Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből; Magyar népköltési gyüjtemény - 13

– Hisz én is abban igyekezem! no hát akkor tartsunk eggyütt!
Úgy is volt, mentek eggyütt! Nemsokára találtak egy hegyre, azon volt
egy nagy fa, mihelyt ők a hegyre léptek, az abban a perczben rettentő
nagy ködmönös emberré változott. A két királyfi megijedt, azt mondták,
hogy ők nem mennek egy tapodtat sem, mert félnek a ködmönös embertől.
Gyöngyharmat János erre azt mondja magában: nohát! igy vagyunk a
bátorsággal! – azzal kirántotta a kardját, elejbök állott s azt mondta:
– A ki nem fél, jőjjön utánam!
A két királyfi ment utána. A ködmönös ember meg, mentől jobban
közeledtek hozzá, annál magasabbra nőtt. János annak oda se nézett.
Mikor egészen melléje értek, jót vágott rá a kardjával, oszt mentek
tovább. Az út egy barlang szájához vitt. Ott megállott a három királyfi
tanácskozni, ki menjen be oda legelőbb? A két királyfi azt mondta, hogy
legjobb lesz, ha Gyöngyharmat János megy be, mert ő a legvitézebb!
János nem bánta, bement szivesen. De előbb egy kis ágyat csinált a
földön, abba az ágyba ibolyamagot vetett.
– Ha ez az ibolyamag kikel, akkor, pajtásaim! gyertek utánam, mert végem
van!
Azok megfogadták a szép szót s kívül maradtak. János meg ment.
Olyan setét volt ott, mint itt nálunk éjszakának vadán szokott lenni,
János alig látott egy pár lépésnyire. Beljebb megy, kezd világosodni.
Nemsokára lát egy asszonyt, a ki szövőszék mellett ült s szőtte a
katonákat. Mentől jobban hajingálta a vetéllőt, annál több katonát
szőtt. Azok meg csak estek Jánosnak. De az az asszony nem tudott volna
annyi katonát kiszőni a szövőszékéből, a mennyit János le nem tudott
volna vágni.
Mikor már innen is kikerült, egész világos lett. Gyönyörű szép, zöld
mezőben látta magát. A közepén volt egy szép kis ház, attól nem messzire
folyt a Duna, a partja tele volt terebélyes nagy fűzfákkal.
Mit csináljon ebben a pusztaságban? fogta magát, bement a házba. Ott
lakott egy szép fiatal menyecske. János mindjárt azzal hozakodott elő,
hogy hol találhatná ő Világi Szép Örzsébetet, mert ő a magáénak akarja
tenni minden áron.
– Nagy dologba fogtál, Gyöngyharmat János! nem tudom, hogy lesz belőle
valami. De ha akarod, én adok neked jó tanácsot! Világi Szép Örzsébet
tizenketted magával minden nap ide jár fürdeni a Dunába, de csak mindég
fényes délben. Mielőtt még ők fürdeni mennének, eredj te a partra, bújj
el valamelyik fűzfa levelei közé s ha már levetkőztek, fogd össze a
Világi Szép Örzsébet ruháját, szaladj be vele ide. De akárhogy
rimánkodik, akárhogy esenkedik, hogy nézz hátra! te hátra ne nézz, mert
akkor véged van!
Úgy is volt. János már jól előre elbújt egy fűzfa galyai közé, ott várt
Világi Szép Örzsébetre. Épen dél volt, mikor az jött tizenketted
magával. A többiek vetkeztek, de Világi Szép Örzsébet nagyon tekingetett
mindenfelé.
– Nincs itten senki, mit tekingetsz? ki járna erre, a hol még a madár se
jár? mondták neki a tündérpajtásai.
De Világi Szép Erzsébet csak tekingetett, míg biztos nem volt, hogy
csakugyan nincs ott senki. Akkor levetkezett s ment fürdeni. Jánosnak
majd kidülledt a szeme, úgy nézte. Mikor látta, hogy fürdenek javában,
kilopódzkodott a bokorból, összeszedte a Világi Szép Örzsébet ruháját s
aló! vesd el magad! szaladt vele a ház felé.
Világi Szép Örzsébet mindjárt meglátta.
– Édes szívem, szép szerelmem! Gyöngyharmat János! gyere vissza, hadd
öleljelek meg, hadd csókoljalak meg!
De János csak szaladt.
– Csak nézz hát legalább egy kicsit hátra! Édes szívem, szép szerelmem,
tedd meg ezt az egyet!
