Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből; Magyar népköltési gyüjtemény - 05

Mikor a királyi palotáho értek, a róka kívël maratt, a kiráfi bemënt. A
madár ott ült a kertbe ëgy fa alatt ëgy arany pokróczonn. Mëgfogta a
madarat, de olyan szépenn villogott a pokrócz, nem áhatta mëg, hogy
hozzá në nyúllyék.
Mikor fëlemelte, az csak elkezdëtt csirimpolnyi, lármáznyi, úgy, hogy
odbe eszrevëtték mingyá: no! most valaki a madarat akarja elvinnyi!
Ki is szalattak, lë is filelték a kiráfit abba a szentbe.
Faggatták oszt, kérdëzgették, hogy mit akar ő avval a madárral? Akkor
elmonta, hogy ő a szomszéd kirá fia, ezé mëg ezé akarta vóna ő a madarat
elvinnyi, hogy az apja a véribű ihassék.
Aszonta neki oszt a kirá:
– Van a szomszédomnak ëgy szép aranylova, ha të azt nekëm mëgkerítëd,
akkor nekëd adom a madarat!
Avval eleresztëtték.
Gond ütte a fejit, hogy hogy is szerzi ő mëg azt az aranylovat! De a
róka fëlvilágosította, hogy így mëg így! azonn is van ëgy aranpokróc, ha
ahho nem nyúsz, ettéd az aranyló!
De a kiráfi ott is csak új járt: hozzányút a pokróczho, mëffogták.
Ott mëg csak úgy ígírték neki az aranylovat, ha a szomszédkirá
arankocsiját el birja lopnyi.
Ő ráát mindënre, mondhattak vóna neki akarmit!
A róka mëmmëg annyit mondott neki:
– Ha nem lëszël olyan butu, hogy az aranpokróczho hozzányúllyá, akkor a
kocsit szépenn kihozhatod!
Hogy a kiráfinak hun járt az eszi, nem tudom, de az arankocsival úgy
mëgjárta! A rossz üsse el azt a pokróczot, de nagyon kedves lëhetëtt
előtte!
Mëffogták újfënt!
Ott má el akarták agyabugyáznyi, de hogy a kirá kimënt, nem bántották.
Vallatóra fogták oszt. Szëgény ihettyibe allyig tudott szónyi, a kit
mondott is, csak nagy nehezenn tutták belűlle kiorvosolnyi.
Utóllyára aszonta neki a kirá:
– Van ide nem messzi ëgy ház, abba őriz ëgy öregasszony ëgy szép
tündérlyánt, ha të azt elhozod, a kocsit elvihetëd!
Elmongya a kiráfi a rókának végig-hosszig, a mit montak neki, de csak
akadozott a szava, mer még most is tartott benne az iheccség. Az
izzaccság mëg csak dőt az arczárú, mintha öntözték vóna.
– Em mán bajosabb ëgy kicsit, de maj tëgyünk rúlla! Al lëssz abbú, hogy
bemënünk mindaketten, oszt mikor má të kihoztad a lyánt, én tündérlyányé
vátozok, az öregasszony majd azt hiszi, hogy én vagyok a tündér.
Úgy is vót. Bemëntek mindaketten. Az öregasszony épenn alutt, ëgy
tündökszép[22] lyány mëg söprötte a pitart.
A kiráfi karonn fogta, kivezette. A róka má a másik përcbe tündérlyányé
vátozott, oszt söprött tovább.
A kiráfi má jó távolyosann vót a tündérlyánnyal, mikor ëcczër a róka is
a nyomokba vót.
Kérdëzte oszt a kiráfi a rókát:
– Hát törtínt-ë valami?
– Dehogy törtínt! fëlérzëtt az asszony, rajtam eszrevëtte, hogy nem az ő
lyánya vagyok, el kezdëtt kiabányi, ráült a seprőre, hogy majd ezt a
lyányt visszaviszi, de tik má annyira elgyöttetëk, hogy idáig az ő
hatalma nem terjed. Én mëg visszavátoztam, oszt úgy loholtam utánnatok
ë! Hanem most maj bemënünk az arankocsié, tudod-ë?
A kiráfi má ekkorra mëszszerette a tündérlyánt, nem vót neki szívi tűlle
mëvványi, ha aszonta a rókának, hogy ő a lyánt má nem aggya oda, ha az
apja a székirű sosë kel is fël!
– Azonn is segítünk! maj lëszëk ën kisasszony, vezess be, de csak úgy,
ha mëffogadod, hogy a véginn mindënt mëgfelezünk!
A kiráfi szorúccságába azt is mëgígírte.
Mikor a palotáho értek, a rókábú gyönyörű tündérkisasszony lëtt, a
valóságosat kívël hatták, ők mëg bemëntek.
