Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből; Magyar népköltési gyüjtemény - 17

Akkor elvitte a maga ricskës lyányát, befektette az ágyba, a kis gyerëk
mellé.
Mikor hazagyött a kirá, mëgy ëgënyest a feleségihë, az ágyho, hát látja,
de mëvvátozott az ő feleségi! mi lelte? Nem tutta elgondolnyi, hogy mé
lëtt olyan csunya!
»Jaj! jaj! jaj! jajaj!« jajgatott a ricskës lyány az ágyba, »jaj! mingyá
mëhhalok, ha az őzecske májábú nem ëhetëk!« A kirá csak nagyot nézëtt.
»Mi lelte ezt? iszën, mikor elvëttem, aszonta, hogy az őzecskét ne
bántsa soha sënki, oszt most mëg a májábú akar ënnyi!« Nem tutta, mi
lehet a dologba. De csak várt, nem akart elhamarkonnyi sëmmit.
A kis gyerëk mëg rítt nagyon, az a meddő vén lyány nem tutta
mëgszoptatnyi, a csak jajgatnyi vót jó.
A kirá pegyig elmënt másnap is vadásznyi.
Écczaka, sëtét vót nagyon, mikor a kirá kis fia mëgint nagyon éhenn vót,
rítt, majd kiadta a lelkit. Ëccër csak bezörget az ablakon ëgy gyönyörű
fejir galamb, oszt így szól: »Őzedëm! aranyom! rí-ë a kirá fia,
Miklóska!?« Kiszól az őzecske: »Rí bizon, rí bizon! Nekëm pegyig
testëmnek kést fenyik, vérëmnek mëg az aranybëdënczét mossák!« Az ablak
kinyít, a galamb beszát, mëgrázkódott, hát ëgy szép asszonyé vát.
Odamënt a bőcsőhö, kivëtte a kis gyerëkët, mëgcsókolta, mëgszoptatta.
Azután az őzecskét csókolta, simogatta mëg, azután újra galambé vát,
oszt elrepűt.
A másik écczaka szintazonszerint gyött a galamb, bezörgetett, beszát,
asszony lett belűlle, mëgszoptatta a kis gyerëkët, az őzecskét
mëgcsókolta, elmënt. De a szakács eszrevëtte, mi történt, elmonta ám a
kirának úgy, a hogy vót, végig.
Másnap a kiráfi nem mënt el vadásznyi, otthon maratt, hogy majd mëglesi
ő, hogy csakugyan úgy van-ë? De a hogy várt a setétbe, elalutt. A galamb
ott vót mëgint, de ő nem láthatta mëg. A szakács ébrent vót, hallotta,
mint mongya az asszony az őzecskének, hogy még ëcczër gyöhet el, azután
má nem, mer a tengeren az arankacsák közt këll neki úszkányi!
A kiráfi mérges lëtt, hogy mé alutt ő el? de most má mëgfogatta, hogy
nem alszik, akarhogy is lëssz!
Este lett mëgint, leült a kiráfi, oszt várt. De a szakács a hátáná
állott, hogy ha elalszik, hát fëlrángatja. De nem vót rá szükség, mer
nem alutt el.
Zörgetnek az ablakonn, gyön a galamb. »Őzedëm, aranyom! rí-ë a kirá fia,
Miklóska!?« »Rí bizon, rí bizon! Nekëm pegyig testëmnek kést fenyik,
vérëmnek mëg az aranbëdënczét mossák!« Akkor berepűt, mëgrázkódott,
gyönyörűséges szép asszony lëtt belűlle.
A kirá mëgösmerte, az ő feleségi vót.
Odaszalatt, ölibe kapta, mëgölelte, megcsókolta. Az őzecske is odasímút
az asszonho, oszt nyalogatta szilidenn, alázatosann.
Vót oszt nagy öröm, hetedhét országon së vót olyan vigasság, mint annak
az örömire, hogy a kirá mëttanáta a feleségit!
A kiráfi ezután vasszöggel veretett ki ëgy ucczát, a vén boszorkány
lyányát lófarkára köttette, úgy tépette szét.
Ők mëg nagy boldogságokba még most is élnek, ha mëg nem haltak.
_Lejegyeztem Besenyőteleken, Hevesvárm., Szabó Julcsa nevű 35 éves
parasztasszonytól, idegen nyelvet nem tud. 1903. nov._


45. A hizlalóra fogott két egytestvér.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy pár cseléd. Nagyon szëgényëk
vótak, oszt még hozzá nagyon sok gyerëkik is vót.
Nagy szükségët láttak mindenbű, úgy, hogy má gondolkoznyi kezdtek, mit
is csinállyonak? vagy kivégzik magokot vagy lëssz valahogy!
Az embër ëcczër kimënt az erdőre, ott lőtt ëgy nyulat mëg ëgy
vadgalambot. Hazavitte.
