Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből; Magyar népköltési gyüjtemény - 15

»itt vagyok, kutya! mit akarsz velem? mire gyössz? karra, vagy kardra?«
»Kardra!« oszt olyant ordított a tizennégy torkábú a sárkány, hogy a
Jankó kocsijok maj fëlfordút.
Hát mëntek kardra. De ez is új járt, mint a hétfejű, lëmarkolászta Jankó
a kargyával valamennyi fejit.
Azután elvëtte az ezüsszőrű paripáját, odakötte lógósnak a többihë, oszt
mënt az uttyára tovább.
Nem sokáig këllëtt neki mënnyi. Az aranszőrű paripánn közelëdëtt a
huszonnégyfejű sárkány. Úgy rúgta a port a lova, mintha felyhő
hempërgene az útonn… Mëbbotlott a lova lába annak is. Aszongya hogy:
»ennye, ha tunnám, hogy az a kutya Borszëm Jankó van itt, mingyá
mëgënném!«
Jankó is bátor vót, nem këllëtt neki a szót kécczër mondanyi, aszongya
rá: »mi bajod velem, te, kutya! karra gyössz-ë, vagy kardra!?« »Kardra,
ebatta, hagy apríjjalak szét!« Össze is mëntek, Jankó oda tëtte, a hova
akarta. Jó odavagdosott neki amúgy magyarosann. A huszonnégy fejű
sárkány csak eldőt, mint a fa, a kit kivágnak a tövibű.
Akkor Jankó fëlült az aranszőrű paripára, a kocsi elejbe lovagolt, oszt
indútak haza.
Mëgvan má az aranszőrű ló, hál’ Istennek! övé lëssz má a kirá lyánya!
Hahaj! de nem is úgy van ám még a!
A hogy mënnek, mëndëgének, hazafele, útközbe ëgy tengër partyára értek.
Ott a tengerbű ëgy gyióhajbú kilépëtt ëgy embër. Az aszongya Jankónak:
»add ide azt az aranszőrű lovat, hé!« Jankó nagy mérgesenn felelt neki:
»hát mé annám má én azt oda neked, isz’ én birkóztam mëg ezé!« »De add
ide – monta az embër – mer máskép mëgbirkózunk!« »Hát as së bánom!« –
monta Jankó.
A hogy birkóznyi akarnak, a tengëri embër csak odamëgy, fëlkap a lóra,
oszt viszi be a tengerbe.
»Kutyafitta! vén embëri! – monta Jankó erre – add hát vissza a lovamot,
nem az ettéd a!« De az öreg csak annyit szól: »ha Tündér Ilonát elhozod,
akkor visszaadom!«
Gond ütte a Jankó fejit. Hun, mérű kerícscse ő elé Tündér Ilonát? Hátha
mës së tanállya? Főtt a feji. De csak mënt. Má akarhogy lëssz, maj lëssz
valahogy.
A mint mëgy, mëndëgél, tanál az útba ëgy embërt. »Hova mégy të, hé!?!«
»Csak mënëk, ára, a mére! én kengyelfutó vagyok, szeretnék szógálatba
ányi. Ha nem bánod, hát hozzád szegődök!« »Gyere no!« – monta neki
Jankó.
A hogy mënnek ők ëgyütt, tanának ëgy embërt mëgint, azután ëgy másikot,
ëgy harmagyikot mëg ëgy nëgyegyikët. Az első vót a messzilátó, a
másogyik a messzihajító, a harmagyik a nagyëhető, a negyegyik a fázós
embër.
Mëgëgyeznek ők szépenn mind a hatann; Jankó mëg gondolta is, hogy »hátha
szükségem is lëhet rájok, hát csak hagy gyöjjönek!«
Mënnek is ők, mënnek, még a Tündér Ilona palotájáho nem érnek.
Ott bekopogtattak, beeresztëtték őköt.
Jankó eléatta, hogy mismi járatba vóna? hogy ő Tündér Ilonáé gyött!
Aszongya neki Tündér Ilona: »iszën elmënnyi elmënëk, abbú szó sincs, de
csak úgy, ha nagyanyámtú a menyasszonyi ruhámot elhozzátok!«
Ekkor jutott csak Jankónak az eszibe, hogy »isz’ itt van a kengyelfutó,
majd el kalajtat az érte!« De Tündér Ilona aszonta ám: »itt këll annak
másfél óra alatt lënnyi!« »Itt lëssz«, kiátott bele a kengyelfutó, oszt
szát, mint a villám.
Várják ők otthon, má ëgy órája oda van, més së gyön a kengyelfutó.
