Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből; Magyar népköltési gyüjtemény - 12

eléhivatta hát a három lyánt, oszt megkérdëzte tűllök sorba, hogy hogy
szeretyik őtet? Az első aszonta: »Úgy szeretlek, édës apám, mint a
letësletszëbb ruhát, a minőt csak a vásáron árolnak!« A másogyik mëg úgy
felelt: »Úgy szeretlek, édës apám! mint a hogy a gyémántos ruhát. Úgy-e
vëszël nekëm olyant?« Odafordút a harmagyikho is. »Hát të hogy szeretsz,
legkisebb lyányom?« »Kedves apám! – felelte a legkisebb lyány, – én úgy
szeretlek, mint a levesbe a sót!«
»Hennye azt a kutya mindënëdët! hát hogy mersz të nekëm ilyenëkët
mondanyi? Hát mire tartasz te engëm? Ilyen keveset érëk én të előtted?
Eregy most má, a mére látsz, nekem nem këllesz! Takarodj a házamtú!«
Szörnyen mérges vót az apja, a mé a lyánya olyan kevesre becsűte őt.
No! a kis lyány is hova fordúllyék most má? el van csappa azé az ëgy
szóé. Szëgény lyánnak mit vót mit tënnyi, összeszëtte, a mi kis hómija
vót, azzal elindút a világnak.
Mëgy, mëndëgél, maga së tuggya, mére, nagysokára végre egy nagy
uradalomra tanál, a kit azt së tutta, hogy kié. Kérdezősködött itt is,
ott is, úgy hallotta meg, hogy egy nagyon gazdag királyé.
Akkor eléatta, hogy mi járatba van? kiféli? miféli? bíz ő szógálatot
gyött vóna keresnyi, ha tanána! nem bánnya ő, akárminő dógot annak neki,
csak szánják mëg! Nagyon megsajnáták a szőrruhába őtözött rongyos lyánt,
minő foglalkozást aggyanak neki? Fëlfogatták libapásztornak.
Ott szëgénkëdëtt, nyomorkodott sokáig.
Az ételyié mindég a konyhába járt fël. Hát ëcczër is ott süntörgött, ott
forgolódott az ő rongyos szőrruhájában, nagyot kiát rá a szakács: »Nem
mégy má ki innen te, rihe-rongy! te! mindég láb alatt vagy të! Még
ëcczër a ruhájárú beleesik valami az ételbe! oszt akkor lesz kapsz, még
fël is akaszthatnak végette! Takarogy ki mingyá!«
A szëgény lyány kimënt. A hogy kiért a pitarbú, a kiráfinak az ablakja
mëg épën nyitva vót. »Hová készű a kiráfi?« kérdëzte a szëgény lyány,
látva, hogy a kiráfi odbe őtözkögyik. »Hát mit keresëd të azt, te
szőrlyány? a hova mënëk, oda mënëk, elmënëk estére a bálba. Sipircz az
ablakomtú!«
A libapásztor fogta magát, mënt a libaólba, az ő rendës fekő helyire.
Ott kivëtte a zsebibű, a mit a konyhán kapott, oszt keserves rívás közt
hozzáfogott a vacsorájáho. A hogy ottang vacsorál, vacsorál, hallja,
hogy mellette ëgy kis eger czinczog. Odanéz, hát csakugyan av vót.
Mëgsajnáta, adott neki ëgy kis darab kenyeret. Mikor azt az eger
mëgëtte, hozott magával ëgy gyióhajat, azt lëtëtte a libapásztor mellé,
oszt visszaszalatt a lyukába.
Megnézi a szegény lyány a gyióhajat, ugyann mi lëhet abba? hát ahogy
belenéz, ëgy gyönyörű szép aranyruhát látott. Nagyon megörűt neki. Még
tapsolt is örömibe! »Mëgá, kiráfi! mëgá! hamarabb ott lëszëk má én a
báldba!« El is határozta magát, hogy elmëgy, kimulatja magát, van má
neki hozzá szép ruhája is! Avval készűt sebësenn, mëgsimakodott,
megmosdott, fëlvëtte az aranyruhát. Akkor »köd előttem, köd utánnam!
hogy sënki së lásson!«, el a bálba.
Mikor odaért, tánczba fogott mingyá, nem árolt ő pëtrëzselymet ëgy
csëppet së. A kiráfi mindég vele vót, nem hagyott vele senkit së
tánczolnyi. Megbámúta nagyon, mulattatta is, de nem jó kedvibű, mer má
mëgszerette.
Kérdëzősködött azután tűlle, hogy kiski ő? azután hogy honnanvaló? A
szép lyány csak annyit szót, hogy »Törűközőütővárra!« Akkor épen új
nótát húztak, elmëntek mëgin tánczolnyi, egész rëggelyig mindég aj
járta.
