Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből; Magyar népköltési gyüjtemény - 06

itt? mer én idegenyszagot érzëk!?« Aszonta a lyány: »kitëttem a ruhámot
szárannyi, oszt a naptú szagot kapott, azt érezhetëd!« A tollyas ördög
belenyugodott.
Nemsoká lëfekszënek egymás mellé.
A hogy fekszenek, a lyány ëcczër csak nagyot rúg az ördögönn, oszt kitép
belülle ëgy szál tollyút. Az ördög is fëlihed, aszongya neki: »mi lelt
tégëd? de mërrugtá!?« »Ennye, azt ámottam: ëgy kirá kérdëzte, hun van az
a királyány, a ki má harmadívi elveszëtt?« »Mé nem montad neki, hogy a
tollyas ördögné!« Ezt a legény mind az ágy alatt hallgatta, mer
odabujtatta el a királyány.
Fekszënek, szuszognak, ëcczër a lyány mëgint nagyot rúg az ördögön, ëgy
szál tollyút mëg kiszakajt. Fëlugrik az ördög. »Ennye no! hát mi lelt
téged! mé nem haccz alunnyi, hê?« »Aszt ámottam: ëgy kirá kérdëzte, hogy
van ëgy almafája, a ki abbú ëtt, jobban lëtt, oszt mos má sëmmi ereji
sincs, mi az oka annak?« »Mé nem montad, hogy a napkeletyi ódalába van
ëgy üstpéz; vegyék fël onnat, oszt az alma mëmmëg jó lëssz!«
Allyig szunnyatt el a tollyas ördög, a lyány mëgint úgy inon rúgta, hogy
a rossz is maj kitörte az ördögöt. Fëlugrik mérgesenn, még a szëmi is
cikrádzott. »Hát mikor haccz má të engëm békébe alunnyi? tê? në
bolondozz, mer maj mëjjárod!« »Azt ámottam: – monta a lyány – ëgy kirá
kérdezte, micsinállyék ő avval a kúttal, a mëlyik azelőtt mindënkit
mëffiatalított, most ëgy időtű fogva elvátozott, mi az oka annak?« »Hát
mé nem montad neki, te szamár! hogy ëgy hótt gyerëk van benne, ha azt
kivëszik, a kút mëgint jó lëssz!« De má a harmagyik tollyú a lyány
kezibe vót!
Lëhunnya a szëmit az ördög, nagyon ámos vót, mingyá elalutt. De a lyány
nem hagyott neki békét. Úgy seggbe kottyantotta, hogy majd elharapta a
nyelvit az ördög, oszt még hozzá két tollyút szakajtott. Iszontató
méreggel kelt fël az ördög, mérgibe allyig birt szónyi. »Hát mondd mëcs
csak, mit akarsz të velem? në hozzá ki a békességës tűrésbű, mer váglak
úgy pofonn, hogy mëgemlegeted! nécs csak ë!« »Azt ámottam: ëgy csónakos
azt kérdezte, mëggyig lëssz még ő csónakos?« »Mé nem montad neki,
ebatta, hogy ha valaki beül a csónakjába, oszt a partonn ő előbb
kiugrik, akkor amaz lëssz a csónakos! De nyugoggy má, mer istókbáró
elvellek nagyon, ha még ëcczër fëlkőtesz!«
Alszik az ördög újfent, még mélyebben, mint az elébb. Úgy hortyog, mint
ëgy ló, még az ágy is rëszket alatta. A lyány is illeszkëgyik,
igazogyik, ëcczërcsak olyant rúg a bokájára, hogy mingyá lëmënt rúlla a
bőr. Ugyanakkor kiszakajtott ësz szál tollyút is. – No’ még olyant nem
láttá, mint a minő mérges vót akkor az ördög. Mérgibe mindën tollyú
ëgënyest át rajta. Mëffogta a lyánt, mëgrázta ám, mint a zsákot. »Te,
kutya, te! hát hánszor mëmmondtam má, hogy haggy békét! ne ë!« – oszt jó
tarkón vágta a lyánt, »maradhass vagy ereggy lë az ágyrú, mer én
szétszakajtolak! kutya!« A lyány mëg, mintha rína, aszongya: »mit
tëhetëk én arrú, hogy olyan rosszakot ámodok! most is azt ámottam: ëgy
embër azt kérdëzte, mëggyig lëssz mëg rajta a malomkő? de én nem birtam
mëmmondanyi!« »Mé nem montad neki, üssön el a rossz! hogy aggyig, még
ëgy idegëny embër azt nem mongya: vács fël, vács fël (váltsd fel, váltsd
fel!)!«
A legény hallotta ezt az ágy alatt. Mikor a tollyas ördög ezt kimongya,
csak nagyot kiát: vács fël, vács fël! az ördög mësz szalatt eszi nékű,
mënt a küszöghö, lëvëtte az embërrű a követ oszt magára vëtte.