Az útonn jutott az eszibe valami, el is monta a feleséginek mingyá.
– Hallod-ë, kedves feleségëm! mondanék én ëgyet, kettő lëssz belűlle!
mit szósz hozzá? Én most mëllőttem ezt a nyulat mëg ezt a vadgalambot,
në ëgyük mink ezt mëg! Készídd el fájinú, majd a környik nagy urajit
mëhhíjjuk ebédre, oszt kiki csak ad majd érte ëgy kis ajándékot,
letalább jutunk ëgy kis pézhë!
Az asszony szivesörömest beleëgyezëtt, válalta is, hogy olyan fájinú
elkészítyi, hogy még a szájjokot is mëgnyallyák utánna!
Az embër behivogatta a vendégëkët, az asszony mëg a konyhánn
sërtepërtét. De a hogy ott sürvítëtt,[51] ide-oda szaladgát, a macska a
tányirbú kilopta a vadgalambot, oszt elszalatt vele.
Kétségbeesëtt oszt az asszony. Azt hitte: mingyá mëhhal. Micsinállyék má
most? honnat vëgyék ő elé ëgy másik vadgalambot? de maj mebbolondút azé
a vadgalambé! Má hova fordúllyék? így is baj, úgy is baj! ús segített
magánn, hogy lëvágta a fémellyit, azt készítëtte el, mint a hogy a
vadgalambot szokás, azt tálalta fël az uraknak.
Azok mëgëtték, még az újjokot is mëgszopogatták, elkezdték dícsírnyi,
hogy minő finom étel vót a! mi vót a? De az asszony nem merte
mëmmondanyi, csak aszonta:
– Vadgalamb vót, nem tom, mi jó lëhetëtt rajta!?
A vendégëk nem soká marattak, elmëntek, de mindenki hagyott ott ëgy-két
hatost, ki ëgy forintot, ki kettőt.
Örűt a szegény embër, hogy ilyen sëmmiség is mënnyi pézt hajtott nekik.
De mëgesëtt ëcczër, hogy az embernek viszkedëtt a feji, monta a
feleséginek, hogy nézzék a fejibe!
Az mënt ëcczëribe, nézëtt benne szívesenn. Az embër mëg, a hogy az
asszony motorkát a fejibe, hátradőt, úgy, hogy az asszony mellyihë ért.
Nagyot sikított az asszony, az ura fili maj berekedt tűlle.
– Mi bajod nekëd, asszony!? – kérdëzte az embër.
– Ere gyött ëgy méh, attú ijettem mëg! monta az asszony, de maj
kicsordút a könyű a szëmibű.
Az embër elhitte. De a hogy ëcczër mëgint hátradőt, az asszony újfënt
eljajdította magát.
– Mi lelt tégëd, asszony!? má másocczor sikítasz, az a méh csak nincsen
mindég körűlötted?
– Jaj! tudom is má én, mé sikítottam! izé… a… biztosann békát láttam!
mëntëtte magát az asszony, nem akarta az urának mëmmondanyi sëhossë, mi
a baja? De az firtatta, úgy hogy végre mëmmondta az asszony, hogy a
mellyi fáj, mer lëvágta, hogy a macska a vadgalambbal elszaladt.
Szöget ütött ez az embër fejibe. Aszongya a feleséginek:
– Hallod-ë, hé! ha ilyen jó az embërhús, nekünk úgy is sok gyerekünk
van, kettőt bellűlök hizlalóba fogunk, oszt mëgësszük!
Az asszony nem merte mondanyi, hogy »nem!«, beleëgyezëtt.
Be is csuktak kettőt mingyá a komrába, ëgy lyánt mëg ëgy fiút.
Jótartották őköt, hússal, tejjel ëtették, az apjok mëg ma harmannap
mëgszúrta az újját mind a két gyerëknek ëgy tővel, hogy jók-ë má? Mer ha
az újj mingyá vért ereszt, akkor má lë lëhet vágnyi. De mén nem vót jó
ëgyik së.
Aggyig-aggyig, hogy a lyány újja vért eresztëtt, jó lëtt. Az apjok
aszongya odbe a feleséginek:
– No! a lyány má hónapra jó lëssz!
Ezt mëhhallotta a lyány, mëgihett nagyon. Nem akart az apja asztalára
kerűnyi! A kis öcscsi mëg ő ëgy rossz nyakó bicskával[52] kifurták a
komra falát, oszt még az nap écczaka mëgszöktek.
Szalattak is, mint a Czobor ëbi, hogy utó në érje őköt valaki. Mikor má
jó meszi vótak, lassabban… ballagnyi kezdtek.
Beértek ëgy erdőbe, ott mëntek, mëntek sokáig.