Aszongya Jankó a messzilátónak: »néz má mëg, hun jár? hogy mém mos së
gyön!« Nézi a messzilátó, aszongya, hogy »ott alszik ëd dombonn! Feji
alatt van ëgy katula, abba van a mënyasszonyruha!«
Elékapja Jankó a messzihajítót: »hajícs csak fël, hé! de agyon në üsd!«
A messzihajító fëlvësz ëgy röget, odahajít. A messzilátó mëg nézte. Hát
aszongya ëcczër: »ennye! pajtás! de jó odatanátá, épeng a katulát
sútottad ki a feji aló! Má fël is érzëtt a kengyelfutó. Má gyön is!«
Allyig monta ki, má ott vót a kengyelfutó. Hozta a menyasszonyruhát.
Vitték be Tündér Ilonának. »No, most má, Tündér Ilona! gyere velünk,
viszlek!« monta neki Borszëm Jankó.
»Még nem mënëk«, vágott vissza Tündér Ilona, »itt van ëgy kád tej, ëgy
kád kása mëg tizënkét ju, ha ezt mëgëszitëk, akkor elmënëk!«
Jankó is micsinállyék? szót a nagyëhetőnek, hogy segíccsék má rajtok, ha
tud.
Annak nem këllëtt rimánkonnyi, csak mëcscsavarintotta az egyik
bajuszszát, be a kád tejet, mëcscsavarintya a másikot, be a kád kását, a
juhok közű mët tizet csak olyan könnyesenn hajingát be, mintha sëmmi së
vóna.
Látta Tündér Ilona, hogy ezënn a Jankónn ëgykönnyen nem fog ki, má mëg
akarta magát annyi. De még azé most is tanát ki valamit, a mivel hátha
mëmmëntené magát. Vót ëgy szobája, a minek a pádamëntoma rostébú vót, az
alá tüzet rakatott. Azután bekűtte minnyájokot oda.
De mos së járt túnann az eszikënn, a fázós embër úgy el kezdött fáznyi,
hogy egészenn enyhes lëtt a lebëgő.
Tündér Ilona látta: má kárësz-kurësz, a hol lëssz, úl lëssz! mennyi
këll! Fëlőtözött, oszt mënt. Jankó a nyerëgbe tëtte maga elejbe.
Má jó darabonn mëntek, ëcczër csak Tündér Ilona mëszszökött a nyerëgbű.
»Hű! a teremfáját! te messzilátó! néz mëcs csak, hova lëtt az a Tündér
Ilona!?«
A messzilátó csak félyig nyitta ki a szëmit, mingyá mëllátta ëgy ház
sarkába a pókhálló alá vót elbújva. A kengyelfutó mingyá visszahozta.
De nemhiába, hogy hunczut a fehércseléd, nem lëhet abba hinnyi
ëgykönnyenn! allyig mëntek ëgy hajításnyira, Ilona újfënt elszát.
Mëgesëtt vóna Jankónak, ha nincs vele a messzilátó! De az most is
mëttanáta ëgy ballangba. A kengyelfutó visszahozta mëmmëg.
Mëntek oszt békességvel.
Mikor a tengërhë értek, gyött a tengeri embër, hogy odaggya az aranszőrű
lovat, aggya oda Jankó Tündér Ilonát érte. De Jankó tutta: micsiná. Nem
atta.
A tengëri embër rimánkodott soká, hogy csak aggya oda, maj
mëszszógállya. De Jankó nem hajtott rá.
Akkor csak arra kérte, hogy a fé lábát hal láthassa, akkor is
visszaaggya a lovat.
Jankó mëttëtte, a tengeri embër hozta az aranszőrű paripát.
Mikor hazaért a kirá udvarába, átatta a szép lovat, de mëmmonta azt is,
hogy mos má a lyány nem këll, mer má van ő neki.
Hát a kirá së kíntethette rá Borszëm Jankót, hogy a lyányát vëgye el,
adott neki sok-sok pézt, allyig birta el hat ökör.
Ő mëh hazamënt az annyáho, Tündér Ilonával mëgesküdött, olyan boldogok
lëttek, hogy hét esztendeig arrú beszét az a tájék. Lagzit laktak,
faggyút sz...k, avval világítottak.
Eggyig vót, mese vót, Kelemënnek kedvi vót, kana is vót mellette,
kanálozd ki belűlle!