Ezt már nem birta megállni, hátranézett. Mindjárt egy labdává változott.
Világi Szép Örzsébet meg a tündérek kijöttek a vízből, elkezdtek vele
labdázni. De vagdosták ám a földhöz, majd széthasadt bele. Mikor már
megúnták a játékot, behajították a Dunába. Ott meg változott egy
gyönyörű szép aranykacsává.
Odafent a barlang előtt kikelt az ibolya. Látta ezt a két királyfi.
– No! pajtás, gyerünk! bajba van a cimboránk!
Mentek, egyenesen be abba a házba, a hol Gyöngyharmat János
kérdezősködött. A menyecske azt mondta nekik:
– Nem tudom, hogy lehetne megmenteni, mondta a menyecske, mert a két
királyfi kérdezősködött. Egy módja van, ha azt hiba nélkül megteszik,
akkor még tán jól van minden. Gyöngyharmat János most a Dunába uszkál,
mint aranykacsa, Világi Szép Örzsébet azzá változtatta. Csak úgy
menthetitek meg, ha a fejét ellövitek, úgy hogy kiessen a partra, a
teste meg bent maradjon a vízben. De ügyesen lőjjetek, mert máskép vége
mindennek.
A két királyfi elment a Duna partjára, az egyik elővette a puskáját s az
aranykacsának, ki már akkorára a Duna másik szélén uszdogált,
megczélozta a fejét. Alig sütötte el a puskát, a kacsa csak felfordult a
vízben, a feje meg repült ki a partra, ott mindjárt Gyöngyharmat János
lett belőle.
Megörűltek mind a hárman, hogy újra látták egymást. Bementek a menyecske
házába, ott beszélgettek, Jánost meg szidta a menyecske, hogy megmondta,
ne nézegessen hátra, de nem állhatta meg! Szegény Jánosnak mit volt mit
tenni, megigérte, hogy nem teszi többet.
Másnap délelőtt megint elbújt János a fűzfabokorba. Álló dél volt, mikor
a tündérek fürdeni jöttek. Világi Szép Örzsébet megint gyanakodott, mert
megállt a parton, nézelődött mindenfelé, nincs-e valaki a közelben. De a
tündérek megnyugtatták.
– Ugyan hogy volna már itt valaki! Gyöngyharmat Jánossal elbántunk, más
meg ki járna erre? Világi Szép Örzsébet ráállt. Csakugyan is ki járna
arra? Levetkezett.
Gyöngyharmat János már alig várta, hogy a szép tündér a vízbe menjen, az
még jóformán meg sem mártakozott, ő má összefogta a ruháját s szaladt
vele egyenest a ház felé.
Világi Szép Örzsébet elkezdte megint a világi nagy[43] rimánkodást:
– Édes szivem, szép szerelmem! Gyöngyharmat Jánosom! gyere vissza egy
szóra, egy ölelésre! nézd csak, igy ölellek, igy csókollak! vagy
legalább csak tekints hátra!
János akármennyire is eltökélte magában, hogy nem fordúl vissza, a szép
tündért annyira szerette, hogy nem tudott magának parancsolni, –
visszanézett. Menten labdává változott.
Ez kellett Világi Szép Örzsébetnek, egyéb semmi!
Ki a vizből mindnyájan! elkezdtek vele labdázni irgalmatlanul, mikor már
jól elfáradtak ők is, a labdát bedobták a vizbe, azután felöltözködtek,
elmentek. A labdából lett egy gyönyörü arany rózsabokor, ott
terjesztgette galyjait a viz szine felett.
Odabent a házban már látták, hogy baj van. A két királyfi majd megette
magát, hogy János megint nem vigyázott magára. Odafordúltak a
menyecskéhez:
– No! most mit csináljunk?
– Hát most már magam sem tudom, mondta a menyecske. De ha akarják,
próbálják az arany rózsafáról a legszebb bimbót lelőni. Ha az sikerül,
tán még minden jó lesz.
A két királyfi a partra ment, a legszebb rózsabimbót lelőtték, mindjárt
eléjök állott Gyöngyharmat János.
– No! pajtás! még az egyszer megmentettünk, de ha harmadszorra sem
vigyázol, magadra vess! azután már nem tudunk érted tenni semmit.
De János nem szólt, örült, hogy igy van a dolog. Bementek megint a házba
beszélgetni.
