Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből; Magyar népköltési gyüjtemény - 18

A kiránét elvëtte a szécsényi kirá, a királyánt a fiatal kiráfi, a
szobalyány mëg ott maratt nállok szógálatba.
Boldogok lëttek, mém most is ének, ha mën nem haltak. Eggyig vót, mese
vót, Kelemënnek kedvi vót, kana is vót mellette, kanálozd ki belűlle.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Putyó Rago János, középkorú
parasztembertől. Lejegyzési idő: 1904. febr._


49. Arany Zsáda.
Hun vót, hun nem vót, vót-ë, nem vót-ë? vót a világonn ëgy kirá, annak
vót három lyánya.
Hát ez a kirá ëcczër elmënt hazúrú, de mielőbb elmënt vóna, maga elé
hivatta a lyányait. Aszonta nekik: »netëk! itt van három koszoró mëg
három madár, mikor visszagyövök, a koszorónak is mëg a madárnak is épen
olyannak këll lënnyi, mint most, azé jó visellyétëk magatokot,
vigyázzatok a szűzességtëkre! tuggyátok-ë?« A lyányok magokho vették a
koszorót mëg a madarat, kiki a magáét, az apjok mëg elmënt.
Má este lëtt az időbű, ők odabe beszégetnek szépen, ëcczër az ablak
alatt zsuzsorog valaki. Kinéznek, ott van ëgy kódúsruhába őtözött embër.
»Mit keres maga ott, bácsi!?« kiátonak lë neki. »Fázok! szëgény kódús
embër vagyok! segíjjënek rajtam!« A lyányok mësszánták, fëlhúzták az
ablakonn be a szobába.
Mikor a szobába vót a kódús, ëcczërcsak lëvette a kódúsruhát, a lyányok
ëgy valóságos herczegët láttak magok előtt. A fiatal embër ki is
nyilatkoztatta, hogy nem kódús ő, ha kiráfi.
No, má ha így van, micsinállyonak? Hozzáfogtak kártyáznyi. A kiráfi
ëgykettőre mënnyerte a két nagyobbat. Velëk is hát, a koszorójok mingyá
elhërvatt, a madár mëcs csak lëcsüngesztëtte a fejit.
Másnap má a letkisebb is mëv vót nyerve. Arany Zsáda – mer így hítták –
së esëtt ám a feji lággyára, hon në tutta vóna, micsiná?
Fogta magát, a përvétába vetëtt ágyat, a kiráfit odafektette. Allyig dőt
az ágyba a kiráfi, má épen Arany Zsádát akarta magáho húznyi, mikor az
ágy csak lësimút alatta, ő mëg bele a përvétába. Viczkándozott ő ott,
bele is fút vóna, ha a két nagyobb lyány ki nem húzza.
A kiráfi szégyëllte nagyonn, hogy Zsáda így kibánt vele, fëltëtte
magába, hogy akarhogy, de elvesztyi. Össze is beszét a nagyobb
lyányokkal, a kiket mëgejtëtt, hogy tëgyék magokot betegnek, oszt
valamié kűggyék el hozzá Arany Zsádét, majd elbányik ő vele.
Úgy is vót. Arany Zsáda nénnyei a kirá ételyire vótak kíváncsi, nyögtek,
jajgattak, hogy ha ők abbú nem ëhetnek, hát bizon mëhhalnak. »Ereggy el
má, Zsáda! të! oszt hozzá nekünk a kirá ételyibű, ha Istent ösmersz!«
Arany Zsáda fëlőtözött szakácsnak, oszt mënt késségësenn. De tutta ám ő,
mibe mestërkëgyik a kiráfi mëg a testvérjei.
Bemëgy a konyhába, aszongya a szakácsnak, hogy vóna-ë szükség ëgy
szakácsra, mer ő beána? az aszonta, hogy vóna! »No jó van, akkor
beállok! – monta Zsáda – de mënnyék csak, nat tűz van, ég a kirá
ëstállója, én mëg majd azalatt itt lëszëk!«
A főszakács elszalatt, Zsáda mëg kapta magát, a zsebibe rakott ëgy pár
darab bélëst, mi ëgymást, a többi ételëkët mëg mind kiforgatta, oszt úgy
tővel-hëggyel fölfordúva hatta ott a konyhát. De a szëmődökfára fëlírta:
Itt járt Arany Zsáda,
A kirának bosszújára
Szakácsruhába.
Ha bánnya, hát tëgyën rúlla.
Avval mënt.
Gyön vissza a szakács, láttya, hogy mi van itt! mëgy a kiráfiho
ëgënyest. Gyön az is, de az mingyá mëllátta az ajtó fëlëtt az írást, maj
mëgëtte magát, úgy haragudott. Ki is atta mingyá, hogy ha Arany Zsáda
idekerű, nem këll neki irgalmaznyi, vigyék rögtön ő elejbe.