Másnap útnak indú a legény a királyánval. A hat szál tollyú má a zsebibe
vót. Mikor a csónakosho érnek, kérdëzi a csónakos: »hát mi hírt hoztá
nekëm, fiatal barátom?« de a legény nem akarta aggyig mëmmondanyi, még
az túsó partra nem érnek, oszt elébb ki nem ugrik a csónakbú. Aszonta,
hogy nem tuggya! A csónakos mëg allyig akarta átvinnyi. De nagy
rimánkodásra mëgis mëgtëtte oszt.
Mikor a másik partra érnek, kiugronak a legény a lyánval a csónakbú,
oszt akkor mongyák mën nëki, hogy aggyig lëssz csónakos, még valakiné
hamarabb ki nem ugrik a csónakbú a partra! Vakarta a fejit a csónakos,
de má hiába, mer a legény többet nem ült a vízre.
Odaérnek a harmagyik kirá udvarába, ott mëgmongyák, hogy ëgy hótt gyerëk
van a kútba, vëgyék ki onnan, mingyá olyan lëssz a víz, mint azelőtt.
A másik kirának is elvitték a hírt, hogy az almafa napkeletyi ódalába
ëgy üstpéz van elásva, azt ássák fël, mingyá gyógyító lëssz az almája.
Mind a két kirá nagyon szépenn mëgköszönte nekik a híradást.
Utóllyára beérnek a királyány apjáho, ott a lyányt mëgösmerik, majd
kibúttak örömükbe a bőrikbű.
A legény azután hazamëgy, vitte magával a hat szál tollyút is. Az
apóssának elmongya végig-hosszig, mismit látott, minő szép az a fekete
tengër, minő kincsëk vannak ára? mi egymás. Az apóssa ezënn a hírenn úgy
fëlindút, hogy maga is elmënt mëgnéznyi a fekete tengërt! Mikor a
csónakos a csónakjába eresztëtte, hogy majd átviszi, az csak kiugrik a
csónakbú, a gazdag embër mët táng máig is csónakos a fekete tengërënn.
A szëgény embër fia mëg mész szëbb házat csinátatott, szüretre má abba
is mëntek laknyi a feleségivel. Ott élnek boldogann táng mém ma is,
hogyha mën nem haltak. Eggyig vót, mese vót, tánn igaz së vót.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzési idő:
1904. január._


13. A Vörös Vitéz.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá mëg annak a feleségi. Vót
nekik két gyerëkik: ëgy gyerëk mëg ëgy lyány.
Ëcczër az annyok mëghalt. De a ház nem lëhetëtt el asszony nékű, az
apjok újra mëgházasodott. Igy hát mostoha asszony kerűt a házho. Biz as
së vót jobb a többi mostoháná, a két gyerëkët ki së áhatta. Ütte-verte
őköt, a hun érte, a letkisebb szóé csinát olyan patáliát, hogy a rossz
së birta vóna azt ki. Nagyon kutya asszony vót! Késűbbet mëg
mindënféliképenn életyik ellen áskálódott a két gyerëknek.
Ëcczër aszongya az urának, hogy ha ő a két gyerek májábú mëg veséjibű
nem ëszik, olyan szent igaz, mint a hogy a mai napra fëlvirattunk, hogy
ő mëghal. Mer ő beteg.
Jó van. Az apjok, a kirá beleëgyezëtt, hogy vágják lë a két gyerëkët,
mer az asszont ő is jobban szerette. A mindënës, az öreg János bácsi,
magáho vëtte a két testvért, kiátott az agárnak, oszt indútak ki az
erdőbe. Mikor odaértek, a lyány elkezdëtt neki könyörgenyi, hogy csak őt
vágja lë, csak őt, a bátylyát mëg në báncsa! János bácsinak mëgesëtt a
szívi rajtok, aszongya nekik:
– Nem bántolak én bennetëkët, mënynyetëk, a mére láttok, a világba, de
ide többet vissza në gyertëk!
Nagyot lélegzëtt a két testvér, összeszëtték magokot, oszt útnak
indútak.
János bácsi mëg lëvágta az agarat, kivëtte a máját mëg a veséjit, azt
vitte haza az asszonnak. Mëg is gyógyút az asszony abba az Istenbe,
mihent jólakott velëk. Ő azt hitte, hogy az csakugyan a gyerëkëk mája
mëg veséji vót.
A két testvér most má magára maradt. Mënt, mëndëgét, estére beért az
erdőbe. Ott a gyerëk fëlmënt ëgy nagy fa tetejibe keresnyi valami
világosságot. Látott is messzire ëgy mécsëst. Lëgyött a fárú, oszt a
lyánynyal tartott ëgënyest ára, a mére a fényësségët látta.
