Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből; Magyar népköltési gyüjtemény - 07

Az ajtón mëg fënt czifraüveg vót, azonn mëg ëgy lyuk. Aszongya a
zsiványvezér:
– Ereggy be csak, vitéz! nézz szét! oszt ha mindënt mëgnézté, gyere
vissza, azután oszt mink mënünk be!
A vitéz bemënt. Az első szobába aludt a gróf. Az asztalon vót bor mëg
ëgy aranyóra. A borbú itt ëgy puhárral, az órát mëg a zsebibe tëtte. A
másik szobába a grófné aludt. Ottan sütemént ëtt mëg elhozta az asszony
jegykendőjit. A harmagyikba aludt a gróf lyánya. Hej! de szép lyán vót!
A vitéz nagyon mëgszerette, mëg is csókolta mingyá, az újjárú mëg
lëhúzott ëgy gyűrőt. Avval visszamënt a nyílásho, oszt intëtt a
zsiványoknak.
Azok ëgyënkint bebújtak, de mihent a fejik odbe vót, a vitéz mindnek
levagdosta, úgy, hogy a zsivánbú ëgy csëpp së maradt életbe. A testyikët
ëgy halomba rakta, azután elmënt.
Az erdőbe vëtt a tűzbü, a Hajnalt mëg az Éfét eleresztëtte, azután az
ökörhúst mëgsütte.
Másnap nagyon csudákozott a gróf: ki lëhetëtt az a bátor embër, a ki a
zsiványokat mind mëgölte!? Hírű is tëtte, hogy a ki mëgölte, annak aggya
a lyányát feleségű! De hogy nem jelëntkëzëtt senki, az udvarmester
fëlhasználta az alkalmat, oszt. aszonta, hogy ő vót az, a ki a
zsiványokat mëgölte.
Ez az embër csúnya, ricskës vót, de hogy ilyen bátor embër vót, a gróf
aszonta:
– Hát má így hozzád adom a lyányom!
A gróflyány mëg csak rítt, szomorkodott, nem merte azt mondanyi az
apjának, hogy: nem! Érizte ő, hogy ámába valaki mëgcsókolta, de hogy
sënki së gyött érte, nem szóhatott. Az apja a lagzit ëgy esztendőre
halasztotta el. De mikor az esztendő lëtelt, az udvarmestër mëgesküdött
a lyánynyal, oszt lagzit csaptak.
De ezt mëghallotta ám a vitéz, elment a lagzira ő is. Az őrök
beeresztëtték, mert vitéz vót.
Vocsora át épenn, a mikor mindënkinek këllëtt mondanyi valami mondókát.
Mikor ő rá kerűt a sor, aszongya:
– Bizony! a zsiványokot nem az udvarmestër ölte mëg! ha én! Avval
elészedte zsebibű az aranyórát, a jegykendőt mëg a lyány gyűrőjit.
Mindënki ráösmert a magáéra. A szép grófkisasszony örömmel borút a vitéz
nyakába.
A gróf az udvarmestërt mëgölette, a koronát mëg lëvëtte a fejirű,
rátëtte a vitézére. A lyányát hozzáadta feleségnek, nagy lakodalmat
csaptak, olyan boldogok lëttek, hogy még most is ének, ha mëg nem
haltak.
_Eger, Heves vármegye. Mészáros Ferenctől. Lejegyzés ideje: 1904. aug._


16. A vasfejű farkas.
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, az operencziás
tengeren is túl, de még az üveghegyeken is túl, a hol a kis kurtafarkú
disznó túr, volt egyszer a világon egy szegény ember. Annak volt egy
fia. Az a fiú kijárt az erdőre fáért.
Egy napon is, a hogy az erdőben szedegeti a fát, meglát egy kis kígyót.
Azt mondja neki a kis kígyó:
– Vigy el engem innen magaddal, jó tettedért jót várj!
A legény felvette, hazavitte, felvitte a padlásra, mindennap jól
tartotta tejjel. Egyszer már nagyon különös volt az apjának, hogy a fia,
ha tejet kap, mindjárt szalad vele a padlásra. Kapta magát, megleste.
Felment utána a padlásra. Hát ott látta, hogy egy csúf nagy kígyót etet
az ő fia. Iszonyú mérges lett.
– Hallod-e, ha azt a csúnya férget el nem tudod a házamtól, téged is
elkergetlek!
