Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből; Magyar népköltési gyüjtemény - 11

26. A faladár ló mëg az aranyhajú kirákisasszony.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kiráné, annak vót ëgy lyánya.
A kirákisasszont mëgkérette a szomszéd kiráfi, az el is mënt hozzá. De
hogy? hon nem? nem érkëzëtt magával vinnyi. A kirákisasszonnak úgy
këllëtt elmënnyi utánna.
Mikor kászalódtak, az annya elkészítëtt neki mindënt, vót ëgy
faladár[33] lova, azt fëlnyergëltette, fëlszërszámoztatta, arra ráült a
lyány. Azutánn az asszony mëvvágta az újját, abbú három vércsëppet ëgy
kendőbe eresztëtt, ëgy aranyivópuharat tëtt még hozzá, odatta a
lyányának. Rendëlt még hozzá ëgy gubërnátot[34] is, avval útnak
eresztëtte.
Mënt a kirákisasszony, mënt másodmagával, szomorú vót, hogy ott këllëtt
hannyi az annyát. Má szomjann is vót, mikor épen jókor ëgy forrásra
akattak az erdőbe.
Aszongya a gubërnátnak:
– Hallod-ë, gubernátom! merí nekëm ëgy puhár vizet!
– Nem merítek biz én! hónnë merítenék!
– Hát mé nem merítesz?
– Csak!
Szëgény királyánnak avval këllëtt beérnyi.
A kendőbe a vércsëppek hallották, a mit a gubërnát mondott, odaszótak a
lyánho:
– Szëgény anyád ha tunná, hogy bánnak veled, mëghasanna a szívi.
De csak mëntek tovább. Elértek a másogyik forrásho is, de a gubernát mos
së adott neki vizet.
– Hisz ott van a szájába,[35] lëszáhatna a lórú, oszt meríhetne maga is!
A kirákisasszony nem szát lë, szomjann vót nagyon, oszt hallgatta a
vércsëppek suttogását. Azok most is aszonták:
– Szëgény anyád, ha tunná, hogy bánnak veled, mëghasanna a szívi!
Harmagyikszor is, mikor a forrásho értek, kérte a királyány a
gubërnátot, de az rá së fityítëtt. A vércsëppek elévëtték megint a magok
szokásokat, sohajgattak a kendőbe.
Akkor kapta magát a kirákisasszony, lëugrott a lórú, merítëtt vizet
magamagának. De a hogy hajlott vóna a vizé, a zsebibű kicsúszott a
kendő, beleesëtt a vízbe, az mëg elsodrotta magával.
Szomorkodott azonn a kirákisasszony, a faladár ló mëg csóváta a fejit,
de má nem lëhetëtt a kendőt visszahoznyi.
Mikor fël akart ülnyi a lóra, aszongya neki a gubërnát:
– Hallya-ë, kirákisasszony! vesse lë a ruháját, vëgye fël az enyímët,
üllyék az én lovamra, oszt esküggyék mëg háromszor itt a szabad ég
alatt, hogy errű nem szó sënkinek! Most má én lëszëk a kirákisasszony! –
De sebësenn ám, mer hat a beteg, hét a halott![36] siessünk!
Szëgény lyány as së tutta, hova lëgyék, mikor ezt hallotta! Ellenkëzëtt
vóna? Ki tuggya, mit csinát vóna vele az a ringyó gubërnát! még mëg is
ölhette vóna! Mit vót neki mit tënnyi, lëvette a ruháját, lovat
cserétek, a szabad ég alatt mëgesküdött háromszor, hogy azt nem mongya
el senkinëk.
Rítt is az útonn, még mëntek, a mënnyit győzött.
Mikor odaértek, a gubernát lëszát a lórú, bemutatta magát mint
kirákisasszonnak, a királyányra mëg aszonta, hoj jó lëssz
libapásztornak, nagyon engedelmes, szilíd kis lyány!
Igy hát ő lëtt a kiráfi feleségi, a királyány mëg libapásztor.
Ott hajkászta a libát a kirákisasszony ëgy tizënhét esztendős gyerëkkel.
Gënge lábát a talló úgy összeszurkáta, csupa seb vót. A képit mëg úgy
fëlsütte a nap, hogy allyig lëhetëtt ráösmernyi.
Mikor este hazahajtott, a faladár ló mindég mëgcsóváta a fejit, oszt ő
is aszonta:
– Szëgény anyád ha tunná, mëghasanna a szívi.
Mëgtutta ezt a gubërnát, hogy a faladár ló minő szavakkal
ingësztelyi[37] a lyánt, lëvágatta. De a libapásztorlyány mëkkerítëtte a
fejit, oszt a kapura szögeztette. Valahányszor este gyött haza a
libával, az mindig vigasztalta őtet, mer még akkor is tudott beszényi!
