Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből; Magyar népköltési gyüjtemény - 16

akkor csak vágja a fődhö a fazëkat, oszt a hán darabra esik, annyi
gyerëki lëssz. Tuggya-ë, lelkem! de így csinállya! Isten ággya mëg!«
Hazamënt az asszony. Az utonn má előre gondolkozott rajta, hogy hun is
lëhet neki ëgy rossz füstös fazëka, a kire ráüllyék? má annyira törte az
ódalát a gyerëk. Szétnézëtt a pitarba, a kemencze szájáná vótak
lëborongatva a fazëkak, azok közt vót ëgy módtalan füstös, kormos rossz
fazék, kihúzta onnat, oszt sebësenn maga alá kerítëtte. Ott ülte ëgy
hónapig, mint az ülős tyúk a tojássát.
Mikor az ëgy hónap lëtelt, fëlkëlt a fazékrú, a fődhö vágta úgy, hogy
pokolba hallacczott a puhanása. Mëgolvasta azutánn, hogy hán darabba
eshetëtt, hát épenn kilenczvenkilencz vót.
Akkor tehërbe esëtt, hát ép időre fekütt lë a gyerëkágyba, születëtt
kilenczvenkilencz gyerëket. Fiúgyerëk vót az, az istenatta, mind, mécs
csak ëgy lyány së vót benne.
Nem panaszolkodhatott má së az embër, së az asszony, vót má gyerëk
hasig, csak olyan lëgyék, a ki tartsa.
Tartották is a szülék a gyerëkëkët olyan nevendék, suhadër korokig,
azután aszonták nekik: »mos má, kedves gyerëkejink! mënnyetëk, a mére
láttok, nem győzne bennetëkët kënyérrel az érsik së. Osztann jóba
foglallyátok magatokot!«
El is indút a kilenczvenkilencz gyerëk, ëgy helyënn beátak kondásnak,
valahanyann vótak. Ëgy esztendeig szógátak, az esztendő véginn,
mindëgyik kapott ëgy-ëgy malaczot. Azt hazavitték. Vót má a szëgény pár
embërnek ëcczërre kilenczvenkilencz malaccza.
Másik esztendőbe csordásnak átak el a gyerëkëk, ott mëg
kilenczvenkilencz bornyút adott nekik a gazda. Azt is hazavitték. Vót má
az öregeknek kilenczvenkilencz bornyúja is.
Harmagyik esztendőbe csikósbojtárnak átak el, onnat mëg
kilenczvenkilencz csikót vittek haza. Olyan ëstállót këlletëtt má annak
csinányi, mint széles ev világ.
Mikor má vót mindënik, malacczok, bornyújok mëg csikójok, má nagyok is
vótak, összebeszétek, hogy mos má elmënnek lyánnézőbe. De csak olyan
házho mënnek, előre fëltëtték magokba, a hun kilenczvenkilencz lyány
van.
Fëlülnek a lóra, a letkisebb, a ki letfiatalabb vót köztök, lethátrúrú
mënt ëgy rossz gereblyénn, még az ódalbordáját is mël lëhetëtt vóna
olvasnyi, ha mëg szé fújt, karóho këllëtt kötöznyi, hogy a szé el në
vigye. Azonn mënt a letkisebb.
Mëntek má sokáig, má vót köztök olyan is, a ki beleúnt a sok őgyelgésbe.
»Olyan házat keresünk mink, a hun kilenczvenkilencz lyány van. Hát hun
van a? Nincs az sëhun a világonn!« De allyig mëntek árébb ëgy faluval,
betértek ëgy házho.
Kivël a kapu előtt a letkisebb fiúnak aszongya a lova: »hallod-ë, kedves
gazdám! én nem mënëk be, kívël maradok, itteng lófőé[48] vátozok. Ha maj
dörömbölök, hát gyere ki sebësenn!«
»Jó van«. A fiú beleëgyezëtt.
Odabe a házba nagyott nézëtt a sok legény: kilenczvenkilencz lyánt
tanátak. Hát vót olyan ház! De a letkisebb, ëgy kis aranhajú lyány, még
bőcsős vót. A nagyobb legényëk mind beszégettek, ki a padkánn, ki al
lóczánn, a letkisebb legénnek mëg a bőcsőhö kelletëtt mënnyi ringáznyi.
A hogy ott ringáz, ringáz, ëcczër csak hallya, hogy dörömböl otki a kis
ló. Sietve otthaggya a bőcsőt, szalad ki a kapuho.
»Mi baj, kedves lovacskám?«
»Fogd a bátyájaid kalapját, oszt tëdd a lyányok fejibe. De hamar, mer ha
késël, nagy baj lëssz!«
Mënt a legény sebësenn, mindënt út tëtt, a hogy a kis lova
mëpparancsolta. A sok kalapot mind a lyányok fejibe rakta, mer hogyím má
akkor aluttak minnyájann.
