Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből; Magyar népköltési gyüjtemény - 10

mëgköszönték az asszony jókarattyát, oszt elmëntek.
A kis gyerëk mëg ott jádzott a ház főggyinn a kis csikóval, guringázták
egymásnak az aranyalmát, az asszony mëg az arankarszékënn az
aranguzsalyrú ereszgette az aranyfonalat, oszt jóézűekët mosolygott,
mikor a szépen nyőnyi, beszényi kezdő fiacskáját látta.
Ecczër nagysokára, a kis gyerëkbű má legény lëtt, zavargás támad otki.
Nagy csitípatéval gyönnek-mënnek, tele van néppel az egész ház. A
háborúbú mëggyöt a kirá.
Első szava is a feleségi vót. Hun van? hova tëtték? Az emberek csak
avval mëntëgetődzöttek, hogy a kirá levelbelyi parancsára bevették a
halálos temlëczbe. »Mënnyetek rögtön, hozzatok hírt rúlla, a csontyábú
csak ëgy kis darabot is, hagy csókolgassam meg!« De a temlëczbe mënnyi
nem mert sënki së.
A kirá fëlmérgesëdëtt, hogy hát nem fogaggyák má mëg az ő szavát së,
»te, szógálló! alómars! nézd mëg, mi van vele, hozz fël csak ëgy darabka
csontyát is!« A szógálló kíntelen-këlletlen mëgy, ëgënyest a temlëczhë.
Benéz a kúcslyukonn, hát majd hogy hova nem lëtt a nagy fényességtű, a
mit látott. Szalatt föl ézibe, monta a királynak, hogy nem lëhet oda
bemënnyi, mer ott minden százszor szebb, mint a kastélyba, csupa arany,
oszt úgy világít, maj mëvvakú tűlle az embër.
Lëmëgy a kirá magába. Nem hitte, a mit a szógálló mondott, benéz a
kúcslyukonn ő is, bizony olyan világosságot látott, hogy hetvenhécczër
törte ki a nehézség. Azután benyitott. Ott látta az asszont a gyerëkkel
ëggyütt a sok arany hómi közt, de nem ösmerte mëg a feleségit, mer iszën
annak ëgy karja – a jobb – nincs. Odamënt az ágyho, lëfeküdt. A hogy
feküdt, a féllába, lecsúszott az ágyrú. Mëgláttya az asszony, odaszól a
fiának: »Ereggy oda, édes fiam, tëdd fël a lábát, apád vóna az nekëd, ha
jó vóna!« A gyerek – má mint Hajnal János – odamënt, az apja lábát
visszatëtte az ágyra. Nemsokára a másik lába is lëcsúszott. »Ereggy,
fiam! tëdd fël a lábát, apád vóna az nekëd, ha jó vóna!« A gyerek megint
fëltötte.
Harmacczorra az ëgyik kézit ejtëtte lë a kirá alvásába. Az asszony
mögínt odakütte a fiát: »Ereggy, fiam! csókold mëg a kézit, apád vóna az
nekëd, ha jó vóna!« A fiú oda akar mënnyi, hogy majd mëgcsókollya az
apja kézit, de az csak felugrott, feleségit, gyerëkit az ölibe kapta,
össze-vissza csókolgatta őköt. Nagyon megőrűtek oszt minnyájan, a kirá
átvitte őköt a kastélyba, a kis lovat mëg beköttette az ëstállóba. Ők
mëg magok éltek boldogann.
De a ződnadrágú szakács még most së nyúgodott. Azon törte az az eszít
mindé, hogy hogy tëgyën bosszút valakinn. Gondolt ëgyet. Ő majd a kis
kiráfira, Hajnal Jánosra ráfog valamit, az apjának elárollya, az mëg
majd kivégeztetyi.
Úgy is vót. Hajnal Jánost beárolta valamivel, a kirá mëg mëmmonta neki,
hogy készüllyék a halára, mer másnap délelőtt tizenëgy órakor végi
lëssz.
Búsúl Hajnal János nagyon. A hogy járkál nagy szomorúságába, hallya,
hogy az ő kis lova olyant rúgott az estállóba, hogy még a fundamentoma
is rëzgëtt. Odamegy Hajnal János, nézi a kis lovat, mi baja? De annak
nem vót sëmmi baja, csak azé dobbantott, hogy őt hítta, mer mëttutta,
hogy bajba van.
»Mi bajod van, kedves gazdám! mé vagy olyan szomorú?« Hajnal János akkor
elmondott neki mindënt, hogy most má végi van, most má el van veszve.