A legény – mit csinált volna egyebet? – fogta a kígyót, betakargatta,
vitte, maga sem tudta, hova. Azt mondja neki a kis kígyó:
– Kedves barátom! vigyél engem ide meg ide, az apámhoz, s ha valamit
kínálnak neked értem, ne fogadj el egyebet, csak azt a rossz tülköt, a
ki a komrában lóg a falon. S ha odadták, van abban egy dugó, ki ne húzd,
mert rögtön szétszaggat a vasfejű farkas. Fújj bele s a hány ember jön
hozzád, fogadd meg mind.
Úgy is volt. A legény hazavitte a kis kígyót az apjához, megkapta a
tülköt, azzal fordúlt visszafelé. Útközben nézegette ő a kis tülköt,
látta a dugót is, a mit nem szabad kihúzni. Kiváncsi volt, mért nem
szabad kihúzni! Annyira, annyira, nem állhatta, hogy ki ne húzza. A hogy
kihúzta, csak ugrott ki a tülökből egy nagy veres bika, utána meg egy
nagy gulya marha. Úgy megijedt, hogy egy krajczár sem maradt a zsebiben.
Nem tudta, mit csináljon? mert azt a rengeteg sok marhát hogy hajtja már
ő vissza a tülökbe? A hogy ezen gondolkozik, megáll előtte a vasfejű
farkas.
– No! megszegted a tilalmat, kihúztad a tülköd dugóját, most már
szétszaggatlak!
A legény elkezdett neki rimánkodni. Fogadkozott, hogy akármit csináljon
vele, nem bánja, csak szét ne szaggassa! Azt mondja rá a vasfejű farkas:
– Jól van, nem téplek szét, ha azt a négy dolgot, a mit kikötök,
megcselekszed!
– Mindent megteszek! – mondta a legény nagy sietve.
– Hát az a négy dolog az: ne mosdjál, tisztát ne végy, ne házasodjál s
ne menj a templomba!
A legény megfogadta mind. Akkor a vasfejű farkas behajtotta a tülökbe
mind a gúlyát, még a veres bikát is. De azt mondta a legénynek még
utóljára:
– Ha a négy dolog közül akármelyiket is megteszed, eljövök s
szétszaggatlak!
Bánta is már akkor a legény, akármit igért, csakhogy a tülökkel rendben
volt.
Ment, mendegélt hazafelé. Az úton talált egy nagy pénzeszacskót. Egy
hétig mindig olvasta, annyi pénz volt benne. Vett is rajta a királytól
földet, egy tagban, olyan volt a széle-hossza, hogy egy napig megtartott
bejárni. Azon munkálkodott a legény, szántott-vetett s élt, mint Marczi
Hevesen. De már nagyon piszkos volt a keze is, a lába is, szeretett
volna megmosakodni. Meg is tette volna mindjárt, ha nem félt volna a
vasfejű farkastól. De gondolta magában, hogy az már úgyis olyan régen
volt, mikor ő az igéretet tette, csak nem emlékszik tán már az se
mindenre! Kapta magát, megmosakodott. Alig törülte ki a szemit, már
előtte állt a vasfejű farkas.
– Az első tilalmat mát megszegted, mit csináljak most már veled?
A legény megint csak könyörgőre fogta a dolgot.
– Nohát! ha még egyszer megszeged a tilalmat, véged! – mondta a vasfejű
farkas. Azzal elment, de úgy, hogy senki se látta.
Kis vártatva vette észre a legény, hogy ő rajta olyan piszkos minden,
mint a kent kas. Már eszébe se volt az igérete, egy vasárnap tisztát
vett magára. A vasfejű farkas azt is megtudta rögtön. Szaladt is, hogy
széttépi. De a legény nagy rimánkodására megint megbocsátott neki.
De már akkor gazdag volt a legény! Erről is, arról is a sok
királykisasszony szíve majd megrepedt utána, mivelhogy szép is volt.
Annyira-annyira, hogy ő maga is meggondolta a dolgot, megházasodott. A
vasfejű farkas, mint a parancsolat, egyszerre előtte volt. De most már
mindenáron szét akarta szaggatni. Rimánkodott a legény, szépen kérte,
hogy ne bántsa, de a farkas csak, hogy ő széttépi. Fogadkozott a legény
nagyon, megigérte, hogy többé nem szegi meg a tilalmat. Azt mondja neki
a vasfejű farkas:
– No! még az egyszer! de ha negyedszerre is feltörnéd az igéretet,
biztosan véged van!
Bizony feltörte ő negyedszerre is, mert esküvőre is kellett mennie, ha
már megházasodott. De nem várta be, míg a vasfejű farkas hozzámegy, az
esküvő után rögtön útnak indult, ment a nagy világnak, hogy rája ne
találjon a vasfejű farkas.
