Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből; Magyar népköltési gyüjtemény - 25

Total number of words is 4357
Total number of unique words is 1567
23.5 of words are in the 2000 most common words
29.9 of words are in the 5000 most common words
33.1 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
uraság fizet a czigánynak egy véka ezüstöt. Megegyeztek.
De a czigány kapta magát, mindjárt előljárójában nem ment szolgálatba
vagy három napig. Mikor megkerűlt, megkérdezi az uraság:
– Hát te hol voltál, te akasztófáravaló?
– Jussoltam, nagyságos úr! Kaptam az apámtól három lovat: egy keheset,
egy kaptást meg egy kapcsost.[75] Az egyikre felültem azután, oszt
kimentem a dinnyeföldünkre, a hol az apámék épen szüreteltek. Mihelyt
megláttak, elbújtak egy nagy dinnyébe. Kaptam magam én is, meglátok egy
görgöt,[76] beleugrajtok. De nem álltam ám meg, hanem szalajtottam
tovább. Útközben egy meredekhez értem, hát a hogy ugrajtanám, már odaát
is voltunk, akkor vettem észre, hogy az én lovam derékon kettészakadt.
Ugyan mit csináljak most már? Volt egy nagy kerek fűzfa, arról
kipkedtem-kapkodtam le egy pár galyat, avval kötöztem össze a lovam.
Akkor mentem árébb. Hát egyszer hátranézek, látom, hogy a lovam
oldalából egy égig érő fa nőtt ki. Fogtam magam, a lovat otthagytam,
felmásztam a fán az égbe, ott elszegődtem az Úristenhez béresnek. A
legelső dolgom az volt, hogy kölest biztak rám, azt kellett őrzeni. De
nem jól őriztem, az Úristen úgy a faromra vágott a botjával, hogy
otthagytam a bérességet is meg a mennyországot is. Csüngött ott egy
kötél, azon leereszkedtem a pokolba, hátha majd ott jobb szolgálatot
találok. A hogy beértem, hát mit látok, – az úrnak az apját épen akkor
nyomták nyakig a szurokba.
– Nem igaz! nem igaz! – kiáltott rá az uraság. – Hazudsz, kutya czigány!
Avval a czigány feláll, meghajtja magát az uraság előtt s azt mondja:
– Ugyan, nagyságos úr! nem fizetné ki a véka ezüstöt?
Az uraság akkor vette magát észre, de már későn. A czigányt jól
összeszidta s azután kifizette.
_Eger, Heves vármegye. Fónagy József parasztlegénytől. 1905. február._


76. Czene.
Hát tuggya, lelkëm! hun vót, hun nem, de vót, – bá në lëtt vóna az
olyan, – vót ëgy embërnek olyan feleségi, hogy az akarmit csinát vele,
oktatta, hun szóval, hun a dohánzsacskóval mëg ëgyeb jó fűszërszámval:
kapanyellel, piszkafával, ázott kötellel, biz annak hijába vót. Nem ért
az ëgy irgalmas kiátást së. Buta vót, rossz vót, lusta vót, mindën vót
az a világonn, csak jó nem.
Az ura má nem tudott vole micsinányi, beatta az ëskolába, hátha az maj
fog rajta valamit. Járt is az asszon naprú-napra, lógott a tarisznya a
nyakába tele könvvel, de azé csak am maratt ő, a ki vót. Mer a hogy
ëcczër gyött haza az ëskolábú, ép javába rítt, mer mëvverte a tanító,
lát az útonn valamit. Fëlvëszi, hát ëgy zsacskó péz.
Viszi haza, mutattya ëgënyest az urának. Hű! az is mëgörűt nagyonn,
elvëtte Czenétű mingyá, oszt magáná tartotta. Ëcczër, mikor gondolta,
hogy a feleségi, Czene nem láttya, elásta a fődbe. Mer úgy gondolta,
hogy ez az istenszamara még kituggya: hova tëszi?
Öhön! de mëllátta ám Czene! Aszongya az urának, hogy »mit gyugtá të oda,
hë!?« Aszongya az ura, hogy »ëgy kis hájat, nagyonn avas vót má!«
Az ura elmënt hazúrú, gyött ára ëgy fazëkas nagy kocsi fazékkal,
kiabáta, hogy »fazëkat vëgyëneek!«
Czene ezt mëhhallotta. Usgyi! mingyá a pézé.
Fëlásta, mëvvëtte a sok fazëkat mind. Ësz szályig. Fëlaggatta szépenn a
kapura. De ëgy kis bögrének nem jutott hely, nem tudott hova lënnyi nagy
gongyába: hová tëgye má ő azt a kis bëgrét? Végre oszt kitanáta.
