hazugságnak tartja. Kitetszik ez a véleménye
magából az előadásból is, mikor egyik képtelenséget tudatosan halmozza a
másikra s rakja egyik ellentétet a másik mellé. Mikor elmondja, pl.,
hogy »leódtam a derest, kipányváztam a nyerget, megráztam a gyiófát,
csak úgy hullott a vadkörte s úgy jóllaktam tökmaggal, hogy négyszögre
állt a hasam a szilvától«, aztán, mikor »sebeskudorogva hazament, csak
leült, de nem szót semmit, azt is lassan mondta« stb., csak dévaj
képzeletét s mulatni vágyó közönségét elégíti ki. Ha azonban érzelmesebb
történetbe kap a mesemondó, az asszonynépe elpityerdül, a férfia pedig
egy sóhajtással vág közbe. Magam is szemtanúja voltam egy érdekes
esetnek. A mesében ketten a harmadik életére törnek, mint rendesen. De
ez a harmadik legyőz minden akadályt s a mese végén diadalmaskodván, két
ellenségének fejét véteti. Egy ködmönös öreg ember csupa szem meg fül
volt, úgy hallgatta. Mikor megtudta, hogy az a bizonyos harmadik
győzedelmeskedett, s a két ellenség mily pórul járt, legörnyedt a két
térdére, s csak annyit mondott: »hej! úgy kell nekik! ördög bújjék a két
büdössibe!« Ez az ember a mesehős tettében jogos igazságszolgáltatást
látott s naiv lelkével ennek adott kifejezést.
A mesélő mindig központja a társaságnak s valóságos törzsfőnöki jogokat
élvez, akár bent a házban, akár az istállóban a tűz körül folyjék a szó.
Ő iszik előbb a kulacsból, őt kinálják meg a legjobb dohányból. Ha
öregasszony a mesemondó, ő rendelkezik a háznéppel, még ha nincs is a
saját otthonában. Ez már hivatalos joga. S a gyűjtő is vigyázzon, nehogy
a mesemondónál valamit jobban tudjon, mert úgy jár, mint az egyszeri
vadgalamb, amelynek azt mondta a szarka: »ha tudod, hát csináld!« De meg
a mese további menetére is káros a kotnyeles közbeszólás, mert akkor a
mesélő is ki akarja vágni a rezet, megmutatja, hogy ő mégis csak olyant
mond el, amit az illető nem tud. S aztán szerteszéjjel folyó előadásban
halmozódnak a képtelenségek, melyek még a mesénél is nagyobb hazugságok.
Akinek volt alkalma egy izig-vérig népfia mesemondó szavait hallani, az
tudhatja legjobban, micsoda hímport törölhet le a hagyományról a hozzá
nem értő, de érteni mindenáron akaró laikus. Népköltési gyüjtőink azzal
vetik el a sulykot legjobban, hogy a népnek is tudtára adják, mit
akarnak. Pedig ez öreg hiba, midőn a kedély önkéntelen, mesterkéletlen
megnyilatkozásának a megfigyeléséről van szó. Nem olvadnak az ő
érzelmeikbe, nem kedveltetik meg személyüket, pedig az annyira
szükséges, hogy sikeres gyüjtés máskép nem is lehetséges. Aki pedig ért
velük szívük s szájuk íze szerint bánni, annak a hagyomány kincsesládája
magától tárul föl, mint az Ezeregyéj meséiben a bűvös szikla.
Néprajzi szempontból nézve e hagyományokat, talán nem lesz érdektelen,
ha azt a helyet, azt a népet, ahol s akinek a lelkében élnek, legalább
vázlatban bemutatom.