Ment, ment, mendegélt hetedhét ország ellen. Talált egy kunyhóra, abban
szűkölt három kutya, a ki már egy hete nem evett semmit. A legény
jóltartotta őket. Akkor azt mondja az egyik:
– Jó tettedért jót várj! te most nekünk ennünk adtál, megháláljuk a
jóságodat, szolgáid leszünk. Én vagyok a Mindentudó, ez itt mellettem az
Erősmintavas, amaz meg ott Sebesmintaszél. Én gondolok ki mindent,
Sebesmintaszél a leghamarabb ott van, a hol lenni kell, Erősmintavas
pedig ha megmarkol valamit, szakad!
– No! – gondolta magában a legény – ez kell nekem!
Azzal a három állat meg ő útnak indúlt. Mentek, mendegéltek hetedhét
ország ellen. Beértek egy kunyhóba, ott lakott egy öreg asszony, a
vasfejű farkas anyja.
– Adjon Isten jó napot, öreganyám! – köszönt oda a legény.
– Adjon Isten, kedves fiam! jól jártál, hogy öreganyádnak szólítottál!
mi járatban vagy? mi szél hozott erre, a hol még a madár se jár?
Hát biz’ a legény elmondta, hogy ő a vasfejű farkas elől menekül, mert
mind a négy fogadását megszegte s most fél, hogy az a csúnya jószág
végére jár az életének.
– No! sebaj! – mondta az öregasszony. – Eredj ki a szőlőbe, ottan
kapálnak, végy te is egy kapát a kezedbe, oszt ne félj semmitől!
A kunyhó mellett volt egy nagy darab szőlő, épen kapáltak benne. A
legény odament, elkezdett kapálni. De a vasfejű farkas mindig a föld
alatt járt s így mindent tudott, merre jár a legény, most is megtudta,
abban a szentben ott termett.
– No! egyszer már leszámolunk! bujkáltál előlem, de rajtam ki nem fogsz!
most szétszaggatlak.
Azt mondja neki a legény:
– Szétszaggathatsz, de előbb engedd meg, hogy a csizmám levethessem.
Megengedte.
– De most má széttéplek!
– Engedd meg, – mondta a legény – hadd mászok fel arra a jegenyefára,
még egyszer visszanézek az édes anyám házára!
A vasfejű farkas azt is megengedte.
Akkor a legény elkezdte kiabálni:
– Erősmintavas! Sebesmintaszél! Mindentudó! gyertek csak! tépjétek szét
a vasfejű farkast!
Azok meg csak úgy estek neki, mint az oroszlány. Úgy szétszedték, mintha
a világon se lett volna!
Akkor a legény lejött a fáról, felhúzta a csizmáját s a három állattal
indúlt hazafelé. Otthon a feleségivel még egyszer megesküdtek, lagzit
csaptak, engem is meghíttak, bárcsak még most is ott lehetnék. Még most
is élnek, hogyha meg nem haltak.
_Tisza-Füred, Heves vármegye. Járdány János parasztlegénytől. 1905.
január._


15. A Szélördög.
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király. Annak a királynak
volt három fia, meg három lánya. Már az utolsót kezdte rugdosni, – mert
már olyan vén volt, hogy a körmöm sem ment volna bele, – az öreg azt a
testámentomot tette, hogy ha meghal, a fiai három éjjel őrizzék a bőrét,
a lányait meg azoknak adják oda feleségül, a kik először jönnek kérni.
Azután nem sokat teketóriázott, meghalt.
Életében az ördögökkel czimborálhatott a király, mert a két első éjjel a
két legnagyobb fia megszökött a koporsójától. A harmadik éjjelre nem
volt más a ki megőrizze, a legkisebb ment a koporsó mellé az apja bőrét
őrzeni.
Szentelt mogyorófabottal körülkerítette magát, úgy várta be az éjfélt.
Éjfélkor csak nagy dobogást meg röfögést hallott. Egy tüzes bika, meg
egy tüzes vaddisznó ment feléje, de a karikán belül, a mit a
mogyorófabottal húzott, egy sem tudott jutni. Elmúlt az egy óra,
elmentek. A pádis[23] pedig otthagyta az apja koporsóját, haza se
nézett, elindúlt, ment hetedhét ország ellen. Csak a kardját vitte
magával.
