Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből; Magyar népköltési gyüjtemény - 02

Total number of words is 4492
Total number of unique words is 1562
20.8 of words are in the 2000 most common words
27.1 of words are in the 5000 most common words
30.3 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.

Mikor evvel mëgvótak, a sárkány birkoznyi hítta Hajnalt, hogy így az
étel után ejtődzönek is ëgy kicsit.
Birkoztak ők, de eleintenn sëhossë mënt ëgyikëknek së. Hun Hajnal vót
térgyig a fődbe, hun a sárkány, hun Hajnal nyakig, hun a sárkány.
Má látta Hajnal, hogy így csak jádzonak, nekiveselkëdëtt, oszt csakúgy
szëtte lë a sárkán fejit. Má tizënhetet lëvágott belűlle, épenn csak ëgy
maratt. De azt má nem bírta lëvágnyi.
A sárkány ëgy nagyot ordított, a feleségitű ëgy puhár vizet kért. Hozta
is az asszony, de úgy nyútotta, hogy Hajnal kapta el, oszt ő is itta
mëg. Akkor Hajnal is mëffordította a gyűrőt az újjánn, ëccërre olyan
erős lëtt, hogy a sárkánnak még azt az ëgy fejit is lëvágta.
A páczával, a mit a kirákisasszony adott neki, mëgütte az asztalt, az
egész palota gyémántalmáé vátozott. Azt is odatëtte a többi közé.
No! mos má a lyányok! azokot këll mëgkeresnyi!
Nem këlletëtt neki soká szaladoznyi, má mind ëgy csapatba várta.
Mënt velëk ëgënyest a lyukho.
Ott fëlszót, a báttyaji még ott vótak, lë is eresztëtték a kötelet
mingyá.
Először fëlhúzták a letöregebbet, azutánn a közepsőt, de má mikor ezt
fëlhúzták, összevesztek odafël, mindakettő a szëbbet akarta magának.
Hát még mikor a letkisebbet fëlhúzták, akkor vót csak még felesëlés!
Lëgyött a kötel nëgyecczër is, de akkor Hajnal ëgyet gondolt, hogy »no!
most kitróbálom a bátyájajimot!« nem kötte a dërëkára a kötelet, ha ëgy
nagy követ akasztott bele.
Húzta is Este mëg Éfé jó darabonn, de má mikor félyig fëlhúzták,
visszaeresztëtték.
A kő otlë nagyot zuhant, még Hajnalt is majd agyonütte.
Hajnal ëgyet csóvát a fejinn, de nem szót sëmmit, csak gondolta magába,
hogy az embërëk – gazembërëk. Jó, hogy nem ő mënt fël, mer elvesztëtték
vóna!
Mos má micsinállyék? hova fordullyék? mënt, mëndëgét, tanát ëgy kis
házat. Abba lakott ëgy vak embër mëg a feleségi, az is vak vót. A
szëmikët ëgy huszonnégyfejű sárkány vëtte ki, ha még a juhokot
áthajtották a határonn.
Hajnal bemënt a házba. A két vak épen ëtt. Éhënn vót ő is, azok elő mind
elszëtte a húst, oszt mëgëtte.
A vak embër kérdëzi a feleségit, hogy »hát të ëszëd-ë mëg ezt a húst
mind? mer én mán nem tanálok a tányérba sëmmit!« Az asszony aszonta,
hogy biz ő nem ette mëg!
Akkor az embër aszongya:
»Jó vagy rossz lélek vagy-ë? mondd mëg, jelëntsd ki magad, a ki itt
vagy!«
»Jó lélek!« monta Hajnal. De elmonta a sorát végig-hosszig, ki ő? mé jár
êre? mëg a többit. Erre oszt azok is elmonták a bajokot.
Valahogy mégis összebarátkoztak.
Hajnal is micsinállyék? nem kúnhátaskodhatott,[7] beát hozzájok
juhásznak. De mëhhatták neki, hogy át në hajcson a határonn, mer a
huszonnégyfejű sárkány mëgölyi.
Hajnal mëg is fogatta, de mikor arra kerűt a sor, áthajtotta biz ő a
nyájat. Össze is akasztott a sárkánval.
Mi vót an neki? huszonhárom fejit úgy vagdalta lë, mintha vajbú lëtt
vóna. Má ép a huszonnëgyegyikët akarta lëvágnyi, mikor a sárkány
elkezdëtt rimánkonnyi.
»Jaj! në vëdd el ezt a fejemët! hadd mëg! visszaadom a vakok szëmit!«
»Hát hun van?«
»Ëgy fa tetejibe, ëgy cserepbe!«
»Hát hozd lë, kutya!« kiátott rá Hajnal.
Mënt a sárkány, hozta is a szëmekët eszi nékű.
Mikor azokot Hajnal zsebre tette, ëgy kanyarítással lëvágta a sárkánnak
azt az ëgy fejit is, a ki még vót.
