Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből; Magyar népköltési gyüjtemény - 19

oszt csapta be a csuhaújjba.
A vocsora végeztyivel a két nagyobb lyány odamënt a bőcsőkhő, a nagyobb
kettőt, a kisebb mëg ëgy gyerëkët a karjára vëtt, oszt szoptatott. Azok
a gyerëkëk má az ő gyerëkejik vót. A letkisebb még ott enyelgëtt ëgy
fiatalembërrel.
Mikor má a szoptatás is mëvvót, készűtek a tánczra, a kondás nem
teketóriázott, csak fogta fël két bőcsőt, a kibe a gyerëkëk feküttek, be
őköt is a csuhaújjba a kanáho mëg a villáho.
A lyányok mëg hozzáfogtak a tánczho.
Sürgöttek, mint a forgószé, járták a bolongyát, el is nyőtt a lábokonn
mindën tánczná ëgy pár czipe. Vót ott fiatalembër vagy százigváló, azok
mind mettánczoltatták a kisasszonyokat úgy, hogy a három lyánná, mikor
mind a százann mettánczoltatták, elnyőtt a háromszáz pár czipe.
Má hajnalodott is otki, a lyányok garmadába hánták a sok elnyőtt cipét,
vót má ott miliomig való is, a mënnyit má azok elnyőttek.
A kondás odament a sok czipéhë, háromszázat be azok közű is a csuhujjba.
A fene së látta, tëhetëtt vóna, a mënnyi csak jóesik.
A lyányok má épen búcsúzkottak, kívël átak a pitartajtóba, a kondás is
az ajtó mellé húzóczkodott, hogy këllő időbe ott në haggya a három
lyány.
Végre indulásra készenn vótak.
A három lyány csak mërrázkógyik, rögtön hattyúé vályik, oszt vëszi az
úttyát ëgënyest hazafele.
A hogy mënnek az erdőkbe a kutakná mindëgyikné mëgátak, a gyémánterdőbe
a letkisebb eszrevëtte, hogy az ő puhara fenekivel van fëlfele,
mëgihett, hogy »jaj! biztosan gyött itt utánnunk valaki!« »Dehogy gyött,
dehogy gyött! – montták az öregebbek, – biztosan magad tëtted úgy, oszt
most elfelejkëzté!« Allyig tutták a lyánt lëcsitítanyi.
A kondás mëg, a mëly kútná csak elgyöttek, a puharakot mind elrakta.
Gondolta magába: »no, lyányok! mos tagaggyátok hát mëg, hogy én nem
láttalak bennetëkët!«
Avval ő jó előre sietëtt, sokkal hamarabb hazaért, mint a lyányok. Este
vót, ledőt ëgy ágyra, a mëlyikënn az azelőtt való este hát. Nemsokára
hazagyöttek a lyányok is, azok azt tutták, hogy a kondás nem tud sëmmit
arrú, a hun ők vótak, látták, hogy most is alszik, biztosra vëtték, hogy
ez is má a karóra jut százagyiknak. Mëgint rákezték az ágya fëlëtt:
»Aluggy, aluggy, kis kondásom! hónap reggel karón lëssz a fejed!«
De a kondásnak jó esëtt az álom, alutt is, mint a tej, másnap rëggel
arrú az ódalárú kelt fël, a mëlyikënn még este alutt.
Allyig pitymalodott, má hívatta a kirá. »No, fiam! hát most má számolly
be: ettéd lësz-ë a lyányom felikiráságomval, vagy a karónn lëssz a
fejed!?« »Hát, fëlséges kirá! gráczia fejemnek! én mindënt tudok! én
nyomára gyöttem mindënnek: mére járnak? hova mënnek? micsinának? hun
nyövik el a sok czipe?!« Avval elmonta végig-hosszig az erdőköt,
kutakot, a palotát, mëm mindent, a mit csak látott. Azután aszonta, hogy
»ha mém mos së hiszi fëlségëd, hogy mindënt tudok!« – akkor csak benyút
a csuhújjba, elévëtte a kanát, kést, villát, a bőcsőköt gyerëkëstű, a
puharakot, a czipéket mind – »hát ëhën vannak-ë! ezëkkel ëttek, ezëkët
szoptatták, ezëkbe tánczoltak, ezëkbű mëg ittak. Ez a két gyerëk a két
letnagyobb lyányáé, kérdëzze csak mëg őköt, hivassa be, hogy
elválallyák-é magokénak?«
Akkor a kirá lehivatta a két lyánt, mëgkérdëzte, hogy igaz-ë az, a mit
ez a kondás mond? Először tagatták, de hogy ott hátok mellett a bőcsőbű
rívást hallottak, odanéztek, mëgösmerték, hogy a saját tulajdon
gyerëkik, ríva fakattak, hogy »kedves apám! bocsássék mëg, ha má mink
kurvák lëttünk! többet ilyent nem tëszünk!«
De a kirá nem këgyelmezëtt, ökörrel szaggattatta szét őköt.