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzési idő:
1903. deczember._


39. Buli Jankó.
Hun vót, hun nem vót, vót ëcczër a világon egy szëgény pár cseléd. Az
embër mëghalt, nem maratt csak a feleségi meg a fia. A fiú má
legénszámba mënt, vót úgy 20–22 esztendős. Sëmmitlenëk vótak egészenn,
gyámoluk nem vót. Jankó is rántott ëgyet a szűrinn, elhatározta, hogy
elmëgy világot próbányi.
Elmënt az erdőre, ott levágott egy tizenötöles, mëg ëgy tizöles hosszú
fát, abbú cséphadarót csinát, összekötte ëgy rudallókötellel, oszt
elindút cséplést keresnyi.
Mënt, mënt, mëndëgélt, elért ëgy kirá udvarába.
Bezörget. Kiszónak: ki a!? »Én vagyok, fëlségës kirá! Buli Jankó.
Gráczia fejemnek! szógálatot gyöttem vóna keresnyi. Ha vóna valami kis
cséplenyi valója kirá ő fëlséginek, én elvégezném embërségësenn!«
Láttya a kirá Jankót, szélës, erőss vállán lógott az iszontalan nagy
cséphadaró.
»Látod-ë, fiam?« mongya neki a kirá, »amott van ëgy csëpp kazal
búzácskám, rád bízom, ha kicsépëlnéd! De szëmet ne haggyá ám a kalászba,
úgy verd ki!« Avval rámutatott ëgy këgyetlen nagy kazal búzára. A kirá
aszt hitte, hoj Jankó el nem cséplyi azt, még a világ!
Jankó elválalta a múkát, aznap még hozzá is fogott.
Veri a nagy hadaróval, veri, csak úgy rëngëtt a szérű. Harmannapra
készen lëtt vele.
Beszó a kirának. »Fëlségës királyom! mëg vagyok má vele. Gyöttem vóna a
béré, hogy ëgyezün mëg!?«
A kirá aszonta, hogy vigyën ëgy zsák buzát, ő más bért nem tud annyi.
Jankó beleëgyezëtt, csak azon kérte a kirát, hogy még ő hazamëgy a
zsáké, aggyig në takaríjja el a szëmet a portárú. A kirá aszonta, »jó
van!«
Jankó hazaér, aszongya az annyának: »Écs anyám! szëggye össze a faluba a
zsákokot, ponyvákot, a zsákokot fejcse ki, oszt az egészbű varjék ëgyet,
de sebësen, mer sietëk!«
A nagy zsák elkészűt hamarosan.
Jankó fogja a zsákot, a cséppel ëgyütt vetyi a vállára. Ëgy hét múva
odaér a királyi udvarba.
A termést még a szérűn tanáta.
Lëterítyi a nagy zsákot, kinyittya száját, a fékarjával mëg hajtotta
bele a szëmet.
Mire a zsák telyi lëtt, a szérűn annyi së maratt, a mënnyivel ëgy tyúk
jó lakott vóna. Jankó ëgyet rántott rajta, a száját ëgy rudallókötellel
bekötte, jelëntyi a kirának, hogy ha nem haragunna mëg, ő az ëgy zsák
búzát, a mibe mëgëgyeztek, má viszi.
Kinéz a kirá, láttya, hogy olyan a zsák, mint a templom tornya, a búzábú
mëg ëgy csëpp së maratt. Szörnyen mëgihett mëg mérges lëtt. Má a búzárú
nem títhatta lë, mer arra alkuttak, hát kíntelenségire beleëgyezëtt.
Jankó a zsák búzát mëg a cséphadarót csak kapta a vállára, avval indút,
hogy mëgy hazafele.
Allyig mënt pár lépést, az ëstálló felő ëgy nagy vad bika szalatt
ëgënyest rája. A kirá úgy akarta Buli Jankót elvesztenyi, hogy majd a
bikával megöletyi. De Jankó csak nyugottan fëlnyút a vállára a csépé,
ëgyet kanyarított vele a feji fëlëtt, avval csapta agyon a bikát, hogy
többet mës së mozdút.
A kirá mëg mës së szólalt, bemënt a házba, duzmatt, mérgeskëdëtt, akar
ëgy duda.
Jankó ëgy hét alatt hazaért. A cséphadarót lëvette a ház elejbe, a
zsákot mëg odatámasztotta a házho. A hogy odatámasztotta, olyan nehez
vót, a ház mingyá összedőt. Rítt az annya këgyetlenű’, hogy micsiná ő
mos má! ez az ëgy kis házacskája vót, mos má as sincs. De Jankó mérgesen
rákiátott: »Sohse ríjjék, kënyérnek való má van, hús is van«, mer hogy
felejcség në lëgyék a szóban, a bikát hogy agyonvágta, azt is vállára
kapta, oszt vitte haza, »hozzék hát bort«, aszongya.