Harmadnap megint ugy volt minden, mint azelőtt. János elbujt a
fűzfabokorba s fényes délben ment fürdeni Világi Szép Örzsébet
tizenketted magával. De már ekkor elhatározta János, hogy nem néz
vissza, még ha Világi Szép Örzsébet angyalúl kukoríkol sem. Összefogta a
ruhákat gyorsan s ment vele, mint a szél. Kiabált Világi Szép Örzsébet,
a hogy a torkán kifért, de az is annyi volt, János nem nézett vissza.
Már épen a ház ajtala előtt volt, már majdnem fordította a fejét, s ha
az egyik királyfi hamar be nem rántja, vissza is nézett volna, de úgy
besenderítették, csepp híja volt, hogy orra nem bukott. Világi Szép
Örzsébet ruhája is ott volt nála.
Alig ért be az ajtón, jött Világi Szép Örzsébet.
– Édes szivem, szép szerelmem! Gyöngyharmat Jánosom! látod, hogy
meztelen vagyok, ha van lelked, add ki a ruhámat!
De János nem akarta odaadni.
A tündér csak rimánkodott, csak istenkedett tovább is, de János a ruhát
nem adta oda, mert a házban lakó menyecske felvilágosította, hogy a
Világi Szép Örzsébet ruhája szárnyas ruha, ha felveszi, elszáll, aztán
ütheti bottal a nyomát az egész ország. Világi Szép Örzsébet
beletörődött. Jánossal megesküdtek s hazamentek az öreg királyhoz, a
János apjához. A két királyfi is a maga országába.
Otthon a fiatalok éltek boldogan, szerették egymást. De a szárnyas ruha
jól el volt rejtve, senki sem tudta, hol van, csak János meg az anyja.
Meg is vót hagyva az öreg királynénak, hogy senkinek el ne árulja.
Egyszer a királyfi, már mint Gyöngyharmat János, elment az erdőre
vadászni. Megparancsolta az anyjának, hogy Világi Szép Örzsébet akárhogy
rimánkodik, a szárnyas ruhát oda ne adja neki, mert akkor elszáll s ki
tudja, lesz-e többé az övé vagy sem? A királyné igérte is, hogy abból
bizony Világi Szép Örzsébet nem eszik.
Alig ment el János, Világi Szép Örzsébet nagy szomorúságba esett. Mindig
rítt meg panaszolkodott.
– Mi lelt téged, édes lyányom, Világi Szép Örzsébet!? – kérdezte az
anyósa.
– Mi lelt! hát még kérdezhetik is! hogyne volnék én szomorú, mikor más
menyecskének minden kedvét betöltik, kedvében járnak, nekem meg még azt
az egyet sem teszik meg, hogy a legkedvesebb ruhámat, a szárnyas ruhámat
felvehessem, a miben a legszebb vagyok.
Azután rítt, rítt, mint a záporeső.
A királynénak eszibe jutott, mit mondott a fia.
De Világi Szép Örzsébet olyan keserves rívást vitt véghez, hogy utóljára
megsajnálta, kivette a vadrokból[44] a szárnyas ruhát, odadta a rívó
menyecskének.
Nem is kellett annak több! kiöltötte s mint a madár, ment, azt se
mondta: dajbakancs!
Szegény Gyöngyharmat János! ha tudta volna, mi van otthon! de hitt az
anyjának, egész jó kedvvel járta az erdőt, lőtte a sok szarvast meg a
nyúlat. A hogy épen egy nagy terepély fa alatt állott, leszól hozzá
valaki:
– Isten áldjon meg, Gyöngyharmat János!
Odanéz, hát ott szállott el felette Világi Szép Örzsébet. Lőtt volna
utána, de az akkorra már túnan vólt árkon-berken.
No! hát el volt keseredve. Mit csináljon most már? Azt hitte, hogy most
már vége van. Nyilj meg, föld! hadd ugorjak beléd! – mondogatta magában.
Utóljára is hazament, búsulásnak adta magát, nem evett, nem ivott, csak
az imádság tartotta benne a lelket.
Azt mondja egyszer az anyjának:
– No! édes anyám! ha már nem lehet rád bízni semmit, el hagytad menni
tőlem Világi Szép Örzsébetet, tudd meg, hogy én is elmegyek! elmegyek,
de addig vissza nem jövök, míg Világi Szép Örzsébet örökösen az enyém
nem lesz! Isten áldjon meg!
Ezt mondta és elment.