»Sohsë búsúlly azonn, kis gazdám! Hónap, ha a vesztőhêre visznek, kérd
mëg az apádot, hogy hagy vezethessed körű az udvaron még utóllyára a te
kis lovadot. Ha mëgengegyi, a többinn në búsú, az má az én dógom!« »Jó
van, kis lovam! úgy tëszëk!«
Elgyön a másnap délelőtt tizenëgy óra. Hajnal Jánost vinnyi akarják
vesztenyi. »Kedves édës apám!« – kezgyi a szót Hajnal János – »engedd
meg, hogy az én kedves kis lovamot, a kivel ëggyütt nevekëttem fël, az
udvaronn körűvezethessem, nem mënëk vele sëhova së, még a kapunn kívül
së!« »Jó van, hát vezesd ki utóllyára!«
Kihozza Hajnal János a kis lovat, ráül. A kis ló mëg csëndësenn odasúgja
a gazdájának, hogy »jó mëgszorídd a két lábaddal az ódalomot, mer lëkap
rúllam a szé!« Hajnal János szót fogadott. Allyig hogy mëgszoríttya a ló
dërékát, allyig mënnek két lépést, fëlszáll a kis ló gazdájával ëggyütt,
fël, magosra, mëntek olyan sebësenn, mint a gondolat. Nagysokára ëgy
gyönyörű szép mezőn lëszátak, mëgállottak ëgy kicsit. Mikor mán jót
fújtattak, utnak indútak mëgínt.
Akkor aszongya a kis ló a gazdájának: »Kis gazdám! ezënn az útonn të së
në láss, së në hally! Akármit láccz, në lásd mëg, në vëdd fël! Tudod-ë,
de szót fogaggy!« Hajnal János megigírte.
Mënnek, mënnek, mëndëgélnek, az út szélyin meglát János ëgy gyönyörü
szép arany sastollyút. »Ennye, kis lovam! de szép sastollyú, de jó vóna
ha az enyím vóna! vëgyük fël!« »Montam, kis gazdám! hogy sé në láss, së
në hally! de má ha szótá, hát vëgyük fël!« Fëlvették.
Mëntek tovább.
Nemsokára János mëgínt mëglát az útonn ëgy aranpatkót. »Jaj! de szép
aranpatkó ez, kis lovam! de jó vóna ha felvënnénk! jó lënne a te
lábadra!« »Montam, kis gazdám! hogy së në láss, së në hally, de má ha
így vagyun, vëgyük fël!« Azt is fëlvëtték.
Harmagyikszor ëgy szép aranyhajszálat látott mëg Hajnal János, arra is
kivánkozott, nem hatták ott azt së.
Akkor oszt a tollyút is, patkót is mëg a hajszálat is kendőbe kötte,
eltëtte a zsebibe.
Mëntek, mëndëgétek, árkon-berkënn kërësztű, Hajnal János má azt hitte,
hogy sohse tanának többet embërëkre. Únta má az utat nagyon.
De nem soká këllëtt neki várakoznyi, tanátak ëgy várast, abba lakott ëgy
kirá, a czudarországi kirá.
Akkor bemënt a kiráho, szógálatra ajálkozott; a kirának épenn még ëgy
kocsisra lëtt vóna szükségi, fëlfogatta. Igy lëtt Hajnal János a kirá
udvarába a tizënkettegyik kocsis.
A kis lovat mëg eleresztëtte, elcsapta ëgy féreeső kerbe, a csimára.
Hajnal Jánosnak a sok kocsis közt a legjobb sora vót. Ő së nem kefét, së
nem csutakolt, csak ënnyi mëg innya adott a lovának, az övé mégis a
legszëbb vót. Irígykëttek is rá a kocsisok; sugdosták-bugdosták
ëgymásközt, hogy kék ezt kitúrnyi innen. Hát az még hogy fëlingesztelte
őköt, mikor János a tollyút, a patkót mëg az aranyhajszálat kitëtte az
ablakba! Olyan világosságot adott, hogy së gyërtyáé, së pëtlóriomé nem
këllëtt szaladgányi a kiráho, eltartotta az fényësséggel az ëstállót
jobban, mint a világító.
A kocsisok ëcczër összebeszétek, bemëntek a kiráho. Elárolták, hogy ez
së nem csutakol, së sëmmit nem csiná, mégis legszëbb a lova, mëg hogy
van neki egy tollyúja, patkója, mëg ëgy aranyhajszála, az még jobban
világít, mint a mécsës! Nem lëhet valami tiszta szër!
A czudarországi kirá is gondolt ëgyet. Behívatta Hajnal Jánost. Azt
kérdëzi tűlle: »Hogy van a te, János, hogy nektëk az óba sohsë këll
világító!? Hallottam, hogy van nekëd valami sastollyúd, patkód mëg
aranyhajszálad, hogy az világit! Hozd be csak mind a háromat!«
János gondolta, hogy itt má baj lësz, de csak bevitte. Mëgláttja a kirá,
mëvvizsgállya. »No, János! adok én most nekëd ëgy fëladatot, ha të azt
hónap tizënëgy órára végre nem hajtod, halá fia vagy! Ha të azt a
világszépasszont elé nem kerítëd, a kinek a fejérű ez a hajszál való,
véged! Tudod-ë?!«
Szegény Hajnal János belenyugodott sorába, nagyon elszomorkodott, oszt
kimënt a kis lóho a káposztás kerbe, a ki akkor is a csimát rágta.