A lyányok annya mëg valami bördöngős asszon vót, a hun a kalapot látta,
mindnek elvágta a nyakát ëgy nagy késsel, azt hitte, hogy azok a
legényëk!
A letkisebb mëcs csak ringázta a kis lyánt.
A hogy ringáz, a hogy ringáz, mëgint hallya, hogy dörömböl otki a kis
ló.
Kimegy. »Mi baj van, kedves lovacskám!?«
»Rángasd fël a bátyájaidot, üllyönek lóra, tísis, mënnyün’ hamar, mer
nagy baj lëssz!«
Fël is rángatta a legény mind, ëgyet úgy mërrázott, hogy majd elharapta
a nyelvit. Fëlkászalóttak sebësenn, oszt útnak indútak.
Mëntek sebësenn, mint a madár. Valahogy a határho érnek, a bördöngős
asszony akkor láttya, hogy nem a legényëkët ölte mëg, ha a maga
lyányait, fëlugrott ëgy piszkafára, oszt utánnok. De ép a határ szélyinn
tutta őköt utóérnyi, azon túnann mëg má nem vót hatalma, csak a kis ló
farkábú tudott ësz szá szőrt kiszakajtanyi. De kiabát úgy, hogy ők azt
hitték, hogy a hátokná biztosann az ég zëng mëg a jégesső húll.
De ők rá së néztek, mëntek tovább.
Mikor ëgy kërësztútho értek, mëgát a kis ló, odaszót a gazdájának:
»hallod-ë, kedves gazdám! hagy mënnyënek ők ára, a mére akarnak, gyerünk
mink magunkba!«
Úgy is vót, mëntek magokba. A kis ló újfënt mëgát: »de, kis gazdám!
akarmit láccz, akarmit hallasz, te në láss, në hally sëmmit, mer nagy
baj lëssz!« A legény mëgigérte, hos së nem lát, së nem hall. – Aggyig!
Allyig mëntek árébb, mëllátott az útonn ëgy arany káposztaharasztot.
Aszongya a lónak: »ennye! de szép káposztaharaszt ë! vëgyük fël!«
»Ládd-ë, kedves gazdám! montam, hos së në láss, së në hally, së në szó’!
mos má az is baj, ha fëlvëszük, az is, ha fël nem vëszük, hát inkább
csak vëgyük fël!«
Fëlvëtték, avval mëntek tovább.
Az útonn látott a legény újfënt valamit, csakúgy ragyogott a napba.
Arankacsatollyú vót.
»Ennye, de szép arantollyú, vëgyük fël!«
A kis ló haragosann rázta mëm magát. »Montam má, hos së në láss, së në
hally, së në szó, sëmmit! má az is baj, ha itt hagyuk, hát vëgyük fël!
de a szádra vigyázz, mer maj mëlládd, hogy vesztëdre szósz!«
A tollyút is fëlvëtték, oszt ballagtak tovább.
A legénnek is hiába szót olyan makacsann a kis ló, mer mëgint
mëgállította. »Jaj! de szép aranpatkó van ott ëgy nyomba, kis lovam!
vëgyük mán fël!«
No má a kis ló, maj hogy lë nem vette a hátárú a legént, úgy haragudott.
»Ládd-ë, gazdám! hát hiába rógyikálok én nekëd, të csak maraccz a
régibe. No! a mit főzöl, të ëszëd mëg!«
Avval fëlvëtték az aranpatkót is. A hogy mëntek, a kis ló csak úgy
dújt-fújt, mérgibe mindég a rögös hêre mënt, hogy rázós lëgyék az út a
gazdájának. Honnë! ha még rá së hallgat!
Mëntek, mëntek, mëndëgétek, hëgyënn-vőgyönn, árkonn-berkënn kërësztű,
beértek ëgy királyi udvarba.
A legény a lovat mëkkötte odaki valahun, ő mëg beállított a kiráho, a
kinek gyönyörű szép lyánya vót.
Elészëgyi a tarisznyábú a legény, a mikët tanát, mutattya a kirának,
hogy mënnyié vënné mëg tűlle? Valahogy a kirá mëllátta, majd elmënt a
szëmi fényességi attú, a kit látott, olyan fényës vót az
arankáposztaharaszt, az arankacsatollyú, mëg az aranpatkó.