Kapta, lëverte a kapurú a többit mind, így oszt jutott hely a kis
begrének is. De në nevessék, hallya-ë! mer maj kaphat mém maga olyan
feleségët!
Ott gyönyörködött ő, Czene, abba a kis bëgrébe, minő fájin helyet tanát
ő annak. A hogy ott áll, nevet, mint ëgy fakutya, elejbe áll ëgy úr,
aszongya, hogy ő elvesztëtt ëgy zacskó pézt, nëm tanáta-ë mëg? Czene
nagy acsorian aszongya, hogy tanát biz ő valamikor, még ëskolába járt!
»Vén bolond!« – monta neki az úr – »isz mikor vót má a! ez nem olyan
régënn törtint!« De úgy mëhharagudott Czenére, hogy többet szóba së át
vele.
Este hazagyött az ura, éhënn vót, mint a kutya, szini is vátozott ëgy
falat ënnyivalóé, am mëg jó elcsátyizta Czenét, mer azé, hogy egész nap
a határba dógozik, mint a bolond, oszt ételt mëg nem visz neki. Hász’
mëg is érdemlëtte Czene.
Akkor aszongya neki az ura: »hallod-ë, Czene! ereggy të ki dógoznyi, maj
viszëk én nekëd ételt! Jó lëssz-ë?« Czene nem bánta, ő mindënre ráát.
Másnap débe viszi a kantárba az ura az ételt, hát láttya, hogy Czene
alszik ám, nemcsak, de ugyancsak! Aszongya neki az ura, de fëlkőtenyi is
allyig birta: »Hallod-ë, Czene! így mëgy-ë em mindég? én hordom az
ételt, të mëg nem dógozol, ha mëg én dógozok, të nem hordasz ételt? igy
nem lëszünk jó!« Czenének annyi vót e, mintha simogatták vóna, nem szót
rá sëmmit.
Utánna való nap az embër débe kivitt ëgy fazék meszet mëg a Czene
dunnáját, Czene akkor is alutt javába. Az ura fogta, lëvetkëztette
szűzanyameztelenre, bekente a testyit mészszel, azután behempërgette a
tollyúba. Azutánn otthatta, mënt haza. Czene mëg olyan vót a tollyúba,
mint a valóságos ördög. De ő vele lehëtett vóna akarmit csinányi, hogy
maj fëlérzëtt vóna!
Má jó este vót, mikor ámábú fëlkelt. De szörnyenn mëgütődött, mikor
magamagát mëllátta. »É! hát én vagyok-ë én? vagy ki vagyok hát? ha
mëcscsipëm magam, érzëm, hogy fáj! ha kiátok, hallom a magam rekett
hangját! de azé méssë én vagyok én! De iszën! mëttudom. Hazamënëk, ha a
kis kutyánk mëgösmer, akkor én vagyok én, de ha nem ösmer mëg, az
ablakra mënëk, bekiátok a gyerëkëknek, hogy: elé van-ë anyátok? ha azok
aszongyák, hon: nincs, akkor is én vagyok én!«
Úgy is vót. Otthon a kis kutya majd elrágta a lába szárát, hiába monta
neki, hogy: Pufi ne! Pufi ne! az csak ugatta. Mikor az ablakra mënt,
kérdëzte a gyerëkëkët: »elé van-ë anyátok?« Azok má jó be vótak tanitva,
aszonták, kikiátották, hogy: »elé!«
Má Czene maj mëbbolondút, pegyig azelőtt së vót ott, a hun az embër
eszit osztogatták, nem tutta kitanányi sëhossë, hogy vallyon ki lëhet ő?
Nasz szomorúságába elmënt a szomszéd kertyibe, ott bebújt ëgy méköpűbe.
Ára mëg zsiványok jártak, elvitték a méköpűt Czenével ëgyütt.
Panaszolkottak is, hogy jaj! de nehez, jaj! de nehez! de hát csak azt
tutták, hogy a méz benne a nehez!
Ëcczër, a hogy vitték, Czene elkezd huggyoznyi, hallyák a zsiványok,
aszongyák, hogy »vigyük lassabban, mer má hull a méz!« mikor mëg más
baja vëtte elé Czenét, aszonták, hogy »állyunk mëg, mer má a sejt is
putyog!« Mëg is átak, ép a kántor kertyibe vótak.
Ott letëtték a zsiványok, hogy má nem is viszik továdabb ezt a
csudanehez köpűt, mëbbeszéték, hogy lopnak ëgy birkát, oszt ott a kerbe
mëffőzik. El is mëntek.