Az annya fëlhagyott a rívással, mënt a kocsmába.
Mikor mëghozta, a bikábú pecsenyét süttek, a borbú ittak rája, mulattak,
nevedgétek, nagyokot nyútóczkottak.
Ëcczër csak gyön a kirá kengyelfutója, hogy mënynyék röktön, a kirá
hivattya, hogy van őneki ëgy elátkozott vára, ha ő abba mëghál, a vár az
övé lësz.
A kirá otthonn mindég csak azon törte a fejit, hogy veszíhetné el
Jankót. Most is azé hivatta, mer a ki még abba az elátkozott várba mënt
hányi, mindég ott veszëtt.
Mit csinállyék mos má? mënjék-ë? në-ë? – Mënt. Maj csak lëssz valahogy!
Beér a királyi udvarba, jelëntyi magát, hogy hát itt van, tessën
parancsolnyi! A kirá mëmmonta oszt neki. De Jankó aszonta, hogy ő csak
úgy mëgy oda hányi, ha ennyi-, innyavalót, mëg gyërtyát ad neki.
A kirá vitetëtt be mindënt, iszën gondolta, hogy »ússë gyössz má të
onnan ki, ha ëcczër bemënté!«
Mikor elgyött az este, Jankó a furolyáját mëg a cséphadaróját – mer
magával hozta – a hóna alá csapta, oszt ballagott fël a szobába.
Bemëgy, leül, hozzáfog a kënyerezéshë, mikor jólakott, ëgy nagy kulacs
bort bevëtt rá, a furolya ott vót előtte az asztalonn, el kezdëtt
furolyázni szépenn, mint estenkint otthon szokott.
Elmúlyik a tiz óra, a tizënëgy is, valahogy elgyött a tizënkettő is.
Csörög-csattog a vasajtó, a nagy lépésëktű csakúgy zëngëtt a pádamëntom,
kinyílyik az ajtó, hát belép ëgy nagy files ördög.
Aszongya Jankónak: »Micsinász itt të, hé!?« »Iszogatok, mulatok«, monta
Jankó. »Gyere tísis ide, ëgyé, igyá!«
Még az ördög ëtt mëg itt, Jankó furolyázott, billëgette, czifrázta
kegyetlenű.
Mikor az ördög jó lakott, nagyon mët tecczëtt neki a furolyaszó, kérte
Jankót, hogy taníjja mëg őt is, nagyon mëgkedvelte a furollyát.
Jankó aszonta: »Szívesenn! Mé në! Gyere no!«
Odamentek a vasajtóho. Jankó kinyitta a fé szárnyát, akkor aszonta az
ördögnek: »No! tedd ide az ajtó közé a kezedët, de hamar!« Az ördög
odatëtte. Jankó erre hirtelen összecsapta a két ajtót, az ördög kezi
odaszorút, Jankó mëg elévette a cséphadarót, úgy elverte az ördögöt, maj
kitörte a rossz. Mëg is fogatta az ördög, hogy nem menne oda többet
sëmënnyié së!
Másnap rëggel látta a kirá, hogy Jankónak kutyabaja sincs, má látta,
hogy nem birnak evvel az ördögök së, a palotát mëg a várat örökösenn
neki ajándékozta.
Akkor Jankó hazament, elhozta az anyját, a búzát mëg az ökröt, vót
mindenik, az összedőt rossz házat otthatták, a várba hurczolkottak,
olyan boldogok lëttek, hogy még! oszt most is élnek táng, ha mën nem
haltak.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa asszony szájából. Lejegyzés
ideje: 1903. november._


40. Rendes.
Hol volt, hol nem volt, kis ház mellett nagy ház, a mellett meg egy
tyúkól, volt a világon egyszer egy király. Annak volt egy egyetlen szál
most született kis lánya, de az olyan csepp volt, mint az öklöm. Az a
kis lány alig feküdt még három-négy napot a bölcsőben, már ellopta
valaki. Az apja meg az anyja eleinte szomorkodott utána, de később
elfelejtették s ha néha emlegették is, nem a rendes nevén, mert még meg
se keresztelhették, elnevezték Vót-nincs-nek.
Lakott a királyi udvarban egy öreg tanácsos, a ki még legény volt, az
lopta el Vót-nincs-et, a kis királykisasszonyt, azzal játszott,
enyelgett egész nap, mert már másban nem volt öröme.
Serdült, pendült a kis lány, az öreg tanácsos észre se vette, hogy már
tizenhat esztendős. Bizony már ez maholnap férjhezmenendő, gondolta
magában, jó volna ezt a szüleinek visszavinni!