A faladár lovonn kívël csak ëgy vót, a ki a lyánt szerette, az ő
libaőrző társa, a tizënhét esztendős gyerëk. No! az szerette úgy, hogy
még alunnyi së tudott végette! Különösenn mikor otki a gyepënn vagy a
tallón a szé összeboglyozta a haját, a kinek mindën szála tiszta arambú
vót, oszt úgy féllëtt a naponn, hogy fájt a szívi, ha nem nézhette.
Ëcczër mán fël is tëtte magába a gyerëk, hogy ha boglyos lëssz, markol a
hajábú, oszt eltëszi a lajbizsebibe, letalább mikor dóga nem lëssz,
eléveszi, oszt azokot csókolgattya.
Úgy is tëtt. Mikor a lyány boglyos lëtt, odamënt hozzá, hogy maj markol
a hajábú, de az elkezte:
Vidd el, szél, vidd a Misi kalapját,
Hogy në báncsa a szëgény lyány haját!
Akkor csak a szél fëlkapta a Misi kalapját, vitte, vitte, azutánn
lëvágta a tallóra, ott guringázott vele ëgy jó darabig, míg Misi
mëffoghatta.
Azalatt a szëgény lyány mëgsimakodott, mëgfésűködött, bekötte a fejit.
De ez így mënt sokszor. Misi nem tudott a lyány hajára szërt tënnyi, mer
a kalapját akkor mindég elvitte a szél. Hiába rimánkodott neki a fűzfák
alatt, a libapásztorlyány mëssë hallgatta a beszéggyit.
Fëltëtte, hogy elárollya a kirának.
Mikor letközelebb hazamentek, av vót az első, hogy a kiráho mënnyék. Ott
elmondott mindënt, hogy a lyánnak minő szép aranhaja van mëg hogy a
faladár ló esténkint mikët beszé!
A kirá aszonta rája, hogy: – no maj mënnézük!
Másnap leste is őköt.
A lyány haját ringatta a szél, má boglyos vót, a gyerëk mëg incselkëdëtt
vele mëg kapkodott a hajáho. Mikor a lyány má nem áhatta tovább,
elévëtte a verset:
Vidd el, szél, vidd a Misi kalapját,
Hogy ne báncsa a szëgény lyány haját!
Úgy hajtotta a szél a Misi kalapját, mint őszszel az ördögszekerit. A
kirá maj mëppukatt nevettyibe, mikor látta, hogy a gyerëk
lelkiszakattyábú szalad a kalap utánn.
Látta osztan azt is, mikor a lyány a szép aranyhaját mëffésűte,
lësimította, oszt fénylëtt, hogy a nap is mëgláthatta benne magát. Este
kihallgatta, mit beszél a faladár ló, oszt mebbizonyosodott valami felő.
A gubërnátot, má mint a feleségit, otthonn elévëtte jó, az kivallott
mindënt: hogy veszítëtte el a faladár lovat? mit fogadtatott mëg a
lyánnyal? elmonta végig mindën bűnit.
Őt lëfejezték, a libapásztorlyánbú mëg kiráné lëtt. Mëgesküttek, oszt
nagyon boldogok lëttek.
Eggyig vót, mese vót, tán igaz së vót!
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Borcsa, öreg parasztasszonytól.
Lejegyzési idő: 1904. aug._


27. A gallyból gyött királykisasszony.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá. Az a kirá olyann nagyonn
szeretëtt vadásznyi, hon néha egész napokot is az erdőbe tőtött.
Ëcczër úgy esëtt valahogy gyött haza az erdőrü, az erdő szélyinn
lëvágott három gallyacskát. Egyikbü – ő azt hitte, hogy káprádzik a
szëmi vagy mi lelte! – kigyött ëgy gyönyörű, de nagyon szép lyány, a
kirá úgy elcsudálkozott, hogy allyig tudott szóho jutynyi. Mikor má maga
is látta, hogy nem csuda e, hanem valóságos szent igaz, mëgfogta a lyány
dërëkát, magáho ölelte. »Szivem szép szerelme! nem tom, hogy ki vagy? de
én tégëd szeretlek! én az ettéd, të az enyim, ásó, kapa válaszszon el
ëgymástú!«
A lyány nem taszingáta el magátú, ha még jobban hozzásimút.
A kirá hazamënt, vitte magával a szép lyánt is, oszt feleségijé tëtte.