A kiráfi nemsoká gyött kifele az arankocsival. Ráültette a szép lyánt,
oszt mënt olyan sebësenn, a hogy csak bírt.
Má jó messzire vótak, mikor ëccër a róka is velëk van.
Elmont a oszta róka, hogy javába ölelgette a kirá, mikor neki eszibe
jutott, hogy a kiráfi mëg a szép lyány má jó elmëhettek a palotábú,
ëcczërcsak átvátozott rókáé. A kirát maj kitörte a rossz! úgy mëgihett!
– No! csakhogy ennyire is vagyunk mán, – sohajgatott a kiráfi, – de még
kettő van hátra!
– Maj rendbe lëszünk avval is! – monta a róka.
Hát rendbe is lëttek. Mer a róka átvátozott arankocsié is, elhozták az
aranylovat, átvátozott aranylóé is, oszt elhozták a madarat is, a kitű a
kirá a fëlkelésit várja.
Igy oszt övék lëtt a szép tündérlyány, az arankocsi, az aranyló mëg a
gyógyító madár, mind.
– No! most má felezhetünk! itt van minden! a lyánbú is, a kocsibú is, a
lóbú is mëg a madárbú is!
Szëgény kiráfinak maj mëhhasatt a szívi.
– Nem bánom én, felezzünk mëg mindënt, csak a lyánt nem! në fosszá mëg
ettű letalább!
– No! jó van! hát nem felezëk mëg sëmmit, de fogadd mëg, hogy a mit itt
az útonn hazáig tanálunk, mindënt megcsókolsz!
A kiráfi mëffogadta.
Először is tanátak ëgy döglött kutyát, olyan büdös vót, mint a mervílyës
dög.
A kiráfi lehajlott, hogy mëgcsókollya, de a róka visszarántotta.
– Majd azt csókold mëg, a kit ezutánn tanálunk!
Tanátak ëgy varas békát.
A kiráfi azt is mëg akarta csókolnyi, de a róka aszonta neki:
– Látom, hogy embër vagy, në csókold mëg a békát! én csak próbára
akartalak tënnyi. De most má mënny haza tís! ággyon mëg az Isten!
A kiráfi csakugyan is nemsoká hazaért, a madár lábát mëvvágták, a véritű
mëggyógyút a kirá, úgy hogy a fia lagziján a szép tündérlyánynyal ő
tánczolta a letfrissebbet.
A kiráfi oszt egész életyire boldog lëtt, a feleségivel: a szép
tündérlyánval még most is ének, ha mën nem haltak.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Pukhanc János, vak parasztlegénytől.
Lejegyzés ideje: 1904. aug._


10. Hamupipőke.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy embër, annak a feleségi
mëhhalt, ëgy kis lyánya maratt csak, ezt Hamupipőkének hítták. Asszon
nékű nem tudott lënnyi az embër, mëhházasodott újra. Igy mostoha kerűt a
házba, a ki még fëlű rája két lyánt hozott magával. Lëhet gondolnyi,
hogy rossz helyi vót szëgén Hamupipőkének!
Ëcczër az apjok elmënt a vásárra, mëgát a három lyánya előtt, oszt
aszonta: »no! lyányajim! mit hozzak én nektëk a vásárrú?« A két
mostohalyány aszonta, hogy nekik szép ruha këll! de a maga lyánya,
Hamupipőke aszonta, hogy hozza el neki azt a galyat, a ki a kalapjába
letelősször mëgakad!
Mëg is hozta az embër a két mostohalyányainak a vásárfiát, a maga
lyányának mëg az agacsgalyat, a ki a kalapjába letelősször mëgakatt. Azt
kivitte Hamupipőke az annya sírjáho, ott kikelt. Nemsokára rászát két
madár, ott ült rëggeltű estelyig.
Abba a várasba lakott ëgy kiráfi, az báldot tëtt. A Hamupipőke két
testvérit a mostohája eleresztëtte a mulaccságra, de őt nem.
Kérëczkëdëtt pegyig, de nem eresztëtték, ha elejbe tëttek ëgy tá lëncsét
hamuval összekeverve, azt këlletëtt vóna neki egész écczaka válogatynyi.
De ő kikönyölt az ablakba, szomorkodott. A hogy ott búsút, búsút,
odaszát a két madár, aszongyák neki: »mi bajod van, hogy így búsúsz?«
Hamupipőke elmonta, akkor a madarak elkezték kiabányi: »Galambok,
madarak, gelliczék! gyertëk! De javát a bëgrébe, a rosszát a bëgyébe!«
Odagyűt sok madár, Hamupipőke allyig nézëtt szét, má a lëncse ki vót
válogatva.
Másnap mëgint csak lëncsét attak neki, mos má ëgy szakajtóval, hamuval
keverve szintazonszërint, de a madarak ëgy félóra alatt azt is
fëltisztították.