A hogy gondolta, úgyis tett. Megfogta kezét a lyánynak, oszt vitte le az
apjához, anyjához. Ölelték oszt meg csókolták, ki mérül bírta, szegény
lyány a sok csóktól nem tudott hova lenni. Leültek oszt az asztalhoz
mindnyájan, a tanácsos is, oszt beszélgettek.
Egyszer csak a királyné, a hogy előbb már mindig a lyányán forgott a
szeme, azt kérdezi az urától:
– Találja ki kend, hányan vagyunk az asztalnál?
A király végignéz, azt mondja: négyen.
– Nem igaz! – mondja a királyné, nézzen szét jobban.
De a király ha kinézte volna is a szemét, akkor se látott volna többet.
Azt mondja akkor a királyné a lányának:
– Állj fel csak, lyányom, oszt menj keresztül a szobán előttünk!
A lyány felállt s úgy tett, a hogy az anyja mondta.
Már akkor az apja is meglátta, hogy a lyánya állapotos.[47] Összenézett
a feleségével is meg a tanácsossal is, de nem szólt semmit. Kiment a
cselédekhez, megparancsolta, hogy álljon készen a tengerre egy hajó,
tele élelemmel, meg rakjanak rá annyi kendert, a minek a fonása hét
esztendeig megtart.
A hajó nemsokára készen állott, rámehetett a király lyánya örökös
kínszenvedésre. Hamarosan jó szél kerekedett, úgy elverte a hajót a
parttól, hogy egyiket a másikról szem lett volna, a ki meglátja. A
király lyánya szegény egész nap csak rítt meg font. Ő nem tudott
semmiről semmit.
Egyszer érezte, hogy lesz valami, hogy megszüli terhét. Gyönyörű világos
nappal volt, de a hogy lefeküdt az ágyba, lett olyan setétség, hogy a
kanál megállt volna benne. Mikor a gyerek megszületett, se szó, se
beszéd, elszaladt. A király lyánya csak elcsudálkozott: hova szaladt az
ő gyermeke? Utána szól:
– Hova mentél, édes gyerekem?
Az visszaszól:
– Itt vagyok, de hozzád nem mehetek.
– Mért nem jöhetsz?
– Hosszú farkam, négy lábam van, kutya vagyok.
Majd hogy szörnyet nem halt szegény asszony! Az ő fia kutya!
– De hát már ha kutya vagy is, hadd lássalak meg! gyere ide!
A kis kutya odament, az anyja megtapogatta, hát csakugyan farka meg négy
lába volt. Azt mondja neki az anyja:
– Hát már ha kutya vagy is, enyém vagy te! hogy nevezzelek már el?
– Anyám! nevezz csak engem Rendes-nek, ne adj én nekem emberi nevet. De
nagyon éhen vagyok, adj valamit ennem.
Evett osztán a Rendes, a mennyi a bőrébe fért. Harmadnap múlva már nem
volt a hajón semmi ennivaló, olyan éhen volt a Rendes. Azt mondja az
anyjának:
– Hallod-e, anyám! van-e már annyi fonva, hogy én abból kötelet
csinálhassak? mert már ennivaló annyi sincs a hajón, a mennyit a
félfogadra rákenj, jó volna a hajót kikötni valami erdő mellett, ott tán
ennünk is lehetne valamit.
A mi fonal volt, összeszedte azt Rendes mind. Megfonta kötélnek,
rákötötte a hajóra, avval beugrott a vízbe, oszt húzta kifelé a hajót.
Nem sokáig kellett neki bukdosni abban a fene nagy vízben, mert
nemsokára partot értek, a hol ki is szállhattak. Ott építettek maguknak
kunyhót, nád volt bőven. Az asszony rakta, Rendes meg fonta. Ennivaló is
került hamarosan, mert Rendes beszaladt a legközelebbi faluba, mindjárt
lopott valamit. De ez így ment minden nap. Már a király is megtudta,
hogy Rendestől az országban nyugodni nem lehet, katonaságot küldtek rá,
hogy a hol érik, lőjjék agyon.
El is indúlt a sok katona, rá is talált Rendesre, lőtte is, a hogy
bírta, de Rendest nem fogta a golyó. Mikor már látták, hogy Rendesnek
semmi baja, abbahagyták a pufogtatást, oszt késsel akarták megfogni. De
az elsőt, a ki hozzányúlt, úgy vágta meg Rendes, hogy azt se mondta:
amen. Azt mondja akkor nekik Rendes:
– No! a kinek anyja van, álljon félre! az menjen haza, őrizze az anyját!
a kinek nincs, az maradjon itt, az meghal!