Ëcczër mán a kis fiú nagyon szomjan vót, látott ëgy nyomat, innya akart
belűlle. De a nénnyi figyelmeztette, hogy az ökörnyom, në igyék belűlle,
mer ököré vátozik! A kis fiú engedëtt. De mënné továdabb mëntek, a fiú
anná szomjanabb lëtt. Türesztelte vóna lyány, de a gyerëknek má a szëmi
is be vót esve. Egy fa töllőstövibe látott ëgy őznyomat, itt belülle,
mingyá őzecskéjé vát.
Sopánkodott a lyány, hogy mëmmonta, igy mëg úgy, oszt ëhën vagyunk ë! de
má arrú nem lëhetëtt tënnyi, utóllyára a lyány is belenyugodott.
De akkor ám má a lyány is olyan szomjan vót, majd elveszëtt! Látott ëgy
lábnyomot, tündérnyom vót, itt belűlle, rögtön tündéré vátozott.
Igy mëntek ők tovább, még ëgy kirá uradalmába nem értek.
A lyányonn mán allyig vót ruha, a komrába mëg a sok csütlésbe-botlásba
lëszakatt rúlla, azután mëg nagyonn szégyëllös vót, mit csinállyék? ő
igy nem megy sënki elejbe, bebújt ëgy nagy kazal szalmába.
Ott sanyarkodott a kis őzecske testvérivel, még a kirá kutyája eszre nem
vëtte. Egydarabig az hordott nekik kënyérhajat, mit, a mit odbe a
konyhán kapott. De a szakács eszrevëtt valamit. Nem tutta a fejibe
vënnyi, mé jár az a kutya kécczër az ënnyivalóé? Ëcczër mëgleste, hát
látta, hogy ëgy szép lyánynak horgya, a ki a szalmalyukbú nyút ki a
kezivel. Mingyá mëg is monta a kirának.
A kirá nem akarta hinnyi. Hogy lakna má olyan szép lyány a szalmalyukba?
nëm lëhet a! Hát hogy mëgbizonyosoggyék, elmënt a kazalho, oszt
mëgnézte.
Beszót a lyukonn:
– Ki van itt?
– Ëgy szerencsétlen, meztelen lyány! – monta odbe valaki.
– Hát akkor gyere ki!
– Nem mënëk, mer szégyëllëm magam! hozass ruhát, oszt kimënëk!
A kirá hozatott ruhát, begyugta a szalmalyukba, ott a lyány fölőtözött,
oszt kigyött.
Eltátotta ám a kirá szëmit-száját, mikor mëllátta, ámába se látott ő
olyan szépet! Mëg is kérte mingyá feleségű, de a lyány csak úgy mënt el
hozzá, hogy ha a kis őzecskét, a ki ő neki testvéri, a kirá, még él, nem
bántya. A kirá mëg is igérte.
Másnap oszt laktak olyan lagzit, hogy hetedhét országra szót a híri!
Járt az idő, telt az idő, a szép asszony terhës lëtt, nemsokára gyerëkët
is született, szép aranyhajú gyerëkët. Úgy örűt neki a kirá, assë tutta,
hova tëgye! A boldogságáho még csak az këllêtt, hogy ëgyebre në
vágyalkozzék!
A kiráné mëssoványodott ëgy kicsit, a gyerëkágy mëvviselte, de má
pëndűt, pëndűt, mint a palóczok Máriája.
Ëcczër a kirá vadásznyi mënt, a feleségi magába maratt. Az udvarba mëg
vót ëgy öregasszony, a ki szerette vóna a lyányát a kirának, azt ëtte az
íriccség, valahányszor a kiránét látta. Fël is tette magába, hogy hacsak
lëhet, elvesztyi.
Szép napos idő vót, a kiráné kinézëtt az ablakonn, az az öregasszony mëg
épen ára mënt. Odaszól a kiránéhó:
– Nem gyönne ki a kiráné a jó napos időre? ide a patakpartra ë! maj
nézëk a fejibe!
A kiráné örűt, hogy minő szives ez az öregasszony, kimënt, lëültek a
patakpartra. Az öregasszony nézëtt a fejibe.
Ëcczër csak zu! be a patakba a kiránét! olyat loccsant, hogy a víz még
ki is csapott… De a kiráné nem halt ám mëg, mer hogyím tündér vót!
arankacsa lëtt belűlle.
Az öregasszony mëg bevitte a maga lyányát kiránénak.
De az öregasszony lyánya hogy meddő vót, nem szoptathatta a kis
gyerëkët! Este az őzecske szarva közé vëszi a kis gyerëkët, lëmëgy a
patakho, oszt elkezgyi:
Néném, néném! kedves néném!
Szoptasd mëg a kis fiadot!
Kiráfi kis Miklós sírva gebedëzik!
