Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből; Magyar népköltési gyüjtemény - 23

öntsétek tele vízzel. A botot tegyétek bele a vízbe, a melyik vége
hamarabb ér a fenekére, az a vége a töve felől való! De el ne árulj
apádnak, mert végem van, ha megtudja, hogy én élek! csak ugy mond el,
mintha ezt is álmodtad volna.
Megy a lány, elmondja az apjának, mit álmodott. Az meg kapott rajta,
mint éhtyúk a taknyon, úgy tett, a hogy a lánya mondta. Ki is kerűlt a
csávából most már másodszor.
De nem nyughatott az Olenburisz király fia. A harmadik nap egy tizenkét
mázsás buzogányt hajított a király udvarába, egy emberétől pedig azt
üzente, hogy ha valaki még az nap ebéd alatt vissza nem hajítja és a
poharat a kezéből ki nem lövi, vége az egész országnak. Ezzel adta már
rá az ijesztet! A vén király majd megbolondult, majd hogy hova nem volt.
Ki teszi már azt meg? ő vén meg gyámoltalan már ahhoz!
Hanem ott volt a lánya! Épen vitte az ebédet a Varga-gyereknek nagy
szomorúvan, mikor megszólítja:
– Ejnye, ejnye! szívem szép szerelme! mi már a baj, hogy újfent olyan
szomorú vagy?
Elmondja oszt a lyány, mit üzent az Olenburisz király fia. Azt mondja
arra a Varga-gyerek:
– Ez már bajos dolog egy kicsit, de ha ügyes vagy, minden jó lesz.
Eredj, mondj el apádnak mindent, hogy be van itt falazva egy legény, ha
azt kiereszti, az megmenti az országot.
A lyány szót fogadott, bement az apjához, elmondott mindent sorba. De a
király már alig emlékezett valamire, olyan régen volt, mikor a
Varga-gyereket befalaztatta. Azt mondja a lyányának:
– No! jól van, ereszszék ki azt a legényt, de ha nem váltja be a szavát,
két halállal hal meg.
Egyéb se kellett a legénynek, csakhogy kieresztették! Odament a tizenkét
mázsás buzogányhoz, próbálgatta emelni. De nem nagyon birta. Fogta
magát, jóllakott, mindjárt úgy pergette a kis ujján, mint az asszonyok
az orsót. Mikor az ebédidő elérkezett, felkapta, úgy vágta az Olenburisz
király házára, hogy mindjárt kidőlt egy fala. Azután elévett egy rozsdás
puskát, mikor az Olenburisz király fia épen a zájához emelte a poharát,
úgy kilőtte a kezéből, mintha ott se lett volna. Erre már azt mondta
maga az Olenburisz király fia is, hogy már akárki volt is segitségére a
vén királynak, de jó karja lehet meg jó szeme.
A vén király megszabadúlt a háborútól, látta is, hogy milyen szép, derék
gyerek ez a Varga-gyerek, nem gondolkozott tovább egy cseppet se,
összeadta a lyányával, a birodalmának felit meg egyenest neki
ajándékozta.
Alig múlt el a lagzi, tán harmadnappal rá elment a kigyókirály udvarába
a rossz csikóért meg a nyeregért. Ott találta a zsombék alatt, a hogy
betakarta. Vitt magával három zsák zsemlyét, három akó bort, azt
megetette, megitatta a csikóval, mikor az utolsó kortyot nyelte, a kis
ló megrázta magát, lett belőle olyan aranyszőrű paripa, hogy azon a
járásföldön nem volt nála szebb. A Varga-gyerek akkor rátette a nyerget,
de alig hogy a ló hátához ért, az is olyan szép lett, mint az új. Avval
felült a szép lóra s ment haza a maga birodalmába.
Otthon kiválogatott vagy tizenegy legényt, de épen olyanokat, mint ő
volt, még ruhával is olyannal látta el őket, mint a milyen neki volt,
lovat adott mindegyik alá s elindúlt az Olenburisz király fiát
meglátogatni. Az meg már régtől fogva haragudott rá, mert megtudta, hogy
ő hajította vissza a tizenkétmázsás buzogányt, fel is tette magában,
hogy hacsak lehet, elveszti.