Úgy is volt. A ki ott maradt, azt mind kivégezte. A tisztnek meg azt
mondta:
– A királyodnak mondd meg, hogy holnap elmegyek hozzá, meglátogatom, de
parádéban várjon ám, mert akkor jaj az életének!
A tiszt elment, a királynak elmondott mindent, a hogy történt.
Másnap megy a Rendes a királyhoz. Várják is olyan parádéban, mint még
senkit. Mikor bement a kapun, a sok generális csak úgy állt ott két
sorban, mint a hurkapeczek. Rendes rájok se nézett, csak ment egyenesen
be a királyhoz. Az is úgy megijedt, egy krajczár se maradt a zsebibe,
azt hitte, hogy Rendes őt is egyben kivégzi. Pedig Rendes nem bántotta,
csak annyit mondott neki:
– Hallod-e, király! van nekem az erdőben egy anyám, de apám nincs. Te
most kijössz velem az erdőbe, oszt elveszed az anyámat, de muszáj ám
elvenned, ha akarod, ha nem! de az anyámnak nem muszáj hozzád menni! No!
most gyerünk!
Felültek egy hintóra, oszt mentek. A királynak megtetszett a szép
asszony, mert szép is volt! el is vette. A lagzi előtt Rendes mind a
kettőjüknek megmondta, hogy ha már férj meg feleség lettek, jól van, de
neki is gondját viseljék ám! Azok igérték égre-földre, hogy úgy lesz,
nem lesz szüksége semmiben.
Már elmúlt egy nap, két nap, három nap, szegény Rendes már majd
elveszett az éhségtől, rája se nézett ott senki. Őt csak az udvaron
tartották valahol.
Egyszer meglátja a királyt, odaint neki.
– Gyere csak ide!
A királynak akkor jutott eszibe, mit fogadott. Úgy megijedt, hogy se
fehéret, se feketét nem tudott szónyi. Azt hitte, Rendes mindjárt
megöli. De Rendes nem ölte meg, csak azt mondta neki:
– Gyere velem az istállóba! vegyél a kezedbe egy éles fejszét!
A király mindjárt is kerített egy fejszét, avval ment Rendes után az
istállóba. Azt mondja ott Rendes:
– No! most vágj ketté egy csapásra! ha egyszerre ketté vágol, nem lesz
semmi bántódásod, de ha nem, vége az életednek!
Úgy mondta azt Rendes, hogy muszáj volt megtenni!
Akkor a király nekifohászkodott, felkapta a fejszét, úgy vágta ketté
Rendest, mint a tököt. Avval kiment az istállóból. Félóra múlva bement,
hát még a szemének se hitt először, olyat látott: egy gyönyörűséges szép
királyfi állott előtte. Azt mondja a királyfi:
– Hát tudd meg, hogy én voltam Rendes, a kutya. Mikor még az anyám
otthon volt az apja udvarában a vén tanácsosnál, járt hozzá egy gróf. De
volt az udvarban egy szakácsné is, annak is volt egy lánya, az a
lányának szerette volna a grófot, de annak a csúnya szolgáló nem
kellett. Akkor a szakácsné valami port vegyített az anyám ételébe, attól
esett az én anyám teherbe, oszt azért is szülte a kutyafiút, már mint
engem. De te megszabadítottál, áldjon meg az Isten!
Avval a király a feleségének is megmutatta, mi lett Rendesből, minő szép
királyfi! Örült az is, majd hogy meg nem ette a szép fiát. A szép
királyfi nemsokára megházasodott, együtt uralkodott a mostoha apjával,
olyan sokáig, hogy tán még most is él, ha meg nem halt azóta.
_Tisza-Füred, Heves vármegye. Járdány János parasztlegénytől. 1905.
február._


41. Tilinkó.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy embernek tizenkét
fia. Már felnevekedett valamennyi, de az apjok nem tudta, mit csináljon
velök. Kimentek egyszer az erdőbe. Azt mondja az egyik gyerek, a hogy
egy nagy fát meglát:
– Ejnye! de szép kerék lenne belőle!
Azt mondja rá az apja:
– Jó leszel te, fiam, kerékgyártónak!
A másik, az is meglátott egy szép nagy fát, azt mondta, hogy de szép
almáriom lenne belőle! annak meg azt mondta az apja:
– Jó leszel te, fiam, asztalosnak!