Ment, ment, mendegélt hetedhét ország ellen, addig ment, míg egy városba
nem ért. Abban a városban lakott egy híres fogadós. Annak épen
szobalányra volt szüksége. Gyöngyharmat Jánosnak kenyere nem volt,
felöltözött lányruhába s beszegődött oda szabalánynak. Már ott szolgált
egy délutánt meg egy éjszakát, mikor másnap hallja, hogy jár abba a
fogadóba ebédre minden áldott nap tizenkét daru, a ki tizenkét tündér. A
fogadós már mondta is neki, hogy kitegyen magáért, mert azok nagyon
kényes kisasszonyok s ha valami nem jól lesz, nem jönnek oda többet!
Úgy is volt. Gyöngyharmat János kicsipte magát, amúgy is már jó húsban
volt, olyan volt mint a legfáinabb menyecske. De esze ágában sem volt
neki, hogy kiskik legyenek azok a kisasszonyok?
Épen délre harangoztak, mikor nagy zúgással jön a tizenkét daru.
Leszállnak a ház elejbe, megrázzák magukat s valamennyiből egy-egy szép,
de szép lyány lesz. Azzal mennek be a szobába, a hol már készen várta
őket a rakott asztal meg a párolgó étel.
Gyöngyharmat János hordta fel nekik az ételt; serénykedett,
szorgoskodott, hogy hiba ne legyen.
A hogy ott sürög-forog, látja, hogy van köztük egy szép, de valami
nagyon szép lány, az alighanem Világi Szép Örzsébet lesz! közelebb ment,
jobban megnézte, az is volt csakugyan. Ebéd közben aztán súgtak-búgtak
együtt, mint a kik titkot beszélgetnek. Világi Szép Örzsébet ezt mondta
Gyöngyharmat Jánosnak:
– Édes szívem! szép szerelmem! most már én a tied, te az enyém! ásó,
kapa választ el egymástól, de már magammal viszlek! Tudd meg, hogy ez a
többi tizenegy tündér az én testvérem! majd ha az ebédnek vége lesz, mi
el készülünk menni, te kapaszkodjál a szoknyámba, s ha mi kimegyünk,
egyszerre darvakká változunk s elviszünk!
Gyöngyharmat Jánosnak nem kellett ezt kétszer mondani, mindig a Világi
Szép Örzsébet szoknyáját fogta volna! De hogy a fogadós észre ne vegyen
semmit, szaladozott ide is, oda is, de csak mindig a szép tündér körűl.
Mikor az ebéddel megvoltak, indultak a szobából kifelé. Kint az ajtóban
megrázkódtak, valahányan mind darvakká változtak. S szálltak, szálltak
messze, János közöttük. Ha valaki látta, azt hitte, hogy elrabolták azok
a madarak. Nemsokára hazaértek, az apjok házához. De János ott is csak
mint szobalyány volt, nem tudta őróla senki, hogy férfi, csak Világi
Szép Örzsébet. Egyszer az öreg király látja, hogy az ő lánya máskép van,
kurtább előlről, mint hátulról.
– Hallod-e, lyányom! mi az? kivel élsz te?
– Bizony, kedves édesapám! megvallom, hogy az a szobalyány itt nem
szobalyány, hanem férfi, Gyöngyharmat János, a szomszéd király fia, arra
vess, ha látsz valamit!
– Hát már ha így van, ha szeretitek egymást, legyetek boldogok.
Volt öröm meg öröm Világi Szép Örzsébetnek is. Mindjárt szaladt
Jánoshoz, elmondta az újságot. Gyöngyharmat János is abba’ a pillanatba’
levetette a lányruhát, felvette a legszebb aranyos-ezüstös ruháját, úgy
ment az apósa elejbe. De előbb azt mondta Világi Szép Örzsébetnek:
– Édes szivem, szép szerelmem! ha már mink egymáséi leszünk, tégy meg
egy kívánságomat, add ide a szárnyas ruhát!
Világi Szép Örzsébet még majdhogy meg nem haragudott.
– Ugyan hogy adnám már, mikor nekem az az egyetlen hatalmam! nem adom
biz’ én!
– Hát akkor, mondjad csak – faggatta János – mindig akarsz már te engem
szomorítani, itt akarsz hagyni?
– Nem akarlak én!
– Nohát akkor add nekem!
Addig kérte, addig kérte, mig oda nem adta. Gyöngyharmat János akkor
tüzet rakott, rávetette a szárnyas ruhát s mikor meggyuladt, olyant
szólt, mint egy ágyú.
Azután megesküdtek, boldogok lettek, egy, kettő, három, pinparáré paksz!
még most is élnek, ha meg nem haltak.