A kiráfi karonfogta a szép aranyruhás lyánt, engedelmet kért tűlle, hogy
hazakísírhetyi-ë vagy nem? De a lyány csak hímëlt-hámolt, hogy így mëg
úgy, ëcczër csak usgyi! elszökött. A kiráfi má csak a hűt helyit tanáta.
A lyány visszament a libaólba, az aranyruhát visszatëtte a gyióhajba,
elévëtte a szőrruhát, felőtözködött, oszt mëgint csak a szëgény
libapásztor lëtt. Aznap délyig a libákkal bajolt, azokot hajkurászta az
árokparton, de ő neki eszibe së vót, hogy ő érte most nagyon, hej! de
nagyon búsúl valaki!
Elgyött a dél, a libák is az óba vótak, a lyány megint ott
sodormánkogyik a konyhába. A szakács csak piszkollya, csak dúj-fúj.
»Ereggy má innen, te széhozta! te vízhajtotta! még ëcczër valamit
csakugyan belekavarsz az ételbe, oszt akkor jaj nekem! Ne má ë! oszt
sipirc!« Adott neki valami kis harapnyivalót, oszt kikergette.
A lyány csak odamëgyën a kiráfi ablakára. Ott benéz, láttya, hogy a
kiráfi ugyancsak fésűkögyik, készű valahova! »Hová készű, kiráfi! hogy
olyan nagyon fésűkögyik!?« kérdëzte a lyány. »Mi közöd hozzá, akarhova
mënëk, csakhogy mënëk. Elmënëk a bálba! Takaroggy az ablakomrú!«
A lyány kiment az óba, ott ëgy szögletbe várta be az estét. Mikor má
gondolta, hogy lëhetne indúnyi, kivëtte a gyióhajbú az ezüstruhát,
fëltisztákodott, »köd előttem, köd utánnam! hogy sënki së lásson!« ment
a bálba.
Má át a báld. A kiráfi nem mulatott, csak ëgy helyën az asztalná
szomorkodott. Mikor az ezüstruhás lyánt megpillantotta, mintha elvágták
vóna, úgy mëvvátozott. Tánczoltatta, sürgette, mulattatta, olyan jó
kedvi vót, hogy csak! Megint faggatta, hogy kiski ő? mérű való? A lyány
most csak annyit mondott: »Fésűütővárra!« Gondolkozott a kiráfi, hogy
mére lëhet a, de nem tutta kitanányi sëhossë. Avval felkérte oszt a
lyánt, hogy hazakísírhesse, de a lyány csak szabódott, csak húzódott,
még ëcczër csak megint úgy eltűnt, mint azelőtt való este.
A lyány mëgint csak hazament, az ezüstruhát szépen összehajtogatva
visszatëtte a gyióhajba, felőtözködött a szőrruhájába, mire
kivilágosodott, má a tallón vót a libával.
Défele mëgint csak fëlmënt a konyhába. De má nem pësztërkëdëtt ott soká,
mëvvárta, még adnak neki valamit, avval mënt. De a kiráfi ablakáná
újfënt mëgát. »Tán mëgint a báldba készű a kiráfi?« »Oda hát! De hát të
má mindég olyan szemtelen vagy, hogy mindég belesekëdël az ablakomon, má
mégis csudálatos!« Avval a tyűkört hozzá vágta a lyánho. »Jó van no«,
gondolta magába a lyány, »majd hamarabb ott lëszëk én, mint të, në
fé![42]« Bevárta az estét mëgin csak úgy, fëlvëtte a gyémántruhát, »köd
előttem, köd utánnam! hogy sënki së lásson!«, ment a bálba, de hamarabb
is ott vót, mint a kiráfi. Mán ő akkor javába tánczolt, mikor a kiráfi
odaért.
A kiráfi nem tutta néznyi, hogy az, a kit ő úgy szeret, mással tánczol,
odament, mérgesen elkapta annak a legénynek a kezibű, oszt ő
tánczoltatta.
Most még jobban mulattak, mint a két azelőtt való estén. A kiráfi má
nagyon szerelmes vót, má csak a lyán vót mindën gondolattya. Mëgint
mëgkérdëzte, hogy mongya má meg, de lélekre! hogy honnan való, mer a
hogy eggyig monta, hogy hovavaló, azoknak még a hírit së hallotta. A
lyány azt felelte: »Tyűkörütővárra!« »Hun lëhet a? nem tudhatom! A
szomszédunkba van ëgy öreg embër, a ki má sok országot bejárt, kérdëztem
attú, de ezëkët a helyekët még ő së ösmeri!« De a lyány nem
világosította fël.