»No! mi baj van, kis gazdám!« – kérdëzte a ló. »Haj! haj! nagy baj van
kedves lovam, aszonta a kirá, hogyha azt a világszépasszont hónap
délelőtt tizenëgy órára ide nem hozom, akkor végem!«
»Hát az ëgy kicsit bajos lëssz, kis gazdám! de majd tëgyünk rúlla! De rá
hallgass, a mit most mondok! Elmégy a Dunáho, ott vár rád ëgy aranbárka,
abba lëssz mindënféli szép portéka. Të mëg görög lëszël, beleülsz, oszt
majd visz tígëd a víz a Dunán ëgy nagy kastély elejbe, ott kikötöd a
bárkát. A nagy kastélyba lakik a világszépasszon. Maj lëmëgy vásállanyi
a szógálló is, mëg a szobalyány is, të në aggy el ëgyiknek së sëmmit!
Mondd, hogy győjjön lë a kiráné, annak majd adsz. Akkor lëmëgy a kiráné,
bemëgy a bárkába, mikor má jó odbe lëssz, indídd el a bárkát, oszt
hozzad haza!«
János szót értëtt, oszt elindút. Mënt, mënt nagyon sokáig, míg a Dunáho
ért. Ott beleült az aranbárkába, vitte a víz, míg a várkastély elejbe
nem értek. Ott megát, a bárkát kikötötte. El keszte oszt kiabányi
»Vëgyënek szép portékát, vëgyëneek!«
Meghallotta otfël a világszépasszony, lëkűtte a szógállót, de János nem
adott neki sëmmit. »Győjjön a kiráné!« Lëmënt a szobalyány, de János
csak a kiránéval akart beszényi, lëmënt oszt akkor maga a
világszépasszony.
Belép a bárkába, nézëget, válogat, vót is ott mindënfajta szép portéka!
Ëcczër csak azon vëszi ëszre, hogy elindút a bárka. Má jó húsz ölre odbe
lehettek a vizbe, mikor a kastélybú észrevëtték, de má akkor késű vót.
Aszongya a világszépasszony a legénnek: »Hallod-é, ha magadnak akarsz
vinnyi, én szeretlek ettéd lëszëk, de ha a czudarországi kirának viszël,
akkor mëgátkozlak!«
Hajnal János csak annyit mondott, hogy »én is szeretlek, de még most az
enyím nem lëheccz! maj kiforog az idő mindënt!«
Mikor hazaértek, János bevezette a világszépasszont a czudarországi kirá
elejbe. Az bevitte a maga házába.
Jánost nemsokára újra hivatta a kirá. »Ha azt az arancsődört mëg
aranyménëst el nem hozod, a honnan ez a patkó való, hónap délelőtt
tizënëgy órára fejedët vétetëm!«
János mëgint kimënt a kis lóho. »Mi baj, kis gazdám!?« János elmonta,
hogy mi baj: »Ú, isz arrú könnyen tëhetün! Ereggy be a kiráho, kérjé
huszonnégy mázsa szurkot, mëg huszonnégy bivalybőrt!«
János mëghozta mind.
Akkor felrakta a kis ló hátára, ő mëg a hegyibe ült, oszt szátak, mint a
madár, még ëgy nagy erdőbe nem értek. Ott megolvasztották a szurkot,
János fëlrakta mind a kis ló hátára, minden mázsa szurok fëlé ëgy
bivalybőrt terítve. A kis ló mëg odadott Jánosnak két kötőfékët, másszék
fël ëgy fára, de jó odakösse magát, hogy lë në essék onnan. Azután
aszonta neki: »Ha maj nagyot nyerítëk, elévágtat ëgy nagy arancsődör,
mink maj birkozunk. Ha látod, hogy ő a hasa alá kap engëm, vëdd elé a
spádédot, oszt dő’ bele, mer akkor engem legyőztek!«
Fëlmëgy János a fára, a lábát, derekát jó odakötözte a fáho. Egy kis idő
múva felkiát a kis ló: »Készenn vagy-ë má?« »Készenn!« monta János.
Akkor a kis ló olyan csudálatosat nyerítëtt, hogy a fák levelei mind
lehúllott, az a fa mëg, a minn János vót, ketté hasatt.