Akkor aszongya a legénnek: »no! hallod-ë, ha eléhozod nekëm azt a
káposztafejet, a kirű ez a haraszt való, ettéd lëssz a lyányom, de ha
nem hozod elé, mëghalsz!«
Nagy szöget ütött ez a legén fejibe. Mënt is ki mingyán a lóho. Al
látta, hogy a gazdája lëcsüngesztyi a fejit, gondolta magába: »eb
biztosan szomorkogyik valamié!« Azután fënnszóval kérdëzte tűlle: »mi
baj, kedves gazdám!«
»Hej-haj! nagy a baj! ha te azonn segítenyi tunná!«
»Hátha! hagy hallom csak!«
»Azt parancsolta a kirá, hogy ha azt a káposztafejet el nem hozom, a
kirű az a haraszt való, végem! de ha elhozom, a lyányát nekem aggya!«
»No! an nem baj, maj csinállyunk valamit! Ülly fël csak a hátamra,
elmënjün az öreg bördöngős asszon házáho, mer ott van a káposztafej! te
oda elász mindënësnek, a többi oszt a të dógod!«
Fëlült a legény, a ló mëg mënt, mint a gondolat. Ëgy përcz alatt a
bördöngős asszony háza elé értek.
Bemëgy a legény, az asszony épenn a misére készűt. Soká nem érkëzëtt a
legénvel beszégetynyi, fëlfogatta, a legény mëg szivesenn elát sëmmi
béré is.
Mikor a bördöngős asszony elmënt a templomba, a legénnek első dóga vót,
hogy az arankáposztafejet mëkkerësse. Mëg is tanáta. Kivël vót a kerbe,
ott durzatt, olyan vót, mint valami nagy fejel. Kihúzta tövöstű a fődbű,
hóna alá csapta, fëlugrott a lóra, oszt mëntek.
Má ép a határná jártak, az öreg bördöngős asszony is hazamënt a misérű.
Mingyá eszrevëtte, hogy oda van az arankáposztafő. Rá ëgy piszkafára
mingyá, oszt utánnok. De most is épen csak a határ legszélyinn tutta
őköt beérnyi, ëgyebet nem tehetëtt nekik, mint hogy a kis ló farkábú
mëgint kirántott ëgy szőrszálat. De kiabát mëgint úgy, mint mikor a
szögi kutyák a kert végibe ösmerkënnek.
Elvitték az arankáposztafejet hiba nékű. El is fogatta a kirá. De
aszonta a legénnek, hogy keríjje mëg még az arankacsát is, a kibű a
tollyú való, mer a lyányát igazán csak akkor adhattya neki!
Vakarta a fejit a legén, a hun nem viszketëtt is, most is csak a kis ló
vót a mëncségi, ëgënyest mënt be hozzá.
»De szomorgasz, gazdám! mi lelt?«
»Baj van, kis lovam! baj!«
»Ugyan mi baj lëhet má an no!?«
»Hát biz an nagy. Az arankacsáé këll még elmënnyi, aggyig nem lëssz
enyim a lyány!«
»Ű! ecs csak sifli!« monta a kis ló. »Beász mëgint az asszonho, mint
mindënësnek, oszt maj tudod má të a többit!«
Allyig ült fël a legén a lóra, má ott is vótak a bördöngős asszon
házáná. Mëg is kinákozott mingyá, am mëg fëlfogatta. De hogy a házná
mindég esik dolog, a bördöngős asszony is fëlmënt a pallásra, ott akatt
valami dóga, a legénnek mëg mëhhatta, hogy söpörje fël a szérűt.
Tutta ám az is, hogy micsiná! A hogy merítenyi akart a kútbú, mingyá
mëllátta az arankacsát. Belemerítëtte a vëdërbe, kihúzta, a kelebibe
csapta, a vízzel mëg a sëpréssel nem sokat gondolt, eleresztëtte a
kútostort, oszt kapott a lovára.
Mëntek, mint a villám, a legény allyig tudott lélegzetët vënnyi a nas
sebësségbe.
A kis ló épenn a határdombot akarta átugranyi, mikor a bördöngős asszony
utóérte őköt. De ott má nem vót neki sëmmi hatalma së, csak ësz szá
szőrt tudott kiszakajtanyi a kis ló farkábú. Csinát is olyan përpatvart,
azt hitted vóna, hogy hetyivásár van, a hun két egri kofa veszekëgyik
ëgymással.
A legény mëg a kis ló csak mënt. »Hagy ordíjjék a vén asszon, ús së tud
ëgyebet!«
Mëgviszik az arankacsát, a kirá mingyá szita alá tëtte, oszt aszonta a
legénnek: »hát mém mos së athatom oda a lyányom!«
»Hát mé!?« monta a legény.
»Hát csak azé, hogy még az a ló nem lëssz itt, a kirű ez a patkó való,
aggyig a lyánt nem athatom nekëd!«
Gondolt is a legén magába olyanokot, hogy nem jó lëtt vóna kimondanyi!
Má – gondolta – jó lëssz mëppihennyi, má este van, hónap rëggel majd
elmënnyünk! De még aznap értekëzëtt a kis lóval, hogy lëssz-ë abbú
valami, hogy ők az arancsődört mëkkerítyik?