Ment, mendegélt a tizenegy legény a Varga-gyerekkel, nemsokára a
tetthelyre értek. A kapuban az Olenburisz király fia várta őket. A hogy
odaérnek, azt mondja a királyfi:
– Melyik köztetek a Varga-gyerek? jőjjön ide!
Igen ám! de össze voltak már beszélve, nem árulta el senki, hogy melyik
köztük a Varga-gyerek, az meg nem magától nem ment oda, mert az
Olenburisz király fia mindjárt megölette volna. Látta a királyfi, hogy
se nem rendül, se nem mozdul de egyik se, abbahagyta a dolgot s behivta
őket, hogy szálljanak meg écczakára, ne fagyoskodjanak odakint.
Volt ott egy öregesszony, a ki mindennap bejárt az udvarba sepreni, azt
mondja az Olenburisz király fiának:
– Felséges királyfi! bizd csak rám a dolgot, majd kitudom én, melyik a
Varga-gyerek! Este a szobában elbujok s ha megösmerem, a kabátja aljának
a szögletét lenyirom, másnap reggel majd könnyebben megösmerheted!
Úgyis volt. Az öregasszony belopódzkodott a legények közé, elbújt az ágy
alá, onnan vigyázta a Varga-gyereket. Mikor megtudta, melyik az,
elévette az ollóját s lenyikkantott a kabátjából egy darabot. A legények
még nem is sejditették, hogy kutya van a kertben. Másnap a hogy
felkelnek, a Varga-gyerek is öltözik, hát látja, hogy-a kabátja csonka.
Megkérdezi a többit is, hogy olyan e az övék, de bizony azokénak semmi
hibája nem volt. Mindjárt tudta, hol itt a bibi: a többiek kabátjáról is
levágatott ugyanolyan darabot. Mikor az Olenburisz király fia megnézte
őket, hoppon maradt, mert most is mind egyforma volt. E felett olyan
mérges lett, hogy lófarkára köttette az öregasszonyt, a mért ilyen
csúfosan elámította.
A Varga-gyerek meg látta, hogy biz ott nekik nem sok keresni valójuk
van, hazament meg a tizenegy legény is. Útközben talált egy zsiros inget
meg egy zsiros gatyát, felvette magára, de még hétszerte erősebb lett
benne.
Úgy két hét mulva ki látogatja meg a Varga-gyerek házát, mint az
Olenburisz király fia. A Varga-gyerek épen aludt, mikor ez odaért, a
király lánya meg kível ült a lóczán. Olyan szép volt, hogy Olenburisz
király fia megszerette. Azt mondja neki:
– Hallod-e, szivem szép szerelme! én az ettéd, te az enyém! most alszik
az urad, hogy járhatnék én a végire?
Már akkorra a király lánya is megváltozott, nem nagyon szerette az urát,
azt mondja:
– Hát majd kihozom a zsiros ingét meg a zsiros gatyáját, ha azt
felveszed, hétszerte erősebb leszel, oszt könnyen végire járhatsz.
Úgy is volt. Kihozta a zsiros inget meg a zsiros gatyát, az Olenburisz
király fia magára vette, kezibe kapott egy kardot s odaállt a
Varga-gyerek ágya mellé.
– No! kutya, ha olyan hires vagy, hát gyere, birj meg velem!
Arra felébredt a Varga-gyerek. Nézett maga körül, de nem találta a
zsiros ruháját. Azt mondja az Olenburisz király fiának:
– Most már megölhetsz, ha akarsz. De ha megölsz, olyan apróra vagdoss,
mint a kolbászbavalót, azután köss egy zsákba s akaszsz a lovam nyakába.
Úgy is lett. Megölték a szegény Varga-gyereket, apróra vágták, a húsát
egy zsákba kötötték, oszt a lova nyakába akasztották. A lovat meg
elcsapták, menjen, a merre lát.
Az asszony meg az Olenburisz fia összeálltak, oszt éltek együtt.
Hanem az aranyszőrű ló okos volt ám! Hogy elcsapták, tartott egyenesen
haza a kigyókirály udvarába. Mikor belépett az udvarra, a kigyókirály
mindjárt tudta, hogy oda a szegény Varga-gyerek. Belefújt egy sípba, a
sípszóra csak hempergett elé a sok féreg, utóljára meg gyött a
százötvenesztendős béka.
– Itt vagyok, uram! – mondja a béka – mivel szolgálhatok!
– Forraszd össze ezt a testet!