_Eger, Heves vármegye. Ujj János parasztlegénytől. 1904. decz._


34. Aranyszóló pintyőke.
Hol volt, hol nem volt, hetedhétország ellen volt, az óperencziás
tengeren is túl, de még az öreganyám házán is túl volt, élt a világon
egy király. Annak volt három fia.
Már nagyon öreg volt, a szemét úgy kellett vasvillával feltámasztani,
azt mondja a fiainak egyszer:
– Fiaim! ha ti a fiatalságnak meg a halálnak vizéből tudnátok nekem
hozni s megkerítenétek az aranyszóló pintyőkét is, nektek adnám az egész
birodalmamat.
Több sem kellett a három királyfinak! ment, nyergelt egyszerre mind a
három. A két öregebb szép paripára, a legkisebb csak egy csunya szürke
lóra. Mikor meglátták, elkezdték csúfolni, hogy ilyen-amolyan! hogy mer
elindúlni azon a gereblyén! De rájok se hajott a kis királyfi, ment ő is
az orra után.
Ment, ment, mendegélt hetedhét ország ellen. A bátyjai csalták, hogy
menjen arra, a merre ők, de hogy még jókellvén el sem indultak s már is
kicsúfolták, ment magában. Útjában talált egy rossz kunyhóra, abban
lakott egy öregasszony.
– Adjon Isten jó reggelt, öreganyám! – köszönt a királyfi.
– Adjon Isten, kedves fiam! mi járatban vagy?
Hát elmondta oszt sorra, hogy mi végett vette a nyakába a világot.
Azt mondja az öreg asszony:
– Én nem tudok semmit, de eredj, az erdőn túnan lakik egy másik öreg
asszony, az majd tud valamit mondani.
Azzal elévesz egy korsót, a kezibe nyomja a királyfinak.
– Kedves fiam! ha jössz visszafelé, merítsd meg nekem ezt a korsót az
élet vizével s hozd be, jótét helyébe jót várj!
A királyfi ment tovább. Az erdőn túl csakugyan megtalálta a másik
öregasszonyt, de az is annyit értett az ő dolgához, mint a tyúk az
ábéczéhez, csak a korsót nyomogatta a kezibe. De elmondta, hogy oda nem
messzire lakik egy még őnála is öregebb asszony, menjen ahhoz, avval jól
jár.
Elment, rá is talált a vén asszonyra, vénebb volt már az országútnál, a
Sántalyánnak[45] akkor még ép volt a lába, mikor ő született. Beköszön a
királyfi:
– Adjon Isten jó napot öreganyám!
– Adjon Isten, kedves fiam! – mondta volna az öreg asszony, ha tudta
volna, de csak bakogta. – Hát mi járatban vagy?
Elmondja oszt a királyfi töviről-hegyire, hogy ő a fiatalságnak meg a
halálnak vizéből akar hozni s ellopja az aranyszóló pintyőkét is, ha
lehet, mert az apja úgy kivánja. De magától nem sokra menne, hát kéri az
ő tanácsát. Azt mondja neki az öregasszony:
– Nagy fába vágtad a fejszéd, kedves fiam! de próbáld meg, hátha sikere
lesz. A hogy innen elindulsz, érsz egy nagy erdőbe. Annak a közepén
találsz egy aranyvárat, egy ablaka mindig nyitva van. Akkor kösd fel a
lovad farkát, hogy egy szál se maradjon el s ugrass be az ablakon.
Mindjárt ott találod Tündérszép Ilonát, de meg ne csókold valahogy, mert
akkor véged! hanem szakits ki egy hajaszálát, ezzel kösd be az
aranyszóló pintyőke száját, a ki ott van mindjárt Tündérszép Ilona
mellett a kalitkában. Balról folyik a fiatalságnak, jobbról a halálnak a
vize, a korsójaidat merítsd meg, avval gyere, de vigyázz, hogy a lovad
farka fel legyen kötve, mert akkor észrevesznek, oszt tudod már, mi jön
azután? Ne ez a kefe, meg ez a tojás meg ez a törülköző, ha bajba
kerülnél, ezekkel még kisegítheted magadat.
Azzal a harmadik öregasszony is elévett egy korsót, odadta a királyfinak
a kefével, tojással meg a törülközővel együtt. Az pedig elindúlt.
Nemsokára el is ért az erdő közepébe, az aranyvárhoz.