A kondásnak mëg odatta a letkisebb lyányát, mëg a felikiráságát.
A fiatalok mëgesküttek, oszt nagyon – de nagyon boldogok lëttek. Még tán
most is ének, ha mên nem haltak.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Németh László parasztlegénytől.
Lejegyzési idő: 1903. deczember._


54. Baka János.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá. A feleségi mëhhalt, de
mëhhatta, hogy në temessék el, ha a templomba vigyék, azután, mer vót
három lyánya, hogyha lyányajinak mindën nap új ruhát aggyonak, mëg a
lyányok háza elejbe mindën nap sirbakot állyonak.
Úgy is vót. A kirá mindënt út tëtt, a hogy a feleségi mëhhatta. De a
sirbak má annyira fogyott, hogy odalëtt neki mindën katonája, mán ő
rajta vót a sor. Ő mëg aszonta, hogy nem mëgy sirbakolnyi, majd ő vele
is kituggya: mi törtínnyék! mint a többivel.
Eszibe jutott, hogy van neki ëgy öreg, régi, hű szógája, Baka János, azt
híjja el, az tán majd válalkozik sirbaknak.
Elhívatta, elmonta neki a sort. Baka János aszonta, hogy mëttëszi
szívesenn, hacsak lëhet.
Má az nap estére ott is vót a kirákisasszonyok pitarjába. De úttyába
tanákozott ëgy öreg embërrel, a ki azt tanácsolta neki, hogy »hallod-ë!
mën në idd a három puhár bort, a kit annak, mer elalszol, ha öncsed a
kelebedbe. De úgy tëgyé, tudod-ë?!« Baka János mëffogatta.
Este várakozik ő ott a pitarba. Tiz órakor mëgáll a ház előtt ëgy tüzes
hintó, benne három ördög, szának lë, mënnek a kirákisasszonyoké. Mikor
bemëntek, gyön ki a három lyány ëgymásután, mindëgyik mëkkinállya egy
puhár borral. Baka János nem itta mëg, ha a kelebibe öntötte mind a
három puhárral.
Azok elmëntek, ő mëg lëfekütt.
Rëggel, mikor fëlérzëtt, má a lyányok elé vótak. Baka János is mëgy be a
kiráho, jelëntenyi, hogy még él. A kirá örűt mëg monta is, hot tutta ő,
hogy az ő János baráttya mindënt jó végez.
Másnap este mëgínt úgy vót mindën. Harmagyik este az útonn mëgint elejbe
kerűt Baka Jánosnak az öreg embër.
Aszongya az öreg, adott neki ëgy sipkát: »ne ë ez a sipka! ha ezt a
fejedre tëszëd, sënki së lát mëg; mikor az ördögök elviszik a lyányokot,
ereggy tísis, ülly fël a kocsira valahun, oszt nézd, mére, hova mënnek?
de vigyázz, hogy a sipka lë në essék a fejedrű, mer akkor véged van!«
Baka János zsebrevágta a sipkát, mëkköszönte az öregnek a szívességit,
avval mënt sirbakolnyi.
Este tíz órakor újfënt itt van a tüzes hintó mëg a három ördög. Itatnák
Baka Jánost, de az së vót hülye: a lajbi alá öntözgette, a kelebibe.
Mikor indúnyi akartak, fëltëtte a sipkát ő is, a kocsinak letëslet
hátullyára ült, oszt kísírte őköt, a hova mëntek, – a pokolba.
A hogy odaérnek, má messzirű hallotta a nagy rívást, szalad a három
lyány szoptatnyi a bőcsőhő, mer má mind a háromnak gyerëki vót. Ő látott
végig mindënt, ott át a Plútódrómó hátáná.
Mikor a lyányok mëszszoptattak, hozzáültek a vacsoráho. Baka János is
ott ëtt velëk, de őt nem látták. Hogy a vocsorának végi vót, ëgy
aranpuharat, kést, villát a zsebbe tëtt János bácsi, hogy vihessék is
valami jelt onnat a kirának.
A lyányokonn mëg má akkor a fájin új ruha csupa rongy vót, csak itt-ott
lógott rajtok belűlle, mind lëszëtte rúllok a sok miling.[54]
Nemsokára indútak haza. A tüzes hintóba beleült a három ördög mëg a
három lyány, de má mind a három meztelen vót, úgy indútak el a főd
alatt. Baka János mindënütt utánnok. De má mikor gondolta, hogy közel
vannak, ő előre mënt, oszt lëfekütt a pitarba. Látta is a három meztelen
kirákisasszont, a hogy mëntek befele pihennyi.