Akközbe rëggel lëtt, Czene kibújt a köpűbű, a kántor mëg ahogy lëmënt a
kerbe, mëllátta, de maj kitörte a nyavallya, úgy mëgihett tűlle. Szalatt
ëgënyest a papho, hogy szentëllye fël az ő kertyit, mer abba az ördög
tanyázik.
De jókor vót, a pap lábán mëg nem vót még czipe, aszonta, hogy elmëgy,
ha a kántor a hátára vëszi, oszt úgy viszi el. A kántor még abba is
beleëgyezëtt.
Viszi a kántor a papot, viszi, Czene má messzirű látta, azt hitte, hogy
a zsivány hozza a birkát, odakiát neki: »hozzad, hozzad! a farka maj jó
lëssz a káposztába!« A pap mëhhallotta, mint kit a puskábú kilőttek, úgy
mënt haza, mezitláb. A kántor mëg utánna.
Czenét mëj jó elverték, úgy kerüt haza.
_Besenyőtelek. Heves vármegye. Szabó Éva parasztasszonytól. Lejegyzés
ideje: 1904. január._


77. Futyika[77] János.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy Futyika Jankó. Az ëgyebet së
tëtt egész nap, csak szalatt, nem is fogatták mëg bérësnek sëhova.
Pegyig máskép mëg fájin embër vót.
Ëcczër beállított ëgy gazdáho, aszonta neki: fogaggya őt fël napi
háromszori szaladásra! azé ő dógozik mindënt, csakhogy napjába háromszor
szaladhasson, a hova kedvi tartya.
A gazda először csak nevetëtt rajta, de gondolt ëgyet:
– Isz ússë vót mén nekëm ilyen furcsa cselédëm, eh! Isten neki
fakërëszt, ha eltörik as së lëssz! – fëlfogadom!
Fël is fogatta. A bér av vót, a mit mëgëszik.
Hát a letelső nap is kimëntek szántanyi. Má jó csomót szántottak,
elgyött a früstök ideji. Futyika Jankó a helyëtt, hogy ëtt vóna, olyan
szaladásnak atta magát, a gazdája azt hitte, hogy mëg van a bolondúva,
nincs ki neki a tizënkettőre.
De iszën vót Jankónak eszi. Ëgënyest hazaszalatt a gazdája házáho. Ott
aszongya az asszonnak:
– Azt üzente gazduram, hogy a pinczébe a hordókot mind ki këll
forróznyi, mer jód mëddohosogyik.
Ütölt-hatolt az asszony, még a képi is szint vátott erre a szóra. Igën
ám! mer a pap járt hozzá, oszt ő mëg, hogy a bérëssik mën në lássa, a
hordóba bújtatta.
De azé beleëgyezëtt, azt hitte, hogy azt a hordót maj csak elkerűlyik.
Futyika Jankó nagyon jó tutta a dürgést, hogy az asszonho pap jár, a
nagy kanta forró vizbű beöntött valahány hordó vót, mindbe, még csak
valaki ëgybe el nem kiátotta magát.
– É, tán borférëg van ebbe a hordóba! forrózzuk csak ki jobban!
Oszt jót löttyentëtt a hordó szájába. Nagyot kiátott a pap, mer hát
bizony rosszú eshetëtt an neki.
Beszól Futyika Jankó:
– Hát ki odbe!?
– Én!
– Ki az az »én«!?
– A pap!
– Aha! a pap!? Hát majd lëssz magának a mënyecskéhë járnyi! Maj
mëmmondom a gazdámnak!
– Jaj! jaj! lelkëm! csak mën në mondd, nem gyövök többet ide! úgy-ë,
lëlkëm! nem mondod mëg! Në ë!
Avval odacsúsztatott neki ëgy százast.
Aszonta arra neki Futyika Jankó:
– Hát jó van! most az ëcczër nem mondom mëg, de ha még valamikor itt
tanálom, Istenszentuccsëg! mëmmondom!
Azután eltëtte a százast, oszt mënt kifele a fődre, mint a forgószé.
A gazda épenn akkor nyelte lë az utóllyát, mikorra ő odaért. Hozzáfogtak
szántanyi, mënt a dolog, délyig mës së állottak.
Mikor delet húzták, kifogták az ökröt, Futyika Jankó nem várt sëmmit, ha
szalatt mëgint haza.
Mos mëg aszongya a gazd’asszonyának:
– Azt üzente a gazduram, hogy a fészërbű hánnyam ki a szalmát, mer a még
ott kárt csiná!
– Hát jó van, hányd ki!
Fëlvësz Futyika Jankó ëgy nagy vasvillát, szurkállya bele a szalmába,
ëcczër csak nagyot pisszen valaki. A pap vót.
Futyika Jankó tutta, hogy av van ott!