Azutánn mëffordította a nyájat, mënt hazafele az öregëkhë.
»Aggyon Isten jó napot!«
»Aggyon Isten! mi újság?«
»Hazahoztam a szëmetëkët, a sárkánt mëg mëgöltem!«
Mëgörűt a két öreg. Hajnal mingyá be is tëtte mindëgyiknek a maga
szëmit, de mikor az asszonyét akarta betënnyi, a macska ëgyikkel
elszaladt, úgy këlletëtt utánna szalannyi, de má akkorra mëgëtte.
Hajnal is oszt úgy tanáta ki, hogy kitolta a macska ëgyik szëmit, azt
tëtte be az asszonnak. Am mëg oszt szegény! macskatermészetű lëtt, egész
écczaka mindég csak egerészëtt. De hálábú mégis attak neki örökös emlékű
ëgy gyémántruhát.
Igën ám! de Hajnalnak is eszibe jutott valami. Nagyon elszomorodott.
Eszibe jutott, hogy most az ő testvérjei ki tuggya? mit csinának, tán má
lagziznak is, eltökéllëtte, hogy ő nem marad itt. Fël is mondott a
szógálattal, oszt mënt, mënt világnak.
Úttyába tanát ëgy griffmadárfészket, abba vótak a griffmadár fiai. Épenn
nagy jégesső kerekëdëtt, mëssajnáta a kis madarakot, rájok terítëtte a
köpönyegit.
Mikor az ítíletnek végi lëtt, gyött haza a griffmadár, látta, hogy a
fiai mind életbe van. Kérdezte őköt, hogy ki mëntette mëg? azok
elmonták, hogy ëgy embör terítëtte rájok a köpönyegit, ott ül a fa
alatt.
A griffmadár mingyá lëszát Hajnalho.
»Të vagy-ë az, a ki a fiaimot mëgmëntëtte a jégtű?«
»Én.«
»Hát mivel háláljam én mëg azt nekëd? mer tudod-ë, hogy eggyig mindën
esztendőbe elverte őköt a jég, sosë birtam őköt fëlnevelnyi!«
»Hát nem kívánok ëgyebet, csak azt, hogy vigyé fël innet a szabad
lebëgőre!«
»Jó van, ha csak ez a kívánságod!«
Akkor aszonta a griffmadár Hajnalnak:
»Itt van ëgy sült ökör, mëg ëgy hordó bor. Tëdd a hátamra. Ha
hátrafordítom a fejem, aggyá ëgy darab húst mëg ëgy jó korty bort!«
Hajnal a hátára tëtte a sült ökröt is mëg a hordó bort is, fëlült a
hátára maga is, oszt mëntek, mëntek fëlfele.
Má majd otfël vótak, mikor az ökörhús is mëg a bor is elfogyott. Mit
aggyék má? mer a griffmadár tátogatta a száját az eleségé. Fogta magát,
lëvágta az ëgyik lábikráját, azt vette a szájába.
Mire a madár lënyelte, má otfël is vótak. Akkor Hajnal lëszállt a
hátárú, mëkköszönté a jó’karattyát, oszt mënnyi akart haza.
De a griff mëgállította.
Azt kérdëzte: »Mi vót a, te, a kit të letutóllyára attá nekëm?«
»Hát a lábam szára!«
»Ennye! ha tuttam vóna, hogy ilyen jó az embërhús, mëgëttelek vóna! De
má nem bántolak, ereggy Isten hírivel!«
Hajnal nemsoká hazaért. Otthon – má mint a kiráná – át a lagzi.
Fëlőtözött kódúsnak, rongyos ruhába, oszt bemënt a konyhába.
Nem ösmerte mëg sënki, hogyím kódúsruhába vót, mëg móta nem látták mán
őt?!
Ëcczër a hogy odbe mulatoznak, elkezgyi ő is: »Uraim! szabad-ë nekem ëgy
szót szónyi!?«
Azok mëgengették… »Mit tunna ëgy rongyos kódús szónyi!«
Ő oszt aszonta: »Mit érdemël az a testvér, a ki a testvérit elvesztyi?«
Rászól az Este, hogy »azt érdemlyi, hogy lófarkára kössék, úgy
hurczollyák végig a várasonn!«
»Hát az mit érdemël, a ki a királyányokot mëgmëntyi?«
Arra mëg aszonta Éfé: »Hát az egyik királyánt!«
Akkor Hajnal kért ëgy pohár bort, felit kiitta, beletëtte az egyik
gyűrőt, oszt odakűtte a letidősebb királyánnak. Ám mihent mëllátta a
gyürőt, ríva fakadt.
Másik pohár bort kért, abba is beletette a gyűrőt, odakűtte azt mëg a
közepsőnek. Az is ríva fakatt.
Harmagyik pohárral is kért, abba mëg elkűtte a gyűrőt a letfiatalabbnak.