Zsáda hazaért az étellel, a nagyobb lyányok út tëtték, mintha könnyebben
vónának, de belő ëtte őköt valami, mer azt szerették vóna, ha Zsádát a
kiráfi mëgölyi.
Másnap elkezgyi a két lyány mëgínt a nyögést mëg a jajgatást. Zsáda
tutta, hogy mire mëgy a! kérdëzte, hogy »mi a bajotok?« Azok aszonták,
hogy »mëhhalunk, ha a kiráfi borábú nem ihatunk!« »Jó van – monta Zsáda
– maj hozok én!« Fëlőtözött kádárnak, mënt ëgënyest a kirá pinczéjihë.
Ép ott vót a főkádármestër. Aszongya neki Zsáda: »vënnék én ebbű a borbú
ëj jó csomót, de magával nem tudok alkunnyi, hivassa ide a kirát, vagy
maga mënnyék el érte, én majd itt mëvvárom!« A főkádármestër elmënt,
Zsáda mëg teletőtött ëgy üvegët borral, a zsebibe tëtte, a hordókat mëg
csapra vëtte, eresztëtte a bort fenébe. Az ajtóra mëg fëlírta:
Itt járt Arany Zsáda,
A kirának bosszújára,
Kádárruhába.
Ha bánnya, hát tëgyën rúlla.
Gyön a kirá a főkádármestërrel, láttyák, hogy a bor mind ki van folyva,
a sok drága bor mind odavan. A kirá má tutta, hogy Zsáda járt itt!
Mënnek ki az ajtónn, ott mëg láttya a Zsáda keziírását. »No, mëgá,
Zsáda! törjön ki ar rossz! mëjjárod még énvelem!« Szitta csudállatosann,
de Zsáda má azóta otthonn járt.
Harmagyik nap újfënt van nyögés mëg jajgatás ugyancsak! Zsáda má előre
nevette magába, hogy ugyan mire kívánkoznak most!? Mëgkérdëzte: »Mi
lelt? mi këll má mëg?!« »Jaj, jaj! hozzá nekün a kirá almájábú, máskép
mëhhalun!«
Zsáda fëlőtözött, mënt. Nem nézëtt sënkire, tartott ëgënyest a kertnek.
Fëlmënt a fára, má jó teleszëtte mindën zsebit, mikor mëllepi a kirá.
»No, Zsáda! csakhogy ëcczër mëffoghattalak! az ételëmët kiforgattad, a
boromot eleresztëtted, gyere csak lë a fárú! mëg tudod-ë, micsinátá të
én velem nállatok?«
Zsáda lëmënt a fárú, de a kirá nem akarta eresztenyi.
Odavitte ëgy kendërvágóho, monta neki: »tëdd alá csak a nyakad!« De
Zsáda nem tëtte, aszonta: »tëdd oda të elébb, mer én nem tudom: hogy
këll!« A kiráfi mëmmutatta, a nyakát odatëtte a kendërvágó alá. A hogy
odatëtte, Zsáda së vót rëst, rárántotta a kendërvágót, úgy összetörte a
kirát, minden csontyát, hogy a kiráfit lepedőbe kellëtt a kerbű
bevinnyi. Mëgverte amúgy magyarosann, hogy nem köszönte mëg.
Zsáda mëg szát ëgënyest haza. Otthon odatta az almát a testvérjeinek,
fëlőtözött doktornak. Mënt mingyá a kirá házáho, hogy kéne-ë doktor? mer
ő tud arrú a bajrú segítenyi, a ki a kirának van! Hej! szívesenn fogták!
csak mënnyék be! oszt segíccsék a királyonn.
Bemënt. Kért ëgy csomó sót mëg paprikát, azután mëg üveget. Azt
összetörte, a sóval, paprikával összekeverte, oszt úgy egyvelgësenn
rakta, nyomogatta be a kirá sebibe. Mikor elvégezte a dógát, odabe
fëlírta az ajtóra:
Itt járt Arany Zsáda,
A kirának bosszújára,
Doktorruhába.
Ha bánnya, hát tëgyën rúlla!
Odbe nem vót sënki së, ő mëg mehetëtt szabadonn, az írást nem látta
sënki.
De a kirá olyan beteg lëtt a doktor kezi után, hogy ki së lëhet
mondanyi. Maj belehalt. Ëgy álló esztendeig nyomta az ágyat. A só, a
paprika, mëg az üveg mëttëtte, olyan ripacsos maratt a bőri, mint a
himlősé.
Node el is határozta, hogy Zsádát mëgölyi, mëg, ha a pokolba is kék érte
mënnyi!
Tutta eztet Zsáda. Maga helyëtt viaszkbábut fektetëtt az ágyába, mézzel
mëttőtve, ő mëg a falonn ëgy kép hátába húzódott.