Odaszól neki:
– Ki a!?
– Én vagyok, a pap!
– Hát nem mëmmontam má én magának, hogy ide be në tëgye a lábát!?
– Nem gyövök többet, jaj! nem gyövök többet!
– No! hát má mindëgy, hiába fogadkozik, én má mëmmondom a gazdámnak.
Jankó annyira beszét, hogy tán el së át vóna a szava, ha a pap mëgint
ëgy százassal be nem gyugja a szájját.
De még akkor is neki állott fëllyebb, mer aszonta:
– Ide në győjjék többet, mer jaj az életyinek! mëgölyi a gazdám!
Jankó nem bánta së a papot, së az asszont, csak hogy a péz nálla vót!
Akkor mënt kifele újra, úgy danolt mëg süvűtött, mint a rossz! mëg úgy
szalatt, mint a firjóka.
Mulasztanyi nem mulasztott ő a dógábú sëmmit, de a má gazdája nem birta
mëgányi, hogy mën në kérdëzze:
– Hun jársz të ilyenkor, hé!
– Mëmmëg ott! Mit keresi! a hun jártam, ott jártam! jó helyënn jártam!
– Jó van no! monta a gazda, de kényës vagy, az ebatta!
Avval mëntek szántanyi.
Mikor elgyött az uzsonna ideji, Jankó mëgint nyaka közé kapta a lábát.
Az embër mëg mosolyogva nézëtt utánna, oszt csak úgy magába monta, hogy:
– Bolond!…
Jankó most aszonta az asszonnak, hogy azt üzente a gazda, hogy a kádbú
ki këll a pëlyhët dőtenyi, hasz szíjja mëg a nap, mer má nemsoká úgyis
el këll annyi!
A kád pëhëly a komrába vót. Odamënt Jankó, kihempërgette az udvar
közepire, ott leótta rúlla a nagy kendőt, oszt zuhi! borította fël!
Kigurút a pap is. A hogy kiesëtt, úgy vágta szét a tenyerivel a tollyút,
mint ëgy lapát.
– Hát maga újfënt itt van? ennye! ennye! no! vigyázzék a bőrire! ha még
mos së mondom mëg!…
De a pap tutta az orvasságát most is, elévëtte a bugyëllárissát, odatta
a harmagyik százast is Jankónak.
Szép napszám ëgy nap alatt! – háromszáz forint!
Jankó mëgigirte, hogy nem árollya el, de kikövetëlte, hogy a pap többet
oda në mënnyék.
Avval kimënt újra, otki is maratt, még aznapra a szántást el nem
végezték.
Másnap, a hogy kimëntek szántanyi, látták, hogy szánt javába a pap is.
Futyika Jankó törte is a fejit mingyá, mit csinállyék most vele? de nem
tudott kitanányi sëmmit.
Débe az asszony ételt hozott nekik, mikor mëgëttek, a maradékot a gazda
a papnak szánta.
– Vidd el ezt a bogácsát, Jankó! a papnak, mondd, hogy én kűttem!
Szalatt is Jankó a bogácsával. Mikor a szántásonn mënt, lë-lëhajolt,
mintha rögekët vënne fël, pegyig a bogácsát hajingálta el.
Mikor a papho ért, aszongya neki:
– Hallya-ë, ha a gazdám êre gyön, szëggye össze a sátorfáját, mer nem jó
végi lëssz. Aszonta pegyig, hogy gyön mingyá!
Avval mëgfordút, mënt vissza a gazdájáho.
Annak mëg aszonta:
– Gazduram! tisztëlyi a pap, köszönyi a bogácsát, azt üzente, hogy
mënnyék át, de fejszét is vigyék, mer az ekéjinek baja van!
Az embër kapta a fejszét, oszt mënt ëgënyest a pap fele.
Mikor ezt látta a pap, csak a hogy a lába engette, elkezdëtt szalannyi.
A gazda nem tutta mire vélnyi a szaladást, ő is utánna, oszt kiabáta:
– Állyék mëg! állyék mëg!
Jankó ezt látva odafordút az asszonho is:
– Ha kedves az életyi, szalaggyék maga is, még szépenn van!
Szalatt is az asszony.
Az ura látta, hogy most má az asszony is szalad, nem a pap után, hanem a
feleségi után iramodott.
De sosë tutta elgondolnyi ezt a szaladást.
Mikor utóérte a feleségit, am mán ëgënyest azt hitte, hogy agyonütyi az
ura, ríva rimánkodott neki:
– Jaj! csak në üss agyon! a papot többet nem eresztëm be a házba. Igazán
mondom: nem eresztëm be!