Ëcczër nagy lódobogás hallacczik, gyön az arancsődör. Összemënnek a kis
lóval. A csődör a kis ló hátárú mingyá lërúgott vagy tíz mázsa szurkot,
de a kis ló a csődör féfarát mindenestű lerúgta. Azután hogy próbára
tegye kis gazdája hűségit, úgy tëtt, mintha a csődör hasa alá menne, de
nézte Jánost is. János a fán má vëtte elé a spádét, akkorra a kis ló
kiugrott a csődör aló, lëgyűrte a földre. János látta, hogy a kis tátos
legyőzte a csődört, lëgyött a fárú. Felült a kis lóra, oszt a csődör, ő
mëg a kis ló, a hogy vágtattak, nagyot nyerítëtt a csődör, oszt akkor
mint a zívatar mënt utánok az egész ménës.
Hátraszól a kis ló: »Itt van a balfilembe ëgy bontó fésű, hajídd a ménës
közé, de azt mondd hozzá, hogy: »Sűrű erdő sima fagygyal utánnunk
terëmjën!«« Hajnal János úgy is járt el, a hogy a kis ló monta.
Mikor hazaértek, megijett a kirá. Mit csinállyon ő evvel a sok vad
lóval? Jánost úgyis el akarta vesztenyi, hát most aszonta neki: »Ha
elhoztad, hát szilídítsd mëg!« Odamëgy a kis lóhoz tanácsé. »Mi baj, kis
gazdám?« Ez mëg ez, elmongya János, mit mondott a kirá. »No, ha csak az
a baj, az má sëmmi! Majd én közéjik mënëk, de mëg ne gondolkozz
sëmmírű!«
Úgy is vót. A kis ló a vad ménës közé szalatt, oszt mind olyan szilíd
lëtt, mint a bárán.
A kirá nem tudott mérgibe micsinányi, hogy ez a Hajnal János mindënt úgy
mëttësz, a hogy ő parancsollya. Gondolt ëgyet mëgínt. Magáho hivatta
Jánost »Hallod-ë, János! ha nekëm ezt a lovakot mind ëgy csëppig mëg nem
fejëd ëgy kádba, készűheccz a halára!«
Jancsinak mit vót mit tennyi, sorba a kádho vezette mind. Mikor má az
utóssót fejte, a sok tüzes kancza tejitű má maj mëffőtt a kezi. A kádba
csakúgy zubogott, tajtékzott a sok forró tej. Ha belevettek vóna
valakit, olyan lëtt vóna, mint ëgy tëpërtő.
A kirá mos mëg má asz kivánta, hogy Hajnal János, ha má mëffejte őket,
fürgyön is mëg a tejikbe.
Kimëgy a kis lóho, kérdëzi nasz szomorúvan, hogy »most mit csinállyum
má!?« »Sebaj, kis gazdám! majd a kád mellé állok én, ha të beleugrasz, a
többi az én dógom!«
Mëgy János a kádho, bele akar ugranyi, a kis ló is sebësenn csak beleköp
a kádba négy mázsa jeget, Jancsi vigann viczkándozott a tejbe, mer má
mëghívëlt. Mikor mëg kigyött belűlle, hécczërte szëbb lëtt.
Ott vót a kirá is, látta, hogy Hajnal János mëg hécczërte szëbb lëtt.
»Ennye, hát beleugrok én is, hátha szëbb lëszëk!« Beleugrott ő is, de a
kis ló tíz mázsa vassz..t köpött bele, fëlforrt a tej újfënt, a kirá mëg
csak mëgsült, mint a tëpërtő.
Hajnal János mëv vót könnyebbűve. Aszongya a kis lónak. »No! má enyím a
világszépasszony, ëgymásé lëszünk má!« De a kis ló aszonta: »No no!
kedves gazdám! në olyan hamar! tudom én, mit tart az az asszony! várd
mëg, ha én melléfektetlek, akkor elvëhetëd!«
Hajnal János akkor fëlmënt a világszépasszonyho. »No végi má a
czudarországi kirának, hát parancsolsz-ë të valamit!?« A
világszépasszony elévëszi az aransastollyút. »Hallod-ë, Hajnal János! ha
të nekëm azt a sast elhozod, a kibű ez a tollyú való, akkor ettéd
lëszëk!«
Kimëgy János a kis lóho, eléaggya a panaszszát az aransas felő. »Në
búsú, kis gazdám! em mán nem is baj. Kérjé a világszépasszontú
huszonnégy köböl kölest mëg huszonnégy akó bort, de ëgy hordóba!«
A világszépasszony kimérte a kölest mëg a bort, azt János fëlrakta ëgy
talyigára mind.
Mënnek, mënnek, mëndëgének, beérnek ëgy nagy erdőbe, ott ëgy nagy fa
alatt megátak.
A sas épen otthon vót. A kölest lerakták a fa alá, a zsákok száját mind
fëlgyűrték, a hordó fenekit beütték, a dëszkát mëg, a kit a fenekinn
betörtek, elgyugták a talyiga alá.