Az is lett mind a kettő, a minek az apja mondta. Mind a tizenegy fiúból
lett valami mesterember, csak az utolsóból zsivány. Ezt Tilinkónak
hívták. Már két esztendős korában lopott olyan selyemjuhot, hogy a
bőréből magának a királynak varrtak bekecset.
Tilinkó már nagy volt. Rettegett tőle az egész ország, annyit lopott.
Egyebet se csinált. Meghallja egyszer a király, hogy van az ő országában
egy legény, a ki ellopja még a jövőhetet is. Odahivatja magához:
– Hallod-e, fiam! van nekem egy aranyszőrű paripám, azt éjjel-nappal
őrzi tizenkét ember, ha te azt ellopod, elhiszem, hogy tudsz lopni.
Tilinkó köpte a markát, hogy csak hagyják rá, majd tudja ő, mit csinál!
Hazament, felöltözött vén koldusasszony-ruhába, hátára vett egy hordó
pálinkát, avval útnak indúlt.
Megy, mendegél, odaér a király istállójához. Ott már mindenkinek ki volt
adva a parancs, mismit csináljon, nehogy a lovat valaki eltegye láb
alól. Egyszer csak hallják, hogy nyöszörög odaki valaki, de nagyon.
– Ki az! mit keres? – kikiáltanak.
– Szegény öreg asszony – mondta Tilinkó – a vásárra mennék a szomszédba,
de majd megfagyok, úgy fázok, ösmerjenek Istent, ereszszenek be, adjanak
egy kis szállást a szegény utasnak!
Odabent megesett a szíve mindenkinek a szegény öregen, beeresztették. De
Tilinkó úgy be volt bulyázva, hogy a fene se vette volna észre, hogy ő
nem asszony.
Letette a hordót a hátáról, aztán megkinálta a kocsisokat sorba, a mért
olyan jók voltak, hogy beeresztették a jó helyre. Hát bizony egyiknek se
kellett sok, betörülközött az mind, mint a csap, oszt elaludtak. De hogy
az aranyszőrű lovat valaki el ne lopja, egyik fogta a fülét, másik a
farkát, harmadik a lábát, s ki hol tudta. Tilinkó meg előszedett minden
rossz seprőt, lóvakarót, kefét, azt adta oda a kocsisok kezébe, az
aranyszőrű lovat meg eloldotta a jászolról, ráült, avval ment egyenest a
királyhoz.
A kocsisok meg ott maradtak az istállóban, ki egy seprőt, ki egy
lapátot, ki egy lóvakarót tartott a keziben.
A király már messziről nézte, hogy vágtat Tilinkó az ő lován. Ette a
méreg, a hogy ehette.
Mikor Tilinkó odaért, azt mondja neki:
– No! Tilinkó, ezt elloptad! de még nem hiszem, hogy igazi zsivány vagy!
ha a gulyámat a csordásoktól el tudod hajtani, elhiszem, hogy jól tudsz
lopni.
– Jól van felség, meglesz az is! – mondta Tilinkó.
Avval ment haza az anyjához, összeszedett valami húsz csirkét,
összekötözte lábánál fogva mind, oszt vitte, ment egyenesen a mezőre, a
hol a gulyát őrizték. Eloldozta a csirkéket, oszt kit erre, kit arra,
eleresztgette mind. A gulyások meg azt hitték, hogy fogoly, mert bizony
már jó estefelé volt az idő, fogták magukat, ott hagyták a gulyát, hogy
majd megfogják a csirkéket. Tilinkó meg egybeterelte a gulyát, egy nagy
bolond kolompot meg felakasztott egy fára, a marhákat pedig hajtotta, de
egészen másfelé.
A gulyások már jó messze jártak, mikor eszükbe jutott a jószág. Hátha
azalatt Tilinkó elhajtja őket! Usdi! visszafelé! A fán meg a kolompot
rázta a szél, azt hitték, arra van valamerre a gulya, mentek abban az
irányban. De úgy találták ők meg a gulyát, mint én. Kétségbe voltak
esve, no! most jaj a fejüknek! végük van, ha a marha meg nem kerül!
Tilinkó meg csak »gyerünk taccs!« hajtotta a gulyát a király udvarába.
– Felséges királyom! itt a gulya! hát most már nem mondhatod, hogy nem
tudok jól lopni.
– No! jól van – mondta a király – de még most sem hiszem, hogy jó
zsivány vagy, míg a feleségem újjáról le nem lopod a jegygyűrűt, alóla
meg az ágylepedőt.
A király meg azt hitte csakugyan, hogy azt már nincs ember, a ki
megtegye.