Rëggel elmënt a kiráho, elmondott neki mindënt, a mit látott. A kirá
rögtön elkűdött a lyányoké, hogy »itt lëgyënek ebbe a szentbe!«
A lyányok ott is vótak. Akkor a kirá monta Baka Jánosnak, hogy mongya el
csak végig-hosszig, a mit látott. Baka János elmonta. Mire a végire ért,
a három lyány mëttisztút, oszt galambképibe szát fël az égbe.
A kirá felibirodalmát Baka Jánosnak ajándékozta, a ki hóttyig
becsületësenn ét belűlle, mét táng máma is él, ha mën nem halt.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Tinger Jóska, kovácstól. Lejegyzési idő:
1904. január._


55. A szegény lyány meg a fia.
Hun vót, hun nem vót, a küszögönn innet vót, a kapunn túnat vót, ëgy pár
cseléd. Vót annak három lyánya.
Hogyún nagyonn szëgényëk vótak, elkütték a lyányokot szógálatba. Először
a letnagyobbat.
Süttek neki ëgy nagy hát bogácsát, azt a nyakába kötték, oszt útnak
eresztëtték.
Mënt a lyány, mënt, mëndëgét, má jó este vót, mikor beért ëgy erdőbe.
Hova fordúllyék ott abba a setéccségbe, nem ülhetëtt lë a fa alá. Mënt
árébb.
Nagysokára tanát ëgy rossz kis házat, ëgy rossz is ablak vót rajta,
azonn látott ëgy kis mécsët égnyi.
Odamënt, kopogtatott az ablakonn. De nem szót ki sënki. Kopogtatott
újfënt, de csak nem szót sënki.
Bizony bemënt. Szétnézëtt, nem vót odbe sënki, csak ëgy nagy macska
kuczorgott a kemëncze tetejinn.
Ásitott az egész ház, olyan üres vót. Nagyot sohajtott, leült,
kibontotta a batuját, kënyerezëtt. Kitëtte a sok bogácsát.
A macska is hogy látta, hogy az asztalonn van valami, lëkoncsorgott a
kemënczenyakrú, odasüntörgött[55] a lyánho, odadörgölődzött, mintha kért
vóna valamit. De a lyány rá së nézëtt, oszt hogy nem kapott sëmmit, a
macska is mënt fël, a honnat gyött, a nyakra.
A lyány mëg ott maratt ülve a lóczánn az asztal mellett.
Éfé tájba gyönnek az ajtóra.
»Tányírtalpam, lombosfarkam!
Szép szeretőm, nyisd ki az ajtót.«
De a lyány csak mëghalt, hogy ezëkët a szavakot hallotta. Féttyibe nem
is nyitta ki az ajtót.
Az is oszt otki nem győzte várnyi, begyött.
Hát ëgy nagy lompos medve kuburczolt be a házba.
Mëllátta a lyánt az asztalszögletbe, odamënt, nem teketóriázott vele,
szétszaggatta, oszt mëgëtte.
Otthon a szülei csak várták, csak várták, de nem mënt a lyány.
Elkűtték a másik lyánt is, de az is csak új járt, mint az első.
Szétszaggatta a medve.
Elmënt a harmagyik is. Az is beért abba az erdőbe mëg abba a házba.
Allyig terepëdëtt lë az asztal mellé, a kemënczérű mingyá lëugrott a
macska, odamënt a lyánho, a ki má akkorra kibontotta a batuját. Muzsikát
a macska szépenn, mintha monta vóna neki, hogy »aggyá nekëm is!«
A lyány mëssajnáta a macskát, látta, hogy nincs itt sënki, a ki ënnyi
anna neki, széttört ëgy bogácsát, a felit oda tëtte neki az asztallábra.
A macska mëgëtte jóézűvenn. Azutánn fëlugrott az asztalra,
mëcscsávingatta[56] a farkát, oszt aszonta a lyánnak: »Hallod-ë, lyány!
të jót tëtté velem, most én is jót tëszek veled. A të nénnyeid mind itt
pusztút el, mer van itt ëgy nagy medve, a ki itt lakik, ebbe a házba, az
mindég éfékor jár haza, az szaggatta szét a të testvérjeidët is. De të,
tudod-ë, micsiná’? Maj, ha gyön haza éfékor, oszt mongya, hogy nyisd ki
az ajtót, nyisd ki szépenn, de á’ az ajtó hátáho, oszt mikor ő begyön,
të suhannyá ki, oszt mássz fël ëgy fára. A többit mëcs csak bízd rám!«
A lyány hogy mëgörűt ennek, maj hogy össze nem csókolta a macskát. Mëg
is fogatta, hogy út tësz.