Akkor oszt elbújtak.
Lëgyött a sas, ëgy szivásra mind fëlszippantotta a kölest. Akkor bebújt
a hordóba, hortyogatta a bort befelé. Akkor elégyött János, visszatëtte
a hordó fenekit, lëszögezték, fëltëtték a talyigára oszt vitték haza a
gyönyörű szép aransast.
Otthon nagyon megörűt a világszépasszony, Jánost mëgölelte, mëgcsókolta.
Nemsokára osztann lakzit laktak, fagygyút sz....k, avval világítottak,
még most is boldogann élnek, ha mëg nem haltak.
_Lejegyeztem Besenyőteleken (Heves vármegye) Tingër Jóska
czigánykovácstól. Itt született, idegen nyelvet nem tud, analfabéta
ember. Lejegyzés ideje: 1903. decz._


24. A boldogtalan királyné.
Hun vót, hun nem vót, hetedhétországon is túnat vót, vót ëgy kiráfi.
Annak a kiráfinak ëcczër sëmmi dóga së vót, hát csak úgy passzijóbú
átsétát a szomszéd faluba.
A szomszéd faluba mëg lakott ëgy asztalos, annak vót három gyönyörű szép
lyánya. Azok látták, hogy a nagy úcczán sétá a kiráfi. Ëcczër csak
meszszólal a letöregebb: »én szeretnék ennek a kiráfinak szógállója
lënnyi!«, aszongya a másogyik: »én mëg szobalyánya!«, a harmagyik mëg:
»én mëg feleségi szeretnék lënnyi!«
Mëhhallotta ezt a kiráfi, mëkkérdëzte őköt, hogy csakugyan igaz-ë az, a
mit montak? vacs csak azé monták, hogy ëgyebet nem birtak beszényi? Azok
bevallották, hogy igaz, a mit montak, mëg igazánn is monták. »Nohát –
monta a kiráfi – a ki közűlletëk az én feleségëm akart lënnyi, azt
elvëszëm, a ki pegyig szobalyányomnak mëg szógállómnak kinákozott,
azokot is fëlfogadom!«
Úgy is vót, a letfiatalabbat hazavitte, másnap mëg is esküttek.
De úgy gyött a sora, hogy a kirának nemsokára háborúba këllëtt mënnyi,
otthonn këllëtt hannyi az asszont. Annak mëg nemsokára ëgy gyönyörű szép
fia lëtt, aranhaja vót, csillag a homlokánn.
A testvéreji ekkor levelet írtak a kirának, hogy a feleségi
mëszszaporodott, de két kutyafia lëtt.
Nem is várták vissza a választot, betëtték a gyerëkët – ëgy kosárba,
elerësztették a Tiszánn.
A kirá hazagyött jó darab idő múva. Szomorú vót, de mit csináljék avval
a gyámoltalan asszonval? mëg nem ölhette!
De csak rövid látogatóbú gyött haza, allyig ëgy hét múva útnak erett
mëgint.
Az elmënetel után keves idő telhetëtt el, az asszony mëgint
mëszszaporodott, mëgint csak olyan fia születëtt, mint az első vót. A
testvérjei azt is eleresztették a vizënn, a kirának mëg mëgirták, hogy
újfënt ëgy kutyafiú lëtt az asszontú.
Nem írt vissza mossë, ha hazagyött, oszt mëkkérdëzte az asszont, mi igaz
abba, a mit a testvérjei írtak? Az asszony, szegény tagatta, ő mëmmonta
az igazat, hogy aranhajú, csillagos homlokú gyërëkëk vótak, csakhogy a
testvérjei lëeresztëtték a vizënn. Abba mëk hazuttak, hogy őneki kutya
gyerëki lëtt vóna.
A kirá elhitte de azé belő fájt neki valami.
Dóga vót, elutazott otthonrú mëgint jó darab időre.
De ezalatt az idő alatt az asszony tehërbe esëtt, mihentést az ideji
elgyött, olyan szép lyána születëtt, a kinek párja akkor nehezenn vót:
aranhaja vót mëg hód a homlokánn. Azok a farígy testvérjei a kis lyánt
is vizre tëtték, elvitették a Tiszával. Oszt mëmmëg csak azt írták a
kiráfinak, a mit az első kettőné.
Erre má rögtön hazagyött a kirá, látta, hogy gyerëk nincs mos së,
tizenhat öl mély gödröt ásatott, abba fektette lë a feleségit, az arcza
fëlé mëg ëgy hosszú csövet csinátatott, oszt mëhhatta az őrnek, hogy a
ki csak ára mëgy, köpessën az asszony arczára mindënkivel!