Harmannap má nem tuttak mibe akadályoskonnyi, aszonták neki, hogy »mibe
mënné të el, te! isz’ ruhád sincs, a kit fëlvëgyé arra a báldra! jobb
lëssz, ha itthon maraccz!«
A szëgény lyány mit csinát vóna erre a szavakra? rítt, mint a záporeső.
Azútánn kiballagott a temetőbe, lëdőt az annya sírjára, ott rítt ëj jó
sort. A fárú ezt látták a madarak, kérdëzték tűlle: mi baja? Elmonta,
hogy nincs ruhája, a kibe elmëhessék a báldra, ő mëg szeretne elmënnyi!
A két madár elszát, mingyá hozott neki ëgy ezüst- mëg ëgy aranyruhát.
Mingyá vót a lyánnak mit fëlvënnyi!
Aznap estére má ott is vót. Az ezüstruhába olyan szép vót, hogy a kiráfi
rögtön mëszszerette. Mikor mëg beszényi akart vele, Hamupipőke úgy
odalëtt, mintha ott së lëtt vóna. Másnap is az aranyruhába csak ott vót
Hamupipőke, de a kiráfi nem beszéhetëtt vele.
De harmannapra má eszëlt ki valamit a kiráfi.
Kiönttette a garádicsot szurokkal, úgy, hogy a mikor Hamupipőke haza
akart mënnyi a báldbú, a garádicsonn a félcipéji lëragatt. Hamupipőkének
kíntelen vót félcipével hazamënnyi.
A kiráfi mikor kereste, rögtön eszrevëtte, hogy hazamënt má az ő szívi
választottya, mer az arancipe oda vót ragadva a szurokba. Kihúzta onnat
mingyá, oszt fëltróbáta a város valamennyi lyányának a lábára. Otthon a
Hamupipőke két testvéri egészenn lefaragta a lábát, hogy ráférjék a
cipe. Úgy is vót. Az ëgyik lyány lábára végtelen nagy nehezenn fëlmënt a
cipe, de nagyon szoros lëhetëtt neki, mer allyig tudott benne lépnyi. Úl
láttam, mint most.
A kiráfi akkor a lyánval mënt vóna haza Hamupipőkéékhë, de a hogy
elmëntek a temető mellett rájok kiátott a két madár az agacsfárú:
Zúg-búg, rossz idő.
Csupa vér má a cipő!
Szűk a cipő, szűk nagyonn:
Nem az igaz mënyasszony!
Hallották ezt sokann, a kiráfi is figyelmezëtt a szóra. Mikor hazaértek,
mëglátta Hamupipőkét is, a hogy súrolt valamit. Odahítta magáho,
fëltróbáta neki a cipét, hát arra csudállatosann rápasszolt, pegyig
Hamupipőke a lábát së faragta. Mëgörűt a kiráfi nagyonn oszt ő is csak
akkor vëtte eszre Hamupipőkét, hogy minő szép, mikor jobban mënnézte.
Vitte magával mingyá a templomba eskünnyi. Hamupipőkét fëlültették ëgy
szép lóra, a két mostoha testvéri mëg mellette mënt. Mikor a temető
mellett mëntek, a két madár a fánn mëgint elkezte:
Zúg-búg, jó idő.
Vér nékű van a cipó.
Jó a cipő, jó nagyon:
Ez az igaz menyasszony!
Mikor ezt elmonta a két madár, odaszát a két lyány vállára, oszt a széső
szëmeikët mind kivagdosták. Mikor az esküvőrű gyüttek vissza, a két
madár mëg a mëgmaratt szëmeikët szëtte ki. A gonoszságoké vak lëtt mind
a kettő.
Hamupipőke mëg kiráné lëtt, boldog lëtt, még most is él, ha mën nem
halt.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Gyűrő Klári parasztasszonytól. Lejegyzés
ideje: 1904. márc._


11. Királyánya Ënczëlla.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy özvegy kirá, annak vót három
lyánya. A letöregebbet hitták Örzsinek, a közepsőt Ilonának, a
letkisebbet mëg Ënczëllának.
De abba a várasba lakott ëgy özvegy királyné is. Az nem győzött mindég
üzengetynyi a kirának, hogy vëgye őt el, maj mëllássa, minő jó dóga
lëssz, hogy mëppihen mellette, hogy mëbbëcsűlyi, mi egymás, de a kirá
sëhossë akart mécs csak tunnyi së errű a házasságrú.
Az özvegy kiránét furkáta a férhëmëhetnék, aggyig üzent, aggyig beszét,
hogy az özvegy kirá oszt ráatta a fejit: elvëtte.