A kis ló fëlbiztatta, hogy në féllyék, maj lëssz valahogy!
El is mëntek másnap rëggel. Bejárták má ők Toronyát-Boronyát, még ëcczër
a jeges tengërhë értek. Annak az innekső szélyinn mëgátak.
A kis ló átnézëtt a másik partra, oszt ëgy nagyot nyerítëtt. Az
arancsődör mëhhallotta, elkezdëtt dombolnyi nagyonn. A kis ló nyerítëtt
még ëgyet, arra az arancsődör vette magát a vízbe, oszt úszott feléjëk.
A legénnek mëg azalatt ëgy kantárt adott a kis ló, avval, hogy ha a
csődör ideér, csak vágja a fejihe, az mingyá olyan szilid lëssz, mint a
bárány.
Gyött is a csődör, a szűgyi olyan jegekët tolt maga előtt, mint ëgy ház.
Mikor kiért a partra, a legény csak a fejihë vágta a kantárt, a csődör
mingyá mëszszëlídűt. Akkor ëgymásho kötte őköt, oszt vitte.
Mos má mindëgy vót, akarminő messzi vótak, mos má mëvvan a csődör, ő is
mëppihen, mëg a lyány is az övé lëssz.
Úgy is vót. Hazakerűtek. A kirá hozzáatta a lyányát. Lagzit tëttek,
olyat, hogy hét országra szót, vót ott mindën a világonn, tán még
tejbekása is.
Eggyig vót, mese vót, tánn igaz së vót.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szalay János 32 éves parasztembertől.
Katona volt. Irni, olvasni tud. A feljegyzés ideje: 1903. november
vége._


43. A szerencsés hetedik.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy pár cseléd. Az a pár cseléd hét
gyerëkkel vót. Nagyonn szëgényëk vótak.
Mikor má jó fëlnyőttek, aszonták nekik:
– Mos má ereggyetëk, házasoggyatok mëg, oszt éllyetëk, a hogy tudtok!
Evvel a szép kis biztatással elindútak oszt a világnak. Aggyig mëntek,
aggyig mëntek, még csak olyan házra nem tanátak, a hun hét lyány vót.
Mer minnyájan azt akarták, hogy mind a hetenn ëgy hêrű házasoggyanak.
Ők ott mëmmonták, hogy mismit akarnak! – biz ők házasonnyi szeretnének!
De ott aszonták nekik:
– Itt mindën lyánnak van ëgy lova, tík mëg sëmmitlenëk vattok. Aggyíg,
még nektëk is nem lëssz letalább ëgy-ëgy lovatok, ide së gyertëk!
Jó kifizették őköt, am mán igaz, de a hét gyerëk belátta, hogy igazok
van, mer nekik csakugyan nincs sëmmijik së. Indútak oszt más útra lovat
szërzenyi.
A hogy mënnek, mëndëgének, a letkisebb gyerëk látott az útonn ëgy
libacsontot. Rávágott a bottyával, hát gyönyörű szép ló lëtt belűlle!
Mëgy árébb, lát ëgy muczicsontot,[49] rávág arra is, abbú is ló lëtt.
Azután tanát ő mindënfajta csontot, mindbű ló lëtt. Igy gyött ez, míg
hat ló nem lëtt.
Mënnek még árébb, a gyerëk a patakba lócsontot vëtt észre, rávágott a
bottyával, abbú meg tátos lëtt, – boszorkányló.
Örűtek oszt mind a hetenn, hogy »no! mëhetünk má házasonnyi! van má ló!«
Avval elmëntek háztűznéznyi másocczor.
Napközbe a tátos odahítta magáho a gazdáját, a letkisebb legént,
aszongya neki:
– Kedves gazdám! baj vár itt rátok! de mondok én ëgyet: ha lëfekszëtëk,
az asszony lovait cserédd ki az ettë lovaitokkal, azutánn a
testvérjeidët fektesd oda, a hun a hét lyány fekszik, a lyányokot mëg
oda, a hun a testvérjeid vótak! de így tëdd, mer máskép végetëk van!
A letkisebb legény mëgfogatta a szép szót. Mikor lëfeküdtek, úgy tëtt, a
hogy a ló mëghatta neki.
A hogy a rëggel elgyött, fëlkeltek jókor, elgyöttek onnat. Az asszony
akkor még aludt.
Mikor ezëk má jó messzi jártak, akkor látta az asszony, hogy a saját
tulajdon lyányait mëg lovait végezte ki. Dújt-fújt, azt së tutta
mérgibe, micsinállyék!
– Hej! csak mëgfoghatnám őköt! csak mëgfoghatnám! majd annék én nekik! –
mondogatta magába.
De hun vótak má azok akkor!
A letkisebb gyerëk utközbe elmaradt a többiektű, külön utonn mënt.