De a gyërëkëk nem vesztek el, ëgy halász kifogta őköt, nevelte, tartotta
Má mikor a halász mëg a feleségi mëhhatt, a gyerëkëk nagyok vótak,
tuttak magokonn segitenyi. Vadászgatynyi jártak, abbú kerűt ki az
élelmik.
Ëcczër a kirá, a ki az apjok is vót, szintazonnszerint vadásznyi vót,
tanákozott a két vadászszal. Mëszszerette őköt, mëg is hitta vocsorára,
de azok nem mëntek. Otthon marattak vadászgatynyi.
A letöregebbel esëtt meg, hogy ëcczër rëggel a hogy kimëgy az erdőbe,
tanákozik ëgy öreg embërrel. Az aszongya neki: »Tudod-ë, mit fiam!
tanácsolnék én nekëd valamit! Itt ez a köcsög, vigyed magaddal. Ereggy
be az erdőbe, de ha ëgy gyepre érsz, hátra në nézz a világé, mer sokann
kiabának rád jót, rosszat, oszt ha hátranézël, kőé változol tísis, mint
a többi. Azutánn – az út ëgy szomorúfűzfáho vezet, arrú szakajj ëgy
galyat, mëg vëdd le rúlla a madarat, a ki az ágonn danol, az alatt a fa
alatt mëg van ëgy kút, merídd meg benne ezt a köcsögöt, oszt mikor
gyössz visszafele, csak szórd belűlle a vizet két odarra. No! várjá! én
gurítok egy golyót, s mére az gurú, ára ereggy! De hátra në nézz!«
Mënt a fiú, de allyig indút el, hátranézett, mingyá kőé változott.
Kigyön az erdőre a másik fiú is, tanákozik az öreg kódússal az is. Az is
vállalkozott útra, de új járt ép, mint báttya. Kő lëtt belűlle.
A lyány otthonn má nagyonn sokállotta az elmaradásokot, elindút magába,
hogy fëlkeresi a két báttyját. De nem tanáta sëhun, akarmére kereste.
Má épenn hazafele akarta vennyi az úttyát, a mikor mëppillantya az öreg
kódust, a hogy ëgy fa tövibe üldögét.
»Aggyon Isten jó rëggelt, öregapám! nem látta a két bátyámot? azok
vadásznyi szoktak êre járnyi!« monta az öregnek a lyány. »Má honnë
láttam vóna, láttam ám! csakhogy má azóta kőé vátoztak!« Ekkor oszt
mëmmagyarázta neki az öreg kódús, hogy áll a dolog! Másik ódarrú mëg
monta neki, hogy »jó lëssz, ha elindúsz, oszt të szót fogaccz, hogy nem
nézël hátra, mer akkor a bátyájaidot is mind mëszszabadíhatod!«
A lyány ráát, a mit az öreg mondott.
Kezibe vëtte a köcsögöt, oszt a hogy az öreg utasitotta, mindenütt úgy
cselekëdëtt.
Mikor a gyepre ért, hallotta ő a kiabálást, elmonták őt mindënnek, csak
jónak nem, de nem nézett hátra. Nem soká odaért a szomorúfűzfáho is. A
fárú lëszakajtott ëgy galyat, a madarat szépenn leemelte, a köcsögöt mëg
a kútba tele merítëtte. Azutánn szétnézëtt. Látott temérdek kiráfit, kit
lovonn, kit gyalog, mind kőé vót vátozva.
Kis idő múva elindút, oszt a hogy mënt, a markábú két ódarra szórta a
vizet. A hogy szórja, a hogy szórja, hát láttya, hogy körűlötte a sok kő
mind mëgelevenëgyik. Bámút rajta nagyot.
A sok fëlélett kiráfi mëg mind el akarta vënnyi a lyánt feleségű, mer
neki köszönhették az életyikët, de a két báttya, a kik má ekkora csakúgy
elevenëk lëttek, nem engedëtt közelyibe senkit së.
Mikor az öreg kódúsho értek, a lyány a köcsögbű mëllocscsantotta azt is,
a ki szép tündérkiráé változott, mer mint a hogy oszt el is monta, ő mëv
vót rontva, oszt a kódússágbú csak úgy lëhetett őt mëgvátanyi.
Mikor oszt haza akartak mënnyi, a tündérkirá aszonta nekik, hogy a
galyat szúrják lë az udvar közepire, a vizet mëg öncsék rá a köcsögbű! a
madárra mëg vigyázzonak, mert az a gyövőrű, mútrú, mindënt mët tud
mondanyi. De csak a lyánnak, másnak nem!
Úgy is vót. Otthon a letelső dógok av vót, hogy a galyat lëszúrták az
udvar közepire, a vizet mëg mind ráöntötték.
Másnap rëggelre a galy olyan gyönyörűre mënynyőtt, hogy ők még
élettyikbe nem láttak olyant. A víz mëg pattogott fël alatta, mint a
gyöngy.