Gyön a kiráfi. Ëgënyest az ágynak. A baltával csak úgy vágta széjjel a
bábu fejit, hogy ezër darabra szakatt, de a mézbű ëgy csëpp odaesëtt a
szája szélire. Nagyon édëss vót. Akkor bánta mëg a kiráfi, hogy mit
tëtt. »Jaj! lelkëm Zsádám! ha nekëd a vérëd is ilyen édëss, hát të magad
minő édëss lëheccz!« Avval odafordút a Máriakép fele, oszt kérte a
bocsánatot az ő nagy bűnié. Mësszólalt oszt Zsáda a kép háta mellő: »hát
nagy bűnöd van, fiam! ha a templomot hécczër mëmmászod, akkor
mëbbocsátok nekëd!«
A kiráfi, szégény! mëg is mászta hécczër, mind lëmënt a bokájárú a bőr.
Az öreg kirá, a Zsáda apja mëg ekközbe hazagyött. Rögtönn számonn kérte
a lyányaitú a koszorót mëg a madarat.
A két nagyobb lyány elévëszi a maga koszoróját, madarát, a koszoró el
vót száradva, a madár mëg bággyaszkodott, maj fëlfordút. A Zsáda
koszorója olyan friss vót, kívánat vót ránéznyi, a madara mëd danolt,
repkëdëtt, nem vót annak sëmmi baja së.
Mënnek be az apjokho. Az mëllátta mingyá, kik itteng a ludasok. A két
nagyobbat mëffogatta, kivégeztette, Zsádáé mëg elgyött a maga kiráfia,
elvëtte, csaptak olyan lagzit, hogy olyat még az öregapám së látott
Mém most is ének, ha mën nem haltak.
_Besenyőtelek, Hevesvármegye. Szabó Éva öreg cselédasszonytól. Lejegyzés
ideje: 1904. jan._


50. Okos Zsófi.
Hun vót, hun nem vót, kis ház mellett nagy ház, nagy ház mellett kis
ház, ëgyiknek së vót së ódala, së kéménnyi, vót a világonn ëgy kirá,
annak mëg három lyánya. A letkisebbet Zsófinak hítták.
Ëcczër a kirának el këllëtt mënnyi a háborúba. Elévëtt három koszorót
mëg három madarat. Aszonta a lyányajinak:
– Hallyátok-ë! itt hagyok mindënkinek ëgy-ëgy koszorót mëg ëgy-ëgy
madarat, de mire elégyövök, a koszoró is, mëg a madár is olyan lëgyék,
mint most. Jó vigyázzatok magatokra!
Avval a kirá elmënt.
A lyányok mës së ámották, mé hatta nekik az apjok a koszorót mëg a
madarat! csak Zsófi sejtëtte, de nem szót a nénnyeinek sëmminőt.
A szomszéd várasba lakott ëgy herczeg, az mëttutta, hogy az öreg kirá
háborúba mënt, ellátogatott a kirákisasszonyokho. Elkeztek kártyáznyi.
De úgy, hogy ha valamelyik lyány veszt, az a herczegé lëssz!
A lyányokot csakhamar elnyerte a herczeg. A két idősebbet mëg is kapta,
de Okos Zsófinak vót eszi, mikor a herceg monta neki, hogy vessën ágyat,
ő kivitte a fejelet mëg a dunnát a përvétába,[53] ott vetëtt neki ágyat.
Allyig hogy belefekütt a herczeg, csak zu! lë a czukmisba! A hátárú mind
lëmënt a bőr, úgy mëgütte magát, ha mëg nem igyekëzëtt vóna, ott fút
vóna bele. De valahogy kiúszott a Dunába, oszt nagynehezen csak hazaért.
De otthonn főtt a feji: micsinállyék ő evvel az Okos Zsófival, a mé így
átmënt rajta!? Irt ëgy levelet a két nagyobb kisasszonnak, hogy kűggyék
el hozzá Zsófit boré! így oszt majd elláttya a baját.
Okos Zsófit a nénnyei csakugyan elkűtte a herczeghë.
Zsófi tutta, mi töri a herczegët! fëlvëtte a pinczemestër ruháját,
elmënt a szomszédvárasba, ëgënyesenn be a herczeg pincéjibe. A kik
látták, nem merték mëszszólítanyi, hogyím pincemestëri ruha vót rajta. Ő
mëg csapra vëtte a hordókot, tonnákot mind, a bort eresztëtte ki a
fődre. Az ajtóra mëg fölírta, hogy:
Okos Zsofi, ki ezt cselekëdte,
Többször is cselekszi,
Ha az Isten úgy engedi!
Avval szëmibe vágta a kalapot, oszt mënt haza a zsebibe az üveg borral.