Aki Füzes-Abonyban kocsira ül, s az országúton Poroszlóra akar jutni, az
mindjárt a második faluban megismeri Besenyőteleket messzelátszó,
csillogó veresrezes tornyáról, amire a besenyőiek igen büszkék. A falu a
nyilt síkság keblén fekszik, de tőle északra még nincs messze a Mátra és
a Bükk nyugattól keletig kéklő, ívben kanyarodó hegysora. A házak
magasak, náddal, ritkán cseréppel vagy zsindelylyel fedettek, a falak a
gyakori meszeléstől vakító fehérek. A szérűk tágasak, jó módra vallók, s
takarmánynyal ugyancsak be vannak rakva. A nép általában középtermetű,
szikár, csontos, vállas és egészséges. Öltözetük oly nemesen egyszerű,
mint az ő puritán lelkük, s el lehet róluk mondani, hogy valóságos
parasztelegáncziával öltözködnek. A férfiúnak, különösen a módosabbjának
kék posztó kabátján ökölnyi nagyságú ezüstgombok vannak, a kalap
szégyenli magát a darútoll, – ha az nincs – a virágbokréta nélkül; a
gatya oly ügyesen van ránczba szedve, hogy bármely szobrász
megirigyelhetné annak a fehérnépnek a kezét, aki azt kimosta. A csizma,
ha nem vágottorrú, vagy ránczosszárú, legalább is nyikorgós. A fehérnép
azonban már nagyon kezd a maga gunyájából kiöltözni. A rókatorkos bundát
alig látni, helyét a legújabb divat szerint készült kabát, télen boa, a
régi gyöngyös, csipkés fejkötőt a mindenféle czifrasággal feldíszített
kalap foglalta el, a piros, sárga csizmácskák helyett ma már magasszárú
kamásliban vagy pedig sárga czipőben kopognak végig a templomon. De
szerencsére még csak a kisebb részénél van ez így. Mert bár a csutka[3]
ki is ment már a divatból, de a gyugi, szállító, nyárika, vizitke,
szerviánka, ingváll, lajbi, a kerekre vágott selyemkötő, a bársony
hajfonó mind ott van még a ládában.
A piszkos háziasszony ma is a falu csúfja; hozzá se szólnak, még a
napszámos se szegődik be hozzá, mert fél enni a tányérjából. A »jó
gazdá«-nak mindig négy szép lova jár ki a kapun, de akinek kettő van, az
is megbecsüli a magáét; olykor jobban, mint a tulajdon feleségét, mert
az éjjelt az istállóban tölti, azt tartván, ha a feleségét ellopják, az
majd csak megkerül, de ha a Sárga elvész, elvitte az ördög. Szerszámja,
kocsija, istállója mindig rendben van, a házatájéka pedig tiszta
kívül-belül; meglátszik, hogy nem hiába serte-pertél egész nap a
háziasszony.
Becsületes, egészséges és okos észjárású nép. A nadrágos embert nem
nagyon szereti, s ha nem falujabeli, szóba sem áll vele. A felhő esőjén
s a szálló madáron kívül idegent a határába be nem fogad, kiűzi,
kibeszéli, kinézi onnan, ha szép szerrel nem lehet, csunyán…
Származására, familiájára roppant büszke, szinte öntelt. Az nála nem jön
számításba, hogy valaki lopott vagy gyilkolt, első kérdése: ki volt az
apja? Ha nemes ember volt, akkor jól van, akármit csinált. Érzelmeit nem
igen mutogatja, de annak helyén és idején hetyke, sőt kihívó. Életében
csak akkor sir, ha a felesége vagy az anyja meghal, némelyik még akkor
sem. Kemény földmívelő nép: belőlük telnek ki a Nádor huszárezred
legjobb katonái is. A dalt nagyon szeretik, olykor egész éjjel nótától
hangos a falu, kivált mikor a sorozásról jönnek haza, avagy búcsuznak
hazulról. A ki pedig a mezőn a gulya vagy a szántásban az eke után
ballagó legényt hallgatja, estig elhallgatná a fütyülését. Jószágára
nagyobb gondot fordít, mint magára. Magának nem, de jószágának mindig
hivat doktort. Nálunk a debrei doktor (parasztorvos) ma is 30 forint
konvencziót húz a falutól, a miért hébe-hóba eljön, vagy a gulyát vagy a
disznó-nyájat megfüstölni, s ha veszett ebek garázdálkodnak a faluban,
»szert« csinálni, melyet pálinkába vesz be az ember, állat egyaránt.