A hogy mënnek, mëndëgének, aszongya a tátos:
– Hallod-ë, kedves gazdám! ezënn az útonn të së në láss, së në hally! ha
eszrevëszël valamit, në szó rúlla sëmmit!
– Jó van, út tëszëk! monta a legény.
Ballagnak ők szépen. Ëcczërcsak a legény mëglát az útonn ëgy
aranhajszálat. Aszongya:
– Ennye! kedves lovam! de szép aranhajszál! de jó vóna fëlvënnyi! vëgyük
fël!
Mëgharagudott a kis ló.
– Ládd! nem mëmmontam, hogy së në láss, së në hally? má fël këll vënnyi,
mer ha otthaggyuk, még nagyobb baj!
Fël is vëtték.
Nemsokára mëglát a legény ëgy arankacsatollyút, a tátos bosszúságára azt
is fël këllëtt vennyi.
Harmacczorra ëgy arampatkóra akadtak, de má mikor ezt is mëllátta a
legény, mérgibe olyat fútt a tátos, hogy a patkó is majd elolvadt tűlle.
Azé azt is fëlvëtték.
Mëntek továdabb. Úttyok ëgy kirá udvarába vitt. Ott elmonta a legény,
hogy mismit tanát ő!? ëgy aranhajszálat, ëgy arankacsatollyút mëg ëgy
arampatkót!
Aszongya neki a kirá:
– No! ha azt a királyánt, a kinek a fejirű ez a hajszál való, el nem
hozod, végi az életëdnek!
Mëgijedt a legény! bánta mán nagyonn, hogy eldicsekëdëtt.
Kimënt a lováho, tanácsot kért tűlle. Az aszonta, hogy a királyány annak
az asszonnak a hatalmába van, a hun lyánkérőbe vótak, ap pegyig
boszorkány, letjobb lëssz, ha fëlőtözik bótoslegénnek, oszt elmëgy oda
árolnyi valamit.
Úgyis vót. A legény vëtt ëgy vég kanaváczot, fëlőtözött bótoslegénnek,
fëlült a lóra, oszt mënt.
A boszorkány ëpenn otthon vót. Kínáta ő a kanaváczot ócsóé; ha mind
mëvvëszi, még ócsóbban adja!
Mëg is vëtte az asszony mind az egész véget, de nagy pézi vót, a legény
mëg nem tudta fëlvátanyi, hát elszaladt az asszony a bótba vátanyi.
De még ő odajárt, azalatt a legény bemënt a kerbe, ott ült a királyány
ëgy fa alatt, a legény csak ölibe kapta, fëlült a lóra, avval szát.
Mikor hazaér az asszony, láttya, hogy nincs bótoslegény, de së
királyány! majd mëgölte a mérëg. De fëltëtte magába, hogy máskor majd
okosabb lëssz!
A legény mëg vitte a királyányt, a kirá örűt nagyonn, de nem mutatta.
Má azt hitte a legény, hogy ezutánn maj csak mëgnyugszik, mikor hallya a
királyántú, hogy ő neki aggyig nincsen maradása, míg azt az arankacsát,
a kinek a farkábú való az a tollyú, el nem hozzák!
Kapott ezënn a kirá:
– Jó van! csak hagy mënnyék! letalább nem lopja itten a napot!
Ki is atta a parancsot mingyá, hogy »itt lëgyék az az arankacsa, mer
máskép így mëg amúgy!«
A legént most is a tátos mëntëtte ki a bajábú. Aszonta neki:
– Lëgyé juhász, árollyá jubőrt, így majd nem ösmer mëg a vén boszorkány!
Úgyis vót. A legény lecsulyhította a kalapját, kampósbotot keresëtt,
oszt olyan juhász pëndërëdëtt belűlle, hogy ő maga së ösmert magára.
Akkor fëlült a lovára, oszt hajdë! ëgy-kettőre ott termëtt.
Elkezgyi kiabányi a ház előtt:
– Jubőrt vëgyëneek! jubőrt vëgyëneek! de nagyonn monta, hogy mëghallyák
odabe.
Mëg is hallották. Kinéz az öregasszony, láttya, hogy csakugyan jubőrt
árolnak. Épenn kis bundát akart magának csinátatynyi, de jubőrt sëhun së
tanát, most hát vëhet, ha akar!
Kérdëzőskögyik az ára felő, hogy hogy’ aggya?
Az aszongya, hogy:
– Darabja ëgy híja öt forint!
– Egy híja öt forint? nagyonn drága lëssz a! engeggyék lë belűlle
valamit!
De an nem engedëtt a szentnek së. Mëttapongatta az asszony a bőrt,
látta, hogy jó.
– Eh! vëszëk én ebbű! – Várjék, a még bemënëk a pézé!