Avval odahúzódott a lócza szögletyibe, oszt hogy nagyon ámos is vót,
elkezdëtt bókolnyi.
A hogy bókolt, a hogy bókolt, ëcczërcsak valaki zörömböl otki.
»Tányírtalpam, lombos farkam!
Szép szeretőm, nyisd ki az ajtót!«
Fëlrëzzent a lyány, de eszibe jutott neki mingyá, a mit a macska
mondott. Az ajtó hátáho át, kinyitta az ajtót.
Hát maj hogy össze nem esëtt, mikor látta a nagy renyhe medvét. Az
bekullogott, ő mëg csak usgyi! ki az ajtónn, oszt fël ëgy fára, a ki oda
legközelebb esëtt.
De mëllátta ám a medve, hogy kiszalatt! utánna má nem mëhetëtt, ha a
macskát vëtte űzőbe. De jóval tëtt fël![57] Ráugrott a macska arra a
bozontos fejire, a szëmit mingyá kikaparta.
Kereshetëtt oszt a medve is, a kit akart, nem látott.
Akkor a macska íntëtt a lyánnak, al lëgyött a fárú, a macska ráült a
vállára, oszt úgy mëntek együtt.
Vándorok vótak, mëntek, mëndëgétek, tanátak ëgy këgyetlen rossz malmot.
»No! má ez olyan rossz, hogy ebbe tán embër së lakik! Ugyan
bemënnyünk-ë? Gyerünk be!«
Igy beszégettek ők ëgyütt.
Bemëntek.
Hát belőrű, olyan szép vót az, mint a mënyország!
Ott lakott ëgy mónár, a kinek a feleségi épenn kiterítve fekütt.
A lyány be akart oda ányi szógányi, de a mónár aszonta neki, hogy
szóllyék hónap, mer most gyászsza van neki.
A lyány a macskával kimëntek az erdőbe egy fa alá, ott pihentek egész
rëggelyig.
Másnap beállítottak újfënt. A mónár a lyánt mëg is fogatta mingyá.
Hogy a lyány mëg szép vót, a mónár mëg özvegy, mëttecczëttek ëgymásnak,
ëgy pár nap múva ëgyek lëttek. A mónár elvëtte a szép lyánt.
Lëtt is nekik nemsoká olyan szép fiok, hogy bámúta mind, a ki látta,
mint a csudaszarvast.
A gyerëk nyőtt, nevekëdëtt, má szép nagy vót. Elkűtte az apja világot
próbányi. Ő is úgy fogott az életbe: világpróbálással, hogy tuggya meg,
mi az élet!
A legény nem is szabadkozott, el vót tökélve, hogy ennek így këll
mëllënnyi.
Má mëhetëtt jó darabig, el is vót fáradva, mer azelőtt való écczaka mëg
nem is alutta ki magát, mikor ëgy erdő szélyihë ért, lëdőt egy bukor
alá. Nem soká hanyakodott a fűvönn, mer el vót esve[58] mindëni,
elalutt.
A hogy alutt, ámába mintha valaki mondott vóna neki valamit. Aszonta,
hogy »a szomszéd várasba van három szép királyány, azé most három kiráfi
verekëgyik mëg, ereggy csak oda, maj mëllásd: nekëd is jut ëgy!«
Tünődött ezënn az ámonn a legény soká. Igaz lëssz-ë, nem-ë? vagy csak az
álom incselkëdëtt vele? Gondolta magába, hogy ő úgyis olyan most, mint
az a vándormadár, a hova esik, odacsëppen, hát – mëppróbállya, hátha
csakugyann van az ámába valami.
Bemënt a várasba, ott elszegődött ëgy bótosho bótoslegénnek. Ott
kiruházkodott szépenn, szógát is tánn ëgy napot, de oszt mëszszökött.
Még lova mëg kargya nem vót, azt këlletëtt vóna még keritenyi!
Kerűt-fordút, benyitott ëgy gazdáho, az vagyonos embër vót, az adott
neki fëlszërszámozott lovat mëg kardot.
Mëvvót má mindën. Szép ruha is, ló is, kard is, csak még al lëgyék igaz,
hogy a királyány az ő feleségi lëssz!
Másnap hajnaltájba elmënt a kirá palotája elejbe, ott bekopogtatott a
kapunn.
Beeresztëtték.
A tërnáczonn má ott ült akkor a három lyán, várták a kiráfiakot. De
mikor a letkisebb a mónár fiát mëllátta, olyan szépnek tanáta, úgy
mëszszerette, hogy a koszorúját mingyá ráhajította, ëgyúttal mëg is
monta, ő érte akar në is verekëggyënek, mer akarki győz, ő úgyis csak
azé az ëgyé lëssz!