Tutta a három lyány, hogy »no! mihent écsapánk mëhházasogyik, végi lëssz
má a békességnek, nekünk së lëssz itthonn mëgmaradásunk!« Úgy is lëtt.
Mikor az asszonynak má ëgy kicsit kinyít a szëmi, nem maradhatott a
három lyántú: ütte-verte, hajtotta, mint az igás barmot.
Szëgén lyányok nem birták ezt ki mindé, mëgúnná azt a fene is,
összebeszétek, hogy ők mëszszöknek hazúrú.
El is mëntek nemsokára világnak.
Mënnek, mënnek, mëndëgének, ëgy tengër partyáho érnek. Épenn annál a
tengërné végződött az apjok birodalma.
Öreg este vót má, nem tuttak hova lënnyi, së hálás, së ágy, së sëmmi.
Elkezték a nagy rívást.
A hun ők ültek, átellembe vót ëgy kis ház, abba égëtt ëgy mécsës. Ott
ëgy ördöngős asszony lakott, am mëhhallotta a lyányok rívását, szalatt
be a házba, az ágy aló elékereste a tengërlépő czipét, fëlhúzta a
lábára, oszt átlépëtt hozzájok.
Odaköszönt nekik. »Aggyon Isten jóestét!« »Aggyon Isten!« fogaggyák a
lyányok. »Lyányajim! látom, hogy ágrúszakattak vattok, gyertëk át
hozzám, ott lëssz mindënëtëk, a mi këll! Adok jó ágyat, kipihenyitëk
magatokat, maj mëllássátok csak, de jó lëssz!«
A lyányok hallgattak a szavára, elmëntek vele.
Neki is vót otthonn három lyánya, a letkisebbet Katicának hitták.
Emezeknek a jövevény lyányoknak helyet adott, oszt lëfeküttek ők is.
Má jó késű vót, mikor az ördöngős asszony aszongya a lyányajinak: »jók
lësznek ezëk! nemsokára lëvágom a fejikët, mëgsózom, mëgsütöm őköt, a
barátnéjajim de jólaknak belűllök!«
A három idegëny lyány közű mëg a letkisebb: Ënczëlla fëlvót, hallotta a
beszédët, oszt hogy eszre në vëgyék, hogy ő fëlvan mëg hogy hallott
valamit, elkezdëtt nyögni, mintha ámába nyögne. Az asszony azé mëttutta,
hogy Ënczëlla fëlvan, odasúgja a lyányának: »no maj késűbb, hajnalba,
aggyig is alszok ës sort!«
Arra várt Ënczëlla csak!
Mikor má jó hortyogott az ördöngős, loppa lëgyött az ágyárú, bebújt az
ágy alá, fëlkötte a tengërlépő czipét a lábára, azután odamënt a
testvérjeihë. Fëlkőtötte őköt, oszt aszonta nekik: »majd a boszorkány
lyányajinak a helyibe fektetlek, őköt mëg a të helyetëkbe, mer tiktëkët
mëg akar ölnyi az a csúf vénasszon! tuggyátok-ë!?« Avval kicseréte őköt.
De mëggondolta a dógot, a saját tulajdon testvéreit újra fëlkőtötte:
»gyertëk – aszongya – velem, biztosabb lëssz így!« de a boszorkány
lyányai má az ő helyikënn vótak.
Oszt mëntek.
Mikor má átvótak a tengërënn, kevessel utánna az asszony odamënt a két
ágyho, a két lyányának elvágta a nyakát. De hogy jobban mënnézte őköt,
akkor látta, hogy micsinát. Kereste a három lyánt, nem tanáta,
kuthászkodott a tengërlépő cipe utánn, de as së tanáta. Hű! iszontató
mérges lëtt!
Odamënt a tengërpartra, ott elkezte torkaszakattyábú kiabányi: »Mëgá,
királyánya Ënczëlla! kutya ëgye testëdët, főd igya a vérëdët! mëgöletted
a két lyányom! elloptad a tengërlépő czipém! Mëgá!«
Fenëgette avval a vén száraz újjaival. De Ënczëlláék hun jártak má
akkor!?
Otthon vótak az apjoknyi. Otthon elmonták az esetyikët szögrű-végre,
azutánn elmonták azt is, mi van az ördöngős asszony három lyányának! az
ëgyiknek három arangalambja, a másiknak három arankáposztája, a
harmagyiknak mëg olyan aranmuzsikája, a ki ha mëszszólal, rosszú lëssz
tűlle az egész világ!
Az apjok mëg épenn szörnyű nagy beteg vót. De még nyelvin vót azé.
Aszonta a lyányának: Ënczëllának: »kedves lyányom! hozd el nekëm azt a
három arankáposztát! hátha jobban lënnék tűlle!« Ënczëlla nem vette
vissza az apja szavát, készűt, elévëtte a tengërlépő czipét, ëgy-kettőre
odaért.