Az asszony befordút, a legény mëg – má mint a juhász – lëmászott ëgy
létrán a kútba, abba vót az arankacsa, begyugta a szűri újjába, avval
usgyi! mënt, a mére látott.
Gyön az asszony is kifele, láttya, hogy nincsen juhász. »Hova lëtt?« El
nem tudta gondolnyi. A hogy keresi, keresi, ëcczër csak az eszihë kap,
mëgy a kútho. De mán hasztalan: az arankacsa odavót!
– No! hogy a főd emíssze mëg azt a büdös kutyát! hogy az törtinnyék
vele, a mit én gondolok! – így beszégetëtt magába.
De má akkor igën otthon járt a legény az arankacsával.
Otthonn is vót, de mintha sëmmit së tëtt vóna, úgy fogadták. A kirá
mingyá parancsot adott neki: hozza el azt a paripát, a kirű az arampatkó
való!
Mëgesëtt szëgény fejinek! Má ő neki sosë lëgyék maradása? éjjel-nappal
útba lëgyék az ő nagy gungyával? sosë pihennyék? – de nem ért az a
gondolkodás sëmmit, hasztalan, ha mënnyi këllëtt!
A tátos má várta az ëstállóba.
– Në búsú, kedves gazdám! még engëm láccz! szërëzz hamarosan hét
bivalybőrt, szurkozd össze őköt, tëdd a hátamra, oszt gyerünk!
Mikor készenn lëttek, indútak.
Mëntek, mëndëgétek. Valahogy száz méfődet elhattak, mëgát a tátos ëgy
árokba. Nyerítëtt hármat olyant, hogy még a falevelek is hútak tűlle. A
legény mëg kézbe vëtte a kantárt, hogy készenn lëgyën vele. Mikor a
tátos harmagyikszor is elnyerítëtte magát, gyött az aramparipa sebësenn,
mint a szél. Valahogy hozzájok ér, a legény odavágja a kantárt,
mëgfogja, oszt köti a tátosho.
Akkorára odaért az aranyménës is, ők mëntëk, a ménës mëg utánnok.
Nemsokára hazaértek.
Mëgörűt a kirá: mos má övé lëssz a királyány! a legény kihúzta a lábábú
a tövisket![50] Mënt is a lyánho, hogy itt van má mindën, most má ëgyek
lëhetnek!
De a lyány nem át kötelnek, aszonta, hogy ő aggyig nem, még azokot a
lovakot mëg nem feji valaki.
A kirának csak ëgy szavába kerűt, hetvenhét inas ëgyebet së csinát egész
nap, csak fejt.
Mikor evvel is mëgvótak, a lyány még azt kivánta, hogy a tejbe fürgyék
mëg a legény!
Szegény legénnek mit nem këllëtt tróbányi! Mëttëtte ezt is. De –
barátom! – a hogy kigyött a tejbű, még hécczërte szëbb lett!
Látva ezt a kirá, csak ámút-bámút. Gondolt ëgyet, beleugrott ő is, hogy
héccërte szëbb lëgyék, de bizony! mëgfőtt ő! az istenteremtëtte!
Akkor a királyány odamënt a legényhë, nyakába borút. »Én az ettéd, të az
enyim! ásó, kapa választ el egymástú!«
A legénnek se vót ellenyi, mëgesküttek, lagzit csaptak,
hetedhétországraszólót! boldogok lëttek, még most is ének, ha mëg nem
haltak.
Eggyig vót, mese vót, Kelemënnek kedvi vót…
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnétól. Lejegyzés ideje:
1903. decz._


44. A szegény árva lyány meg testvére: az őzecske.
Hun vót, hun nem vót, hetedhét országon is túnan, az ópërëncziás
tengërën, de még az üveghëgyekenn is túnan vót, kidőt-bedőt kemënczének
ëgy csëpp ódala së vót, mégis mëgsült benne hetvenhét tepsi bogácsa!
Azon vót ëgy rinczi-ránczos szoknya, az tele vót bóhával. Mind elugrott
vóna, ha ott nem maradt vóna ëgy, a ki ezt a mesét nekëm elmonta. A ki
ezt elhiszi, az nem üdvezű, a ki nem hiszi mëg, elkárhozik.
Hát hun vót, hun nem vót, de vót a világonn ëgy pár cseléd, annak vót
két lyánya mëg ëgy fia. A gyerëk vót a legfiatalabb. Nagyon szëgényëk
vótak, betévő falattyok is allyig vót. Az embër eljárt dógoznyi
napszámra, hétrű-hétre odavót. Ëcczër csak hogy hazagyön, a feleségit
halva tanálja. Nagyon szomorú lëtt, de az Isten akarattyán muszaj vót
mëggyőzőnnyi. El is temették az asszont.