Zsófinak má csak hideg nyomát ütték, mikor eszrevëtték, hogy a sok drága
jó bor mind odavan! Jaj! de mérges vót a herczeg, maj mëgëtte magát!
Fogta magát, levelet írt újontann a lyányoknak, kogy kűggyék el Zsófit
ételé.
Zsófi fëlőtözött szakácsnak, bemënt a konyhába, fëlvëtt ëgy fazék étëlt,
oszt vitte ki. Odbe kérdëzték hogy hova viszi? Akkor oszt elmonta, hogy
őt most fogatta a herczeg, az ételt azé viszi, mer most ezt áhította mëg
az úr. Jó van! beleëgyeztek.
Mikor az ajtóba ért Zsófi, kivëtte zsebibű a krétát, fëlírta az ajtóra
mëgint, hogy:
Okos Zsófi, ki ezt cselekëdte,
Máskor is cselekszi,
Ha az Isten mëgengedi!
A herczeg ép akkor mënt lë a konyhába, mikor Zsófi elillantott. Monták
neki, hogy »az úrnak mëg most vitték az ételt, mënnyék má, mer majd
elhívël!«
– Kinek? – monta a herczeg
– Hát magának!
– Kicsoda!?
– Egy lyánképű szakács!
No, a herczeg maj szétrágta őköt.
– ’Isz’ Okos Zsófi vót a! – de mondott hozzá olyanokat, hogy maj
lëszakadt a ház.
»Harmacczorra vályik mëg!« – monta a herczeg.
Avval leült, levelet írt a kisasszonyoknak, hogy az a kutya Zsófi mëgint
kikerűte a kézit; kűggyék el körtéé!
Zsófinak mos së këllëtt kécczër mondanyi, őtözött, oszt mënt. Mikor
beért a kerbe, nem látott sënkifélit së. Ott vót a sok szëbbnë szëbb
gyömőcsfa, alma, szilva, körte. A legszëbb körtefát kiválasztotta, oszt
fëlmászott rá. Igën ám! de mikor szakajtanyi akart belűlle, a körte mind
mëccsëndűt, mer a fánn csëngő körték vótak! a herczeg eszrevëtte, mingyá
ott termëtt a fa alatt.
– No! Okos Zsófi! mëvvaggy má! gyere csak lë a fárú.
– Hát mé në mënnék! bizol lë mënëk! lë is mënt.
Akkor aszongya a herczeg Zsófinak:
– No! Zsófi! të má sokszor kibántá velem, gyere, ott van ëgy hanapé,
ülly csak rá!
Vót a kerbe má jó előre odakészítve ëgy borotvás kanapé, ha valaki abba
beleült, úgy összevagdalta, mintha mëkköpölyözték vóna.
Zsófi nem ült rá. Aszonta:
– Mutassa mëg elsőbb maga, azutánn oszt majd beleülök én is!
A herczeg mëffëlejtkezëtt magárú, beleült. Zsófi mëg odalépëtt, oszt jó
rányomta a herczeg hátát a kanapéra.
Vót jajgatás mëg jajgatás, a háta csupa seb mëg csupa vér vót. Zsófi
fëlírta a versit a kanapé hátára, oszt mënt kifele, mint a kit
kergetnek. A herczegët mëg úgy vitték be lepedőbe.
Okos Zsófi kívël az útonn tanákozott a kirá orvosával, elkérte tűlle a
ruhát, mer agyonn akarják ütnyi. Az orvos odatta. Zsófinak së këllëtt
ëgyeb, mënt be ëgënyesenn a herczeghë.
– Hallottam, hogy beteg a herczeg, begyöttem, mondok, hogy hátha tunnék
rajta segítenyi!
Hű! szívesenn fogták!
– Hozzonak csak ëgy tonna mézet, három ablaküvegët, mëg ëgy dunna
pëlyhët! de sebësenn!
Mikor mëvvitték neki, a szobábú mindënkit kiutasított, ő mëg az üvegët
összetörte apróra, belekavarta a mézbe, abba belenyomkodta a pëlyhët,
avval kente be a herczeg hátát, de jó vastagonn!
A herczegët a fene is ëtte, úgy csípte az orvosság. Még betegebb lëtt
tűlle, mint a borotvakanapétú!
Zsófi a szobaajtóra mëgint fëlírta:
Okos Zsófi, ki ezt cselekëdte,
Többször is cselekszi,
Ha az Isten mëgengedi!
De nem dévánkozott sokáig, ha inalt hazafele, a hogy birt, mikor a
herczegët má jó mëgkente.
Ott mëg fël vót fordúva az egész ház a nagy ordítástú. A herczeg
jajgatott, a hogy a maga orvosa szëtte ki a hátábú az üvegët mëg a
pëlyhët, de az az átkozott méz nagyon beleragasztotta mindakettőt. A
herczeg allyig birt fëlgyógyúnyi olyan beteg vót! épen, hogy
mëvvallotta!