Épen dél volt, sütött a nap, a királyfi majd megvakult a nagy
fényességtől, a mit látott. Az aranyvárra rásütött a nap, az volt az a
nagy fényesség. Leugrott a lóról, első dolga volt a farkát felkötni.
Azzal felült s beugrott a nyitott ablakon. Ott meg valósággal eltátotta
szemét-száját, mert olyant még életében nem látott. Egy székben ült
Tündérszép Ilona, annál szebbet még tán pingálni se lehetne, mellette
egy kalitkában az aranyszóló pintyőke. Már odahajlott a Tündérszép Ilona
arczához, hogy megcsókolja, de akkor jutott eszébe az öregasszony
mondása. Kihúzott a fejéből egy aranyhajszálat, bekötötte az aranyszóló
pintyőke száját. Azután merített a fiatalság és a halál vizéből, a hány
korsót hozott, mindet belemerítette, a kalitkát feltette a nyeregbe az
aranyszóló pintyőkével együtt s azzal irdócz! ment ki az ablakon.
Igen ám! de elfelejtette a lova farkát újfent megkötni, egy szál
kicsüngött belőle, a várhoz ért, az pedig olyant zendült, hogy a
tündérek mind felébredtek a zendülésre. Mindjárt tudták, hogy ott járt
valaki. Akkor a hányan voltak, mindnyájan utána a királyfinak. Már majd
elérték, mikor a királyfi elhajítja a kefét, a mit az öregasszony adott.
Mindjárt egy nagy erdő lett belőle.
No! meg voltak akadva a tündérek, mert ha gátat vetnek eléjök, nem
repülhetnek át rajta, muszaj voltak az erdőn áttörni magukat. Azalatt a
királyfi messzire haladt. De a tündéreknek nem sok kell, ha egyszer a
szárnyukat használhatják, a hogy az erdőből kiértek, mindjárt nyomába
voltak az aranyszóló pintyőkének. Már nagyon égett a ló talpa alatt a
föld, mikor a királyfi elhajította a tojást. Abból rögtön nagy hegy
lett, a min a tündéreknek át kellett gyalogolniok, ha az aranyszóló
pintyőkét meg egyszer látni akarták. De a királyfi, a mikor másodszor is
a sarkában látta őket, eldobta a törülközőt, abból tenger lett, olyan,
hogy még a tündérek se tudták átlábolni.
Nemsokára útjába esett az öregasszony kunyhaja, a kitől a tanácsot
kapta. Vitt neki egy korsó fiatalságvizét. Azután sorba elment az
öregasszonyokhoz a korsóval.
Most már jó volna minden, megvan az aranyszóló pintyőke is, a fiatalság
meg a halál vize is, csak egy a baj. Hazamenet a testvéreivel
találkozott, a kik semmi haszon nélkül jártak, nála meg látták, hogy ott
a két korsó a nyakában, a keziben meg a kalitka az aranyszóló pintyőke.
Kapták magukat, elvették tőle mind s őrá meg ráparancsoltak, hogy
öltözzék fel béresnek, álljon be az apjához kocsisnak s az egészről ne
szóljon senkinek semmit, mert megölik. A királyfi mit volt mit tenni,
úgy tett, a hogy a bátyjai mondták, megigérte, hogy nem szól semmit.
Avval mentek hazafelé.
Otthon megörült az öreg király, hogy az ő két legnagyobb fia milyen
derék ember, mindjárt odadta nekik birodalmának egyharmadát. A legkisebb
fiát meg, a ki béresnek volt öltözve, megfogadta kocsisának.
Éltek ők boldogan. A két királyfi uraskodott, jómódban volt, a legkisebb
lovat vakart meg szántott.
Egyszer a hogy felébrednek, látják, hogy a palota előtt van egy
aranyhíd, szép, gyönyörű aranyhíd, a közepén áll Tündérszép Ilona s azt
kiabálja:
– Király, király, öreg király! küldd ki azt a fiadat, a ki engem a
váramban megrabolt!
Először csodálkoztak, hogy ki lehet az, mi járatba’ van? de azután
eszökbe jutott, hogy ki s mi járatba’ van? Kimegy a legöregebb, lóra ül
ő is, mint a hogy Tündérszép Ilona jött s kiáll a hidra.
Azt kérdezi tőle Tündérszép Ilona:
– Királyfi! mondd meg nekem: jobb vagy baloldalomon folyik-e a halál
vize?
Az meg se tudott mukkanni.
– Ha nem tudod, küldd ki az öcsédet, hátha az meg tudná mondani!