A kántort, papot, jegyzőt nem nagyon sokba veszi, de a kisbírót meg a
kerülőt megbecsüli, mert annak az elnézésére a korcsmában, ezére a
határban számíthat. De van neki mindennél drágább és becsesebb kincse: a
familia becsülete, az armális, meg a históriája. El is mondja a faluja
történetét, ha kivánják, töviről-hegyére, s annak keretén belül az ő
szorosabb családi históriáját is.
Lássuk röviden a falu e történetét. Valószínű, hogy Besenyőtelek már a
királyság első évtizedeiben fennállott. Széll Farkas műve[4] és Kandra
Kabos monografiája[5] legalább ezt engedik sejteni. Mind a két
történetíró megegyez abban, hogy Besenyőtelek a Tomaj-család egyik
fészke és birtoka volt. Az abádi révnél eltemetett Thonuzoba, besenyő
vezér vérrokonságban állott Aba Samuval, sőt a rokoni köteléken kívü egy
másik mozzanat is szorosan egymás mellé állítja a két vezért: Kandra
szerint maga Aba Samu is tulajdonképen nem a magyarsággal állt szemben,
hanem a már némileg a nyugati szellemhez símuló politikai nagyságokkal.
Majd kimondja, hogy Aba Samu volt az új hazában a szabadságnak első
igazi meggyőződésű vértanúja. De hogy falunk csakugyan besenyő település
lehetett, bizonyítja az a körülmény is, hagy a
jász-nagykun-szolnok-vármegyei Besenyszög nevű helységgel együtt a
Tomaj-Abák birtokához tartozott. (L. Kandra művét.) Ezen vezérek fajából
kellett származnia annak a népnek, mely e faluban örökös birtokosként
telepedett le s mely magának a falunak olyan kiváltságokat szerzett,
hogy arrafelé nagy vidéken nem volt helység egészen 1848-ig, mely
önállóságban, kiváltságokban Besenyőteleknek csak a nyomába is tudott
volna lépni…
A történetírás itt elhallgat s csak Mátyás király korában találjuk meg a
történet búvó patakját. Az igazságos uralkodó alatt már számottevő
helység a besenyővérű falu. Ott lakik a Bessenyey- és Ilosvay-család,
ezeknek már pallosjoguk is van, s a falut Nagy-Besenyő-nek nevezték.
Innen ered a Bessenyey-család predikátuma is. A Nagy-Besenyő elnevezés
már bizonyos multat feltételez, s nem valószinűtlen a feltevés, hogy a
falu népének jórésze a tatárjárás alatt elpusztult s egészen Mátyásig
tisztán egy pár dúsgazdag nemes birtoklásában maradt. Mátyás aztán, mint
a borsodvármegyei Mező-Kövesddel is tette, – Gömörben is járt, tudjuk, –
a hegyek közt sínylődő palóczokkal népesítette be. Ezért van aztán, hogy
az idők folyamán bevándorlottak ivadékai szégyenlik származásukat s mind
ősi származású nemesnek vallja magát. Igaz is, hogy nyelvén s
anthropologiai sajátságain kívül semmiben sem hasonlít a hozzá oly közel
lakó palóczhoz. Erre csinált is verses mondókát: »Palócz!… ne
vakaródzz!« Egyáltalában gunyolódó kedélye jellemző vonása. A szintén
régi multú, szomszédos, de már kevésbbé jómódú és kálvinista Poroszlóra
is csinált egyet, büszkélkedve a saját négyes fogataiban: »Poroszló –
rossz ló!« Hanem aztán a kicsúfoltak sem maradtak adósak és széltében
elterjedt ez a vers:
Besenyő!