Jó sokára oda is értek. Ëgy kis ház át előttök, a kibe ëgy remete lakott
a feleségivel.
– Hun jártok tik êre, – kérdëzik őket odbe – a hun még a madár së jár?
mi járatba vattok?
A két gyerëk oszt elmonta ügyes-bajos dógát, hogy biz ők így mëg így
jártak, szógálatot keresnének, ha kapnának!
– No! akkor jó helyënn jártok, nekünk épenn ëgy szógálló mëg ëgy bojtár
kék, ha beátok, mink felfogadunk!
A két gyerëk szívesörömest beát. Igy lëtt a lyánbú szógálló, a gyerëkbű
mëg, a ki má jó nagy vót, bojtár.
A bojtárnak az vót a dóga, hogy aggyig hajcsa a juhot, még az magátú mëg
nem áll. A gyerëknëk má másnap mëg këllëtt kezdenyi a bojtárságot.
Hajtya ő a juhot, hajtya, de akárminő jó mezőre értek, a juh csak odább
mënt, még csak ëcczër ëgy ballang szájjáná mëg nem át, oszt legelt.
A ződ fűre lëterepëdëtt a bojtár is, tüzet rakott, szalonnát sütött. A
hogy sütyi, a hogy forgattya, gyön az ördögök kerüllőji, odakiát a
bojtárnak:
– Gyere velem birkóznyi, hé!
A bojtár aszonta, hogy biz ő aggyig nem mëgy, még jó nem lakik!
De az ördögök kerüllőji nem hatta ám abba az incselkëdést, csak
bizgatta, csak nyözgette, úgy, hogy a bojtár csak elmënt vele.
Hanem mëgesëtt az ördögök kerüllőjinek! a bojtár csak mëgkapta a fejit,
vót ott ëgy kétágú fa, akközé szorította be. Rimánkodott oszt a kerüllő,
hogy csak ereszsze ki, így mëg úgy, de a bojtár rá së hallgatott. De az
ördögök kerüllőjit nagyon szoríthatta a czipe, mer tudott rimánkonnyi,
mint a valóságos czigány.
Aszonta a bojtárnak:
– Hallod-ë! eléadom az öregapád szëmit, ha innet kieresztesz!
– Mëllyik öregapámét? – kérdëzte a bojtár.
– Hát a hun lakol, azét!
– Hun van hát no!?
– Ott a fa tetejinn van ëgy fazék szëm, mëg ëgy tál zsír! Ha a szëmet
betëszëd az öregapád szëmi güdribe, oszt a zsírral jó mëgkenëd,
visszakapja a szëmivilágát! – monta az ördögök kerüllőji.
Akkor a bojtár fëlmënt a fára, lëhozta a fazék szëmet mëg a tál zsírt, a
kerüllőt kieresztëtte a fa közű, ő mëg hazamënt.
Otthonn betëtte az öregnek a szëmit, a zsírral mëgkente, a vén remete
olyan jó látott, mint azokelőtt régënn.
Itt éldëgétek ők sokáig békességbe, még az öreg remete mëg a feleségi
mëg nem halt. A ház rájok maratt kettőjikre, a legény mëg a tetejibe
kapott olyan zsíros ruhát, hogy ha azt fëlvëtte, százszorta erőssebb
lëtt.
A legény most is csakúgy kijárt a juhot legeltetynyi, mint idáig.
Ëcczër a hogy hazamëgyën, aszongya neki a testvéri:
– Jaj! de beteg vagyok! kedves bátyám! Hozd el nekëm az erdőbű a medve
két fiának a veséjit, ha én abbú ëhetnék, mingyá mëggyógyúnék!
De ezt csak azé monta a lyány, mer ëgy tizënkétfejű sárkánt tartott a
hordó alatt, a ki a szeretőji vót, hogy még a legény odajár,
szerelmeskëdhessënek, vagy hogy elveszíjje a legént!
Ki is mënt a legény az erdőbe. Épenn célzott a medve két fiára, mikor a
medve rákiát:
– Hallod-ë, hé! në bánd a fiamat! adok nekëd ëgy sípot, ha ebbe
belefújsz, ott lëszëk a végórádonn!
A legény nem is bántotta, a sípot eltëtte jó, oszt ballagott haza. De a
lyánnak má akkor kutyabaja vót.
Másnap elkűgyi a báttyát a lyány a farkas fijajié, harmannap az
oroszlyányéé, de új járt a bojtár mindakettővel, mint a medvével: nem
bántotta ëgyikët së, azok mëg ëgy-ëgy síppal ajándékozták mëg.