Este vót má. Bebújt az ágy alá. Mikor a káposztáé akart nyúnyi – mer az
ágy alatt tartotta a vén asszony – a káposzta csak elkezdëtt suhognyi. A
suhogásra fëlérzëtt az ördöngős asszony. Aszongya a lyányának:
»hallod-ë, lyányom! lopják a káposztát: nagyon suhog!« »Dehol lopják,
dehol lopják, anyám! ki vóna itt? biztosan csak képzelődöl!« No! az
asszony belenyugodott, hogy csak képzelőgyik.
Ek këllëtt Ënczëllának, hóna alá kapta a káposztát, oszt csak kettőt
lépëtt a nagyotlépő czipével, má otthonn vót.
Mëcscsináták az arankáposztákot, elkészítëtték fájinú, de biz a kirá nem
lëtt tűlle jobbann.
Magáho hivatta a kirá Ënczëllát mëgint. »Hallod-ë, lyányom! má az
arankáposztádtú nem lëttem jobbann; próbákozz mëg: hozd el az
aranmuzsikát, hátha az segít rajtam!«
Ënczëllá készenn vót, ëgyik lába itt, a másik mëg má ott vót. Bebújt
újfënt az ágy alá.
Mikor má azok jó aluttak, hozzányút a muzsikáho, de az elkezdëtt szónyi
nagyonn, úgy, hogy fëlérzëttek az asszony mëg a lyánya. De má akkor
Ënczëlla fogta a muzsikát. Akarhogy szót, nem bánta má, ëgyet lépëtt a
tengërlépő czipével, túnat vót mindënënn. Má csak a másik partonn
hallotta, hogy kiabá utánna a boszorkány: »Megá, Ëncëlla! két lyányom
mëgöletted, tengërlépő cipémët, arankáposztámot, aranmuzsikámot
elloptad! Mëgá!« De ő nem törődött vele, hagy kiabállyék!
De az öreg kirának az aranmuzsika së ért sëmmit, mér rosszabbú lëtt
tűlle.
»Hozd el lyányom a három arangalambot, mëppróbálom még azt is, hátha
tënne valamit!« – szót az öreg kirá újfënt.
Ënczëllának nem këllëtt kécczer mondanyi, abba a szentbe az ördöngős
asszony házáná termëtt.
A padonn vót a galamb, Ënczëlla ëgënyest odatartott.
A hogy mëgakarja fognyi a galambokot, elkeztek repkënnyi, szádoknyi,
Ënczëlla nem birta őköt mëffognyi.
Hallotta ezt ottlë az asszony, tutta, hogy mëgint Ëncëlle kereskëgyik
ott a galamboké. Fëlmënt, mëffogta Ënczëllát. Becsukta ëgy óba, a
lyányának mëg mëhhatta, hogy fűccsön be hamar, Ënczëllát süsse mëg!
Úgy is vót. Katicza, a ki mëgmaratt lyánya a vén boszorkánnak, befűtött.
Ő sajnáta Ënczëllát, de neki muszaj vót azt tënnyi, a mit az anya
parancsolt.
Mëgy Ënczëlláé, a kemëncze előtt talyigába akarja ültetynyi, de Ënczëlla
aszonta neki, hogy »én nem tudom, hogy këll beleülnyi! mutasd mët të!«
Katicza beleül, mëmmutatya, hogy hogy këll? Akkor Ënczëlla csak hirtelen
fordíttya a kemëncébe.
Katicza mëssült, Ënczëlla fëltálalta, az ágyba mëg ëgy rongybú csinát
lyánt fektetëtt, mintha Katicza fekünne az ágyba! Akkor fëlmënt a
pallásra, a három arangalambot mëffogta, vitte magával.
Az ördöngős asszony mëg épenn akkor ért haza, látta, hogy az ágyba a
lyánya helyëtt ëgy rongylyány van, az ő lyánya mëg mëg van sülve, ott
van az asztalonn kitálalva. Hát el lëhetképzelnyi, minő mérges vót az!
Odamënt a tengërpartra, onnan kiátott Ënczëllának: »Mëgá, Ëncëlla! kutya
ëgye testëdët, főd igya a vérëdët! két lyányom mëgöletté, tengërlépő
czipémët, arankáposztámot, aranmuzsikámot, arangalambjaimot elloptad, a
lyányomat mëgëtetted velem. Mëgá!«
Ënczëlla rá së hallgatott, mënt haza. De má akkor az apjának végi vót,
mëhhalt.
Mit csinállyék má ő otthon, ha az apja is mëhhalt, fogta magát, elindút
világnak szógálatot keresnyi.
Úttyába tanákozott ëgy kutyával, a ki a fé ódalánn fekütt. Aszongya a
kutya: »dőccs a másik ódalamra, segí mëg. Jótét helyibe jót vársz!«
Ënczëlla mëffordította.