El se kerű, be se győ![6]
Ott lakik a nemesség,
Kiben nincsen emberség.
A csufondáros kötekedő természetet meg-megcsipkedték azonban egy-egy
közmondással is. Ez is egyik: »Akit Besenyőn meg nem vernek, Dormándon
meg nem lopnak, az átmehet az egész világon, nem lesz semmi baja.«
Mikor Mátyás király napja leáldozott, az ország megpróbáltatásai,
szenvedései e falu kis tükrében is hűségesen visszaverődnek. Beáll a
reformáczió, visszavonásba kerül a nemzet s a híres Besenyőfalu békéje
is megbomlik. A tizenhatodik század derekán már berczeli kuriáján
találjuk a nagybesenyői Bessenyey családot, majd jön a török s Eger felé
vonultában falunkat is több érinti a villám szelénél. Ki elbujdosott, ki
tönkrement, ki meg a hadjáratokban pusztult el. Egy-két család, a
legjobb módú s a legpolitikusabb maradt meg. S míg az ország szíve csak
néha dobbant egyet, ebben a vékony erecskében is alig-alig folydogált a
vér. Jött aztán első Lipót. A gazdátlanul maradt, fiágra épített
kuriákba lehozta a tótokat, nemesi oklevelet adott nekik, s kövér fekete
földet. Meg is hálálták neki: a Rákóczy hadjáratokban falunk legnagyobb
része labancz volt, sőt az armálisok jórészét a labancz szolgálatokért
adták ki. De az egész garmada nem volt konkoly. Akadt köztük tiszta buza
is, tiszta szívű hazafi is, de a régi lakosból.
Itt aztán megszakad a fonál. Sötét szemfedő borul a falu történetére,
mely csak akkor lebben fel, mikor az egész országon végig fut ismét a
kurucz korszak újra feltámadott s elhatalmasodott tüze: 1848-ban,
mikorra már egygyé olvadt az idegen elem az ős lakóval, s egyforma
magyar és hazafi volt mindenki, a gazdától a kondásig…
Most békés, vidám nép lakja a falut, amely szereti multját, ápolja
hagyományait, s a »nobilis compossessoratus«-nak műveltségét bizonyítja
az az öt-tanítós felekezeti iskola, mely a templom előtt áll.
A mesékre vonatkozólag még az a megjegyezni valóm van, hogy a t. olvasó
úgy kapja, a mint én hallottam őket. Nem stilizáltam rajtuk semmit.
Legnagyobb részét mindjárt a hallomás után, ott a helyszínén papirra
vetettem, másrészét pedig emlékezetből írtam le.
_Berze Nagy János._


1. Este, Éjfél mëg Hajnal.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy szëgén pár embër. Élhettek
vóna, mindënik vót, csak gyerëkik nem.
Az asszony, a kit csak elő-utó tanát, mindënkinek panaszolta a baját,
hogy minő elesëtt szërëncsétlen ő! hogy ő neki gyerëkët nem ad az Isten!
A hogy így panaszolkogyik, ëgy öreg asszony azt a tanácsot atta neki,
hogy mikor a szëmetët viszi ki a házbú, nézze mëg, a hán babszëmet taná
benne, nyellye lë, oszt annyi gyerëki lëssz.
Mëg is fogatta a szót az asszony.
Ëcczër viszi ki a szemetët, mint másnap rëggel, az utóssó kosárba tanát
három babszëmet. Lë is nyelte mingyá.
Igaza lëtt az öreg asszonnak, mer az asszony vastagodott, oszt az
idejire lëtt is neki három gyerëki.
Az ëgyik este születëtt, azt elnevezték Esté-nek, a másik éfékor lëtt
mëg, annak Éfé nevet attak, a harmagyik hajnalba, annak mëg Hajnal lëtt
a nevi.
A család hogyím mësszaporodott, mingyá mássánt fordút mindën. A
keresetyikbű épen hogy meg birtak ényi. Az apjok nem is várt má ëgyebre,
csak fëlnyőnének má, oszt kereshetnének magoknak.