Az nem fakatt ríva, ha fëlát, oszt aszonta:
»Të mëntëtté mëg bennünköt, gyere, csókolly mëg!«
Csak nagyot nézëtt mindënki.
Ekkor Hajnal lëvette a kódisruhát, alatta vót a gyémántruha, a kit a vak
embër adott neki, mëgösmerték, oszt nagyon mëgörűtek.
De Este mëg Éfé szëpëgëtt, hogy mi lëssz most velëk? De Hajnal nem
bántotta őköt, mëbbocsátott nekik.
Másnap kezte a letkisebb királyánynyal a lagziját, hét napig tartott a
mulaccság, a boldogságok mëg, ha mém mën nem haltak, tán még a mai szent
napig is tart.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szalay János parasztembertől. Följegyzés
ideje: 1903. nov._


2. A feneketlen kút.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá, annak mëg három fia.
Vót ennek a kirának a kertyibe ëgy gyönyörű szép körtefa, olyan körtékët
termëtt, hogy má olyan a világonn sé vót több.
Ëccër a kirá eszrevëszi, hogy mindën éccaka valaki jó-jó mëddézsmállya a
körtét, az ágakot mëg czudarú össze-visszatördösi. Aszongya a letöregebb
fiának: »ereggy ki, fiam, a fa alá hányi, oszt nézd mëg, ki vihetyi el
az én körtémet?«
Este kimëgyën a letöregebb fiú, de allyig hogy ott vót ëgy kicsit,
elalutt, másnap az apjának nem tudott sëmmivel së beszámolnyi.
Haragudott az hogy ezekre mán sëmmit së lehet bíznyi, ott vagyok velëk,
a hun a part szakad. »Ereggy ki të, középső fijam! të mán maj csak
okosabb lëszël, a bátyádná. De el në aluggy, a teremfáját az apádnak,
mer agyonütlek, tudod-ë?« A középső tartotta magát, hogy: »në féllyék,
écsapám! én má maj mëgőrzöm!«
Az is kimënt a kerbe még estefele, de valahogy besëtétëdëtt, azt is
elnyomta az álom. Rëggelyig úgy alutt, mint a tej.
Mëgy az apjáho, az kérdëzi, de ez së tudott okosabbat mondanyi a
báttyáná. A kirá mos má oszt haragudott igazánn. »No! még ilyen
gyerëkëkët! Má embërnyi embërëk, oszt nem várhaccz tűllök annyit, hogy
ëgy écczaka ëgy fára fëlvigyázzanak! Ördög bújjék a bőribe, ha má embër
az embër, akkor lëgyék embër, në álomszúszék! No,! még az is hunczut,
aki az ilyen gyërëkëkre ránéz! – Hallod-ë të, letkisebb fijam! ereggy ki
te a kerbe, ha mán a bátyájaid olyan gyámoltalanok vótak, őrözd mëg të
azt a fát! de el në aluggy ám!« A letkisebb nem szót sëmminőt së. Este
kimënt szó nékű, a fa alá lëterítëtte a bundáját, a puskáját mëg a fáho
támasztotta, úgy virasztott. Kerűgette az álom őtet is, de azé nem alutt
el.
Ëcczer a hogy ott viraszt, hall valami morczogást, ára néz, hát láttya,
hogy ëgy nagy bika behajlyik a kerítésënn, oszt csak veri lë a körtét a
szarvával. Ő së vót rëst, fëlkapta a puskát, oda a bikának vele.
Belelőtt. Mëgijett a bika, iszontatóan ordított, oszt szalatt, szalatt,
ki tuggya: mére? A kiskiráfi hijjába nézëtt utánna a kerítésënn, má nem
láthatta mëg, mére mëgy, csak a dömmögésit hallotta.
Mëgy be rëggel a letkisebb, má az apja várta. »No! mi ujság?« Hát
elmonta, hogy mit látott. Ëgy nagy bika hajlott be a kerítésënn, az
verte le a körtét, ő mëllőtte a bikát, de mëffognyi nem birta, mer
elszalatt. – Örűt az apja csudálatosann, hogy letkisebb léttyire ő a
letfájínabb embër. Akkor oszt aszongya a kirá a letkisebb fijának: »no!
kedves fiam! ha të nekëm mët tudod mondanyi, hogy az a bika hun lakik,
hát embër lëszël előttem! Ereggy, keresd fël, oszt hozzá rúlla hírt!«
A gyerëk várt még ëgy napot, azalatt a báttyaji is elígírkëztek, hogy
elmënnek vele, másnap fëlkészűltek, oszt mëntek a bikát keresnyi.
Mëntek, mëntek, mëndegéltek hetedhét ország ellen, ëcczër tanátak ëgy
nagy kutat. Szomjann vótak, ép innya akartak. De a letkisebb a hogy
körűnézett, mëllátta, hogy a kút körű vérnyomok vannak. Ëgyet gondolt.