Ëcczër aszongya a kirá, hogy »hallod-ë, feleségëm! maj fëlülünk a
hintómba, oszt kimënünk az erdőbe járkányi, úgy-ë, jó lëssz!?« Az
asszony beleëgyezëtt.
Mëntek is, kifele az erdőbe. A kirának útközbe valami dóga akatt, lëszát
a hintórú, a feleségit ott hatta. Ára mënt ëgy csúf vén czigányasszony,
nagyon mëgirigylëtte a kiráné sorát, fogta magát, a kiránét belevette
ott ëgy kútba. Ő mëb beleült a hintóba, a kiráné helyire.
Gyött vissza a kirá, láttya, hogy minő ocsmonda ábrázatú asszonszëmély
ül az ő hintajába, nagyon mëgihett. De a czigányasszony csak egész
bátran elkezte, hogy »hm! de soká jártá, kedves uracskám! ládd-ë, má
azóta mëg is csúnyútam. De gyere csak, ha a kútba nézëk, csak olyan szép
pagyok, mint azokelőtt!« Avval odaugrott a kutho, oszt belenézëtt. Igen
ám! de az igaz kiráné még akkor nem ült lë a vízbe, a kirá annak az
arcát látta, nem a vén czigányasszonyét. De nem is vëtte igímbe së, hogy
a kútba az ő valóságos feleségi van, nem a czigányasszony képi.
Mëntek az erdőbe, onnat haza, de nem tudott belegyőzőnnyi, hogy az ő
feleségi mëcscsúnyút, csak hallgatott, nem szót sëmmit.
A kútba mëg a szép asszony azalatt ëgy kis halé vátozott.
Ëcczër otthonn beteg lëtt a czigányasszony. Kérdëzte a kirá: mi baja? mi
lelte? Az aszonta, hogy az erdő mellett van ëgy kút, abba van ëgy kis
hal, ha ő azt mëgëhetné, mingyá jobban lënne!
A kirá elhozatta a kis halat. Lëvágták, mëgsütték, az asszony mëg is
ëtte. De mikor hasították, ëgy mákmakula csëpp véri férecsëppent, oszt
nemsokára fa nyőtt belülle.
Az asszony is mutatta magát, mintha má jobbann vóna, kimënt az udvarba,
hogy maj szétnéz. Hát láttya, hogy ëgy azon új fa nyőtt azóta. Ëgyet
gondolt, aszonta a kirának, hogy ha őt ëcs csëppet is szerette, hát
vágassa ki azt a fát. Ő nem tuggya: mé? de egésszenn rosszú van, ha azt
a fát láttya.
A szomszédba vót ëgy szëgény embër, annak szót a kirá. Az át is mënt
mingyá. A szép fát kivágta. De ëgy fëdőnek valót kifaragott belűlle
magának, oszt hazavitte. Otthon a tejesfazékra fedőnek hasznáták.
A szëgény embër napszámos vót, mindën nap dologba këllëtt neki járnyi
egész családostú. Ëcczër rëggel, a hogy elmënnek, hát a házat csak úgy
hatták, së ki nem vót söpörve, së az ágy fël nem vót vetve, este gyönnek
haza, láttyák, hogy mindën tisztánn, rendbe van. De ez naprú-napra
mindég! nem tudhatták, hogy ki járhat ott, a ki ott mindënt tisztába
tësz.
Fëltëtték magokba, hogy mëllesik. Úgy is vót. Ëcczër otthonn marattak,
elbújtak, ki az ágy alá, ki a sutba.
A nyakonn vót a tejesfazék, azon vót a fëdő. Hát láttyák, hogy a fëdő
ëcczër lëgurú a fődre, ott mërrázkógyik, valami szép tündérlyány lëssz
belülle, Akkor fëlöntözi a házat, kisöpri. Amazok akkor elégyöttek,
mëffogták. De a lyány nem tudott szabadúnyi mëg má vissza së vátozhatott
fëdőnek. Ott élt velëk.
De nagyonn szép vót. Az embër aszongya, hogy ő elviszi a kiráho
szobalyánnak, ilyen szépek këllënek oda!
El is vitte. A kirá elcsudákozott a szépséginn. Igaz, hogy vót má neki
huszonnégy szobalyánya, szëbbné szëbbek, de – gondolta – a hun
huszonnégy van, még ëgy elfér. Fël is vëtte szobalyánnak.
Hát ëgy este, mint nálunk is, télënn ők së tuttak micsinányi, elkeztek
mesényi, mindënki sorba valamit. Ëcczër erre kerűt a sor. Elmonta
tövirű-hëgyire, a kit én itt elmontam mind. A kirá mëg hallgatta.