De nem këllëtt rá soká várnyi.
Nevekëttek a gyerëkëk, ëcczër mëg is nyőttek. Az apjok is jó erősnek
tanáta őköt. Aszongya nekik: »no! gyerëkejim! hát mán nagyok vattok, mët
tuggyátok keresnyi a magatokét, ereggyetëk el szógányi!«
A legényëk fëlkészűtek mind, az annyok csinát nekik valamit, azt
betëtték a tarisznyába, oszt avval elszánták magokot az útra.
Mëntek, mëndëgéltek hetedhét ország ellen, ha elfárattak, ëgymást
bíztatták, süvűtöttek, danoltak. Nem vót sëmmi bajok së.
Ëcczër beértek ëgy királyi udvarba. Elmonták, hogy kiskik? hovavalósik?
mé gyöttek? hogy hát szógálatot gyöttek vóna keresnyi!
A kirá kapott rajtok. Vót neki ëgy kúttya, a kit més sënki së birt
kitisztítanyi. Aszonta nekik: »no! ha kitisztíttyátok a kutamot, nektëk
adom a három lyányomot!«
Fëlválalták. Harmannapra tiszta is lëtt a kút, olyan këgyes tiszta víz
forrott bele, hogy nem győztek belűlle elëget innya.
De a legényëk is követelték ám a bért: a három lyánt. Arra aszonta a
kirá: »jó van! én állom a szavamot! de a három lyánt három sárkány őrzi,
elsőbbet attú szabadíjjátok mëg!«
Törte ez az ódalát a három testvérnek. De má úgy gondolták, hogy
akarhogy lëssz, má csak mégis mëg këll szabadítanyi azokot a lyányokot,
akarkiné vannak!
Elindútak. Sokáig való járás után beértek ëgy erdőbe. »No! hát itt
mëthálun!« De hogy mán éhënn vótak, Estére rábízták a főzést, ők mëg
elmentek keresnyi a lyukat, a hun a főd alá lëhet lëjárnyi.
Még azok odajártak, Este a hogy főzött, ëgy fárú lëszót neki ëgy kis
embër, hogy »ëszëk én abbú!«
De Este: »ëszël ám a majmemmondom mibű!«
»Én-ë?«
»Të ám!«
»No! maj mëllássuk!« monta a kis embër.
Avval legyött a fárú, Estét csak hanyattlökte, a bográcsot lëvëtte a
tűzrű, oszt fordította ëgënyest az Este hasára. Onnat ëtte fël mind a
vocsorát.
Fájt a hasa Estének. Honnë! hogy összeégette az a forró étel! De a
testvérjeinek nem szót vóna sëmmit!
Másnap ő mënt el a lyukat keresnyi Hajnallal, Éfé maratt otthon főznyi.
De ő is új járt, mint a báttya: Este, a kis embër a hasárú ëtte mëg a
vocsorát.
Hazagyövet Hajnal mán haragudott nagyonn, hogy së tënnap, së máma nincs
étel, ő má majd elesik, olyan éhënn van! mé nincs étel? De Éfé së szót
sëmmit, csak nyögött mint pokolba a juh. Őt nem az éhas bántotta, ha az,
hogy a kis embër leforrózta.
Kíváncsi vót mán Hajnal, hogy mi lelte ezëkët? mé nem főztek ezek?
harmannapra ő rá kerűt a sor, ő maratt otthonn.
Estefele javába főzi a vocsorát, kavargattya a bográcsot, lëszól hozzá a
fárú a kis embër:
»Eszek én abbú!«
»Ëszël të a fenébű!« mongya neki Hajnal.
»Én-ë?«
»Hát bi’ të!«
»No! maj mëllássuk!«
Avval lëszát a kis embër a fárú, mënnyi akart ëgenyesenn Hajnalnak. De
Hajnal së vót nádbú, hogy ára lëhetëtt vóna hajlítanyi, a mére akarták!