Nekiállott a béka, egy-kettőre összeforrasztotta a Varga-gyereket. Az
meg mikor fellélegzett, csak annyit mondott:
– Ejnye, de elaludtam!
– El ám! mondja a kigyókirály, megmondtam, hogy ne vidd el azt a lovat,
mert megöl, hát meg ölt, mert te most olyan apróra voltál vagdosva, mint
a mák. Hanem a lovat többet nem adom oda, mert megint rosszul jársz
vele, eredj, keress magadnak szolgálatot valahol. Hogy mégis legyen
valamid, a kantárt neked adom, kerits rája lovat.
Elindúlt a szegény Varga-gyerek, magában, mint az újjam. Útközben
találkozott egy koldússal. Megkérdezte:
– Hova mégy, szegény koldús!?
– Megyek a vásárra, uram!
– Hát hol lesz a vásár? – kérdezte a Varga-gyerek.
– Hát az Olenburisz király fia apósánál, te nem is tudod?
– Bizony csak most tudtam meg.
De jutott az eszibe valami a Varga-gyereknek, azt mondja a koldúsnak:
– Hallod-e, barátom! ha ráhallgatsz, a mit mondok, gazdag ember lehet
belőled.
A koldús ráállt mindenre.
– Tudod-e, mit? mondta a Varga-gyerek. Itt van ez a kantár, csapd a
fejemhez, gyönyörü szép ló lesz belőlem, de ne ijjedj meg, hanem ülj
rám, oszt vezess be a vásárba; én addig ugránczozok, addig kényeskedek,
mig az Olenburisz király fia meg nem lát. Az majd odajön és alkudik rám.
Ha az áramat kérdezi, csak azt mond annyi arany, a mennyi két oldalról a
marjáig felér. Biztosan megvesz, a pénz pedig mind a tied lehet.
Szénégetőnek tőkén a szeme, a koldus kapott a szép szón. A kantárt
fejéhez csapta a Varga-gyereknek, lett belőle olyan szép ló, hogy
madarat lehetett volna róla fogni. Avval a koldus lovagol be a vásárba.
A ló viczkándozik, ugrál, szedi a lábát, karikába vágja a nyakát,
nemsokára meg is látta az Olenburisz király fia. Odamegy a koldushoz.
– Barátom! mi a lónak az ára?
– Annyi arany, a mennyi két oldalról a marjáig felér! – mondta a koldus.
Alku sem volt, az Olenburisz király fia abban a szentben kifizette, a
lovat meg vitte haza.
Alig ér haza az Olenburisz király fia, alig kötik be a szép lovat az
istállóba, azt mondja az asszony az urának:
– Hallod-e, fiam! én félek ettől a lótól, ez a Varga-gyerek, az én hites
uram! Tedd el láb aló, mert nem jót tart!
Gondolta az asszony, hogy a kölcsönkenyér visszajár, azért beszélt igy.
Az Olenburisz kiráy fiának nem sok kellett, hogy megijedjen,
kivezettette a szép lovat mindjárt s agyonüttette. Mikor a legény a
fejszével szegény Varga-gyereket, mert ő volt a ló, homlokbavágta, annak
a fejiből kiugrott egy csont, oszt másnapra egy gyönyörű körtefa nőtt
belőle. Olyan körték csüngtek róla, mint az öklöm! Mintha most is
látnám!
Mondják a királynénak másnap, hogy tudja-e, mi ujság? körtefa nőtt az
udvaron, olyan körték vannak rajta, hogy majd megszólalnak a szépségtől!
A királyné mindjárt tudta, hogy no! a Varga-gyerek nem halt meg, körtefa
lett belőle. Kivágatta abban a minutában. A fáját tűzre hordták a
legutolsó forgácsig.
Egy szolgáló szedte össze kosárba a forgácsot, már épen az utólját
csipkedte, kapta magát egy szálkányi forgácsot belehajitott a halastóba,
az meg rögtön aranykacsáé változott.
A királyné majd meghalt ijedtében, mikor ezt látta, mert az ablakból
nézett mindent, mit csinál a szolgáló.
Ment is az urához.
– Hallja-e, ha Istent ösmer, pusztitsa el már egyszer azt a
Varga-gyereket, ne szíviszakadoskodjak itten! a hol e, már aranykacsa
lett belőle, ott uszkál a halastóban!