Kimegy a második királyfi. Tündérszép Ilona attól is megkérdezi a halál
vizét, de annak a felelete se ért egy petákot.
Azt mondja akkor Tündérszép Ilona:
– Király, király, öreg király! ha a házadból senki sem tudja megmondani,
a mit én kérdezek, háborút indítok ellened!
Akkor a királyhoz bement a kocsis, azt mondja neki:
– Felséges királyom! gráczia fejemnek, engedd meg, hogy az aranyhídra
kimehessek, hátha én meg tudnálak menteni a háborútól!
A király kapva-kapott rajta.
– Eredj no! de okosan beszélj!
Felhajitotta magát egy lóra a királyfi, vágtatott egyenest a hídra
Tündérszép Ilona elejbe.
Kérdezi tőle a is Tündérszép Ilona:
– Mondd meg nekem, királyfi! jobb vagy baloldalomon folyik-e a halál
vize?
– Balról a fiatalság, jobbról a halál vize!
– Ez jól van! – mondta Tündérszép Ilona. Hát az aranyszóló pintyőkével
mi történt?
– A fejedből kivettem egy aranyhajszálat, avval kötöttem be a száját s
úgy hoztam el kalitkástúl együtt.
Az öreg király meg a két fia odabent csak néztek, de a két királyfi meg
különösen. Tudták, hogy most már vége a pünkösdi királyságnak.
Azt kérdezi akkor a legkisebbtől Tündérszép Ilona:
– Hát én ki vagyok?
– Te Tündérszép Ilona vagy! a te váradból hoztam én a fiatalság meg a
halál vizét meg az aranyszóló kis pintyőkét!
– No! ha az én vagyok, te meg szivem szép szerelme vagy, ásó, kapa
válaszszon el egymástól!
Összeölelkeztek, összecsókolkoztak, bementek a királyi palotába. A két
idősebb királyfinak már akkor csak hideg nyoma volt otthon, elbújdostak,
ki tudja hová! Az öreg király a fiatal párnak adta egész birodalmát,
azok pedig megesküdtek, lagzit csaptak, hetedhétországra szólót, még
most is élnek, hogyha meg nem haltak.
_Tisza-Füred, Heves vármegye. Járdány János parasztlegénytől. Lejegyzés
ideje: 1905. jan._


35. Tündérszép Ilona.
Hun vót, hun nem vót, de akarhun, vót a világonn ëgy kirá. Annak a
kirának az udvarába vót ëgy nagy jegenyefa, a ki mindég olyan nagy
árnyékot tartott, hogy a kastély elejit sosë süthette a nap. Ëcczër a
kirá nagyon megharagudott a jegenyefára, kihirdette, hogy a ki kivágja,
valami nagy jutalmat ad neki. Szétmënt a hir országszërt, gyöttek is,
vállalkoztak is sokann, de a fát csak nem birta kivágnyi sënkiféli së.
Lakott azonn a környíkënn ëgy kondás, az fëltëtte magába, hogy ha az
életyit tëszi is rá, de őneki ki këll azt a fát vágnyi.
Elé is vëtt ëgy nagy fejszét, avval útnak indút.
Mikor a kirá udvarába ért, mëgjelëntëtte ő emberségës módonn, hogy mit
akar? hogy ő a nagy fát akarja kivágnyi. A kirá nagyon megörűt neki,
szivesen beleegyezëtt a kondás akarattyába.
Hozzáfog a kondás, vágja a fát, csapkoggya a gyükerit, hát a hogy vágja,
a hogy csapkoggya, ëgy forgács fëlszát, oszt beleütődött ëgy gancsba.
Rögtön kinyít a fába ëgy ajtó.
Az ajtón kinéz egy öregasszony. Odaköszön neki a kondás, hogy »jó
reggelt adjon Isten! öreganyám!« »Adjon Isten, kedves fiam! hun jársz të
êre?« Eléaggya oszt a kondás, hogy mismit akar ő. Aszongya neki az
öregasszony: »Tudod-e, mit, fiam? në vágd të ki ezt a fát, mer ússë érné
vele sëmmit. Ha ereggy fel a tetejibe, terëm ott sok mindenfajta
gyömőcs, meg olyan szépségek vannak, hogy szëmed-szád eltátod, maj
mëllásd! Csak ereggy bátran, mikor az első ajtóho érsz, tanász ott ëgy
forgó kaszát, a ki mindég, szüntelen forog, azt várd el, még mëgáll, ëgy
félóráig szokott ányi, aggyig tovább meheccz, ha akarsz.« Hát ëgyet
gondolt a kondás, biz ő nem vágja azt a nagy büdös fát, inkább fëlmëgy a
tetejibe, oszt mënnézi, a kit az öregasszon mondott.