Mëffogta a kis embërt, oszt a szakállánál fogva beékelte ëgy fába.
Avval visszamënt a bográcsho, kavargatta az ételt, hogy mën në
kozmásoggyék.
Nemsoká gyött Este is mëg Éfé is.
Csak nagyot néztek, mikor látták, hogy Hajnalnak sëmmi baja, fő az étel.
Hajnal së szót nekik sëmmit aggyig, még nem ëttek.
Akkor mongya nekik: »gyertëk csak, mutatok valamit!« Azok sosë tutták,
hogy mit mutat en nekik, mikor mëppillantyák a nagyszakállú kis embërt,
a hogy szakállánál fogva be van ékelve ëgy fába.
Rimánkodásra fogta a dógot a kis embër, hogy »ereszszék má el, ha Istent
ösmernek! në kínozzák tovább!«
Hajnal aszonta neki, hogy fëleresztyi, ha azt a lyukat mëgmutattya, a
mëlyikënn a főd alá lë lëhet jutnyi. A kis embër mëgígírte.
Akkor Hajnal csak a két markával tolta szét a fahasidékot, hogy a kis
embër szakálla kigyöhetëtt belűlle.
Mëntek osztann minnyájan, a kis embër vezette őköt a lyuk fele.
Mikor odaértek, a kis embër eltűnt.
Azon tanakottak most má, hogy hogy mënnyënek ők most lë? Hajnal
elválalta, hogy maj lëmëgy ő. Csavartak gúzst, hosszút, azonn
eresztëtték lë Hajnalt. De ő még elébb, hogy lëmënt vóna, mëmmonta, hogy
hét esztendeig várják, ha hét esztendő múva së gyönne, hagygyák ott. Ha
mëg szóll, akkor ereszszék lë a gúzskötelet, ő a három lyánt kűgyi fël
elëbb, azután a legvéginn gyön majd ő.
A testvérëk aszonták, hogy »jó van!«
Lëmënt Hajnal a főd alá.
Valahogy lëért, tanát ëgy gyönyörű szép palotát. Bemëgyën, ott láttya a
letöregebb királyánt.
Aszongya neki a lyány:
»Mit keresël të itt, a hun még a madár së jár? Nem fész, hogy mëgölnek?
Az én uram kilenczfejű sárkány!«
Aszongya Hajnal: »Hát mitű fénék? Én tégëd gyöttem megszabadítanyi!«
»Engëm? No! isz akkor maj kitanálok valamit, hogy bajod në lëgyék! Ne ez
a gyűrő ë! ha ezt az újjadonn mëfforgatod, hát hécczërës erőd lëssz!«
Hajnal fëlhúzta a gyűrőt, oszt leült.
Valami dibërgëtt messzirű. Kérdëzte Hajnal: »mi a? tán az ég zëng?«
»Dehogy a! az uram gyön haza, a kilenczfejű sárkány, annak a lépési tësz
úgy!«
A hogy ezt kimonta a lyány, nagyot zuhant kívël valami. A sárkán
hajította haza száz mérfődrű a buzogányát.
Nemsoká kellëtt várakoznyi, a sárkány maga is otthon vót.
Szítta az órát nagyonn, mintha szagolt vóna valamit. »Ki van itt?
asszony! idegëny bűzt érzëk!«
»Ki vóna! hát a sógorod!«
»A sógorom?… jó van no! hozzá hamar kőkënyeret, fakést, oszt főzzé
ólomhaluskát!«
A királyány rögtönn gyútóst vágott, oszt tüzet rakott. Amazok mëg aggyig
ëttek, a mi előttök vót: kőkënyeret.
Mikor a haluska készen lëtt, körű Bangyi a boglyánn! bekapták
ëgy-kettőre.
Hajnal is allyig türűte mëg a száját, a sárkány birkoznyi hítta.
Hajnal nem állott ellent. Mënt.