Az embërnek szívi ágába së vót a feleségit bántanyi, de nagyon mëghőkűt,
mikor a feleségi beszéggyit mëgértëtte.
– Mit beszész të?
Az asszony rimánkodott tovább, hogy csak në báncsa, a pap nem jut többet
a házba.
– Hát mellyik?
Az asszony elmonta.
No! ezé má oszt úgy elverte a baltanyellel, hogy kék maratt a helyi.
– Ne ë! majd adok én nekëd papot!
Az asszony is, a pap is hazaszaladt.
Este a gazda mëg Futyika Jankó is hazaértek.
Az asszony el vót szontyorodva, de azé adott nekik vacsorát.
Az embër lëfekütt hamar, de Jankó ámatlankodott sokáig.
A hogy fekütt a legény, heverésibe hallott valami sugdolódzást. Az
asszony mëg a pap vót.
Azt beszéték, hogy az embërt is mëg Jankót is el kék vesztenyi, mëg hogy
el is vesztyik, oszt mint másnap bemënnek a várasba, vésznek
mérëggyükeret.
Futyika Jankó ezt mind hallotta végig.
– Mëgállyatok! – monta magába, – maj kibánok veletëk!
Fëlőtözött mint vándollónak, ásott a szomszéd kertyibű vagy háromfajta
répát, oszt elindút arra az útra, a mellyik a várasba vitt, ott lëfekütt
az árokba.
Má jókor rëggel gyött ára ëgy kocsi, ketten ültek rajta: a pap mëg az
asszony.
Mëgállította őköt.
– Vigyënek be a várasba, mëgadom az áldomást!
– Üllyék fël no!
Azok nem ösmerték mëg.
– Hát mit árol maga?
– Répát, mérëggyükeret mëg affajtát!
– Igazánn-ë hát!?
– Né!… igazánn hát!
– Hogy aggya?
– Ki micsodás!… Az ëgyik drágább, mint a másik. Van olyan, a kitű bókol
az embër, mint a ló, az száz forint; azutánn van olyan, a kitű
haldoklyik, az kétszáz forint; a harmagyiktú mëg ëgënyesenn mëghal, az
háromszáz forint.
Összenézëtt a pap mëg az asszony.
– Mëvvëgyük-ë?
– Hát vëgyük mëg!
Mëvvëtték, ki is fizették. Jankó mëg lëszát a kocsirú, oszt mënt, a mérű
gyött. Amazok mëg visszahajtottak a faluba.
Dére Jankó is hazakerűt azé.
Otthonn aszongya a gazdájának:
– Gazduram! minkët mëg akarnak ölnyi, në haggyuk magunkot! Majd a
feleségi ad vacsorára háromfajta répát, ha azt ëszük, maga csak tëgyék
úgy, a hogy én! Ëgy tiz csombékos ëstráng má akkorra a vizbe lëssz, ha
aszondom, hogy – hajcsa ki a kecskékët, verje ki őköt, a hogy birja!
Az embër mëgigirte, hogy úgy tësz.
Mikor elgyött a vocsora ideji, Jankó mëg a gazda lëültek az asztalho.
Nemsokára hozták is az első tál ételt.
Mëgëtték. Nézi a gazda Jankót, hát am má úgy rázta a fejit, mint al ló,
mikor melegi van. Elkezdëtt ő is úgy csinányi.
Kivël a konyhába összebútt a pap az asszonval, hogy – nécscsak! ott van
má!
Beviszik a másogyik tál ételt is. Jankó úgy rángatta magát mëg
tátogtatta a szájját, mintha haldoklana. A gazda, mikor látta,
szintazonszerint cselekëdëtt.
Mikor előttök vót a harmagyik tál étel, Jankó mëkkóstolta, oszt csak úgy
vágta magát hanyatt, hogy maj szétesëtt a feji.
A gazda látta, de magába aszonta, hogy ő mán vigyáz, arra hogy nagyon
mën në üsse valamijit. Avval ő is elvágódott.
Az asszony mëg a pap most má csakugyan azt hitte, hogy végire járt a két
embërnek. Négykézlábra átak mind a kettenn, oszt a pap elkezte:
– Bak, bak, bak, bak, bak, bak!
Rá az asszony:
– Be e e, be e e, be e e!
Jankó akkor hirtelen odaszólt a gazdájának:
– Gazduram! hajcsa ki a kecskét!
Fëlugrik a gazda, ëgënyesenn a kádho. Elévëszi őköt az ëstránggal amúgy
istenigazába, csihi-puhi, êre is, ára is, ne neked! tënekëd is! Azok úgy
mëgijettek, hogy szaladóra vëtték a dógot, oszt ha mëg nem átak valahun,
tán mém most is szalannak.