Az Olenburisz király fia a tóhoz ment, a partján levetkezett, a zsiros
inget, zsiros gatyát is levetette, azután usgyi be a tóba a kacsáért,
hogy majd megfogja. Már ott volt a kezében, mikor a kacsa lebukott s
uszott ki egyenest a partra a zsiros inghez meg a zsiros gatyához. Az
Olenburisz király fiát mindjárt átlépte a halál.[68]
– No! most van végem vagy soha!
Az aranykacsa megrázta magát, a Varga-gyerek lett belőle, gyorsan magára
kapkodta a zsiros ruhát, oszt azt mondta az Olenburisz király fiának:
– No! kutya! te engem kivégeztél, a feleségemet elszeretted, most már
véged, gyere ki!
Az Olenburisz király fia tele volt borzongással. Kiment a vizből s azt
mondta a Varga-gyereknek:
– Ha már megölsz, vagdoss apróra, mint a kolbászbavalót, köss egy
zsákba, oszt akaszsz a lovam nyakába!
Azt hitte, hogy ha a ló nyakába kötik, ő is majd úgy feléled, mint a
Varga-gyerek, de messze járt ő attól.
A Varga-gyerek összevágta, zsákba tette, a ló nyakába akasztotta, de
úgy, hogy a földig csüngjön. Avval elcsapta a lovat. Vitte a ló, vitte,
mig csak zsákostúl együtt szét nem taposta. Azután meg a kutyák csaptak
belőle délebédet.
A királynéból koldus lett. A szolgálót pedig, a ki a forgácsot a vizbe
dobta, elvette a Varga-gyerek, király lettek meg királyné, de oly
boldogok lettek egymással, hogyha azóta meg nem haltak volna, tán még ma
is élnének.
Eddig volt, több se volt, tán igaz se volt!
_Mező-Tárkány, Heves vármegye. Németh János, 40 éves parasztembertől.
1905. február._


68. A síró-nevető szemű király.
Hol volt, hol nem volt, Csakugyán innen volt, Palóczónián túnan vót, kis
ház mellett nagy ház, nagy ház mellett kis ház, abban lakott egy öreg
király. Olyan király volt az, hogy olyat még az öreg János bácsi se
látott, mikor Mántovába katonáskodott: az egyik szeme sírt, a másik
nevetett. Különös egy király volt.
Volt neki három fia. Azok nem tudták elgondolni, mi lelte az öreget! az
egyik szeme mindig úgy sír, mint a folyóvíz, a másik szeme meg úgy
nevet, mint a tót rózsa. Összebeszéltek, hogy ők akárhogy! de megtudják,
mért van az? aztán meg az öreg király olyan morcsos-haragos volt mindig,
hogy nem birták állani, a kutya is megúnta volna már, hát annak is a
nyitjára akartak jönni.
A hogy megbeszélték, úgy is cselekedtek.
Másnap reggel a legöregebb királyfi bemegy az apjához.
– Kedves apám! az Isten áldjon meg! mondd már meg, mért sír az egyik
szemed s mért nevet a másik? osztán mért haragszol te úgy mi ránk?
A király nem szólt semmit, csak felkapott az asztalról egy kést és vágta
a fia felé. Annak is az volt a szerencséje, hogy félreugrott, máskép
kampecz lett volna az életinek! ment is kifelé esze nélkül. Odaki már
várták. De nem nagyon örültek meg az újságnak, a mit a bátyjok
elmondott.
Másnap azt mondta a középső királyfi, hogy majd végire jár ő a dolognak,
neki majd csak elmond az apja mindent.
Úgyis volt, bement. De ő se járt jobban, mint a bátyja, úgy vágta feléje
az apja a kést, mintha egyben meg akarná ölni.
El voltak búsúlva nagyon. Már azt hitték, hogy vége a vállalkozásnak,
ott vannak, a hol elindultak: nem tudnak semmit.
De a legkisebb királyfi nem hederített a rossz hírekre, hogy az apja így
meg úgy… a kést hogy vagdossa utánok… mi egymás… biz ő bemegy, feltette
magában, ha az apja az ördöggel határos is!
Be is ment. Elmondta ő is, a mit a bátyjai, az öreg király most is
kapott egy kést, úgy vágta a legkisebb fia czombjába, hogy mindjárt
megállt benne. De a királyfi nem szaladt ki, ha kihúzta a kést a
lábából, az asztalra tette az apja elé.