A kiráfi má nem tudott magának së parancsolnyi, lëhúzta az újjárú a
gyűrőt, odatta a lyánnak, hogy őrözze mëg, oszt gondollyon rá, mer ő el
akarja vënnyi! A lyány mëg is igirte, de má nem várta mëg, hogy mëgint
szóllyék a kiráfi a hazakísírtésrű, elillant, mint a lipe, szaladt mint
a firjóka haza, ëgënyest az óba. Ott lëvette ar ruháját, fëlvëtte a
hétköznapló rongyosat.
A kiráfi mëg odavót nagyon. Mindën szívi-szándéka a lyán fele vót má
fordúva. Hogy az mëg elszökött, a báldba is csak tört-vágott, kërësztű
akart mënnyi mindënkin; mikor hazamënt mëg csak a búnak atta magát,
szavát së lëhetëtt vënnyi, olyan szomorú vót. Odamënt az anyja, apja,
vigasztalta vóna, de a kiráfi csak búsút, búsút, nem hajtott as sënkire
së. Úgy fájt a szivi, hogy maj mëghalt bele.
A hogy elgyött a dél, a lyány is behajtott má, a konyhába is susorgott
má a sok étel.
A libapásztor is bemëgyën a konyhába, ott sűdörög a szakács körű,
akarmére lëpëtt, mindég láb alatt vót. »Mit keresël të itt, te! tisztú’
innen mingyá!« De a szakács kerűt-fordút, a lyány is aggyig süntörgött,
aggyig süntörgött, hogy valahogy a gyűrőt mégis betëtte a tába, a mit a
kiráfitú kapott.
Avval oszt kiszalatt.
Mikor beviszik az ételt, merítënek a tábú, hát csak mëgcsördű a kanál
valamibe. Kivëszik, mëgnézik, hát mi vót? a gyűrő.
Hivatták oszt a szakácsot, ki járt a konyhába?! Mëgijett a szakács, ëgy
krajczár së maratt a zsebibe. Most van má baj! Nem merte mëgmondanyi,
hogy az a szőrruhás, mer akkor őt biztosan felakasztyák. Hát csak
tagatta, hogy »senki«. »Szakács! mondd mëg, ki járt ott, mer akkor
csakugyan fëlakasztatlak! de így nem lësz sëmmi bajod, ha bevallod!«
A szakács is, mit vót mit tënnyi! bevallotta, hogy ott más nem járt,
mint az a szőrruhás libapásztor.
»Hidd be mingyá! tiszticcsa ki magát szépen, oszt győjjön be!«
A libapásztor is mëgmosakodott, mëgfésüködött, fëlvëtte a gyémántruhát.
Bemënt.
A kiráfinak a szivi maj mëghasatt örömibe, hogy mëglátta, hogy iszën ez
az, a kivel ő tánczolt, ennek atta ő a gyűrőt! Mëgölelte, mëgcsókolta,
mëg is monta mingyá, hogy elvëszi feleségű.
Készűtek a lagzira. Tanakodtak, ugyan kit hijjonak má mëg? mérű?
hogy-mint? mi ëgymás, hát a többek közt mëghítták a lyány apját is.
A konyhába mëg a lyány mëghagyta, hogy az apjának külöm csinállyonak
mindënt, de só nékű.
Gyön a lagzi. Az apja is ott van, jó kedvi van mindënkinek, csak a lyány
apja nem ëszik, olyan, mintha szomorú vóna.
Kérdëzik oszt, hogy mi lelte? mé nem ëszik? tán nem jó az étel?
De az embër csak himëlt-hámolt, nem akart szónyi.
Oda mëgyën a lyánya is, kérdezi az is, hogy »hát mé nem ëszik édsapám?
Në szomorkoggyék, ha má a lagziba van!«
Az apja mongya oszt, hogy »jó itt mindën, nagyon fájínú el van készítve,
csak az a baj, hogy só nincs benne!«
Akkor oszt odafordú a lyánya is. »Lássa-ë, édës apám, maga engëm azé az
ëgy szóé csapott el, a mé asz montam, hogy úgy szeretëm magát, mint a
sót az ételbe. Lássa-ë, hogy a nékű mëg nem ér sëmmit az étel!«
Mikor ezt a lyány elmongya, az apjának csakúgy csurgott a szëmibű a
könyű. Akkor oszt összeölelkëztek, lëtt olyan vigasság, hogy hetedhét
országon së vót párja. A lyány a kiráfinak feleségi lëtt, boldogan éltek
nagyon sokáig, tán még most is élnek, hogyha mëg nem haltak.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa asszony szájából. Lejegyzési
idő: 1903. nov._


31. Nem akart az apja felesége lënni.
Hun vót, hun nem vót, még a Krakónn is túnann vót, de még azonn is
túnann, vót ëgy királyi pár.