Akkor felúszott oda ëgy arankacsa, mërrázkódott, mingyá asszony lëtt
belűlle. Lëvëtte az őzecske szarvárú a kis gyerëkët, mëszszoptatta.
Mikor evvel végezëtt, a gyerëkët szépen visszahelyheztette az őzecske
szarva közé, újra mërrázkódott, arankacsa lëtt, oszt mënt vissza a
vízbe.
Ez így vót másnap is, harmannap is, de má harmacczorra mëllátta a kirá
lovásza, hogy mit csiná az őzecske a patakpartonn. El is monta a
kirának, a kitű épenn, akkor kérte az öregasszony lyánya az őzecske
tüdejit mëg a szívit. Ámékodva hallgatta a kirá, a mit a lovász mondott.
– Mëgá! – monta neki – estére mëllessük, hogy úgy igaz-ë?
Estefele a kirá mëg a lovásza ëgy bukorba bújva várták, hogy mi
törtínyik itt?
Ëcczër gyön az őzecske, szarva közt a kirá kis fia Miklós. Elmongya,
hogy:
Néném, néném! kedves néném!
Szoptasd mëg a kis fiadot!
Kiráfi kis Miklós sirva gebedëzik:
Az arankacsa is gyön, asszonyé vátozik, szoptattya a kis gyerëkët, oszt
mongya az őzecskének, hogy má többet nem gyön vissza. Hallya ezt a kirá,
odasompolyog, a tündér – vagymi? az ő feleségi haját ëgy páczára
csavarja, oszt mëg akarja fognyi.
De az az asszony valahogy eszrevëtte, vátozott az az kigyóé, kacsáé,
lángé, mindëné a világonn, de a kirá nem eresztëtte el. Mikor oszt a
kirá kécczër ëgymásutánn elmonta neki, hogy: »Szivem szép szerelme! az
lëgyé, a mi eggyig vótá!« visszavátozott asszonnnak.
A kis gyerëkët bevitték a szobába, az őzecske mëg mënt utánnok. Akkor
mëffogták az öregasszony lyányát, az úcczát kiverették patkószöggel,
lófarkára kötték őket, úgy szaggattatták széjjel.
A kiráné mëg az őzecske visszamëntek az erdőre, az őzecske az őznyombú,
a kiráné a tündérnyombú itt, mingyá vissza is vátoztak, az ëgyik
legényé, a másik rendës embëri asszonyé.
Akkor hazamëntek, a kirá mëg a kiráné még ëcczër mëgesküttek, olyan
boldogok lëttek, hogy hetedhét országonn së vót párjok.
Mém most is élnek, ha mën nem haltak.
_Besenyőtelek. Hevesvármegye, Dankó Anna, 40 éves szakácsnétól.
Lejegyzési idő: 1904. február._


46. A két testvér.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn két gyerëk: ëgy fiú mëg ëgy lyány.
Ezëk ëccër elmëntek otthonrú jádzanyi, de olyan messzire tanátak mënnyi,
hogy nem tuttak haza tanányi. Most má mitévők lëgyënek? fëltëtték
magokba, hogy mënnek a világba, akarhogy lëssz is!
Mëntek, mëndëgétek, beértek ëgy erdőbe, ott láttak ëgy palotát.
Bemëntek.
– Aggyon Isten jó estét, öreganyám! – köszöntek, mer épen a pitarba
állott ëgy vén boszorkány.
– Aggyon Isten! szërëncsétëk, hogy öreganyátoknak szóllítottatok! Mi
járatba vattok?
Elmonták oszt, hogy bérësnek mëg szógállónak akarnak elányi, ha
fëlfogannák!
Aszongya a vén boszorkány:
– Hát én fëlfogallak bennetëkët! nállam három nap az esztendő, száz
arany a díj, a ki mëg tud szógányi érte!
Nyugodtan feküdt lë a két gyerëk, mer mán nem haltak éhënn, vót helyik!
Rëggël fëlkelnek, a lyánnak mingyá söprenyi, tisztogatynyi këlletëtt, a
gyerëkre mëg rábíztak három tátoslovat, azt këllëtt neki az aranymezőre
kihajtanyi, oszt mëgőrzenyi.
A boszorkány mëg fëlült ëgy lapátra, oszt mënt a gyerëk után, de otthonn
elébb mëghatta a lyányának: Rózsikának, hogy mire hazaér, a kis lyánt,
mán mint a gyerëk testvérit, okvetetlenű főzze mëg! Avval ment.
A gyerëk szörnyenn vigyázott, hogy a ló mëglëgyék, nem is szaladt el
abbú ëgy së. Estefele hajtotta vígann hazafele, örűt, hogy békességbe
elmút ëgy nap. Vele mënt a boszorkány is, am mëg má előre fente a fogát
a kis lyány husára.