– Kedves apám! ölj meg! szabad vagy velem, mert a fiad vagyok, de mondd
meg nekem, a mit kérdeztünk már tőled mind a hárman!
Az öreg ekkorra már megcsendesedett, szünt a mérge egy kicsit. Azt
mondja a fiának:
– Kedves fiam! úgy látom, te vagy a legbátrabb fiam, te neked
elmondhatom minden bajomat. Az egyik szemem azért sír, hogy olyan két
gyáva fiam van, a másik meg neked örül. A szomorúságom meg onnan van,
hogy félek a haláltól. Ha te elhoznád nekem az élet meg a halál vizét
meg a szépen szóló madarat, nem is halnék meg, meg szomorú se lennék
többet!
Hallotta ezt a kis királyfi, jól eszibe véste. Eltökélte, hogy az élet
meg a halál vizét meg a szépen szóló madarat megszerzi a föld alól is.
Másnap feltarisznyázta magát, vágott egy jó bunkósbotot az útra, avval
elindúlt.
Megy, megy, mendegél, magában mint az Isten madara. Talál egy
öregasszonyt. Elmondja neki ügyét-baját, ezt meg ezt szeretné ő
megkeríteni! Az öregasszony adott neki egy lókefét meg egy korsót s csak
annyit mondott:
– Eredj a hegyen túnan, ott van az öreganyám, az bizonyosan többet tud!
A kis királyfi oda is elért. Ott is kapott egy lóvakarót, egy korsót meg
azt a szót:
– Eredj a hegyen túnan, ott lakik az öreganyám, az bizonyosan többet
tud.
Elment ő oda is, a harmadik öregasszonyhoz. Mikor elmondta, mit akar,
azt mondta neki a vén boszorkány:
– Jól van, ha azt akarod, de ember légy magadért! van én nekem hét
lovam, három nap egy esztendő nálam, ha azt a hét lovat egy esztendeig
meg tudod őrzeni, jól lesz minden.
Beállott béresnek. Mindjárt bement az istállóba, megvakarta, megkefélte
a lovakat, azok mindjárt szelidek lëttek. Ereszthette aztán akárhova
őket, estefelé mindig együtt voltak. Harmadik nap alkonyatkor, mikor
ballagott a királyfi már hazafelé, azt mondja neki a legkisebb ló:
– Hallod-e, kedves gazdám! ha az asszonyunk valamivel meg akar fizetni,
el ne fogadj egyebet annál a rossz csikónál, a ki a szemetdomhon
hempereg! tudod-e?
A királyfi megköszönte a kis ló jótanácsát, mikor hazaértek, nem szólt
az asszonynak se fejéret, se feketét, ha odament a szemétdombra,
talpraállította a kis szőrmók csikót, megvakarta, megkefélte, az
istállóból egy kötőféket a fejére húzott, a kis rossz csikóból egyszerre
csak olyan szép aranyszőrű ló lett, hogy olyan a királynak sincs. Akkor
bement az öregasszonyhoz.
Elmondta, hogy őneki szolgálata fejében ne adjon egyebet, csak azt a
rossz csikót, a ki az ól előtt a szemétdombon hentereg. Az öregasszony
ácsánkodott először, de utoljára – végre mit volt mit tenni, a királyfi
annyira kötte az ebet a karóhoz, hogy odadta neki.
– No, fiam! ha már van lovad, tanácsot is adok. Eredj, eredj az erdőben,
míg csak egy aranyvárra nem találsz. Annak az ablaka mindig nyitva van.
Kösd fel a lovad farkát jól s ugrass be valamelyik ablakon, de vigyázz,
hogy az aranyvár meg ne zendüljön, mert a sok sárkány meg fenevad, a ki
odabe van, felérez és szétszaggat! Eredj aztán a tizenegyedik szobába,
ott találsz egy szépséges királylányt, meg ne csókold valahogy, mert baj
lesz, ott folyik az élet meg a halál vize, merítsd meg a korsókat, a
szépen szóló madarat kalitkástúl együtt akaszd le a szegről, aztán újra
jól felkössed a ló farkát, hogy észre ne vegyenek.