A kirának ëcczër mëhhalt a feleségi, de még halála előtt mëghatta az
urának, hogy ha ő mëhhal, aggyig në házasoggyék mëg, míg olyant, mint ő
mëg a lyánya – mer egyforma szépek vótak – nem taná. Úgy is vót. Elindút
a kirá, országot-világot bebarangolt, de olyant, mint a feleségi, nem
tanát, csak a lyányát, pegyig sok fődet bejárt má.
A hogy hazamëgy, bántotta a gond nagyon, hogy a világon az ő feleségihë
több hasolló nincs, csak a lyánya. De fëlhagyott oszt a gongyával, kapta
magát, mëgkérette a saját tulajdon lyányát.
Az aszonta, hogy elmëgy, de csak úgy, ha az apja ëgy napszín ruhát
csinátat neki. A napszín ruha mëglëtt, »mos má gyere hozzám, lyányom!«
De a lyány nem mënt mém most së. »Csinátassék nekem ëgy hódvilágszín
ruhát, ha am mëglësz, akkor nem bánom!« Kis idő múva kész lëtt az is. A
lyány mos má ëgy csillagszín ruhät követëlt. Az apja –
kintelen-këlletlen – mëgadta neki azt is. A lyány – hot tovább
húzza-halaszsza a dolgot – mos mëm má azt kötte ki, hogy csak úgy mëgy
el az apjáho, ha ëgy tetyűbőrködmönt csinátat. »Má csak azt nem
csinállya mën neki senki!« gondolta magába. De bizon allyig múlyik el
valami kis idő, hozzák a tetyűbőrködmönt. A lyány is micsinállyék má, a
nëgyegyik kivánságát is betőtötték, mindég csak azonn forgatta az eszit,
hogy szabadúhasson mëg ő ettű az útállatos apjátú? Ki is tanáta.
Másnap rëggel a lyány, mikor őtözkönnyi kezdëtt, hármat köpött az
asztalra. Az apja mëm má a pitarba várakozott rá. Mikor mëgúnta várnyi,
beszól: »gyere má, feleségëm!« mëszszólal az első köpés: »mingyá, csak
bóhászkodok!« De hogy a lyán nem mënt, mëgint beszól neki. Akkor kiszól
a másogyik köpés: »mingyá, csak a lámpát fújom el!« Türelmetlenkëdëtt a
kirá, harmacczor is híjja, de má keményebben beszét. Akkor felelt a
harmagyik köpés: »mingyá, csak becsukom az ajtót!«
No, az apja mos má csakugyan azt hitte, hogy maj csak gyön, bemënt a
másik házba.
De bíz a lyány összeszëdelőczködött, oszt a kis öcscsivel elszökött,
útnak indút.
Mënnek, mënnek, mëndëgének, nagysokára beérnek ëgy nagy erdőbe. Ott a
kis gyerëk mán nagyon szomjann vót, az útonn tanát ëgy ökörnyomot, innya
akart belülle.
Mëgszólíttya a nénnyi: »në igyá belűlle, kis öcsém! mer ököré vász!« A
kis gyerëk engedëtt.
A hogy mënnek, tanának ëgy farkasnyomat, de a nénnyi abbú së hatta
innya, késübb mëgint ëgy szamárnyomat, de má a kis gyerëk majd elveszëtt
szomjann, mésse ihatott. Nëgyecczërre ëgy őznyomat tanának, abbú
hörpentëtt ëgy kicsit, a mënnyivel a szomjúságát csillapíthatta, de abba
az Istenbe ëcczërre őzecskéjé vát.
Kurholta oszt a nénnyi: »ládd-ë, mé nem hallgattá az én szavamra, mos má
őzecskének kell lënnëd, még élsz.«
Hát errű má hiába vót mindën szó, em mëgtörtint.
Mënnek tovább, árkonn-berkënn, beérnek ëgy királyi udvarba. Ott a
kérdezősködésre eléaggyák, hogy szógálatot gyöttek vóna keresnyi. »Jó
van, hát fëlfogadunk, épen pulykapásztorunk nincs!« De a lyány aszongya:
»fëlségës kirá, gráczia fejemnek, én csak úgy állok el, ha a fëlségës
kirá mëgígíri, hogy a testvérëmnek, ennek az őzecskének sëmmi baja së
lësz!« Elmonta oszt, hogy hoj járt az ő kis öcscsi.
A kirá mëgigérte, hoj jó van, nem lësz sëmmi baja së.
A lyány pëgyig azonnal beállott a szógálatba.
Másnap mëttutta a lyány, hogy a városba valami czéczó lësz, olyan
báldfurma, a kin a kirá is ott lësz, bemënt a szakácsného
elkéreczkënnyi. Az hallanyi së akart rulla. »Micsináná të ott, abba a
tetyűbőrruhádba! nem szégyëllëd magad? takaroccz ki mingyá?« De a lyány
csak, hogy eressze el. Aggyig rimánkodott, aggyig istenkedëtt neki, hogy
eleresztëtte. »Isz úgyis csak a csáváshordó mellett lësz a të helyed!«
gondolta magába a szakácsné.