_Puszta-Hanyi, Heves vármegye. Molnár Lojzi dohányosbojtártól. Lejegyzés
ideje: 1904. április._


78. Egy helyett százat!
Vót ëcczër ëgy katona. Az annyátú kapott ëgy aranyat, oszt effelëtt való
nagy örömibe, hogy ő neki ilyen nagy pézi van, bemënt a templomba hálát
annyi az Istennek!
Mikor beért a pap épen akkor rógyikáta, hogy a ki ëgy krajczárt ad a
szëgénnek, száz krajczárt kap érte az Istentől, a ki ëgy aranyat ad,
annak száz aranynyal fizet vissza az Isten! Mëgörűt nagyon, allyig
várta, hogy kimëhessënek a templombú. Mikor kimëntek, ott át ëgy vak
kódús az ajtóba, benyút a zsebbe, annak a markába nyomta az aranyat.
Avval mënt tovább. De allyig lépëtt ënnëhányat, má mëbbánta. Mënt
visszafele, hogy maj visszakéri, de má a kódús akkor nem vót ott,
hazamënt.
Kitudokáta, hun lakik a kódús, oszt tartott oda.
Kérte ő az arannyát, de a kódús aszonta, hogy ő nem látta az arant,
Isten ucscse! a hogy csakugyan igaza vót, mer vak vót! De a katona
követelte ám nagyon. A kódús esküdözött égre-fődre, hogy ő visszaanná
szívesenn, de ő neki fussék ki a szëmi, ha tud rúlla!
– No! jó! mëgá! gondolta a katona, úgy tëtt, mintha kimënt vóna:
mëgnyitta az ajtót, de vissza betëtte, oszt odbe maratt a házba.
A vak kódús azt hitte, hogy kimënt a katona, aszongya a pajtásának, ëgy
másik vak kódúsnak:
– Hát hounë! maj bolond vagyok vissza annyi! minek atta akkor!
Elmonta oszt, hogy van ő neki arannya anná több is, az ágy alatt van ëgy
szakajtóba.
– Bolond kend! – mondja a másik kódús, – mé tartya szakajtóba, onnat
könnyen ellopják! lássa! én sipkába tartom!
Avval elévëtte a sipka aranyat:
– Emellye csak mëg!
De a kódús helyëtt a katona emelte mëg, így oszt könnyen el is
emelhette.
Otki mëgolvasta, hát épen száz vót.
Az Isten ëgy helyëtt csakugyan százat adott neki.
_Eger, Heves vármegye. Özv. Bozsik Imrénétől. Lejegyzés ideje: 1904.
augusztus._


79. Jézus, Szent Péter, Szent János.
Ëcczër összekerűt három vándolló. Vót azoknak mindënik a szélësatta
világonn, csak pézik nem. Törték a fejiket: hot tëhetnének rá szërt?
Aszongya ëcczër az ëgyik:
– Tuggyátok-ë, hogy lëssz? Maj lëszëk én Krisztus, valamellyitëk lëgyék
Szent Pétër, valamëllyitëk mëg Szent János. Hallottam ide nem messzi a
révésznek sok pézi van, elmënnyünk oda! Kerítünk valahonnét ëgy szép
nagy halat, ëgy jó magosra sült nagy kënyeret mëg ëgy kupa jó bort! A
többi maj lëssz valahogy.
Úgy is vót. Bemëntek a halász gunyhójába, onnat ellopták mind a hármat.
Akkor oszt indútak a templom fele. Onnat ellopták a nagy selyëmpalástot,
két fejíringët, a palástot Jézus vëtte magára, a letöregebb vándolló, az
ingëkët mëg a két másik. Süvegët mëg papírbú nyírtak, azt tëtték a
fejikre.
Elindútak oszt a révészhë.
Bekopogtatnak. Szabad vót bemënnyi.
Az asztalonn égëtt ëgy kis mécsës. Jézus mëgát az asztal mellett, Pétër
az ajtóba, János mëg a pitarajtóba. Elmonták oszt, hogy kik ők?
– Én Jézus vagyok, ez itt Pétër, az apostolom, a harmagyik mëg: János,
otki áll a pitarba.
Összecsapta a két kézit a két öreg: a révész mëg a feleségi. »Szent
Isten! honnat érdemëllyük mink ezt a nagy tisztësségët, hogy a mi
hajlékunkba elgyön a Krisztus két apostolával! – Siessék mán, hozzék
valamit! – Jaj! lelkëm, Jézus Krisztus! në haraguggyék má, hogy nem
tugyuk[78] këllően kiszógányi!«
Akkorára begyött az öreg révész, hozott ëgy hitvány halat a feleséginek,
hogy süsse mëg.