Hej! fájt is a foga Okos Zsófira! csak ëcczër mëgfoghatná!
Akkorra má a háborúbú hazagyött a lyányok apja, az öreg kirá is. Első
dóga vót számonkérnyi a lyányoktú a koszorót mëg a madarat. A két
nagyobbé a koszoró el vót száradva, a madár mëg olyan vót, mint az ülős
tyúk, allyig vót. De a Zsófi koszorója épenn olyan friss, a madara is
olyan víg vót, mint mikor az apja odatta neki. Igën ám, mer ő mëgőrzötte
a szüzességit!
A két nagyobb lyánt az apja elcsukatta, Zsófit mëg mëgkérte a herceg,
oszt el is vëtte.
Má jó félesztendeig éltek ëgyütt, ëcczër Okos Zsófi mëssejdítëtte, hogy
az ura el akarja őtet vesztenyi. Csinátatott a czukrászszal épen olyan
bábut, mint ő maga, de belőrű üresset, oszt mëgtőtötte alkörmössel.
Mikor készenn lëtt, haza vitette, lefektette az ágyába. Ő mëg – vót az
ágya fëlëtt ëgy nagy Máriakép – annak a hátáho húzódott.
Nemsoká gyött az ura ëgy nagy fejszével, látta, hogy az asszony ott
fekszik az ágyba, püff! oda neki! a bábú mingyá ezër darabra szakadt, az
alkörmösbű mëg ëgy csëpp a szájára csëppent. Mikor érzëtte, hogy minő
édës, lëborút a Máriakép elejbe:
– Jaj! mit csinátam! kedves feleségem! agyonüttelek, oszt még a vérëd is
olyan édës, mint a méz! jaj! jaj! szűz Máriám! légy segíccségëmre! mit
tëttem! mit tëttem!
Akkor Okos Zsófi mësszólalt a kép hátábú, mintha Mária szóna:
– Ereggy, oszt csúszszá térgyënn a vár körű, akkor mëbbocsájtok!
A herczegnek mit vót mit tënnyi? mënt, oszt csúszott térgyënn a vár
körű.
Zsófi mëg lëgyött a képbű, befekütt az ágyba, ott várta az urát.
Az mëg is gyött nem nagyon soká, de má a térgyinn ëgy csëpp bőr së vót!
De maj hanyattvágódott, mikor a feleségit az ágyba látta, hogy sëmmi
baja sincs. Nem tutta fëlérnyi észszel. Oszt Zsófi mëg még a tetejibe
mindég csak azt sohajgatta:
– Jaj! de nagyot aludtam!
A herczeg látta, hogy ő má në tëgyék fël Zsófival, mer ő az, a ki
rajtaveszt, odamënt, bocsánatot kért tűlle, hogy többet olyat nem tësz.
Zsófi mëbbocsájtott.
Akkor oszt újra mëgesküttek, boldogok lëttek.
Még most is élnek, ha eggyig mën nem haltak.
_Puszta-Hanyi, Hevesvármegye. özv. Bozsik Imrénétől. Lejegyzés ideje:
1904. január._


51. A királyficzigánylegény.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kiráfi. Az a kiráfi lëvëtette
magát három arczképbe, a három képet elkűtte három királyánnak, hogy
nézzék mëg, minő ő, hogy elgyönnek-ë hozzá. De a kiráfi egész
czigányosan, ripacsos arccal vëtette lë magát, olyan vót, mint ëgy
valóságos czigány.
Az első királyány azt üzente, hogy ha a világon több nem vóna, së mënne
el hozzá, a másogyik, hogy a sáros csizsmáját së türűné mëg benne, a
harmagyik mëg, hogy elmënt vóna, ha épen most mëg nem kérték vóna.
Hát így a kiráfit jó kifizették.
»Mëgállyatok csak!« gondolta magában, »majd adok én nektëk!«
Avval fogta magát, fëlőtözött czigánylegénynek. Elmënt az első királyány
apjának az udvarába. Ott beszegődött muzsikusnak, mer szépen tudott
muzsikányi.
A királyány alyig látta, hallotta ëcczër-kécczër, nagyon mëszszerette.
Kérte is az apját, eressze őt ki a muzsikusho, hagy hallgasson mëg ëgy
pár szép nótát. Az apja nem gondolt semmit, kieresztëtte.
Ott a lyány bevallotta neki, hogy minő nagyon szeretyi mëg biztatta,
hogy szökjönek mëg ëgyütt.
Úgyis vót. A kapuféfátú së búcsúztak el, csak elmëntek loppa.
A czigánylegény abba a városba mënt vele, a hun az apja is lakott. Ott,
mit vót mit tënnyi? ényi mëg ënnyi këll, cserepedényárolásba fogtak.