Elgyött az este, a lyány lëvette a tetyűbőrködmönt, fëlvëtte a napszín
ruhát, abba mënt el a báldba.
Hű! nem a csáváshordó mellé kerűt ám, hanem a kiráfi ëgënyest maga mellé
ültette, mulattatta, nem is eresztëtt hozzá sënkit közel së. Örűt a
lyány, hogy minő jó mulat most ő!
Másnap rëggel hazamentek, ő is fëlvëtte a tetyűruhát, oszt délyig
őrzötte a pulykát.
Débe bemëgy a szakácsného, kéreczkënnyi mëgínt. A szakácsné csak nevette
a lyánt, hogy »minő bohó e, ilyen rongyléttyire is a báldba kivánkozik!
No jó, elmëheccz, de mën në tuggyam, hogy valami csint tëszël ott, mer
akkor jaj az életëd! tudod-ë?«
Este fëlkötözkögyik a lyány a hódvilágszín ruhába. Mëgy a báldba. Mikor
belépëtt, csak őt nézte mindënki, olyan szép pót. A kiráfi is odaugrik,
karonnfogja, viszi magával, még tánczolnyi is csak keveset tánczoltak
ëgyütt, egész rëggelyig mindég beszégettek. Hogy mit tuttak aggyig
ëgymásnak rógyikányi, én nem tudom, nem vótam ott! de biztosan jó
tanáhatták magokot.
A harmagyik este is szintazonszerint folyt lë a báld. A lyány
csillagszín ruhába vót, a ki ránézëtt, majd elvëtte a szëmi fényességit,
olyan gyönyörüen át rajta a ruha.
A kiráfi má ekkor szerette a lyánt nagyon, kérdëzte is, hogy hovavalósi?
mëg hogy elkísírthetyi-ë hazáig? de a lyány nem árolta el magát. A
kiráfi akkor adott neki ëgy arangyűrőt, hogy ha valamikor is még
tanákoznának, errű ösmerjék mëg ëgymást.
Rëggel, mikor végi lëtt a báldnak, bánkódott a kiráfi nagyon, hogy ő má
bajosann láttya még ëcczër az ő szívi választottját.
Débe a lyány bemëgyën a konyhába, láttya, hogy a szakácsné
kemémmagoslevest főzött, má épen a kënyeret akarja beleszegdelnyi,
aszongya a szakácsnénak, hagy szegdellye ő a kënyeret! De a szakácsné jó
tarkón vágta, hogy »majd adok én neked szegdelést, te tetyves! nécs
csak! mit nem kiván még! ë!«
A lyány aggyig sürgött-forgott, rimánkodott, még mëg nem engették.
Lëvette a tetyűbőrködmönt, oszt hozzáfogott a szegdeléshë. Mikor javába
szegdelyi, ak közbe beleeresztyi a gyűrőt a tába.
Viszik be a kemémmagos levest, szëd a kiráfi. Kavargattya, kavargattya a
kanával, hát csak hall benne valami zörgést. Kiveszi a kanát, hát az a
gyűrő van benne, a kit ő adott még a báldban annak a szép lyánnak. Szól
ki rögtön: »szakácsné! győjjék csak be!« Am mëg mëgijett szörnyenn, hogy
no most van má végi! Bemëgy, azt kérdëzi a kiráfi, ki vót a konyhánn
rajta kívël? A szakácsné beösmerte, hogy az a tetyves
pulykapásztorlyány! »Küggye be!« monta a kiráfi.
Gyön a lyány, rajta mind a három őtözet ruha.
A kiráfi mëgösmerte. »Te vagy az, szívem szép szerelme? Ásó, kapa
választ el ëgymástú!« Nemsokára mëg is esküttek.
Esküvő után a kiráfi, má a kirá, hamarosan elmënt a háborúba. Míg ő
odajárt, mëg a kiráné, a feleségi mëszszaporodott.
De vót az udvarba ëgy mindënës asszony, a kinek nagyon csesznye lyánya
vót. Irigylëtte a kiráné sorát, a ki azelőtt csak tetyűbőrruhába járt,
oszt most mëg hogy fëlvitte Isten a dógát.
Bemëgy ez a mindënës asszony ëcczër a kiráného, oszt hitta kifele jó
időre, ő mëg maj néz a fejibe. A ház előtt mëg folyt ëgy szép tiszta
vizű folyóka, annak a partjára ültek. Mikor a kiránénak javába néz a
fejibe az asszony, ëcczër csak zu! be a folyókába a kiráné! Belökte az a
kutya vénasszony!