Mëgörűt oszt mingyá, a lyánt magáho vëtte, mëgesküttek újra, a vén
czigányasszonyt mëg lófarkára köttették, az szaggatta széjjel. Ők mëg
boldogok lëttek, mém most is ének, ha mën nem haltak.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Demeter Kata szolgálótól. Lejegyzési idő:
1904. jan._


28. A hét holló.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy asszony.
Annak az asszonnak vót hét fia.
Ëcczër csak lëbetegëdëtt, gyönyörű szép lyánygyerëkët hozott a világra.
A gyerëkágy után, mint a hogy szokás, ő is elmënt a templomba az
avatóba. Mikor má ott elvégezte, gyövet látta, hogy a hét fia ép akkor
gyön ki a kocsmábú, mikor ő a templombú. Annyira mëhharagudott rájok,
hogy mëgátkozta őköt: »vállyatok hollóé, ha még a kocsmába jártatok
inkább, mint a templomba!«
Allyig hogy ezt kimonta, a hét holló ott szát el a feji fëlëtt, az ő hét
fija.
Ő mëg mënt hazafele.
Má a kis lyány nagyocskára nyőtt, szép lëtt, annyányi, látta, hogy az
annya mindér rí. »Mé rísz, të anyám?« kérdezte az annyát. »Në kérdëzzé
engëm, hogy mé ríjok? csak ríjok. Ússë tuccz të engëm mëvvigasztalnyi!«
»Dehonnem, écsanyám! hátha tunnék valamit én is! Mongya csak mëg, maj
mëllássa, hogy jobb lëssz!« »Mëmmondom, fijam! ha olyan nagyon
erősködöl, de tudom, hogy hasztalan. Hát tudod-ë, mikor tégëd
születtelek, oszt utánna mëntem az avatóba, hát vót nekëd hét bátyád, a
ki épenn akkor is, mikor én a templomba vótam, a kocsmábú gyött ki. Én
őköt mëgátkoztam, hogy »vállyatok hollóé!« ők azé vátoztak, elszátak,
azóta úgy odavannak, hogy së hírik, së nyomok, nem tudok rúllok sëmmit!«
Ezt monta az asszony, de nagyon keserves rívásba fogott. Vigasztalta
vóna azt a kis lyány, de már rosszabb bót. Anná jobban rítt.
Egy nap rëggel, aszongya a lyány az annyának: »écsanyám! süssék nekëm
bogácsát. Én elmënëk, fëlkeresëm a bátyájajimot!« »Hova mënné të, te!
isz’ as së tudod, hun, mére keresd!«
De a lyány kötte magát, az annya së áhatott elejbe, hogy në mënnyék.
Sütött neki bogácsát, avval útnak eresztëtte.
Mënt a lyány, mëndëgét hetedhét ország ellen.
Úttyába tanákozott ëgy farkassal. A farkas mëgállott előtte az útonn. A
lyány mëg nagyon mëgihett. »Sosë iheggy mëg tüllem, jó lyány! nem
bántolak én! aggyá inkabb ëgy falat ënnyivalót, mer má olyan ëhetném,
hogy majd elveszëk!« A lyány is oszt mëbbátorodott, kivëtt a tarisznyábú
ëgy bogácsát, odatta neki. Az mëg ëgy sípot adott neki érte, hogy ha
akarmi baja lëssz is, csak fújja mëg, ő azonnal segíccségire mëgyën.
Avval elvátak ëgymástú.
Mënt a lyány tovább. Útközben most mëg ëgy rókával tanákozik. »Hallod-ë,
jó lyány! fordí mëg engëm a másik ódalamra, má hét esztendeji nyomorgok
a fé ódalomonn. Jótét helyibe jót vársz!« A lyány mëssajnáta azt is,
adott neki ëgy bogácsát, a mé a róka lëszakított magárú ëgy szál szőrt,
azt odatta, hogyha szükségi lëssz valamire, azt csak szakíjja ketté, ő
rögtön ott terëm. Jó van, a lyány azt is eltëtte.
Harmacczor mëg – a hogy mëgyën, ëgy galyrú szó lë neki ëgy kis madár. Az
is bogácsát kért. Adott ő annak is. A kis madár mëg hála fejibe olyant
mondott, hogy »ha a vërës tengërhë érsz, ott ëgy szép alma esik elejbed;
të azt vëdd fël, ëdd mëg, a csutáját mëg tördeld el, oszt hajingádd a
vízbe!«
A lyány megköszönte a madár jóakarattyát, oszt indút. De a kis madár
attú a përcztű fogva mindég vele mënt.