Aszonta: »hallyátok-ë, në mënynyünk mink tovább! láttyátok-ë, itt a vér,
a kit a bika elcsëppentëtt, mëg itt van a lába helyi is, a hova lépëtt!
Ereszszetëk lë engëm ide, de ha a kötelet mërrántom, húzzatok fël!«
Elészëtték oszt a tarisznyábú a kötelekët, összekötözték, a letkisebb az
ëgyik végit a dërëkára hurkolta, oszt mënt a kútba, a báttyaji mëg
eresztëtték.
Mënt ő lëfele, mënt sokáig, de a fenekire csak nem tudott akannyi. Ëccër
nagysokára – de má olyan sëtét vót odabe, mint éfékor – látott ëgy kis
világosságot, ott fődet ért a lába, a kötelet lëótta a derëkárú, oszt
szétnézëtt.
Letelőbb is látott ëgy libalábonn forgó várat. Nem tutta, hogy mi lëhet
abba, kiváncsi vót, hogy ő mënnézi. Aszongya: »hollod-ë të, libalábonn
forgó vár, á mëg, ha mondom!« A vár mëgát, ő mëg bemënt.
A hogy belép mëllát ëgy szép kirákisasszont. »Aggyon Isten jó napot!«
»Aggyon Isten! hun jársz itt, të, te boldogtalan! nem tudod, hogy itt a
hatfejű sárkány lakik. Szétszëd, ha hazajön!« A kiráfi csak aszonta,
hogy »maj lëssz valahogy, csak aggyá ënnëm valamit, mer éhënn vagyok.«
A kirákisasszony adott neki ëgy nagy tál ételt.
De allyighogy elfogyasztotta az utóssó falattyát a kiráfi, gyött a
hatfejű sárkán. Má a kapubú dörmögte, hogy: »ki van itt? mert én
idegenbűzt érzëk!« De má mire bemënt, maga is mëllátta, hogy a kiráfi
van odabe. Ënnyi kért a feleségitű, mer a kirákisasszony a feleségi vót,
– oszt birokra hítta a kiráfit. A kiráfiba nem szalatt bele a madzag,
aszongya neki: »gyere no! ide vele, ha van benne!« A sárkány – a hogy a
kiráfi mëffogta – annyit së tudott szónyi, hogy: ammën, fëlfordította a
szëmit, oszt mëddöglött. A kirákisasszony rémtelen elcsudákozott a
kiráfi erejinn. Mëgkérdëzte oszt: kiféli? mérűvaló? mé jár itt?
miëgymás, a kiráfi elmonta oszt sorba az egész úttyát.
Akkor onnat elgyött, mënt tovább. Látott ëgy kacsalábonn forgó várat.
Aszongya annak is: »hallod-ë, te kacsalábonn forgó vár, á mëg, ha
mondom!« Az szó nékű mëgállott.
Bemënt, holott mëg mész szëbb kirákisasszont tanát. Köszönt annak is.
»Aggyon Isten jó napot!« »Aggyon Isten! hát te hun jársz êre, a hun a
madár së jár?« A kiráfi monta, hogy a libalábonn forgó várbú gyön, a
hatfejű sárkánt mëgölte. Arra aszongya a kirákisasszon: »isz’ akkor të
az én testvérëmët szabadítottad mëg, mer én annak a kirákisasszonnak a
testvérji vagyok. De engem má nem tudom, hogy szabadítasz më! mer az én
uram a kilencfejű sárkány, oszt nagy ereje van! De úgy-ë, éhënn vagy?
no! mingyá hozok ëgy kis harapnyivalót!«
A kiráfi jólakott, mint a duda.
Nemsokára má gyött a sárkány is. Olyanokat dobbantott a lábával, hogy a
vár fundamëntoma is rezgëtt tűlle. Belép a kapunn, fintorgatta az orrát,
oszt duruzsolta magába, hogy »idegëny embër lëssz itt, annak a szagát
érzëm!« Bemënet oszt mëg is láttya, hogy a kiráfi ül a nagy karszékbe.
Ënnyi kért a feleségitű, oszt birkoznyi hítta a vendégêt. De a kiráfi
csak ëgy kicsit erőtette mëg magát, a sárkányba többet nem vót szusz,
csak elhajította magát, mint a béka.
A kiráfi ezutánn mënt a harmagyik várho, a pulykalábonn forgó várho.
Aszongya neki: »hallod-ë të, pulykalábonn forgó vár! á mëg, ha mondom!«
A vár mëgát. A kiráfi beséfindát, itt mëg mén hécczërte szëbb
kirákisasszont látott, mint a másik két várba. »Aggyon Isten jó napot!«
»Aggyon Isten! mi járatba vagy të êre? nem tudod, hogy a tizënkétfejű
sárkán várába vagy? jobb lëssz, ha még időnap előtt elmégy, mer
mëbbánod!« Aszongya a kiráfi: »sosë bánom én! má két sárkánt mëgöltem,
két lyánt mëszszabadítottam, hátha itt së lëssz sëmmi bajom!« »No! hát
csak vigyázz magadra«, – monta a lyány, oszt hozott be a kiráfinak
valami ënnyivalót.