A kirá a hogy ezt hallotta, a lyányát mëppiszkolta csúnyáú, hogy mit
gondol ilyen sëhonnaiho mënnyi?! nem tuggya, hogy ő rája itt kiráfiak
várakoznak? De a lyány csak, hogy ő neki más ússë këll!
– Jó, hát akkor mënnyetëk ëbadóba, nekëm itthonn nem lësztëk. Aló,
kifele innet!
A kirá elcsapta a lyányát, búsút is nagyon a lyány, de a mónár fiu
tűresztelte, hogy sosë búsúlylyék, van nekik otthon házok, maj mëgélnek
ők abba. Rá së gondollyék arra a farígy[59] apjára! erdőbe laknak, szép
ződ fák alatt, minő jó sorok lëssz nekik ottan!
A lyány nagysokára mëvvigasztalódott, különösen, mikor az öreg mónárho
értek, mer otthon nagyonn szívesenn fogták.
Azután ëgybekeltek, lagzit tëttek, boldogok lëttek, mém most is ének, ha
mën nem haltak.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsától. Lejegyzési ideje: 1903.
november._


56. A bátor katona.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy gazdag kirá, annak vót ëgy
elátkozott fekete vára, a kibe temérdek ördög lakott, a kiknek a
hatalmába vót az ő lyánya is.
Hiri mënt, hogy a kirá annak aggya a lyányát mëg a fekete várat, a ki a
várba három écczakát ki tud tőtenyi.
Hallotta ezt ëgy katona. Erősenn fëltëtte magába, hogy ő kitőtyi, ha ott
vesz is, de a királyányának az övének këll lënnyi.
El is mënt a kiráho, mëmmonta neki, hogy ő válalkozik. »No jó, édës
fiam! csak ott në hadd magadot!« »Dehogy hagyom, dehogy hagyom! felség!
maj csak lësz valahogy!«
Avval elindút, mënt, mëndëgét, tanát ëgy fallal körüvëtt palotát. Av vót
a fekete vár.
Bemëgy a kapunn. A hogy az első ajtóho ér, az kinyilyik előtte magátú,
de utánna mëgint becsapódott. Igy a másogyik mëg a harmagyik ajtó is.
Mikor a harmagyik ajtó is becsapódott utánna, hát látott a szobába ëgy
asztalt, a ki tele vót mindenfajta étellel, itallal mëg szivarral.
Tutta, hogy ez nincs ide téve hijába, hozzáült, oszt ugyancsak hozzá is
látott az ëvéshë. A hogy ül, az ajtó felő zörgést hall, odanéz, hát gyön
befele ëgy merejű fekete lyány. »Aggyon Isten jó estét!« köszön a lyány.
»Aggyon Isten, ha jó lélek vagy!« mongya rá a katona. »Hát még nem
vagyok jó, de ha még kécczër itt hász ezënn kívël, akkor jó lëszëk.«
Akkor a lyány nyakig mëffejírëdëtt, oszt visszamënt.
A katona mëg jó lakott, oszt látta, hogy sënkivel itt sëmmi dóga nem
akad, lëfekütt, alutt mint a tej.
Nem bántotta őt egész écczaka sënki.
Másnap este mëgint kopognak az ajtó felő. Gyön a lyány, nyílyik előtte
az ajtó. »Aggyon Isten jó estét!« köszön. »Aggyon Isten, ha jó lélek
vagy!« fogaggya a katona. »Mén nem vagyok jó egészenn, csak félyig, de
ha még hónap itt lëszël, egészenn jó lëszëk!« Mikor ezt kimonta, derékig
mëffejírëdëtt.
A másogyik écczaka së törtínt vele sëmmi. Ételyi, itallya vót,
szivarozott, az annyába së vót jobb dóga.
Harmagyik este mëgint nyít az ajtó. Beköszön a lyány: »Aggyon Isten jó
estét!« »Aggyon Isten, ha jó lélek vagy!« »Má egészenn jó lélek vagyok!«
Mikor ezt kimonta, mingyá mëffejírëdëtt tetőtű talpig.
Akkor aszongya a katonának: »Hallod-ë? eggyig is dombéroztak itt az
ördögök, jó vót, akarhun fekütté, de ha most lëfekszël, a kanapéra
feküggy, onnan mën ne mozdú!«
Avval kimënt. A katona mëg mihentést elvégezte a vacsoráját, azonnal dőt
a kanapéra.
Allyig pihen lë, hallya a nagy csörgést-csattogást, dobogtak odaki, mint
a ló.
Ecczërcsak kinyilyik az ajtó. Gyön ëgy nagy ördög sokadmagával, a mit
értek, vágtak, törtek, elpusztítottak azok mindënt, hajingáták a kanapét
is ëgyik sarokbú a másikba, de a katonát nem bánthatták.