Azután ëgy medvét látott az útonn, am mëg ënnyivalót kért tűlle. Adott
neki. Végre ëgy macskával tanákozott, az is ënnyi kért, annak is adott,
de a macska má hozzászegődött, velemënt.
Mënnek ők ëgyütt, mëndëgének, beérnek ëgy házho. Ott Ënczëlla beköszön
tisztességësenn, hogy »dícsértessék a Jézus Krisztus, aggyon Isten jó
estét!« de az asszony csak úgy fogatta: »hozott a bukréta! mit akarsz?«
Ënczëlla elmonta, hogy mi járatba van.
Az öregasszony fëlfogatta. Nálla három nap pót az esztendő, de ezalatt
sok mindënvel kipróbáta, a kit fëlfogadott.
Az első nap azt a dógot kapta Ënczëlla, hogy az öregasszon kiterített
elejbe ëgy véka köleskását mëg ëgy véka hamut, azt összekeverte,
Ënczëllának abbú këllëtt a kását kiválogatynyi, mëffőznyi, oszt még ki
is hűtenyi estére. Akkor elmënt az öregasszony. De mëhhatta neki, hogy
ezutánn úgy këll köszönnyi, hogy »hozott a bukréta!«
Szëgény Ënczëlla mëv vót ütődve, hogy tësz ő a parancsnak elëget? de a
hogy ott gondolkozott, odamënt a macska, »kedves gazdasszonyom! në fé
sëmmit, maj segítëk én is, oszt készenn lëheccz akkorra!« Hozzáláttak
oszt ketten, estére készek is lettek.
Gyön haza az asszony. »Tányértalpas, loncsos-farkas! nyisd ki az ajtót,
Ënczëlla! kész-ë az étel?« »Hozott a bukréta! kész!« – mondta Ëncëlla.
»No, akkor jó van!« A kását mëg mind mëgette.
Másnap kiöntött ëgy véka kölest mëgint, de má másfél véka hamuval
keverte össze. Azt is úgy këllëtt elkészítenyi.
Ënczëllának a macska segített, készenn is lëtt vele fájinú, mire az
asszony hazaért.
A harmagyik nap másfél véka kölest kevert össze a vénasszony két véka
hamuval. Mikor a macskával válogatták külön a kölest mëg a hamut,
aszongya a macska Ënczëllának: »hallod-ë! ha a bérëdbe aranyat vagy
ezüstöt kíná, në vëdd el! ha van neki ëgy tyuksz..os ládája, abba van
sok szép ruha, azt kérd el, de más ëgyebet el ne fogaggy! tudod-ë?«
Ënczëlla örűt, hogy a macska őt így felokosította, mëgígírte, hogy út
tësz.
Este gyön haza a vénasszony. »Tányértalpas, loncsos-farkas, nyisd ki az
ajtót, Ënczëlla! kész-ë az étel?« Ënczëlla kinyitta, oszt köszönt, hogy
»hozott a bukréta! kész!« A kását mind mëgëtte az asszony mëgint.
Rëggel aszongya az asszony: »hát mit fizessek? adok aranyat, ezüstöt
annyit, a mënnyit elbirsz!« Ënczëllának nem këllëtt, ő csak a tyúksz..os
ládát kérte. Az asszony sëmmiáronn së akarta odannyi. De Ënczëlla kötte
magát, hogy neki más nem këll, nagynehezenn oszt mëkkapta.
Hova mënnyék má? – mënt haza. Otthon a mostohájáná szógálló lëtt.
A hogy ott szógá, hát ëgy vasárnap a mostohája mëg a lyánya elmëntek a
templomba, ő rá mëg rábízták a főzést. De ő së vót bolond, mënt a
ládájáho, oszt mikor má azok elmëntek, fëlvëtte az ezüstruháját, mënt ő
is a templomba, a hun ugyancsak mënnézték ám, mer ott még olyat sosë
láttak.
Mise végivel oszt hamar hazausantott, hogy eszre në vëgyënek valamit.
Mikor a mostohája a lyányával elékerűt, aszongyák neki: »mit láttunk ám
mink a templomba! të nem láttad!« Aszongya Ënczëlla: »dehonnem! láttam
én!« »Hát hunnan?« »Hát a kapuféfárú!« Az asszony íríccségibe mingyá
kidőtötte a kapuféfát.
A másogyik vasárnap a mostoha mëgint templomba ment, vitte a lyányát is.
Ënczëlla is fëlőtötte az aranyruhát, mënt. Mikor hazagyöttek a
mostoháék, mëgint csak elkezgyik, hogy »mit láttunk ám mink! të nem
láttad!«
Ënczëlle mëgint mondta, hogy látta biz ő. »Hunnat, te!?« »Hát a
kútágasrú!« Az asszony csak szalatt, dőtötte ki a kútágast. Má iszën
írígy vót!