Má nëgyegyik nap a lyán nem tutta hova kűdenyi, aszongya neki:
– Bátyám! të erőss vagy, tëdd csak hátra a kezedët, maj mëgkötöm ëgy
madzaggal, ugyan el birod-ë szakajtanyi?
A legény hatta, de bizony a madzag olyan erőss vót, nem birta
elszakajtanyi.
Akkor jutott eszibe, hogy ez a lyány most biztosann a végire akar
járnyi, aszongya a húgának:
– Kedves testvérëm! add ki a dakumbú a sípjaimot, hagy fújom mëg mëg
ëcczër!
A lyán nem tutta, hogy az a három síp mit tart, odatta neki.
A legény belefújt. Ëcczërre ott termëtt a három állat: a medve, a farkas
mëg az oroszlyány.
A legény akkor bekiátott a sárkánnak:
– Gyere hát no! ha akarsz, ölly mëg!
Ki is gyött a sárkány, de az oroszlyány valahogy mëgkapta, abba a
Jézusba szétszaggatta. A bojtárt mëg fëlódozták, a ki a sárkány nyelvit
mind lëvagdosta, a húsát összediribolta, besózta, oszt ëgy hordóba
tëtte.
Azutánn odaszót a lyánnak:
– Most má, te hűtlen testvér! ëgyed a sárkányod húsát, a csontyát mëg
szopogasd olyan vékonyra, mint az ár!
Az állatok mëg akkorára mind oda hordták a sok fát, a kivel a házat
berakták tetejiig, hogy a lyány többet ki në szabadúhasson.
A bojtár mëg a házat, testvérit otthatta, a három állattal elindút, mënt
a világnak.
A hogy mënnek, mëndegének, a legény mán nagyonn szomjan vót, tanákoztak
ëgy asszonynyal. A legény kért tűlle ëgy kis vizet.
– Nem tudok én vizet annyi aranyé së, lelkëm! hanem ha iszik bort, azt
adhatok! Nem lehet êre vizet innya a sárkántú, mindën korty víz ëgy szűz
lyány életyibe kerű! Nécscsak! a kirá lyánya má a kútpartonn ül, má az
is a sárkányé lëssz!
– Ennye no! – monta a bojtár, – hát maj mëllássuk, mit tart ez a
sárkány! Gyerünk csak!
Mëntek a kútho.
A sárkány épenn gyött fëlfele, fújta a kék mëg a ződ lángot, de a
legénnek fújhatott akarminőt, lëszëtte a fejit mind. A nyelveit
kivagdosta, a tarisznyájába rakta, azutánn bemënt, a kút mellett vót ëgy
ház, abba pihennyi.
Mikor ott kipihenték magokot, a legény mëg a medve mëg a farkas gyönnyi
akartak kifele, vót a pitarba ëgy nagy malomkő, az mind a hármokot
agyonütte. Úgy terűtek ott szét, mint annyi kivi búza.
Látta ezt az oroszlyány, nekimënt a malomkőnek, dirib-darabra törte,
azutánn odamënt a farkasho, a filibű kivëtte a forrasztófűvet, avval
fëléleszgette mind a hármat.
A legény akkor odamënt a lyánho, a ki ott ült a kút káváján, ölibe
hajtotta a fejit, oszt elszunnyadt. De a Vërës Vitéz – hogy a rossz üsse
el – ott ólákodott, odamënt, lëvágta a fejit.
De fëlérzëtt ám az oroszlyány! látta, hogy a gazdája sëhos sincs,
aszonta a farkasnak, hogy olyat ordícscsék, hogy a fa teteji a tövi
lëgyék, a tövi mëg a teteji! A farkas olyat ordított. Akkor a farkas
filibű elévëtték mëgint a forrasztófűvet, oszt a legént fëlébresztëtték.
Hanem a Vërës Vitéz má ekkor javába lagzizott! Övé lëtt a kirá lyánya, a
ki ki së áhatta, úgy útáta, mer azé, hogy olyan retves csúnya vót,
fërtelëm vót ránéznyi.
A legény hogy má nagyonn éhënn vót, nem birta ányi, hogy ëgy kis
harapnyivalóé be në kűggyön a kastéba.
Be is kűdött. Először a medve mënt, de gyövet a kutyák mind elszëtték
tűlle az élelmet, mëg a farkastú is. Harmacczorra az oroszlyány mënt el,
az oszt hozott annyit, hogy ëhettek dúlásig.
Mikor mëgint mëgéhëztek, bemënt a legény is. A hogy mënt, látta, hogy
két nagy zsákba a Duna mëg a Tisza van a falho állítva, az ëgyik ódalánn
tányírkóréval mëgtámasztva, a zsák szája mëg csëpűmadzaggal bekötve.
Mëgy bellyebb, beér, odbe oszt elmongya, hogy kiski ő! A Vërës Vitéz
három fejelënn ült az asztal mellett, de a hogy a legény szavát
hallotta, ëgy mingyá kiugrott alólla.