Kipakolt a királyány a piacz közepire, sorba rakta a sok butykost,
korsót, szélkét, kantát, csëmpét, miegymást, a mit a fazëkasok szoktak
árolynyi. Várta a vevőt, csipejire tëtte a két kézit, oszt nagy
hëgyësenn úgy átt ott a közepibe.
A czigánylegény mëg – mámint a kiráfi – beszét a kocsisokkal, hogy
mënnyënek a piaczra, ott ëgy lyány cserepedént árol, në nézzënek së
Istent, së embërt, csak gázollyák össze az edént mind.
Úgyis vót. A kocsis összetörette a sok edént ëgy csëppig.
Hazamëgy a kiráfi, az asszony rí otthon keservesen. »Mi bajod, hé!?«
»Hát ëgy részëg kocsis az edént mind összetörette, ëgye mëg a zíz a
fajtáját!« oszt elévett ëgy csëmpét, hogy csak am maradt mëg az egészbű.
»No hát, aszongya a czigánylegény, má ehhë nincs szërëncsénk, másho kell
látynyi.«
Akkor a lyány ëgy jó gazdahêre elát szógállónak. Mongya neki a
czigánylegény, hogy neki is hozzék má estére valami ënnyivalót, mer
azonn a helyënn mëg épenn lagzi vót. »Jó van, asszongya az asszon, maj
hozok! felkötöm a szoknyám, oszt telerakom mindënvel!«
A legény mëg ezután odament a lakodalmas házho. Beszét a vőfélyëkkel,
hogy van itt ëgy új szógálló, szép lyány, estére el në eresszék an nékű,
hogy jó mën në tánczoltassák.
Hát csakugyan is, mer a lyány má jó mëgpakolta a szoknyát, mikor a
vőfélyëk elvitték tánczolnyi. Húzóczkodott a lyány, hogy ő nem tánczol,
mer a feji fáj, de nem hasznát sëmmit, mer úgy mëssürgették, hogy a sok
bëgre, a ki káposztával, hússal mëg kásával vót tele, mind feldőt a
szoknyájába.
Hej! sohajgatott a lyány, mikor eleresztëtték, »jó vagyunk má mëgínt!
mos má mit viszëk haza?« De csak hazamënt. Kérdëzi a czigállegén, hogy
»hát nekëm mit hoztá?« Eléatta oszt a lyány a panaszt, hogy telerakta ő
a szoknyáját, oszt hogy mëssürgették őt a vőfélyek! verje mëg őköt az
Isten! – A legén mëg csak nevetett.
Aszongya akkor neki: »Tudod-ë, mit? eregy të a királyi udvarba
szógállónak, ott táng több szërëncséd lësz!«
A lyánt fël is fogadták.
A czigállegény pegyig suttyomba elmënt vadásznyi, mire hazagyött, má
kiráfinak vót őtözve.
Mikor ebédelt, behívatta magáho a szógállót, má mint a királyánt, oszt
maga mellé ültette az asztalho, de má akkorra a tába tëtte a gyűrőt, a
mit a királyántú kapott ajándékba.
A hogy szëttek, ëpen a lyány kanájába csürdűt mëg a gyűrő. Ki vëszi: mi
lëhet a? – hát mëgösmerte a maga gyűrőjit.
Akkor a kiráfi elmonta, hogy »ládd-ë, aszontad, hogy nem gyönné hozzám,
ha ëgyeb nem vóna a világonn, oszt még szógállónak is tëttelek! No de
most őtözz fël szépenn, esküggyünk mëg!«
Úgy is vót. Mëgesküttek, boldogok lëttek, most is ének, ha mán mën nem
haltak.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa (Hörcsikné) paraszt
asszonytól. Lejegyzési idő: 1903. deczember._


52. A kis kondás három malacza.
Hun vót, hun nem vót, még az ópërëncziás tengërënn is túnat, vót ëgy kis
kondás, a kinek három malacza vót.
Lakott azonn a környíkënn ëgy kirá, annak a lyánya szerette vóna
mëgvënnyi a kondástú a három malaczot. Lë is kűtte a szobalyánt,
kérdëzze mëg, hogy anná a malaczot? Al lëmënt, mëgkérdëzte. A kis kondás
mëg mëgkérdëzte, hogy eladó a malac, de hát kinek kék? ki vënné meg? A
szobalyány mëmmonta: »a királyánnak!« »Hát mondd mëg neki, hogy az ëgyik
malaczot odaadom, ha a királyány térgyig felemelyi a szoknyáját!«
A szobalyány mëvvitte az üzenetët, hogy a kis kondás csak úgy ad
malaczot, ha a királyány térgyig emelyi a szoknyáját.