De aszongya Jézus Krisztus:
– Aggyák csak ide! – Pétër! vidd ki ezt a halat Jánosnak, mongyad, hogy
ággya mëg!
Pétër kivitte, de mikor begyött, a nagy hallal gyött be, a kit a
halásztú loptak.
Az öregek majd elestek, annyira csudákoztak a szép halonn.
Azt oszt nemsokára mëgsütték, elég lëtt mind az ötyiknek.
Vocsora közbe kënyeret hozott az asszony, de olyan szëgény vót, mint a
főd.
– Pétër! vidd csak ki Jánosnak: ággya mëg!
Pétër a szép nagy kënyeret hozta be.
Az öregëk méj jobban csudákoztak.
A vocsora utánn elévëtt az öreg révész ëgy rossz kancsót, abba vót ëgy
kis bicskanyitogató, avval kínáta mëg Jézusékot, de Jézus nem itt
belülle! azt is mëgáldatta Jánossal; mikor Pétër begyött, vót bor ëgy
nagy kupával, ihattak hasig!
No! arra mán csakugyan elhitték, hogy Krisz tussal mëg a két apostollal
van dógok! allyig mertek szónyi.
Ëcczër az asszony odafordú az ura filihë:
– Hallya-ë, kend! van ott nekünk az a szakajtó aranyunk, në áldatnánk
azt mëg? most, még itt van a Krisztus!?
– De – mondta az öreg nagy hangosann – jó vóna biz a!
Az öregasszony be is hozta mingyá a szakajtó arampézt.
– Ereggy, Pétër, monggyad Jánosnak: ággya mëg azt a kis pézt!
János vót a letjobb szaladó köztök, szalatt a pézzel mingyá. De Pétër
ëgy kicsit kívël maratt.
Aszongya odbe Krisztus:
– Mënnézëm má, oszt mëgáldom magam is, hátha hasznosabb lëssz az én
áldásom!
Kimënt Krisztus is, de mikor a pitarajtóba ért, ő is csak azt nézte,
mére van a másik kettő? Akkor aló! vesd el magad! utánnok a palástba,
ammëg úgy a lába közé verődött, mindég hasra akart benne esnyi.
Sokállották má az öregëk az áldást, kinézëtt az embër: ugyan mit
csináhatnak má?
De ő is úgy látta őköt még ëcczër, akar én! nem vót ott sënkiféli, még
ëgy lélek së.
Szalatt be mondanyi a feleséginek, hogy:
– Jaj! jaj! nincs péz! elvitte a Krisztus! elvitte a Krisztus! még ilyen
zsivány Krisztust.
Aszongya neki a feleségi:
– Në káronkoggyék kend! hát ha a Krisztus adta, a Krisztus elvëtte! mit
ugat kend annyit a Krisztusra?
Bëzzëg nem bánta má a három vándolló legény, akarhogy szitták, csakhogy
a malaszt velëk maratt!
_Eger, Heves vármegye. Özv. Bozsik Imrénétől, 70 éves. Lejegyzés ideje:
1904. augusztus._


80. Krisztus és Szent Péter.
Mikor Krisztus az embërt teremtëtte, ott kajfërtoskodott[79] mellette
Szent Pétër is.
Kapta magát Szent Pétër, fëlütött benne a ke, fëltëtte, hogy ő is csiná
má embërt.
Csinát is. Nagy hëgyësenn vitte Krisztus elejbe az embërt. De mikor
Krisztus mëllátta, olyant nevetëtt rajta, hogy még a könnyűji is hullott
bele.
– Hát mit nevet? – kérdëzte Pétër.
– Azt, te szërëncsétlen! hogy a fejit mëffordítva tëtted a nyakára!
Pétër elszégyëllëtte magát, hogy nem tud sëmmit, de azután maga is
nevetëtt rajta. De azé nem törte össze, ha odaszót Krisztusnak:
– No! Uram! azé jó lëssz ek kötelesnek!
Igy teremtëtte Szent Pétër a kötelest.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Putyó Ragó Jánostól. Lejegyzés ideje:
1904. julius._


81. Ne mindig mondj igazat!
Mikor még Krisztus Urunk a fődönn járt, vele járt Szent Pétër is.
Szent Pétërnek vót ëgy szamara, a kit hordozott ő a vásárra ide-oda, de
mikor árolta, mindég igazat mondott. Elmonta, hogyha kérdëzték: van-ë
valami baja az állatnak? – elmonta, hogy biz a kehës, nem húz, kényës,
hát hogy ëgyszóval nem jó a szamár.
Hogy vëtték vóna mëg!?