A sárkány má messzirű mëttutta, hogy valaki jár a házába, a ki nem
odavaló, sihetëtt oszt haza. Má a kapu előtt úgy ordított, mint ëgy
oroszlyány, mikor bemënt mëg maj fëlfalta a feleségit mérgibe, hogy mé
ereszt ő be oda idegënyt! Azután harapott valamit, bevëtt vagy hét mázsa
szurkot, azutánn aszongya a kiráfinak: »nó hát ha olyan legén vagy, hogy
ide be merté gyönnyi, hát gyere, lássuk mëg, ki az erősebb?« A kiráfi
látta, hogy evvel nem lëhet ám olyan könnyen elbánnyi, mëgigazította a
fejibe a kalapját, oszt összeölelkëztek. A tizënkétfejű sárkány mingyá
térgyig vágta a kiráfit a fődbe, de az is kiugrott, a sárkánt
gatyakötésig vágta be, akkor oszt neki mënt, úgy mëffojtotta, mint ëgy
kutyát.
Akkor oszt bemënt a letfiatalabb kirákisasszonho, mer a három kisasszon,
mind ëgy testvér vót, annak vót ëgy ezüstládája, abba tartotta a
hómiját, a kiráfi magáho vëtte. Akkor aszongya a három lyánnak: »no! mos
má gyerünk fël, mer má tik is szabadok vattok!« De a lyányok aszonták
arra neki, hogy: »elébb keresd mëg az apósunkot, a sárkányok apját, azt
öld mëg, mer aggyig mink innet el nem mëhetünk! Amott lakik ëgy nagy
házba, most elé lëssz biztosan, mer máskor bika képibe szokott járkányi.
Ha bemégy, őt az ágyba tanálod alva, a fejiné is, a lábáná is van
ëgy-ëgy üveg pályinka, a fejitű való a jobb, cserédd ki vigyázva, mer ha
a lábátú valóbú iszol, akkor mëgöl, az elvëszi mindën erőd, így mëg të
ölöd mëg őt! De vígyázz, tudod-ë?«
A kiráfi nagyonn mëgörűt, hogy ez az a bika, a ki az ő körtéjikët
bántotta, mënt ëgënyest be a szobába. A sárkányok apja ott fekütt ëgy
ágyonn, hortyogott javába. Lassan a kiráfi kicseréte a fejitű mëg a
lábátú való üvegëkët, oszt elkezdëtt köhögnyi, hogy a vén sárkány
fëlérëzzék. A hortyogó sárkány mëg is hallotta a köhögést, fëlült, hát
ott látta maga előtt a kiráfit, a ki őtet mëllőtte. »No! elvesztëlek
most!« – gondolta magába. Kivëszi a lábátú való üvegët, mëkkínállya vele
a kiráfit, hogy igyék. A kiráfi tutta, hogy az üveg melyik másik?
bátrann fëlhajtotta. Mingyá héccërte erősebb lett. A sárkány is itt a
fejitű való üvegbű, őneki mëg mindën ereji elmënt.
A kiráfinak oszt a vén sárkánt mëgölnyi má csak annyi vót, mint a sëmmi.
Úgy szétdiribolta, mint a tüzelőfát.
Nagyot lélegzëtt most a kiráfi, no! csakhogy ezt is elvégezte má ëcczër
végre valahára!
Mënt a kirákisasszonyokho, vezette őköt ëgënyest a kút lyukáho, a kinn ő
lëereszkedëtt. Útközbe a letfiatalabb kisasszony azt a tanácsot atta
neki, hogy ha valamiképenn fël nem tunna ő velëk jutnyi a kiráfi, hát
gyön majd elejbe két kecske, ëgy fekete mëg ëgy fejír. A feketére në
üllyék, mert az a sárkány feleségi, ha üllyék a fejírre!
Mikor a lyukho értek, a kiráfi a letöregebb lyán dërëkára kötte a
kötelet, mëgrántotta, fëlűrű mëg húzták a lyánt fëlfele, azutánn a
másogyikot, mëg a harmagyikot, utóllyára ő maratt, de ő tutta, hogy minő
farígy testvérjei van, ëgy követ kötött a kötelre. Azok otfël húzták a
követ, mikor jó fënt vót, visszaeresztëtték. Hát a szëgény kiráfi ha ő
mënt vóna a kötelënn, bizonyosann mëthalt vóna.