Útjában találkozott a Hajnaleresztővel, a ki épen eresztette fel a
hajnalt. Azt mondja neki a pádis:
– Sohse ereszd még, pajtás! nagyon hamar van, még csak egy óra éjfél
után!
A Hajnaleresztő hallgatott a szóra. A pádis ment tovább. A hogy megy,
megint találkozik a Naperesztővel, az is épen a napot akarta ereszteni.
Szólt a pádis annak is egy pár szót, az is megállott.
Egyszer nagysokára megállott egy királyi palota előtt. Álmos volt már,
gondolta, lepihenhet egy kicsit. A hogy bemegy, látja, hogy a padlás
tele van zsiványnyal. Tudta a dürgést mindjárt, csak ki a karddal, úgy
vágta szét valahányat, hogy meg se mukkantak többet. Most már – gondolta
– nem maradhat itt, mert ha odabent felébrednek, majd azt hiszik, hogy ő
is rabló, oszt felakasztják, a kardja hüvelyét otthagyta, ő maga meg
keresett magának egy hátas lovat, arra ráült s hazavágtatott.
Otthon épen nagyban abajgatta a két öregebb pádis a három
királykisasszonyt. Azoknak kérőjük jött, egy farkas, egy kígyó meg egy
gerlicze, a lányoknak eszükbe jutott az apjok mondása, hogy azokhoz
menjenek feleségül, a kik legelőször mëgkéretik, a két bátyjok pedig
elejét állotta a férjhezmenetelnek azzal, hogy csak állatokhoz nem
mennek el.
Igy hát épen jókor ért haza a legfiatalabb pádis. Mikor legközelebb
látogatóban volt a három kérő, hozzájok adta a hugait feleségül. Azok
lagzit csaptak, oszt elmentek. Ő meg ment vissza a királyi palotába, a
hol a sok zsiványt megölte.
Útközben találkozott a Hajnaleresztővel, a ki épen eresztette fel a
hajnalt.
– Most már eresztheted, kedves barátom! – mondta neki, – jól van már
minden.
A hogy ezt kimondta, egyben kihajnalodott. Találkozik a Naperesztővel
is, odaszól annak is:
– Eresztheted már, kedves barátom! jól van már minden!
Egyben világos nappal lett. Nemsokára oda is ért a királyi palotához. A
hogy bement, a meztelen kardjáról mindjárt megismerték, hogy ő lehetett,
a ki a rablókat megölte. Leültették, jól megvendégelték, azután azt
mondta neki a király:
– No! kedves fiam! te megmentettél bennünket a zsiványoktól, én pedig
hozzád adom a lányomat, meg a felekirályságomat.
Egyéb se kellett a pádisnak! A királykisasszonynyal még az nap
megesküdött, lagzit laktak, faggyút sz...k, azzal világítottak. Mikor a
vendégségnek vége volt, hazavitte a maga országába.
De annak a királykisasszonynak, a kit ő elvett, volt ám egy más
szeretője is, már úgy, hogy a kisasszony arról nem is tudott, – a
Szélördög. Ez szerette volna magáénak már régen. De sehogysem juthatott
hozzá, mert otthon a király soha nem eresztette ki a levegőjárásra a
lyányát, még a vejének is meghagyta, hogy ő se bocsássa ki, mert akkor
volt szép asszony! nincs szép asszony! sírva nézhet utána, elrabolja a
Szélördög.
Történetből egyszer a pádis elment vadászni, de eszibe se jutott, a mit
az apósa mondott. Az ajtókat tárára-várára hagyta, az asszonyt meg a
maga kénye-kedvire. Ha tudta volna, bizony máskép tett volna, mert alig
lépett ki a szép asszony a szobából, felkapta a Szélördög, úgy szaladt
vele, mint valóságosan a szél, meg se állt a palotájáig.
Jön haza a pádis, hallja, hogy nincs szép asszony, elvitte a Szélördög.
Búsúlt nagyon, még az étel se esett neki jól.
Másnap útra kerekedett, sorra járta a sógorait. Először elment a
farkashoz. A farkas épen nem volt otthon.
– Adjon Isten jó napot, kedves húgom!
– Adjon Isten, kedves bátyám! hol jársz te itt, a hol még a madár se
jár?
Akkor oszt elmondta ügyét-baját.
– No! azon nem valami nagyon tud segíteni az én uram!
Mikor így beszélgettek, kívülről már ordított a farkas:
– Hu-huuú! mindjárt a forró tengerbe hajítom, a ki én nálam
alkalmatlankodik!
Avval beugrott a szobába egyenest a sógorára. De az asszony elsikította
magát, hogy:
– Te! a sógorod!