Mikor hazaért, a letelső kérdési is av vót, hogy:
– No! kész-ë má a vacsora?
De Rózsika nem tudott vele beszámolnyi. Lëtëszi a lapátot a vén
boszorkány, keresi a kis lyánt. de nem tanáta së a tába, së a tűzönn, së
hóttan, së eleventen.
– Hova lëhetëtt? hova lëhetëtt? – mérgeskëdëtt a vén boszorkány,
kérdëzte a lyányát, de az së tudott neki rúlla mit mondanyi. Nem ám! mer
ő szökesztëtte el! sajnáta lëvágnyi, oszt elbújtatta.
Igy oszt a vén boszorkány hoppon maradt.
A gyerëk a lovakot mëgőrzötte másnap is, nem vót velök sëmmi baja, az
öregasszony is kívël vót vele, ott ült a lapáttyánn egész nap.
Elgyött a harmagyik rëggel. Hajtya a gyerëk a három tátost az
aranymezőre, víg vót, süvűtött, mint a rigó, de nagyon hamar elmënt ám a
kedvi! A hogy kiért lovaival a mezőre, azok csak szaladtak szét, a
hanyann vótak, annyifele.
A gyerëk nem tutta, mit csinállyék! Mëgszomorodott nagyonn, oszt indút
hazafele nagy rívással.
A hogy mënt, hát az utonn ëgy kódús állott. Aszongya az neki:
– Mi bajod, kis fiam! hogy rísz?
– Ez mëg ez! – elmongya oszt a gyerëk a baját.
– No! në fé sëmmit! ereggy csak haza! vëdd elé a kis testvérëd
furollyáját, azt fúdd mëg, a kis lyány maj mëgkerű, a lovakkal mëg të në
gondolly, majd hazaviszëm én!
Úgyis vót. Hazamëgy, keresi a furollyáját. Látta ezt a boszorkány,
mingyá gondolta, hogy ez nem jó végrű van itthonn! aszongya neki:
– Mé gyötté të haza, hê?!
– Hát a furollyámé! – monta a gyerëk.
De mán ekkorra az öreg kódús hazahajtotta a lovakot.
Erre a vén boszorkány kimënt az ëstállóba, a három tátoslovat elverte
úgy, hogy mind össze vót dagadozva, oszt csak azé, a mé haza gyöttek!
Azok oszt védték magokot, hogy nekik muszaj gyönnyi, ha hajtyák, azé në
verekëggyék!
A vén boszorkány szörnyenn mérges vót. Hogy a kis lyánt elvesztëtte szëm
elő, aszonta Rózsikának: rakjék tüzet, tëgye fël a vasfazekat, mer a
gyerëkët mëg këll főznyi!
Szegény Rózsikának kíntelen vót engennyi.
De hallotta ám a parancsot a gyerëk is, belefújt a furolyába. A
furollyaszóra elégyött a testvéri. Aszongya neki:
– Hallod-ë, testvérëm! szökjünk mëg mink innet, mer itt végünkre járnak!
Má engëm is mëg akarnak főznyi!
A kis lyány beleëgyezëtt. Elszöktek.
Má jó darabonn mëntek, ëcczër hátranéznek, hát láttyák, hogy vágtat
utánnok a vén boszorkány. Mëgijedtek nagyon, hogy visszaviszik őköt.
– Tudod-ë, mit? – mongya a gyerëk a lyánnak – vátozzá të hattyúé, én mëg
maj tó lëszëk!
Úgy is lëtt. A lyánbú szép fejír hattyú, a gyerëkbű mëg gyönyörű
kíkesvizű tó lëtt.
A boszorkány látta, hogy híjába járt, visszafordút.
A gyerëk mëg a lyány visszavátozott, oszt folytatták az úttyokot tovább.
De otthonrú mëgint mëllátta őköt a vén asszony, fël a lapátra, oszt
utánnok!
A fiatalok is vigyáztak magokra, mindég tekingettek hátra, ëcczër
eszrevëtték, hogy baj van, gyön a boszorkány!
A lyánbú mingyá csárda lëtt, a legény mëg kocsmárosé vátozott. Mëgyën
oda a boszorkány, kérdëzi tüllök:
– Nem láttak êre mënnyi ëgy gyerëkët mëg ëgy lyánt?
Aszongya a legény, má mint a kocsmáros:
– Láttunk bizom mink, még fiatalunk vótunk!
– Ú! akkor am mán nagyon régënn vót! – monta a boszorkány, oszt a hogy
gyött, úgy mënt.
A fiatalok mëntek tovább, a hun lëhetëtt, szaladtak is, csak bajok në
lëgyék má! De a hogy hátrapillantottak, gyött a boszorkány mëgint.
Odafordú a legény a lyánho:
– Hallod-ë? én majd ëgy nagy kásahëgyé vátozok, të álly a hëgynek a túsó
szélyire! de onnat mën në mocczanny!