Elbúcsúzott a királyfi, felült a lóra. Az aranyszőrű ló egyet ugrott,
hármat szökött, ott álltak az aranyvár előtt. A királyfi leugrott,
felkötötte a kis ló farkát, aztán beugrajtott az egyik ablakon. Bement a
tizenegyedik szobába, ott ült a karosszékben a szép királylány, mellette
meg két oldalt az élet és halál vize. A lyány olyan szép volt, nem birta
megállni, hogy meg ne csókolja. Úgy ám! de az is javából volt a
vászonnak, nem hogy kurját ütött volna a házban, még vissza is csókolta
a királyfit, bevezette a tizenkettedik szobába, ott telemerítették a
három korsót, leakasztották a szépen szóló madarat, avval irdócz!
mentek. A hogy kiugrajtottak az ablakon, a ló farka nem volt jól
felkötve, a vár megzendült. Felébredt a sok fenevad meg a sárkány,
utánok. Már száz lépésre se voltak egymástól, mikor a királylány azt
mondta a királyfinak:
– Hajítsd el a lókefét!
Eldobta a királyfi. Lett is belőle utánok olyan vadont ezüsterdő, hogy
nem lehetett rajta átlátni.
De nem sokáig mehettek, mert a sárkányok a sarkukban voltak. Akkor a
lány eldobatta a lóvakarót. Abból meg egy aranyerdő lett. De azon már
senki emberfia keresztül nem tudott menni, olyan sűrű volt, így osztán
békességben mehettek egy darabig. Az öregasszonyoknak bevitték a korsó
vizüket s tartottak hazafelé. Otthon az ország határában már várt rájok
a két öregebb testvér. Se szó, se beszéd, odamennek az öcscsükhöz,
megkötözik s viszik haza. A kirákisasszonyt vitték magukkal az élet- és
halálvizével meg a szépen szóló madárral együtt, de a lovat bekötötték
az apjok istállójába s a kis királyfit meg bezárták egy kamrába. Mikor
az öreg király kérdezte, hogy hát a legkisebb fia hol van? azt mondták,
hogy meghalt még az úton.
Hej! ha tudta volna az öreg, majd adott volna!
Idő múlik, nap halad, egyszer a király csak látja, hogy a szépen szóló
madár meg az aranyszőrű paripa nagyon sehogy sincs. Kérdezősködik
mindenütt, de senki se értett a dologhoz. Fogta magát megkérdezte magát
a szépen szóló madarat, hogy mi baja?
– Mi a bajom! hogyne volnék én szomorú, mikor a szép királykisasszonyt a
legöregebb királyfi vette el, a legfiatalabb királyfi meg, a ki minket
az aranyvárból elhozott, ott szenved a kamrában. Szalmán fekszik és
kenyéren, vizen él!
Az öreg király csak nagyot nézett. Felnyittatta a kamrát mindjárt s a
legkisebb fiát csakugyan úgy találta, a hogy a madár mondta.
A két legnagyobb fiát mindjárt négyfelé hasíttatta, a legkisebb fiával
meg elvetette a szép királykisasszonyt, a fele birodalmát neki
ajándékozta, az egyik szeme már nem rítt úgy, mint a hogy másik
nevetett, szomorú se volt már, csak vígadtak nap-nap után. Még most is
élnek, ha meg nem haltak.
_Eger, Heves vármegye. Schmied Sándor mészárosmestertől. 1905. január._


69. Szegény János.
Egyszer volt, hol nem volt, az üveghegyeken túl, de még az óperencziás
tengeren is túl, a hol a kis kurtafarkú disznó túr, reczeficze fékető,
ugyan mi lesz még ebből? Gallér híjján köpenyeg, toldd a mesét, ha
lehet, hazudjunk, mert van kinek. Mikor az én subámat szabták, hét vég
posztó kimaradt, de gallérja nem telt.
Volt egyszer egy szegény ember. Annyi adósságot csinált, hogy sohse
birta kifizetni, elköltötte volna a jövő hetet is, ha lehetett volna.
Egyszer meghalt. A holt tetemét elvitték a templomba, ott ki is
terítették. Mikor az adósai megtudták a halálát, odamentek s hogy máskép
a pénzüket nem birták rajta megvenni, el kezdték püfölni, mint a
kétfenekű dobot. Már majdnem szétverték, odalép hozzájok egy legény, azt
mondja nekik:
– Halljátok-e, emberek! ha már ez a szegény ember nem fizetett meg
nektek, ne így álljatok rajta boszút! mondjátok meg, mivel tartozott, én
kifizetem!