A hogy onnat elfordút, mëllátott két kecskét, ëgy feketét, mëg ëgy
fejíret, ott ugránczoztak előtte, hogy üllyék fël a hátokra! Különösenn
a fekete! Mingyá eszibe jutott neki, a mit a letkisebb kirákisasszony
mondott, hogy: në üllyék a feketére! Nem is ült, rávette magát a
fejérre, am mëg vitte, vitte ëgy nagy hëgy tetejire. Ott vót három ló,
azok közű ëgyre fëlült, az fëlvitte a fődre.
A kiráfi ëgënyesenn mënt haza. Otthonn má lagziztak javába. Ő hogy mëg
në ösmerjék, kódisruhába őtözött, oszt bemënt a lesekëdők közé.
Látta, hogy a letkisebb kirákisasszony ëgy csëppet së mulat, mintha
beteg vóna. Odemëgy hozzá a kirá, kérdëzi, hogy mi lelte? mi baja? de a
kirákisasszony aszonta, hogy ő nem mëgy a két kiráfi közű ëgyikhë së,
csak ahho, a ki az ő ruháját, czipéjit, mëg gyűrőjit elhozza a
másvilágrú. Az öreg kirá ëgyebet nem tudott rá szónyi, csak aszonta,
hogy: »azt má mink nem tugyuk elékerítenyi!«
De hallotta a szót a kiráfi a kódúsruhába, bemënt a mulatók közé,
elévëszi az ezüstládát, odaggya a kirákisasszonnak. Az fëlnyittya, hát
az ő ruhája, czipéji, gyűreji mind benne van. Fëlőtözött mingyá. A kódús
mëg lëvette a ruháját, szép fiatal kiráfi át előttök. Bemutatta magát,
kiski ő? mëgösmerték, az öreg kirá szívi maj mëhhasatt örömibe, hogy
elevenen látta, mer a két báttya azt hazutta, hogy mëhhalt.
A letkisebb kirákisasszony mëg kiráfi ekkor ëgybekeltek, mëgesküttek,
boldogok lëttek, mém most is ének, ha mën nem haltak.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzés ideje:
1904. jan._


3. A kis rák.
Ëcczër vót, hun nem vót, vót ëgy szëgény özvegyasszony, annak vót három
fia. Az asszony annyira szëgén vót, hogy a betévő falattya is allyig vót
mëg.
Ëcczër elkűtte a letkisebb fiát az erdőre fáé.
A gyerëk el is mënt. De ő nem tudta, hogy abba a határba lakik a hétfejű
sárkány.
A hogy szëgyi a fát, má szëdët ëgy jó háttal, nagyon mëszszomjazott.
Hová mënnyék innya? bemënt az erdőbe a kastélyba. Ott látott egy öreg
asszont, attú kért vizet.
Aszongya neki az öreg asszony, má mint a sárkány annya – mer az vót! –:
– Mé gyötté ide, te szërëncsétlen! az én fiam a hétfejű sárkány! ha
hazagyön, mingyá véged lëssz. Minek gyötté ide?
– Në ríjjék, kend, öreganyám! majd elbújok! – monta a gyerëk, oszt be is
bújt az ágy alá.
Abba a szentbe gyött a hétfejű sárkány.
– Anyám! idëgen szag van itt! – ki van nálunk!?
– Sënki! – monta a sárkány annya.
– De én érzëm! add ide, mer véged lëssz.
A gyerëk akkor kibújt az ágy aló, hogy majd elszalad, de a sárkány
meffogta, agyonütte, oszt fëlakasztotta a kéménybe.
Otthon a szëgény özvegyasszony nem győzte má a fiát várnyi, elkűtte a
közepsőt: hozzék má fát, mer annyi sincs otthon, a mënnyivel ëgy kis
kemémmagos levest főzhetne!
A közepső is útnak indút, de mëgszomjazott az is, bemënt a sárkány
palotájába, oszt ott is maratt: fëlakasztották a kéménybe az öcscsi
mellé.
Azt së győzte má várnyi az annya, elkűtte a letöregebb fiát is. Csakhogy
az së járt jobban, mint a két öcscsi, ő is a kéménybe kerűt.
Rítt a szëgény asszony, mikor má ëgy fia së gyött mëg, mint a záporeső,
maj kirítta a lelkit, annyira mëg vót szomorodva.
Elmënt ëcczër mosnyi. A hogy mos, a hogy mos, ëgy kis rák odafarol a
lábáho.
– Mé szomorkodol, édës anyám!? – kérdëzi az asszont.
– Honnë szomorkodnék! az uram mëghalt, három szép fijam mëg a sárkány
palotájába van mëgölve! – panaszolkodott az asszony.
– Hátha én tunnék segítenyi!
– Hogy tudná të engëm mëgsegítenyi, mikor të csak ëgy kis bogárka vagy!
– Fogaggyon el édës anyám! fiának, oszt mëgszabadítom a gyerëkejit.
Hanem elsőbbet csinátassék nekëm ëgy buzogányt mëg ëgy páczát!