Úgy is lëtt, a hogy a legény monta. Gyött a boszorkány. Mëglátta a
kásahëgyet, csak nekiesëtt, oszt ëtte, hogy csakúgy dülledt bele a
szëmi. De annyit tanát ënnyi a kásábú, – mer az egész hëgyet ússë birta
vóna mëgënnyi – hogy fëlpükkedt tűlle.
A legény visszavátozott mingyá, oszt látták, hogy a boszorkány má
mëddöglött, elindútak, mëntek vissza a boszorkány házába, Rózsikáho. Ott
Rózsika mëg a legény, mer má régënn szerették egymást, ëgybekeltek,
házastársak lëttek.
A kis lyány sora mëg ëggyig csak vót, a hogy, de ezután! Az új
házaspárnak – akármére állott! mindënütt lába alatt vót. Kerűt-fordút,
azok mindég szidták. Ecczër mëgsokallta, oszt hogy në szúrja tovább a
báttya mëg az ángya szëmit, elmënt szógányi.
Úttya ëgy nagy városba vitt, a királyi udvarba, a hun libapásztor lëtt.
Hétköznap őrzötte a libát, vasárnap mëg fëlvëtte a szép ruhájait, a kit
gyióhajba összehajtogatva tartogatott.
A kiráfi látta, hogy minő szép, takaros ëgy lyány ez! mëttecczëtt neki.
Odabe mëg is monta, hogy ő azt a lyánt elvëszi. De az apja hí! hú! így
mëg amúgy! hogy akkéne még, hogy az ő fia ëgy rongyos libapásztorlyánt
vëgyék el, ki is tagaggya mingyá!
A kiráfi mëgijedt, hallgatott az apja szavára. Kerestek neki ëgy gazdag
királyánt, azt vëtették el vele. Csakhogy ő nem szerette! még ëgy
asztalná së esëtt jó avval ënnyi! Útáta, mint a bűnit.
Nemsokára háború ütött ki, a kiráfinak el këllëtt mënnyi. A szëgény
lyánnak is takaronnyi këllëtt az udvarbú.
De még a kiráfi odajárt, a feleségi mëghalt, özvegy embër lëtt. Mikor
hazagyött, bizon nem azon vót, hogy a halottat sirassa, fëlkereste az ő
kiszëmeltyit, a kis libapásztorlyánt, elvëtte azt. Mëgesküttek, boldogok
lëttek, mint a szerelmes gellicze. Még most is ének, ha mëg nem haltak.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Putyó Rago Jánostól. Lejegyzési idő:
1904. február._


47. A fejír madár.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy embër mëg annak a feleségi.
Gyerëkik nem vót, pegyig mindég azonn kérték az Istent, hogy csak azt
anna má!
Az asszony mikor ëcczër magába vót, azt kívánta, hogy ha lënne gyerëki,
olyant szeretne, a ki fejír lënne, mint a hó, piros, mint a vér, szëmi,
szëmődöki mëg fekete, mint a bogár.
Ëcczër csakugyan is tehërbe esëtt. Az időre lëtt is neki épen olyan fia,
mint a minőt kivánt. Annyira mëgörűt neki, hogy örömibe mëhhalt. A kis
gyerëk fiú vót, Pëstának hítták.
Az embër nem tudott mëllënnyi asszony nékű, újjontann mëgházasodott. A
másogyik asszontú mëg lyánya lëtt, azt mëg elnevezték Mariskának.
Az embër dologra járt, ott vót mindënnap rëggeltű estyig, csak ënnyi
mënt haza. Ëcczër is, hogy nem vót elé, Pësta almát kért a mostoha
annyátú. Az aszonta neki:
– Hát nyú’ be a ládába, ott van!
Pësta belenyút, de a hogy vëtte ki az almát, az annya odaszaladt, oszt a
láda tetejit a nyakára csapta, úgy, hogy a feji mingyá lëesëtt rúlla,
Pësta mëg mëghalt. Avval fogta az asszony, vitte ki a ház elejbe, oszt
lëültette a halott gyerëkët ëgy kis székre.
Mariska hallotta, hogy a láda teteji lëcsapódott, de nem tutta, mitű vót
az a zaj!? Kérdezte az annyát, hogy mi vót a? Az annya elmonta, hogy
Pësta rossz vót, almát akart lopnyi, oszt kikapott.
Mariska is kapta magát, mënt a ház elejbe, úgy vágta pofonn Pëstát, hogy
az mingyá lëbukott a fődre.
Azutánn az asszony kimënt, Pëstát mëgnyúzta, fëltisztította,
elkészítëtte, oszt mikor az ura hazamënt, fëladta az asztalra.
Hát az ura nem tutta, micsoda hús a! csak ëtte, mintha tejbekása vóna.