A farkas csak akkor vette magát észre, mindjárt bocsánatot is kért. A
pádis nem haragudott, tudta, hogy a farkasban farkastermészet lakik,
hanem inkább elmondta a maga ügyét-baját.
Azt mondja a farkas:
– Hej! kedves sógorom! én neked nagy hálával tartozom, mert feleségem se
volna, ha te nem lettél volna olyan ember, mint a minő vagy! mondok én
neked egyet, kettő lesz belőle: a te feleséged a Szélördög vitte el,
attól pedig bajos visszakeríteni, hacsak hét lelked nincs! de azért
próbáld meg! van nekem egy három lábú lovam, én azt neked adom. A
Szélördög minden nap huszonnégy óráig alszik, te felülsz a lóra, elmégy
oda s elhozod az asszonyt. De siess, mert ha a Szélördög utólér, vége a
szép életednek, az asszonyt meg visszaviszi!
Meghallgatta a szép szót a pádis, azután felült a lóra, elindúlt. Maga
sem gondolta, olyan hamar odaért. A Szélördög aludt javában, az asszony
meg az ablakon nézett ki, csak épen hogy a nyeregbe kellett ültetnie.
Akkor aztán gyű! Jézus áldjon meg![24] mentek ám. Már nem lehettek
messzire a pádis hazájától, felébredt a Szélördög. Az is se szó, se
beszéd! csak usdi! utánok! El is fogta őket hamar. Az asszonyt magához
vette, a pádisnak meg csak annyit mondott:
– Ha még egyszer utolérlek, jaj az életednek most még elmehetsz, de menj
is, míg szépen vagy!
Szegény pádis azzal bandukolt hazafelé.
Elment a kígyó sógorához. De az is csak azt a tanácsot adta neki. A
pádis fogta magát, egyet gondolt, hogy most majd okosabb lesz,
megpróbálta másodszor is. De a Szélördög – üsse el a rossz! – most is
utolérte és csepp híja volt, hogy szét nem szaggatta. De annyit mondott
neki, hogy:
– Ha még egyszer megkaplak, hogy az asszonyt el akarod vinni, se szemre,
se főre nem nézek, abban a szentben agyonváglak!
A pádisban még az tartotta a lelket, hogy volt egy harmadik sógora is, a
gerlice. Gondolta, hogy az majd csak okosabb tanácsot ad a többinél! El
is ment hozzá.
A gerlicze sógora azt mondta neki:
– Tudod-e, mit! ha már így vagy, eredj, állj el bojtárnak ahhoz az
urasághoz, a ki a Szélördög birodalmában lakik. Annak az uraságnak van
egy veres tehene. Mikor itatni hajtod a gulyát a tóra, a veres tehén
hanyatvágja magát a vízben s úgy úszik hassal felfelé. Te eredj, úszsz
be! vágd fel a hasát, abban van egy kalitka, abban egy szép madár, annak
vedd ki a szívét, abban találsz egy követ, a kőben pedig egy bogarat.
Azt a bogarat morzsold össze s szórd be a vízbe, abból támad egy öt lábú
ló, azzal hazahozhatod a szép asszonyt!
Ennek nagyon megörült a pádis, félre is vágta a kalapját örömiben. Azzal
felöltözött bojtárnak s elment ahhoz az urasághoz, a ki a Szélördög
birtokán élt. Ott meg épen kellett a bojtár, mert a ki volt, elvitték
katonának. Csak azt várta, hogy eljőjjön az itatás ideje: gondolta
magában, hogy akkor már ő lesz a valaki!
Pont délben hajtotta a marhát a tóra. A nagy veres tehén is beúszott s a
mint a közepére ért, hanyatvágta magát, égnek tartotta a hasát s úszott.
A pádis utána, felvágta a hasát, kivette belőle a kalitkát, abból a
madarat, a madárnak a szívét kettévágta, kivette belőle a követ, a kőből
meg a bogarat. Ezt mindjárt szét is morzsolta s beszórta a vízbe. Rögtön
egy gyönyörű öt lábú ló lett belőle. Akkor aztán se nem köszönt, se
semmi! ment a szép asszonyért. A Szélördög akkor is aludt. Nyeregbe
kapta a feleségét s ment, mint a villám. Már a határhoz közel lehettek,
mikor a Szélördög felébredt. Mindjárt látta, hogy nincs szép asszony, de
azt is tudta, hogy má nem lehet az övé soha, mert abban a kis bogárban
volt az ő ereje, a kit a pádis a vízbe morzsolt.