Sokszor fëlgyött a nap meg sokszor lëmënt, még ëcczërcsak nagysokára a
Dunáho ér a lyány. Próbáná, próbáná, de nem tud rajta átjutynyi.
Benyút a zsebibe, elévëtte a sípot, oszt mëgfútta.
Rögtön ott termëtt a farkas. »Mit parancsolsz, itt vagyok!« monta a
farkas. A lyány oszt elmonta a baját. Akkor a farkas elvëtte tűle a
sípot, mëffútta ő is, hát csak úgy rezsgëtt a sok farkas, annyi gyűt
oda. Mëntek ëgënyest a Dunának. A lyány ezt nem tutta mire vélnyi.
Látta oszt, mikor má mind belemënt, hogy azé van e, hogy ő át tudhassék
mënnyi! Neki is mënt a Dunának, átsétát a sok farkas hátán úgy, hogy még
a czipéji szélyi së lëtt vizes.
Má a Dunán átment vóna, de még csak ezután gyön a sok nehez út! Mëgy,
mëndëgé, má el is fáratt, mikor a fekete tengërhë ért. Hogy mënnyék ő
most azonn át? mindënféliképenn törte a fejit rajta. Eszibe jutott a
szőrszál. Szétszakajtotta. Rögtön ott termëtt az róka. »Mit parancsolsz,
kedves gazdám!?« »Vigyé át a fekete tengërënn, mer nagy utam van nekëm,
a kinek mén nagyon soká gyöhet el a végi!«
A róka csak neki fartolt a tengërnek, a farkát rávette a tengërre, úgy
hogy félyig átérte, akkor oszt monta a lyánnak, hogy »ereggy no!« Mikor
a tengër közepinn vót a lyány, a róka mëffordút a tengër másik partya
fele, úgy, hogy a lyány minden baj nékű átmëhetëtt a róka farkánn. De a
kis madár mindég mënt vele!
Ëcczër a vërës tengërhë ér a lyány. A partyán mingyár elejibe hút ëgy
alma. Ënnyi kezte, a csutájajit mëg a vízbe hajingáta ëgy csëppig. A
csutábú gyönyörű szép hajók lëttek. Ëgyre fëlült, a ki őt elvitte túnat
a vërës tengërënn.
Ott a parton vót ëgy nagy hëgy, annak a tetejibe mëg ëgy kis ház.
A kis madár, a ki hűségesenn kisirtëtte, aszongya a lyánnak: »të
ideszámitol ebbe a kis házba, de të oda nem tuccz fëljutynyi sëhossë,
hacsak oda nem mégy, amott a hëgy tövibe van ëgy hattyú, annak ülly a
hátára, kapaszkoggy a farkába, në fé maj fëlvisz a!«
Úgy is vót. A lyány ráült, a hattyú mëg fëlvitte.
Bemënt a kis házba, szétnézëtt. Elévëtte az asztalterítőt, mëgterítëtt,
kirakott rája hét bogácsát. Azután elbújt az ágy alá.
Este hazagyönnek a hollók, szétnéznek a házba, kérdezőskönnek,
tanágatózkonnak, hogy ki járt itt? de nem tutták kisütynyi. Avval
lëfeküttek, rëggel mëg mëntek hazúrú.
Másnap is igy törtint a dolog. A lyány mëgterítëtt, oszt elbújt az ágy
alá. A hollók tanágatták most is, de nem mëntek sëmmire.
Harmannap a hollók javába eszik a bogácsát, a kit ő – a lyány –
kirakott, ő mëg csak elébujik az ágy aló, aszongya nekik: »ösmertëk-ë
még engëm?« – aszongyák a hollók: »hát honnë ösmernénk mán no! iszën të
a testvérünk vagy! de tudod-ë, mit? në maragy të itt köztünkbe, mer ha a
hollók királya hazagyön, széttép! ereggy, míg szépenn vagy!« De a lyány
mëkkötte magát, hogy bizon nem gyön ő aggyig, mig ököt ki nem
szabadittya! Aszongyák a hollók, hogy »nem lëssz abbú sëmmi së, mer ahho
hét esztendőt, hét félórát mëg hét minutát këll éhëznyi mëg az alatt az
idő alatt ëgy árva szót së szónyi. Të mëg azt nem birod ki!« »Dehonnem!«
– monta a lyány, – »maj mëppróbálom!«
Avval elbúcsúzott a hollóktú, oszt mënt, a mére látott.
Úttya ëgy nagy uradalomba vezetëtt, a hun egy nagy szalmakazalba elbújt.
Ott vót ő magányosan, së nem ëtt, së nem szót sënkihë. Hiába hozta a
kirá agara az ételt, rá së nézëtt, mécs csak hozzá së nyút.