Nemsokára a kirá mëllátogatta őköt. A fiúk is mëg a lyány is nagyon
szívesen fogták. Ebédre iborkasalátát attak neki, vizet mëg a fa aló
öntöttek rá.
Mikor a kirá láttya, hogy de pattog ez a víz, aszongya: »minő víz e? de
pattog! én nekëm nem këll ez a saláta!«
De aggyig, aggyig biztatták, míg oszt mëgëtte.
Mikor mëgebédelt, kérdëzősködött tűllök, hogy kiskik ők? vagy mérűvalók?
A lyány bevitte a madarat, az szögrű-végre elmondott mindënt. Akkor a
kirá maj hogy mën nem halt örömibe, magáho ölelte mind a három gyerëkit,
hazavitte őköt, a feleségit tizenhat esztendő után fëlvëtette a güdörbű,
de má nem sok örömi vót szëgénnek az életbe, mer nemsoká mëhhalt.
Ők mëg otthon még most is boldogan ének, ha mën nem haltak.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Németh László parasztlegénytől. Katona
még nem volt. Lejegyzés ideje: 1903. deczember._


25. Az ördöngős asszony meg a lyánya.
Vót ëcczër a világonn ëgy ördöngős asszony, annak mëg ëgy lyánya.
Az az ördöngős asszony olyan vót, hogy, mikor süttek, ëgy nagy könyvbű
mindég azt akarta olvastatynyi, a lyányával a kemence szája előtt áva,
hogy: »ló lëgyé, ökör lëgyé, szamár lëgyé!« De a lyány nem olvasta ám,
hanem e helyëtt a könyvet bevette a kemenczébe.
Ezé nagyon mëgharagudott rá az annya, mëghatta a mindënësinek, hogy
vigye ki az erdőbe, hozza be a két karját, a tüdejit mëg a máját.
Ki is mëntek, de velëk mënt ëgy kutya is. Mikor az erdőbe értek, a
mindënës lëvágta a lyánnak mind a két karját, de a tüdejit mëg a máját
nem bántotta, megölte a kutyát, abbú vëtte ki, úgy vitte haza.
A kartalan lyány pegyig magába elindút.
Mëgy, mëndëgé, ëcczër ëgy nagy kőfalho ért, a ki a kirá palotáját vëtte
körű.
Éhënn vót má nagyonn, tovább ússë tudott vóna má mënnyi, a fal tövibe
mëgát.
Elkezdëtt gondolkoznyi magába: »Istenem! csak kinyína ez a fal, maj
mëhhalok má éhënn!«
Hát a hogy fére néz, látja, hogy a fal csakugyan kinyít. Ő is, fogta
magát, bemënt a kerbe, de mikor belépëtt, a fal visszacsapódott utánna.
Látta, hogy a szëbbné szëbb gyömőcsfákon szëbbné szëbb körték, almák
lógnak lëfele, odamënt, oszt ëtt.
A hogy ott ëszik, gyön rá ëgy katona, az mëgfogja, a vállát még nagyon
mëg is lökte, hogy csurgott belűlle a vér, azután vitte fël a kiráho,
hogy majd megbüntetjük.
Mikor a katona beviszi a kiráho, hogy mëgbüntesse, a kirának csak
elállott a szëmi-szája. Mer a lyány, ha a karja nem vót is, de szép vót
nagyon. Dehogy büntette vóna mëg a kirá, úgy beleszeretëtt, hogy el is
vëtte feleségű.
Hogy-honnem ëcczër azonban háború üt ki, a kirának el këll mënnyi.
Allyig hogy elmëgy, utánna ëgy pár hétre két szép gyerëki születyik az
asszonnak, ëgyiknek a nap, a másiknak a hód vót a homlokánn.
A kirá annya errű az esetrű levelbe akarta tudatynyi a fiát, írt is
levelet, odatta a kocsissának, hogy vigye el a táborba, a fiának.
Mëgy a kocsis, hát a hogy mëgy, ëgy helyen mëglepí az écczaka. Má itt
mëg këll hányi! Be is mënt ëgy házho, szállást kért. Attak is szívesenn.
Az a ház pegyig az ördöngős asszony háza vót.
Mikor a kocsis elalutt, – muszáj vót neki, mer az asszony álomport
kevert az itallyába, – az asszony fëlbontotta a levelet, elolvasta. Hát
láttya, mi van benne! Tutta, hogy az ő lyányának születëtt az a két szép
gyerëk! Gondolta, hogy most jó mëbbosszúllya magát, az irást kitürűte
belűlle, helyibe mëg azt irta, hogy »a feleségëdnek két kutyafiú
született!« Avval a levelet visszatette a helyire.