De Tilinkó is tudta ám, hogy verik a czigányt. Valahol kerített egy
akasztott embert meg egy begre főtt lencsét. A király pedig teleállatta
a palotáját katonával, hogy ha oda valaki be merné tenni a lábát,
vagdalják agyon, mint a kutyát. Éjféltájban Tilinkó bemászott a
kéménybe, de eresztette maga előtt az akasztott embert. Alig hogy
leértek a konyhába, meglátja egy katona, hogy lábbal lefelé egy ember
ereszkedik le a kéményből. Nekiesett, úgy szétvagdalta, mint a répát.
Erre már a király is kiugrott az ágyából, megnézni, mi történt odakint.
Látja, hogy a katona egy embert vagdalt szét.
– No! ez Tilinkó volt! most megjárta!
De Tilinkó azalatt, míg a katona zsákba szedte az akasztott ember
testét, elbújt egy sarokban, s mikor a király kijött a szobájából,
beosontott a királynéhoz. Ott nagy seppegve azt mondja a királynénak:
– Hallod-e, lelkem, add ide a jegygyűrűdet, az a gazember Tilinkó még el
találja lopni!
A királyné nagy igazán elhitte, hogy az az ő ura, odaadta a gyűrűt.
Tilinkó pedig mintha kiment volna, félrehúzódott. Jön a király.
Dicsekedik a feleséginek, hogy no vége már Tilinkónak is, ne féljen már
tőle! avval lefeküdt. Tilinkó meg elévette a lencsés begrét, a lencsét
mind oda öntötte közéjük: a király meg a királyné közé. Egyszer fordúl a
király, fél kezével belekap a lencsébe. Még a nyavalya is majd rájött,
úgy megijedt. Azt hitte, hogy a felesége volt ijedtében, a hogy a
zene-bonát hallotta odakint; fogta a lepedőt, kihúzta a felesége alól s
ledobta a földre. Ez kellett Tilinkónak. Felvette, összecsavarta, hóna
alá kapta, avval ki az ablakon.
Megy másnap reggel a király udvarába. Ott meg volt olyan csete-paté,
hogy még olyat ki hallott! a király veszekedett a feleségére, hogy mért
adta oda a jegygyűrűjét másnak, mikor tudhatta, hogy a Tilinkó kezébe
jut! Akkorra már a mi Tilinkónk is odaért.
– Sohse veszekedjenek, felségtek! itt van a gyűrű meg a lepedő,
visszahoztam.
A királyné, hogy Tilinkót meglátta, úgy szaladt be a házba, mint a kit a
puskából kilőttek. Azt szégyelte legjobban, hogy az ágylepedőjét is
ellopták.
Akkor azt mondta a király:
– No! Tilinkó! most már elhiszem, hogy ember vagy! hogy ezután ne lopj,
neked adom a fele királyságom, élj boldogan.
Tilinkóból így kis király lett, gazdag ember lett, még most is él, ha
meg nem halt.
_Eger, Heves vármegye. Özv. Bozsik Imrénétől, 70 éves öregasszony. 1905.
február._


42. Az okos kis ló meg a gazdája.
No! mos hazudok ám még olyant, hogy öregapátok së hallotta hírit.
Hun vót, hun nem vót, a hun vót, ott vót, az ópërëncziás tengerënn innet
vót, az üveghëgyekënn túnat vót, de még azonn is túl, a hun a kis
kurtafarkú disznó túr, kidőt-bedőt kemënczének ëgy csëpp ódala së vót, a
hun jó vót, ott rossz vót, a hun rossz vót, ott jó vót, mégis olyan
kenyërek sültek benne, mint a kocsikerek. Én is ëttem belülle, de olyan
jó vót, hogy elcsapta a hasam.
Hát – hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy pár embër. Mël lëttek
vóna azok szépenn, sëmmi bajok së vót, tejik-vajok, húsok, zsirjok, csak
a gyerëk hibázott. Má az is nagy baj pegyig a házná, ha gyerëk nincs.
Az asszony nagyon rëstëllte a dógot, hogy mit mondanak má ő rá a faluba,
azé, ha még gyerëki nincs? isz’ nem vót ő së rosszéletű, së sëmmi! nem
tëhet ő arrú!
Hallotta a hírit ëgy öregasszonnak, a ki a faluba lakott, hogy az tud
mindënrű valamit mondanyi, elmënt ahho.
Az öreg asszon aszonta neki, hogy mé nem mënt má el hamarabb is, má
azóta vóna gyerëki! no de nem baj ís së! »Vëgyëk elé ëgy füstös fazékat,
oszt üllyék rajta ëgy hónapig! oszt má mikor ült rajta ëgy hónapot,