De ëcczërcsak a lovász eszrevëszi, hogy az agár a mi ételt kap, mind a
kazalho viszi. Rálesëtt. Mëllátta, hogy a kazalba ëgy lyukba valami szép
lyány van elrejtëzkëdve. Jelëntyi is a kirának mingyá, hogy mit látott!
A kirá odamënt, kihítta, nem törődött avval, hogy néma, mer annak
gondolta, hogy nem szól, mëszszerette, elvëtte feleségű.
Nemsokára lëtt ëgy szép gyerëkik.
De vót az udvarba ëgy kutyaírígy vasórú bába is, az haragudott a
kiránéra szörnyenn. Mindënáron el akarta vesztenyi.
Mikor a kis gyerëkët elvëtte tűlle, azt ëgy vesszőkosárba fektette,
betëtte ëgy folyóba, az mëg vitte, vitte lëfele. A vasórú bába azután
lëölt ëgy csirkét, a kést az asszony – mán mint a kiráné – mellé
fektette, a száját mëg a kézit bekente vérrel, hogy azt higyék, hogy ő
maga ëtte mëg a gyerekit.
Akkor a vasórú bába bemënt a kiráho, aszongya neki: »mit érdemël az az
asszony, a ki a saját tulajdon gyerëkit mëgëszi?« A kirá tutta, hogy az
ő feleségire kék most szónyi valamit, de nem szót, csak aszonta: »még
várok, az igazság maj kisül!«
De születëtt ám a kiránénak másogyik, harmagyik gyerëki is, azokot is
mind elvesztëtte a vasórú bába a vízënn, mész szërëncse vót, hogy ëgy
mónár kifogta őköt, a kinek ëgy csëpp gyerëki së vót.
A gyerëkëk születésit azonba látták a hollók, mëg azt is, hogy a mónár
kifogta őköt.
A kirának mëg mit vót mit tënnyi, most má elhitte, hogy a feleségi
csakugyan maga emísztyi el a gyerëkëkët, kilenczvenkilencz kocsi fát
hordatott máglyába, hogyha az majd tiszta parázstűz lëssz, rátëszik az
asszont.
Fël is gyútották, má vinnyi akarták az asszont, ép mikor a zsarátnakra
akarták tënnyi, lëtelt a hét esztendő, a hét félóra, mëg a hét minuta, a
hét holló is, a ki ott vót az igazlátásná, csak mërrázkódott, oszt
valamënnyibű szép fiatal embër lëtt.
Azok elmonták az esetët, hogy a kiráné az ő testvérik, idáig azé nem
szóhatott, mer őköt akarta mëszszabadítanyi, a gyerëkei pegyig ëgy
mónárná van, a ki kifogta a vizbű, a kinn a vasórú bába eleresztëtte,
azóta nevelyi is szépenn.
A kiráné mësszabadút, a gyerëkeit a mónártú visszaszërzették, ő az
anyját magáho vëtte, a hét testvéri pegyig elmënt haza. Még most is
boldogann ének, ha mën nem haltak.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzési idő:
1903. decz._


29. A hét daru.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy özvegy asszony. Az
özvegy asszonynak volt hét fia, meg egy bölcsőben fekvő, csecsemő kis
lánya. Szegény volt az asszony, napszámra, hova járt, míg nem volt
otthon, a kis lánynak a hét gyerek viselte gondját. Étették, itatták, s
hogy elaludjék, ők is ringázták. Egyszer hogy-hogy nem? valahogy
kidőtötték a bölcsőből a kis lányt, az ríni kezdett, az anyja meg épen
akkor jött haza. Kérdezte a fiaitól:
– Mi lelte ezt a kis lányt, hogy így rí?
Azok mondtak valamit, de nem az igazat. Az asszony a hogy ölibe vette a
kis gyereket, mindjárt meglátta, hogy a feje fel van kelve,[38] ezt
biztosan kidőtötték a czudarok, mikor játszottak! megátkozta mind a
hetüket, hogy váljanak darúé.[39]
Nem kellett kétszer mondani, a hét fiú abban a szentben daru lett, szép
hét hamvas daru. Fel is kerekedtek mindjárt és mentek Isten tudja: hová?
– messzire.
A kis lány otthon maradt. Az anyja nevelte, gondozta, de a kis lány
mindig nagyon szomorú volt. Már lehetett vagy tizenkét esztendős.
– Mért szomorkodol te, kis lányom – mondta neki az anyja, –
tejbe’-vajba’ fürösztelek, van mit enned-innod, gondodat is viselem, nem
tudom, mi lehet az oka szomorúságodnak?