A pádis meg békében hazavitte a feleségét, újra megesküdtek, úgy éltek,
mint a hal vízben. Még most is élnek, hogyha meg nem haltak.
_Tisza-Füred, Heves vármegye. Járdány János parasztlegénytől. 1905.
január._


18. A szárnyas farkas.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá mëg annak ëgy fia.
A fiú mindënáron mëg akart házasonnyi, de az apja mëg a rokonság sëhossë
akarta engennyi. A fiú aggyig erőszakoskodott, még utánna hajították a
gyeplőt, hogy »ereggy! csiná, a mit akarsz! oszt të lásd!« Kimértek neki
ëgy rakás ezüstöt, aranyat mëg gyémántot.
– Itt van, fiam! oszt jó csinádd a dógodat!
Elindút. Mënt, mëndëgét hetedhét ország ellen, nagy sokára egy erdőbe
ért, annak az erdőnek a közepibe tanát ëgy öreg remetét.
Az valahogy mëglátta a szép fényës, kardos kiráfit, sosë látott ő
olyant! – lëtérgyepëlt előtte, oszt lëvëtte a kalapját. A kiráfi
mëgszánta, adott neki ëgy marék aranyat.
Akkor az öreg remete aszongya neki:
– Az erdő véginn lëssz három út, mind a három ëgybű mëgy ki. A hun ëgy
nagy fát taná, ott kezdőgyik. Mind a három útná ëgy-ëgy tábla van
kiszögezve, az elsőre az van írva:
Ki ez útonn halad, maga nem koplal,
De a lova bizonynyal éhënn hal!
a másogyikra mëg az:
Ki ez útonn halad, a lova nem koplal,
De maga éhënn hal!
a közepsőn pegyig:
Ki ez útra merész lépnyi,
A szárnyas farkas száz darabra tépi!

Mikor ezt elmonta a remete, el akart ványi, hogy maj hazamëgyen. De a
kiráfi csalta, hogy mënnyék még vele, isz úgy sincs sëmmi dóga!
– Jó van, no! oszt mënt a remete.
Mëntek, mëndëgétek, mingyá ott vótak, a hun a három út kezdődött. Főtt a
feji a kiráfinak, hogy mëllyikënn indúllyék hát mán el? nem birta
kitanányi.
Aszongya a remete:
– Letjobb lëssz, ha ezënn a közepső útonn ballagsz-ë!
A kiráfi azt választotta, a mit a remete mondott, a közepső utat. Azonn
mëntek ëgyütt. Úttyok nagy erdőbe’ vitt, a hun ëgy napi járásra tanátak
ëgy kutat. Épenn jókor, mer a kiráfi má maj mëghalt szomjann. A kutat
ëgy katona őrzötte. Odaszó neki a kiráfi:
– Hallya-ë, barátom! aggyék ëgy ital vizet!
– Nem lëhet, – mongya a katona – mer ha a szárnyas farkas mëgtuggya,
rögtön szétszaggat! de ha ad két márka aranyat, akkor adhatok!
A kiráfi kifizette rögtönn, lënyëlte a két kanna vizet, a mivel a katona
kiszúrta a szëmit, oszt mëntek árébb.
Nemsokára tanátak mëgint ëgy kutat, azt is katona őrzötte. De ott së
kapott së ócsóbban, së többet, még a harmagyikná së, pegyig annyi vót a
víz, maj kicsapott a kútbú.
– Má iszën szörnyűség! – monta a kiráfi a remetének, három kútná nem
tudok annyi vízet kapnyi, a kivel a szomjúságomot csillapítanám!
– Sosë szomorkoggyá! ha eggyig nem vót bajod, ezutánn mán csak nem
lëssz, monta neki a remete. Ne ë három síp, ha bajod lëssz, fújjá bele!
mindnek más mëg más szava van!
A hogy ezt kimonta a remete, eltűnt.
A kiráfi úgy maratt, mint az árva madár. Elindút magába.
Mëgy, mëndëgé, elér ëgy nagy kapuho, a ki be vót záródva. Mëgfújja az
ëgyik sípot, hát csak nyílyik ki a kapu, előtte mëg ëgy szép út, annak a
szélyinn ült ëgy borzasztó nyomorék embër. Kódús lëhetëtt.
– Hallya-ë, bácsi! – kérdëzte a kiráfi – minő út ez?
– Ez-ë? olyan út ez, hogy a ki ide begyön, innet má nem tud
mëgszabadúnyi, mer ez az út el van átkozva. A ki idekerű, azt
szétszaggattya a szárnyas farkas!