Aszongya a királyány: »No! ha csak az a fizetés, akkor jó, akkor nem
kerű sëmmibe së!« Őtözködött mingyá, oszt mënt lë a kis kondásho.
A kis kondás épenn ëgy boglya tövibe alutt, mikor a királyány odaért.
»Aggyon Isten jó napot!« – monta a királyány. – »Aggyon Isten! – fogatta
a kondás, mi járatba van?« »Hát tuggya! én vagyok a kirá lyánya,
elgyöttem a malaczé!« »Jó van, jó! de tuggya-ë, mi annak az ára?« »Hát
honnë tunnám!« – monta kirákisasszony, oszt avval térgyig emelte a
szoknyáját, »ez az ára ë!« A kis kondás maj hogy hova nem lëtt örömibe,
mer a kirákisasszony térgyinn két csillagot látott. Akkor fëlkelt, ëgy
malaczot betëtt a zsákba, oszt odatta a kirákisasszonnak. Am mëg vitte
hazafele.
De – a malaczpëcsënye esëtt-ë jó neki, vagy a kondás tecczëtt-ë mëg? – a
kirákisasszony másnap is lëkűtte a szobalyánt, kérdëzze mëg a kondást,
hogy anna még ëgy malaczot?
A szobalyány lëmënt, azt a hírt vitte haza, hogy ha a kirákisasszony a
hasáig fëlemelyi a szoknyáját, ez övé lëssz a malacz.
Mit vót mit tënnyi? a kirákisasszony újbú lëmënt, a hasáig emelte a
szoknyáját. A kondás a lyány hasánn hódvilágot látott. Akkor odatta neki
a másik malaczot.
Harmannap a harmagyik malaczra kerűt a sor.
A szobalyány má azt hitte, hogy no! a királyány most az egész környík
malacczát mëg akarja ënnyi, hogy mindég kűdözi! De a kis kondás as së
atta ingenn, aszonta, hogy »ha a királyány a mellyiig fëlemelyi a
szoknyáját, odaggya a harmagyik malacot is.«
A kirákisasszony mëttëtte azt is, akkor mëg a kis kondás a napot látta a
mellyinn. Avval elmënt a harmagyik malacz is.
Most má odavót a kis kondásnak mind a három malaccza. Mit őrizzék má ő?
vagy mére mënnyék? Fëltëtte magába, hogy mëkkéretyi a kirákisasszont,
vagy mëgy hozzá vas së, de mëppróbállya.
Hát a hogy bemëgy a palotába, má ëgy katona ott vót, az is a királyánt
szerette vóna. Eléaggya ő, hogy mismi járatba van? hogy ő a
kirákisasszont el akarná vënnyi! »Jó van, – monta a kirá lyánya, – a ki
közűlletëk három kérdésëmre mët tud felelnyi, azé lëszëk!«
A katona csak nagyot nézëtt, oszt magába mëg mérgeskëdëtt, hogy »mé gyön
má ide ilyenkor ez a tahó kondás, olyan piszkos, mint a lëszállott
fekete főd!« de csak nem ért as sëmmit, mëg këllëtt a három kérdésre
felelnyi.
Aszongya nekik elsőbbet a királyány: »no! mongyátok mëg: mi van a
térgyemënn?« A katona gondolkozott, gondolkozott, de nem birta
kitanányi. A kondás mëcs csak a malaczvásállásra gondolt, mingyá
mëmmonta, hogy »két csillag!« A katona mëg, mintha ő is tutta vóna,
hirtelen utánna monta: »én is ezt akartam mondanyi!« de má a kondás
hamarabb mëmmonta.
Másogyik kérdésnek azt atta fël a lyány, hogy »hát mongyátok mëg, mi van
az én hasamon!?« A kondás mán nem is gondolkozott, csak monta, hogy »a
hód!«, a katona mëg mingyá utánna, hogy »én is azt akartam mondanyi!« De
ő mindég akkor szót, ha má a kondás mëmmonta.
A harmagyik kérdés av vót, hogy »tanállyátok ki: mi van az én
mellyemën!?« A kondásnak má ráát a szája, csak mozgatynyi këllëtt neki,
hogy »a nap!« De a katona mostis utánna monta, hogy »én is azt akartam
mondanyi!«
A királyány most má aszonta a katonának, hogy mënnyék, a mére lát, mer a
három kérdésbű ëgyet së tudott kitanányi, mos má ő a kis kondás feleségi
lëssz.
De a katona akadékoskodott, hogy ő is kitanáta, csakhogy a kondás előzte
őt a szóval. No jó! a királyány helyt adott a panaszának, mëkkérdëzte a
kondást, hogy micsodát csinállyonak má evvel a katonával? A kis kondás
azt is kitanáta mingyá.
Aszongya a katonának: »hallod-ë, pajtás! mink most a kirákisasszonval
ëgy ágyba fekszünk, a ki fele a kirákisasszony fordú, azé lësz!« A
katona beleëgyezëtt.