Elkezdëtt Krisztusnak panaszolkonnyi, hogy a szamáronn sëhogysë bir
túlannyi, nem tuggya, mé!?
Aszongya neki Krisztus:
– Hát azé nem tudod elannyi, mer igazat mondol rúlla, gyalázod!
Dícsírnyi këll agyba-főbe! nëfé! majd eladod akkor!
Pétër letközelebb úgyis tëtt, oszt minőt csudákozott, hogy elatta!
Innet mongyák azt, ha valaki igazmondásáé rosszú jár, hogy – új járt,
mint Szent Pétër: igazat mondott.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Putyó Rago Jánostól. Lejegyzés ideje:
1904. február._


82. Isten áldása nélkül hiábavaló a munka.
Valamikor, mikor még Jézus meg Szent Péter a földön járt, két asszony
kiment a búzát aratni. Meleg volt, sütött a nap tizedmagával, de a két
asszony vágta a búzát, oda se hederített a hőségnek. Épen javában
aratnak, arra megy Jézus meg Szent Péter. Odaszólnak az egyikhez:
– Adjon Isten jó napot! van-e jó termés!? le lesz-e már?
– Majd csak le lesz már ez! – mondta az asszony.
– Le, fiam, ha a jó Isten segít! – mondta rá Jézus.
– Le lesz már ez, ha nem segít is! – vágta vissza az asszony, mert már
alig volt vagy két lépés a búzája.
– No! majd meglátjuk, – mondta Jézus. Azzal tovább mentek a másik
asszonyhoz, az is már majd a végén volt a dolgának.
– Adjon Isten jó napot! le lesz-e már!?
– Le, ha a jó Isten segít, mindjárt! – mondta az asszony, de csak vágta
tovább a búzát.
– No! fiam! – felelt Jézus, – ez már biztosan le lesz!
Úgy is volt, az első asszony mëg másnap is vágta az életet, a második
meg már akkorra el is felejtette, hogy aratott.
_Eger, Heves vármegye. Ujj Sándor parasztlegénytől. Lejegyzés ideje:
1905. január._


83. A légy meg a bolha.
Ëcczër a légy mëg a bóha elindútak világot próbányi.
Azt kérdëzi a bóha a légytű:
– Hallod-ë, pajtás! mé van nekëd olyan nagy külűszëmed?
Aszongya a légy:
– Hát azé, hogy mikor a kopasz embër fejire szállok, mëgcsípom, oszt ő
haragjába engëm agyonn akar ütynyi, de nem engëm, ha a fejit ütyi mëg,
azonn én olyan jóézűt nevetëk, hogy kidűlled a szëmem is. A sok
nevetéstű van nekëm nagy szëmem!
Ezënn még a bóha is nevetëtt.
Akkor aszongya a légy:
– Hát nekëd, pajtás! mé olyan görbe a hátad?
Aszongya a bóha:
– Hát bíz acs csak attú van, hé! mer én a letnehezebb embërt is fël
birom emelnyi. Ezt tëszi a sok emelgetés!
A légy ezënn olyant nevetëtt, hogy a szëmi méj jobban kidülledt.
_Gyöngyös, Heves vármegye. Emlékezetből. Lejegyzés ideje: 1903.
augusztus._


84. Mit mond a varnyú nyáron meg mit mond télen?
Nyáronn nagyon kényëss a varnyú, csirkehússal, mivel él, oszt hogyha
mëlláttya az útyi micsodát, csak aszongya: Ka-ka! Ka-ka!
De télënn, mikor egészenn sëmmitlen, fëlkeresi a szántófődekënn a
ganajrakást, belevágja az órát, oszt aszongya: Ko-lács! Ko-lács![80]
Illyen az embër akkurát, mint a varnyú!
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Néhai édes Atyámtól. Lejegyzés ideje:
1902. január._


85. A kis kakas.
A kis kakas kapirgát, kapirgát, ëcczër kakás lëtt a lába.
Mënt az írëmhe, de az nem akarta letürűnyi.
»Hallod-ë, írëm! türűdd lë lábam kis kakáját, mer mënëk a báránho, oszt
majd mëgësz!« Aszongya az írëm: »ereggy, mit bánom én!«
Mëgy a báránho, eléaggya a panaszszát. »A szëmetënn kapirgátam,
kapirgátam, a lábam kakás lëtt, mëntem az írëmhe: türűllye le a lábam!
fenëgettem, hogy maj mëgëszëd të, de ő aszonta rá: »mit bánom!« Ereggy,
oszt ëdd mëg!«
A bárány aszonta, hogy ő nem mëgy.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből; Magyar népköltési gyüjtemény - 26