Mikor má jó kikapálódzották magokot, visszatakarottak, a honnan gyöttek.
Rëggerre mëg má hideg nyomok së vót a várba.
A kirákisasszony mëg, a ki tellyesen jó lélek lëtt, a katona feleségi
lëtt, a fekete várba ének még most is, ha valahogy mën nem haltak.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Duru Örzsi, vén lánytól. Lejegyzési idő:
1903. deczember._


57. A fekete vár.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá mëg a feleségi. Annak az
asszonnak akarmënnyi cseléggyi vót, az mindég elveszëtt ësz szályig,
abbú sosë sënkit së láttak többet. Még vót ëgy gyerëki is, a kit as së
tutták, hova lëtt.
A kirá ëcczër utazóbú tért haza, ëgy erdőszélënn tanát ëgy kis
árvalyánt. Hogy ő nekik nem vót ëcs csëpp së, a gyámjátú elkérte a kis
lyánt, azutánn hazavitte, oszt úgy tartották, mint csak a magokét.
Sërdűt a kis lyány, má nagyocska vót, a kocsis beleszeretëtt, de
nagyonn.
Ëcczër mëgy el a kirá, mongya a kocsisnak, hogy mënnyék vele, hajcsa a
lovat! a kocsis aszonta, hogy ő nem mëgy, mer ő beteg. A kirá csak
hítta, csak hitta, de a kocsis nem tágított. Nem is mënt el.
Tutta ő, hogy micsiná, vót ő neki eszi. Nem hatta otthonn a kiránét mëg
a lyánt magába. Fëltëtte, hogy a lyány akarhova mëgy, ő utánna, oszt
mëllesi, micsiná vele az asszony.
Hát csakugyan is, allyig mëgy el a kirá, a kiráné vitte a lyánt magával
a pinczébe. A kocsis lassan, pipiskëdve lépëgetëtt utánnok. Mënnek
bellyebb. Az asszony magáho vësz ëgy kötelet mëg ëgy bárdot, oszt húzza
a lyánt maga után ëgy vérës, merejű vérës kádho. Aszongya a lyánnak:
»tarcsd ide, a tőkére a fejed!« de a lyány hőköt mondott, nem tartotta.
Akkor a legény, a kocsis csak eléugrik, mëgkapja az asszont, oszt a
kötellel mëgkötözi amúgy magyarosann. Hát az a czurhó asszony mëg akarta
a szeretőjit ölnyi!
Fëlvitte a szobába azon mëgkötözve, oszt várta, még a kirá hazagyön.
Mikor a kirá mëggyött, mongya neki a kocsis, hogy mi történt. A kírá nem
hitte, még mérges vót érte. De mikor a szobába látta mëgkötözve,
összehivatta a főemberejit, hogy lássonak törvént a feleséginn. Azok
aszonták, hogy fël këll akasztanyi az olyan asszont, a ki az ártatlanok
vérit kivánnya. Fël is kötték az asszont ëgy suhadër agacsfára, onnat
horták szét a testyit a hollók mëg a varnyúk.
A kocsis mëg a lyánt elvëtte, azután aszonta a kirának, hogy ő hallotta
valami fekete várnak a hírit, a kibe ha bemëgy az ember, nem bir
kigyönnyi, ő mán nem bánnya, de mënnézi azt a várat, a szógálattal mëg
fëlmond. A kirá azt hitte, hogy a kocsissa csak bolondozik, eleintenn rá
së nézëtt a beszéggyire, de mikor látta, hogy a kocsis valóságosann el
akar mënnyi, tartóztatta szörnyenn. De a kocsisnak fëltëtt szándéka vót
az elmënés, nem maratt.
Elindútak, nem sokára a fekete várho érnek. Mihent a kapujánn beléptek,
az becsapódott utánnok. Odbe kerestek magoknak ëgy szobát, abba raktak
le húmiegymást, a mit magokkal hoztak. Épitëttek ők ott ëgy kis kápónát,
abba imátkozgattak egész nap is.
Az embër ëcczër mëgunnya ezt a nagy rabságot. Elhatározta, hogy ő má
mënnézi, mi van itt? mé nem lëhet innen kijutynyi? Mënt a sok szobánn
kerësztű-kossú, mikor a tizënkettegyikbe ér, lát benne a négy ódalánn
négy ajtót. Benéz mindëgyikënn, az utóssó szobába lát ëgy félënn fekete,
félënn fejir koporsót, mellette mëg ëgy rudat, a kinek az egyik végi
fejir, a másik fekete vót.