A legény ezutánn mëgmutogatta a sárkánynyelvekët: lássák, hogy ő ölte
azt mëg, nem más! a Vërës Vitéz aló csak ki a másogyik fejel is! de má
akkor didërgëtt.
A kik odbe vótak, látták, hogy nem a Vërës Vitéz, ha a legény
szabadította ki a lyánt, aszonták, hogy »el is hiszszük, a mit mondasz,
mer láttyuk!« a Vërës Vitéz aló kicsúszott a harmagyik fejel is. Ő mëg
el akart szalannyi, de mëgkapták, összevagdalták, a húsát mëg
szétszórták a határba.
A királyánynyal pegyig a legény mëgesküdött, olyan boldogok lëttek, hogy
hetedhét országonn nem lëhetëtt párjokot tanányi. Még most is ének, ha
mën nem haltak.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzési idő:
1904. január._


14. A Vörös Vitéz.
(Változat.)
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy pár cseléd, annak a pár
cselédnek három fia.
Szëgények vótak, a három gyerëkët nem igen tutták élelëmmel së tartanyi,
ëcczër aszonták a gyerëkëknek: »halljátok-ë, fiaim! mink tiktëkët nem
birunk eltartanyi, menynyetëk, keressetëk szógálatot, éllyetëk mëg a
magatok embërségibű, ággyon meg az Isten!«
A szëgény három gyerëk – mit vót mit tënnyi – elindút.
Mënnek, mënnek, soká mënnek, nemsoká ëgy erdőbe érnek. A hogy ott
leterepszënek, aszongya a legöregebb: »hallyátok-ë, hé!? vágjuk ebbe a
tőgyfába a peneczilusunkot! a kié mëgrozsdál, az hallyék mëg, a kié
fényes lësz, az maraggyék életbe.« – Jó, beleëgyeztek.
De má akkor a lekkisebbnek minden elemózsiáját elfogyasztották, annak
sëmmi së maratt, pegyig éhënn vót má szëgény, mint a farkas.
Mit csinát vóna ëgyebet? kért a legöregebb báttyátú ënnyivalót. »Adok, –
aszongya – de csak úgy, ha az ëgyik karodot lë engedëd vágnyi!« A kis
gyerek gondolta magába: »no, még jó, ha csak ennyit kívánsz tüllem«,
oszt beleëgyezëtt. Akkor a báttya levágta az ëgyik karját, úgy adott
neki valami kis harapnyivalót.
Mënnek, mëndëgének, a kis gyerek csak éhenn lëtt újfënt. »Bágyám! aggyá
valami kis ënnyivalót, csak annyit is, a mennyit a számba tëhessek, má
majd elveszek éhënn!« A báttya mos má a másik karjáé akart annyi. A
gyerek látta, hogy má máskép gonoszú vesz, ráatta a fejit: »vedd hát el
a másik karomot is!« De hasztalan vagdaltatta le magárú a karjait,
mëgint éhënn lëtt biz ő, úgy, hogy má ëcczër së karja, së lába, së szëmi
nem vót má, kit levágott, kit kiszúrt a báttya ëgy darab kënyéré.
Mos má së járnyi, së látnyi, së fognyi nem tudott, a báttya ott hatta,
mënt világnak, ő mëg ott maratt az útonn.
Hova, kihë fordúllyék most ő? nem segít itt ő rajta sënki, elindút,
mënt, azaz hogy csak höndörgött szëgény, mint a hordó.
Höndörög, höndörög, odahöndörög ëgy kútho. Ott az ágasonn ëgy varnyú
elkezgyi kiabányi: kár, kár, kár! Gondolkozott a kis gyerëk, hogy mé
kár, hogy ő a kútho gyött? gondolta, hogy elég kár má a, ha ő a kútba
esik, a kút szélyirű visszafordút, de allyig hogy mëgmozdút, be ëgënyest
a kútba, tele lëtt szëmi-szája a vizzel. De allyig hogy kéccër fordút a
vízbe, azon vëtte eszre, hogy karja is van, lába is van, szëmi is van.
Csak olyan ép vót, mint azelőtt. Minő kút lëhet-e? De nem tanát rajta
sëmmi különöset. Akkor elévëtt három üvegët, mëgtőtötte vízzel mindet,
azután fogta magát, indút a kútbú kifele a garádicsonn, hogy majd mëgy,
a mére lát.
A hogy mëgy, a hogy mëgy, hát taná ëgy sánta oroszlyánt, ott vót ëgy
árokba lëkussadva. Odaszól a gyerëkhë: »gyógyí mëg, barátom, jótét
helyibe jót várj!« A gyerëk csak szabadkozott, hogy mivel gyógyítaná ő,
nincs ő nála orvosság, mëg ő së doktor, hát hogy tudná ő mëggyógyítanyi?