Akkor beviszi a kiráné helyire a maga retves lyányát, lëfektetyi az
ágyba, oszt laskát süttet rá, hogy ha haza gyön a kirá, hát csörögjön,
mintha a csontya csörögne, annyira lesoványodott. Az őzecskét mëg
këszűtek kivégeznyi.
Gyön is haza a kirá, oda mëgy, láttya, hogy mëgcsunyut, hallya a
csörgést is. Szomorkodott nagyon.
Aznap este az őzecske fëlfogja a kis gyerëkët, viszi a folyókáho. Abba
mëg gyönyörű szép arankacsák úszkátak. Aszongya az őzecske: »kacsák,
kacsák, arankacsák! hun van kirá kis Miklósnak az annya? rí a kirá kis
Miklós! nincs meddőné tejecske!« Aszonták a kacsák, hogy csak várjék,
ott gyön a harmagyik csapatba!
Mikor a harmagyik csapat odaért, kivát közülök ëgy arankacsa, asszonyé
vátozott, elvëtte az őzecskétű a kis gyerëkët, oszt mëgszoptatta.
Mikor avval végezëtt, aszongya neki az őzecske: »nénikém! nénikém!
torkomnak kést fenyik, vérëmnek aranyvërënczét mossák!« Aszonta rá az
asszony: »në fé, në fé! kis öcsém, nem lësz sëmmi bajod! kiráfinak
fogadása tartya!«
Avval az asszony visszaatta a gyerëkët, az őzecske pegyig bevitte a
szobába, lëtëtte a bőcsőbe.
Látta mán a kocsis ezt vagy kécczër. Bemëgy a kirának, mëjjelëntyi, hogy
mismit látott ő. A kirá aszonta: »maj mëvvigyázuk!«
Úgy is vót. Este kimënnek a folyóka partjára, ott valahun elbújnak. Hát
láttyák, hogy hozza az őzecske a kis gyerëkët, gyön az arankacsa is,
asszonyé vátozik, szoptat, beszégetnek. Mikor a szoptatás mëgvót,
odaugrik a kirá, mëgkapja a feleségit, össze-vissza csókolja, oszt viszi
be a házba.
A vénasszont mëg a csesznye lyányát pegyig szétdiribolták, úsz szórták
szét a határba őköt.
A kirá mëg a feleségi azután olyan boldogok lëttek, hogy mém most is
ének, ha azóta mën nem haltak.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa (Hörcsikné)
parasztasszonytól. 1904. jan._


32. A jószívű árvalyány.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy embër. A feleségi mëhhalt,
maratt attú neki ëgy lyánya. Az embër még fiatal vót, asszon nékű a ház
së marathatott, mëhházasodott újra. Elvëtt ëgy asszont, a ki két lyánt
vitt a házho. De mëmmonta neki az embër, hogy az ő lyányának békesség
adassék! mer nyaka közé üt az asszonnak. Az ígírte mënnyre-fődre, hogy
il lëssz, mëg úl lëssz, de biz a szëgény árva lyány csak mostoha-anyát
kapott ő. Ha az apja nem vót elé, hajtotta az asszony mindég, mint a
barmot. Úgy, hogy a lyány fëltëtte magába, hogy elmëgy a háztú, akarhogy
is lëssz a sora, mer má ezt ányi nem lëhet.
Fël is szëdelőczködött, a batuját a nyakába vëtte, oszt mënt
vándollanyi.
A hogy mëgy, mëndëgé, beér ëgy erdőbe. Ott lát ëgy nagy szilvafát, tele
szilvával, maj lëtörte a gallyát, annyi vót rajta. Mësszólittya a
szilvafa a lyánt: »hallod-é, lyány! rázd mëg a gallyoimat, má maj
lëhasadoznak rúllam, úgy húz a sok gyömőcs!« A lyánnak kécczër së
këllëtt mondanyi, odamënt, jó mërrázta, hogy az allya tele lëtt
szilvával.
Mëgy árébb, ott mëg ëgy körtefát látott. Annyi vót rajta a termés,
mintha csak rátapasztották vóna. Az is odaszól a lyánnak: »szëggyé lë
terhëmbű, te lyány! mer mësszakadok bele!« A lyány elévëtt ëgy száraz
gallyat, oszt lëvert rúlla ej jó rakás körtét, ëgy tót falu jólakhatott
vóna belűlle.
Harmacczorra ëgy nagy kemënczéhë ért, a ki tele vót tűzzel. Aszongya a
lyánnak az is: »hallod-ë, lyány! szëggyé ki belűllem, mer ez a nagy
hőség mëgöl!« A lyány fëlkapta a szénvonót, oszt kihúzta a tűz felit.
Avval mënt odébb.