Az embër másnap újfënt dologra mënt, az árvákot otthon hatta magokra. De
azé hazanézëtt minden nap.
Két három nap, ëgy hét is elmút, az árvák má nagyon piszkosak vótak mëg
rongyosak. Áthítta őköt a szomszédasszony, a ki özvegy vót, mëgmosdatta,
mëgfésűte őköt, szépen kitisztogatta, azután ráparancsolt mindnyájokra,
hogy »mongyátok mëg apátoknak, vëgyën el engëm, maj mëllássátok, minő jó
sorotok lëssz!« Mikor hazagyön a gyerekek apja, mongyák neki, mit
mondott az asszony, hogy »vëgye el, minő jó sorunk lëssz akkor nekünk!«
De az apjok csak annyit mondott nekik: »Hej! gyerëkeim, gyerëkeim! tik
keserülyitëk azt mëg, ha én őt elvëszem!«
Az embër oszt hogy mindég dologra járt, a gyerëkëkët az asszony csak
megmosdatta, kitisztította, de nem hagyott fël avval, hogy az embër
vëgye el őtet. A gyerëkëk má rimánkodtak is apjoknak, az oszt
aggyig-aggyig, hogy ráatta a fejit, elvëszi az asszont.
Hát ëgy-két napig csak mëgvótak, de két-három hét múva mindég durvább,
durvább lett. Verte a gyerëkëkët, nem adott nekik ënnyi, szitta,
piszkolta őköt mindég. Az apjok nem tehetett sëmmit, mer egész nap a
dologba vót.
Ëcczër má mëgúnták a sok verést, zsémbëlést, ëgy rëggel a letnagyobb
lyány beköt egy marék hamut a kendőjibe, összeátak mind a háromann,
mëntek. Beértek ëgy erdőbe. Ott kerestek vadkörtét, vadalmát mëg
fagyükeret, avval tőtötték a hast. De rëggel a lyány mind elszórta a
hamut az uton, hogy hazatanállyonak estére. Mikor oszt beestelëdëtt, a
mére a hamu mutatta, azon az úton mëntek, ballókáztak hazafele. Otthon
az ablak alatt mëgállottak, benéztek a házba: otthonn van-ë má az apjok?
Otthon vót.
A mostohájok ép az ételt vitte be neki. Az apának nagyon fájt a szívi,
sohajtozott, hogy mit ér ő neki ez az étel, ha a gyerëkei mind odavan,
ha azoknak nem adhat belűlle! A kis gyerëk ezt mëghallja odaki, bekiát,
hogy »isz itt vagyunk, édës apám!« Felugrik az ember, beviszi őköt a
házba, jótartya mind. Avval lëfeküdtek.
Az embër még jókor elmënt hazúrú, a mostoha elkezte a szidást, verést
azonnal. »Nem bánom én, akarhova mëntëk, ha el is ësz ar rossz
bennetëkët, ide vissza në gyertëk!« A letnagyobb lyány bekötött ëgy
kendő babot, elindútak mëgint, a babot szórta mindenütt, a mére mëntek,
újfënt elérnek az erdőbe. Gyükeret, mi egymást ettek, az árváknak jó
esëtt az is. Este mëgint hazamentek. De má csak ketten, mer má
másogyikszor a kisebb lyánt elvitte egy farkas. Ríttak, zokogtak
keservesen, mint a záporeső. Otthon mëgának az ablak alatt, az apjok
mëgint nem akart ënnyi, de hogy a kis gyerëk megszólalt, bemëntek;
jólaktak most is, azután csendësségbe, békébe lëfeküttek.
Rëggel csak úgy magokra marattak, a mostoha még rosszabbú bánt velëk.
Nem is akartak ők otthon marannyi, a lyány ëgy kendő búzával a zsebibe
magával vitte a kis öcscsit most is, a buzát mëg elszórta az útonn.
Mëntek az erdőbe. De má este nem tanáták mëg a hazafele vezető utat, mer
a buzát a kis madarak mind fëlszëtték.