Az adósok rögtön abbahagyták az ütleget, azt mondták:
– Háromszáz forinttal!
– Háromszáz forinttal? no jó! épen van annyi pénzem, hát netek, itt van,
aztán többet ne bántsátok!
A halott békén fekhetett tovább, nem bántották többet.
A legény meg, hogy odadta minden vagyonát egy halottnak a nyugodalmáért,
mit vót mit tenni? elindúlt vándorolni.
Ment, ment, mendegélt hetedhét ország ellen. Útja egy nagy hegynek vitt.
A hogy ment, az út szélén látott egy fél daruszárnyat, gondolt egyet, jó
lesz még ez valamire, ha egyébnek nem, tolluseprőnek! betette a szűre
újjába. Alig haladt el pár lépést, látott egy rozsdás kardot, felvette
azt is. Nemsokára találkozott egy öregasszonynyal, a ki egy nagy hát
vesszőt hozott az erdőről, de el volt már fáradva, rimánkodott a
legénynek, hogy vegye le a hátárúl egy kicsit, mert má majd megszakad
alatta. A legény segített szívesen. Mikor már az asszony lélegzett
eleget, a legény újra feladta neki a fát, de a szívességéért – szegény
asszony nem tudott egyebet adni – kapott egy kéve vesszőt. Gondolta,
hogy jó lehet még az valamikor, vállára kapta, oszt ment tovább.
A hogy ment, mendegélt, már régen hallotta, hogy a háta megett
kajtat[69] valaki. Hátranéz, hát kit lát? Szegény János ballagott utána,
a kit a templomban püflegeltek az adósai.
– Hova megy kend, János bácsi? – kérdezte a legény.
– Hozzád szegődök, fiam! hogy a jótéteményedért én is jóval fizessek!
– No jó! hát ballagjunk együtt!
Ballagtak együtt. Egyszer egy városba értek, abba lakott egy király a
lányával. A palota előtt állott kilenczvenkilencz karó, arra rá volt
szúrva kilenczvenkilencz emberfej.
Kérdezősködtek a városban, hogy minő király lehet az, a kinek a palotája
előtt kilenczvenkilencz emberfej van karóra húzva? Ott aztán elmondták,
hogy annak a királynak van egy lánya, de nem akar férjhez menni
senkihez, a ki kérőbe megy hozzá, mindnek találós kérdést ad fel, s a ki
arra megfelelni nem tud, karóba húzatja a fejét. Az a kilenczvenkilencz
emberfej kilencvenkilenc kérőnek a feje.
Erre félrehítta Szegény János a legényt. Azt mondta neki:
– Tudod-e mit? barátom! tudom már én, mi fán termett ez a
királykisasszony. Ez a denevérkirálynak a szeretője, minden éjjel ott
hál annak a barlangjában s ott találgatják ki ketten a találós
kérdéseket. Hanem majd! te bemégy most kérőnek, megmondod, hogy te el
akarod venni a király lányát, aztán akárhogy ijesztgetnek, vissza ne
riadj semmitől, majd tudom én, mit csinálok. Ha odabent végeztél, gyere
vissza hozzám!
A legény bement, elmondta a szíve szándékját, azzal jött ki. Akkor azt
mondja neki Szegény János:
– No! most add ide a daruszárnyat meg a rozsdás kardot meg a kéve
vesszőt, aztán menj aludni! jókor reggel majd felzörgetlek!
Úgy is volt, a legény ment aludni.
Mikor eljött az este, Szegény János vállára kapcsolta a fél
daruszárnyat, a kardot az oldalára kötötte, a kéve vesszőt meg a hóna
alá csapta, odaállott a királykisasszony ablaka alá. Várakozott, míg
kijön a királylány, hogy a szeretőjéhez siessen.
Nem várt sokáig. A hogy kinyílt az ablak, a királylány szállt egyenesen
a hegyek felé. Szegény János utána. Verte ám a kéve vesszővel úgy, hogy
mind leszakadt a hátáról a ruha, mire a barlanghoz ért. Ott a lány, mint
a ki már jól tudja a járást, csak be egyenesen a szobába. Szegény János
kível maradt. Hallgatódzott az ajtón. Odabent a lány elmondta, hogy új
kérője akadt, valami nagyon szegény ember, mit kéne neki feladni? A
denevérkirály azt mondja:
– Tudod-e, mit? írd a levélbe azt, hogy – gyűszű! ne félj, azt nem
találja ki sohasem!