Csapdosták ők ëgymást, kit hónallyig, kit térgyig, míg osztann Hajnal
mëhharagudott, a gyűrőt së këllëtt mëffordítanyi, úgy lëvágta a sárkánt,
hogy nyakig beleszorút a fődbe. Akkor kihúzta a kargyát, lëvágta mind a
kilencz fejit.
A királyány nagy kivërësedve mënt hozzá, adott neki egy páczát, hogy ha
avval az asztalt mëgütyi, az egész palota ëgy ezüstalmáé vátozik.
Úgy is vót.
Hajnal a páczával ráütött az asztalra, a palota ezüstalmáé vátozott.
Fogta is mingyá, tëtte a zsebibe.
Avval mënt továdabb, a másogyik palotába. Ott mëg mëllátta a közepső
királyánt.
»Aggyon Isten jó napot!«
»Aggyon Isten! mit keresel të itt, hé! a hun még a madár së jár? nem
fész, hogy mëghalsz? az én uram tizënkétfejű sárkány!«
»Hát má hogy fénék!« monta Hajnal. »Isz’ azé gyöttem, hot tégëdët
mëszszabadíjjalak tűlle!«
»No! isz’ akkor jó van! Ne ë ëgy gyűrő! ha ezt mëfforgatod az újjadonn,
hécczërte erősebb lëszël!«
Hajnal fëlhúzta azt is az újjára.
Nemsokára hallacczott a sárkány lépési, csakúgy rëngëtt a főd tűlle.
Mikor száz mérfődre vót, mëg hazahajította a buzogányát az is. De Hajnal
nem fét, tutta má ő, mit tart a gyűrő?
Ëcczër a sárkány otthonn van.
»Hallod-ë, asszony! ki van itt? mer én idegenybűzt érzëk!«
»Ki van itt? hát ki más, mint a sógorod!«
»A sógor! jó van no! hozzá hamar kőkënyeret, fakést, főzzé
ólomhaluskát!«
Ëttek, a haluskát is elfogyasztották. Azutánn birkoztak. Hanem Hajnalnak
csak annyi vót a tizënkétfejű sárkánt lëgyőznyi, mint a sëmmit. Úgy
elbánt vele, mint az annya szokott a csirkével. Lëszëtte az mind a
tizenkét fejit.
A királyány akkor odaszaladt hozzá, adott neki ëgy pácát, a kivel ha az
asztalt mëgütyi, az egész palota ëgy aranyalmáé vátozik.
Hajnal mëgütte vele az asztalt, a palotábú abba a szentbe aranyalma
lëtt. Tarisznyába is tëtte mingyá.
Hanem most gyött má a szorúvilág! A harmagyik palotába is bemënt Hajnal,
ott mëg a letkisebb királyánt tanálta. Az is elmonta neki, hogy végire
jár a tizënnyóczfejű sárkány, a ki ő neki az ura!
De Hajnal megmonta neki is, hogy épenn attú akarja megmëntenyi. Akkor az
a királyány is gyűrőt adott neki, a ki olyan erejű vót, hogyha
mëfforgatta valaki az újjánn, hécczërte erősebbé tëtte.
Azalatt má gyött a sárkány, a buzogánya az elébb esëtt lë. Fëlvágott
olyan fődet, mint ëgy házhely.
Mikor hazaért, mérges lëhetëtt valamié, de nagyon csúnyáú szót az
asszonyra:
»Hê! asszony! ki van a házná? idegënybűzt érzëk!«
»Hát a sógorod!«
»Minő sógorom!? – no! hozzá kőkënyeret, fakést, főzzé ólomhaluskát!«
Hozott is a lyány olyan kőkënyeret, mint ëgy kerek boglya, mëg olyan
fakést, mint ëgy nasz szá dëszka.
Nemsoká gyött a párolgó ólomhaluska is. Úgy-úgy benyakaltak belűlle,
hogy négyszögre át tűlle a hasok.