Mit vót mit tënnyi, a lyány mëg a kis fiú bolyongani indút. Mënnek,
mënnek nagy szomorúvan, az ág mëghúzta őköt, a gyükerekbe majd elestek,
má nagyon soká mëntek a sík fődönn is, a kis gyereknek má nagyon
ihatnája vót. Tanának ëgy farkasnyomot, a gyerek lehajlyik, hogy majd
iszik belűlle. De a lyány, hogy »ne igyá, kedves testvérëm! farkasé
vátozol, oszt szétszaggatsz engem!« A gyerek szót fogadott, nem itt
belülle. Pegyig nagyon szomjas vót má. Mëgint, a hogy mënnek,
panaszolkogyik a kis gyerëk, hát ëgy tigrisnyomot tanának, akkor má a
térgyire ereszkëdëtt, erővel innya akart a kis fiú, de a nénnyi csak,
hogy »ne igyá! kis testvérem! mer tigrisé vátozol, engëm széttépsz, oszt
mi lëssz akkor én velem!?« A kis fiú engedëtt, nem itt, de má nagyon
odavót. Csak bukdosott a sok rögbe, má azt hitte, hogy el këll vesznyi
gonoszú, mikor mëgpillant ëgy őzecskenyomot. Akkor së szó, së beszéd,
csak a fődre vágja magát, oszt a nyombú az utóssó csëpp vizet is
kiszopta. A hogy lënyelte, mingyá ëgy gyönyörű szép őzecskéjé vát. Monta
oszt a nényi: »Ládd-ë, lelkëm! kár nem vót a szavamra hallgatynyi! ëhun
van ë, most má őzecske lëtt belűlled!«
Mënnek osztan, mëndëgélnek, nagyon sokára beérnek ëgy uradalomba. Az
uradalom ëgy gazdag kiráé vót. Mit csinállyonak? hova mënnyënek? a lyány
is rongyos vót má nagyon, a testyi kivót a ruhábú, a kis őzecskével a
lyány bebújtak ëgy szalmakazalba.
Ott étek ők ëgy darabig.
Ëcczër, mikor a kiráfi vadásznyi mënt, a kutyája szagot érzëtt, a szag
után a szalmakazalho ért, ott a lyukon benézëtt, látta, hogy ëgy őzecske
van odabe, mëg ëgy rongyos, de nagyon rongyos lyány. Ugatott nagyon, de
a kiráfi rá së hederítëtt.
Allyig ëgy hétre, hogy ez az eset mëgtörtint, vëszi eszre a kiráfi, hogy
a kutyája nagyon lërosszút. Mit csiná a szakács, hogy ez a kutya olyan
sovány? Ő kiadatja az ebédët mindég a kutyának, mégis minő! »No, majd
mëglesem«, mondja magába.
Hát másnap má défele nézi a kutyát. A szakács a konyhába kiaggya az ő
rendës porczióját, a kutya mëg csak szalad a szalmáho, az ételt ott
hagyja, oszt szalad vissza a szakácsho, hogy aggyék még neki.
Ekkor a kiráfi odamegy a szalmalyukho a puskával, elkiáttya magát, hogy
»szó, ki vagy mer belövök!« De nem szót sënki. Másogyikszor is
fenëgette, hogy ha nem szónak, hát belő. Arra oszt a lyány mëgszólalt,
hogy »én vagyok, ëgy szëgény lyány, de nem merëk kimënnyi, mer nagyon
rongyos vagyok!« De a kiráfi csak erősködött. »Gyere ki akarhogy!« »Nem
mënëk«, mongya a lyány, »inkább lő kërësztű, mer olyan rongyos vagyok,
hogy a testëmët is kilácczik.«
A kiráfi lëakasztotta nyakábú a köpönyegët, rátëtte a puska végire, oszt
benyútotta neki. »No hát! itt a köpönyegëm! védd rád, oszt gyere ki, de
hamar!«
A lyány fëlőtötte, oszt kibújt az őzecskével ëgyütt. Gyönyörűség vót
ránéznyi. Szép gömbölyű piros arca olyan këgyes vót, mint a kinyít
rózsa! A kiráfi csak elbámút, hogy mëglátta. Akkor az ölibe vëtte,
bevitte a palotájába, megmosdatta, fëlőtöztette, azután feleségül vëtte.
A lyány el is mënt hozzá, de kikötte, hogy csak úgy, hogy az őzecskét
sohsë bántyák, mer az az ő testvéri. A kiráfi mëg is igírte.
Éltek boldogan, mint ëgy pár galamb, nagyon boldogok vótak. Nemsokára
lëtt is ëgy fiúgyerëkik.
Ëcczër, hogy? hogy nem? de úgy gyött ki a sora, hogy a kiráfi elmënt
vadásznyi. A szomszédba mëg vót ëgy vén boszorkányasszony, a kinek
iszontató csúnya lyánya vót. Ez a vén boszorkány fëltëtte, hogy
mëllátogattya má az asszont! »Mënnézëm má«, aszongya, »minő kiráné lehet
a, a ki a szalmalyikbú kerűt!« El is mëgy, valahogy be is jutott.
Valahogy beér, aszongya a kiránénak: »Hüm! kiráné asszonyom! nálunk az
ám a szokás, hogy a gyerëkágyas asszony is elmëgy a kútra! Nem
kényeskëgyik itt az ágyba!«
A kiráné is rëstëlte, hogy őt alpáribbnak nézik, fëlugrott az ágybú,
karjára vëtte a kossót, oszt mënt vizé. A vénasszony is velemënt, de
mihent a kútho értek, fogta a kiránét, belelökte a kútba.