Mëgy mëgy, hát az útonn fekütt ëgy kutya, az az ódala tële vót
pondréval. A lyány még mëgijett tűlle, olyan csúnya vót, hogy rá së mert
néznyi. De az odaszót neki: »në fé tűllem, lyányom! ha inkább gyere ide,
oszt fordí engëm a másik ódalamra, maj mëllátod: jótét helyibe jót
vársz!« A lyánynak olyan jó szívi vót, hogy odamënt, mëffordította a
kutyát a másik ódalára mindën szó nékű. A kutya nyögött egy nagyot,
olyan jóesëtt neki ez.
A lyány mënt tovább. Nëgyennapra mëllátott egy házat, bemënt oda.
»Aggyon Isten jóestét!« Egy öregasszon vót odbe. »Aggyon Isten, lyányom!
mit keresël?« »Biz én, öreganyám, szógálatot keresnék, ha kaphatnék!«
»Itt kapható vagy, ha kiállod! Három nap az esztendő. Tizenkét szobám
van, abbú tizënëgyet këll sëprëgetnëd, tisztogatnod.« A lyány elválalta,
beát.
Első rëggel a vén asszony odatta neki a tizënkét szoba kúccsát, de
mëhhatta neki, hogy a tizenkettegyikbe sëmmiáronn së mënnyék be, mer
akkor kampësz az életyinek! A lyány mëg is fogatta, hogy hát akkor nem
mëgy be.
De allyig mënt el az asszony otthonrú, allyig tisztogatott ki a lyány a
tizënëgy szobába, furta az ódalát nagyonn, hogy mi lëhet abba a szobába?
nem gondolkozott sokat, benyitott.
Hát látta, hogy ëgyik kád tele aranval, a másik ezüsttel, a harmagyik
mëg mézzel. Gondolta magába, hogy no ezt mëllopuk! Kapta magát,
beleugrajtott a mézbe, azutáng az aramba, ezüsbe, oszt mënt, mint a kit
puskábú kilőttek. Ëgënyesenn hazafele.
Úttyába ejtette a kutyát is, a kemënczét is, a körtefát is, de mikor má
a szilvafáná járt, hazaért a házába a vénasszony is, látta, hogy a lyány
odbe járt a tilalmas szobába, fogta magát, rá a sëprőnyelre, oszt utánna
a lyány utánn.
Kérdezősködött ő a kutyáná is, a kemënczéné is, a körtefáná is, de mëg a
szilvafáná is, hogy »láttak-ë êre mënnyi ilyen mëg ilyen lyánt?« De azok
aszonták, hogy bizon nem láttak ők soha életyikbe. Igy oszt kíntelen vót
neki visszamënnyi sëmmi haszon fejibe.
A lány mëg ezalatt hazaért, de hogy tele vót aranval, ezüsttel mindëni,
nem mert bemënnyi a házba, fét, hogy a mostohája tán mëg is ölyi. Bemënt
a fészërbe, ott vótak sok nagy szüretelő kádak, ëggyet fëlborított, az
alá bújt. Ott vót egész écczaka.
Rëggel a kakas fëlszát a háztetőre, oszt elkezte kiabányi: »Kukorikúú!
Jó rëggelt! Itthon van ám a lyány! sok aranval, ezüsttel! kád alá van
bújvaaa!« Mëhhallották ezt odbe. Kimëntek. »Mit kukuríkol az a bolond
kakas? itthon van a lyány aranval, ezüsttel?« Kiment a két lyány is
annyostú, keresték a fétestvérjüket. Hosszas keresgélés utánn mëg is
tanáták a a kád alatt. Mikor mëllátták, majd elvëtte a szëmik
fényësségit a sok arany, ezüst, a kit láttak! Vitték is be mingyá,
kedves vót akkor, ez is, az is kapadozott a ruhájáho a pézé. Az apja mëg
nagyonn megörűt.
Másnap a másik asszony lyánya is aszonta, hogy elmëgy ő is pézt
szërzenyi. Sütött az annya pëcsënyét, bogácsát, ellátta mindënnel, nem
úgy, mint a mostoha lyányát.
Elétanáta ő is a szilvafát, kemenczét is, mëg a kutyát is, de së a fákat
nem rázta mëg, së a kemënczébű nem húzta ki a tüzet, së a kutyát nem
fordította a másik oldalára, pegyig rimánkottak neki këgyetlenű, ha
elmënt mellettëk, mint a kényëss.
Beát ő is a vénasszonho, aranval, ezüsttel jó mêsszëtte magát, de
szökésibe allyig halatt túnann a kutyánn, kemënczénn mëg a körtefánn,
eszrevëtte a vénasszony, hogy má ez is micsinát vele? fël a lapátra,
oszt aló vesdelmagad! utánna a lyánnak!