A harmagyik vasárnap gyémántruhába mënt el Ënczëlla a misére. A
mostoháék mëgin dicsekëttek avval, a mit láttak. De Ënczëlla monta, hogy
ő is látta ám, mép pegyig a kémérrű! Az asszony lëdőttette azt is!
Igën ám! csakhogy a másogyik vasárnap ëgy kiráfi is látta Ënczëllát,
oszt beleszeretëtt. A harmagyik vasárnapra a templom elejit teleönttette
szurokkal, hogy majd beleragad az a szépség. De Ënczëllának csak a
czipéji maratt ott!
A kiráfi az egész város lyányaival fëltróbátatta a cipét, de ëgynek së
vót jó a lábára.
A kiráné is, Ënczëlla mostohája, a maga lyányának akarta vóna a kiráfit,
lëfaragtatta a lyánya lábát jó, csak úgy csurgott belűlle a vér, de arra
mëg má nagy lëtt a czipe!
Hogy a kiráfi Ënczëllát në tanáhassa mëg, a pinczébe gyugta ëgy teknő
alá.
Má mikor a kiráfi elvesztëtte mindën reménségit, hogy a czipének nem
tanállya gazdáját, aszongya neki a lovásza, hogy »vót még itt ësz szép
lyány! azt nem látom. Hun lëhet a!?«
A kiráfi rögtön gyërtyát gyútatott, lëmentek a pincébe, kérdëzték:
»van-ë itt valaki?«
Ënczëlla rászót: »Én vagyok, Ënczëlla, a teknő alatt!«
Fëlhozták mingyá. Szép vót nagyonn, a kiráfinak rögtön mëgtecczëtt.
Fëlpróbáták a czipét neki is, hát fájinú a lábára illëtt.
Akkor a kiráfi: »szívem szép szerelme! të vótá a templomba! én innen
elviszlek, magaméé tëszlek, én az ettéd, të az enyim, ásó, kapa választ
el ëgymástú!«
A mostohát majd mëgëtte odabe az íríccség.
Akkor mëgesküttek, lagzit laktak, faggyút sz....k, avval világítottak.
Még most is ének, ha mën nem haltak.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzési idő:
1903. december._


12. A tollas ördög.
Most mondok én olyan mesét, a kiné csúnyább sincs a világonn, de azé
mernék fogannyi, hogy szëbbet së hallottatok még nálla. Hát hallgassatok
ide! Figyelëm, a ki rossz lëssz, mëvverëm!
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy szëgény ëmber, annak vót ëgy
fia. Szomszéggyába lakott ëgy gazdag embër, annak mëg vót ëgy lyánya.
Ez a gazdag embër ëcczër elmënt a vásárra, ott csíziót húzatott, abba
mëg avvót, hogy az ő lyánya a szëgény gyerëk feleségi lëssz. Ezé nagyon
mëgharagudott.
Hazamëgy, átlép a szëgény embërhë, mëgkérdezi tűlle, hogy eladó-ë a fia
vas së? mer ő mëg akarja vënnyi! A szëgény embër aszonta, hogy ő
elaggya, ússë tuggya eltartanyi, hát csak fizesse ki az árát.
Megalkuttak, a gazdag kifizette, oszt vitte magával a gyerëkët.
Otthon aszongya a kocsissának: »itt van ez a gyerëk, vidd ki az erdőbe,
öld mëg! de mëgöld ám, mer akkor jaj az életëdnek!« A kocsis aszonta:
»jó van!« oszt vitte.
De útközbe nagyonn mëszszánta. Nem vót szívi mëgölnyi, nem bántotta, ha
betëtte ëgy faudúba. Avval mënt haza, otthon mëg aszonta, hogy »jó van
mindën!«
A gyerëkët az udúba eszrevëtte ëgy juhász kutyája, az hordott neki
ételt. Csudákozott a juhász, hogy hova kúdorog az ő kutyája mindég?
utánna nézëtt, hát látta, hogy ëgy gyerëk van a faudúba. Kivëtte onnat,
bevitte a faluba a papho. A pap fëlfogta, oszt hogy a gyerëk okos is
vót, tanítatta.
A gazdag embër nemsokára mëgint elmënt a vásárra, mëllátta a csízióst,
húzatott most is. De a csízió mëgint csak aszonta, hogy a lyánya a
szegény gyerëk feleségi lëssz.
Gond ütte a fejit. Elindút avval a szándékkal, hogy akarhun van, de ő
fëlkeresi a gyerëkët.
Ëcczër ëgy erdőbe ért, ott látott három gyerëkët ëgyütt jádzanyi.