Étel utánn a csontokot Mariska összeszëdte, elásta a kerbe ëgy boczfa
alá.
A csontbú nemsokára szép fejír madár lëtt, fëlszát a fődrű, oszt mënt,
mënt ëgy bótos háza tetejire. Ott elkezte mondanyi:
Anyám mëgölött, apám mëgëvëtt!
Kis testvérëm, Mariskám,
Összeszëdte csontocskám,
Kötte selyëmkendőbe,
Tëtte boczfa tövibe,
Kikelt kikelt! itt van! itt!
De szép madár lëtt belűllem!
Ezt hallották a bótba, adtak neki ëgy szép selyëmkendőt. Avval szát
tovább. Mënt ëgy kalapos házára.
A kalapos házánn is elmonta:
Anyám mëgölött, apám mëgëvëtt,
Kis testvérëm, Mariskám,
Összeszëdte csontocskám,
Kötte selyëmkendőbe,
Tëtte boczfa tövibe.
Kikelt, kikelt! itt van! itt!
De szép madár lëtt belűllem!
Ott is mëghallották, vittek ki neki ëgy gyönyörű szép kalapot.
Harmacczorra ëgy malomra szállott. A malomba hét legény dógozott, azok
is mëghallották a madár szavát, kimëntek mëghallgatynyi. Azok mëg toltak
fël neki ëgy nagy malomkövet, a mit a fejír madár a nyakába vëtt, oszt
szát vele haza, az apja házára.
Ott is elkezte kiabányi a verset fënnszóval.
Odbe hallották, hogy »É! de nagy kiabálás van otki, mi a?«
Kimëntek, hát a fejír madár Mariskának lëhajította a selyëmkendőt, az
apjának a szép kalapot, az annyára mëg úgy sútotta lë a malomkövet, hogy
az asszony a főd gyomráig esëtt. Úgy elborította a főd, hogy temetynyi
së këlletëtt.
A fejír madár mëg visszavátozott, Pësta lëtt belűlle. Az apjával mëg
Mariskával mëg most is boldogann élnek, ha mën nem haltak.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Gyűrő Klári parasztmenyecskétől.
Lejegyzési idő: 1904. márczius._


48. A bús gellicze meg a két kiráfi.
Hun vót, hun nem vót, Dormándonn innen vót, Tepélyënn túnat vót, a fene
tuggya: hun vót? kidőt-bedőt kemënczének ëcs csëpp ódala së vót, mégis
mëssült benne olyan kënyér, mint szélëss e világ. Én is ëttem belülle.
Most hazuttam mán nagyot! De ha má eggyig nem montam igazat, ezutánn is
maj csak elámítolak bennetëkët!
Vót a világonn ëgy kirá, annak a kirának vót két fija mëg ëgy bús
gelliczéji. Az a bús gellicze ëcczër kicsacsogta a gyerëkëk előtt, hogy
a ki az ő szívit mëgëszi, a feji alatt mindën écczaka ëgy arany terëm, a
ki mëg a máját ëszi mëg, Szécsémbe kirá lëssz.
Hallotta ezt a két kiráfi, mingyá mëgëtte az ëgyik a gellicze szívit, a
másik mëg a máját.
De hogy az annyok mëhhalt, új asszon kerűt a házokho, mostoha. Az valami
módon mëttutta, hogy mismit beszét a gellicze, aszonta az urának, hogy
mingyá mëhhal, ha a két fiúnak a tüdejibű mëg a májábú nem ëszik. Ëhën!
mert a gellicze szívit mëg a máját akarta vóna magának!
A kirá elé is hívatta az öreg jágërját, János bácsit, oszt
mëpparancsolta neki, hogy a két gyerëkët vigye az erdőbe, ott lőjje
agyonn, oszt a gyomrát mind a kettőnek vigye haza, – má mint a tüttüsit.
Az öreg jágër szót fogadott, mënt a két gyerëkkel az erdőre. De gondolta
az útközbe, hogy de nagyhatú lëhet ez az asszony, a ki az urátú még azt
is ki tuggya követëlnyi, hogy a saját tulajdon két gyerëkit ölesse mëg.
Mikor arra kerűt vóna a sor, hogy no! lë këll lőnyi a két kiráfit,
eleresztëtte őköt. Haza mëg valami olyas állat tüttüsit vitte el.
Elindú a két kiráfi. Mënnek, mëndëgének, két út elejbe érnek. Ki
mellyikënn mënnyék má? De hamar mëgëgyeztek, a jobbódalsónn mënt az
öregebb, a balódalsónn mëg a fiatalabb.
Az öregebb Szécsémbe ért, ott nemsoká kirá is lëtt.
A fiatalabb – a ki a balódalsónn mënt – ëgy városba ért. Nem ösmert
sënkit, êre ő nem járt sosë, ëgy özvegyasszonho kopogtatott be szállásé.