– Hej! édes anyám! volt nekem hét testvérem, azok egyszer engem a
bölcsőből kidőtöttek, te megátkoztad őket, s most mind a heten daru
képében élnek valahol, ha élnek. Ha én csak egyszer is megláthatnám
őket, sokért nem adnám, mindjárt olyan víg volnék, mint a fán csiperkedő
kis madár.
– Sohse búsúlj azért, kis lányom! mondta neki az anyja, ha ők olyan
gonoszok tudtak lenni, hogy kidőtöttek a bölcsőből, megérdemlik, hogy
most daru képében legyenek. De azért ha akarod, keresd fel őket, de te
úgy sem tudsz a sorsukon fordítani semmit, legfeljebb még te is
odaveszel s nekem vót lányom és nem lesz lányom.
Beszélt volna az anyja a kis lánynak, ha az hallgatta volna, de
szedelőzködött, a mi kis holmija volt, batuba kötötte, oszt ment a
világnak.
Ment, mendegélt hetedhét ország ellen. Ki tudja, hova ért volna, ha a
Széllel nem találkozik.
– Ugyan, Szél uram! legyen olyan jó, mondja meg, hol van az én hét
testvérem? az anyám megátkozta őket és most daru képében élnek valahol!
– Nem tudom én, – mondta a Szél, – de ha nyomra akarsz jutni, csak eredj
egyenesen, a hogy elindúltál, majd találkozol a Hold testvéremmel, az
majd tud valamit mondani!
Ment a kis lány, ment, már olyan sokáig, azt hitte, hogy soha sem ér
oda. Mikor odaért, ott sem tudtak semmit a hét bátyja felől, a Naphoz
igazították, az mindent tud, hátha ezt is tudja!
Csupa vér volt már a kis lány lába, éhes is, szomjas is volt, míg
egyszer a Naphoz ért. Eléadta, hogy a hét bátyját keresi, a kik daru
képében élnek, mert az anyja megátkozta őket. Akkor a Nap fogott egy
fekete tyúkot, megkoppasztotta, megfőzte a kis lánynak és azt mondta
neki:
– No! itt van ez a fekete tyúk! edd meg, a csontjáról is jól lerágjad a
húst, de a csontot el ne hajítsd, még jó hasznát veheted! Oszt ha
megetted, eredj egyenesen, a hogy jöttél, találsz egy nagy hegyet, szúrd
a csontot az oldalába, oszt mászsz fel a tetejébe, ott találsz egy
kastélyt, abban él a te hét testvéred!
A kis lány megköszönte a Napnak jó’akaratját, a csontokat a zsebibe
tette, oszt elindúlt.
A hegy már messziről látszott, a kis lány egyenesen tartott neki. Mikor
a lábához ért, kivette a csontot, beleszúrta a hegy oldalába és úgy ment
fel-fel a tetejébe. Már majdnem odafennt volt, elkezdett fáradni. Hát
már ott is maradt volna, ha egy vándorfelleg meg nem szánja, oszt fel
nem löki a hegy tetejére. Úgy jutott el a kis lány, a hová akart. A
kastély csak pár lépésre volt már, nem hímezett-hámozott a kis lány
semmit, kapta magát, bement, leült a lóczára. Ott volt a hét testvérének
a lakása.
Azok épen nem voltak otthon, oda voltak valahol. Mindennap hét
betyáremberrel viaskodtak, tiszta vér volt minden tetemök, mikor
hazaértek. Most is viadalban voltak, azért nem talált a kis lány otthon
senkit. Mindjárt otthon érezte magát, szétnézett itt is, ott is, a
kamrában talált egy csomó véres ruhát. Fogta magát, kimosta. Mire este
lett, a hét daru hazajött, megrázkódott, szép hét legény lett belőlük.
Asztalhoz ültek és vacsoráltak. Vacsora után mentek a kamrába, hogy majd
a véres ruhát levetik, hát – uramfia! mit látnak, a sok véres, szennyes
ruha mind olyan fehér, mint a hó, mind ki van mosva.
– No! itt valakinek kell járni! mondták egymásnak.
S addig keresgéltek, kutattak, míg a kis lányt meg nem találták.
– Hol veszed itt magad, a hol még a szálló madár sem jár? nem féltél az
úton, hogy valami bajod kerűl?
Örültek a kis lánynak nagyon, nem tudták hova tenni, egyik is fogta
volna meg, a másik is, már majd összevesztek rajta. De egyszercsak azt
mondják neki:
– Úgy ám! kis testvérünk! de itt nem sokáig maradhatsz, mert mink hét
betyáremberrel viaskodunk minden nap, ha azok minket megölnek, idejönnek
és neked is végedre járnak!