Másnap a kocsis jókor rëggel elindút, úgy früstöktájra má a táborba is
vót a kiráná. Átaggya a levelet. A kirá olvassa, olvassa, de nem akarta
elhinnyi, a mi oda vót írva, hát csak annyit írt vissza, hogy »várjatok
aggyig, még én hazamënëk!«
Gyövet a kocsis a levellel mëgínt ára vëtte úttyát, a mére a táborba
mënt. Az ördöngős asszony elaltatta mëgínt. A levelet fëlbontotta, most
mëg azt írta bele, hogy »az asszont vigyétek ki a két gyerëkkel, oszt
veszíjjëtëk el!«
A kirá annyja olvasta a levelet, nagyon sajnálta a mënyit mëg a két
onokáját, de micsinállyék?
A kocsissal kivitette őköt az erdőre.
Az lëtëtte őköt az erdő közepibe, az ëgyik gyerëkët az annyának hátára,
a másikot mëg a mellyire csüngesztëtte.
Szegény asszony ott át, gondolkozott, mos má mére mënnyék? Hát a hogy
ott gondolkozik, mëgláttya őt ëgy embër. A kis gyerëkëk mëg má ekkor az
annyokon összepiszkolták magokot. »Hé! asszony! – szól az ember neki –
ott van a tiszta folyóvíz, mosd mëg a gyerëkeidët, piszkosak!« »Ugyan
mivel? – kérdezi az asszony – iszën kezem sincs!« De az embër csak
erősködött, hogy »de csak mosd mëg őköt!«
Azt annya oszt a folyóho mëgy, férehajtya a vállát, mintha vizet akarna
merítenyi a kezivel, ha vóna, hát a jobb vállábú csak kinyút a jobb
karja, hajtya a bal vállát is, a bal karja is kinyúlyik. Megörűt nagyon.
Azután mëgmosta a gyerëkëkët, mënt, a mére a szëmi látott.
Nem soká këllëtt mënnyi: az erdő mellett tanát ëgy falut, ott
mëgtelepëdëtt, fonogatott, dógozgatott másnak, abbú éldëgélt.
Az alatt ám a kirá is bevégezte a háborút, hazatért, de otthon nem
tanáta a feleségit. Tutta, hogy gonosz embërëk jártak végire, azé
elhatározta, hogy ha él még valahun, fëlkeresi, ha csak lëhet.
Egy sëtét este a faluba fonogató szëgény asszonynak az ablakját
mëzzörgetyi valaki. Két utas vót, szállást kértek écczakára.
Beeresztëtte őköt. Az asszony az ëgyikbe az urát, a másikba a kocsist
ösmerte mëg. De azok nem ösmerték őt fël! Az asszony mëg nem vót olyan,
hogy elárolta vóna magát, së azt, hogy őköt ösmeri.
A kirá – mer az ëgyik utas av vót – lëfekszik ëgy keskeny lóczára, a
kocsis mëg a hova, oda, oszt aluttak.
Ámába a kirá a lóczárú lëejtëtte a fél lábát. Az asszony mëllátta,
aszongya a kis fiának: »eregy oda, Ádám, csókold mëg a lábát: apád vót
an neked valaha!« A gyerëk odamënt, mëcscsókolta. Kis idő múva lëejtette
az ëgyik kézit, mos mëg a lyányának szól oda az asszon: »ereggy oda,
Éva, csókold mëg a kézit, apád vót an neked valaha!« – a kis lyány is
megcsókolta.
A kocsis ébrent alutt, ő hallotta ezt mind.
Másnap rëggel elindú a kirá, búcsúzáskor látta, hogy szép ez az asszony,
az ő feleségihë nagyon hasollít, csak hogy annak nem vót karja.
Mikor már az úton vannak, mongya neki a kocsis: »Uram! hallottam én az
écczaka valamit, a mi téged illet!« »No, mi lehet a?« – mongya rá a
kirá. A kocsis oszt elmonta apróra, a mit hallott.
Nagyon mëgörűt a kirá. »No hát estére majd visszamenünk oda, akkor oszt
maj mëttudom én: ő-ë acs csakugyan?«
Úgy is vót. Bekopogtatnak este, beeresztyik őköt. Lëfekszënek mëmmeg.
De a kirá nem alutt, csak a két szemit húnta be. Ëcczër csak lëeresztyi
a lábát, az asszony kűgyi mëgínt Ádámot, lëeresztyi a kézit, kűgyi Évát,
hogy csokollya mëg.
De má ekkor fëlugrott a kirá is. »Hát të vagy az, kedves feleségëm!? Jaj
Istenem! Hát a karodho hogy juttá?« Az asszony nem igën érkëzëtt azt
elmondanyi, mer ha még ének, még most is tart az ölelkëzésik.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa (Hörcsikné)
parasztasszonytól. Lejegyzés ideje: 1903. decz._