Az adott is neki.
De mikor az asszony vette az ágyat, a kiráfi feji alatt mindég ëgy
aranyat tanát. Hogy mëgörűt az annak! A sutba hajingáta mind, má vót ëgy
ëgész halommal.
De hogy? honnem? a kirá lyánya mëttutta, hogy minő ember lakik az
özvegyasszonná, elkűtte a szobalyányát a kiráfiho, mongya mën neki, azt
üzenyi, hogy mënynyék fël hozzá mingyá, ebbe a szent órába!
A kiráfi fël is mëgy, nem tutta, hogy mé?! vagy hogy? csak mënt. Mikor
ëgyütt vótak, a királyány aszonta neki, hogy: »kártyázzunk!« Hát
kártyáztak is. Játék közbe mëg tőtött a királyány, hogy igyonak is má!
de a kiráfi nem akarta elfogannyi. Aszongya neki a lyány: »hát mé nem
iszol? isz’ nincs ebbe haláléesztő! ihaccz ebbű!« A nagy kínálásra oszt
itt a kiráfi is. De má nagyonn soká kártytáztak, a bor mëg úgy mëgártott
a kiráfinak, hogy részëg lëtt, oszt a gellicze szívit is kihánta. Ezt
akarta a királyánya. A gellicze szívit mingyá mëgëtte, a kiráfit mëg,
mer ő nem tutta: kicsoda? – kihajíttatta.
Hazamëgy a kiráfi. Az asszonnak vót mán nagy rakás arannya, azé még nem
telt el vele, a kiráfi feji alatt kereskëdëtt minden rëggel, de má
ëgyetlen ëcczër së tanát. Beleúnt ő is, kiatta neki az utat.
Szégén kiráfi! no nekëd mëgesëtt! Má éhënn is vót nagyon, bemënt ëgy
kerbe, ott látott szép gyömőcsfákot, tele mindënfajta gyümőcscsel.
Előszször mënt a körtefáho. De mihentért az első körtét mëgëtte, szamáré
vátozott. Mëgihett még magátú is. Hova jutott ő? Utóllyára oszt
beletörődött a sorába: a hol lëssz, úl lëssz! Elkezte a káposztát ënnyi.
Abba mëg allyig harapott bele, muczié vátozott. Mos mëm má as së tutta:
hogy van? mint van? mi van vele? Elkeserëdëtt nagyonn. »Nohát! ha má
muczi vagyunk, jó vagyunk!« Fëlmászott ëgy almafára, hogy jólakik
almával, de allyig nyelte lë az első harapást, olyan szép embër lëtt
belűlle, hogy allyig ösmert magára.
Akkor kerítëtt valahunnan ëgy rossz szűrt, abba fëlőtözött, szëdëtt a
kerbű ëgy nagy rakás körtét, káposztát mëg almát, mënt a kirá háza
elejbe, de csak a körtét árolta. Këgyes körték vótak, a királyány allyig
nézëtt lë az ablakonn, mingyá mëllátta, oszt kűtte is a szobalyánt, hogy
hozzék csak abbú a körtébű. A kiráfi jó pézé el is adott neki vagy
hármat. Azt otfël a kiráné, még az is fiatal asszon vót, a királyány mëg
a szobalyány mëgëtték mind, de szamáré vátoztak is ám!
A kirá mikor bemëgy, mëlláttya, hogy az ő házába odbe három szamár van.
Kergettette ki őköt mingyá a bérëssel, ki ëgënyest az úcczára. Ott mëg
várt rájok a szűrös kiráfi, befogta őköt ëgy kocsiba, oszt hogyím
hallotta, hogy Szécsémbe templomot építënek, úgy gondolta, hogy elmëgy
oda a szamarakkal fuvarba.
El is mënt. De ő nem tutta, hogy oda nem szabad mënnyi sënkinek a kirá
engedelmi nékű. Mëffogták, vitték a kirá elejbe, hogy majd lëfejezik. De
a kirá ëcczërre mëgösmerte, hogy a testvérivel van dóga, a katonákot
elkütte, oszt mënt a testvérji kocsijára. A hogy ráül, ő látta befogva a
három szamarat, de nem szót sëmmit, mit tutta ő, kik azok? A testvérji
ëcczër hunczutú elkezte vele míveltetynyi, izétetynyi a szamarakot, csak
épen azt nem, a ki a királyán vót. A kirá haragudott szörnyenn: »mé
izétetyi ez én velem a szamarat?« de nem szól azé.
Mire hazaértek a kirá udvarába, a fiatal kiráfi elészëtte a káposztát
mëg az almát, adott belűlle a szamaraknak. Azok először muczié, azután
embëré vátoztak, de mind szëbb vót, mint azelőtt.