Lëfeküttek az ágyba, ëgyik ódarrú a katona, a másikrú a kondás fekütt.
Akkor a kondás jószagú süteményëket szëdëtt elé a zsebibű, ezt kezte
ënnyi. A katona mëg mësszirű gyött, oszt tisztát má jó régenn nem vëtt,
büdös vót. A királyány allyig áhatta ki ott maga mellett a szagáé, ëgyet
hajított magánn, oszt a kondás fele fordút.
Igy oszt a kirákisasszony a kondás feleségi lëtt, a katona mëg elmënt
Kukutyínba zabot hëgyëznyi.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Putyó Rago János parasztembertől.
Lejegyzési idő: 1904. február._


53. A tánczolni járó királykisasszonyok.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá, annak vót három lyánya.
Azok a lyányok olyanok vótak, hogy minden écczaka elnyőttek háromszáz
pár czipét. Az apjok nem győzte má czipével őköt, de csakugyann a fene
së győzné, hát kihirdette az országba, hogy a ki nyomára tunna gyönni,
hogy a lyányok hun nyövik el azt a tengër czipét, azé lëssz a
letfiatalabb lyánya mëg a feli kirásága.
Mëghallotta a hírt ëgy kondás, aszongya az annyának, hogy ő
mëppróbákozik vele. »Jó van! – aszongya az annya – adok nekëd olyan
subát, a kibe a letsëtétebb écczaka is mëllátnak, mëg olyan csuhát, a
kibe sosë sënki mën nem lát. Azutáng ëgy pár bocskort, a ki olyan
sebësenn visz, hogy ha má az ëgyikët fëlhúzod is, kiabányi këll neki,
hogy »hó! te hó! ne mënny még!««
A kondás fël is őtözött, vitte magával a ruhákot is, mëg a bocskort is.
Elindút, nemsokára oda is ért a kiráho. Az udvarba állott
kilenczvenkilencz hëgyës karó, azon kilenczvenkilencz embërfej állott.
Odaköszön a kirának, oszt elmongya, hogy mísmi járatba van ő. A kirá
aszongya rá, hogy »jó, de oszt ura lëgyé a válalatodnak, mer látod-ë,
kilenczvenkilencz emberfej van itt, a kik hiába tróbákoztak, ettéd lëssz
a százagyik, ha nem tuccz embër lënnyi!«
A kondás válalta, hogy ő nyomára gyön a dolognak akarhogy is.
Elgyött az este, a kondás lëfekütt. A három kirákisasszony mëg má készűt
az útra. Mikor má készenn vótak, odaátak a kondás fëlé, oszt rákezték:
»Aluggy, aluggy, kis kondásom! hónap rëggel karón lëssz a fejed!«
De a kondás nem alutt, csak azt várta, hogy indúllyanak a kisasszonyok.
Mikor elindútak, fëlvëtte ő is a látatlanná tévő csuhát, utánnok! A
lyányok hattyúképibe szátak.
Mëntek sebësenn, a kondás má izzadt is a csuhába.
Ëcczër elérnek ëgy ezüsterdőbe, ott a kútná a három hattyú mëgáll,
mindënkinek vót ott a kút rovátkáján ëgy-ëgy ezüstpuhár, itt mindëgyik,
odamënt a kondás is, ő is itt ëgy jót, avval utánnok.
Nemsokára beértek ëgy rézerdőbe, a hattyúk a kútná ittak a három
aranpuhárbú, a kondás is szomjan vót, jó esëtt neki a fáin aranpuhárbú,
oszt mëntek tovább.
Harmacczorra beértek ëgy gyémánterdőbe. Szokás szërint a hattyúk
mëgállanak a kútná, mindëgyik iszik a maga külön gyémántpoharábú, a
kondás is szintazonszërint. De mikor a kondás el akart gyönnyi, hogy a
lyányok utánn mëgy, a letkisebbét szájával lëfele fordította.
Szátak oszt, mint a rossz. Mënt ám utánnok a kondás is, úgy loholt a
csuhába, mint ëcs csuhás barát.
Kisvártatva ëgy palotáho értek. A hattyúk ott mërrázkóttak, lyányoké
vátoztak, oszt mëntek be ëgënyesenn a házba. A kondás látatlanú
mindenütt utánnok.
A vocsora má készen várta őköt. Ëttek is, mint a farkas, a ki ënnyivalót
së látott. A kondás odaült, ő is ëtt velëk.
Mikor vocsoráztak, a kondás gondolta, hoj jó lëssz innen valami jelt
elvinnyi, mer hátha el së hiszik, hogy ő itt járt. Innen is, onnan is
fëlvëtt hun ëgy arankést, hun ëgy ezüstvillát, hun ëgy gyémántkanát,