– Má mindëgy! – gondolta a kiráfi, oszt mënt.
Elérte a másik kaput is, a harmagyikot is, a sípszóra kinyít mindakettő,
de az öreg kódús mindég ott ült az út szélyinn, az árokpartonn.
A hogy a kiráfi a harmagyik útra ért, az olyan këgyetlen hosszú vót,
mint ëgyik végi a másikho, hét nap hét écczaka kellett neki mënnyi, még
a véginn mëllátott ëgy palotát, a kinek a kapuja előtt ott tátogott a
szárnyas farkas.
Fújta a nagy kék lángokat olyan messzire, mint ëgy pëtrënczëhordó rúd.
Olyan forró vót, hogy a kiráfi kargya má félyig elolvadt tűlle. De a
kiráfi hadázott tovább. A kard mindég jobban olvadt, utóllyára má csak a
tusája maradt. Mit csinállyék má ő avval? Fël vót nála téve, hogy a
szárnyas farkast mëgölyi akarhogy! Neki veselkëdëtt, ütte, vágta a
szárnyas farkast, am mëg okádta a lángot, mint a kemëncze, ëcczër oszt
mégis jó odaférhetëtt, fëlvágta a hasát.
A szárnyas farkas mingyá fëlfordút, a palota kapuja mëg mingyá kinyít
magátú.
A kiráfi bemënt a palotába, ott szétnézëtt mindën helyënn. Ëcczër ëgy
üvegajtóho ért, azonn kërësztű látta, hogy ëgy gyönyörűséges királyány
fekszik az ágyba, az ágya előtt mëg lëlánczolva hortyog ëgy hétfejű
sárkány.
Aszongya az ajtó előtt:
– Gingalló!
Szent ajtó!
Bűvös könv!
Tárully fël!
Az ajtó mingyá kinyillott szép csëndësenn.
A kiráfi odamënt az ágyho, a lyánt kiemelte belűlle, a ki úgy alutt,
mint a tej, mëg së szuszszant.
Vitte kifele csëndësenn, valahogy a sárkány fël në érëzzën! Mikor az
udvaron vótak, fëlült a kiráfi a lovára, ölibe vëtte a lyánt, oszt akkor
csak ki a kapunn, mint a villám. Szátak sebësenn.
Mikor a kiráfi kigyött a kapunn, az olyant csapódott utánna, hogy a
palotának mëg a fundamentoma is mëgrëndűt, a sárkány mëg fëlébredt.
Mingyá mëglátta, hogy ott valaki járt, mer a lyánnak csak hűtt helyi
vót. Kereste ő mindënütt, de nem tanáta, kínjába az nap mindég ordított.
A kiráfi mëg a kirákisasszony nemsokára hazaértek, ëgyek lëttek,
hetedhétországra való lagzit csaptak, a lagzisok közt vótam én is, még
olyan jó tejbekását sëhun së ëttem, mint ott vót. A vőlegény mëg a
menyasszony még most is ének, ha azóta mëg nem haltak.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa, asztalosnétól. Lejegyzés
ideje: 1903. dec._


19. Rózsa mëg Viola.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy pár embër. Vót annak ëgy fiok.
Elnevezték Rózsának. Mivelhogy nagyon szëgényëk vótak, Rózsának el
këllëtt mënnyi szógálatba.
A hogy mënt, mëndëgét, az útba tanát ëgy kërësztët. Az elejbe
lëtérgyepëlt, kérte az Istent, hogy segíjje mëg az úttyába, aggyék neki
szërëncsét.
Mikor ott jó kiimátkozta magát, elindút, el a nagy világnak, a
bizontalanságba.
Sokáig mëhetëtt má, mikor ëgy erdő szélyinn tanát ëgy palotát.
Be akart mënnyi, de az ajtók zárva vótak, nem lëhetëtt. Nézegét
mindënfele, hátha mëllátna valakit az udvaronn. De bizon nem vót ott ëgy
lélek së.
Ëcczër az ajtó mellett mëppillantott ëgy csëngőt. Nem húzva-halasztva a
dógot – mëhhúzta.
A csëngőszóra kigyött ëgy nagy ördög Plútódrómó – mer hát a vót az ördög
vára.
»Mit keresël të itt, hé?«
»Aggyon Isten jó napot! szógálatot gyöttem vóna biz én keresnyi, ha
tanánék!« monta Rózsa a Plútódrómónak.