Gondolkozóba esëtt. »Mëllyiket üssem má mëg? a fejiret-ë vagy a
feketét?« Fëlfogta a rudat, a fejir végivel mëgütte a koporsó fejir
végit. A hogy mëgütte, a koporsó nagyot pattant, oszt kiugrott belűlle
ëgy fejir embër, a kinek csak a lába újja vót fekete.
Aszongya az embërnek: »de jó, hogy nem a feketét ütted mëg! esküggy mëg,
hogy azt sosë ütöd mëg!« Az embër mëgesküdött, hogy azt sosë ütyi mëg.
Akkor elmëntek ëgyütt a feleségihë, a kápónába jártak, békébe vótak,
éltek Istennek.
De a kocsis beleúnt ebbe az állapotba is hamarosann. Ecczër, mikor sënki
së látta, bemënt a tizënkettegyik szobába, a rúd fekete végivel ráütött
a koporsó fekete részire. Mingyá kiugrott belűlle ëgy fekete embër. »Hát
të most ütsz mëg engëm, hê!? mé ütted mëg elébb a fejiret?« monta neki a
fekete embër. »No má nem baj, gyerünk!« De má ekkorra a fejir embër odbe
az ő házokba mëv vót halva, úgy hozták vissza a koporsóba.
Mikor má ëgyübe szoktak, aszongya a fekete embër a kocsisnak: »ládd-ë,
ha të akarnád, ebbű a nagy fekete várbú de szép kasté lënne!« Aszongya
rá a kocsis: »hát magam së bánnám!« De allyig monta ki, mán al lëtt.
A kapunn csakúgy gyött be a sok hintó, szëbbné szëbb kisasszonyokkal.
Azok közű mëglát ëgyet a kocsis, kezdi dícsírnyi, hogy de szép! de
takaros! Aszongya a fekete: »szeretnéd?« »Szeretném, de nekëm van ám!«
»Öllyük mëg, jó?« »Jó!« Mëgis ölték. A kisasszony mingyá a kocsisé lëtt.
De a kocsis avval së vót beelégedve, másikot is mëszszeretëtt, emezt mëg
mëgölette, azután harmagyikot szeretëtt mëg, az előttevalót azt is
mëgölték ëgyütt.
Ezután a fekete embër mëgeskette, hogy a fejir embërt többet nem kőtyi
fël, a kocsis kész örömmel mëgesküdött.
Folyt oszt a dáridó, a dinom-dánom sokáig, a kocsis csak akkor kapott
eszihë, hogy látta, hogy a vár hogy sëtétëgyik, hogy vátozik el a szép
kasté mëg a sok kisasszony, de mëg akkor, mikor a fekete embër mëmmonta
neki, hogy itt lëssz nemsokára az utóssó itillet, úgy kécscségbe vót
esve, hogy az eszi së vót tán helyinn.
Szalatt a tizenkettegyik szobába, mëgütte a fejir embërt. De az csak
fëlült, nem akart lëgyönnyi. »Mé ütted mëg a feketét? nem mëgeskütté-ë
nekëm? mos má nem mënëk lë!« De a kocsis rimánkodott, hogy segiccsék
rajta, mer má el van kárhozva. »Segitëk rajtad, ha hécczër mëgesküdöl,
hogy a feketét többet nem ütöd mëg!« A kocsis féttyibe tán tizënhacczor
is mëgesküdött, hogy nem ütyi mëg többet a feketét.
Akkor a fejir embër kigyött a koporsóbú, a fekete mëg má fëlfordút, úgy
hozták vissza a koporsóba.
A fejir embër mëg aszongya a kocsisnak: »nagy bűn terhëlyi a të
lelkëdët, të el vagy kárhozva! Hanem, nézd csak amott van a hëgy
tetejinn ëgy száraz, leveletlen fa, ha të hét álló esztendeig térgyënn
csúszva a szádba hordod annak a tövire a vizet, még az ki nem ződű, ki
nem leveledzik, akkor mëttisztúsz, máskép nem! Hát cselekëggy, a hogy
jónak látod!«
A kocsis hét álló esztendeig horta térgyënn csúszva a szájába a vizet a
fa tövire, mikorra az kiződűt, kilevelesëdëtt, mëttisztút ő is,
visszamënt a kápónába, a hun a másik emberrel ëgyütt ének, ha mën nem
haltak, mém most is az Istennek.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzés ideje:
1904. jan._


58. A két királyfi.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kis ház, am mellett mëg ëgy
nagy ház, am mellett mëg ëgy palota, a kinek olyan keritési vót, hogy
oda még a szálló madár së mëhetëtt vóna be, abba a palotába lakott ëgy
kirá mëg ëgy kiráné.
Má ők csak gazdagok vótak, méssë vótak boldogok! Szomorúságba teltek
napjaik: gyerëkik nem vót. Ezé össze is kaptak ők gyakrann.