Aszongya neki az oroszlyány: »hát a kezedbe mit vétëtt az az üveg víz?
kend csak mëg vele a tomporomot, maj mëllásd: haszná!«
Úgy is vót. Az ëgyik üveg vizet mind rákente a gyerëk, mikor má a
fenekire ért, az oroszlyány is mëgkönnyebbëdëtt, nem vót sëmmi baja.
Akkor aszongya az oroszlyány: »no, kedves barátom! mos má, ha nem
haragszol, én veled tartok, el nem hagylak, szükségëdbe segítëlek!«
A gyërek nem szót sëmmit, csak ráhatta, oszt gondolta magába: »ugyan mit
segíhetné të én rajtam!«
Nemsokára tanákozott ëgy beteg tigrissel, mëg ëgy beteg nedvével,
mëggyógyította azokot is, hála fejibe azok is mellé szegőttek, így oszt
má vótak négyenn.
De a gyerëk tarisznyáját nagyon húzta má a három üveg, igaz, hogy üresek
vótak mind, csak az ëgyiknek vót a fenekinn ëgy pár csëpp, fogta magát,
kiszëtte a tarisznyábú, oszt elhajingáta. Aszongya a nedve: »minek
hajítod të azt el, hê? hátha szükség lësz még arra!« avval fëlszëtte az
üvegeket, oszt mëntek tovább.
Mënnek ők tónyán-boronyán kërësztű, estére ëgy csárdára tanának. Ott
bezörgetett a gyerek, azaz hogy má legén vót, kinézëtt a gazda az
ablakon, de hogy látta, hogy nem magába van a legén, nem akarta
beeresztenyi. Aggyig-aggyig rimánkodott oszt a legén, hogy őt is, mëg az
állatokot is beeresztëtték.
Ott osztang mëghátak.
Rëggel kérdezi a legény, hogy »messzi van-ë mëg ide a legközelebbi
város?« A kocsmáros ëgy nagy hëgyre mutatott ki az ablakonn, »ott van –
aszongya – ëgy nagy hëgy, annak a tetejin van ëgy fallal bekerítëtt
város! Biz a még jó el van ide, aggyig lëtëszed mëg fëlvëszëd të a
lábadot ëgy párszor.« A legény oszt mëgköszönte a kocsmárosnak a
jókarattyát, avval elindútak ő a három állattal.
Mëgy, mëndëgé, nemsokára mëgint tanát ëgy csárdát. Oda is beszól:
»messzi van-ë mëg ide az a város, a ki a hëgyën van építve?« »Bizony má
a nincs nagyon messzi. Táng oda akarsz mënnyi?« »Oda én.« »Pegyig të në
mënny oda! Mert ott hagyod a fogad fejérit!« »Má mé!?« »Hát csak azé,
lelkëm! nem látod-ë, hogy a város fekete bársonval van behúzva? Van itt
a hëgyënn ëgy sárkány, má mindën lyánt elvitt, csak még a királyánt nem.
Most azonn van a sor. Ha valaki azt a lyánt a sárkántú mëgszabadítaná, a
kirá annak anná feleségű. Në mënny, mer jód mëg bánod, lëgyőz a sárkány,
mëghalsz, oszt az is az ettéd lësz!«
De a legény nem hallgatott a jó szóra, csak mënt tovább. Az állattyai
nyomonn kisérték, el nem hatták vóna szélës e világé.
Útközbe má messzirű látott ëgy embërt, a ki feléjëk tartott. Mikor
közelebb értek ëgymásho, akkor látta, hogy obsitos katona, mëg hogy a –
báttya. Mëgösmerte. De az obsitos a legény kiléttyirű nem tudott sëmmit.
Odaszól hozzá a legény, mer látta, hogy az ódalán kard lógott, hogy
aggya ő neki oda azt a kardot, hasznát má ússë vëszi, ő neki mëg mész
szükségi lëhet rá könnyen!
A katona szabadkozott, hogy minek a neki? nem tuggya má azt sëmmire së
hasznányi, mer csupa rozsda! De a legény nem át el a kérésitű, még végre
az obsitos oszt odatta neki.
Avval a legény tartott ëgënyest a hëgynek.
Épeng má gyött rá a hétfejű sárkány.
A legény is kihúzza a rozsdás kardot, ëgy csapásra lëvágja mind a hét
fejit. A fejekbű kivagdosta a nyelvekët, berakogatta a tarisznyájába,
oszt hogyím má jó el vót fáradva, a tarisznyát a feji alá tëtte, oszt
ledőt pihennyi ëgy kicsit.