Jól van, megegyeztek. Szerelmeskedtek még egy jó darabig, azután a lány
jött. Szegény János azon mód, mint menőben, hazafele jöttükben is a lány
nyomában volt mindég s úgy püfölte a hátát, csakúgy porzott.
Mire otthon az ablak alá értek, a lány besuhant, lefeküdt s elaludt.
Szegény János meg ment a legényhez, hírül adott mindent.
Másnap reggel kel a legény, megy a palotába. A kirá meg a lánya már
várták.
– No! szegény legény! találd ki, mi van írva ebbe a levélbe! – kérdezte
a király először is.
– Hát mit teketóriázzak, – mondta a legény – gyűszű!
– Jól van, fiam! derék ember vagy! ezt kitaláltad, csak aztán a többinél
is nyomon járj!
Eljött megínt az este. A legény lefeküdt, de Szegény János talpon volt.
A féldaruszárny már a vállára volt kapcsolva, a kard az oldalán, a kéve
vessző a hóna alatt, ott várt a királykisasszonyra az ablaknál.
Épen, mint az első este, mikor a lány a denevérkirályhoz igyekezett,
most is kikapott ő kelme, Szegény János nem kímélte a hátától a vesszőt,
csak úgy ropogott, a hogy hátba-hátba sózta. Alig is várta már a lány,
hogy a tetthelyen legyen, csak úgy zuhogott rá a nemszeretem símogatás.
Mikor beért a szeretőjéhez, az volt az első:
– No! még ilyen jégesőt! soha életemben! azt hittem, hogy az egész felhő
a nyakamba szakad! még így nem verte meg a hátam az eső!
Azután hozzáfogtak szerelmeskedni. Szegény János meg az ajtón várt,
hallgatott. Azt mondja egyszer a lány a denevérkirálynak:
– No! édes szívem, szép szerelmem! még olyan legényt nem láttam, mint a
ki most kéret! kitalálta, mi volt írva a levélben! mondd má, mit írjunk
másodszor? hadd járnék a végére! mert még egyszer csakugyan az ő
feleségének kell lennem!
– Legyen most papucs! – mondta a denevérkirály.
– Jól van!
A lány fogta magát, összekapta magán a nagykendőt, készült haza.
Alig fordúlt ki az ajtón, Szegény János készen állott a vesszővel, verte
is, míg haza nem értek. Otthon a lány lefeküdt, aludt volna is, ha
tudott volna, úgy kikapott. Szegény János meg ment egyenest a legényhez,
elmondta, mit látott, mit hallott?
Másnap reggel nem győzött eleget csodálkozni a király, mikor a legény
nagy fittyommal[70] kimondta, hogy a levélbe ez a szó van írva: papucs.
– No! lányom! ez a legény szerencsés fűre tapodott, kitalálta már a
másodikat is!
– Majd nem találja a harmadikat! – felelte a lány nagy kevélyen.
Alig esteledett be, már a legényt majd hogy a hideg nem lelte, úgy
gondolkozott. Kérte az Istent, hogy csak még egyszer segítené meg,
minden jól lenne!
Setét volt már, Szegény János ott áll harmadszor is az ablak alatt. Jön
a lány is, száll, mint a szálló madár. Szegény János utána. De úgy még
sohse verte, mint most. Még a vessző is eltöredezett, úgy püfölte. Mikor
a tetthelyre értek, a lánynak csupa vér volt a háta. Panaszolkodott is a
denevérkirálynak, hogy nem tudja, mit akar az idő, de az mégis sok, hogy
így esik!
A denevérkirály vígasztalta, hogy majd elkíséri most ő hazáig, megtudja,
milyen is hát az a jégeső, a melyik ilyen kegyetlenű elmegy az emberség
mellett! Azután ölibe kapta a lányt, jól megölelgette, azután kérdezte
tőle:
– No! hát a másodikat kitalálta-e a legény?
– Ki-e? ki bizony! ördöge lehet annak!
– Megállj! – mondta a denevérkirály – harmadszorra nem találja ki!
tudod-e, mit írj a levélbe? azt, hogy – a _denevérkirály feje_. Azt csak
nem tudja kitalálni!