El is indút, mënt, mëndegét. Felér az első ajtóho. Az kinyít, odabe mëg
a forgókasza épen mëgát. A kondás is fogta magát, usgyi hamar be az
ajtón, ëgy félóra së telt bele, má akkor mëgint nyugodtan mászhatott a
kaszátú. A hogy mëgy, izé… mászik, hát körülötte a sok galyon szëbbné
szëbb, jobbná jobb gyömőcsök csakúgy piroslonak. Nem vót rëst, telerakta
a tarisznyáját dűlledésig.
De ott nem időzött soká, mer magos vót a fa nagyon, osz ki tudja, hun
van a másik ajtó? Elindút hát ujra. Mos má nehezebbire esëtt a mászás,
mer a tarisznya gyömőcs is húzta, de asz gondolta, hogy bíz ő má nem
mëgy vissza, ha má ëcczër idáig ért, ment tovább.
Ëcczër csak kinyilyik az utóssó ajtó is.
A kondás ott mëgállott, szétnézëtt. Az ajtó fëlëtt ëgy gyönyörves szép
tündérkert vót, tele virággal, magosná magosabb fákkal, mëg vót abba
annyi madár, hogy…! Azután belépëtt az ajtónn, ott vót ëgy gyönyörü szép
udvar, a közepibe ëgy remek kastély, a kastély hátáná mëg ëgy nagy tó.
Odamënt a tópartjára, lëült a szép ződ fűre. Hát a hogy ott ül, má majd
elámosodott, mikor három szép fejír hattyú szá lë a tóra. Mikor a víz
szélyihë értek, mëgrázkóttak, mindëgyikbű ëgy-ëgy szép tündérlyány lëtt.
Mikor a partonn lëvetkëztek, bemëntek a tóba fürdenyi.
A kondás látta őköt, de a tündérëk nem vëtték őtet észre, azután a
melyikët letszëbbnek látta, annak a partrú fëlszëtte a ruhájajit, osz
begyomászta a tarisznyájába.
A tündérëk mikor elvégezték a fürdést, a köztök való letszëbb keresi a
maga ruháját, de nincs sëhun. Ugyan hun lëhet? kereste ő azt mindenütt,
csak ott nem, a hun kellett vóna. Nagysokára látta meg, hogy a tó
partján ott ül ëgy embër, annak kellett elvinnyi az ő ruháját! Kérte
tülle, rimánkodott neki, de az csak nem adta oda. Mikor oszt mëgmonta,
hogy ő Tündérszép Ilona, ez a kastély mëg udvar mind ez övé, van neki
három tátos lova, mëg hogy a kondást mëgfogaggyja cselédnek, ha a
ruháját megkapja, a kondás kivette a tarisznyábú a szép ruhát, a ki
olyan könnyű vót, mint a békanyál.
A kondás beszegődött a három lóho, végezte is ő a dógát fájínú, nem vót
az ellen Tündérszép Ilonának sosë sëmmi kifogása. A kondás azonkivël is
jó viselte magát, nem vót së kocsmás, së kártyás.
Ecczër Tündérszép Ilona elejbe áll, hogy »hallod-ë, te kondás! én
tégëdët szeretlek, én az ettéd, të az enyim, ásó-kapa válaszszon el
ëgymástú. Uram leszel! – Jó?«
A kondás szivesörömest beleëgyezëtt.
Aszongya azután Tündérszép Ilona: »Ne ez a tizenkét kúcs, ez tizenkét
szobába vezet, mos má të itt otthon vagy, tudod-ë? de a tizenkettegyik
szobába në merd betënnyi a lábad, mer akkor nekëm is, nekëd is végünk
lësz!«
A kondás mëffogatta, hogy ő nem mëgy be, de má harmadnapra fëltörte a
fogadását, bemënt.
Egy nagy hordó vót abba a házba. A kondás kiváncsik vót, hogy ő mëgnézi,
mi van abba? Alyig hogy fëlborittya, kimászik alólla ëgy nagy tizenkét
fejű sárkány. Megijedt a kondás, s...ibe vagdosta a sarkát, úsz szalatt
kifele ëgënyest az ëstállóba. Ott leült a jászú szélyire, oszt úsz