Allyig szunnyadt el, mënt ára ëgy Vërës Vitéz, az látta, hogy a sárkány
mëg van ölve, odamënt az alvóho, kargyával levágta a fejit. A sárkán
fejejit pegyig magára aggatta, avval nem húzva-halasztva, mënt a várba.
Ott beeresztëtték, látták, hogy viszi a sárkán fejejit, nagy örömvel
elfogatták, a kirá pegyig odatta neki a lyányát, mint hát a
szabadítónak. Nagy vígasság támatt, olyan, hogy még a hegy alá is
elhallacczott a muzsikaszó.
A halott legény körű az állatok is mind aluttak, még a nagy zajra az
oroszlyány fël nem érzëtt.
Fëlkel, körűnéz, hát láttya, hogy oda a gazdája: mëg van ölve! Kínjába
ordított ëgyet, hogy a medvének majd berekett a fili. »Kellyetëk fël
mingyá, mër a gazdánk mëg van halva!« Felugrik a tigris, szalad
forrasztófűé, a medve mëg gödröt ásott, hogy a gazdájokot
beleállíthassák. Mikor a forrasztófűvel mëgérkëzëtt a tigris, rögtön
mëgkënték vele a legény nyakát, fejit, a medve fëlfogta a fejet,
ráillesztëtte a nyakra, de mëgfordítva tëtte, a mé kapott az oroszlyántú
olyan pofont, hogy pokolba hallacczott a puhanása. Az intelëm után oszt
rendes helyire tëtte a fejet, mire a legény mëgelevenëdëtt.
A tarisznyát a nyakába akasztotta, oszt mënt a várba. De ott mëg nem
akarták ám beeresztenyi. »Hát – gondolta magába – ha engem nem
eresztëtëk be, legalább ënnëm aggyatok!« Bekűtte a három állatot
élelemé. Odbe a Vërës Vitéz kilencz fejelënn ült, mikor a három állatot
látta, mingyá kigurút alólla három. Az állatoknak attak ënnyivalót
többször is, oszt hogy látták, minő szilídek ezëk a jószágok,
beeresztëtték a legént is.
Mikor a legén bemënt, allyig látta mëg a Vërës Vitéz, úgy mëgijett, hogy
három fejel mëgint kiugrott alólla.
Ekkor a legény aszongya odabe, hogy: »tuggyák-ë mi híjja van a
sárkánfejeknek?« Aszonták, hogy: »mi vóna? sëmmisë!« De má ekkora a
Vërës Vitéz pukkadozott mérgibe.
A legény elévëszi a tarisznyábú a nyelveket, mëgmutatja, hogy »e
hiánzik-ë!« Mënnézik, hát csakugyan!
A Vërës Vitéz aló az utóssó három fejel is kigurút.
Mos má kivilágosodott, hogy ki az igazi mëmmëntőji a lyánnak, a Vërës
Vitézt, a kit csúf vóttyáé a lyány së szeretëtt, mëffokták, oszt
fëlakasztották.
A kirá lyánya a szép legénvel egybekelt, oszt olyan boldogok lëttek,
hogy mém most is ének, ha mën nem haltak.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Duru Örzsi öreg lyántól. Lejegyzés ideje:
1904. jan._


15. A tüzes ökör.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy öreg embër, annak vót három
fia. A letöregebb fiú kovács, a közepső szabó, a letkisebbik mëg vitéz
vót.
Az apjok mán nagyon öreg mëg betegës embër vót, mondták is neki a fiai,
hogy rendëzze má a vagyont, tëgyék tëstámentumot, hogy kinek mit hagy?
De az apjok aszonta nekik:
– Jó mestërségtëk van minnyátoknak, abbú mëgélhëttëk!
De a gyerëkëk ezt nem hatták annyiba, bemëntek hozzá újfënt, hogy
testámentomtételre birják, akkor az öreg aszonta nekik:
– No! jó! ha annyira erősködtök, ha annyira odavagytok azé a jussé, hát
mondok ëgyet: ha mëgtëszitëk azt a kívánságomat, a mit én most a
végrendëletëmbe írok, akkor ettétëk lëssz mindënëm!
A gyerëkëk nem tudták, hogy mi az a kívánság, mer az apjok nem mondta
mëg nekik, de azé beleëgyeztek, hogy mëgtëszik, akarmit kiván.
Rögtön híttak hitës embërëkët, az apjok mëgírta a végrendëletët.
Nemsokára mëg is halt. Fëlbontyák a levelet, hát av vót benne, hogy
csinátassanak neki vaskoporsót, vasmútërt hozzá, vastengëlyt,
vaskerekekët, vasrudat, oszt fogjonak bele négy darab négyesztendős
csikót, azokot vagdossák mëg az ostorral jó, azután haggyák őköt
magokra, a mére azok viszik a testyit, csak vigyék! ők mëg üllyenek
lóhátra, oszt tarcsák szëmmel. A hun mëgáll a négy csikó, oda temessék
el, oszt mindën écczaka őrizze ott valaki közűllök!