Mënt a kutyáho. »Láttad-e, hogy êre mënt ëgy lyány?« »Láttam ám, nem
régën mënt êre!« Mënt a kemënczéhë, az is aszonta, a körtefa is, a
szilvafáho még el së ért a lyány, má a vén vasorú bába utóérte, oszt úgy
elverte, hogy vérbe-fagyba maratt ott a lyány. Allyig birt haza
vánszorganyi. Otthon ő is a kád alá bújt, szégyëlletyibe së mert
bemënnyi. Egész écczaka ott hát ő is.
Rëggel a kakas fëlszáll mëgint a ház tetejire, oszt elkezgyi:
»Kukurikúú! Jó rëggelt! Itthon van a lyány, vérbe-fagyba a kád alaaatt!«
Odbe mëhhallották, de az asszony iszontató mérges lëtt, a kakast agyonn
akarta ütynyi. De az elszát a bottya elő, oszt mindécs csak azt a nótát
hajtotta.
Keresték oszt a fészërbe a lyánt. Mëg is tanáták, de nem vót ám az csupa
arany mëg ezüst, ha csupa kékség mëg vér. Bevitték, kimosdatták, oszt
ágyba tëtték, mer olyan beteg vót, hogy azt hitték, nem marad életbe.
Soká nyomta az ágyat, még lábra tudott vergőnnyi.
Hát íj járt a jószivű mëg a kényës lyány.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Özv. Bozsiknétól. Lejegyzési idő: 1904.
február._


33. Gyöngyharmat János.
Hol volt, hol nem volt, hetedhétország ellen volt, elmentem Peregre, a
mesék elejbe, ott voltak a mesék jászolhoz kötözve. Eloldtam egy
czifrát, elmondok egy kurtát. Átalmentem a Tiszán, Tiszán túl volt
Jámbor Péter, Jámbor Pál meg a világ szép embere.
Volt egyszer a világon egy királyasszony, annak a királyasszonynak
gyereke nem volt, pedig szerette volna. A mit csak lehetett, mindent
megtett, de az Isten nem áldotta meg. Egyszer kimegy a kis kertbe
járkálni, szagolgatta a szebbnél-szebb virágokat, megállott egy
rózsabokor mellett is, szakitani akart egyet róla. Szakitott is, de a
hogy meglógázta a bokrot, egy harmatcsepp rája perdült, a kitől ő
teherbe esett. Boldog volt, mert már tudta, hogy lesz neki olyan szép
kis fia, hogy csudájára jár a világ. Várta is a születését, de a kis
gyerek csak nem akart megszületni. Már tizenhárom esztendeje hordta a
terhet, gyerek még sem volt. Már a tizennegyediknek is a vége felé járt,
mikor Világi Szép Örzsébet elmegy a királyasszonyhoz. Azt mondja Világi
Szép Örzsébet:
– Szívem szép szerelme, Gyöngyharmat János! gyere ki, én várlak, Világi
Szép Örzsébet!
Mikor ezt a gyerek odabent meghallotta, el kezdett mozogni, egy pár
szempillantás múlva meg már ki is ugrott azon felfegyverkezve csákóval,
karddal.
– No! itt vagyok, Világi Szép Örzsébet! mért híttál?
De Világi Szép Örzsébet tündér volt, már akkorra hideg nyoma se volt,
elment.
Azt mondja Gyöngyharmat János – mert úgy hitták ezt a legényt – az
anyjának:
– Anyám! süss nekem útravalót, aztán hadd megyek, felkeresem Világi Szép
Örzsébetet, még ha a világ másik szélén van is!
Úgy is vót. Az anyja ellátta Jánost bőven mindennel, János meg útra
kerekedett, ment a világnak.
Megy, megy, mendegél, beér egy házba. Ott az ágyon aludt javába két
királyfi azon kardosan, csákóban. János rájok se’ hederített, egy másik
ágyra vetette magát és elaludt, mint az édes tej. Egyszer a két királyfi
közűl felébred az egyik, meglátja, hogy nemcsak maguk vannak, felkölti a
másikat is.
– Hallod-e te! kelj fel, itt van egy királyfi, biztosan Világi Szép
Örzsébetért fáradozik az is! Tudod-e mit? öljük meg! most még édesden
alszik.
Azt mondja rá a másik:
– Ugyan már miért beszélsz illyet, hát nem jobban megölhetett volna ő
minket, ha rossz szándékú ember lett volna? most már se te, se én nem
szuszognánk! meg osztán ki tudja, ki lehet ez? meg hogy mi hasznát
vehetjük még neki!
Erre aztán a másik se szólt semmit.
Gyöngyharmat János meg felébredt a beszélgetésre. Nem tudta, mit
beszélnek, csak szót hallott. Látta, hogy már azok is felvannak.
Mindjárt meg is ösmerkedtek.
– Hova indultatok?
– Felkeressük a Világi Szép Örzsébetet!