»Jó, én nálam kaphaccz, én mëgfogallak. Három nap az esztendő. Ha
kibirod, jutalmat is kapsz!« – monta az ördög.
Száz szónak is ëgy a végi, Rózsa beát az ördöghö szógálatba.
Vót annak az ördögnek ëgy lyánya, Violának hítták. Szép, igazánn szép
lyán vót, csak av vót benne a csúnya, hogy mindég szurkos-piszkos ruhába
járt. Ennek a lyánnak Rózsa nagyon mëttecczëtt, de Rózsa së szóhatott
sëmmit, mer ő is mëszszerette Violát az első pillantásra.
Hát az a Viola még aznap este mëszszólította Rózsát:
»Hallod-ë të, Rózsa! tudod-ë, mit akar veled az én apám? Három tátos
lova van, azt bízza rád. Ëgy nagy arammezőre këll kivinnëd őköt. Oszt ad
ëgy nagy százmázsás vaspácát, a kit të fël së tuccz emelnyi, avval këll
a lovakot rendbe tartanod. Maj mëllásd, nem jó véged lëssz. De hallgass
a szavamra, jóra fordú a sorod. Hónap jókor rëggel szóllyá nekëm,
tudod-ë? de el në felejd!«
Rózsának mëkkönnyebbűt a szívi, hogy Viola ilyen szépenn ëllátta őt
szóval mëg hogy mëgígírte, hogy segít rajta.
Lëfekütt, de alunnyi nem igën tudott, gondolkozott a hónapi naprú.
Másnap allyig hogy hasatt a hajnal, fëlérzëtt, oszt mënt ki az udvarra.
Az ördög mán várta. Aszongya Rózsának: »No! gyere velem az óba, maj
mëmmutatom a három lovat, a kit rád bízok!«
Avval bemëntek az óba.
»Ládd-ë! itt van az a három szilaj csikó mëg ez a vaspácza, ha të evvel
úgy mëszszelídítëd őköt, hogy olyanok lësznek, mint a bárány, mël lëszëk
veled elégëdve!«
Ránézëtt Rózsa a vaspáczára, de mëhhívëlt benne még a vér is, mikor
mëllátta, hogy minő nagy. Hamarjába nem tudott ëgyebet gondolnyi, mint
hogy »ki tunná ezt a páczát fëlemelnyi, olyan embër tán nincs is!«
Az ördög hogy a napi dógát kiatta neki, mënt be a házba.
Ahogy az ajtó becsapódott, Viola mingyá kiát.
Rózsa odavót falustú, mer a páczát mës së birta mozdítanyi.
»Viola, Viola! mit csinállyak? nem birok én evvel!«
Aszongya neki Viola: »Gyere ide, csókold mëg a bal kezem!«
Rózsa mëttëtte.
»No! most tróbákozz a páczával!«
Rózsa má mëbbirta mozdítanyi a nagy vasrudat.
»No! gyere, mos mëg csókold mëg a jobb kezem!«
Rózsa mëcscsókolta. A páczát má fël birta emelnyi.
»Gyere! csókold mëg az ëgyik képem!«
Rózsának egész kedvi szërint mënt mindën. A lyány arczát mëcscsókolta, a
vaspáczát má fékezibe is elbirta.
»Csókold mëg a másikot is!« – monta Viola. De má akkor Rózsa csak úgy
jádzott a páczával, mintha ostor lëtt volna.
Akkor Viola bemënt vissza, hogy valamit eszre në vëgyënek odbe. Rózsa
mëg mënt be jó reménséggel az ëstállóba, fëlült a lovakra, oszt vitte az
arammezőre.
Otki a vaspáczával úgy elverte a lovakot, hogy allyig vót bennëk élet.
Este mëg má csak úgy gyöttek haza fédöglöttenn.
Az ördög mëg a feleségi a kapuba várta Rózsát a lovakkal. »Vallyon
hazahozza-ë?« Má biztosra vëtték, hogy Rózsa a lovakkal nem birt
elbánnyi.
Ëcczër csak láttyák, hogy gyön a három szilaj csikó, úgy el vannak esve,
mintha má dögrovásonn vónának, Rózsa mëg csakúgy hëgyel rajtok, mint
valaki, a vaspáczával mëg ëgyiknek-ëgyiknek jó-jó odalapít.
Dújt-fújt az ördög mëg a feleségi, hogy ilyen pocséká vannak téve a
lovak. De nem csináhattak sëmmit.
Rózsa bekötötte a lovakat, oszt mënt be vocsorányi.