Az asszony elfogatta fiának a kis rákot, oszt mikor mënt hazafele, má a
kis rákkal ëgyütt mëntek.
Másnap az asszonynak fára vót szükségi, kit kűggyék érte? elkűtte a kis
rákot. Szëdëtt a kis rák annyit, hogy tán haza së birta vóna, de
mëgszomjazott ám ő is, mint a többi, kíntelen vót neki bemënnyi a
kastélyba.
Ő rá is ráripakodott a vén sárkánné, hogy hogy mer oda belépnyi, mikor
ott a hétfejű sárkány lakik, oszt mëgöl mindenkit, a kit taná.
– Eh! az ő haragja nem számos, mint Szent János! monta a kis rák, – majd
elbánnyunk vele!
De az öreg sárkánné azé elbújtatta.
Gyött hazafele a sárkány is nemsoká.
– Pfö! pfö! Anyám! idegën szagot érzëk, ki van itt? Add elé, mer jaj
nekëd is!
Akkor a kis rák elégyött az ágy aló. Mëlláttya a sárkány, aszongya neki:
– Mit akarsz të, te kis rákfiú!?
– Elgyöttem a testvérjeimët mëszszabadítanyi!
Erre má nevetëtt a sárkány.
– Hajaha! barátom! nem mëgy ám az olyan könnyen, hogy »kiszabadítom«!
Elsőbbet gyere, oszt ëgyünk.
Az öregasszony hozott be mingyá kőkenyeret, fakést, ëgy kis puharat, mëg
ëgy akós hordót.
– No! a ki ebbű a kőkënyérbű többet ëszik, evvel a fakéssel nagyobbakat
szeg mëg ebbű az akós hordóbú többet iszik, azé lëssz a három testvér!
Hozzá is fogtak oszt ennyi amúgy Magyar Miskásann. A sárkány úgy
gyúrta-gyömörte magába, mintha csak napszámba ëtt vóna. De a kis rák is
kitëtt magáé: a sárkány má régënn lëtëtte a fakést, mikor még ő
olyanokat nyelt, mint a gólya kívël a nagyfenekbe! Nemsoká jólakott ő
is, oszt hogy látta, hogy a sárkány má jómagatëhetetlen, elé a buzogánt,
olyat vágott a sárkányraa, hogy az mëntënn fëlfordút.
Mikor a fejejit is mind lëvágta, mënt a kéménybe, a három testvér ott
lógott akkor is, mindëgyikre ütött ëgyet-ëgyet a páczájával, azok
fëlébrettek mingyá. Lëgyöttek a kéménbű, mëgtisztákottak, oszt tartottak
haza mind a négyenn.
Allyig mút el otthon ënnëhány nap, kimëntek az erdőre fáé mind a
négyenn. Hogy a három ëgytestvér mëgharagudott a kis rákra, ha még[8] ő
is ott ëszik velëk, fëltëtték, hogy elvesztyik.
Úgyis vót. Mëffogták a kis rákfiút, odakötözték ëgy nagy vastag
gyiófáho, hogy haza në birjék mënnyi, ők mëg mërrakottak fával, oszt
mëntek haza.
Azt hitték, hogy majd ott vesz a kis rák a nagy gyiófáná, de nem lëtt ám
úgy. Aggyig erőködött, aggyig erőködött a kis rákfiú, még a gyiófát
tövestű ki nem csavarta! mikor kicsavarta, nagyot lélegzëtt, oszt olyat
ganajlott kínnyába, hogy ëgy négylovas hintó elakadt vóna benne. Azután
hazamënt, a gyiófát is húzta maga utánn, otthon elbúcsúzott a
nevelőannyátú, a gyiófát lëótta magárú, oszt elkeserëdve indút hetedhét
ország ellen.
Mënt, mëndëgét. Tanákozott ëgy kőtörővel. A buzogánynyal jót ütött a
hátára. Aszongya neki a kőtörő:
– Jaj! në báncs, inkább elmënëk én is oda, a hova të!
Mëntek ëgyütt. Úttyok ëgy fekete várasba vitt, a hun gyászba vót
mindënki.
– Mé gyászolnak itt? – kérdezte a kis rákfiú.
– Azé, mer a kirá letkedvesebb lyánya el van kárhozva. A templomba van
kiterítve, oszt akarki mëgy őrzenyi, mindënkit széjjelszaggat!
Itt a kis rák ëgyet gondolt magába. »Maj mëgőrzöm én!«
El is mënt a kiráho, oszt jelëntëtte neki, hogyha eggyig a lyányát sënki
mën nem birta őrzenyi, maj mëgőrzi ő, csak aggyonak sonkát, bort mëg
kenyeret, oszt ereszszék be a templomba.
Mindën úgy történt, a hogy ő kivánta. A kirá nagyonn mëgörűt, hogy akatt
valaki a lyányát mëgőrzenyi. Adatott neki mindënt, a mit kért,
kinyittatta neki a templomot, hogy »no! végezze Isten nevibe!«
A lyány ott feküdt a templom közepinn kiterítve.