Ëcczër is ozënn torzsonkottak, mikor a kirá olyan szót tanát szónyi a
feleséginek, hogy az fëlhúzta az órát érte, oszt kapta magát, kimënt a
kerbe, ott lëült ëgy fa alá búslakonnyi.
A hogy ott üldögét szomorúságába, ott termëtt előtte ëgy öreg embër.
Aszonta neki:
– Në búslakoggyá, asszony! mer nekëd gyerëkëd lëssz!
– Eh! – monta az asszony – nem igaz a! në bolondijjék el engem! ússë
hiszëm el!
– De bizol lëssz! maj mëlládd! – monta az öreg embër.
Ëcczër csak az asszony mëszszaporodott. Két aranhajú gyerëki lëtt, az
ëgyiknek a mellyin a hód, a másiknak mëg ëgy csillag vót.
Mikor odbe javába örvendëztek a szaporodásnak, mëgy be a lovász, oszt
mongya, hogy máma két aranszőrű csikót ellëttek, utánna mëg a hetes,
hogy az écczaka két aranfilű szamár lëtt!
Nagy vót az öröm a kirá palotájába. Honnë! csupa jó hir vót az egész
nap! Nem is ortályozott többet a kirá a feleségivel.
A gyerëkëk lassan-lassan nyőttek, nevekëttek, ëcczër csak tizënnyócz
esztendősök lëttek. Akkor elhatározták, hogy ők elmënnek világot
próbányi, de úgy ëgyeztek mëg, hogy először csak az ëgyik indú el.
Aszongya az öregebb a fiatalabbnak, mikor ëgy puhárba vért, a másikba
mëg vizet öntött:
– No! kedves testvérëm! én most elmënëk. Ha valamëllyik puhárba vátozást
láccz, akkor az azt jelëntyi, hogy én mëhhaltam. No! Isten ággyon më!
Fëlőtözött, ráült az ëgyik aranszőrű paripára, oszt mënt Isten hírivel.
Mënt, mënt, mëndëgét, úttyába ëgy várasba ért. Beszállott ëgy kocsmába,
ott szivesen fogták, a lovát mëg bekötték az ëstállóba.
Vót abba a várasba ëgy kirá, annak mëg ëgy lyánya. Ez a kirákisasszony
akkor hírű atta mindënkinek, hogy a ki az ő aranyalmáját, a kit az
ablakábú kicsüngeszt, lórú el tuggya kapnyi, ahho mëgy feleségű. A
kocsmáros elbeszéte ezt a kiráfinak végig, oszt monta is, hogy
próbákozzék mëg vele, hátha!
A kiráfi ráatta a fejit. Másnap vót a napja, a mikor ugrajtottak az
aranyalmáé. Vót ott mindën tájékrú való embër, herczeg, báró, gróf,
kiráfi, sok nagy urak, gondolta magába a kiráfi, hogy iszën az aranyalma
ussë lëssz az övé, mënnyien gyöttek ide azé jobbná jobb lovakkal!
De azé, mikor elgyött az az idő, hogy no most! nekiugrajtott ő is, oszt
a mit nem is ámodott, a királyán kezibű kikapta az aranyalmát.
Allyig ér vele haza, hallya, hogy tudattya a királyány, hogy hónap ëgy
aranygyűrőt tart ki az ablakonn, a ki őtet szeretné, az kapja ki a
kezibű azt is!
Másnap fëlült a kiráfi az aranszőrű paripára, fëlugrajtott a gyűrőé,
elkapta mëg még a királyánt is mëgcsókolta, a hogy az kihajlott az
ablakonn.
Aznap este mëgint hirjesztelyi a kirákisasszony, hogy harmacczorra ëgy
zsebkendőt tart ki az ablakonn, a ki azt is elkapja, elvihetyi őt is.
Hallotta ezt a kiráfi. Nem búsút má ő azonn, hogy a zsebkendő a másé
lëssz, tutta má ő, hogy nincsen ott sënkinek olyan lova, mint neki! Hát
bizon nem is vót!
Másnap elkapta a zsebkendőt is, a tetejibe mëg kécczer csókolta mëg a
királyánt.
Igy oszt a sok herczeg, báró mëg ëgyeb nagy urak szégyënszëmre sëmmi
nékű indutak haza, a kiráfi mëg elvëtte a szép királyánt, a kivel olyan
boldog lëtt, hogy ëgymásnak még a helyit is mëssöprötték.
Két hétyig ëgyütt laktak, akkor a kiráfi fëlkerekëdëtt, elindút újra
világot próbányi. De mëmmonta a feleséginek, hogy në ríjjék, mer
visszagyön, csak elmëgy országot-világot látnyi.