Betőtötték mindën kivánságát. Mindënt úgy csinátak, a hogy a level
mondta. Befogták a négy csikót, jó mëgvagdosták. Ők mëg lóra ültek, oszt
mëntek a csikók után.
Mënt a négy csikó úgy, a hogy lëhetëtt. Előtte vót ëgy nagy erdő,
beszaladt abba, de hogy a fák sűrűven vótak, a kerekek mëgakadtak, a
lovak nem nem birták tovább húznyi.
Most a három testvér apja tetemit lëvëtte a kocsirú, oszt a hun a négy
csikó elakadt, güdröt ástak, oda temették a koporsót.
A hogy elgyött az este, a letöregebb maradt kívël őrzenyi. A hogy
ácsorog, bődörög a sír körű, úgy éfé előtt, odamënt ëgy tüzesökör. A
legény nem gondolta, mé gyöhet az? külekënnyi kezdëtt vele. De az ökör
erős vót ám! A legény allyig hogy birt vele! Mikor mëgölte, lëvágott a
czombjábú ëgy darabot, azt, mire a testvérjei rëggel odaérkëztek,
mëgsütte, az ökröt mëg elásta.
Kérdezték a testvérjei:
– Hun vëtted ezt a húst? de jó!
A legény elmonta, hogy nyulat fogott az erdőbe, azt sütte mëg.
Másnap a közepső legény maradt ott őrzenyi.
Éfé előtt akkor is mëggyött a tüzes ökör. Elkezdte az apja sírját
kaparnyi, bizonyosann a koporsót akarta kivennyi, má egész güdröt ásott.
A legény el akart szalannyi, de mégis erőt vëtt magán, elkezdëtt
küzdenyi a tüzes ökörrel. Sokba telt, még lëteríthette. A czombjábú
lëvágott ëgy darabot, a többit elásta. Azután tüzet gyútott, a húst
mëgsütte, mëgtraktáta vele a testvérjeit, de ő is csak aszonta, hogy
nyulat fogott, ez annak a húsa.
Harmagyik este a letfiatalabb testvér, a vitéz őrizte a sírt. Éfé előtt
neki is mëggyött a tüzes ökör, oszt át ëgënyesenn a sírnak. Má a
koporsót turkáta, mikor a legény harczba állott vele. Nagyon soká
këllëtt küzdenyi, még a tüzes ökröt lëbirta. Lëvágott a czombjábú ő is
ëgy darabot, a többi részit mëg elásta.
A hogy sütnyi akarja a czombhúst, akkor veszi magát eszre, hogy tüzi mëg
nincs. Most mán honnat vëgyék tüzet? Fëlmászott ëgy nagy fára, onnat
nézëtt szët: nincs-ë közelibe valami tűz? Hát vót! nem messzire oda. Ára
vëtte az úttyát.
A mint mëgy, az erdőbe tanákozik az Éféllel. Kapta magát, mëgkötte ëgy
nagy fáho, mert attú fét, hogy hamarébb lëssz éfé, mint a hogy ő tüzet
szërëz! Azutánn mënt tovább. Mëgint tanákozott a Hajnallal, nem
teketóriázott sokat, mëgkötte azt is.
A hogy mëgy, láttya, hogy tizënkét zsivány ül a tűz körű. Nem mert
hozzájok mënnyi, ha elbújt ëgy bukorba. Nagyon jó lövő vót, nem hiába
hogy vitéz vót. Fëlfogta a nyilát, kilőtte az ëgyik zsivány kezibű a
puharat, a másikébú mëg a nyásson lévő szalonnát, de a nyíl ëgy zsivánt
së tanát. A zsiványok csak néztek, de nem tudták, mérű gyön a lövés!
A vitéz most közelebb mënt. Mihent a zsiványok mëglátták, mingyá
odaszótak neki:
– Te vagy az, vitéz! a ki lőtt? jó lövő vagy, jó lëszël të miközénk
cimborának!
Aszonta rá a legény:
– Hej! barátaim! nem azé gyöttem én, ha azé, hogy aggyatok tüzet, mer a
bátyájaimnak këll früstököt csinánom!
– Adunk tüzet, de elébb segí nekünk! – mondták a zsiványok. – Itt él nem
messzi ëgy gróf, azt akarjuk kirablanyi. Má többször akartuk, de van ott
a falonn ëgy kis fekete kutya, attú nem lëhet, azt kék lëlőnyi. Të ügyes
lövő vagy, maj lëlövöd!
A vitéz ráállott. Elmentek a gróf palotája elé, a vitéz a fekete kutyát
úgy lëlőtte, mëg së vakkant.