A hogy elgyött az éfé, kikelt a lyány a koporsóbú. A kis rák úgy
mëgijett: ëgy krajcár së maratt a zsebibe, bebújt az oltár mellett ëgy
szentbe. A lyány mëg szaladozott le s fël a templomba, oszt mindég azt
kiabáta:
– Hun vagy! hun vagy!
A kis rák fét nagyonn, nem birt többet mondanyi anná, hogy: – Itt!
De a lyány arrú nem igën tanáta mëg! az ideji eljárt, oszt vissza
këllëtt neki fekünnyi.
Másik écczaka éfékor kikelt a lyány a koporsójábú mëgint. Elkezdëtt
szaladoznyi a templomba idestova, keresëtt vóna valakit, ha tanát vóna,
mikor az ideji elgyött, mënt, hogy fekszik vissza a helyire. Hát a kis
rák mëg ott vót má a koporsóba. Kérte őt a lyány Istenre, szentre,
Máriára, hogy csak győjjék ki onnat, de a kis rák mëg së mozdút, még
ëcczër a lyány ideji elgyött, a mikorra oszt mël lëtt szabadítva az
elkárhozástú.
Akkor fëlugrott a kis rák, karonfogta a királyánt, oszt mënt vele haza.
Otthonn, mikor az apja a lyánt mëllátta, örömibe-ë? mibe-ë? úgy
mëgijett, hogy mingyá mëhhalt.
A kis rákfiú mëg elvëtte a királyánt feleségű, övé lëtt a kiráság is,
csaptak olyan lagzit, hogy Inczidátú Bonczidáig folt a sárga lé.
Boldogok lëttek, mém most is élnek, ha mën nem haltak.
_Eger, Heves vármegye. Mészáros Ferenc kapástól. Lejegyzés ideje: 1904.
aug._


4. A tetejetlen fa.
Hun vót, hun nem vót, vót a világon, az üveghëgyekënn is túl, az
ópërënciás tengerënn is túl, a hun a kis kurtafarkú disznó túr, de még
azonn is túnann vót ëgy magos fa, a kinek az allya olyan vékony vót,
mint ëgy pípaszár, azonfëlü mëg, mint a vastag újjam, még azonn fëlű,
mint a kezem szára, a hun mëg má olyan vót, mint a dërëkam, fël së
lëhetëtt látynyi. Annak a fának a tetejibe vót ëgy rincziránczos nagy
vërësbarkét szoknya, annak vót hetvenhét ráncza, a hetvenhetegyikbe vót
ëgy kis könyv, annak a tizënnëgyegyik levelinn olvastam ezt a kis mesét,
a ki hiszi, hiszi, a ki nem hiszi, mëg üljék a hiszëm farkára.[9]
Vót a világonn ëcczër ëgy kirá, nagyon gazdag vót. De akarminő gazdag is
vót, més së tudott tanányi olyan embërt, a ki a kertyibe való nagy
arancsërësznyefát mët tutta vóna másznyi. Tele vót annak a fának az
ódala olyan töviskëkkel, hogy a ki mászott vóna rajta, a tövisk mind
agyonszurkáta. Sok halottya vót má annak a fának.
Egész nap ott szót alatta a siralmas, húszták a czigányok, a kiket az
öreg kirá odarendelt. Mëvvót nekik parancsolva, aggyig húzzák, míg aszt
a fát valaki mëg nem mássza.
Azonn a környíkënn, a hun a kirá lakott, vót ëgy kanászlegény, Jánosnak
hítták. Ez odaszól az annyának: »Ésnyám! süssék nekëm kënyeret,
készíjjék nekëm gúnyát vagy hat párt, mer elmënëk, nem tom,
visszagyövök-ë még, de maj mëssegít a jó Isten!«
Az annya mëgtőtötte a szőrtarisznyát kënyérrel, szalonnával, a sok
gúnyát batuba kötte, avval »Isten álgyon mëf fiam!« útnak eresztëtte a
legént.
Mëgy a legény, mëndëgél, beállít a kirá udvarába: »Fëlségës kirá!
gráczia fejemnek, én kanász vagyok, szeretnék fëlmënnyi a
csërësznyefára, mënnézném, hogy mit tart!«
»Jó van, fiam! jó! ereggy, ha má az a számításod, de félëk, hogy
beletörik a fogad! Ereggy Isten hírivel, ha fëlérsz a tetejire, hají lë
három szëm csërësznyét, abbú mëttudom, hogy të életbe vagy, – mëg hogy a
lyányom, a ki a fa tetejibe lakik, az is él!«
A kanász mëgígírte, hogy úgy tësz.
Avval mënt ki a kerbe, nekiőtözött, hozzáfogott a mászásho.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből; Magyar népköltési gyüjtemény - 03