Odamënt, az ëgyikbe mëgösmerte a szëgény embër gyerëkit. Kérdëzgette
oszt: hogy hijják? hogy maratt életbe? hun lakik? mi egymás. A gyerëk
oszt elmonta az életyi sorát végig.
A gazdag embër akkor írt ëgy levelet, odatta a gyerëknek, hogy vigye
haza, az ő feleséginek aggya oda. A levelbe mëg az vót írva: »së
irgalom, së këgyelëm, a külyköt vessétëk be a pinczébe!« Hogy jobb kedvi
lëgyék, még ëgy forintot is adott neki.
De a gyerëk hamarosann elámosodott, lëfekütt, nem indút el a levellel. A
kalapjáho szúrta, oszt ledőt ëgy fa tövibe.
Két pajtása odamënt, fëlbontották a levelet, hát látták, mi van bele
írva! Kitürűték az egészet, oszt azt írták helyibe: »a lyányom add oda
neki! de mingyá!«
Mikor a gyerëk fëlérzëtt, elvitte a levelet a gazdag embër feleségihë.
Mikor az elolvasta, csak a fejit csóváta mëg, de a lyánt a gyerëknek
odatta feleségű. Mingyá ëgybe is keltek.
Hazamëgy az apja a lyánnak, láttya, hogy a szegény gyerëknek csakugyan
feleségi lëtt, maj szétpukkadt, úgy fëlütött benne a dü.
Hogy járjék má végire! hogy öllye má mëg? ezënn törte a fejit. »Öhö! jó
van no!« ëcczër magáho szólíttya a vejit. »Ereggy el a tollyas ördöghö,
hozzá nekëm belülle hat szá tollyút, de aggyig vissza në gyere,
tudod-ë!?«
Szëgény gyerek – má azaz hogy: legén – elindút nagy búvába fëlkeresnyi a
tollyas ördögöt.
Mëgy, mëndëgé, beér ëgy kirá udvarába. Ott mëgkérdëzték, hogy hova
mëgyën? Ő aszonta: »a fekete tengërhe, a tollyas ördöghö!« »Ennye
öcsém!« – monta neki a kirá – »ha ára jársz, tudd mëg, hova lëtt az a
királyány, a ki má három esztendeji elveszëtt?« »Jó van, mëgkérdëzëm!« –
monta a legény.
Avval mënt tovább. Beér mëgint ëgy kirá udvarába. »Hova indútá të el,
öcsém?« – kérdezte a kirá. »A fekete tengërhë, a tollyas ördöghö!« –
monta a legény. A kirá még aszongya neki: »tudod-ë, mit, öcsém!? Van az
én udvaromba ëgy almafa. Ezelőtt hogyha beteg ëtt belűlle, mingyá jobban
lëtt. Tudd mëg, hogy most má mé nem olyan?« »Jó van, mëgkérdëzëm!« –
monta a legény.
Nemsoká a harmagyik kirá udvarába ért. Ott mëgint elkezgyik faggatynyi.
»Hova szándékozol, öcsém?« – »A fekete tengërhë, a tollyas ördöghö!«
»No, fiam! ha ára jársz, tudd mëg, mer van nekünk ëgy kutunk, az azelőtt
mindém mëffiatalította az embërt, mé nincs má annak ereji ëd darab időtű
óta!?« – »Jó van, azt is mëttudom, ha lehet« – monta a legény.
Avval mënt, mëndëgét, hetedhét országon is túnat járt má, mikor elért a
fekete tengërhë.
Ott a partonn várt rá ëgy csónakos, az átvitte őt, de mikor a másik
parton mëgátak, aszonta a legénnek: »hallod-e, kedves barátom! ha a
tollyas ördöghö mégy, tudd mëg, hogy mëggyig lëszëk még én itt
csónakos!?« A legény mëgigérte, hogy majd utánna jár, avval tartott
ëgënyest a fekete várnak.
A hogy oda be akar mennyi, a küszögönn feküdt előtte ëgy embër, annak a
mellyin ült ëgy rémísztő nagy malomkő. Az embër elkezdëtt jajgatynyi.
»Jajjajjaj! Istenëm! mëggyig lëssz még rajtam ez a malomkő!?«
A legény eszibe vëtte ezt is, oszt mënt be ëgënyest a házba.
A hogy benyit, ott taná ëgy nagyonn szép királyánt. Annak oszt elmondja:
mi járatba van? mikët bíztak rá? s mi ëgymás, elmondott mindënt. Akkor
aszongya neki a lyány: »bújj el itt, hé! valahova, mer ha a tollyas
ördög hazagyön, szétszaggat ézibe!«
Estére csakugyan is hazagyött a tollyas ördög.
Szaglász këgyetlenű, êre is, ára is, aszongya: »mi van itt vagy ki van