– Pedig én meg azért jöttem, – mondta a kis lány, – hogy titeket
megszabadítsalak, a hogy tudlak!
– Jaj! kis testvérünk, de nagy fába vágtad a fejszédet! nem te való vagy
ahhoz!
A kis lány erősködött, hogy akárhogy-akármint, de ő megmenti a bátyjait.
– Jól van, ha épen annyira elhatároztad magadban, megteheted, de hét
esztendeig meg hét perczig egy szót sem szabad szólnod senkihez. Ha csak
egy kukkot is ejtenél ki a szádon, má minket nem tudnál megszabadítani
soha, míg a világ!
A kis lány felfogadta, hogy nem szól semmit. Még az estét ott bevárta,
másnap reggel indúlt hazafelé. A hogy az erdőben ballagott, találkozott
egy szép királyfival, az megszerette, hazavitte, el is vette feleségűl.
Csak az nem tudott a fejébe menni, hogy mért nem szól ez a lány?
Kuka-e,[40] mi-e? de az nagyon furcsa vót előtte, különösen eleintén.
Később aztán inkább hozzászokott.
Egyszer a királyfinak háborúba kellett mennie, a feleségét boldog
állapotban hagyta otthon s rábízta egy vén asszonyra, viselje gondját,
míg ő odajár.
Alig ment el a királyfi, a felesége két gyönyörű fiút szűlt, az egyiknek
a nap, másiknak a hold volt a homlokán. A vén aszony amúgy is ellensége
volt a királyfi feleségének, most meg még jobban ette a fene, hogy azt a
szép két gyereket meglátta, rögtön levelet írt a királyfinak, hogy
jőjjön haza, mert a felesége bíbályos,[41] olyan két gyereket szűlt, a
minőt rendes asszony soha nem szokott. A királyfinak mit volt mit tenni?
hazament.
Az ágyba ott feküdt a felesége, mellette a két gyönyörű gyerek.
– Hisz ezek nagyon szépek! gondolta magában, mért öljem én meg a
feleségemet?
De a vén asszony az országban is annyira áskálódott, hogy a néma
asszonyt meg a két szép kis fiát lóbőrbe varrták, kivitték a város
végire, ott meg épen már várakozott a hóhér, hogy összetrancsírozza
őket. De a hogy emelte volna a kardját, ott termett hét daru, az
asszonynak a hét bátyja, már akkorra letelt a hét esztendő meg a hét
perc, megrázkódtak, gyönyörű szép két legény lett belőlük. Azt mondják a
hóhérnak:
– Hallod-e, hóhér! ne bántsd azt az asszonyt! mert az ártatlan! idáig is
a mit tett, mi értünk tette, hogy az átoktól megválthasson.
A hóhér letette a kardját, kivette az asszonyt a bőrből, meg a két kis
gyereket, azoknak csakúgy ragyogott a homlokán a nap meg a hold!
hazavitte őket a királyfihoz.
Igen ám! má otthon azt várták, hogy meghal az asszony, oszt itt van ni!
él! a vén asszony majd megette magát mérgiben. Odament a királyhoz, hogy
ez már mégsem igazság, így-amúgy, ez meg az!… míg azt mondták, hogy az
asszonyt csakugyan el kell veszíteni, mert csakugyan bíbályos, a kinek
még a halála óráján is hét daru jön a segítségére! Fogták, elvitték egy
nagy hegyre, ott egy rettentő setét mélységbe behajították a két kis
fiával együtt. Odament a királyfi is a meredek széléhez, hogy majd
megnézi, hova hajították a feleségét? hát látta, hogy a két gyerek
homlokán kialudt a nap meg a hold, de az asszony úgy világított, mint a
fényes nap. Szaladt be mindjárt a városba, a feleségét meg a két kis
fiát kivetette onnan, a feleségével még egyszer megesküdött, a vén
asszonyt meg eltették láb alól, volt olyan lagzi, hogy mióta élek, még
olyant magam sem láttam. A hét legény herczegséget kapott, a királyfiból
király lett s oly boldogan élt a feleségével ezután, mint egy pár
gerlicze. Még most is élnek, ha meg nem haltak.
_Eger, Heves vármegye. Kaló János, mezőkövesdi legénytől. 1905. január._


30. A libapásztorbul lëtt királyné.
Hun vót, hun nem vót, vót ëcczër a világon ëgy pár cseléd, annak a pár
cselédnek vót három lyánya.
Az apjok ëcczër vásárra készűt, a lyányainak vásárfiát akart hoznyi,